péntek, szeptember 24, 2010

Eternity - 15. fejezet

     Sziasztok!

Először is bocsánat, bocsánat és bocsánat!
Tudom, hogy vasárnapra ígértük, de elszúrtam (Szylu). Az egerem úgy látszik, nem komálta a banki átutalást, mert vasárnap délelőtt csütörtököt mondott a tranzakció után. De nem ez a lényeg.
Öt nap csúszással, de meghoztuk a fejit, ami még minket is kiakasztott. Igen, ugyanis mi is fogtuk a fejünket, hogy most hogyan tovább?! Mert ez aztán cifra helyzet, azt meg kell hagyni! Huh, és a végek!
De mielőtt átadjuk a fejit, pár dolgot azért megosztunk Veletek! Jó pár beszélgetés után rájöttünk valamire. Annyi rossz dolog ért bennünket az utóbbi időben, hogy azt már megemészteni is nehezen tudtuk. (És most nem sajnáltatni akarjuk magunkat, félreértés ne essék!) Kaptunk hideget is, meleget is egyaránt, de csak még erősebb lett az elhatározásunk, hogy végigcsináljuk. Nem érdekel bennünket, hogy ki mit gondol, vagy mond rólunk, a viselkedésünkről, vagy a gondolkodásmódunkról.
Tudjuk, hogy baromi nagy baklövés lett volna, ha a frissmegvonást Rajtatok vezetjük le és ezzel Titeket büntettünk volna és nem az illetékes személyt, akit pusztán csak ignorálni kellett volna, és punktum. Reméljük, hogy nem haragszotok ránk, de abban a helyzetben annyira el voltunk keseredve, hogy nem is gondolkodtunk logikusan!
A közeljövőt úgy tervezzük, hogy felvesszük a pókerarcot és írunk. Elsősorban a magunk szórakoztatására és ha ez másoknak is tetszik, hát, annak nagyon, de nagyon fogunk örülni!
Tartani fogjuk magunkat az egy hetes frissítéshez, kivéve, ha beüt valami természeti katasztrófa (lásd: bedöglik az egér, másnaposak leszünk, no net=no külvilág stb.) és a zh. és vizsgaidőszakban sem ígérhetünk semmit.
Az ilyen szép hosszú bejegyzések is eltűnnek a fejik elől, szóval meg lehet nyugodni! :D
Írni fogunk, és drága hőseinket képtelenebbnél képtelenebb helyzetekbe hozzuk, ugyanis még CSAK MOST indulnak be igazán az események! És ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy nem egy, hanem két szereplő szemszögéből mutatjuk meg az eseményeket most, ami annyit tesz, hogy dupla függővég! MUHAHAHA!
Jó szórakozást és nem megölni!

Puszi: Szylu és Pupi


15. fejezet

Mindig az jön, ami még nem volt…

„I don't know what's worth fighting for
Or why I have to scream.
I don't know why I instigate
And say what I don't mean.
I don't know how I got this way
I know it's not alright.
So I'm breaking the habit,
I'm breaking the habit
Tonight”
(Linkin Park: Breaking the habit)

(Bella szemszöge)

„Tíz óra környékén ott vagyok nálatok az ablakod alatt. Beszélnünk kell, fontos! Edward”
Nagyokat pislogtam és nem mertem hinni a szememnek. Mindenre számítottam, csak erre nem. Elzsibbadt ujjaim végre felengedtek és gyorsan pötyögni kezdtem a választ.
„Neked teljesen elmentek otthonról! Charlie totál ki fog akadni, ha idejössz! Majd hétfőn beszélünk, nem lehet annyira fontos, hogy nem tudjon várni. Jó éjt! Bella”
Nem tudom, miért lettem hirtelen dühös, de kinyomtam a telefont és finoman az asztalra dobtam. Visszamásztam az ágyba, miközben a könnyeimmel küszködtem. Gyűlöltem magamat, amiért Edward ekkora hatással van rám és már egyetlen szavával is ilyen érzéseket kelt bennem.
Végigzuhantam az ágyon és a fejemre rántottam a takarómat. Nem akartam gondolkozni, nem akartam felidézni magamban a ma reggel az autóban történteket és nem akartam elutasító szavait ismét hallani.
Agyam lassan kezdett elfáradni a teljes napi érzelmi feszültségtől és már az alvási fázisnak abban a szakaszában voltam, ahol belecsúsztam volna az álmok jótékony világába, de még érzékeltem a külvilágot. És a külvilág érzékelésének képessége volt a vesztem.
Hallottam, hogy halkan koppan valami az ablaküvegemen, aztán csend. Majd megint koppant és megint csend. És ez így folytatódott, amíg aztán el nem halt és finoman meg nem reccsent az ablakom előtt álló fenyőfa egyik ága.

Erre a hangra már felpattant a szemem és lerúgva magamról a takarót az ablakhoz osontam. Felhúztam, mire a jeges levegő hirtelen becsapott a szobámba és megborzongtam. Kihajoltam és lebámultam a holdfényben sápadtan csillogó hóra, de ott nem láttam semmit sem.
Ekkor ismét reccsenést hallottam, ami egyenesen az ablakomig nyúló faág felől jött és odakaptam a fejemet. A törzs és az ág találkozásánál egy aranybarna szempár csillant meg és fókuszálva ki tudtam venni most már az egész alakot is. A nyúlánk, ismerős figura könnyedén és lezseren ült az ágon és nem zavarta, hogy havazik, korom sötét van és frankón nem itt kéne lennie.
– Neked tényleg hiányzik egy kereked! – sziszegtem és már lecsaptam volna az ablakot, ha nem kúszik végig a fán és nem kapaszkodik bele az keretbe, hogy egy kecses mozdulattal landoljon a szobámban.
Odament az íróasztalomhoz és felkapta a telefonomat, majd megpördült és dühösen meredt rám.
– Kinyomtad – morogta és megmozdította a telefont, hogy demonstrálja, miről beszélünk.
– Gratulálok – válaszoltam csípőre tett kézzel, de azért halkan, mert Charlie már aludt. – Hatalmas agyi kapacitás kellett ahhoz, hogy ezt a következtetést le tudd vonni!
– Befejeznéd ezt a cinikus viselkedést? – szűkült össze a szeme.
–  Oh, hogyha túlságosan elviselhetetlen vagyok a számodra, tehetsz egy szívességet és távozhatsz – vontam fel a szemöldökömet. – Tudod, ez az én szobám, ha nem vetted volna még észre.
– Beszélnünk kell – mondta ellentmondást nem tűrően és leült a hintaszékbe.
– Persze, foglalj helyet és érezd otthon magadat – morogtam. – Aztán ha kipihented a fáradalmaidat, akár fel is szívódhatsz.
– Fontos – közölte, mintha csak magával beszélgetne.
– Miért van egy olyan érzésem, hogy addig nem szabadulok meg tőled, amíg el nem mondtad a kis monológodat? – sóhajtottam és finoman visszacsuktam az ablakot.
– Nő vagy, a megérzéseitek nagy valószínűséggel be szoktak jönni – nyugtázta és halvány mosoly jelent meg az ajkain.
– Kösz – motyogtam és csüggedten huppantam le az ágyra Edwarddal szemben, hogy saját kivégzésem személyes szem- és fültanúja legyek.
Edward egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, ami normális körülmények között zavarba ejtett volna, de nem most. Dacosan néztem vele farkasszemet és a szemkontaktus csak akkor szakadt meg, amikor végigpillantott öltözékemen.

Rendben, a fekete trikó, francia bugyi összeállítás nem éppen a legideálisabb, amikor egy „vadidegen” srác tartózkodik a szobádban – akivel nem mellesleg aznap reggel még aktív feltérképezést folytattál –, de senki sem számított rá, hogy az éjszaka kellős közepén megjelenik.
Edward nyelt egyet és gyorsan visszakapta rám a tekintetét. Megkönnyíthettem volna a helyzetét azzal, ha magamra húzom a takarót, vagy felveszek valamit, de ma nem tartottam gyereknapot.
– Bella, ez így nem mehet tovább! – kezdett bele a szentbeszédbe, ami semmi jót nem ígért. – Te tényleg fantasztikus lány vagy. Jó a humorod, talpraesett vagy és hazudnék, ha ezt mondanám, hogy nem vagy gyönyörű, de…
Edward itt megakard a mondandójában és nagyot sóhajtott, majd folytatta.
– Tudod, nekem időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat velünk kapcsolatban. – Hangja teljesen komolyan csengett. – Ez nálam bonyolult. Egy kis térre és magányra van szükségem, hogy tisztán lássak, ezért pár hétre elutazom és meglátogatom az Alaszkában élő rokonaimat.
A másodperc törtrészéig azt hittem, hogy csak viccel velem, és majd elkezd nevetni meglepődött arcom láttán, de semmi ilyesmiről nem volt szó. Sötétarany, feketébe átmenő szemében mintha bánat és fájdalom csillant volna meg, de a fényviszonyok miatt nem lehettem biztos benne.
Hagyta, hogy megemésszem a dolgokat, hogy összeszedjem magamat és rendezhessem arcvonásaimat. Mindez körülbelül két-három percet vett igénybe, és utána is csak suttogva tudtam megszólalni.
– És ezt mind miért osztottad meg velem? – kérdeztem, és elfordítottam a fejemet, hogy ne lássam az arcát. – Nem tartozol semmilyen magyarázattal nekem. Megtehetted volna, hogy lelépsz minden szó nélkül.
– De nem akartam, hogy ezt hidd, mindez miattad van – suttogta és olyan villámgyorsan termett előttem, hogy nem is érzékeltem.
Ujjait gyengéden az arcomra csúsztatta és finom erőszakkal maga felé fordította. A cinizmus maradt az utolsó és egyetlen fegyverem, amit még nem vett el tőlem, így szavaira felvontam a szemöldökömet, da a hangom továbbra is csak halvány emléke volt régi önmagának.
– Tényleg? – motyogtam és végre bele mertem nézni a szemébe.
– Ez lesz most a legjobb mindkettőnknek – tért ki a válaszadás elől.
Közel hajolt és lágyan megérintette hűvös ajkaival a homlokomat, majd felállt és az ablakhoz lépett.
– Visszacsókoltál – suttogtam a hátának.
– Tudom és nem is fogom tagadni – súgta, de éreztem, hogy elharapta a mondatot, miközben hátranézett a válla felett. – És éppen emiatt félek.
– Ezt most nem értem – zavarodtam össze, mire ő egy apró mosolyt adott cserébe.
– Nem is baj – mondta és kinyitotta az ablakot. – Szia és jó éjt! Majd találkozunk, Bella!
Olyan gyorsan tűnt el a látóteremből, hogy kénytelen voltam azt feltételezni, egyenesen a földre ugrott le és nem vacakolt a fenyőfával. Odarohantam – persze csak halkan, mert az sem hiányzott még, hogy Charlie felkeljen és betévedjen a szobámba – és kihajolva még éppen láttam, hogy elnyeli őt a sűrű hóesés és a sötétség.
Pár pillanattal később egy motor lágy dorombolása szállt felém és az ezüstszín Volvo söpört végig az utcánkon a lámpák megvilágításában. És a Volvo nem a Cullen-ház irányába tartott…

A szombatot követő másfél hét eseménytelenül telt el. És ezt szó szerint kell érteni, ugyanis tényleg nem történt semmi sem. Mintha Edward távozásával együtt az élet is eltűnt volna a közelemből.
A szerdai vacsora természetesen elmaradt, de hát mire is számítottam? Hogy majd Edward csak az én kedvemért visszaautókázik Alaszkából, amikor tulajdonképpen miattam lépett le? Mert nem volt mit tagadni, előlem menekült el.
A többi Cullen is eléggé levert volt testvérük távozása miatt, de engem azért próbáltak jobb kedvre deríteni. Mindig volt mellettem valaki, mintha felügyeletre szorulnék. Nem panaszkodtam, hiszen látták rajtam, hogy jólesik a kedvességük. Az étkezések alkalmával az ő asztalukhoz ültem, de most még kevesebbet ettem, mint ők, ami nagy teljesítmény volt.
Ha csak tehettem, elkerültem az Edwardot is érintő beszélgetéseket, ám ez nem mindig adatott meg. Emmett például az egyik alkalommal nyögte be a következőket:
– Az öcsémnek egyszerűen elmentek otthonról! – morogta az orra alatt. – Vagy gynophobiája van!
Először úgy gondoltam, hogy elengedem a fülem mellett a megjegyzést, de az a furcsa szó fúrta az oldalamat, így rákérdeztem.
– Hogy mi?
– Gynophobia – sóhajtotta. – Retteg a nőktől.
Pár pillanatig egymásra meredtünk, majd Edward távozása óta először nevetni kezdtünk. A csengőszó szakította félbe ideiglenesen támadt jókedvünket. Felkeltünk, én pedig vártam, hogy vajon most ki lesz a bébicsőszöm.
Alice odatáncolt hozzám, de Jasper lágyan megérintette a karját, amikor belém akart karolni.
– Ha nem baj, szeretném elkísérni Bellát – nézett le barátnőjére, aki velem együtt furcsán pislogott, majd felderült az arca és egy gyors puszi kiosztása után már ott sem volt.
Csodálkoztam, ugyanis Jasper eddig tartotta tőlem a két lépés távolságot. de mindig nagyon kedves és közvetlen volt a maga fura módján. Most meg ő kísérget angolra? Ebből mi lesz?
Csendesen sétáltunk a terem felé a hóban – még mindig nem olvadt el –, amikor Jasper megszólalt.
– Vissza fog jönni.
Nem kérdés volt. kijelentés.
– Tudom, de nem ez az, ami miatt pocsékul érzem magamat – sóhajtottam és a cipőmet figyeltem.
– Hanem? – kérdezte.
– Nem ment volna el, ha az autóban… – haraptam el a mondatot, mert észbe kaptam és fülig vörösödtem.
– Nem csókolóztok? – fejezte be a mondatomat és éreztem a hangján, hogy nevetett.
Csak bólintásra futotta tőlem.
– Nem ismerem olyan jól az öcsémet, mint Alice, de abban biztos vagyok, hogy akkor is lelépett volna, ha ez nem történik meg – felelte, mire odakaptam a fejemet.
Jasper szelíden nézett vissza rám, penge vékony ajkain most mosoly bujkált.
– Ne várj tőlem magyarázatot, mert azt az ő engedélye nélkül nem adhatom meg, de a lényeg az, hogy ne magadat hibáztasd, mert nem vagy bűnös – válaszolta és finoman a terem felé tolt. – Most meg menj, mert már bent van a tanár.

Visszamosolyogtam rá, és beléptem a terembe, ahol már tényleg ott szobrozott a tanár. Leültem a helyemre – a mellettem lévő szék üresen maradt – és elmerengtem azon, hogy most miért vagyok ennyire nyugodt és összeszedett. Sokáig nem töprenghettem rajta, mert Mr. Mason megkezdte az órát.
Egy másik nap elugrottam a kórházba, hogy felkeressem újdonsült nőgyógyászomat és felírassak vele gyógyszert. A kórházi látogatás olyan jól sikerült, hogy a megüresedett recepciós állást is megkaptam – hirtelen felindulásból bementem az állásinterjúra és összejött –, persze csak félmunkaként. Suli után, négytől nyolcig, hétvégéken pedig reggel nyolctól délután négyig fogok szép szemeket mereszteni a kórházba tévedőkre. Jól jön a plusz pénz és volt valami öröm az ürömben is.
A következő hét csütörtökén aztán olyan dolog történt, ami kirángatott ebből a cseppet sem derűs hangulatból. Éppen futásból értem haza és letusoltam, amikor megszólalt a telefonom. Meg sem kellett volna lepődnöm, hogy Lori hívott, de mégis ez volt a helyzet, ugyanis totálisan elfelejtettem a másnap esedékes Seattle-i Linkin Park koncertet. Tudom, tudom, egy LP-koncertet csak úgy nem felejt el hipp-hopp az ember, de ha egy Edward Cullen nevezetű egyén belezavar az összképbe, akkor úgy látszik, hogy borul minden.
Először megfordult a fejemben, hogy lemondom az egészet, de aztán kapcsoltam.
Linkin Park, vágod, Bella, Linkin Park! Ki az az Edward Cullen és hogy jön ő ahhoz, hogy eltántorítson az elhatározásodtól, és attól, hogy jól érezd magadat?
Gyorsan egyeztettünk barátnőmmel és Charlie is hamar beadta a derekát, így semmi akadálya nem volt annak, hogy egy ütős kis búfelejtő estét csapjunk Lorival holnap.
Helyesbítek: egy ütős kis Edward-mentes búfelejtő estét.
És hogy mi lesz belőle?
Hát, az a jövő zenéje.

(Edward szemszöge)

Isten a megmondhatója annak, hogy nem akartam elhagyni Forksot és vele együtt a lányt sem, aki több évtizednyi makacs „én egyedül is boldog vagyok” hangoztatása után rádöbbentett arra, talán nem is olyan jó magányosan, társ nélkül tengetni az örökkévalóság minden egyes napját. Mégsem tehettem mást, el kellett jönnöm, pontosan az érzések miatt, amiket Bella ébresztett bennem. Emmett délelőtti szavai rádöbbentettek arra, amit fagyos és halott szívem mélyén már megismerkedésünk pillanatától tudok, mégpedig, hogyha egy nap végleg – vagy legalábbis addig, míg az itt élő generációk nagy része meg nem hal – itt kellene hagynunk Forksot, nem lennék rá képes Bella miatt. Ő az oka, hogy késő este indultam neki egy hosszú, több órás autóútnak, melynek végállomása a családunk Denaliban élő – vagyis vámpírok lévén inkább csak létező – barátai.
Görcsösen próbáltam elterelni a gondolataimat Belláról és ehhez remek lehetőséget nyújtott a Denali klán egyik tagja, nevezetesen Tanya, aki jó néhány évtizede gyengéd érzelmeket táplál irántam. Azért, hogy ne gondoljak a gesztenyebarna hajzuhatagra, mely egy szív alakú arcot és csokoládészín szemeket keretez, inkább elképzeltem, hogy miként fogad majd Tanya, ha meglát engem.

Tisztában vagyok vele, hogy az elején kitartóan száműzi majd elméjéből a gondolatokat, amelyek az elcsábításomról szólnak, de egy idő után már képtelen lesz arra, hogy ne rám gondoljon. Mondhatni, már hozzászoktam ahhoz, hogy minden találkozásunk alkalmával újra és újra megpróbál engem levenni a lábamról, hátha beadom a derekam neki. Nem hittem abban, hogy ezek valódi érzelmek lennének, sőt biztos voltam benne, hogy nem szerelmet érez irántam, az egész csak a hiúságát bántja, hogy engem még nem kaphatott meg és én nem vagyok rajta az „ez is megvolt már” pasilistáján. Nem tartom könnyűvérűnek, vagy rossz lánynak ezért, egyszerűen próbálom megérteni, hogy vannak bizonyos igényei, melyeket igyekszik kielégíteni.
Bár be kell vallanom, hogy a Denali lányok túlzott szexuális étvágya mindig is furcsa volt számomra, ahogy a családom tagjainak soha el nem múló vágya a párjaik iránt is. Talán csak azért idegen ez számomra, mert én még sosem éltem ezt át, sosem éreztem azt az elsöprő szenvedélyt senki iránt sem. Sosem fordult meg a fejemben, hogy én együtt legyek valakivel, hogy akarjak valakit testestül-lelkestül vagy esetleg csak testestül.
Egyetlen kivétellel. És ez a személy pedig az, aki elől menekülök: Bella. Sosem voltam olyan, akinek perverz vagy pikáns gondolatai támadnak, de Bella ezt is előhozta belőlem, ezzel is megismertetett. Amikor a fenekét bámultam, mikor láttam melltartójának csipkeszegélyét, azon az estén, mikor Jacksont „megismertük” és Bella fedetlen felsőtesttel – bár háttal – állt előttem, mikor ma abban a fekete kivágott felsőrészben szambázott le a lépcsőnkön, minden alkalommal soha azelőtt a fejemben meg nem forduló gondolatok kezdtek kínozni. Egyik forróbb volt a másiknál, és ezek ugyanúgy, mint az érzéseim az emberlány iránt, szintén megrémítettek.
– Már megint Bellára gondolok – csattantam fel és rácsaptam a Volvo kormányára, persze nem teljes erőmből, mert akkor teljesen biztos, hogy porrá zúzom. – Mikor is határoztam el, hogy nem gondolok rá? Két perce? És tessék, már megint ő sajátítja ki az agyam minden egyes kis zugát.


Még csak alig indultam el az úton Port Angeles felé, mikor az egyik pihenőhöz lehúzódtam és egy hirtelen ötlettől vezérelve meg akartam fordulni, hogy visszahajtsak Forksba. Kényszerítettem magam, hogy kitartsak a döntésem mellett és hagyjam magam mögött a szinte mindig esős porfészket.
Folytattam tovább az utamat a lámpákkal megvilágított 101-es úton Port Angeles felé. A megengedett sebesség több mint kétszeresével hagytam magam mögött sorra az utat mindkét oldalról keretező magasba nyúló fákat, melyek a tél miatt levelek nélkül, kopaszon kísértek utamon. A normál – megengedett – sebességgel egy órás, nekem valamivel több mint harminc perces utam alatt egyetlen autó jött csak velem szembe és annak sofőrje is gondolatban megjegyezte: hová sietek vajon? A kérdés valójában úgy hangzik, hogy honnan menekülök? Ki elől? Mielőtt ismét Bellára gondolhattam volna megpillantottam Port Angeles lámpáinak fényét.
Ha nem lennék vámpír is tudnám az utat, hisz nem először járok erre, így rutinosan mentem végig a W Lauridsen Boulevardon, és kanyarodtam az úttal együtt az S Lincoln Streetre. A forgalom itt is elenyésző volt, hiszen ebben a késői órában az emberek nagy része otthon van. A vámpír lévén természetfelettien jó reflex ide vagy oda, mégis be kellett tartanom a  sebességet a traffipaxok és az éjjeli baglyokként a rendőrautókban fagyoskodó zsaruk miatt. Egy bal kanyar az E Front Streetre és egy jobb az N Laurel útra és máris a kikötőben voltam.
Az – eddig – enyhe tél és az ebből adódóan a szokásosnál melegebb időjárás miatt a kompok már két hete járnak, de így is egy órát kellett várnom arra, hogy az aznapi utolsó komp átvigyen Victoriába.

Míg várakoztam, a vizet néztem és akaratlanul gondoltam ismét Bellára, de a családom is eszembe jutott többször is. Tudom, hogy fáj nekik az, hogy egy időre „elhagyom” őket, de belátták, hogy most erre van szükségem. Persze, a kis kobold teljesen ki volt akadva és gondolatban mindenféle sültbolondnak elmondott, amiért azok után, ami köztem és Bella között történt, csak így ukmukfukk lelépek. A bátyáim megígérték, hogy amíg vissza nem esz hozzájuk a fene, mindent megtesznek, hogy Mike Newtont, azt a taknyos nyálgépet – ahogy ők nevezik – távol tartsák Bellától. Rose pedig felajánlotta, hogy aki mégis Bella körül legyeskedne, annak jó pár száz dolláros javítási költséggel kell számolni majd, mert egy-két alkatrész el fog tűnni a kocsijából. Én csak annyit kértem tőlük, hogy míg vissza nem jövök, tartsák életben Bellát és ne hagyják, hogy baja essen vagy megint bazsalikomos ételt egyen. Ezért persze megint fejmosást kaptam Alice-től, hogy hogyan juthat eszembe megkérni őket ilyenre, hiszen ez csak természetes. Jasper szerencsére bevetette fantasztikus képességét, így a maradék percek melyeket még otthon töltöttem, nyugodt hangulatban teltek, Esme könnyek nélküli zokogását leszámítva. Aztán jött csak a neheze, mégpedig mikor Bellának mondtam el, hogy egy időre elmegyek. Pillanatonként változtattam az elhatározásomon, hogy tényleg menjek-e vagy maradjak és ebben nagy szerepet játszott az a kevéske ruha, pontosabban egy, a felsőtestére simuló trikó és a franciabugyi, ami Bellán volt.
Megráztam a fejem, hogy ne gondoljak azokra az elmémbe égett képekre, hogy mennyire kívánatosan nézett ki Bella, mikor nem sokkal ezelőtt a szobájában voltam.

Már csak percek voltak hátra a komp indulásáig, így inkább próbáltam arra koncentrálni, mint sem a perverz fantáziámra. A Denaliig lévő még az én vezetési sebességemmel is majd másfél napnyi úton próbáltam nem Bellán merengeni folyton, hogy vajon éppen mit csinálhat. A családomra gondoltam, hogy milyen volt az első találkozás Alice-szel és Jasperrel, hogy Emmett igazi „elefánt a porcelánboltban” eset volt újszülött évében, ugyanis azt a hatalmas erejét nem tudta kordában tartani és állandóan összetört valamit. Volt időm a családom tagjainak esküvőire is gondolni, hogy számukra mindegyik olyan volt, mintha az első lenne. Mennyire szerencsések ők!
Útközben kétszer meg kellett állnom, tankolni, de ezt leszámítva, na, és a tényt, hogy mindkét alkalommal a benzinkúton dolgozó lányok leplezetlenül kezdtek már-már stírölni és piszkos dolgokat gondolni rólam, semmi érdemleges dolog nem történt.
Mikor megérkeztem Eleazarékhoz, mind a ház előtt álltak és a gondolataik elárulták, rám várnak. Mosolyogva fogadtak és sorra megölelt mindenki, az utolsó Tanya volt.
– Jó, hogy itt vagy, Edward – mosolygott rám csábosan és nem kerülte el a figyelmem a tény, hogy egyik keze a mellkasomon pihen.
– Tanya – üdvözöltem őt –, mit sem változtál.
– Ezek szerint még mindig szexis vagyok – kacérkodott velem és felnevetett csilingelő hangján.
– Tanya! Hagyd szegény Edwardot levegőhöz jutni, hisz még csak most érkezett – dorgálta meg Carmen fogadott lányát.
– Oké, oké – legyintett, majd a füle mögé tűrt egy előrebukó eperszínű tincset.
A csomagtartóból kivettem a bekészített táskát, melyekben a holmijaim voltak, majd besétáltunk a házukba.
– Mi szél hozott erre? – kíváncsiskodott Kate, miközben leült mellém a kanapéra. – Alice a telefonban csak annyit mondott, hogy meglátogatsz minket és maradsz is egy kis ideig.
– Nem volt kedvem várni tavaszig, így gondoltam az akkor esedékes iskolai szünetet most veszem ki – rántottam meg a vállam.
A gondolataik elárulták, hogy egyetlen szavamat sem hiszik el, de nem firtatták tovább a dolgot. Úgy vélték, ha akarom, úgyis elmondom a valós indokát ittlétemnek.
Tanya vállalkozott a nemes feladatra, hogy megmutatja a szobámat – ami mindig ugyanaz itt tartózkodásom alatt, de nem akartam megbántani azzal, hogy elutasítom a felajánlását –, így kis időre elbúcsúztunk a többiektől.
– Szóval tavaszi szünet télen, mi?
Ha azt hittem, hogy nem fognak nyaggatni, hát tévedtem. Bár gondolhattam volna, hogy Tanya nem fog tudni bírni magával.
– Valahogy úgy – pillantottam rá futólag és elmosolyodtam.
A vendégszoba előtt megtorpantam majd szélesre tártam az ajtót és Tanyát előre engedtem. Egy széles mosollyal nyugtázta még mindig létező udvariasságomat.
– És… meddig maradsz nálunk? – huppant le az ágyra.
– Csak nem zavarok máris? – vontam fel a szemöldököm, miközben a cuccomat a fotel elé letettem a földre.
Az ágyhoz sétáltam és leültem Tanya mellé, aki erre a köztünk lévő több tíz centi távolságot áthidalva közelebb fészkelődött hozzám.
– Tudod, hogy erről szó sincs – felelte, majd töprengő arcot vágott.
Vacillált, hogy kimondja-e azt, amit szeretne, vagy inkább egyszerűen csak hallgasson, végül az előbbi mellett döntött.
– Hiányoztál, Edward – rebegtette a szempilláit majd közelebb dőlt hozzám.
A gondolatai egy csók körül forogtak, amit annak ellenére, hogy Tanya gyönyörű és nem kevésbé okos én mégsem nem szerettem volna, így miután megköszörültem a torkom, felálltam az ágyról és a következő pillanatban már az utazótáskám mellett álltam.
– Ha nem haragszol most szeretnék kicsomagolni. Szerintem Alice már tűkön ülve várja a látomását, amiben éppen kipakolok. Szerintem bele is halna, ha valamelyik holmi összegyűrődne.
Szerintem egy csecsemő szerint is túlságosan átlátszó volt a mesém, hát még Tanyának, aki egyáltalán nem ütődött és átlátott rajtam. Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy visszautasítottam… ismét, de nem adta fel a próbálkozást. Miután kicsomagoltam, felhívtam Alice-t, hogy épségben megérkeztem – mintha nem tudta volna amúgy is – utána pedig csatlakoztam a még mindig a nappaliban tartózkodó Denali-klánhoz.

Kár lenne tagadnom a tényt, hogy a napok elteltével Bella egyre jobban hiányzott. Az első hetvenkét óra is nehéz volt nélküle, de aztán csak még rosszabb lett a helyzet. És nem csak miatta vágytam arra egyre inkább, hogy Forksban legyek újra, hanem a családom miatt is. Ők is hiányoztak, főleg hiperaktív húgom, Alice. Sosem hittem volna, hogy ezt gondolom majd egy nap, de még a „fiamat”, Jacksont is hiányoltam. Az a dög, annak ellenére, hogy arra fáj a foga, amire nekem – persze csak képletesen mindkettőnk esetében –, mégpedig Bellára, egyre inkább belopta magát a szívembe. Most aztán volt alkalma teljes mértékben kisajátítani Bellát. Jackson érezheti a Bella testéből áradó hőt, – számomra – már-már tűzforró érintését, rá mosolyog, vele foglalkozik, és hozzá bújik éjszakánként – bár lehet, hogy azt csak az én idegesítésem miatt csinálta –, mely dolgokra kimondhatatlanul irigy és féltékeny vagyok.

A családommal minden nap beszélek telefonon, a legtöbbet persze Alice-szel, akinek be nem áll a szája. A beszélgetések nagy részében kiről másról lenne szó, ha nem Belláról. Emmett szavait idézve „Bella le van törve, mint a bili füle”, ami miatt borzalmasan érzem magam nap mint nap. Gyűlöltem a gondolatot, hogy miattam érezheti magát rosszul és ettől csak még inkább arra vágytam, hogy visszamenjek Forksba. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy erre még nem állok készen. Tudtam, hogy az a valami, ami Bella és köztem alakult ki alig néhány nap alatt, túlnőtt rajtam, de még képtelen voltam arra, hogy magamban megfogalmazzam vagy, hogy bárkinek is bevalljam, főként Bellának. Így maradtam továbbra is Denaliban és Tanya próbálkozásait hárítottam. Kedveltem őt mindig is, de ez nem az a fajta érzés volt, amiből bármi több kialakulhatna, például szerelem vagy csak egy néhány éjszakás viszony.
Bántotta a tény, de nem csak őt, hanem engem is, hogy visszautasítom minden alkalommal. Na, nem arról volt szó, hogy ledobta a ruháit és rám vetette magát, vagy bármi ilyesmi. De volt egy érdekes megmozdulása, amivel megdöbbentett nem is kicsit.
Forksból való lelépésemet követő tizenegyedik napon miután a vadászatból visszaértem ideiglenes otthonomba, a szobámhoz tartozó fürdőbe mentem letusolni. Eddig a pillanatig nem tudom, hogyan vitte véghez azt az akciót, úgy hogy kijátssza a képességemet, de sikerült neki. Éppen végeztem a tusolással és elhúztam a fürdőkabin ajtaját, mikor megláttam, hogy Tanya a zuhanyzóval szembeni hatalmas fürdőkád szélén ült, és engem nézett. A törölközőmért nyúltam, hogy eltakarhassam férfiasságomat, de annak hűlt helye volt.
– Csak nem ezt keresed? – mutatta fel Tanya a világoskék törölközőt, melynek egyik csücskét két ujjával tartotta.
Más ötlet nem révén kezeimmel igyekeztem takarni lenti testrészemet, mire Tanya felnevetett.
– Ne aggodalmaskodj már, Edward. Nem leskelődtem, esküszöm. Legalábbis előröl nem tanulmányoztalak még, de be kell vallanom, hogy ilyen tökéletes feneket még nem láttam.
Biztos voltam benne, hogyha ember lennék, már rég rákvörössé váltam volna Tanya szavaitól.
– Örülök, hogy jól szórakozol – morogtam, mire csak még jobban nevetni kezdett.
Felkelt a kád széléről, majd a törölközővel a kezében az ajtó felé sétált. Mielőtt azonban kezét a kilincsre tette volna egy ügyes mozdulattal felém lendítette a törölközőt, amit arra az esetre, ha esetleg megfordulna és kukkolni akarna csak egy kézzel kaparintottam meg. Gyorsan a derekam köré tekertem, majd Tanya után indultam, aki mire a szobámba értem, már a fotelben terült el.
– Figyelembe véve a viselkedésedet azóta, hogy megérkeztél és a tényt, hogy a testvéreid egy bizonyos személyről beszélnek állandóan a telefonban határozottan kijelenthetem, hogy egy Bella nevű lány üldözött idáig. Ha jól vettem ki Emmett szavait, akkor ez a lány nem rég költözhetett Forksba és nem hinném, hogy már előtte is ismerted, így kissé érzékenyebben érint a dolog, hogy Bella pár nap alatt elérte azt, amit én évtizedekig nem.
– Sajnálom! – motyogtam.
Kivettem egy adag ruhát, és mielőtt Tanya tízig számolhatott volna a fürdőbe rohantam és felöltöztem, majd visszasiettem a szobába.
– Persze, persze – forgatta a szemeit Tanya, miután visszamentem hozzá. – Csak azt nem értem mégis hogyan gondoltad? Hiszen ő ember, az ég szerelmére!
– Honnan tudod, hogy… – kezdtem, de Tanya közbe vágott
– Összeraktam az infókat. Nem volt nehéz rájönni azokból, amiket beszéltetek.
– Azt hittem, hogy csak Emmett imád hallgatózni – vontam fel a szemöldököm.
– Vámpír vagyok, akaratlanul hallottam meg… először. Aztán már kíváncsi voltam, hogy mitől jobb az a lány, mint én – hajtotta le a fejét és a szőnyegen lévő mintákat tüntette ki a figyelmével. – Szerelmes vagy belé, ugye? – nézett fel aztán néhány pillanattal később és tekintetét az enyémbe fúrta.
– Nem tudom. Azt hiszem nem, elvégre még alig ismerem és…
– Akkor jó. Ez azt jelenti, hogy még nincs veszve minden és próbálkozhatok – kacsintott rám, majd felpattant a fotelből, és elhagyta a szobámat.

Két nap híján három hete léptem le Forksból és amiket azóta Belláról tudok, mindet a testvéreimnek köszönhetem, akik kivételesen jó „munkát” végeztek a kívánságommal kapcsolatban, miszerint tartsák őt életben. Persze nem csak ez volt az oka, annak hogy szinte minden nap találkoztak és sok időt töltöttek együtt, hanem az az egyszerű tény is, hogy nagyon megkedvelték Bellát. Éjszaka volt és én vadászatról tartottam visszafelé a házhoz, de a bejárati ajtónál megtorpantam. A házból csak Tanya gondolatait hallottam, pedig Eleazar azt mondta ma reggel, hogy lesz valami baseball meccs este, amit feltétlenül meg akar nézni, így érdekesen hat a majdnem teljesen kihalt ház.
Tudtam, hogy Tanya a szobámban van, és ezt az illata is megerősítette, mikor haladtam az emeleti folyosón.
Mikor benyitottam a szobámba a szám tátva maradt többek között a döbbenettől. Tanya az ágyamon feküdt egy fekete baby dollban és nagyon úgy tűnt, hogy rám várt. Be kellett vallanom, hogy gyönyörű volt, de akaratlanul képzeltem valaki mást a helyére, pontosabban Bellát. Az eper színű tincsekkel bolondított haj helyett egy gesztenyebarnát képzeltem oda, a kréta színű helyett elefántcsont árnyalatú bőrt láttam, az aranybarna tekintet helyett csokoládé színre vágytam. Ahogyan Tanya felkelt az ágyról és felém kezdett sétálni, felvillant Bella kecses járása, ahogyan a csípőjét billentette ide-oda, és ettől nagyot kellett nyelnem.
– Azt hittem már sosem érsz vissza a vadászatról – mosolygott rám és közben lassan sétált továbbra is felém.
– Hol vannak a többiek? – találtam meg a hangom, miután sikerült emlékeztetnem magam, hogy az agyam csak egy rossz tréfát űz velem, mert a lány, aki közeledik felém nem Bella.
– Nem számít.
Tanya sikeresen átszelte a köztünk lévő távolságot, és kezeit a nyakamra csúsztatva próbálta a fejemet az övéhez húzni.
Először azt hittem, hogy meg akar csókolni, de végül csak a nyelvét húzta végig az alsó ajkamon. Próbáltam lefejteni magamról a karjait, de megnehezítette a tényt az, hogy nem olyan gyengéden szorított magához mikor rájött, mi a tervem.
– Tanya, kérlek, hagyd abba! – könyörögtem neki.
– Ugyan már, Edward, te is férfiból vagy, ne mondd, hogy nem élvezed – suttogott a fülembe, majd beleharapott a fülcimpámba.
Aztán elengedte a nyakamat, majd megfogta a kezem és az ágy felé kezdett húzni.
– Tanya! – torpantam meg, megállításra kényszerítve őt is.
Elengedte a füle mellett az ellenkezésemet és fittyet hányt a tényre, hogy nem akarok tőle semmit és rántva rajtam egyet sikeresen rárántott az ágyra saját magával együtt.
Tanyán landoltam, amit ő mosolyogva konstatált és egy mozdulattal a derekam köré tekerte a lábait és még közelebb húzott magához.
– Csak adj egy esélyt – suttogta a fülembe, majd megcsókolta a nyakam.
Tudtam valahol, hogy megérdemel egy esélyt, bár teljesen hiába való az igyekezete, hiszen most is egy másik lányra gondolok, mégis hagytam, hogy Tanya ajkai feltérképezzék az állam vonalát.
Egy pillanatra megfeledkeztem a valóságról és elképzeltem azt, hogy Bella csinálja ezt velem, ő csókolja az arcom és halad a szám felé.
– Bella – nyögtem elfúló hangon és a következő pillanatban a hátamon fekve találtam magam, miközben Tanya az ágy előtt állt. – Bocsáss meg, én csak…
– Bellára gondoltál – fejezte be helyettem a mondatot. – Ennyit arról, hogy nem vagy belé szerelmes.
– Én – kezdtem, de a telefonom csörgése belém fojtotta a szót.
A nadrágomhoz mentem, amit a vadászatkor is viseltem és a zsebéből elővettem a mobilomat.
– Szia, Alice! – köszöntem húgomnak cseppet sem jókedvűen, ami az iménti jelenetnek köszönhető.
Hogy alázhattam meg így Tanyát, hogy Bellának neveztem?
– Most azonnal gyere vissza Forksba! – hadarta kobold húgom.
– Mi történt, Alice? – kérdeztem kétségbeesetten és türelmetlenül vártam a válaszát, miközben a mögöttem álló Tanya is várakozóan nézett rám magyarázatot remélve.

(Bella szemszöge)

Hogy mi a jó az LP-s srácokban? Az, hogy azok közé tartoznak, akik képesek akár egy alig kétszáz férőhelyes klubban is fergeteges koncertet tartani az őrült Undergroundosoknak! És ez remélhetőleg most sem lesz másképp!
A klub előtti sort sikeresen áthidaltuk azzal, hogy roppant szépen néztünk a kidobó fiúra, így az beengedett. Na meg persze javított az összhatáson Lori cseppet sem szolid felsője is. Barátnőmnek be nem állt a szája és csak mondta, mondta és mondta. Ez persze nekem nagyon jól jött, mert abban a helyzetben inkább a csendesen hallgató és bólogató szerepkör illett rám.
Lori viszont már ismert annyira, hogy tudja, valamit el akarok előle hallgatni. Ahhoz meg különösen jó érzéke volt, hogy ezen dolgokra nyíltan és gátlástalanul rá is kérdezzen. Mint most is.
– Na és mi van veled és azzal a titokzatos, szexisen búgó hangú ismeretlennel? – szegezte egyenesen nekem a kérdést, amikor már az egyik, színpadhoz közeli asztalnál ültünk, ahonnan tökéletes kilátásunk nyílt az eseményekre.
A színpadon már ott állt Rob dobszerkója, az erősítők és egyéb elektronikus berendezések. Az elszántabbak a pódium előtt tolongtak, amíg mi az alkoholmentes – mindketten koncertre jöttünk, én pedig még vezettem is, valamint Lori ott aludt nálunk és nem lett volna szép ittasan hazaesni! – koktélunkat szürcsölgettük.
Kis híján félrenyeltem, de hősiesen álltam sarat.
– Kiről beszélsz? – kérdeztem vissza, de persze nagyon is jól tudtam, hogy kiről van szó.
– Jaj, Bells, ne tedd a hülyét, könyörgöm! – sóhajtotta és még a szemeit is forgatta hozzá. – A Volvós srácról, Edwardról beszélgetünk.
– Hhhmmm, nem is tudtam, hogy ilyen jó a névmemóriád – morogtam túl a már jó hangulatú tömeget.
– Na, gyerünk, ki vele! – nógatott és elővette azt az ártatlan boci nézést, amit Alice is előszeretettel használt.
– Semmi sincs vele – adtam meg magamat és kortyoltam egyet a tejszínes italomból.
– Hogyhogy? – vonta fel a szemöldökét.
– Úgy, hogy lekoptatott – válaszoltam nemes egyszerűséggel és örültem, hogy totál lazának tűntem.
A részletekbe inkább nem mentem bele, mert akkor nem koncertet hallgattunk volna, hanem az én szerelmi életem kitárgyalását.
– Jaj, édesem, úgy sajnálom – hajolt át az asztalon Lori és szorosan megölelt. – Az a srác egy vadbarom és nem tudja, hogy mit vesztett.
– Nem lényeges – hagytam rá, de belül igenis fájt a dolog. – Viszont egész éjjel itt fogunk ücsörögni vagy tombolunk egy hatalmasat!?
Barátnőm elvigyorodott és miután megittuk a koktélunkat belevetettük magunkat a tömegbe. Sikerült egészen a második sorig elverekednünk magunkat és nem kellett sokat várni, a srácok is megjelentek. Egyszerűen szenzációsan, fenomenálisan őrült buli volt. Az együttes kihozott belőlünk mindent, amit ki lehetett és ez fordítva is igaz volt. Együtt énekeltünk velük és Lori nagy örömére Chester még a közönséghez is beugrott, hogy fokozza a hangulatot. Én Mike-ért olvadoztam, mert az a pasi még mindig oltári dögös volt. Szeretjük a félig japán, félig amerikai egyéneket. És a hangja! K.O.
A koncert háromnegyedénél jártunk és engem már a kiszárdás fenyegetett, ezért Lorit magára hagyva – előtte persze szóltam neki – a bárpult felé vettem az irányt, hogy két üveg ásványvízzel térjek vissza. Lassan araszoltam előre és ügyeltem rá, hogy ne törjem össze magamat, amikor sikerült olyannyira csak a lábamra figyelnem, hogy frontálisan nekimentem valakinek.
– Bocsi – motyogtam, de szerintem meg sem hallotta, így inkább felemeltem a fejemet, hogy megnézzem, kit ütöttem el.
A szemeim tágra nyíltak és elakadt a lélegzetem is, amikor egy lágyan aranybarna szempár fürkésző pillantását láttam meg.

csütörtök, szeptember 16, 2010

Ízelítő a 15. fejezetből

Nos, mivel vasárnap jön a friss, addig is kell valami kedvcsináló vagy egy kis bemelegítő, nevezzétek ahogy jól esik.
Puszi: Szylu és Pupi

"Rendben, a fekete trikó, francia bugyi összeállítás nem éppen a legideálisabb, amikor egy „vadidegen” srác tartózkodik a szobádban – akivel nem mellesleg aznap reggel még aktív feltérképezést folytattál –, de senki sem számított rá, hogy az éjszaka kellős közepén megjelenik.
Edward nyelt egyet és gyorsan visszakapta rám a tekintetét. Megkönnyíthettem volna a helyzetét azzal, ha magamra húzom a takarót, vagy felveszek valamit, de ma nem tartottam gyereknapot."

vasárnap, szeptember 12, 2010

Eternity - 14. fejezet

Sziasztok!

Hát egy újabb bejegyzés, mielőtt a fejezetbe belekezdenétek. Oké, most mindenki gondolhatja, hogy már megint. Ezzel valahol mi is így vagyunk. Ahelyett, hogy ezeket gépeljük nektek, tölthetnénk hasznosabban is az időt, mint például a soron következő fejezet írásával. Most nem a személyes névmás helyes használatáról, vagy a komihatárral kapcsolatos észrevétel miatt olvassátok ezeket a sorokat, hanem a csalódottságunk az oka.
Mi örömet akartunk okozni nektek, és boldogok voltunk, hogy sikerült is, de nem hittük volna, hogy hibát követünk el. Mélységesen bánjuk, hogy annak idején meghirdettük azt a játékot. Egyszerűen csak magunkba kellett volna tartani az infót, és nem törődni azzal, hogy ki mennyire kíváncsi. Persze, tudjuk, hogy ezzel nem csak azt az egy embert büntettük volna, aki ezt tette, hanem mindenki mást is.
Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy valaki így elárul minket és képletesen a szemétbe hajítja a bizalmunkat.
Bíztunk mindenkiben, de kár volt, hatalmas hiba.
De azért felmerült egy kérdés bennem (Pupi): Miért pont most árulta el egy vagy több embernek, hogy mi Bella tetkója? Hiszen a játék hetekkel ezelőtt volt.
A másik kérdés, hogy miért árulta el? Mi vitte rá, hogy ezt tegye velünk, vagy mit vétettünk ellene?
Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy mindkettőnk fejében megfordult, ha csak egy pillanatra is, hogy abbahagyjuk. Ez akkora csalódást volt számunkra, hogy megremegett a bizalmunk és az önbizalmunk is. Aztán rájöttünk, hogy nem tudjuk cserbenhagyni a másikat, és főleg nem az olvasóinkat.
Viszont ez nem jelenti azt, hogy nem fogunk büntetni és tényleg nagyon sajnáljuk, de meg kell tennünk.
Szóval, most jön a savanyú része a dolognak.
A mai friss az utolsó addig, amíg a „bűnös” nem jelentkezik valamilyen úton-módon. Tudjuk, hogy ezzel másokat is büntetünk, de Ti is tehettek valamit az ügy érdekében.
Íme, itt egy mailcím, ezen lehet zaklatni azt a személyt, aki miatt ez az egész van: viragocska@gmail.com
Remélem, hogy megértitek a helyzetünket, és nem fogtok nagyon utálni bennünket.
Mi persze addig is folytatjuk a fejiírást, csak az a kérdés, hogy mikor publikáljuk őket…
Nos, akkor ennyi lenne, és azt nem mondjuk, hogy jó szórakozást, de reméljük, hogy tetszeni fog.
Jah, és Ella: Ketten írjuk a történetet, egyenrangú írókként. Mindketten írunk és ötletelünk is.
Pusz
Pupi & Szylu

14. fejezet

Dance With The Devil

„Say goodbye,
As we dance with the devil tonight
Don't you dare look at him in the eye
As we dance with the devil tonight”
(Breaking Benjamin: Dance With The Devil)

(Edward szemszöge)

Tudtam, hogy nagyon aljas dolog, amit teszek, de Bella nem hagyott nekem más választási lehetőséget. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy kivitelezhessem a tervemet, hiszen nem tartozott a veszélytelen kategóriába.
Bella reakcióját még megjósolni sem lehetett volna – talán Alice-nek sikerülne, hogy mit tervezek, ha nem lenne elfoglalva Emmett szapulásával – és én sem tudtam, mi fog következni.
Nem gondolkoztam tovább, csak egy könnyed mozdulattal átnyúltam Bella előtt és azt a bizonyos kart meghúzva hátradöntöttem az ülést, és őt magát is. Az Audi eléggé kicsi volt, de sikerült minden akadály nélkül „átcsusszannom” Bella ülésére, jobban mondva vele szembe. Lábaimmal kénytelen voltam bal combját közrefogni, hogy meg tudjak támaszkodni az ülésen, jobb kezemmel pedig a feje mellett, a támlára nehezedtem.
Arca centiméterekre volt az enyémtől és elnyíló ajkain kiáramló forró lehelete az orromba kúszott. Csokoládészín szemei tágra nyíltak és a teljes döbbenet csillant meg bennük. Hófehér arcbőrét rózsás pír borította be, amikor egy véletlennek tűnő mozdulattal végigsimítottam járomcsontján.
A szíve őrült iramot diktált és a normális kétszeresével dobogott. Mellkasa gyorsan mozgott fel s alá, mintha nem tudna a tüdejébe elég levegőt juttatni, és néha-néha az én mellkasomhoz ért.
Kezeit immár a hasához szorította oda és sejtettem, hogy az egyikben ott a kocsi kulcs, amiért ez a kétszemélyes háború folyt. Gyorsan kellett cselekednem, mielőtt még az eszemet teljesen elvette volna a közelségének tudata, és persze a nyitott kabátból kilátszódó dekoltázsának látványa.
Odahajoltam a füléhez, és a lehető legbársonyosabb hangnememet vettem elő.
Bella! – suttogtam és láttam a nyakán, hogy libabőrös lett. – Ideadnád nekem a kocsi kulcsot?
Nyelt egyet, amit én botor módon a győzelem jelének tekintettem, aztán aprót rázott a fején. Halk szisszenés szaladt ki a számon, de nem adtam fel. Azokat a határokat kellett feszegetnem, amiket én magam állítottam fel kettőnk közé, amikor azt kértem tőle, hogy felejtse el a tegnap este történteket, és ez nem volt fair.
Orromat gyengéden végighúztam arcának szélén és az állánál megálltam.
Bella! – súgtam bele a torkánál lévő kis gödröcskébe és próbáltam nem tudomást venni a nyakán táncoló artériáról, sem pedig a torkomban fellángoló tűzről. – Kérlek!
Apró sóhaj tört fel a mellkasából, ami furcsa elégedettséggel töltött el, hiszen tudtam, ezt én csaltam elő belőle, de ismételten nemlegesen rázta a fejét. Az elkeseredés kezdett úrrá lenne rajtam, amiért nem tudtam áttörni makacsságának páncélján, és ennek az elkeseredésnek tulajdonítottam, hogy ajkaimat gyengéden húztam végig az állától a szája széléig, finoman simogatva gyönyörű bőrét.
Bella – nyögtem elfúló hangon és volt egy második része is a mondatomnak, de az abban a pillanatban elillant, amint egy meleg kéz simított végig a nyakamon és a tarkómnál beletúrt a hajamba.
Még hallottam, amint a kulcs csörögve pottyant le az ülések közé, aztán már csak Bella töltötte ki elmém minden zugát. Másik keze végigvándorolt ingem gombsorán, őrült lassúsággal le és fel, majd miután ujjai feltérképezték arcom minden milliméterét – nem lett volna szabad hagynom neki, de pokolian jó érzés volt – szemből beletúrt már amúgy is rendetlen tincseim közé és ajkaimat az övéihez húzta.
Az apró érintésre sóhaj szakadt fel belőlem, és szörnyeteg énem riadtan fújt visszavonulót, ahogyan a helyét átvette valami más.
Bella gyengéden kóstolgatta ajkaimat, semmiségeknek tűnő csókokat nyomott rá, amik teljesen felborzolták érzékeimet és mindenféle meggondolatlan cselekedet felé sodortak. Csak hagytam, hogy vigyen magával az ár és minden racionalitást elfelejtettem.
Mindezek után azt hittem, hogy ezt már nem lehet fokozni, de ismét tévedtem. Bella hevesen karolta át a nyakamat és egy olyan csókban részesített, amihez képest a tegnapi csak kismiska volt. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy szó szerint kicsókolta a mérget a számból és ezzel olyan ösztönt szabadított el bennem, ami arra késztetett, hogy visszacsókoljak.
Éreztem, hogy mellkasa az enyémnek préselődik, és „szabadon” lévő jobb lábát feltette az ülés szélére, így combja a csípőmhöz ért. Kezem önálló életre kelt, és végigzongorázva oldalán – apró nyögés szaladt ki a száján és még nagyobb hévvel csókolt, amit nem tudtam nem viszonozni – megállapodott a combja és a feneke között félúton.
Bal keze rásimult a derekamra – közben persze egy pillanatra sem távolodott el az ajkaimtól – és gyengéden kibontotta betűrt ingem szélét a farmeromból, majd forró ujjai a hasamat érintették.
Ez a mozdulatsor kellett ahhoz, hogy a pirosan villogó és élesen süvítő vészcsengő megszólaljon a fejemben, és tudatosuljon bennem, tulajdonképpen mi is vagyok.
Kínkeservesen elszakadtam Bella ajkaitól és elkaptam az immár mellkasomnál barangoló kezét. Tágra nyílt szemekkel nézett fel rám, nedves ajkai között szaggatottan áramlott ki a levegő és nem ő volt az egyedüli, aki zihált.
Bella… sajnálom! – suttogtam. – Ezt nem lehet! Nem szabad!
Még mielőtt bármilyen kérdést nekem szegezhetett volna, gyorsan kinyitottam az ajtót és kikászálódtam az öleléséből. Visszacsuktam az ajtót és háttal a kocsi oldalának dőltem, hogy rendezzem a gondolataimat.
Nem volt mit szépíteni a helyzeten, és ez tagadhatatlanul az volt, aminek látszott. Egy hajszálon múlt, hogy nem veszítettem el az önuralmamat és nem engedtem Bellának. Tudtam nagyon jól, hogy mi lett volna a folytatás és megrémültem attól, hogy akartam.
Irracionálisan, őrülten és mindennél jobban vágytam arra, hogy ne kelljen visszafognom magamat és úgy reagálhassak Bella minden mozdulatára, ahogyan az ösztönöm diktálta. De mégis mi ez az őrület, ami magával ragad, akárhányszor csak ránézek, hozzáérek vagy meghallom a hangját? És ő miért viselkedik így velem? Miért akarta, hogy mindez megtörténjen?
„Edward, mi történt?” – kérdezte Alice és láttam megjelenni a hatalmas üvegfal mögött. – „Miért nem indultatok még el?”
Megráztam a fejem és emberi tempóban, de azért gyorsan megkerültem az Audit hátulról. Alice csodálkozva vonta fel a szemöldökét, amikor észrevette rendetlenül és félig kilógó ingemet, valamint szokásosnál is kócosabb hajamat. Ezek szerint nem volt látomása az előbbi jelenetről és annyira el volt foglalva valami mással – a többiek szintúgy –, hogy nem láttak, hallottak vagy adott esetben éreztek semmit sem.
Nem is baj, legalább nem kell magyarázkodnom nekik – gondoltam, amíg beszálltam a volán mögé. Gyorsan megkerestem a kulcsot és indítottam. Szemem sarkából láttam, hogy Bella visszaigazította az ülést és felhúzott lábakkal ült mellettem. Kibámult az ablakon.
Lassabban vezettem, mint szoktam, mert nem akartam megijeszteni őt és a havas úton nem száguldozgattam. Kiértünk a főútra, amikor Bella végre megszólalt, de ismét meglepett.
– Hogy jutsz majd haza? – kérdezte mintegy mellesleg és továbbra is a kinti tájat szemlélte.
– Majd felhívom Alice-t, hogy jöjjön értem – válaszoltam és vártam, hogy ezek után végre rátérjen arra, mi is történt tíz perccel ezelőtt, de ő csak elmormogott egy „jót” és úgy tett, mintha ott sem lennék.
Azt mondják, hogy van különbség a nyugodt, meghitt csend és a kínos között, na de, hogy ekkora?! A percek alig vonszolták magukat tovább és a feszültség egyre nőtt a kis térben. Hogy oldjam ezt az állapotot a CD-lejátszóhoz nyúltam és bekapcsoltam.
Ismerős dallam szállt felém a hangszórókból és már meg sem kellett volna lepődnöm azon, hogy ilyen zenét is hallgat, mégis döbbenten fordultam felé.
– Breaking Benjamin?
Pár pillanatig némán meredt a havas főútra és már azt hittem, hogy nem fog válaszolni, amikor határozottan kijelentette.
– A Dance With The Devil-ben van valami katartikusan végzetes, valami drámai, valami több, ami szerintem nem nagyon érdekelne téged, úgyhogy nem fárasztalak vele.
– Nem fárasztasz vele – vágtam rá azonnal, mire óvatosan felém fordította a fejét. – Kérlek, mondd el!
Csokoládébarna szemei egy pillanatra megcsillantak, aztán ismét kibámult az ablakon, miközben magyarázott.
– Eljátszottál már a gondolattal, hogy mit tennél, ha életed legutolsó napjára ébrednél fel reggel és tudnád, hogy huszonnégy óra múlva a Halál jeges csókja zárja le majd a szemhéjadat? – tette fel a kérdést, és akarva, akaratlanul is megborzongtam. – Mit csinálnál, mit mondanál, hova mennél és ki lenne az, akit még látni szeretnél, mielőtt a lelkedet eladva táncba kezdesz az ördöggel?
Felhorkantam és szúrósan néztem rá.
– Bella, ez nevetséges! – csattantam fel idegesen, mert megrémített, hogy ilyeneken töri a fejét. – Ez nem létezik!
– Megmondtam, hogy fárasztó lesz – vágott vissza.
– Nem azt mondtam, hogy fárasztó, hanem hogy butaságokat beszélsz – vitatkoztam. – Még hogy eladni a lelked az ördögnek! Tiszta őrület!
Makacsul ráharapott az ajkára és az út további részében meg sem szólalt, hiába próbáltam beszélgetést kezdeményezni. Csak maga elé meredt és arcába hulló haja még azt a parányi esélyt is elvette tőlem, hogy a szeméből kiolvassak valamit, ha már gondolatai némák számomra.
A házuk előtt sóhajtva leállítottam Salvatore-ét és felé fordultam, hogy mondjak valamit – bármit! –, de megelőzött.
– Ha azt várod tőlem, hogy bocsánatot kérjek azért, ami fél órával ezelőtt történt, akkor ki kell, hogy ábrándítsalak, de nem fogom megtenni – mondta és tekintetét az enyémbe fúrta. – Jelen pillanatban nem nagyon érdekel, hogy mit gondolsz rólam, vagy az egész helyzetről, ez a te dolgod. Azt tudom, hogy én mit gondolok és nekem ennyi elég.
A monológjától leesett az állam és nagy nehezen érzékeltem, hogy a Volvóm leparkolt mögénk, de azt már nem derítettem ki, hogy ki vezette azt.
Bella kiszállt és rám csapta az ajtót, majd kihalászta a hátsó ülésről Jacksont. Kikecmeregtem én is – még mindig az előző mondatain merengtem – és kinyitottam neki a csomagtartót. Segítettem kiszedni a táskáját, és miután bezártam az autót, kezébe csúsztattam a kulcsot.
Köszönésképpen biccentett egyet és maga után húzva a bőröndöt, meg persze Jackson kosarát cipelve a bejárat felé indult. Csak bámultam utána, mint valami idióta és akkor ocsúdtam fel, amikor hátrafordulva még hozzátette.
– A számomat pedig tudod, ha le akarod mondani a vacsorát. Elég, ha írsz egy SMS-t és nem kell semmilyen hülye ürügy, meg fogom érteni.
Addig álltam ott, amíg a bejárati ajtó be nem csukódott utána és ő fel nem tűnt a konyhai ablakban. Láttam, hogy kivett egy üveg narancslevet a hűtőből, majd felszaladt a lépcsőn.
Sóhajtottam és bevágódtam a Volvóm utas ülésére, ugyanis még a vezetéstől is elment a kedvem.
– Emmett, kérlek, most ne gyere semmilyen perverz szöveggel, mert nincs hozzá kedvem – szögeztem le rögtön, miközben a volán mögött ülő bátyám felé fordultam.
– Oké – sóhajtott lemondóan, majd beindította Vivet. – Akarsz róla beszélni? – pillantott rám, miközben elhajtott Belláék háza elől. – Elég durva volt az a monológ Bellától.
– Megérdemeltem azt, amit mondott – vágtam rá.
Ajkaimon még mindig éreztem Bella csókjának ízét, és azt kívántam, bár sosem múlna el. Valahol el sem tudtam hinni, hogy ami történt, valóság volt, az agyam ugyanis nehezen fogadta be azt az információt, hogy megcsókolt engem, egy magamfajta szörnyeteget. Hogy a tegnap történtekkel ellentétben most ő kezdeményezte a csókunkat, de nem húzódott el kemény bőrömtől és teljes odaadással mozgott szája az enyémen. Szíve közben eszeveszettül dobogott mellkasában, és félő volt, hogy kiugrik a helyéről. Ismét végig akartam simítani oldalán, hogy eljussak formás lábához és kezemmel feltérképezzem a területet. Arra vágytam ebben a pillanatban, hogy újra megcsókolhassam, először csak lágyan végig kóstolva kívánatos ajkait, aztán egy hevesebb és szenvedélyesebb tempót diktálva szinte felfalni puha száját.
– Hallottam, hogy Bella említett valamit, ami fél órával ezelőtt történt. Mi is volt az pontosan? – rántott ki Emmett a gondolataimból, amiért kivételesen hálás voltam, ugyanis elmém kezdtett egyre pikánsabb képekkel kínozni.
– Mi csak...
Emmett felvont szemöldökkel nézett rám, míg várakozott, hogy folytassam a megkezdett mondatot. Tudtam, hogy nem ő a legmegfelelőbb személy, akinek be kellene számolnom a történtekről, tekintve a tényt, hogy hetekig emlegetni fogja majd a dolgot, de szükségem volt valakire, aki meghallgat.
– Megcsókolt, én pedig természetesen viszonoztam, és akkor egy időre elfelejtettem, hogy ki is vagyok. Bánthattam volna, Em, csak egy rossz mozdulat, és megölöm őt – szóltam kétségbeesetten. – De azt hogyan magyarázhatnám el neki, hogy azzal, hogy utána távolságot tartottam tőle, csak őt védem?
– Nem tudod neki megmagyarázni most még, de talán egy nap… – kezdte bátyám, de közbevágtam.
– Tudod, hogy nem fedhetjük fel magunkat. Nem állhatok oda elé, hogy: Bella, én vámpír vagyok. A Volturi elpusztítaná a családunkat, és különben meg, ha el is mondhatnám neki, először azt hinné, hogy viccelek, de aztán megrémülne tőlem, és sikítva rohanna el a közelemből.
Emmett elképzelte a jelenetet, hogyan vallanám be Bellának, hogy ki is vagyok, de az ő verziója valami olyat vetett fel, ami nekem sosem jutott volna eszembe.
– De arról sem feledkezhetünk meg – kezdte, miközben a fékre lépett, hogy a zebrán átengedjen két idős nénit –, hogy Bella vámpír-mániás. Nézi a Vámpír naplókat, olvas a fajtánkról szóló könyveket is, lehet, hogy nem rémülne meg tőlünk.
– Ez sosem fog kiderülni, ugyanis sosem tudhatja meg, hogy mik vagyunk – csattantam fel.
– Eddig csak az iskolában kellett embernek mutatni magunkat, de így, hogy a közelünkbe engedtük őt, bonyolódnak a dolgok – adott ismét gázt Em.
– Tudom, de vagyunk annyira gyakorlottak, hogy ne legyen ebből bajunk. Különben is, néhány év és megint költözünk, akkor megoldódik minden, és nem kell tartanunk attól, hogy Bella megtudja, hogy mik vagyunk.
Meglepetésemre Emmett lehúzódott az út szélére, pont oda, ahol néhány nappal ezelőtt Bellával összefutottam, mikor este erre futott.
Értetlenül bámultam rá, és a gondolataira sajnálatos módon ügyelt, így nem tudtam, hogy miért álltunk meg.
– Te tényleg azt hiszed, hogy olyan könnyen le tudsz majd innen lépni pár év múlva? – vonta fel a szemöldökét.
– Oké, lehet, hogy egy kicsit rossz lesz, hisz újabb helyet kell magunk mögött hagyni. De nem értem, hogy miről beszélsz? – értetlenkedtem ismét.
– Nem fogod tudni elhagyni őt – mondta, és ha kétségem lett volna arról, hogy kiről beszél, a gondolatai akkor is felvilágosítottak volna, amik épp Bella körül forogtak.
– Nem értem, hogy mire célzol, Em. Nincs kedvem ehhez, bökd ki.
– Ő más – felelte egyszerűen Emmett. – Ha ott van a közeledben, kivirulsz és jó kedvű vagy. Soha ezelőtt nem érdeklődtél még egy lány iránt sem, komolyan azt hittem, hogy sosem lesz csajod. Erre idejött Bella, és a hormonjaid megőrültek.
– Ezzel hová akarsz kilyukadni? – néztem rá kíváncsian.
Emmett elvigyorodott, de nem felelt. A mosolya egyre szélesebb lett, én meg annál jobban kezdtem elveszíteni a türelmemet.
– Szerintem szerelmes vagy Bellába – mondta ki végül, aztán beindította a Volvót és tövig nyomta a gázt.
Egy ideig meg sem tudtam mukkanni, az első hang akkor jött ki a számon, amikor a házunkhoz vezető földútra értünk.
– Ez… ez ostobaság. Ennyi idő alatt nem szerethettem bele.
– Nem hiszel a szerelemben első látásra? – nézett rám kérdőn. Mikor nem feleltem ismét beszélni kezdett. – Én sem hittem benne, amíg majdnem hetvenöt éve meg nem pillantottam Rose bébit.
– Hiszek benne, csak abban nem, hogy velem is ez történt volna – válaszoltam végül a kérdésére.
Emmett felhorkant, majd lemondóan rázni kezdte a fejét.
Elgondolkodtam a szavain, és magamnak kénytelen voltam bevallani, hogy megváltozott bennem valami, amikor először megláttam. De az nem lehetett az, amiről Emmett beszélt. A nyelvnyújtása kétségkívül hatással volt rám, de nem talált el Ámor nyila. Na, meg ott van a vérének illata is. Biztos csak emiatt érzem magam olyan furán, ha mellettem van. Igen, biztos csak emiatt!
Már csak néhány méterre voltunk a házunktól, mikor az igazi Emmett felszínre tört, aki az utóbbi percekben háttérbe volt szorítva. Csoda, hogy eddig vissza bírta fogni magát.
– Na, és mond öcsikém, csak csók volt, vagy más is? – kezdte emelgetni a szemöldökét.
Rövid, de ideges nevetést hallattam, majd szinte köptem a szavakat.
– Komolyan, szinte már vártam, hogy a rendes bátyból mikor változol vissza perverzzé és elviselhetetlenné.
Kipattantam a kocsiból – ami időközben már megállt a ház előtt – és olyan erővel csaptam be Viv anyósülés felőli ajtaját, hogy csoda, nem tettem kárt az autóban.
Befutottam a házba, de még az első lépcsőfokra sem tettem fel a lábam, hogy a szobámba mehessek, mert egy hang, pontosabban Jasper hangja megállásra kényszerített.
– Hát veled meg mi történt? Mi lett a hajaddal meg az ingeddel?
Testvéreim felé fordultam, akik a kanapén ültek, majd miután leültem a legalsó lépcsőfokra beszélni kezdtem.
– Hogy mi történt velem? Bella. Ő történt velem. Ő zilálta össze a hajam és rángatta ki az ingemet a nadrágból... Megcsókolt – temettem kezeimet az arcomba.
– És mi ezzel a gond? Talán rosszul csókol? – érdeklődött kíváncsian Rosalie.
– Rosszul? – emelkedett meg a hangom néhány oktávval, miután elvettem a kezeimet az arcomtól. Ha nő lennék, valószínűleg sipításnak hangzott volna. – Dehogy. Épp ellenkezőleg, elképesztően csókol. És annak ellenére, amit mondtam neki ma reggel, visszacsókoltam. Ki tudja, hogy most mit gondol rólam.
Teljesen kétségbeestem a gondolattól, hogy Bella ki tudja, hogy vélekedik rólam.
– Várjunk csak! – trappolt be Emmett a nappaliba, majd levetette magát az egyik fotelbe, miután az üvegasztalra dobta a Volvo kulcsát. Felemelte a kezeit, majd egy pillanatnyi gondolkodás után megszólalt. – Mit is mondtál neki ma reggel?
– Azt, hogy felejtsük el azt, ami tegnap este történt – feleltem készségesen.
– Mert mi történt tegnap este? – kérdezte Em.
– Megcsókoltam Bellát.
– Á, szóval mégis csak történt valami kis huncutság. Háh – bökött rám egyik ujjával.
– Te azt mondtad neki, hogy felejtsétek el? – sipította Rosalie és Alice teljesen egyszerre.
Válasz helyett csak bólintottam.
– Nem vagy normális – mondták ismét egyszerre.
– De egy véleményt fújtok – jegyeztem meg.
– Csak, hogy tudd, Bella helyében ezek után nem csókoltalak volna meg – mondta sértődötten Rose, majd felvonult a szobájába. Mintha csak tényleg ő lett volna Bella, és neki mondtam volna, hogy felejtsük el a dolgot.
– Én sem – húzta fel az orrát kobold húgom, majd Rose példáját követve ő is felvonult az emeletre.
– Most én jövök. Hát ilyen beszólás után én sem csőröztem volna veled, Eddy – rázta a fejét Emmett.
– Egyetértek mindenkivel – csatlakozott a többiek véleményéhez Jasper is.
– Most összeesküdtetek ellenem, vagy mi? – néztem rájuk felhúzott szemöldökkel.
Emmett sóhajtott egyet, majd miután összekulcsolta az ujjait csak azután válaszolt.
– Erről szó sincs. Azt hiszem itt az ideje, hogy megtanulj valamit, öcskös. A nők érzékenyek, nagyon érzékenyek. Vannak dolgok, amiket nem mondhatunk nekik, és kérdések, amelyekre nem felelhetünk őszintén. Mint például az, mikor megkérdezik, hogy jól áll-e nekik egy farmer. Még ha nem is úgy gondolod, de helyeselned kell, különben egy ideig akármikor szeretnél egy kis etyepetyét, fejfájásra hivatkozva hűtenek le.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy a farmer, amit tegnap mutattam neked, nem állt jól rajtam? – termett egy pillanat alatt Rosalie a férje előtt csípőre tett kézzel.
Emmett kényszeredetten elmosolyodott.
– Dehogy, bébi. Nagyon dögös voltál benne – bizonygatta Emmett, hozzáteszem kevés sikerrel.
– Na, persze – horkant fel Rosalie. – Remélem, tudod, hogy este fájni fog a fejem – húzta fel az orrát, majd ismét az emelet felé indult.
– De, bébi, vámpír vagy, neked nem is fájhat a fejed – kapott észbe Emmett néhány másodperccel később.
– Ez már csak részletkérdés – motyogta még Rose a válla felett pillantva vissza a férjére, majd eltűnt a helyiségből.
– Na, ezt csíptem én az elmúlt évtizedekben, hogy az én csajom sose hivatkozott fejfájásra, erre most… – esett kétségbe Emmett, majd Rose után indult, hogy kiengesztelje.
– Nem értem, hogy az én esetem, hogy függ össze a farmerokhoz kapcsolódó hazugságokkal – értetlenkedtem, amikor már csak ketten voltunk a nappaliban Jazzel.
– Sehogy. Szerintem Emmett végül arra akart célozni, hogy egy nőnek nem mondhatsz olyat, hogy a csók köztetek semmiség volt, és tegyetek úgy, mintha mi sem történt volna. Bella meg volt bántva, éreztem. Csak akkor még nem tudtam, hogy mi miatt.
– De belement abba, hogy feledkezzünk meg róla – dadogtam és még mindig nem láttam a fától az erdőt.
Jasper hangosan felsóhajtott.
– Mi mást tehetett volna? – kérdezte, majd helyettem válaszolt is. – Semmit. Te elmondtad, hogy szeretnéd elfelejteni, ő meg mégsem ellenkezhetett. Neki is van méltósága.
– De a kocsiban… – kezdtem, de bátyám közbevágott.
– Az is azt bizonyítja, hogy ő nagyon is emlékezni akar arra a csókra, különben nem szeretett volna repetát – vigyorodott el, majd követve a többiek példáját ő is felvonult az emeletre.
Én a lépcsőn ülve maradtam, és gondolkodni kezdtem testvéreim szavain. Közben Esme is hazaérkezett, és aggódva kérdezgetett, hogy minden rendben van-e velem. Megnyugtattam, hogy igen, pedig közel sem volt minden szép és jó. Nem sokkal később felvonultam a szobámba, ahol még mindig érezni lehetett Bella csodás illatát. Nagyokat szippantottam a csodás aromából, és leheveredtem a kanapéra majd kezeimet a fejem alá téve bámulni kezdtem a plafont.
Kint már rég vaksötét volt, mikor Alice tornádóként, kopogás nélkül, és szélesen vigyorogva söpört be a szobámba.
– Mit tehetek érted? – kérdeztem rá sem pillantva.
– Értem semmit, viszont Belláért annál többet. – A név hallatán rögtön húgom felé kaptam a tekintetem, akinek a kezében volt valami. Bizonyára látta, hogy a markában lévő valamit fixírozom, ugyanis meglóbálta. – Esme találta a vendégszobában. Biztos, szüksége lesz Bellának a telefonjára, és te elvihetnéd neki.
Egy pillanatig fontolgattam a dolgot, és végül felpattanva a kanapéról kirántottam Alice kezéből a telefont. A nappaliba suhantam és az üvegasztalról felkaptam a Volvo kulcsát, majd kirontottam a házból egy hangos „majd jövök” után. Bepattantam a kocsimba, és pillanatokkal később már a földúton mentem százzal Belláék felé haladva. Már abban a pillanatban kiszúrtam Swanék háza előtt álló, biztosan nem az ő tulajdonukban lévő ősrégi kocsit, amikor befordultam az utcába. A fakó vörös, több évtizedes Chevy Bella Audija mögött parkolt. Szóval vendégük van – állapítottam meg, és egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy megfordulok és hazamegyek, de aztán beugrott eredeti célom, mégpedig a telefon. Bellának biztos szüksége lesz rá.
Csak az út másik oldalán tudtam leparkolni, ugyanis a cirkáló, az Audi és a Chevy elfoglalta a ház előtt lévő összes helyet. A telefonnal a kezemben ballagtam át az úton és csengettem be Belláékhoz. A gondolatokból leszűrtem, hogy két vendégük van, de arra nem jöttem rá, hogy kik is azok. Az ajtó kinyílt és Bellával találtam szembe magam. Csokoládészín szemei tágra nyíltak, amint meglátott engem.
– Szia – köszöntem neki és rámosolyogtam.
Szíve őrült sebességre kezdett kapcsolni – reménykedtem, hogy miattam –, és fél pillanattal később elmotyogott egy „sziát” ő is.
– Nálunk felejtetted a telefonodat és gondoltam, hogy biztos szükséged lesz rá – nyújtottam felé az apró kütyüt.
– Köszönöm – mondta hálásan, majd a telefonért nyúlt. Ujjai a kezemhez értek, miközben átvette tőlem a mobilját és abban a pillanatban mintha apró szikrák pattantak volna ki köztünk.
A telefont a fekete pulóverén lévő zsebbe mélyesztette.
– Észre sem vettem, hogy nálatok maradt. Kedves tőled, hogy elhoztad, de nem kellett volna ezért fáradnod – mosolygott rám.
– Az igazság az, hogy nem csak emiatt jöttem, hanem azért is, hogy… – kezdtem volna, de egy hang félbeszakított.
– Hol maradsz már el ennyi ideig, Bella?
Az ajtóban Bella mögött feltűnt egy fiú. A haja nagyon hosszú volt és fekete, bőre rézszínben „pompázott”.
– Csak beszélgetek – felelte Bella a fiúra pillantva. – Egy perc és megyek, Jacob.
– Oké – hagyta rá a fiú, majd eltűnt a látóteremből.
Kettős sokk ért, és ezzel együtt szomorú is voltam. Bella szavai két dolgot jelentettek: először is, hogy a házban az a Jacob van, pontosabban Jacob Black, akihez ma készült La Pushba, másodszor pedig, hogy csak egy percnyi időt szán rám. Előbbi miatt, mintha féltékenységhez hasonló érzés cikázott volna át rajtam, míg utóbbi rosszul esett.
– Nos, én nem is zavarok tovább – motyogtam és igyekeztem, hogy a megbántottságom ne érződjön a hangomban. – Szia – köszöntem el tőle, majd megfordultam és a kocsim felé siettem.
– Edward, várj! – szólt utánam, de nem álltam meg.
Már az úton is átsétáltam és a Volvóhoz értem, mikor apró keze a karomnál fogva próbált megállítani.
– Jake és az apja, Billy csak átugrottak vacsorára és…
– Nem tartozol nekem magyarázattal – vágtam közbe. – Most mennem kell – fejtettem le gyengéden ujjait a karomról. Kinyitottam a Volvo ajtaját és már épp beszálltam volna, mikor meghallottam a szomorú hangját.
– Már értem, miért hoztad el a telefonomat – motyogta. Rákaptam a tekintetem, és láttam, hogy szemeivel a talajt fürkészi. – Mikor küldöd majd az SMS-t, hogy lemond a vacsoránkat, nem tudom elolvasni, ha nincs nálam a telefonom.
Annyi időt sem hagyott, hogy megcáfoljam azt, amit mondott, mert futni kezdett a ház felé. Mire észbe kaptam, hogy meg kellene őt állítanom, már csak pár méterre volt a házuktól.
Esélyem sem volt őt utolérni emberi tempóban, a vámpír sebesség pedig ki volt zárva a konyhaablakban leskelődő rendőrfőnök miatt.

(Bella szemszöge)

Az utolsó centiméterekig reménykedtem, hogy Edward utánam rohan, hogy megállítson, és azt mondja, hogy téves volt e feltételezésem. Mielőtt becsuktam volna magam mögött a bejárati ajtót még felé pillantottam és láttam, hogy engem néz.
– Bells, minden rendben? – sietett oda hozzám Charlie.
– Persze, csak Edward elhozta a telefonomat, ugyanis náluk felejtettem – feleltem.
Egy pillanatig várakozóan nézett rám, hátha ki szeretném még egészíteni a válaszomat, de mikor látta, hogy nincs már mondanivalóm, visszament Jacobékhoz. Követtem Charlie-t, és közben azért imádkoztam, hogy Billyék minél hamarabb menjenek haza. Vendégszeretőnek tartom magam, de Edward felbukkanása teljesen felzaklatott és egyedüllétre vágytam.
Az imáim teljesültek, ugyanis jó fél órával később Billy fáradságra hivatkozva megkérte Jacobot, hogy menjenek haza.
Elbúcsúztunk tőlük, és míg apu a nappali foteljébe huppant, hogy a TV-ben baseball meccset nézzen, én a szobámba mentem, és felkapva a neszesszeremet, a pizsamámat meg a törölközőmet a fürdőbe vonultam. Miközben a hajamat kontyba rendeztem, hogy zuhanyzás közben ne legyen vizes elgondolkodtam, hogy ma megint kimaradt a futás, és a héten nem először.
Zuhanyzás után a szobámba mentem, hogy levigyem Jacket vacsorázni a konyhába, de nem volt a kosarában. A törölközőt, a neszesszert, a farmeromat meg fekete pulcsimat, amik eddig a kezemben voltak a székre hajítottam és kétségbeesetten kezdtem Jack után kutatni a házban, míg a nappaliban rá nem akadtam. Charlie ölében feküdt első lábaira téve a fejét, és miközben apu a hátát simogatta ő is a baseball meccset nézte, vagy legalábbis a TV-t figyelte, ha nem is a benne lévő műsort. Felvettem őt apu öléből, majd a konyhába mentem vele, és letettem a tálkája elé. Eléggé éhes lehetett, ugyanis mohón enni kezdett, úgy, mint aki már napok óta nem jutott élelemhez. Miután befejezte az evést, megfogtam őt és miután elköszöntem aputól a szobámba csoszogtam. Jacket betettem a kosarába, sőt még be is takartam egy régi pokróccal, majd befeküdtem az ágyamba.
Egy ideig csak forgolódtam, ugyanis nem jött álom a szememre. Hallottam, hogy Jackson már egyenletesen szuszog, így biztosra vettem, hogy alszik, és a lehetőség is ki van zárva, hogy játsszak vele egy kicsit. A következő pillanatban csipogni kezdett a mobilom, én meg kipattanva az ágyból a székhez siettem, hogy a pulcsi zsebéből kikapjam.
– Csak ne attól jöjjön az üzenet, akire gondolok! – imádkoztam összeszorított szemekkel.
Nagyon sóhajtottam, majd egy pici reménnyel a lelkemben kinyitottam szemeimet és a telefonra néztem.
„1 új üzenet
2010. január 30. 21:17
Feladó: Edward Cullen”
Szabályosan légszomjat kaptam, és bár tudtam, hogy eljön ez a pillanat a ma történtek után, mégis váratlanul ért és rosszul érintett.
Remegő kezekkel mentem a megtekintés gombra, hogy elolvassam Edward üzenetét…

U.i.: A Breaking Benjamin Dance with the devil című számát Szylu hallgatta írás közben, az ő zenei ízlése mutatkozott ott meg!XD