vasárnap, július 24, 2011

Eternity - 49. fejezet

Sziasztok!

Megjött a friss, amiben kapunk egy-két kérdésre választ, és remélhetőleg még több kérdés fog felmerülni! (Tudom, rosszmájú vagyok, de most elengedett kézzel frisselek – Szylu –, így garázdálkodhatok addig, amíg Pupim haza nem jön!)
Reméljük, hogy tetszeni fog, jó olvasást hozzá. Desszertnek én ezt a számot ajánlom, ezt hallgattam, miközben készült a feji rám eső része: Subscribe – Miles away
Jó olvasást!
Pusz
Pupi & Szylu

49. fejezet

Miles away

„Öngyilkos álmod
Mások
Álmodják neked
Jó volna látnod a holnapot
De ma nem akarsz élni
Öngyilkos álmod
Mások
Álmodják neked
Jó volna látnod a holnapot
De te nem akarsz élni”
(Ákos: Öngyilkos álom)

(Bella szemszöge)
Edward a szavaim hatására hirtelen hátrálni kezdett, emiatt a kezeim lehullottak az arcáról, egyenesen vissza a testem mellé. A hátrálásának a kocsi vetett véget, ugyanis nekiütközött a hátsó ajtónak. Az arcát a kezeibe temette, és hallottam, ahogyan kétségbeesetten egyre csak azt kántálja, hogy: Nem, ez nem lehet.
A szívem szakadt meg a látványtól, amit nyújtott. Összetörten álldogált az autónak dőlve, és rázkódott a könnyek nélküli sírástól. Mintha kést forgattak volna meg újra és újra a szívemben. Aztán egyik pillanatról a másikra Edward rám kapta a tekintetét.
– Egy egyszerű rutinvizsgálattal is ki lehet deríteni – mormolta alig hallhatóan. – A kórházi féléves kötelező vizsgálat után hagytál el – rakta össze az információk egy újabb darabját. – A dolgozók vizsgálataival Carlisle foglalkozik.
Nem tudom, hogy annak ellenére, hogy magában már rájött néhány dologra, a megerősítésemre várt-e, mindenesetre aprót bólintottam, és türelmesen vártam, hogy megnyugodjon.
Fel-alá kezdett járkálni, és lerótt jó néhány kört a kocsi körül, mindezt persze vámpírsebességgel. Már komolyan a hányinger kerülgetett a körbe-körbe futkosásától, mikor végre megtorpant, és odalépett hozzám.
– Carlisle-on kívül a családomból ki tudott még a betegségedről?
– Csak Alice. Gondolom látomása volt – rántottam meg a vállam. – Úgy tudom, hogy senki más nem tudott róla közületek. Emmett biztosan nem, mert a pletykássága miatt teljesen biztos, hogy már napokkal ezelőtt iderepültél volna – eresztettem meg egy halvány mosolyt, de Edward nagyon nem volt humoros kedvében.
– Akkor ezért viselkedtek olyan furcsán – jegyezte meg mintegy mellékesen Edward, aztán megint elkezdett körözni a kocsi körül, majd hirtelen ismét megállt. – Ő is tudott róla – köpte a szavakat kissé megvetően Alex felé bökve. – Nem hiszem el, hogy neki elmondtad, míg nekem hazudtál és faképnél hagytál – szólt a hangjában végtelen fájdalommal.
– Ha te is betörtél volna Dr. Cullen rendelőjébe, akkor hamarabb tudhattál volna a dologról.
Egy kisebb szócsata alakult ki kettejük között, és ha akartam volna, sem érthettem volna, hogy pontosan miről van szó, mert vámpír gyorsasággal hadartak. A szemeimet forgattam, mert olyanok voltak, mint a kiskakasok a szemétdombon, próbálták legyőzni a másikat, hogy nyertesen kerüljenek ki a „párbajból”.
Majd csak abbahagyják egyszer alapon indultam meg a ház felé, hogy három lépést követően hideg ujjak kulcsolódjanak a csuklóm köré.
– Hová mész? – kérdezte gyengéden Edward.
Kiszakítottam magam a keze közül.
– Ha most megbocsátotok, én inkább bemennék, úgyis gyógyszert kell bevennem.
– Milyen gyógyszereket írt neked Carlisle? – szegődött a nyomomba Edward.
Jelzésképpen, hogy kopjon le, Alex orra előtt becsapta a bejárati ajtót, aki azonban nem zavartatta magát, és beengedte saját magát.
– Semmilyet – vágtam rá, épp mikor beléptem a konyhába. – Csak Aspirint keresek.
– Hogyhogy semmilyet? – kíváncsiskodott. – Akkor valamilyen kezelésre jársz? Azt hallottam, hogy a...
– Úgy tűnik – torpantam meg és szembefordultam vele –, hogy nem figyeltél kellőképpen Alexre, mert akkor nem kérdeznél ilyen hülyeségeket – lettem kissé dühös. – Nem járok semmiféle kezelésre.
– De hát...
– Edward, én nem harcolok a betegségem ellen. – Újra neki iramodtam, és az egyik fiókból kihalásztam az Aspirint, és bevettem egy szemet belőle.
– Ezt hogy a francos fenébe érted? – fordított szembe magával Edward, és a tekintete az enyémbe mélyedt.
– Úgy, ahogyan hangzott – feleltem fáradtan, miközben a halántékomat masszíroztam.
– Ha nincs szükséged semmire – dugta be a fejét Alex a konyhába –, akkor elmegyek vadászni. Legalább nyugodtan tudtok beszélgetni.
– Azt hittem, hogy Bella jelent annyit számodra, hogy lebeszéld arról a hülyeségről, hogy nem harcol a betegségével – morogta Edward.
– Szerinted mit csinálok azóta, hogy idejöttem? Csak a lábamat lógatom? Hát, nem, kisapám, minden lehetséges módon próbáltam jobb belátásra téríteni őt, de nekem nem sikerült. Talán neked több esélyed van meggyőzni őt – hadarta Alex, sarkon fordult, hogy lelépjen, Edward azonban még utána szólt.
– A kocsidat elméletileg a délelőtt folyamán hozzák majd.
Alex válaszra sem méltatta, csak intett egyet, és alig egy pillanattal később hallottam csukódni a bejárati ajtót.
A szemeim makacsul le akartak csukódni, bár ez nem is számított akkora csodának, már jócskán benne jártunk az estében, és a hátam mögött állt egy tetováláskészítés, egy homokos tengerparton eltöltött forró szex, egy „itt az igazság órája” momentum, és nagyon úgy tűnt, hogy még nem térhetek nyugovóra, hogy behuppanjak az ágyamba, és nyakig húzzam a takarómat.
Edward volt olyan kedves, és várt azzal a nagy horderejű beszélgetéssel, hogy megpróbáljon meggyőzni, butaságot csinálok, de csak addig volt türelmes, míg lezuhanyoztam, és belebújtam a puha pizsimbe.
– A szüleid milyen orvosért mentek? – tette fel az első kérdését, miközben bevackoltam magam a paplan alá.
– Valami specialista él néhány száz mérföldre innen. Állítólag az a pasi az országban a legjobb, aki a hasonló esetekkel foglalkozik, mint amilyen az enyém. Nem sok mindent tudok róla, mert miután kiderült, hogy anyuéknak mi céljuk van a vacsoránál megemlített ódákkal, amiket a férfiról zengtek, fogtam magam és ott hagytam őket – magyaráztam, és azon kezdtem merengeni, vajon egy harmadik Aspirintól elmúlna-e a fejfájásom.
Átkozott tünetek, átkozott betegség.
– De hát ez remek! – mondta Edward és lassan leült az ágyam szélére. – A specialisták remek eredményeket tudnak felmutatni az adott területen, és sokkal nagyobb az esély a felgyógyulásra, ha ők kezelnek, mintha egy „átlagos” orvos…
Ez volt az a pillanat, ahol nem bírtam tovább és tüntetőleg a fejemre húztam a paplant, hogy vegye az adást, és hagyja abba. Hiú reménynek tűnt, mert pár pillanattal később puff!, már el is tűnt rólam a takaró. Felpillantottam és megláttam Edwardot, aki úgy tartotta fel a paplanomat, mintha csak egy trófea lenne és szúrós szemekkel nézett rám.
– Na, azt add vissza! – zsörtölődtem, mint egy öregasszony, és fáradtság ide vagy oda, nesze neked fejfájás, felpattantam, és kikaptam a kezéből a takarót.
Vagyis a tervem az volt, hogy kikapom a kezéből, és visszazuhanok az ágyba, ehelyett alig tettem meg egy lépést, és éreztem, hogy a finom anyag kicsúszik a kezemből, hogy rácsavarodjon az egész testemre. Ezután a talajt vesztettem el a lábam alól, és az ágyban landoltam, úgy betekerve, mint egy bebábozódott hernyó. Próbáltam megmozdítani a kezemet vagy a lábamat, de minden hiába. Éppen annyira erősen voltam betekerve, hogy még ne fájjon, viszont moccanni se tudjak.
Most rajtam volt a sor, hogy nagyon, de nagyon rondán nézzek a békésen csücsülő Edwardra, aki nekidőlt az ágytámlának, és nyugodtan szemlélte reményvesztett vergődésemet.
– Ha nem eresztesz el most azonnal, én… – kezdtem bele, de közbevágott.
– Mielőtt bármiféle fenyegetőzés elhagyná a szádat, fel kell hívnom a figyelmedet arra az apró, de nem elhanyagolható tényre, hogy totálisan egyedül vagyunk a házban. A szomszédok alszanak, és ha elkezdesz sikítani, egyszerűen csak kitekerlek a takaróból, viszont a szomszédok kihívják a rendőrséget, és hogyan fogod megmagyarázni a dolgokat, ha kiérkeznek? – vonta fel a szemöldökét és esküszöm, soha életemben nem volt még ekkora a késztetés, hogy megüssem.
Ez persze lehetetlen volt, tekintve a helyzetemet, ezért inkább az ajkamba haraptam és elfordítottam a fejemet.
– Rendben, látom, hogy nem akarsz a lehetőségeidről beszélgetni – folytatta, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. – Akkor azt azért szabad megtudnom, hogy mi ennek az oka?
– Minek mi az oka? – kérdeztem vissza, csak hogy húzzam az idő, és kapcsoljon már, hogy nem akarok erről cseverészni.
Sem most, sem holnap, sem holnapután, sem az elkövetkezendő nem tudom én mennyi időben. Nem hiszem el, hogy vannak olyan emberek – vámpírok –, akik képtelenek megemészteni, ha nemet mond nekik valaki.
– Azt szeretném megtudni, hogy mi annak az oka, hogy nem harcolsz a betegséged ellen! – vesztette el most már ő is a türelmét és annyira közel hajolt hozzám, hogy láthattam aranyszín szemében a pupillája körül egyre sötétedő sávot.
– Nem érdekes – feleltem, és sikerült még egy blazírtnak tűnő vállvonást is összehoznom. – Csak az a fontos, hogy így döntöttem, és kész.
Edward nyakán minden egyes szavamra egyre jobban kidagadtak az erek, és szinte hallottam, hogy a fogait csikorgatta, olyan erősen szorította össze az állkapcsát. Aztán egyszer csak felpattant és az éjjeli szekrényem a szomszédos falnál landolt apró darabokban.
– Úgy csinálsz, mintha ez az egész csak egy állapot lenne, amit el lehet fedni pár apró viccel, meg felesleges lazáskodással, pedig egyáltalán nem az! – ordította kikelve magából, és a hangjából sütő indulattól összerezzentem. – Az életed múlik ezen… Nem is. A francba, Bella! Az életeddel játszol, fogd már fel!
– És szerinted mit csinálok? – kiabáltam vissza, bár a helyzetem egy kicsit visszavett a hangom éléből. – Csak ülök, és kötögetek? Vagy bámulom a sorozatokat és közben tonnaszámra tömöm magamba a csokis fagyit? Nem, egyáltalán nem. Próbálom élni az életem, már amennyi még megmaradt belőle!
– Élhetnél akár száz éves korodig is, ha hajlandó lennél meghallgatni a szüleidet, és próbálnál küzdeni a betegséged ellen! – szűrte a fogai között.
– Hogy aztán hátralevő életem minden napja gyötrelmes küzdelem legyen? – nevettem fel a gondolatra fáradtan. – Hogy minden nap tonnaszámra kelljen szednem a gyógyszereimet? Hogy kemoterápiáról kemoterápiára járjak? Hogy aztán végül begyógyszerezve haljak meg egy isten háta mögötti öregek otthonában?
Jól láthatólag felszisszent, amikor kilátásba helyeztem esetleges halálomat, de nem foglalkoztam most ezzel, hanem tovább folytattam. Ha ő kínozhat, én is megtehetem.
– Az én életemről van szó, a döntés joga tehát az enyém! Nem a szüleimé, nem a tiéd, hanem csakis az enyém. És én elfogadtam ezt! Beletörődtem, hogy ennek így kell lennie! Ilyen lapokat osztottak nekem, és ezekkel kell játszanom. És nem fogok sem tőled, sem senki mástól bocsánatot kérni, ha nem tetszik, hogyan játszom tovább!
– Szóval ennyi? – kérdezte halkan és odalépett hozzám, hogy kioldozza a takarómat. – Feladod? Leülsz és megvárod, amíg… – itt elakadt és nem tudta befejezni a mondatot.
– Meghalok – tettem meg helyette én és felültem. – Nem. – Erre az egy szóra úgy kapta fel a fejét, mint egy hajótörött, akinek kötelet dobtak. – Nem adom fel. Csak úgy élek, ahogyan a lehetőségeim megengedik. Ennyi.
– Ez kész öngyilkosság! – fakadt ki és fel-alá járkált a szobában.
– Hát, valaki már mondta ezt nekem, amikor elkezdtem vámpírokkal lógni, sőt, mintha akkor is hallottam volna, amikor az egyikkel közelebbi kapcsolatba kerültem – mosolyodtam el halványan, de most nem figyelt rám. – Úgy látszik, hogy szeretek veszélyesen élni, és az öngyilkos hajlam a génjeimben van.
Nem felelt, csak kitartóan menetelt fel-le, de most legalább emberi tempóban tette, így nem fájdult meg még jobban a fejem. Elgondolkoztam azon, hogy vajon meddig képes ezt folytatni, amikor megtorpant, és egyenesen rám szegezte a tekintetét.
– Nem értem – csóválta meg a fejét.
Felsóhajtottam és csüggedten dőltem vissza a párnámra. Ez egy hosszú éjszaka lesz.
– Mit nem értesz? – kérdeztem halkan, és csendben masszírozni kezdtem az orrnyergemet, hátha az segít.
– Azt, hogy miért hagytál el? – kérdezte, és ez volt az, amire nem számítottam, így egy kicsit megdöbbentem.
De nem annyira, hogy ne tudjak felelni.
– Azért, mert nem akartam az életedet tönkretenni. Nem akartalak belerángatni ebbe az egészbe. Felesleges lett volna magammal rántanom téged is, hiszen nem tehetsz semmit sem. Ez az én terhem, nekem kell vele együtt élnem.
Elfordult és a függönyöm keresztül beszüremlő holdfény megvilágította az arcát. Gyönyörű, szoborszerű arc, tökéletes vonások. És ez mind az enyém volt.
Egy fájdalmas pillanatig elgondolkoztam azon, hogy vajon az én halálom után ki fogja megérinteni ezt az arcot? Ki lesz az, aki jogos formálhat arra, hogy a sajátjának tekintse?
Aprót ráztam a fejemen és figyeltem, ahogyan lassan, de megfontoltan ismét felém fordult, de nem jött közelebb. A tekintetében viszont olyan tűz égett, ami megrémisztett.
– Emlékszel még a beszélgetésünkre? – kérdezte.
– Bocsáss meg, hogy abból a több száz beszélgetésből jelen pillanatban nem tudom kiszűrni, hogy melyikre vagy kíváncsi – sóhajtottam, és hasra vágtam magamat.
– Arra, amelyikben az esetleges átváltoztatásodról esett szó – mondta, mire úgy pördültem meg az ágyban és ültem fel, mint akit megcsíptek.

péntek, július 15, 2011

Eternity - 48. fejezet Part 2.

Sziasztok!
Nyúlfarknyi rész, és azért nem 49. fejezet a megnevezése, mert ez a 48-hoz tartozik. Választ kaptok a részből arra, hogy mi történt tulajdonképpen Alex és Bella között. A közvélemény-kutatás eredményét holnap közöljük.


48. fejezet Part 2.

– Nem inkább vámpírt akartál mondani? – vontam fel a szemöldököm.
– De – bólintott Edward. – Látod, mit művelsz velem? Miattad még arról is megfeledkezem, hogy vámpír vagyok. Nagyon megijedtem, mikor megpördült az autód – ölelt magához, és az arcát a hajamba fúrta. – Tudod, hogy nem bírnám ki, ha valami bajod esne.
A számat eltátottam, és ledöbbenve meredtem az előttem lévő fákra. Most komolyan megölelt? Nem, ez csak valami álom lehet. Edward nem ölelgethet azután, hogy azt mondtam neki, hogy lefeküdtem Alexszel. Ez biztos csak egy álom – egy nagyon szép álom. Lehet, hogy karamboloztam a kocsival, és éppen ájultan vagyok ráborulva a kormányra, és ezt képzelem? Vagy talán elaludtam vezetés közben, és az agyam ilyen jeleneteket vetít a szemeim elé?
– Edward, te felfogtad egyáltalán, hogy mit mondtam neked még Miamiban? Felfogtad, hogy lefeküdtem Alexszel? Az ég szerelmére, megcsaltalak, te meg itt ölelgetsz. Elment az eszed? Vagy ennyire nem érdekel ez az egész? – löktem el magamtól és az arcát a tenyereim közé fogtam néztem őt, a téboly jelei után kutatva a tekintetében.
Azonban semmi szokatlant nem láttam rajta, úgy nézett vissza rám, mint bármikor máskor. A tekintetében tükröződött a szerelme irántam, az a mély szerelem, amelyet korábban sohasem tudtam volna elképzelni. Teljesen más volt átélni, és megtapasztalni, mint amilyennek a könyvekben és a filmekben tűnt, ha szerelmespárokat láttam vagy róluk olvastam. Sosem gondoltam volna, hogy életem során szeret majd úgy valaki, ahogyan Edward, és nem hittem volna, hogy én is tudok majd annyira szeretni. És aztán mit tettem? Összetörtem a szívét, elhagytam, és most meg a fejéhez vágtam, hogy egy másik pasié voltam.
– Igen, felfogtam, hogy mit mondtál nekem – simított végig az alsó ajkamon. – És nem, nem ment el az eszem, szellemi képességem teljes tudatában vagyok – vigyorgott pimaszul, a sokk egy újabb fázisába taszítva engem. Miért vigyorog? Ez nem olyan téma, ami mosolygásra adna okot. Még hogy épelméjű. – De tudom, hogy nem mondtál igazat.
– De igazat mondtam – erősködtem, és végre értelmet nyert a fene jó kedve. Azt hitte, hogy csak vicceltem vele. – Lefeküdtem Alexszel.
– Nem feküdtél le vele – ellenkezett velem határozottan.
– Akarod, hogy elmondjam, mit és hogyan csináltunk? Szeretnéd, hogy részletezzem neked? – kiabáltam dühösen. – Akkor talán hinnél nekem, és elmennél végre a fenébe – sziszegtem.
– Ezért hazudtál, ugye? Mert azt akarod, hogy visszamenjek Forksba. Kérlek, szerelmem, mondd el, hogy mik azok a foltok rajtad! Bármiről is legyen szó, tudod, hogy nekem elmondhatod.

– Miért nem hiszed el, hogy lefeküdtem valaki mással? – kérdeztem lemondóan, beletörődve abba, hogy nem hisz nekem.
– Mert te nem vagy olyan, szerelmem – hajtotta le a fejét, és hosszan megcsókolt. – Szeretsz engem, úgy ahogyan én szeretlek téged, és emiatt nem lennél képes arra, hogy mással legyél. Persze be kell vallanom, hogy elgondolkodtattál egy kicsit, és hosszú percekig álltam döbbenten a parton, de aztán beugrott az, amit mondott Alex.
Újra megcsókolt, és képtelen voltam arra, hogy ne viszonozzam ajkai játékát, egyszerűen belehaltam volna, ha nem csókolhatok vissza.
– Mit mondott Alex? – érdeklődtem aztán a csóktól teljesen kifulladva.
Gondolatban alaposan megróttam magam, amiért ilyen idiótán viselkedek. Az én szellemi képességeimet kellett volna megkérdőjelezni, nem az Edwardét. Én állítottam váltig, hogy megcsaltam őt, aztán éhes vadként vetettem magam a szájára.
– Azt, hogy alakulgat valami közte és Kate között. Így nem feküdt volna le veled. Aztán meg a foltok a szeretkezés után jelentek meg rajtad, ha megcsaltál volna az elejétől fogva ott lettek volna rajtad. Szóval ideje bevallanod, Bella.
– Mégis mit? – Affene, az apró részletekről elfeledkeztem. De hát nem igazán volt időm átgondolni a dolgokat, kapva kapnom kellett az alkalmon, mikor a megcsalásra gondolt lehetséges okként a foltjaimra.
– Hogy nem voltál senkivel sem együtt. Vagy még ezek után is váltig állítod, hogy nem csak az enyém voltál? – vonta fel a szemöldökét, és megint idiótán vigyorogni kezdett.
Én nem voltam képes a mosolygásra, iszonyatosan szégyelltem magam, amiért átvertem Edwardot, de egyszerűen nem láttam más megoldást. Neki el kell mennie Jacksonville-ből, és soha többé vissza sem térni. El kell engem felejtenie, és bár a vámpírok egy társat választanak maguknak, neki akkor is valaki más után kell kutatnia, mert én...
– Bevallom, hogy hazudtam. Csak azért találtam ki, hogy megbántsalak.
Egyik pillanatról a másikra sírva fakadtam, és Edward mellkasához szorítottam a fejem. Istenem, mennyire fog hiányozni az illata, és a csókjai. Edward kezei a hátamat simogatták, így próbálva engem megnyugtatni, azonban a cselekedetével csak még inkább elszomorított. Akárhányszor mondtam neki, hogy állításával ellentétben ő nem szörnyeteg, sosem hitt nekem. Egy ilyen férfi, aki ennyire tud szeretni, hogy lehetne szörnyeteg? 

– El kell menned, érted? Haza kell menned Forksba! – szipogtam kétségbeesetten.
– Nem! – morogta kissé dühösen. – Választ fogok kapni arra, hogy mi a fene folyik körülötted. Ha az lesz az utolsó cselekedetem is, de akkor is meg fogom tudni. És ha te nem mondod el, akkor megteszi helyetted más.
– Mire készülsz? – kérdeztem gyanakvóan, nagyon is rosszat sejtve, és a kézfejemmel letöröltem a könnyeimet.
A következő pillanatban Edward eltűnt, és mikor körbepillantottam, hogy merre lehet, már félig a csomagtartóban volt. Alig egy szempillantással később, a kezeimet összekötözte.
– Mit művelsz? – rémültem meg.
– Megakadályozom, hogy megakadályozz abban, hogy beszéljek Alexszel. – Aztán már a hátsó ülésen találtam magam. A biztonsági övet a helyére kattintotta, majd bemászott a volán mögé.
Hiába könyörögtem neki a következő órákban, hasztalan volt. Könyörögtem, követelőztem, mindkettő célja az volt, hogy elengedje a kezeimet, de semmire sem mentem vele. Sírva is fakadtam, és bár ez meghatotta őt, de még úgysem távolította el az átkozott köteleket rólam. A kimerültségtől és az elkeseredettségtől végül elnyomott az álom, és arra ébredtem, hogy Edward kiemel a kocsiból.
Anyuék háza előtt voltunk, amelynek ajtajában ott állt Alex.
– Nézd, Edward, tudom, hogy dühös vagy, de engedd el Bellát. Beszéljük meg higgadtan a dolgokat.
– Ne féltsd a nyakad – morogta Edward –, mert nem fogom letépni. Tudom, hogy nem feküdtél le Bellával.
– Honnan?
– Nem vagyok hülye. De ez még nem jelenti azt, hogy nem csinálnék szívesen belőled tábortüzet – kuncogott Edward, mire felháborodottan néztem rá.
– Te kihallgattad a telefonbeszélgetésünket? – sipítottam.
– Tudod, hogy kíváncsi vagyok – mosolygott rám. – Azt hiszem, hogy eljött az ideje, hogy megtudjam, mi van Bellával – nézett aztán Alexre, és elkomorult.
Nagyot nyeltem, és próbáltam valami megoldás után kutatni, de egy sem jutott eszembe. Bármit megtettem volna, hogy Edward ne tudja meg, de úgy tűnt, hogy eljött az igazság pillanata.
– Ezt Bellától kell megkérdezned, nekem nincsen jogom elmondani – visszakozott Alex.
– De ő nem akarja elmondani. Alex, szeretem őt, mindennél jobban a világon. Tudnom kell, hogy mi folyik itt – kérlelte őt kétségbeesetten, miközben leszedte a kezeimről a kötelet.
– Sajnálom, Bella – nézett rám Alex. – Talán ő rá tudna beszélni arra, hogy segítséget kérj. A szüleid hiába bizakodnak, én tudom, hogy hasztalan lesz, ha idehozzák az orvost.
– Micsoda? Anyuék azért mentek el, hogy...
Nem, az nem lehet. Megmondtam, hogy nem akarok egyetlen orvost sem látni. Mondtam, hogy nem akarok segítséget. Miért nem tudják elfogadni, hogy nem akarok küzdeni? Hogy nem tudok küzdeni?
– Valaki elmagyarázná végre, hogy miről van szó – ordította Edward és a kezei a hajába martak dühében.
– Az igazság az, hogy Bellának... – kezdte Alex, de leintettem őt. Tartoztam annyival Edwardnak, hogyha már ki kell derülnie az igazságnak, tőlem tudja meg. Egyszerűen nekem kellett elmondanom.
– Beteg vagyok – kezdtem lassan, és láttam Edwardon, hogy tudja, ez nem valami aprócska dolog.
– De az nem lehet, te nem lehetsz beteg. Mi a baj? – dadogta.
– Sosem akartam, hogy megtudd – fogtam a kezeim közé az arcát, és a könnyeim ismét potyogni kezdtek.
– Bella, mondd már, hogy mi a baj veled! – követelte gyengéden.
– Csontvelőrákom van.

Eternity - 48. fejezet Part 1.

Sziasztok!

Most ennyire futotta tőlünk, és tényleg elnézést kérünk, amiért csak most frisselünk, de összehozni nyáron, hogy mindketten egy időben otthon legyünk egy kissé bajos. Lehet, hogy még lesz folytatása a fejinek, ez majd kiderül este.
Most csak jó szórakozást kívánunk és köszönjük a türelmeteket!
Pusz
Pupi & Szylu

48. fejezet

So close, so far

„Én szóra váltanám a gondolatot,
De félek, hogy nem érdekel
Sajnos nem állnak össze a mondatok
Én nem ide jöttem
Nem ezt akartam
Reményt kaptam csak az útra
Én, az örök átutazó
Azt, hogy minden bűnöm megbocsájtható.”
(Ákos: Hello)

A tekintetem ide-oda cikázott Edward és a hasam között és egy apró kis hang, annyi sem jött ki a torkomon. Az agyamban egymást követték a jobbnál jobb kifogások, de egyik sem volt jó arra, hogy leszereljek egy túlságosan is kíváncsi vámpírt, aki olyan szemekkel meredt az arcomra, mintha minden egyes vonásomat örökre az emlékezetébe akarná vésni.
Nem tudtam, hogy milyen gondolat futott át az ő agyán, de az arca fájdalmasan eltorzult és két keze közé szorította a fejét.
– Edward! – nyúltam feléje, hogy megérintsem, és feltehetőleg tudta, mire készülök, mert elkapta a csuklómat, mielőtt az ujjaim elérték volna a céljukat.
Szóra nyitotta a száját, de megnémult, ahogyan megvizsgálta a csuklómtól felfelé induló pirosas foltokat, amik a hasamat is borították. Aztán megfogta a másik kezemet, és ott is megnézte a bőrpírt, hogy vizslató tekintete továbbcsússzon a combjaimra.
Olyan hirtelen eresztett el, hogy majdnem hátrabukfenceztem, de még időben visszanyertem a lélekjelenlétemet és sikerült úgy magamra kapdosnom a ruháimat, hogy a sötétségben egyiket sem vettem fel fordítva. Egy piros pont nekem!
Edward úgy ült ott, mint akinél teljes a rövidzárlat, és csak nézett, de talán nem látott. Nem volt erőm ahhoz, hogy végigcsináljam ezt az egészet, még túl gyengének éreztem magam hozzá, így hát azt tettem, amit mindig, ha összesűrűsödtek a dolgok a fejem felett. Felvettem a nyúlcipőt, és csapot, papot, plédet és Edwardot ott hagyva futásnak eredtem az autóm felé.
Arra számítottam, hogy majd a kocsim oldalának dőlve ott találom kedvesemet – egy vámpír elől csak úgy nem menekülhet el az ember –, de csalódnom kellett. Csalódnom? Csalódott voltam, vagy csak a megszokás mondatta velem, hogy így érezzek, mert nem állított meg.
Remek, egy filozófiai dilemma, amit ráérek később is megvitatni magammal és a skizofrén haverjaimmal, de nem most.
Feltéptem a kocsiajtót, de még mielőtt beültem volna, engedtem magamnak egy pillantást a vállam fölött hátra és a látványtól lefagytam.
Edward még mindig ott ült, ahol hagytam és nem mozdult. A szemében viszont tengernyi érzelem tükröződött – már amit a holdfényben ki tudtam venni – és a legdominánsabb az undor és a gyűlölet volt. Én pedig már ismertem annyira, hogy tudjam, kinek szólt ez az undor és gyűlölet. És nem hagyhattam, hogy valami meggondolatlanságot tegyen, csak azért, mert az önutálata éppen most lobbant fel.
Dühösen vágtam be az ajtót, és visszacaplattam hozzá, majd megálltam közvetlenül előtte. Semmi reakció. A kezemmel integettem az orra előtt. Ismét semmi reakció.
– Edward – szóltam hozzá gyengéden.
Semmi.
– Edward! – nyomtam meg a nevét egy kicsit erősebben.
Még mindig nem reagált.
– EDWARD! – kiáltottam torkom szakadtából, és úgy tűnt, hogy már az első pillanattól kezdve erre lett volna szükség, mert végre rám emelte a tekintetét.
Nagyot kellett nyelnem, hogy összeszedjem magamat és bele tudjak kezdeni a mondókámba, ami nagy valószínűséggel csak pár mondatból fog állni. Például ilyenekből.
– Mielőtt elkezdenéd a saját magad által kreált elméletekbe belelovallni magadat, leállítalak – mondtam és még azt is sikerült összehoznom, hogy egyenesen a szemébe nézzek. – Nem…
– Azt ne mondd, hogy nem bántottalak, az Isten szerelmére! – fakadt ki, és haragosan megvillant a tekintete.
– Pedig feltett szándékom volt ezt mondani, hiszen ez az igazság – fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt.
Edward felkapkodta magára a ruháit – talán ő is rájött, hogy eléggé kellemetlen lett volna lefolytatni ezt a beszélgetést úgy ez tök idegen helyen, hogy ő meztelen, én meg talpig fel vagyok öltözve – és most már ő is talpon volt.
– Igen? – vonta fel a szemöldökét és máskülönben imádtam arcának ezen apró gesztusát, de nem most, mert nem volt benne semmi játékosság. – Akkor mivel magyarázod a szinte az egész testedet beborító vörös foltokat? A legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy egy szörnyeteggel szeretkeztél, aki annyira sóvárgott már a tested után, hogy teljesen elfeledkezett magáról.
Minden szavával mintha egy kést forgattak volna meg a mellkasomban, és az sem segített a helyzetemen, hogy szörnyű fejfájás tört rám. A homlokomhoz emeltem a kezemet és finoman masszírozni kezdtem az orrnyergemet, hátha attól elmúlik – hiú remény! –, de Edward másként értelmezte ez az apró mozdulatot.
– Megértem, hogy dühös vagy rám, és soha többé nem akarsz látni, de tudnod kell, hogy szeretlek és soha nem…
Ez volt az a pillanat, ahol elvesztettem a türelmemet, és olyat tettem, amit még soha.
– Fogd be, fogd be, FOGD BE! – üvöltöttem, és akár akartam, akár nem, egy árulkodó könnycsepp kibuggyant a szemem sarkán és alattomosan folyt végig az arcomon.
Edward annyira megdöbbent, hogy levegőt is elfelejtett venni, a szemei pedig a kétszeresére tágultak, de nekem ennyi idő elég volt, hogy egy kicsit rendbe szedjem a soraimat. Nagy levegőt vettem, és kiböktem.
– Nem te voltál, rendben? – tettem hozzá a kérdőszócskát, hogy költőivé varázsoljam a mondatot, de válaszra sem várva sarkon fordultam, és otthagytam őt.
A lehető leggyorsabban szedtem a lábaimat, hogy minél hamarabb eltűnhessek onnan, sőt nem csak onnan, hanem még a környékről is. Nem foglalkoztam azzal, hogy az agyam egyre csak azt kántálta nekem, hogy forduljak vissza, rohanjak oda Edwardhoz, és szorosan öleljem át őt, bevallva neki mindent arról, hogy mi is történik velem tulajdonképpen. Vágytam arra, hogy a karjaiban találjak megnyugvást, hogy ha csak néhány pillanatra is, de az oltalmazó ölelése elfeledtesse velem, mennyire nyomorultul érzem magam, mégsem futottam vissza hozzá. Ő jelentett számomra mindent a világon, ő jelképezte a szerelmet, a szenvedélyt, a boldogságot, a lelki békét, Edward volt az első férfi az életemben, és ezek voltak a nyomós okok, amiért nem vetettem magam a karjaiba, mert nem akartam megtörni, és tönkretenni őt. Amikor néhány nappal ezelőtt eljöttem Forksból, elfogadtam azt, hogy többé nem láthatom őt, hogy mindennek vége, esélyem sem lesz újra azokba a gyönyörű szemeibe nézni, sosem láthatom többé a féloldalas mosolyát, nem érezhetem a csókja ízét, nem ölelhetem át, és soha többé nem nyöszöröghetem a nevét szeretkezés közben. Aztán csak úgy ott termett a szalon előtt ostoba reményeket adva nekem, hogy talán mégis van együtt jövőnk. De újra és újra rá kellett döbbenjek, hogy nem szabad álmodoznom, és legfőképpen nem szabad elmondanom neki az igazat, a valódi okot, hogy miért szakítottam vele, miért léptem le egyetlen szó nélkül, és hogy miért menekülök tőle ebben a pillanatban is.
Edward hirtelen termett előttem, sikeresen kiszakítva engem a gondolataimból, és elkínzott arckifejezéssel nézett rám.
– Nem hagyhatsz csak így faképnél! Nem teheted ezt velem. Mire céloztál azzal, hogy nem én okoztam azokat a piros foltokat rajtad?
– Semmire sem céloztam – morogtam neki dühösen.
Az volt a legegyszerűbb, ha megsértem őt, mert úgy elérhetem azt, hogy végre itt hagyjon engem a jó fenébe, hogy vissza se nézzen, és bár képtelen a felejtésre, de valahogyan kiűzzön engem a fejéből. De nagyon úgy tűnt, hogy nem sikerült megbántanom őt, sőt még csak meg sem hökkent azon, hogy nem éppen kedvesen szóltam hozzá. Várakozóan tekintett rám, természetesen nem hitte el, hogy azok a foltok csak úgy, hipp-hopp rajtam termettek...
– Hogy szerezted őket? – kérdezte gyengéden, majd nagyot nyelt, és a szája elnyílt. – Csak nem...? – vonta fel a szemöldökét, és a kezei ökölbe szorultak, miközben morgás csúszott ki az ajkai közül.
Szinte láttam, ahogyan az agyában dolgoztak a fogaskerekek, lázasan kutatva ésszerű magyarázat után, hogy aztán az egyetlen lehetőséget vetítsék a szeme elé, ami magyarázat lenne a foltjaimra: egy vámpírral szeretkeztem. És mivel váltig állítottam, hogy nem az ő hibája, így egy másik vámpírra gondolt. Kizárásos alapon pedig ez a személy csakis Alex lehetett.
Egy hosszú pillanatig bámultam rá, tekintetem elidőzött az ajkain, és a gyomrom görcsbe rándult, ahogyan visszaemlékeztem, az a száj mit csinált velem percekkel ezelőtt, micsoda „kínokat” okozott, ahogyan a nyelvével együtt a combjaim között elidőzött. Lesütöttem a szemeimet, amikor rádöbbentem, nem az emlékezésnek van itt az ideje, hanem annak, hogy válaszoljak Edward kérdésére.
– De igen – leheltem a szavakat – lefeküdtem valakivel. – És egyenesen a szemeibe néztem.
Edward felszisszent, majd hangosan kifújta a levegőt. Szemeit szorosan lehunyta, és mérgében a fogait csikorgatta, amitől felállt a szőr a hátamon. Megborzongtam a fülsértő hangra.
– Alexszel? – préselte ki nagy nehezen azt az egyetlen szót, aztán a fogai újra csikorogni kezdtek.
Képtelen voltam válaszolni neki, egyszerűen nem bírtam kimondani, így csak bólintottam. Edward ajkait szalonképtelen szavak tucatjai hagyták el – meg tudok rá esküdni, hogy ilyen durva káromkodást nem hallottam még tőle, mióta ismerem. Igazán ki sem néztem volna belőle, hogy ő ilyen szavakat ismer, na, nem mintha én olyan mindenben jártas, mocskos szájú csitri lennék, csak azért hall az ember egyet s mást.
Edward mindig ügyelt arra, hogy igazi úriember legyen: figyelmes, tisztelettudó. Megválogatta a szavait, és bármi történt, tartotta is magát ehhez, nem káromkodott, nem hagyták el az ajkait nyomdafestéket nem tűrő dolgok. Jó, persze egy-egy gyengébb szitkot hallottam már tőle, de nem olyat. Aki előttem állt abban a pillanatban nem az úriember volt. Bár voltak még momentumok, amikor a gáláns férfi kiveszett belőle ideig-óráig, például szeretkezés közben – senki sem hitte volna el róla, hogy milyen szenvedélyes. Vagy ott voltak még azok az alkalmak, amikor piszkos dolgokat duruzsolt a fülembe, hogyha kettesben leszünk, miket fog csinálni velem.
– Ég veled, Edward! – suttogtam aztán, majd rá sem nézve ott hagytam őt, és a kocsi felé siettem.
A biztonsági övet rángattam, mert az a szemét kicseszett velem, és beragadt. Küzdöttem az ellen, hogy elsírjam magam, és az a nyamvadt öv csak rátett még egy lapáttal a pocsék kedvemre. A gázra tapostam, és a kormányt markoltam, hátha úgy hamarabb magam mögött tudom hagyni Edwardot és Miamit is. Az ablakot leengedtem, és hagytam, hogy az egyre hűvösebb levegő az arcomba vágjon. Ettől reméltem, hogy kiűz minden gondolatot a fejemből, elfeledtet velem mindent. A szemeimet az úton tartva a mobilomért nyúltam az anyósülésre, majd kitapintva a gombokat, megnyomtam az Alexhez tartozó gyorshívót, és kihangosítottam a készüléket.
– Nem kellett volna megmondanod Edwardnak, hogy Miamiba mentem – morogtam, mikor beleszólt a készülékbe.
– Szóval akkor nem volt édes kibékülés meg happy end – vonta le a következtetést, és mintha csalódottságot véltem volna felfedezni a szavaiban. – Remélem, azért a kocsimat visszaszolgáltatja valahogyan, épen és egészségesen – motyogta.
– Nem tudom, hogy miként, de ki foglak nyírni. NEM KELLETT VOLNA ELÁRULNOD ENGEM! – kiabáltam.
– Mondott valami ronda dolgot, ezért vagy dühös? – kérdezte higgadtan, amitől én csak még pipább lettem.
Utáltam sötétben vezetni, ráadásul több órányi autóút várt még rám, míg végre Jacksonville-be érek, és ettől csak még jobban kiborultam. Fáradt voltam a vezetéshez, sőt nem csak ahhoz, hanem úgy mindenhez.
– Nem mondott semmi ronda dolgot. Alex... – kezdtem tétován, és mikor folytatásra ösztönzött, egyszerűen csak kiböktem. – Bevallottam Edwardnak, hogy lefeküdtem veled.
– Neked elment a maradék józan eszed is! – sipította. – Tudod, hogy nem vagyok beszari pasi, meg nem félek Edward Cullentől, de az tuti, hogy idejön, és le fogja tépni a fejem. Darabokra fog szaggatni, és miután buldózerrel áthajtott rajtam néhány milliószor, a parton tábortüzet csinál belőlem.
– Azért szólok, hogy menekülj, vagy találj ki valamit, mert nem fogadta higgadtan a dolgot. Mármint nem üvöltözött meg semmi ilyesmi, de csak azért, mert nem hagytam neki rá lehetőséget, csak fogtam magam, kocsiba pattantam, és leléptem.
– Teljesen biztos vagyok benne, hogy megzakkantál. Erre más magyarázat nincs, minthogy begolyóztál. Olyat mondani egy vámpírnak, hogy megcsaltad őt, kész halálos ítélet... rám nézve.
– Te meg betojtál, mintha az előbb azt mondtad volna, hogy nem félsz tőle – húztam az agyát, és egyetlen pillanatra elfeledkezve a helyzetről felkuncogtam.
– Bella... – nyújtotta el a nevemet –, úgy tűnik, hogy még sokat kell tanulnod a vámpírokról. Lehet, hogy már mondták neked, lehet, hogy még sosem hallottad, de az éhes vámpírnál csak a féltékeny vámpír a veszélyesebb. És a te Edwardod most mindkettő kategóriába beleesik, biztosan éhezik arra, hogy féltékenységében cafatokra tépkedjen engem. Egy féltékeny vámpírtól még én is tartok, főleg egy olyan kategóriájútól, mint Edward.
Egy pillanatig elemeztem az utolsó mondatát, de nem igazán értettem, hogy mire is célzott Alex, így rákérdeztem, mire így felelt:
– Úgy értettem azt, hogy olyan kategóriájú, mint Edward, hogy a te exed már attól a haját tépte, ha Mike Newton rád mosolygott.
– Én szerettem, hogy olyan féltékeny – sóhajtottam fel ábrándozóan. – A féltékeny pillanatok után mindig szenvedélyesebb volt velem, kevésbé bírt magával, szeretkezéskor...
– Hékás, az intim részletekre nem vagyok kíváncsi. Nemrég vadásztam, úgyhogy ne kavard fel a gyomrom, mert még a végén édesanyád perzsa szőnyegére hányom a szarvasvért.
– Ígérd meg, hogy nem nyírjátok ki egymást, ha felbukkanna Edward! – követeltem tőle határozottan.
– Mindent megteszek az ügy érdekében, vigyázz magadra az úton. – Még elköszönt tőlem, aztán letette a telefont. Bekapcsoltam a rádiót, és egy pörgősebb számhoz tekertem. Csak egyetlen pillanatra vettem le a tekintetemet a kihalt útról, és mikor újra kibámultam a szélvédőn, felsikítottam.
Minden olyan gyorsan történt, csak arra emlékszem, hogy elkaptam a kormányt, és a fékbe tapostam, a következő, ami rémlik, hogy az autó megpördült az úton, és keresztben állt meg az úttesten. Aztán arra eszméltem fel, hogy nyílik a mellettem lévő ajtó.
– Jól vagy? – kérdezte egy aggódó hang, és felém nyúlt.
Rácsaptam a kezére, és dühösen ráförmedtem.
– Nem, nem vagyok jól. Arra pályáztál, hátha fejre állok a kocsival?
– Miért nem az útra figyeltél? Megállt az ember esze – túrt a hajába, miután kikapart a kocsiból.
– Nem inkább vámpírt akartál mondani? – vontam fel a szemöldököm.

szombat, július 02, 2011

Eternity - 47. fejezet

Sziasztok!
A héten semmi sem úgy alakult, ahogy terveztük, sajnáljuk, hogy csak most adhatjuk át a meglepiteket. Remélhetőleg minél hamarabb tudjuk hozni a folytatást.
Puszi: Szylu és Pupi

47. fejezet
Éjjel a parton
Edward lenyűgöző lazasággal odasétált Chrishez, és olyan természetesen nyújtott neki kezet, mintha régi haverok lennének.
– Edward Cullen – mutatkozott be.
– Chris Nunez – viszonozta a kézfogást a művész és beljebb invitálta Edwardot.
Kínomban már a földön heverő felsőmért nyúltam, amikor Chris erélyesen rám szólt.
– Nem ajánlom! – mondta angyali mosolyt villantva felém, majd visszafordult Edwardhoz. – Remélem, hogy vagytok, illetve voltatok olyan jóban, hogy a mostani állapot nem feszélyezi egyikőtöket sem!
Edward erre csak halványan elmosolyodott, én viszont az orrom alatt dünnyögtem el, egy „Igazán hálás vagyok, Chris!” közbevetést. Erre az a halvány mosoly még szélesebb lett, és már-már kísértésbe vitt.
– Nos, akkor talán meg is nézhetnéd, hogy milyen lett a tetoválás, mert Bella eléggé elfogult velem szemben – jegyezte meg Chris.
– Nem veled szemben, csak a tetováló tehetségeddel szemben – zsörtölődtem, és ha megengedhettem volna magamnak, még karba is fonom a kezeimet.
– Részletkérdés – vágott vissza. – Ha közelebb mész, jobban látod – mondta Edwardnak, aki persze készségesen tett eleget a felszólításnak azzal, hogy közvetlenül mellettem állt meg és még le is hajolt, hogy egy magasságba kerüljön az arcunk.
– Onnan is tökéletesen látta, sőt, az utca túloldaláról is – morogtam, de csak úgy, hogy Edward hallja.
– De innen teljesen más a kilátás – tette hozzá és az ajkaimon éreztem a leheletét.
– Szemét! – sziszegtem a fogaim között és próbáltam elűzni a jelenléte okozta kábulatot a testemből, valamint az apró, áramütésszerű érzést, ami a bőrömön cikázott fel s alá, de nem ment.
– Ah, most már legalább tudom, hogy miért dobtál ki – villant meg veszélyesen a szeme, de egy arcizma sem rándult.
Az alsó ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a késztetést, ami arra ösztökélt, hogy valami orbitálisan nagy hülyeséget vágjak a fejéhez, és szúrósan néztem vissza rá. Semmi joga nem volt ahhoz, hogy idejöjjön és sértegessen, valamint még neki is állt feljebb! Na, abból te nem eszel, Edward Cullen!
– Ha nem tévedek, akkor ezek oroszlánmancsok, igaz? – egyenesedett fel, és még mindig rám nézett, ahogyan Chrishez beszélt.
– Igen, azok – helyeselt.
– Hát, az után a helyes kis oroszlános tetoválás után, ami a csípőjén van, nem csodálkozom, hogy erre esett a választása – vigyorgott gonoszul Edward, de én dacosan álltam a tekintetét.
– Látom, tényleg bensőséges viszonyt ápoltatok – mosolygott most már Chris is.
– A hangsúly a múlt időn van! – csattantam fel, és felpattantam a székről. – Lefeded valamivel?
Chris és Edward összenéztek és csak utána kaptam választ.
– Hát, ha nagyon szeretnéd – vonta meg a vállát a tetováló művész. – De talán jobb lenne, ha előbb befejezném.
– Ó, igen, persze – kaptam észbe, és visszahelyezkedtem a székbe. Míg Chris befejezte a másik tappancsot is, Edward – természetesen – végignézte a folyamatot. Egyetlen jelét sem mutatta, hogy kényelmetlenséget érez a vérem illata miatt, de tudtam, hogy küzdenie kell az ösztönei ellen.
Alig néhány perccel később aztán Chris végzett, majd így szólt: – Szeretnéd, hogy lefedjem?
– Igen, nagyon szeretném – nyomtam meg a nagyon szócskát és türelmesen vártam, míg Chris egy átlátszó fóliával letakarta a friss mintát a bőrömön, majd a szokásos tanácsokkal is ellátott. Visszavettem a felsőmet – óvatosan, mert nem akartam felesleges mozdulatot csinálni – és odaléptem a pulthoz, hogy fizessek.
Chris csak megcsóválta a fejét, és ő is odacammogott a másik oldalra, amikor mellettem egy hófehér kéz villant, és csúsztatott egy bankjegyet az asztalra. A másik kéz megragadta a csípőmet, és már húzott is kifelé, hogy még tiltakozni sem volt időm, nem hogy jelenetet rendezni, melyben elhangzott volna mindenféle feminista szöveg arról, hogy nem hagyom, hogy más fizessen helyettem.
A galád Chris még odaszólt nekem, hogy majd szóljak vissza, hogyan gyógyul a seb, és még integetett is, amikor Edward kituszkolt az ajtón.
– Mit keresel itt? – sziszegtem Edwardnak, mikor már az utca túloldalán álltunk a kocsim mellett.
– Untam már Forksot, így arra gondoltam, kiruccanok egy kicsit – vigyorgott, és láthatóan nagyon is élvezte, hogy kihozott a sodromból.
Neki nem kellene itt lenni... nagyon nem kellene itt lennie. Végre elértem, hogy nem ő járt a fejemben egész nap, erre csak úgy felbukkan. Hát nincs benne semmi méltóság? Hiszen szakítottam vele, egyetlen szó, vagy búcsú üzenet nélkül leléptem, azt sem sejtetve, hogy hová mentem – jó, nyilvánvaló volt, hogy anyához! –, ez jelzés, hogy nem akarok tőle semmit. Főként nem azt, hogy utánam jöjjön. Az ég szerelmére, hová lett az önbecsülése? Nem gondolja, hogy nem vagyok rá kíváncsi, azért vagyok olyan pokróc? Hát nem látja, hogy minden vágyam az, hogy szenvedélyesen megcsókoljam? A pokolba veled, Edward Cullen, neked nem kellene itt lenned!
– Mit keresel itt? – kérdeztem sokkal nyugodtabb hangnemben, mint korábban.
– Most mit művelsz? – kérdezett vissza ahelyett, hogy válaszolt volna nekem, és felvont szemöldökkel nézte, ahogyan kinyitottam a csomagtartót, majd kivettem belőle egy plédet.
– Nem csak Chris miatt jöttem Miamiba. Nem válaszoltál a kérdésemre – emlékeztettem őt, és lecsaptam a csomagtartó tetejét.
Megindultam a part felé, mire Edward mellém csapódott.
– Természetesen miattad vagyok itt.
– Hogy találtál meg?
– Mike Newton – ejtette ki a nevét gyűlölettel – hencegett, hogy Jacksonville-be költöztél édesapáddal, és Alex volt olyan kedves, hogy elárulta, itt megtalállak – magyarázta végül.
– Szóval Alex beárult – morogtam, és emlékeztettem magam arra, hogy amikor visszamegyek Jacksonville-be, alaposan lássam el a baját. Alex egy nagy áruló. Miért mondta meg Edwardnak, hogy hol vagyok? Egyszerűen csak elküldhette volna őt a fenébe. Bár Alice attól még elárulhatott volna a bátyjának.
Leterítettem a plédet a homokba, és a szandálomat lerúgva lehuppantam rá.
– Foglalj helyet! – intettem magam mellé, és Edward követte a példámat. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, mert a lehető legközelebb helyezkedett hozzám, és bámulni kezdett. Bármennyire is próbáltam őt figyelmen kívül hagyni, képtelen voltam rá. Megtámaszkodtam a kezeimmel magam mögött, és arcomat az ég felé fordítottam.
Figyeltem a csillagokat, és hallgattam, ahogyan a hullámok egymásnak ütköztek.
Összerándultam, mikor hűvös ajkak érintették meg a nyakamat, és gyengéd csókokkal kezdte elhalmozni a bőrömet.
– Mit csinálsz, Edward? – szedtem gyorsabban a levegőt, és arrébb húzódtam tőle.
– Tudom, hogy te is ezt akarod – vigyorgott, és közelebb húzódott hozzám. Maga felé fordította a fejemet, és hüvelykujjával simogatni kezdte az alsó ajkamat. Mielőtt ellenkezni lett volna alkalmam, száját az enyémre nyomta. Bár az igazság az, ha lehetőségem lett volna, akkor sem ellenkeztem volna. Kezemet a tarkójára csúsztattam, és visszacsókoltam. Edward lefeküdt a pléden magára húzva engem, miközben ajkaink szenvedélyes játéka egyetlen pillanatra sem maradt abba. A józan eszemet már teljesen elvesztettem, és félő volt, hogy valami ostobaságot csinálok majd. Edward egyik keze a fenekemre csúszott, és mikor gyengéden belemarkolt, a szájába nyögtem.
Mintha ezer éve lett volna, hogy utoljára megcsókoltuk egymást, pedig csak napok teltek el. Mintha ezer éve lett volna, hogy utoljára éreztem tagadhatatlan jelét a vágyának a hasamnak nyomódni, így fokozva bennem még jobban az érzést, hogy akarom őt, hogy újra az övé akarok lenni.
Mintha ezer éve lett volna, hogy utoljára mondta nekem azt, amit most: – Szeretlek.
Edward tekintete mélyen az enyémbe fúródott, és attól az egyetlen szótól darabokra hullott az álarcom. A késztetés, hogy leplezzem előtte, mennyire örülök, hogy látom őt, hogy mennyire vágytam már az érintésére, semmivé foszlott. Csak őt akartam, csak arra vágytam, hogy minden gondolatot kiűzzön a fejemből, és elfeledtesse velem, miért is költöztem Jacksonville-be Charlie-val.
A csípőjére ültem, és igyekeztem normálisan lélegezni. A holdfényben Edward arca csak még tökéletesebbnek tűnt, és figyeltem koromfekete tekintetét, amelyeket az enyémbe fúrt, mintha így akarna rájönni minden titkomra, mintha a lelkemig akarna hatolni. Végigsimított a csípőmön, majd kezei a pólóm két oldalához csúsztak, és feljebb görgette rajtam. Mondhattam volna, hogy álljon le, hogy én nem akarom azt, amit ő, de az óriási hazugság lett volna, mert az igazság az volt, hogy a gyomrom apró csomóvá zsugorodott, ahogyan belegondoltam, néhány perc múlva az övé leszek. Felemeltem a kezeimet, és Edward felült, hogy le tudja húzni rólam a pólómat.
Vetett egy pillantást a tappancsokra, és mély, rekedt hangon megjegyezte: – Nagyon úgy tűnik, hogy velem dekoráltatod ki magadat. Szó szerint rád tettem a mancsaimat. Ha legközelebb szeretnél valamit magadra varratni, van is egy jó ötletem, hogy mit kellene.
– Á, és mit? – rángattam le róla a pólóját, és végigsimítottam a mellkasán.
– Egy piros szívecskét arra a feszes fenekedre – motyogta a számnak. – És beleírathatnád, hogy Edward.
Felnevettem, és mellkason böktem őt: – Teljesen őrült vagy.
– Ha lehetne, én is csináltatnék tetoválást. Televarratnám a testemet különféle képekkel, amelyeken egy oroszlán és egy bárány pajzán dolgokat csinál.
Hátravetett fejjel nevettem, és talán percekig abba sem hagytam.
– És fogadjunk, azokat nézegetnéd, amikor csak lehet – tippeltem, mire Edward vigyorogva bólogatni kezdett. – Emmettet tuti lepipálnád perverzségben, mert állatokat, amint pajzán dolgokat csinálnak, még ő sem nézne.
– Szóval perverznek neveztél? – kérdezte tettetett felháborodással, és a következő pillanatban a hátamon fekve találtam magam.
Élveztem a kialakult helyzetet, és nem csak arra gondolok, hogy egyre kevesebb a ruha rajtunk. Ott volt még az is, hogy egyáltalán nem volt feszült a légkör kettőnk között, mint gondoltam volna. Legalábbis abban a pillanatban nagyon is oldottak voltunk. Arra számítottam, hogy kínos csend leng majd körül minket, ehelyett...
– Nagyon zavar a vérem illata? – kérdeztem halkan.
– Most a vámpír helyett a férfi részem ural, amelyik figyelmen kívül tudja hagyni a csodálatos illatodat. A vámpírnak azt suttogná a belső hangja, hogy harapjon a nyakadba, a férfié viszont csak azt duruzsolja, hogy tépje le a ruháidat.
Egy pillanatra az ajkamba haraptam, aztán a füléhez hajoltam, és suttogni kezdtem.
– A férfi éned belső hangjának nagyon jó ötlete van.
A puha, kék plédet markoltam mindkét kezemmel, másképpen biztosan nem tudtam volna „elviselni”, ahogyan Edward ajkai mohón foglalatoskodtak a melleimen. A hátam homorítva nyöszörögtem, és el sem tudtam volna képzelni az adott pillanatban jobb dolgot, minthogy a férfi, aki tiszta szívemből és teljes lelkemmel szeretek a testemet csókolgatja olyan áhítattal, mintha bennem látná az élet forrását.
– Ha a férjem lennél, ezt nem csinálhatnád – jegyeztem meg.
– Hm? – pillantott fel Edward, és kissé értetlenül nézett rám.
– A floridai törvények tiltják, hogy a férj a felesége melleit csókolgassa – magyarázkodtam.
– És te törvénytisztelő állampolgárként ismersz? – vigyorgott rám. – Amúgy meg, ha a feleségem lennél is ezer örömmel csinálnám, ki sem bírnám, hogy ne csókoljam meg ezeket a feszes, kis kebleket.
– Hát az, hogy lecsuktak, valóban arra utal, hogy nem tiszteled a törvényt – szóltam elgondolkozva, és igyekeztem nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani a második mondatának.
– Kíváncsi lennék, hogy ezt honnan tudod – motyogta. – De nem éppen emiatt mondtam. Arra céloztam, hogy az irathamisítás törvénybe ütközik, én pedig már legalább százat hamisítottam, nemcsak magamnak, hanem a családomnak is. És hát nem éppen példamutatóan éltem az elmúlt majdnem száztíz évben.
– Alex mesélte – böktem ki, és Edward értetlen arckifejezése láttán pontosítottam. – Mármint ő mesélte, hogy lecsuktak.
– Még egy ok arra, hogy egyszer kitekerjem a nyakát. Nem csak az én nőmre fájt a foga, de még előszeretettel pletykálkodik is.
– Múlt időt használtál, tehát tudsz Kate-ről – ellenkeztem, és a könyökömre támaszkodva néztem rá. – Már nem akar tőlem semmit, és én sem tőle.
– Akkor azért fogdosott – morogta. – De most nem akarok vitatkozni, azt hiszem, hogy másképp is tölthetnénk az időt – húzta ravasz mosolyra az ajkait, amelyek aztán ismét a mellemre tapadtak.
Egy pillanat alatt feledkeztem meg arról, hogy miről beszéltünk korábban, csak annyit tudtam, hogy milyen pokolian jó érzés az, amit csinál.
– Annyira hiányoztál, hogy majdnem beleőrültem a hiányodba – motyogta néhány perccel később, és a nyelve körözni kezdett a köldököm körül.
– Te is hiányoztál – nyöszörögtem továbbra is. – Csókolj meg! – követeltem elfúló hangon, miközben még mindig az alattunk lévő plédet markoltam.
– Hol akarod, hogy megcsókoljalak? – kérdezte mély, rekedt hangon, és éjfekete szemeit az enyémbe fúrta.
A testem sóvárgott, a gyomrom apró kis csomóvá zsugorodott, és az alsó ajkamat beharapva néztem rá. Rávághattam volna, hogy azt akarom, a számat csókolja meg, de mégsem tudtam szólásra nyitni a számat, talán azért, mert nem voltam biztos magamban. Egyszer már feltette Edward ugyanezt a kérdést, és akkor is eltartott néhány pillanatig, míg választ tudtam adni rá. Szerelmem látta rajtam, hogy tétovázom, és nem tudom, hogy azért, mert pusztán ahhoz volt kedve, vagy amiatt is, hogy egy egészen más helyet nevezzek meg a szám helyett, de a csípőmön kezdte jártatni az ajkait.
– Azt hiszem nincs szükségem a válaszodra, pontosan tudom, hogy mire vágysz. – És nyomatékot adva a szavainak az ajkai vészesen közeledni kezdtek a legérzékenyebb pontom felé.
– Várj! – állítottam meg őt, mire ismét rám pillantott. – Ne tedd meg pusztán azért, mert jól esne nekem, ha... úgy értem, hogy...
– Szerelmem, azért akarom megtenni, mert ha nem ízlelhetlek meg, abba biztosan belehalok.
Szakadozva szívtam magamba az éltető oxigént, mikor Edward ajkai a combjaim közé siklottak. Ő felmorgott, én pedig felsikkantottam az érzéstől. Minden egyes érintésétől remegtem, ahogyan a szája és a nyelve egyre közelebb sodortak a gyönyör kapuja felé. Azokban a pillanatokban nem érdekelt volna az sem, ha több tucat ember bámult volna minket ezen nagyon bensőséges és intim jelenet közben. A csípőm szerelmem nyelvének játékával ellentétes irányba kezdett mozogni, és az ujjaim bizonyára teljesen elfehéredtek, úgy szorítottam a plédet. Az ajkaimat összeszorítottam, hogy ne törjenek utat a vágy hangjai, de Edward hirtelen abbahagyta a tevékenységét, és kérlelően pillantott rám.
– Hallani akarom a hangodat, tudni akarom, hogy jól csinálom-e.
Csak egy apró bólintásra futotta tőlem, és Edward ezt követően ismét „kínozni” kezdett, lefogva a csípőmet, hogy megállítsa annak mozgását. Már nem fojtottam el a nyögéseket, hangot adtam az élvezeteknek, de azért igyekeztem nem odacsődíteni a környéken lakókat.
Hirtelen értem el a megsemmisítő beteljesülést, melynek pillanatában hosszú, kéjes hangokat hagyták el az ajkaimat, és a testem megremegett.
Edward felmászott hozzám, és az arcomra tapadó tincseket elsöpörte onnan. Hosszan, és gyengéden megcsókolt, miközben kezei a kissé kifáradt testemet simogatták, mely mozdulatok ismét lángra gyújtottak engem. Újra sóvárogni kezdtem, de ezúttal nem önző örömök jártak a fejemben – azt akartam, hogy egyek legyünk, hogy a testünk ismét egymásba gabalyodjon, mint már oly sokszor. Szerelmem végignyúlt mellettem az oldalára gördülve, és közel húzott magához.
– Beszélnünk kell! – suttogta, a karomat simogatva hosszú ujjaival, és komolyan tekintett rám.
Válaszokat akart – ez teljesen nyilvánvaló volt. Én azonban ezt nem adhattam meg neki, egyszerűen nem voltam rá képes.
– Most az egyetlen dolog, amit nem kell csinálnunk, az a beszélgetés. A tiéd akarok lenni – fúrtam tekintetemet az övé, és célzásképpen megmozdítottam a csípőmet.
– Rendben, most megmenekültél a kérdéseim elől, de szeretkezés után beszélni fogunk – gördült rám.
A lábaimat Edward csípőjéhez szorítottam. Egyik keze a combomat simogatta, miközben másik keze mellettem támaszkodott, hogy ne nyomjon össze. A hátát karmolásztam szeretkezésünk közben, a csípőmet újra és újra felemelve igyekeztem még jobban eggyé válni vele, már ha az egyáltalán lehetséges volt. Élvezetünk hangjait csókokkal fojtottuk el, és folyamatosan mosolyogtam attól, hogy egy újabb álmom vált valóra. A listán, amely a különböző helyszíneket tartalmazta, ahol életem során szeretnék szeretkezni, egy újabb kihúzásra került: a homokos tengerparton, a holdfényben úszva történő együttlét a legjobb ötben benne volt. Edward csípője keményen az enyémnek ütközött újra és újra, ahogyan hajszolt mindkettőnket a beteljesülés felé. A pléd reccsent egyet, amikor a gyönyör pillanatában Edward a kelleténél jobban szorított az anyagon, és néhány mozdulattal később én is megremegtem.
Szerelmem aztán szétválasztotta a testünket, és mellém heveredett, a mellkasára húzva engem.
– Ha meglátnak itt minket, tuti le fognak csukni – motyogtam, és csókot nyomtam a mellkasára.
– Veled még azt is bevállalnám, bár meg kell mondjam, valószínűleg olyan bűz van itt is a cellákban, mint Forksban.
– Tudod, nem értem, hogy tudtak elkapni gyorshajtásért, mármint ott van a gondolatolvasós izéd.
– Abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy utánad jöjjek. Ráadásul, ha Mike Newton apja nem pikkelne rám, simán megúszhattam volna a dolgot. Apád Raymond Newtonnál rosszabb embert ki sem nevezhetett volna.
– Gyors megoldás kellett – rántottam meg a vállam és elhúzódtam tőle.
– Bella, tudnom kell, hogy miért jöttél el. Kérlek, mondd... – nézett végig rajtam, de aztán elhallgatott.
– Mi a baj? – kérdeztem aggódóan.
– Ez meg mi? – kérdezett vissza döbbenten.
– Micsoda?
– Hát ez – bökött a hasam felé, és én követtem a tekintetét.
Nagyot nyelve pillantottam aztán Edwardra, és fogalmam sem volt, hogyan fogom kimagyarázni magam.