Eternity - 12. fejezet

Sziasztok!

Megjött a friss, amint látjátok. Nem szaporítjuk tovább a szavakat, jó szórakozást a fejihez, és a komi határ most is él.

Puszi: Szylu és Pupi

12. fejezet

Éjszakai vendég

"Taste me drink my soul, show me all the things that I

shouldn't know, when there's a new moon on the rise

I had everything, opportunities for eternity and I

could belong to the night

Your eyes, your eyes, I can see in your eyes, your eyes"

(The Pretty Reckless: Make me wanna die)

(Edward szemszöge)

Bella szavai nyomán furcsa érzés cikázott keresztül az egész testemen. Mintha valami belülről akart volna szétszakítani és cseppet sem megnyugtató gondolatok kergették egymást a fejemben. Hiába próbáltam őket kiűzni agyamból, azok mélyen befészkelték magukat és megmérgezték az elmémet.

Nem elég, hogy Bella La Pushba, azaz egy olyan helyre megy, ahova én még a lábamat sem tehetem be, de annak az Ephrahim Blacknek a leszármazottjával találkozik, aki ősi ellenségünk.

Az egész testem megfeszült és  le kellett vennem a kezeimet a kormányról, ha nem akartam szegény Vivet porrá zúzni. Nagy küzdelmet kellett folytatnom önmagammal, hogy elnyomjam a torkomból feltörni készülő morgást.

– Edward, minden rendben? – kérdezte egy távoli hang és nagy nehezen sikerült is összpontosítanom rá.

Még mindig a Swan-rezidencia előtt állt a kocsim, és Bella az utas ülésen ült, ölében Jacksonnal. Bella arca halvány rémületet tükrözött, de volt valami más is rajta. Mintha féltés csillant volna meg csokoládébarna szemeiben, amit nem tudtam mire vélni.

– Hahó, minden okés? – kérdezte ismét.

– Persze – válaszoltam remélhetőleg meggyőzően és egy halvány mosolyt küldtem felé. – Csak egy kicsit elméláztam.

– Kicsit?! – visszhangozta Bella és összevonta a szemöldökét. – Közel öt perce szólongatlak már, és mintha filmszakadás lett volna nálad. Az igazat megvallva… – kezdte volna, de aztán makacsul az alsó ajkába harapott, nehogy kicsússzon a száján valami, amit nem kéne az orromra kötnie.

– Igen? – kérdeztem türelmetlenül és nem kellett vámpírnak lennem hozzá, hogy lássam, elpirult.

Gyönyörű volt, ahogyan a bódító vér az arcába szökött és hártyavékony, hófehér bőrét édes pirosba vonta. Félig lehunyta szempilláit és ezzel elvágta annak a lehetőségét, hogy ha már az agyából nem, legalább a szeméből kiolvashassak valamit. Pár másodpercig az ölében fekvő állatot figyelte, majd felsóhajtott, és nem nézve rám kibökte annak a bűvös mondatnak a folytatását.

– Aggódtam, hogy valami bajod van – motyogta az orra alatt. – Féltem, hogy esetleg rosszul vagy, vagy valami ilyesmi.

Két énem ismételt csatát vívott egymással. A rosszabbik, amelyik képes Emmett-féle pajzán fantazmagóriákat is kreálni ujjongott, és ha képes, szerintem még egy házibulit is összehozott volna valahogyan. A másik, nemesebbik felem viszont megrémült. Egyfelől boldog voltam, hogy ezek szerint számítok valamennyit Bellának, másrészt viszont féltem az érzései és az én érzéseim miatt is. Tudtam, hogy gyengédebb szálak kötnek össze minket, mint az átlagos barátokat, de ezen szálak mélységéről fogalmam sem volt.

– Látod, erről beszélek – bökte meg Bella a vállamat. – Néha olyan furcsa vagy.

– Jól vagyok, nyugodj meg – biztosítottam róla ismét. – Csak elgondolkodtam, hogy honnan ismeritek egymást a Black-sráccal.

– Amikor nyaranta itt voltam, sokat voltunk összezárva, mert Charlie és Jake apja, Billy folyton horgászni jártak – magyarázta és aprót legyintett, mintha egy kis semmiségről beszélne.

– És mindenképpen le akarsz menni hozzá? – tudakoltam és már kényszeresen ügyeltem a hangszínemre.

– Az attól függ – válaszolta somolyogva.

– És mégis mitől? – csaptam le az alkalomra.

Bella nem válaszolt, helyette viszont tágra nyitotta csillogó, csokoládé szemeit és olyan arcot vágott, amitől még egy szent is kísértésbe esett volna. Tudtam, most az egyszer tudtam, hogy mit szeretne hallani és nagyot sóhajtva eleget is tettem a ki nem mondott kérésnek.

– Ha megkérlek rá, hogy nem menj le La Pushba, megtennéd a kedvemért? – És természetesen elővettem a legbehízelgőbb hangomat.

– Miért nem szeretnéd, hogy meglátogassam Jake-et? –dobta vissza a labdát és hiába formáltam úgy a mondatomat, ahogy, ő átlátott rajtam és rájött, hogy a Black-srác bökte a csőrömet.

– Az utak jegesek és csúszósak, nem szeretném, ha ilyen körülmények között vezetnél – mondtam ki a második legnyomósabb indokot.

– Szóval, Jacob személye egyáltalán nem játszik szerepet ebben a beszélgetésben? – villant meg a szeme, mire tettetett értetlenkedéssel vontam össze a szemöldökömet. – Nem az zavar, hogy egy sráccal találkozom?

– Nem – vágtam rá túlontúl gyorsan, és ő felnevetett.

– Akkor semmi akadálya, hogy meglátogassam őt szombaton – csilingelő hangja betöltötte a teret, és ha nem ilyen témáról beszélgettünk volna, talán még fel is nevetek.

Rákaptam a tekintetemet, és ő pimaszul mosolygott vissza rám. Pár másodpercig elmerültem hihetetlen mélységű íriszében, és már ott tartottam, hogy jó szókarozást kívánok neki, de annál sokkal jobban sérült az önérzetem, és a büszkeségem, mint hogy ilyen könnyelmű lépést tegyek.

– Nálad lehetetlenebb nőszeméllyel még nem találkoztam! – sziszegtem a fogaim között.

– Köszönöm szépen, ezt bóknak veszem – hajtotta le kissé a fejét, mintha egy régebbi században lennénk, és így fogadná a dicséretemet.

A mellkasához szorította az ébredező Jacksont, a másik kezével a táskáját fogta meg.

– Kinyitom neked az ajtót – mondtam és kiszálltam.

Emberi tempóban kerültem meg a kocsimat és szélesre tártam előtte az ajtót. Még így is könnyedén és kecsesen mozgott, ami mindig elbűvölt.

– Köszi – motyogta és éreztem, hogy zavarba jött.

A túlzott udvariasság mindig kellemetlenül érintette az embereket, de hogy egy ilyen gesztus is ilyen hatást váltson ki belőle, az ismételten megerősítette azon gyanúmat, hogy a Phoenixi srácok semmit nem tudnak az alapvető modorról.

Charlie, mivel tegnap éjszakás volt, ezért ma otthon maradt kipihenni az éjjel fáradalmait. Úgy láttam, hogy olyannyira sikerült neki feltöltődnie, hogy az ablakon keresztüli leskelődésre is maradt energiája.

– Jobb, ha bemész, mert még a végén te is és Jackson is megfáztok – sóhajtottam és úgy éreztem magamat, mintha egy hosszú utazásra készülnék, így nem láthatnám őt.

És abban a percben már tudtam, hogy ez estémet ismét a Swan-házban fogom tölteni, csak most meghívás nélkül.

– Meg apu orra is oda fog fagyni az üveghez, ha még sokáig nyomja neki – kuncogta Bella.

Egyszerre néztünk az ominózus ablak felé és erre Swan rendőrfőnök nem számított. Zavartan túrt bele a hajába és odaintett nekünk, majd eltűnt, de közben a gondolatai megmaradtak nekem.

„A Cullen-srác sokat legyeskedik Bells körül. Talán szemet vetett a lányomra? És Bellsszel mi a helyzet? Jó, mondjuk egész rendes srác ez az Edward, de Bella olyan kis ártatlan még.”

Nem tehettem róla, de az utolsó mondatrésznél megremegett a szám az elfojtott nevetéstől és ezt Bella is észrevette, mert felvonta a szemöldökét.

– Semmi, semmi – legyintettem. – Csak egy fura gondolat futott át az agyamon.

– Aha – mondta, de úgy, mintha ez az egy szó három különböző szót takart volna. – Hát, akkor… Jackson, ideje, hogy elbúcsúzz a papától!

Közel lépett – közelebb, mint amit én még el tudtam volna viselni ép ésszel – és várta, hogy megsimizzem Jacksont.

Egy pokoli pillanatig elképzeltem, milyen lenne, ha csontfehér nyakához hajolnék és ajkaimat forró bőréhez tapasztva átharapnám a hártyavékony bőr alatt pulzáló artériát. Ezt a gondolatot egy másik követte, amiben Bella szája elnyílt, ahogyan lassan közelítettem felé, és megéreztem ajkaimon mézédes leheletét. Kezemet óvatosan az arcára csúsztattam és hüvelykujjammal végigkövettem tökéletesen telt alsó ajkának ívét. Türelmetlenségem a tetőfokára hágott és képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, ezért ajkaimat az övéire tapasztottam…

Mindez nem tarthatott tovább pár másodpercnél, ezért Bella nem vett észre semmit. Gyorsan megsimiztem Jackson fejét – ha nyugton van, egész aranyos – és még gyorsan búcsút vettem Bellától egy „Hétfőn találkozunk a suliban, szia!” elmormolásával, majd szó szerint fejvesztve menekültem a kocsimba. Indítottam és nem is törődve a döbbent lánnyal, aki utánam bámult, kisöpörtem az utcából.

Piszkosul dühös voltam, de – persze – csak magamra, hogy hagytam elkalandozni a gondolataimat, és ez lett az eredménye. Az a tény, hogy Bella a lehető legnagyobb hatást gyakorolja rám, pedig megrémített. Valamiért kiszolgáltatottnak érzetem magamat és ilyet még soha nem tapasztaltam. De más érzés is motoszkált bennem, amit abszolút nem értettem. Miért akartam őt megóvni még a széltől is, és miért szorult ökölbe a kezem, hacsak a hétvégi programjára gondoltam?

Hatalmas fékezéssel álltam meg a garázsban és lassan lépdeltem a házunk felé. A nappaliban Esme és Carlisle kivételével mindenki ott volt és az én fancsali képemet – Emmett gondolatait idéztem – bámulták.

Becsuktam az ajtót és kiráztam a hajamból a hópihéket, amik kis tócsává olvadtak a padlón.

„Esme meg fog ölni, hogy rendetlenséget csinálsz!” – dorgált meg Rosalie.

– Mire hazaér, már nyoma sem lesz neki – dörmögtem az orrom alatt.

„Komolyan, olyan képet vágysz, mint akit éppen most pattintottak le” – filozofált Emmett. – „Csak nem letámadtad Bellát, és nem díjazta a megmozdulásodat?”

Rámorogtam Emmettre és eldöntöttem, hogy hétvégén, ha törik, ha szakad, de kitekerem a nyakát. A tervem láttán Alice kuncogni kezdett és bosszúsan konstatáltam, hogy iskolai jókedve egy cseppet sem hagyott alább.

– Te ne nevess, inkább tartsd szemmel Bellát! – adtam ki neki az utasítást.

– Edward, nyugodj már meg! – rivallt rám Jasper. – Minden rendben lesz, egy hétvége alatt nem nyírja ki magát! Ha meg megpróbálja, akkor Alice látni fogja és szól. Te meg rohansz megmenteni!

Alice elhúzta a száját és én későn kapcsoltam, hogy látomása volt.

– Alice, mit láttál? – léptem hozzá közelebb és türelmetlenül fordítottam magam felé.

– Add ide a mobilod! – suttogta halálra vált arccal.

– Mi? – rémültem meg.

– Add már ide a telefonod! – sipította, mire rögtön nyitott tenyerébe nyomtam a telefont.

A kis kobold ördögien elvigyorodott és Jasper háta mögé táncolt. Kikukucskált a hóna alól és úgy közölte.

– Most mentettem meg attól Bellát, hogy egész hétvégén óránként zaklasd! – trillázta. – És a többiek sem fogják odaadni a telefonjukat, hogy felhívd őt!

A fogamat csikorgatva suhantam fel a szobámba, amikor rájöttem, hogy csúnyán átvertek. A lentről felhallatszó kacagás egyenesen sértette a hiúságomat, ezért mérgesen csaptam be a szobaajtómat, mire a közeli polcok megremegtek.

– Edward, ne durcáskodj már! – kiabálta Alice. – Minden rendben lesz La Pushban és Bella egészben, sőt sértetlenül fog hazamenni holnap!

A mondat végére a hangja már közvetlenül az ajtót elől szólt.

– Ne haragudj, de meg kellett tennem, különben nem csak Bella, de a mi idegeinkre is mentél volna – kért bocsánatot.

– Késő bánat, Alice – sziszegtem és odaléptem a hifimhez.

Lekaptam a polcról annak az együttesnek az egyik albumát, amivel Alice-t az „őrületbe” lehetett kergetni és belöktem a lejátszóba. Beállítottam a hangerőt és megkeresve a megfelelő számot már el is indítottam azt. Az egész házat betöltötte Korn Word up! című száma és még hallottam Alice bekiabálását, miszerint „egy önfejű, öntörvényű, önző alak vagyok, aki nem tudja, mi neki a jó”. Megvontam a vállamat és végigdőltem a padlón, ugyanis a kanapéig nem volt kedvem elmenni.

Talán órák is elteltek a semmittevésemmel, bár jobban belegondolva mégiscsak csináltam valamit: Bellán merengtem.

Egyszer csak egy földszintről felszűrődő sutyorgás keltette fel a figyelmemet. Ebben a pillanatban semmire sem mentem a vámpírhallásommal vagy a gondolatolvasással, ugyanis Alice és a nem sokkal ezelőtt hazaérkező Esme is túlságosan figyelt arra, hogy én ne tudjam meg, miről van szó. Először még kételkedtem abban, hogy miattam sugdolóznak, de mindketten túl görcsösen igyekeztek apróságokra gondolni, ami gyanús volt, nem is kicsit.

Akárhogy hegyeztem a füleimet, nem értettem, hogy miről beszélnek. Aztán a társalgásba Rose is bekapcsolódott, de persze ő is suttogva, gondolatai pedig egy farmernadrág körül jártak.

Mikor meglátták, hogy – már – a lépcső tetején állok, hirtelen abbamaradt a beszélgetés. Alice ördögien rám vigyorgott, Rose szintén, és Esme is felvillantott egy mosolyt. Rondán néztem rájuk, amiért szándékosan titkolnak előttem valamit, mire Alice felkacagott. Mindhárman elköszöntek tőlünk, majd kitáncoltak a garázsba. Rose kocsija pillanatokkal később kifarolt a garázsból, majd a BMW porfelhőt maga mögött hagyva eltűnt a fák között a földúton.

– Ti tudjátok hová mentek? – fordultam a kanapén terpeszkedő Emmett és Jasper felé.

– Halvány lila gőzöm sincs – rázta a fejét Em.

– Fogalmam sincs, de Alice teljesen fel volt pörögve – felelte Jazz.

– Biztos vagyok benne, hogy bosszút akar állni rajtam Alice – jelentettem ki és lehuppantam közéjük a kanapéra.

– Hát, meg kell mondjam, nem volt jó ötlet bevetni azt a Korn számot. – Vett le Jazz az ingéről egy szöszt. – Csak magadat hibáztathatod, ha Alice revansot vesz.

– Tudom! – ismertem el kelletlenül. – De, ha egyszer olyan kis bosszantó.

– Hé, a feleségemről beszélsz! – hördült fel Jasper.

– Akkor is ez az igazság – rántottam meg a vállam, majd a távirányítóért nyúltam.

Egy ideig csak váltogattam a csatornákat, de végül egy baseball meccsnél állapodtam meg, aztán hátradőltem a kanapén és a meccsre figyeltem… volna, ha Em tudná fékezni a gondolatait. Az elméjét ugyanis Jackson töltötte ki, amivel szinte már az őrületbe kergetett öt perc után.

– Em, kérlek – szóltam rá, mikor már végképp nem bírtam.

– Jól van, na, de hiányzik a tökmag – durcáskodott. – Most úgy megdögönyözném.

– Kicsoda hiányzik? – értetlenkedett Jasper.

– Jackson! – feleltük egyszerre Emmel.

A név hallatán Jaspernek eszébe jutott az iskolai dolog, amikor Em az arcába nyomta a dögöt. Felidézte, hogy milyen ingatag lábakon állt, és, hogy nem sok kellett neki, hogy rávesse magát az állatra. Meg akartam őt nyugtatni, de azzal, hogy azt mondom neki „nem történt semmi baj Jazz, nyugodj meg” semmit sem segítek rajta. Végül egy másik ötletemet valósítottam meg.

– Tényleg jó illata volt Jacknek – néztem bátyámra, aki rám kapta a tekintetét. – Én is szívesen szürcsöltem volna belőle, főleg mikor éjszaka bemászott Bella mellé az ágyba – tört fel belőlem egy morgás, ahogyan felidéztem a jelenetet.

Úgy tűnt, Jaspernek ennyivel is sikerült elterelni a figyelmét az önmarcangolásról – ugyanis megnyugodott, hogy nem csak ő gyengült el majdnem –, és már ismét a meccsre koncentráltam volna, mikor Em megszólalt.

– Hohohó, várjunk csak! – emelte fel a kezeit. – Te azt honnan tudod, hogy bemászott Bella mellé a tökmag? Csak nem mentünk át kukkolóba, öcsisajt? – húzogatta a szemöldökét, miközben kajánul vigyorgott rám.

Meg kell, hogy mondjam, volt vagy fél perc fáziskésés, mire a helyére illesztette a szavaimat.

– Ez nem a te dolgod – mordultam rá, mire felröhögött.

– Ezt igennek veszem – mondta, majd megdöbbentve engem a meccs felé fordult, ahelyett, hogy tovább cukkolt volna, legalábbis hangosan egy szót sem mondott.

Esme és Rose pontosan egy órával később ért haza – ami alatt Em volt szíves folyton perverz dolgokra vagy éppen Jacksonra gondolni, hogy engem bosszantson –, de Alice-nek híre-hamva sem volt.

– Alice? – kezdett Jasper rögtön aggódni.

– Ne aggódj, jól van és nemsoká ő is jön – felelte Rose, majd kezeiben két papír táskával felsuhant az emeletre.

– Edward, a kocsiban vannak még csomagok. Behoznád őket, kérlek? – kérdezte Esme a bejárati ajtóból, majd miután bólintottam, felment Rose után.

Kimentem a garázsba és a csomagtartóból kikaptam a maradék két élelmiszerekkel megrakott papír táskát. Az egyiket leraktam a földre, míg lecsuktam a csomagtartó tetejét, majd felkaptam a táskát és a konyhába szaladtam velük.

Mikor felértem anya és Rose a hűtő mindkét – kinyitott – szárnyába pakolták a hideget igénylő élelmiszereket.

– Alig pár napja voltál az árvaházban – mondtam, miközben letettem a pultra a csomagokat.

– Igen – helyeselt anya. – De nem mind… – hallgatott el hirtelen, mintha olyat készült volna kimondani, amit nem szabadna tudnom. – Köszönöm a segítséget – váltott témát gyorsan, és odasétált hozzám, hogy lábujjhegyre állva puszit nyomjon az arcomra. – Most már nyugodtan visszamehetsz a fiúkhoz.

– Inkább felmegyek a szobámba, ugyanis Emmettet lehetetlenség elviselni jelen pillanatban – húztam el a szám.

– Hallottam ám! – hördült fel az említett a nappaliban.

– Az volt a célom – feleltem neki.

– Mit csinált már megint? – kérdezte Rose lemondóan.

– Jacksonnal piszkál. A gondolatai megőrjítenek – fújtattam.

– Rose mesélte, hogy a te mosolyodat örökölte – mondta Esme kuncogva.

A következő pillanatban egy öblös nevetés – Emmetté – és egy másik, valamivel diszkrétebb kuncogás – Jasperé – szűrődött fel a nappaliból.

– Anya, ne kezd már te is! – fontam karba a kezeimet durcásan.

– Sajnálom. – Igyekezett komoly arcot vágni, de a szája szeglete meg-megrándult az elfojtott mosolytól.

Már nem volt kedvem egyedül lenni, Emmett közelében pedig még kevésbé, így a konyhában maradtam és anyával meg Rose-zal beszélgettem.

Jasper gondolataiban áltagosan húsz másodpercenként villant fel, hogy hol lehet Alice, amire én is kíváncsi lettem volna. A kérdésre pár perccel később választ is kaptam bátyáimmal együtt.

Anya épp egy dobozos valamit tett be a szekrénybe, amikor közeledő autó hangjai ütötték meg a fülem. Biztos voltam benne, hogy nem Carlisle jön haza, hiszen ő még órákig dolgozik, és ezt a teóriámat megerősítette a konyhában tartózkodó két lány viselkedése is. Rose és Esme egymásra mosolygott, de a gondolataikat még inkább igyekeztek más felé terelni, mint, hogy ki is tart erre.

Az autó közeledtével arányosan lett a két lány mosolya szélesebb, nekem meg az agyvizem hőmérséklete emelkedett, egyre gyorsabban közeledve a forráspont felé. Aztán meghallottam Alice izgatott gondolatait, de az ő fejében kutatva sem jöttem rá, hogy mit titkolnak előlem ők hárman.

Az ablakhoz mentem, ahonnan tökéletesen kilátás nyílt a ház előtti területre.

Pillanatokkal később kibontakozott egy autó a fák közül, de én nem tudtam elhinni, amit látok. Megdörzsöltem a szemeimet egyszer… kétszer… háromszor, hátha csak érzéki csalódás az egész, de mikor negyedjére is megdörzsöltem és újra kinyitottam, hogy a királykék autó közeledését nézzem, kénytelen voltam elhinni, hogy valóban Bella tart a ház felé.

Az Audi körülbelül fél perccel később megállt, és az anyósülésről Alice pattant ki, míg a kormány mögül Bella. Húgom a csomagtartót nyitotta ki, ahonnan egy kisebb fajta bőröndöt vett ki, míg Bella a hátsó ajtót tárta szélesre, hogy kivegye belőle a… fonott kosarat.

Tehát elhozta a „fiamat” is – állapítottam meg.

Elléptem az ablaktól, hogy lemenjek a földszintre, és meglepődve vettem tudomásul, hogy Rose-nak és Esmének már hűlt helye sincs. Észre sem vettem, hogy kisunnyogtak a helyiségből!

Leszaladtam a nappaliba, és közben próbáltam úrrá lenni az izgatottságomon, hogy Bella pillanatokon belül besétál az ajtón. Az érzelmeimmel sikeresen kiakasztottam Jaspert, aki egy nagy adag nyugalom hullámot küldött felém. Hálásan pillantottam rá, mire gondolatban csak ennyit mondott: igazán semmiség.

Rose kitárta az ajtót Alice és Bella, valamint a Bella kezében lévő kosárban fekvő Jackson előtt. Emmett már dörzsölte a tenyereit, hogy végre „nyúzhatja” majd az unokaöccsét, Jasper a feleségét tüntette ki a figyelmével, mi pedig Esmével Bellát néztük. Anya az első találkozás miatt volt izgatott, míg én Bella formás lábait fürkésztem.

A bejárati ajtó csukódott aztán és ezzel egy időben Esme előre lendült, hogy megismerkedjen Bellával.

– Szervusz, Bella. Esme vagyok – mondta anya és a kezét nyújtotta, miután Rose kivette Bella kezéből a kosarat.

– Örvendek, Mrs. Cullen – mosolygott rá melegen anyára Bella és ő is a kezét nyújtotta.

– Szólíts nyugodtan Esmének, mert nem vagyok én még olyan öreg – mondta anya, mire Emmett felnevetett.

Jasper oldalba bökte, mire bátyám jókedve lassan abbamaradt.

– Rendben, Esme – mosolygott Bella továbbra is.

„Milyen kedves lány. Pontosan ilyen lány illene Edwardhoz” – álmodozott anya. A gondolatai úgy megdöbbentettek, hogy még az állam is leesett, persze csak képletesen. Nem volt több időm teljesen anya gondolataira koncentrálni, mert Alice „befurakodott” a fejembe.

„Nem is tudod, mennyire megkönnyítetted a dolgomat azzal, hogy engem találtál ki fedő sztorinak” – üzente húgom, mire értetlenül bámultam rá. – „Ne vágj már ilyen képet! Te mondtad Bellának, hogy már beleéltem magam a filmnézős estébe. Még jó, hogy idejében kapcsoltam, hogy miről van szó, különben lebuktál volna, hogy füllentettél.”

Alice-szel való néma beszélgetésemből Bella hangja rántott ki.

– Jack, köszönj apucinak – kuncogta a dögnek, miközben kivette a Rose kezében tartott kosárból.

Az állat, mintha értené Bella minden szavát, kiugrott a kezéből és a lábaim felé vette az irányt.

Leguggoltam hozzá és gyengéden megsimogattam a fejét, mire mintha dorombolni kezdett volna.

Nyilvánvaló volt, hogy nem csípjük egymást Jackkel, de láttam rajta, hogy a fejsimogatás tetszik neki, így folytattam egy ideig, pontosabban addig, míg halk kattanást nem hallottam, aztán nagy villanó fényt nem láttam.

Felpillantottam és megláttam Emmettet, kezében egy fényképezővel, amit épp ránk irányított. Felvont szemöldökkel néztem rá, mire elnevette magát.

– Kellenek a képek a családi albumotokba – rántotta meg a vállát, majd odacammogott Bellához, egy vállánál fogva taszigálta őt hozzánk.

Intett, hogy Bella is guggoljon le, és mikor megtette, elkattintott egy újabb képet.

– Reméljük, holnap csak későn indulsz La Push-ba, ugyanis éjszakáig tartó filmnézést tervezünk – mondta Rose Bellának, Alice pedig helyeslően bólogatott.

– Kilenc-tíz óra felé tervezem, hogy indulok. Jól hangzik a program.

– Ha jól értelmezem a dolgokat – vakarta a fejét Em –, akkor itt alszol nálunk?

– Ez a terv, Alice-nek köszönhetően – helyeselt Bella.

– Zsiráf! – ujjongott Emmett.

Én testvéreimmel ellentétben már kevésbé örültem ennek, egyetlen ok miatt: vámpírok vagyunk.

– Gyere, Bella, megmutatom a vendégszobát – fogta meg Alice a bőröndöt, majd elindultak felfelé a lépcsőn.

– Ti tudtatok erről – vádoltam meg Esmét és Rosalie-t, amint Bella hallótávolságon kívül volt. – És támogattátok Alice-t ebben az agyament ötletben. Csak neki juthatott eszébe, hogy Bella egy vámpíroktól hemzsegő házban aludjon – fakadtam ki.

– Edward, nyugodj már meg. Minden rendben lesz, Alice látta – csitított Rose.

Nem láttam értelmét, hogy vitatkozzam velük, ugyanis Alice teljesen megfertőzte a gondolataikat, így inkább Belláék után mentem.

– Alice, ha nem gond, akkor én vezetném körbe a házban Bellát – dőltem ki az ajtófélfának.

– Persze, nyugodtan – intett apró kezével. – Addig kipakolok neked, ha szeretnéd – pillantott Bellára, aki csak bólintott, aztán odasétált hozzám.

– Ez itt a konyha… Rose és Em szobája… Carlisle és Esme szobája… Alice és Jazz szobája… nos, ez pedig az enyém – tereltem be Bellát a „birodalmamba”.

Bella besétált a szoba közepére, majd körbefordult.

– Nagyon szép szoba – pillantott rám, aztán újra körbepásztázta a szobát majd újra rám nézett. – Nincs ágy? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

„Vajon miért érdeklődött annyira az ágy után, öcsi?” – hallottam meg Emmett nekem intézett gondolatait. – „Csak nem ki akart próbálni veled egyet, s mást, már ha érted, mire célzok.”

Nem kellett látnom őt ahhoz, hogy tudjam, egy kaján vigyor ül a képén, amit letörölnék onnan, de majd erre is sort kerítek.

Viszont Emmel a témával kapcsolatban egy követ fújtunk, legalábbis az első részével. Vajon miért érdeklődött annyira az ágy után Bella?

– Edward? – integetett az arcom előtt Bella.

– Ne haragudj, csak elgondolkoztam – mentegetőztem. – Ágy azért nincs, mert nem akartam vele elrontani a szoba hangulatát.

– Akkor te hol alszol? – kérdezte.

– A vendégszobában, amit most mivel jól nevelt vagyok, átengedem neked. Vagy talán szeretnél egy ágyban lenni velem? – kérdeztem vigyorogva, mire Bella elpirult. – Ne aggódj, csak ugrattalak. Én majd alszom itt a kanapén.

– Biztos? Nem biztos, hogy kényelmes lenne – töprengett Bella.

– Ez egy nagyon kényelmes kanapé – huppantam le rá és elfeküdtem rajta –, úgyhogy nem kell aggódnod miattam.

– Majd megpróbálok – mosolygott rám.

További beszélgetésre már nem futotta, mert Alice és Rose betáncolt a szobába és karon ragadták Bellát, hogy elkezdjék a filmnézést.

Emmett és Jasper duzzogva vonultak fel hozzám, hogy beárulják a lányokat, amiért végül már megint a Vámpír naplókat akarják nézni. Tőlem vártak megoldást, de nekem sem volt használható ötletem. Végül benyomtam nekik a lejátszóba a Kutyaszorítóban DVD-t, amit Bella hozott pár napja, én meg lementem Esméhez a konyhába.

Esme fintorogva nézte a szakácskönyvet, mikor beléptem, és gondolatban azon morfondírozott, hogy melyik étel lehet kevésbé undorító. Minderre azért volt szükség, mert mivel Bella itt lesz, muszáj lesz ennünk, nehogy gyanúsak legyünk.

– Mit szólnál a steakhez? – léptem oda mellé. – Hegyi oroszlánból készült jó kis véres steak. Nyami – viccelődtem, mire felnevetett.

„Nekem maci véres legyen” – üzente Emmett gondolatban.

– Emmett medve steakre vágyakozik – mondtam anyának, aki még jobban nevetni kezdett.

Végül rántott húsra esett a választás, sült krumplival. Kikészítettük a hozzávalókat, és nekiláttunk. Az én reszortom a húspanírozás volt, ami nehezebb feladatnak tűnt, mint gondoltam volna. Elvégre azt senki sem mondta, és sehová nem volt leírva, hogy a húst a lisztbe óvatosan helyezzük bele, különben a tálban lévő liszt fele rajtunk köt ki. Anya felnevetett, amikor meglátta, hogy nézek ki, és a gondolatai is arról tanúskodtak, hogy milyen humorosan festek. A hajam teljesen fehér lett, ahogyan az ingem is, az arcomról meg ne is beszéljünk. A kacajra Rose a konyhaajtóban termett, majd ő is felnevetett.

– Bella, ezt látnod kell! – kiáltotta, és egy pillanattal később meghallottam a lépteket.

Bella próbálta köhögésnek álcázni a nevetését, kevés sikerrel.

– Menj és öltözz át, addig boldogulok! – nyökögte ki Esme két nevetés között.

– Jó leszek így is – fordultam el a kajától.

Beletúrva a hajamba és megrázva az ingemet, szabadítottam meg magam a liszt nagy részétől. A lányok visszamentek tévézni, mi meg folytattuk a főzést, most már elővigyázatosabban. Viszont furcsállottam, hogy Emmett és Jasper miért nem jöttek le, hisz ők mindig vevők a nevetésre. Nem foglalkoztam a dologgal, csak folytattam a húspanírozást.

Végül megúsztuk az evést, legalábbis Alice és Rose kivételével nem kellett ennünk. Anya tálcára pakolta a kaját, nem sokkal azután, hogy kész lett, és levitte a lányoknak. A többieket kihúzta azzal, hogy mi is éppen eszünk, csak a konyhában, és mivel Bella is teljesen belemerült a tv-nézésbe esély sem volt arra, hogy betoppanjon a konyhába. Azért húgaimat sajnáltam, hogy enniük kell, de hát ők akarták annyira, hogy Bella itt aludjon.

Tizenegy óra is elmúlt, mire végre abbahagyták a lányok a sorozat nézést, de csak Bella álmossága miatt. Rose és Alice visszavonultak a szobáikba a férjeikkel, Bella pedig elment zuhanyozni.

Anya és Carlisle is a szobájukban voltak már, és én is a kanapémon feküdtem. Percekkel később halk kopogást hallottam.

– Gyere be! – szóltam hangosabban, hogy biztosan meghallja.

Nyílt is az ajtó és ott állt Bella egy világoskék trikóban, és formás lábaira tapadó a trikóhoz tartózó pizsamaalsóban.

– Nem tudtam, hogy ébren vagy-e még – mosolyodott el, majd bentebb sétált.

Reméltem, hogy Emmett nem lesz olyan pofátlan, hogy elinduljon leskelődni, márpedig a résnyire nyitva hagyott ajtóból simán láthatna minket. Bár, ha jól hallottam és sajnos, már pedig jól hallottam, akkor a Rose-zal művelt lepedőakrobatika miatt eszébe sem fog jutni. Hála az égnek!

Felültem és megpaskoltam magam mellett a helyet, hogy Bella üljön le.

– Biztos, hogy neked jó lesz itt? – kérdezte bizonytalanul, miközben végignézett a kanapén. – Kényelmes meg minden, de ezer százalék, hogy aludni is tudsz majd rajta?

– Ne aggódj már annyira miattam – tűrtem a füle mögé egy arcába hulló tincset.

Bella lélegzete kissé felgyorsult, én pedig nem tudván fegyelmezni a kezemet végigsimítottam járomcsontján. Láttam, ahogyan a számra téved a tekintete, majd nagyot nyel. Nem tudtam és nem is akartam harcolni ebben a pillanatban azzal a késztetéssel, amit tenni akarok, így lassan, apránként hajoltam közelebb az arcához. Bella ajkai elnyíltak, amikor rájött, hogy mit is akarok tenni. Szemei egy utolsó rebbenés után lecsukódtak, és ezzel egy időben az ajkaimat az övéire nyomtam és gyengéden megcsókoltam. Néhány milliméterre eltávolodtam tőle, de csak azért, hogy számat újra az övére nyomjam és meg egy csókot „lophassak” tőle. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy képes voltam megtenni ezt. Hihetetlennek tűnt a számomra, hogy a szobámban ültem Bellával, és édes ajkait kóstolgattam. És az érzés leírhatatlanul fantasztikus volt!

Már éppen elmélyítettem volna a csókot, mikor megrándult a nadrágom szára. Apró morgás, majd valami a cipőmre lépve újra a nadrágomat kezdte el rángatni. Kellett vagy két pillanat, mire felfogtam, hogy Jackson az, aki bizonyára a résnyire nyitott ajtón jött be, de eszemben sem volt eltávolodni Bellától.

De Jacksonnak más tervei voltak. Felugrott a kanapé szélére, onnan pedig ügyesen felmászott a nyakamba, hogy aztán apró fejét a miénk közé dughassa, és teljesen közénk tolakodjon. Megszakítottam a csókot és egy méltatlankodó, bár teljesen rekedten kiejtett Jackson szó hagyta el a számat. Bella lemondóan sóhajtott, majd levette a nyakamból a dögöt.

– Szerintem éhes, azért ilyen kis ördög – húzta el a száját Bella.

– Öhm… kerítek neki valami kaját. Várj meg itt, mindjárt hozom – álltam fel és a konyhába mentem.

Miért kell mindig valakinek tönkrevágni a szép pillanatokat? Mivel nem sütöttük meg az összes húst, így kivettem egy szeletet a fagyasztóból majd egy tálba dobtam és betettem a mikróba, mondván én aztán meg nem várom, hogy kiengedjen. De így is volt vagy három perc, mire visszaértem Bellához, aki addigra elszenderedett a kanapén a döggel a karjaiban. Jackson szimatolni kezdett, és kibújva Bella karjaiból a szőnyegre tett tálból falatozni kezdte a húst.

A dög miután befalta a húst, jóllakottan elterült a szőnyegen és máris aludni kezdett. Lekapcsoltam a kis lámpát a szobába, majd hoztam Bellának egy takarót, nehogy fázzon. Óvatosan betakartam őt, majd a hátamat a falnak vetve lecsúsztam a földre, hogy nézhessem őt.

Jackson – szerintem csak azért, hogy engem bosszantson –, mikor az éjszaka közepén felkelt, tegnapi szokásához híven, már megint Bellához somfordált. Felugrott a kanapéra, majd miután befurakodott a takaró alá Bellához bújt. A következő pillanatban Bella kinyitotta a szemeit – én meg legalább tíz féleképpen terveztem el a dög kivégzését, mert felverte Bellát, és ezzel lebuktatott engem – majd mivel szemben ültem vele nem volt nehéz kiszúrni az ablakon beszűrődő halvány fénytől a sötét foltot – ami én voltam – a falnak dőlve.

– Ki van ott? – hangzott a feszült kérdés.

Most mi a jó fenét csináljak? – kezdtem kutatni valami megoldás után, miközben Bella választ várt.