Eternity - 39. fejezet

Sziasztok!

Nem szaporítjuk a szavakat, csak jó olvasást kívánunk.

Puszi: Szylu és Pupi

39. fejezet

Örök éj helyett több ezer nappal

Már nem emlékszem a fájdalomra, mely átjárt, mikor 1918-ban spanyolnáthában haldokoltam, az átváltozásomkor érzett pokoli kín is kezdett halványodni az emlékezetemben, de biztos voltam benne, hogy egyik sem volt olyan elviselhetetlen, mint az, mikor Bella elhagyott. Úgy éreztem, hogy millió darabra hullottam, hogy minden egyes porcikám apró porszemmé vált, főként a rég nem dobogó szívem, amely mintha az együtt töltött időkben életre kelt volna. Évtizedek óta nem volt szükségem arra, hogy lélegezzek; ahogyan a levegővétel, úgy más, az életfenntartáshoz elengedhetetlen dolgok is lényegtelenné váltak számomra, csak megszokásból töltöttem meg a tüdőmet oxigénnel. Most mégis kapkodtam a levegőt, képtelen voltam akkorákat „kortyolni” belőle, hogy ne érezzem úgy, pillanatok kérdése, és megfulladok. Fojtogatott a kétségbeesés, a fájdalom és a hiány, melyek mindegyike Bellához kapcsolódott. Az agyam lázasan kereste a kiutat számomra abból az örvényből, ahová abban az átkozott pillanatban kerültem, mikor kedvesem kimondta, hogy ennyi, mindennek vége közöttünk. Nyöszörögtem, mint egy állat, mikor az utolsó perceit éli át, de inkább ordítottam volna. Attól talán kiadhattam volna a fájdalmamnak hacsak egy kis részét is, de képtelen voltam egyetlen erőteljesebb hangot is kiadni. Reszkettem, mintha egy szál alsónadrágban feküdnék emberként a téli fagyban egy hóbucka kellős közepén. Tudtam, hogy tennem kell valamit, mielőtt elveszítem az eszem, így próbáltam elsőként talpra állni. Egyszerűen tennem kellett valamit. A dolog azonban nem ment.

A reszketésem csillapodott, a nyöszörgésem lassanként elmúlt, és már képes voltam arra, hogy ordításba próbáljam önteni az engem emésztő fájdalmat. Törni-zúzni akartam, de nem szerettem volna fogadott anyám kedves tárgyait apró miszlikekre aprítani, így csak ököllel ütlegeltem a lábamat.

Két kar fonódott a kezeimre, mielőtt darabokra törtem volna a lábamat. Az ordítás a tüdőmbe rekedt, és felnéztem a kezek tulajdonosaira. Húgom fájdalmasan csillogó, aranybarna szemeivel találtam magam szemben.

„Kérlek, Edward!” – üzente gondolatban. – „Azzal nem oldod meg a dolgot, ha porrá zúzod a lábaidat.”

Igyekezett felhúzni a földről, én azonban nem hagytam magam.

– Edward, hadd segítsek! – kért gyengéden, és végül megadtam magam és felkeltem a földről.

A családom minden tagja ott állt a nappaliban, és aggódóan tekintettek rám, mintha bármelyik pillanatban megtébolyodhatnék. És talán jól is gondolták.

Az egyetlen dolgot is elvesztettem, amely miatt már nem átkoztam a vámpírlétet minden egyes nap. Sosem haragudtam igazán Carlisle-ra, amiért megmentett, de megköszönni sem köszöntem meg. Csak egy köztes állapot „uralkodott” rajtam, hiszen sosem történt meg velem nem sokkal ezelőttig, hogy megtaláljam a vámpírlét szépségét. És eme szépséget egy ugyancsak szép, sőt mi több, gyönyörű lány mutatta meg nekem. Igazán nem is a vámpírlét jó oldalát, hanem azt, hogyha fogadott apám nem ment meg majdnem kilencvenhárom évvel ezelőtt, sosem lett volna esélyem arra, hogy találkozzak az én Bellámmal. Tudtam, hogy amíg világ a világ, sosem fogom bánni, hogy megismertem őt, és ennek az a mérhetetlen szerelem is az oka, melyet iránta táplálok, és melyet létezésem végéig érezni akarok.

– Kisfiam... – kezdte Esme, és mivel a gondolatait hallottam, miként is akarja befejezni az elkezdett mondatot, nem volt értelme megvárnom, hogy ki is mondja, így közbevágtam.

– Nem vagyok jól, de nem lesz szükség kényszerzubbonyra, legalábbis azt hiszem.

Már nem hallottam az Audi hangját, így biztossá vált, hogy Bella már rég kihajtott a főútra, mely néhány száz méter után Forkshoz vezet. – Felmegyek a szobámba – nyögtem ki halkan.

– Tessék? – sipította Rosalie és Jasper gondolatai elárulták, hogy szépséges, szőke testvérem dühösen bámul rám.

– Azt mondta, hogy felmegy... – felelte Emmett, de mielőtt befejezhette volna, Rose egy kézmozdulattal csendre intette férjét.

– Tudom, hogy mit mondott, de reméltem, hogy csal a hallásom – morogta oda testvérem Emnek, majd odafordult hozzám. – Te most komolyan a szobádba akarsz menni?

– Miért, Rose, szerinted hová kellene mennem? – érdeklődtem unottan, miközben azt vártam, mikor lehetek egyes egyedül a szobámban.

– Mondjuk Bella után! – vágta rá, és dühösen a válla mögé söpörte egy hajtincsét. – El sem tudom hinni, hogy ilyen idióta vagy.

Alig hallottam meg a szavait, egyszerűen nem érdekelt, hogy mit mond. Nagyívben tettem rá, hogy egy sértést vágott a fejemhez, adott pillanatban nem foglalkoztatott a dolog. Egyre jobban el akartam tűnni a nappaliból, hogy bezárkózhassak a szobámba, nem mintha a családom bármely tagját visszatarthatná egy teljesen hétköznapi zár. Szinte csak rá kellene fújniuk, és az ajtó a szemben lévő üvegfalon repülne ki.

– Rosalie, kérlek, hagyd most őt! – fohászkodott Alice, miközben még mindig a karomat fogta az egyik apró kezével.

– Eszem ágában sincs! Egy nagy marha vagy, de nem is tudom, hogy mit vártam tőled. A világon van egyetlen egy nő, aki tesz arra, hogy néha milyen elviselhetetlen és a Föld depresszióra leghajlamosabb embere vagy, sőt még fülig beléd is szeret, erre te elcseszed. Vonszold ki a segged a házból, és rohanj Bellához! Ha kell, térden állva könyörögj neki, hogy fogadjon vissza! – kiabált velem.

– Bella nem azért hagyott el, mert Tanya megcsókolt, és nem szóltam neki róla – magyaráztam, és egyre jobban kezdtem unni a családi kupaktanácsot.

– Ki beszélt itt Tanyáról? – vonta fel Rose a szemöldökét, és ha ember lett volna, tuti, hogy a homlokán lévő ér lüktetni kezdett volna a dühtől. – Én arról beszélek, hogy húztad az időt az átváltoztatásával kapcsolatban. Nem értem, hogy mire vártál. Okos, csinos, jó humorú és kedves lány, és mi is imádjuk őt, mit kellett annyit hezitálni? Látod, csak annyit értél el vele, hogy lapátra tett.

Az érdektelenségem egyetlen pillanat alatt csapott át dühbe, és a kezeim ökölbe szorultak. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, miért nem tudják megérteni az érzéseimet? Miért nem képesek felfogni, hogy meg akartam óvni Bellát? Nem csak az átváltozással járó fájdalomtól akartam megkímélni, hanem az örökös szomjúságtól is.

– Tudod, Rose – morogtam, egyenesen a szemeibe nézve –, én nem te vagyok.

– Miről beszélsz?

– Nem akartam az első pillanatban Carlisle nadrágszárába kapaszkodva könyörögni, hogy változtasson át nekem valakit. A te nagy szerencséd az, hogy Emmett szeret vámpír lenni. Mi van akkor, ha megteszem, amikor Bella először szóba hozta, hogy harapjam meg, és megölöm őt, vagy esetleg megbánná utána, hogy olyan lett, mint mi?

– Ostoba kifogás az egész, itt nem róla szólt a dolog, hanem rólad! – köpte a szavakat. – A badar teóriád miatt, miszerint mind szörnyetegek vagyunk és nincs lelkünk. Csak emiatt ember még mindig, és ez a hülyeség vezetett odáig, hogy most szingli roncs vagy. Elcseszted, és tudod mit? Megérdemled. Gyerünk, menj a szobádba és zokogj a párnádba ahelyett, hogy megkeresnéd őt, és visszaszereznéd!

– Ha látnék rá esélyt, hogy visszakaphatom őt, már a szobájában lennék és térden csúszva könyörögnék neki. De nem hazudhatok neki, nem csaphatom be őt azzal, hogy akarom, hogy olyan legyen, mint mi, mert ez nem igaz. Egyszerűen nem ítélhetem arra a sorsra, amit nekem is szánt az ég. Nem ítélhetem örök éjre.

– Te egy... – kezdte Rose, de Alice közbevágott.

– Most már elég! Még ha nem is értünk egyet a dolgok alakulásával, tisztelnünk kell.

Nem tudom, mennyi idő telt el, míg Alice bemerészkedett a szobámba, és felvackolta magát mellém a kanapéra. Reménykedtem, hogy nem beszélgetni akar, és szerencsémre valóban nem állt szándékában. Egyszerűen csak a vállamhoz hajtotta a fejét, apró tenyerét pedig az enyémbe csúsztatta. Békés lett volna a köztünk lévő csend, ha nincsenek az én háborgó gondolataim, így azonban... Néha felsóhajtott mellettem kobold húgom, és olyankor mindig számítottam rá, hogy megszólal, de egyetlen alkalommal sem tette. A gondolatai egészen némák voltak, bár pár alkalommal akaratlanul vetítette elém, hogy mennyire boldogok voltunk együtt Bellával. Hiába mondta Rose azt, amit mondott nekem ki tudja hány perccel vagy órával korábban, a dolog nem olyan egyszerű, hogy csak felpattanok, elrohanok Bellához, majd miután könyörgök neki egy kicsit, minden a régi lesz.

Bár azt jelentette, hogy búcsút kell mondanom neki, egyet értettem vele. Fordított helyzetben megeshet, hogy én is hasonlóképpen reagáltam volna. A világ, az emberek nem olyanok, hogy szó nélkül hagynának egy látszólag botrányos kapcsolatot. Márpedig, ha oda jutnánk, akkor egy középkorú nő és egy még kiskorú – legalábbis annak tűnő – fiú, akik kézen fogva sétálnának, elég pletykára adnának okot. A társadalom nagy része az egyneműek szerelmét sem tudja elfogadni, hát még egy olyan kapcsolatot, amely úgy látszik, mintha egy asszony egy olyan idős sráccal van, aki simán lehetne a fia is.

Egy ideig harcolni tudnánk az emberek, a társadalom, és a világ megvetésével és ellenszenvével, de eljönne az a pillanat, amikor Bella nem bírná tovább. Tudom, hogy egy nap belebetegedne a dologba, és vele együtt én is. Bárkivel szembeszállnék, akár a Föld minden lakosával, ha kell, de Bella képtelen lenne úgy végigmenni az utcán, hogy furcsa pillantásokkal méregetik.

– Jobb, ha tudod, hogy Tanya kopaszon fog visszatérni Denaliba – szólalt meg Alice.

– Azzal nem oldódik meg semmi sem – sóhajtottam nagyot.

– Az egész az ő hibája. Minek kellett neki is idejönnie? Mindent elrontott – fújtatott kobold húgom.

– Nem teljesen az ő hibája. Be akart kavarni nekem, és sikerrel is járt, de ettől függetlenül Bella valamikor úgyis elhagyott volna. Ha nem most, akkor egy hónap múlva, vagy...

– Rose-nak igaza van, idióta vagy. Ne törődj bele a dolgokba! Vagy azt mondod, hogy jól leszel és nem fog fájni Bella hiánya?

– Ebben a pillanatban is azért küzdök, hogy ne romboljam le a házat idegességemben – feleltem.

„Kérlek, Edward, ne hagyd, hogy elússzon a boldogságod” – üzente Alice gondolatban, majd miután puszit nyomott az arcomra, kisétált a szobából.

Azt hittem, hogy a szobámban majd nyugalomra lelek, de tévedtem. A helyiséget még mindig betöltötte Bella illata, pedig már egy hete nem járt a helyiségben. De az is meglehet, hogy csak képzelődtem, hogy csak odaképzeltem mámorító illatát. És ha ezt nem is számítottam bele, még mindig voltak dolgok, amelyektől legszívesebben kiugrottam volna az ablakon, hátha elmenekülhetek az emlékek előtt. A nap, amikor itt aludt nálunk Jacksonnal, és lefülelt, hogy néztem őt álmában, vagy ott volt az a délután, mikor legelőször lett az enyém. A puha szőnyegen mintha látni véltem volna a sziluettjét, ahogyan a makacssága győzött felettem, és hagytam, hogy megismertessen a beteljesülés elképesztő érzésével. Hallani véltem szívének gyors dobogását és lélegzetvételeit, mikor alattam feküdt, és többet és többet akart, valamint füleim zúgtak kéjes sikolyainak mámorító hangjától. Hiába fordítottam el a tekintetemet a szőnyegről, szeretkezésünk „dallamai” tovább kísértettek.

Képtelen voltam tovább ott maradni a szobámban. Elhúztam az üvegajtót, majd kiugrottam a házból, és csak futottam az emlékek elől. De nem volt olyan könnyű a dolog, kapcsolatunk minden pillanata felrémlett előttem, mintha egy rövid jelenetekből összevágott filmet néznék. Ott voltak azok a momentumok is közöttük, mikor az Aston Martinomban szerelmeskedtünk, vagy mikor Bella Audija ismerte meg, hogy mennyire szeretjük és kívánjuk egymást. Édes csókjaitól, forró öleléseitől, csábos mosolyaitól és buja, karcsú testének emlékeitől nem menekülhettem, sorra megjelentek az agyamban, hogy tovább kínozzanak. Suhantam a fák között, ki tudja, hogy merre, miközben azon gondolkodtam, hogy fogok tovább létezni úgy, hogy tudom, milyen az igazi boldogság, amely már nem lehet az enyém.

Ha nem ismersz valamit, ha nem tudsz valaminek a létezéséről, akkor nem hiányolhatod, hiszen nem tudod, mit nélkülözöl, ha azonban valami olyat vesztettél el, amely már a tiéd volt, van mi után kuncsorognod, van mit siratnod.

Nem vigasztal a tudat, hogyha nem találkozom Bellával, most nem szenvednék, szentül hiszem, hogy ennek így kellett lennie. Hogy neki Forksba kellett költöznie, hogy azon a délutánon nekünk találkoznunk kellett, hogy az első pillanatban elvarázsoljon pimasz viselkedésével. A fájdalom csak a boldogság után kullogott és szó sem volt arról, hogy számomra ebben a helyzetben fordítva lenne. A boldog pillanatok felülmúlták a mérhetetlen bánatot, és a szívfájdalmat, melyet órák óta éreztem. Egy vastag faág volt az, amely elérte, hogy felbukjak, és szó szerint pofára essek a kissé nedves talajon. Feltápászkodtam, majd tovább futottam.

Már csak akkor eszméltem fel, mikor egy utcán suhantam keresztül. Rémülten álltam meg tartva attól, hogy valaki meglátott engem, de ahogyan koncentráltam, és „letapogattam” mindenkit a környéken világossá vált, hogy a legtöbben már az álmok birodalmában voltak, és aki nem, az vagy olvasott, vagy tévét nézett, de nem éppen kiskorúaknak való műsort.

Zsebre tett kézzel siettem tovább, de már nem rohantam. A járdát bámultam a lábaim alatt, és csak lézengtem Forks utcáin. A sors is azt akarta, hogy az egyetlen ember lakóhelyénél lyukadjak ki, aki képes volt arra, hogy „életre” keltsen. A lábaim földbe gyökereztek a Swan ház előtt, és képtelen voltam arra, hogy tovább menjek. Eltelt néhány másodperc és már nem is tudtam volna elsétálni onnan. Vámpírhallásomnak köszönhetően jutottak el fülemig a halk sírás hangjai, mely az egyik emeleti szobából szűrődtek felém, és tudtam, hogy nem éppen Charlie-tól származnak.

Egy pillanatra összeszorítottam a szemeimet, hogy aztán meginduljak a ház felé, hogy megpróbáljam megnyugtatni Bellát. Tudtam, hogy miattam sír, és azzal is tisztában voltam, hogy nem akar látni, viszont a szíve mélyén szüksége volt rám, és nekem is rá, mindennél jobban. Három nagy lépéssel vettem lendületet, hogy az ereszben megkapaszkodva próbáljam meg kideríteni, hogy nyitva van-e szerelmem ablaka, de egy kar kulcsolódott a lábamra, mikor elrugaszkodtam.

Visszaestem a földre, és gyorsan fordultam a személy felé, aki visszatartott attól, hogy láthassam szerelmemet.

– Carlisle, mit keresel itt? – suttogtam.

– Te mit keresel itt, fiam?

– Látnom kell őt – sóhajtottam. – Át kell ölelnem.

– Nem lenne jó ötlet. Elmúlt hajnali egy, hagyd őt pihenni.

– Pihenni? – emeltem fel kissé a hangomat. – Nem hallod, hogy sír?

– De, hallom. És szerinted jobb lenne, ha most ott lennél vele?

– Nem tudom.

Hallgattuk néhány percig, hogy Bella sír, és majd’ beleőrültem, hogy szomorú. Két énem viaskodott egymással: az egyik Bella mellett lenne, a másik viszont belátná azt, amelyet apám mondott, hogy nem lenne jó ötlet, hogy ott legyek vele.

Carlisle következő szavai viszont segítettek abban, hogy sikerüljön döntenem.

Eternity - 38. fejezet (Part 2.)

Szép jó estét mindenkinek!

Megjött a friss második fele. Mielőtt erről ejtenénk néhány szót, egy örömteli hírt szeretnénk megosztani veletek: a Merengőn az Eternity kiemelt lett. Tapsot kérünk :P

Na, és akkor most jöjjön néhány szó a fejiről.

Csak és kizárólag idegnyugtató beszedése után kezdjétek el olvasni a fejezetet. Felelősséget pedig nem vállalunk, tehát, ha például kihajítjátok a gépet az ablakon, vagy beleveritek a fejeteket a falba, akkor ne postázzatok nekünk javítási költségről szóló csekket, vagy kórházban kiállított elszámolási nyilatkozatot az elvégzett beavatkozásokról, mert NEM áll módunkban kifizetni :P :P :P.

Puszi: Szylu és Pupi

U.i.: Míg lenyugszanak a kedélyek, mi Hawaii-ra megyünk és süttetjük a hasunkatXD

38. fejezet 2. rész

Ez a távolságtartás egész héten folytatódott, és persze a hétvége sem maradt ki. Iszonyatosan hiányzott Bella ölelése és a csókja, egyre nehezebben viseltem, hogy nem tarthatom a karjaimban. És nem csak a szeretkezés részére gondolok a dolognak, hanem arra, hogy mennyire vágyom arra, hogy akárcsak átöleljem őt, és érezzem testének melegét.

Emmett és Jasper kontrázták egymást, hogy ki tud drasztikusabb jelzőt aggatni rám és a béka hátsója alatt lévő érzelmi állapotomra. És ezzel telt a hétvége, valamint a „miként hűtsem le magam, hogy ne tépjem le Tanya fejét a nyakáról” projekttel. Nem egyszer és nem kétszer volt szükség arra, hogy Jasper bevesse a képességét annak érdekében, hogy ne feledkezzek meg arról ismét, hogy tisztelni kell a női nemet, és ne ugorjak neki megint Tanyának. Ahogyan vigyorgott rám azzal a győzedelmes mosolyával, és a gondolataival, melyek akörül forogtak, hogy sikeresen össze tudott ugrasztani minket Bellával, űzött el engem a házból egy hosszadalmas vadászatra. Néhány fa volt az áldozata a dühöngésemnek, melyeket a hegyek felé menet döntöttem ki. Megértettem kedvesem érzéseit, és jogosnak véltem azt, hogy szüksége van időre, amely alatt nem szeretne velem semmilyen kapcsolatot ápolni, ennek ellenére azért imádkoztam, hogy minél hamarabb megbocsásson nekem. Mire hazaértem, valamennyire már lenyugodtam, és nem akartam egyetlen mozdulattal kinyírni Tanyát. Elmondhatatlanul mérges voltam rá azért,amit Bellával és velem művelt. Tudom, hogy hibáztam akkor, mikor nem beszéltem szerelmemnek arról a csókról. Csak annyira nem jelentett számomra semmit a dolog, hogy nem volt értelme beszámolnom róla, plusz nem akartam, hogy Bella félreértse a helyzetet. Ami be is következett; szerelmem bizonyára azt gondolja, hogy... fogalmam sincs, hogy mi is jár tulajdonképpen a fejében, egyrészt mert az átkozott képességem nem fog rajta, hogy belekukkanthassak a gondolataiba, másrészt pedig nem áll velem szóba, és a testvéreimmel is kerüli a témákat, melyek velem kapcsolatosak, így másképp sem szerezhetek semmi infót.

A napsütést még sosem gyűlöltem annyira, mint hétfőn. Az egyetlen lehetőségtől is meg lettem fosztva, hogy lássam Bellát, hogy érezzem mámorító illatát, és hallhassam szívének dobogását. Morcosan vonultam le a nappaliba, hogy egy tasliban részesítsem Emmettet, akinek nem volt jobb dolga, minthogy engem cukkoljon. Ebből persze egy kiadós bunyó alakult, melynek Esme egyik vázája látta kárát. Fogadott édesanyánk pedig roppantul nem örült annak, hogy kárt csináltunk. A fejmosás – amit csak Emmett kapott, én ugyanis kimagyaráztam magam a trugyiból azzal, hogy beárultam bátyámat, hogy miket vágott a fejemhez gondolatban! – ellenére is megérte a nagy medvének a verekedést, ugyanis kis időre megfeledkeztem Belláról, és neki csak ennyi volt a célja. Hála az égnek Tanya – és a többi Denali is – egy hosszú vadászatra indultak valahová, melynek céljára nem igazán voltam kíváncsi, éppen ezért nem figyeltem oda, mikor erről beszéltek, így kis ideig nyugtom volt. Carlisle-t kora délután egy sürgős esethez hívták – pedig a napsütés miatt szabadnapot vett ki ő is –, így néhány óráig eggyel kevesebb ember, jobban mondva vámpír tartózkodott a házban, aki sajnáljon engem, amiért a barátnőm látni sem akar. Emmett csak nem bírt magával, és engem szemelt ki ismételt célpontjának. Unatkozott, mert nem léphettünk ki a házból, Rose pedig fújt rá valami miatt, így a hálószobájukba sem tehette be a lábát, még kevésbé a giga méretű ágyukba, így a nappaliba telepítette át székhelyét, és mivel a szobám arra emlékeztetett, hogy az ott lévő szőnyegen szeretkeztem először – és szerelmem kevéske alvását követően még néhányszor! – Bellával, így bátyám mellett kötöttem ki. Valami öldöklős-zombis filmet kezdtünk nézni, mikor Jasper is csatlakozott hozzánk.

A kamera közelről mutatta az egyik zombit, mikor Emmett felröhögött.

– Te is ilyen brutális fejet vágsz, mióta Belluska megfoszt a testi örömöktől. Nem tudom, mikor vagy elviselhetetlenebb, ha csak bambulsz ki a bucidból, vagy ha rá se rántasz a durva poénjaimra, mert két lépéssel a föld fölött lebegsz, úgy beleadtatok apait-anyait a szívszerelmeddel.

– Hagyd már szegényt! – szólt rá Emre Jasper. – Nem látod, hogy nincs kedve a poénjaidhoz? Sőt, szerintem rád se figyel, biztos megint Bellán mereng.

– Nagyon is figyelek – morogtam. – Csak a képzeletbeli listámra írom fel, hogy mik miatt verjem meg megint a mellettem ülő melák grizzlyt.

– Tudod, öcskös, hogy a bunyóban és a szexben mindig benne vagyok, bár utóbbiban csak az én buja Rosiemmal. Ha van kedved eltörni még egy vázát csak füttyents, én addig megpróbálom leimádkozni az asszonykámról azt a zöld babydollt, hogy aztán...

– Emmett, erre egyikünk sem kíváncsi! – hördültem fel.

– Csak féltékeny vagy, mert nemcsak hogy a Swan házba nem teheted be a lábad, de Bella bugyijába se férkőzhetsz be. Ha kikapcsolódra vágysz, csak szólj, szerintem a Hófehérke és a hét huncut törpe tetszene neked.

– Ezt nem úszod meg szárazon! – szűrtem a fogaim között, és a következő pillanatban már Emmett előtt álltam, hogy aztán az öklöm megismerkedjen az állkapcsával.

– Csak ennyire vagy képes, öcskös? – röhögött fel Emmett, de azért az állkapcsát tapogatta.

– Jobb lenne, ha ezt befejeznétek – mondta óvatosan Jasper.

– Ne izélj már, csak elérem, hogy az öcsisajt kieressze a gőzt, ha már mást...

– Ki ne mond! – dörrentem rá. – Egyikünk sem akarja hallani azt a közönséges kifejezést.

– Nekem aztán tök mindegy – rántotta meg a vállát a medve. – „Bár, ha kimondanám, fel tudnám piszkálni Eddykét, és abból egy fene nagy csetepaté lenne. Hupsz, ezt ő is hallotta.” – morfondírozott Em és szélesen vigyorogva nézett rám. – Mondd csak, Mike Newton hányszor is próbált múlt héten rástartolni a csajodra? Hajaj, lehet, hogy ma is bevetette a Newton-sármot, és mivel tudjuk, hozzátenném, hogy én persze csak hallomásból, amikor azt a műsort produkáltátok, mikor betoppant Tanya... hol is tartottam?

– Ott, hogy mivel tudjuk... – segítette ki Jazz.

– Hiába, nem juthat mindenkinek vámpírmemória, még akkor se, ha az illető az – motyogtam.

– Ja, igen, mivel tudjuk, hogy Bella milyen kis tüzes, és hogy bírhatja szuflával, ha majd’ minden nap vigyorogsz, mint a tejbetök, lehet, hogy igénybe veszi Mike-ocska szolgáltatásait, és épp most avatják fel a tragacsot, amit Newton apuci vett a kis szeme fényének.

– Ne merészelj így beszélni a barátnőmről! Bella sosem lenne képes arra, hogy megcsaljon – ordítottam, majd nagyot taszítottam Emmetten, aki az ingembe kapaszkodva rántott magával. A szőnyeget feltúrtuk magunk alatt, ahogyan elesve végigcsúsztunk a helyiségen, és a falnál álltunk meg. A következő pillanatban már támadóállást felvéve méregettem testvéremet gyilkos pillantásokkal, miközben ajkaimat felhúztam a fogsoraimról és rámorogtam. Emmett élvezte, hogy így kihozott a sodromból és képembe röhögött. Még inkább dühös lettem, ő pedig ezzel arányosan lett jobb kedvű.

– Azonnal kérj bocsánatot azért, amit Belláról mondtál! – ordítottam, de Emmett vigyorogva megrázta a fejét. – Azt mondtam, hogy kérj bocsánatot! – ordítottam ismét, mire a lépcső tetején megjelent Esme, Rosalie és Alice.

– Nyugalom, nem lesz a ház miszlikre aprítva – szólt nyugodt hangon Jazz, és a család női tagja egy-egy bólintást követően visszavonultak a szobáikba. – Em, kérj bocsánatot Edwardtól!

– Megvesztél? Eszem ágában sincs, de nem ám! Addig paprikázom a kiscsávót, amíg csak tudom! – röhögött Emmett.

Nem tudom, hogy nem vettem észre a közeledő autót, csak Carlisle mérges hangjára figyeltem fel, ahogyan Em is.

– Mit műveltek?

– Emmett cukkolja Edwardot, Edward pedig elégtételre készül.

– Nem tudom elhinni, hogy ennyire gyerekesek vagytok! – ordított Carlisle, pedig tőle távol állt a felemelt hang és minden olyasmi, ami a békés ember – vámpír – jelzőbe nem fért bele. – Mikor nősz már fel végre Emmett, és látod be, hogy az élet nem csak poénokból áll? Akár a taknyos kölykök!

– Drágám, mi történt, hogy ilyen ideges vagy? – termett fogadott anyám Carlisle mellett, és kíváncsian tekintett férjére.

– Semmi – halkította le a hangját apám. Az eltelt évtizedek alatt egyetlen egyszer sem emelte fel a hangját a szerelmével szemben. És ami azt illeti, velünk sem túl gyakran. Még akkor sem kiabált, mikor éveken át tartó nomád táplálkozás után visszatértem hozzá és Esméhez, egyszerűen csak átölelt és a fülembe suttogta, hogy „hiányoztál, fiam”. Így mindannyian értetlenül álltunk a történtek előtt, és egy kezünkön meg tudtuk számolni, hogy Carlisle hányszor kiabált, mióta ismerjük. – Itthon felejtettem az orvosi táskámat, azért jöttem haza most, a szünetemben.

Az említett táska előkerítése után apám csókot nyomott felesége arcára, majd elviharzott a Mercedesével, de előtte még visszagondolt arra, hogy délután miként menekült szó szerint a napfény elől.

Emmett nem vette nagyon a szívére a letolást, elkönyvelte Carlisle viselkedését annak, hogy biztos pocsék volt a kórházi koszt – mintha apám egyáltalán enne a kórházi kajából, mintha egyáltalán fogyasztott volna az elmúlt egy hónapban emberi ételt.

– Bocs, öcskös – veregette meg a vállam Emmett. – Csak azt akartam, hogy ne legyél ilyen feszült, azért cukkoltalak. Én is tudom, hogy Bella érted van odáig meg vissza és sosem lépne félre, még mosolyszünet alatt sem.

– Rendben, megbocsátok, de attól még egy bunyót megejtünk a közeljövőben – csaptam a hátára úgy, hogy ha ember lenne, tuti leszakadt volna mindkét tüdeje.

A nap már rég lement, lévén, hogy fél kilenc is elmúlt, így akár kocsiba is pattanhattam volna, hogy a Volvómmal a Swan házhoz iszkoljak, de nem tartottam jó ötletnek a dolgot. Pokolian hiányzott Bella, de nagyon nem segítettem volna a dolgokon azzal, hogy megjelenek a házuk előtt.

Végül, hogy teljen az idő, Alice leült velem sakkozni. Már a játék felén túl voltunk, mikor autó motorjának hangja szállt felénk. Mivel a családom gondolatait nem hallottam, és a kocsi hangja ismerős volt, tisztában voltam vele, hogy ki lesz a vendégünk. A halott szívem mintha dobbant is volna egyet, mikor az Audi leparkolt a ház előtt, és megláttam a vezetőülésről kiszálló Bellát. Néhány pillanatig habozott, de aztán fellépdelt a lépcsőkön, de mielőtt kopoghatott volna, kitártam előtte az ajtót.

Rámosolyogtam, ami le is fagyott az arcomról, nem akartam, hogy azt higgye, elbíztam magam.

– Szeretnék kérni tőletek egy szívességet – szólt halkan Bella a családom tagjaihoz. – Megtennétek, hogy magunkra hagytok minket?

Nem kellett senkinek sem észlénynek lenni, hogy rájöjjünk, magáról és rólam beszélt.

A testvéreim és Esme bólintottak, majd egy „sétáljunk egyet!” megállapodással később kisurrantak az ajtón.

Bella beljebb sétált, majd miután becsuktam az ajtót, felé fordultam. Ott állt tőlem alig néhány lépésnyire, és küzdöttem magammal azért, hogy ne kapjam a karjaimba és csókoljam meg őt. Azonban nem akartam semmit sem elsietni, így nyugton maradtam.

– Besz... Beszélnünk kell – krákogta Bella.

– Bella, én annyira sajnálom, hogy...

– Kérlek, engedd meg, hogy elmondjam, amit akarok.

– Persze – bólintottam.

– Tanyának igaza volt – suttogta Bella, és kibámult az üvegfalon.

– Mivel kapcsolatban? – dadogtam zavartan.

– Nem tudnék úgy... élni, hogy az emberek pusmognak a hátunk mögött, és kinevetnek, amiért felnőtt létemre egy fiatal sráccal járok. Én... nem tudnám elviselni, hogy míg te örökre fiatal maradnál, addig én folyton csak öregednék, és előbb vagy utóbb elhagynál, mert nem kívánnál öregen és ráncosan. – Bella szemei megteltek könnyekkel, és egy pillanatra összepréselte ajkait.

– Nem számítana, hogy hány éves vagy, én akkor is szeretnélek, te lennék a leggyönyörűbb nő számomra a világon.

– De az emberek tönkretennék a kapcsolatunkat, a folytonos pusmogások elrontanának mindent. Tudnál úgy élni, hogy minden szembejövő arra gondol, hogy milyen undorítóak vagyunk, amiért egy kamasz egy vén...

– Bella, én... mire célzol ezzel? – Gyorsabban szedtem a levegőt, holott szükségem sem lett volna rá. Bella könnyei tovább potyogtak, és még mindig nem nézett rám.

– Jobb lesz, ha most véget vetünk ennek az egésznek, mielőtt még képtelenek lennénk arra, hogy...

– El akarsz hagyni? – vágtam közben, és kezemet az álla alá téve fordítottam magam felé Bella fejét.

– Nem csak akarlak, hanem el is hagylak. Azt akarom, hogy szakítsunk – mondta ki határozottan, a kezeim pedig erőtlenül hullottak le az arcáról, amin időközben végigsimítottam.

– Ne, kérlek. Szeretlek. Én bármit megteszek! Tudod mit? Átváltoztatlak, és akkor nem kell aggódnod a korod miatt, hisz úgyis szóba került már a dolog, most csak...

Ezúttal Bella szakította meg a mondanivalómat.

– Mindketten tudjuk, hogy csak időhúzásnak szántad, hátha meggondolom magam. Elvégre nem változhat meg egyik pillanatról a másikra a véleményed azt illetően, hogy minden vámpír szörnyeteg, és az átváltoztatáskor elvesztik a lelküket. És nem akarom, hogy kényszerből tégy olyanná, mint te és a családod. Azzal nem tudnék együtt... létezni.

– Kérlek – könyörögtem neki kétségbeesetten –, ne hagyj el!

Bella odalépett hozzám, majd lábujjhegyre állva ajkait az enyémekre nyomta, miközben karjait a nyakam köré fonta. A szám automatikusan nyílt el, hogy az édes nyelve táncba kezdhessen az enyémmel. A csókunk fájdalmas volt, és sütött belőle, hogy ez nem csak egy szimpla csók, ez a búcsúcsókunk. Tudtam, hogy nem fogja meggondolni magát, és hogy elveszítettem őt. Bella közben végig sírt és halkan nyüszített. Karjaimat a dereka köré akartam fonni, de elengedve a nyakamat ellökte a kezeimet, majd ellépett tőlem.

Észre sem vettem, hogy becsuktam a szemeimet, de mikor kinyitottam őket, Bella már nem volt a házban. A lépcsőkön sietett lefelé, és mielőtt beszállt volna az Audiba visszanézett rám.

Azzal egy időben, hogy a kocsi motorja felzúgott, térdre rogytam a nappali kellős közepén, és férfi létemre sírni kezdtem, bár könnyek nélkül. Tényleg elveszítettem Bellát.

Eternity - 38. fejezet (Part 1.)

Sziasztok!

Amint a bejegyzés címe is mutatja, ez a fejezet első része! Nem vagyunk csúcsformában – tavaszi fáradtság –, így egy kicsit döcögősebben megy az írás! De kedd-szerda tájékán jön a második része, szóval nyugalom!

Addig itt van ez, és egy adag nyugtató! ;)

Pusz

Pupi & Szylu

38. fejezet

In the shadow

„Jéghideg ágyban ébredek, tudod

Fény mossa az éjszaka ráncait.

Tudom és érzem, hogy merre jársz,

Hiába hiszed, hogy nem vagy itt.

(Nem vagy itt)

Most sokáig nem látlak, tudod,

Pedig nem vehetem le rólad a szemem.

Lepedőm markolja sóhajod,

Csak te mondod így ki a nevem.”

(Ákos: Dúdolni halkan)

(Edward szemszöge)

Bár számítanom kellett volna rá, de Bella kérdése olyan váratlanul ért, hogy felszisszentem és kelletlenül elhúztam a számat. Ennyit arról, hogy tökéletesen tudok uralkodni az arckifejezésemen.

– Remek – suttogta Bella és a hangjában volt valami sértett tónus is. Az előbbi düh teljesen eltűnt. – Értem.

Azzal már ki is nyitotta a szobaajtómat és lépett volna ki a küszöbön, ha nem kapom el a karját és nem rántom vissza. Az ajtó hangosan csattant, ahogyan mérgesen bevágtam, és a falon lévő polcok megremegtek.

– Megvárnád, míg megmagyarázom? – emeltem fel a hangomat, ami nem sokszor történt még meg.

Mármint Bellával szemben biztosan nem.

– Mit? – vonta fel a szemöldökét és szenvtelenül nézett rám.

Istenem! Most határozottan az a lány állt velem szemben, akivel a legelső iskolai napon összefutottam. Makacs, elszánt és iszonyatosan gyönyörű!

Már szóra nyitottam a számat, hogy elmondjam neki, nem történt semmi, de megelőzött.

– Azt, hogy előbb Tanyával kavartál az erdőben, majd gondoltad, hogy nem volt elég egy napra a jóból, és átugrottál hozzám, hogy gerincre vágj?

Csak egy pillanatra merevedtem le, aztán agyam utol is ért.

– Ne légy nevetséges! – csattantam fel. – Nem volt köztünk semmi olyan, amire te gondolsz! Hazajöttem lerakni az autót, és mivel volt még időm, ezért gondoltam, megejtek egy fejmosást Tanyánál. Ennyi.

A földszintről érkező közbevetés csak éppen annyira volt hangos, hogy Bella emberi fülei is meghallják.

– De azért ne feledkezzünk meg a csókos részről sem!

Nem kellett lent lennem ahhoz, hogy tudjam, kinek a szájából hangzott el ez a mondat.

Bella egész teste megfeszült, mint amikor egy ember várja a pofont és előtte felkészül a fájdalomra, majd hangosan sóhajtott egyet és halkan megszólalt.

– Alice vagy Rose, ha megkérlek, hazavinnétek? – kérdezte és mit sem törődve velem kisétált a szobámból. – Fáradt vagyok, és holnap korán kell kelnem.

A lépcső legalján járt már, amikor végre magamhoz tértem, és lesuhantam, hogy elé tudjak állni. Nem engedhettem, hogy így menjen el, mert nem tud semmit!

– Bella! – nyögtem kétségbeesetten, és az arca felé nyúltam, hogy nyugtatóan végigsimítsak rajta, de elhúzódott tőlem, ami jobban fájt minden szónál.

– Ne érj hozzám! – suttogta, és kikerülve méltóságteljesen kilépett az ajtón.

Csak a családom, és a Denali-klán nézte végig, ahogyan éppen összeveszek a barátnőmmel, ami eléggé megalázó lett volna, ha nem lepi el az agyamat a vörös köd, és nem rontok rá a bájosan mosolygó Tanyára.

A szobámban ültem, amikor halkan kopogtak az ajtómon, és meg sem várva, hogy elküldöm az illetőt a pokolba, már be is lépett Alice. Kecsesen odatáncolt hozzám, és lehuppant mellém a kanapéra.

– Én tudom, hogy tulajdonképpen mi történt az erdőben, de ezt elmondtad Bellának is? – nézett rám bánatosan.

– Nem, mivel esélyem sem volt – sóhajtottam. – De ezt te is hallottad.

– Én arra gondoltam, amikor reggel visszamentél hozzá – somolygott rejtélyesen, mert természetesen volt egy kis bepillantása abba, mi is történt a Swan házban.

– Bocsi, Alice, de nem éppen azzal voltam elfoglalva, hogy Bellának ecseteltem, hogyan kapartam le az arcomra tapadó Tanyát – mormogtam.

– Hát, az már egyszer biztos, hogy egy órával ezelőtt téged kellett lekaparni róla, de nem azért, amiért ő szerette volna – bukott ki belőle egy apró kuncogás. – Azt hittem, hogy tiszteled a nőket.

– Persze, hogy tisztelem őket, de Tanya mindennek nevezhető, csak nőnek nem – mondtam ki az első mondatot, ami az eszembe jutott. – Amúgy hazavitted Bellát?

Pöttöm húgom csak bólintott egyet és gondolatban visszajátszotta a kocsiban lepergett képeket.

Szerelmem dacosan bámult kifelé az ablakon, és egy-egy morranással elhárította Alice mindennemű próbálkozását arra nézve, hogy beszélgetés alakuljon ki közöttük. Amikor megérkeztek a Swan rezidenciához, Bella kiugrott a kocsiból, odakiáltott egy „Köszönöm, Alice, majd beszélünk” mondatot neki és már az ajtóban állt. Alice még látta, hogy annyira remegett a keze, hogy négyszer kellett próbálkoznia, mire ki tudta nyitni a zárat.

– Gyűlölöm látni, amikor ilyen – susogtam, és tenyerembe hajtottam a fejemet.

A legszívesebben a hajamat téptem volna, de tudtam, hogy ezzel nem mennék semmire sem. Vámpírhaj, amit vámpírbőr tart a fejeden. Ilyen pillanatokban szívás.

– Most mondanám azt, hogy menj oda hozzá, és mondd el neki, mi is történt valójában, de annak sajnos az lenne a vége, hogy Bella keze ismét eltörne – mondta nagy bölcsen Alice. – Jobban mondva már az elején ez történne, ugyanis azzal a lendülettel képen törölne, ahogyan kinyitná neked az ajtót.

– Kösz, hugi – mormoltam. – Te aztán meg tudod vigasztalni az embert.

– Hmmm, igazán nincs mit – kacagott fel, és felpattant. – Nyugi, nem fog rád örökké haragudni, csak most le kell nyugodnia egy kicsit.

– Alice, az örökké nálam egy eléggé tág fogalom – néztem fel rá az ujjaim közül. – Nem tudnál egy kis támpontot adni.

– Nem – kacsintott rám. – Viszont Bella számára is lehetne tág fogalom, ha tennél érte valamit.

Megcsóváltam a fejemet, és színpadiasan felsóhajtottam.

– Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy a kicsi és roppant idegesítő húgom olajra lépjen – jelentettem ki, mire kinyújtotta rám a nyelvét és már ott sem volt.

A következő egy hét maga volt a pokol. Bella hétfő reggel a saját kocsijával jött, és amikor odaálltam elé, hogy elmagyarázzak neki mindent, leintett, és azt mondta, hogy időre van szüksége. Ezt pedig annyira komolyan gondolta, amilyen komolyan mondta.

A suliban tartotta közöttünk a két lépés távolságot, de ott ült az asztalunknál és némán falatozott. Iskola után elment dolgozni, este pedig, amikor látta, hogy a kocsimnak támaszkodva ott állok az ablaka alatt, tüntetőleg becsukta azt, és ha lett volna sötétítőfüggöny, még azt is behúzza. Na, nem mintha egy ablak, vagy bármi más meggátolhatott volna attól, hogy bejussak a házba, de jobban láttam nem erőltetni a dolgot.

Charlie szerdán este tréfásan meg is kérdezte, amikor beállt a felhajtóra, hogy ne hozzon nekem ki véletlenül egy hálózsákot meg egy termosz forró kávét, mire azt feleltem, hogy átmeneti mosolyszünet, ami hamarosan elmúlik. Erre felsóhajtott, és együtt érzően megveregette a vállamat.

Bent Bella azt a kérdést szegezte neki, hogy Swan rendőrfőnök volt-e olyan kedves és lepuffantott, vagy csak a távolságtartási kérelmét adta át nekem. Az ajkam megrándult az elfojtott mosolytól és Charlie nevetésétől.

(Folyt. köv.)

Eternity - 37. fejezet

Sziasztok!

Meghoztuk a frisset, tessék, vegyétek és egyétek! :D

Közben pedig lenne egy közérdekű közleményünk, mely szerint számítsatok arra, hogy a következő fejezetekben a sütigyárosok egy kicsit visszavonulnak és... Jajjj, nem lőjük le a poént! A lényeg annyi, hogy kicsit visszaveszünk, mert ahogyan a mondás is tartja: "Az élet nem csak a Volvóról szól."

Nyugi, lesz süti, de... Majd meglátjátok!

Pusz

Pupi & Szylu

U.i.: Az idézetet pedig nem lehetett kihagyni! ;)

37. fejezet

Vízcseppek

„Baby take off your coat
Real slow
Take off your shoes
I'll take off your shoes
Baby take off your dress
Yes, yes, yes”

(Joe Cocker: You can leave your hat on)

(Bella szemszöge)

Éreztem, hogy fülig pirulok, pedig nem lett volna okom rá. Semmi olyasmire nem készültem – jobban mondva készültünk –, amit már ne tettünk volna meg ezelőtt jó párszor. Most mégis valami izgalommal vegyes feszült várakozás futott végig a gerincemen, ahogyan közelebb léptem Edwardhoz, és nekipréseltem az ajtónak. Egyik kezemmel átnyúltam a csípője mellett, és ráfordítottam a kulcsot, míg a másikkal a mellkasán és a hasán köröztem. Immár szabaddá váló kezemmel lecsúsztattam vállairól az ingét és lábujjhegyre ágaskodva kívánatos ajkaira vetettem magamat.

Éreztem, hogy belemosolygott a csókba, de készségesen tett a kedvemre, miközben a pulcsim és a pólóm alja után keresgélt hosszú ujjaival. Amint megtalálta, egyszerre szabadított meg tőle és cirógató mozdulatokkal próbálta lecsábítani rólam a melltartóm vállpántját is. Kissé megemeltem a vállaimat, és utána karjaimat a nyakára kulcsoltam, hogy megnehezítsem a dolgát, amit természetesen szóvá is tett:

– Ma nagyon kéreted magadat? – susogta bele a nyakamba és hűvös nyelvével a torkomat térképezte fel.

– Mint ahogyan te is az átváltoztatásomat illetően – válaszoltam neki egy nagy sóhaj után és ujjaimmal a tarkóját kaparásztam.

– Nem tehetem meg és ezt te is nagyon jól tudod. – Egyik keze finoman húzta magához közelebb testemet, míg másikkal végigsimította a gerincemen.

– Rendben – motyogtam és erősnek kellett lennem, ha véghez akartam vinni a tervemet.

Elhúzódtam Edwardtól, és mélyen a szemébe néztem.

– Rendben? – kérdezett vissza és láttam kiülni az arcára az értetlenséget. – Azt hittem, hogy majd rendíthetetlen leszel, és térden állva kell könyörögnöm azért, hogy térj észhez!

– Mint már mondtam, egy Swan soha nem veszít – mosolyodtam el, és elhátrálva tőle felvettem a padlóra ejtett ruhadarabjaimat.

Felkaptam egy nagyobb méretű törölközőt a közeli fogasról és a döbbent Edward kezébe nyomtam. Annyira le volt sokkolódva, hogy könnyedén és minden hátráltatás nélkül ki tudtam nyitni a zárat és kicsit félre is toltam, hogy kiférjek.

– Azt ajánlom, hogy vegyél egy hideg zuhanyt, hogy tisztán tudj gondolkodni, utána pedig beszélgethetünk! – mondtam neki nyájasan, majd magára hagytam a fürdőben.

Becsörtettem a szobámba és jó hangosan bevágtam az ajtót. Levetettem magamat az ágyra, és mélyeket lélegeztem, hogy lenyugodjak. Nem bírtam elhinni, hogy ennyire makacs! Egyszerűen csak annyit kellene tennie, hogy megharap és az örökkévalóság hátralevő részét vele tölthetem, de nem képes rá. Nagyon úgy nézett ki a helyzet, hogy ami az én irányomból nem diákszerelem, az nála igenis az.

Beleharaptam az alsó ajkamba, hogy fel ne zokogjak erre a gondolatra, és még éppen időben töröltem le szememről az árulkodó könnycseppeket, mert pár pillanattal később hallottam, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja. Arra számítottam, hogy majd ezt az én szobám ajtaja követi, de tévedtem.

Edward halkan elsétált az ajtóm előtt és pár szívverésnyi idő elteltével már a bejárati ajtót tette be maga mögött. Felkeltem, és a folyosó végére vonszoltam magamat, ahonnan ráláthattam az immár lámpafényben úszó utcára.

Még éppen elcsíptem, ahogyan Edward beült a Volvójába, majd egy pillantást sem vetve az ablak felé – kizárt, hogy ne tudta volna, ott vagyok – kisöpört az utcából.

Már nem kellett visszafognom magamat, így a könnyek először apránként, majd folyamatosan árasztották el az arcomat. Visszabattyogtam a szobámba, és úgy, ahogyan voltam, ruhástól, cipőstől, mindenestől ültem be a hintaszékbe.

Felhúzott térdeimen nyugtattam a fejemet, és előre-hátra ringattam magamat. Próbáltam nem gondolkozni, csak lenni a világban. Csak létezni és nem töprengeni azon, hogy vajon most akkor szakított velem vagy csak le akar nyugodni. Hogy vajon meggondolja magát, és beadja a derekát vagy holnap az első adandó alkalommal kiadja az utamat, gondolván, hogy Tanyával sokkal jobban jár.

Erre a gondolatra még inkább elbőgtem magamat, de a kimerültség ellen így sem tudtam küzdeni, így ott nyomott el az álom, ahol voltam.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy az egyik karom lelóg az ágyról és… Várjunk csak! Hogy kerültem én az ágyra?! Mi a fene? Csak nem lettem alvajáró?

A következő felismerés az volt, hogy egy izmos test simult a hátamhoz és két kar ölelt magához szorosan, de azért nem annyira, hogy ne tudtam volna megfordulni kezei között, amit meg is tettem.

Edward bánatosan csillogó aranybarna szemébe néztem és elgyötört vonásai csak még gyönyörűbbé tették őt. Mint egy angyal, aki a világ összes fájdalmát magára vállalta. Nem bírtam ki, hogy ne simítsak végig tökéletes arcélén és ajkain, amik érintésemre elnyíltak, így megéreztem hűs leheletét az ujjbegyeimen.

Egyik kezét lefejtette a derekamról és elkapva a csuklómat belecsókolt a tenyerembe. A szívem még erre a legapróbb gesztusra is azonnal reagált, és ezerszeres erővel kezdett el dübörögni. Annyira meghitt volt a pillanat, hogy akár halandó életem végéig így maradtam volna, de nem tehettem meg, mert tartoztam szerelmemnek egy vallomással.

– Mennyire voltam kibírhatatlan tegnap este? – kérdeztem félve, és csak pilláim mögül mertem rá felnézni.

– Hát… – vonta meg a vállát és szórakozottan játszani kezdett az ujjaimmal.

– Edward! – nyomtam meg egy kicsit a nevét, mire apró mosoly suhant át az arcán.

– Jó tudni, hogy ez legalább emberi benned – válaszolt rejtélyesen.

– Ezt nem értem – ráncoltam össze a homlokomat, aminek következtében kedvesem egy apró puszit nyomott rá.

– Ha már a halál közeli élményektől – mutatott magára – való természetes félelmed valami genetikai oknál fogva nincs beléd kódolva, legalább a párkapcsolati dolgokban úgy reagálsz, mint egy normális, emberi nő.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy a nő szónál a tekintete végigsiklott rajtam és ádámcsutkája megugrott. Nem értettem a reakcióját, így én is követtem a tekintete útját, és valamiért nem lepődtem meg rajta, hogy csak egy francia bugyi és egy nem éppen nagy méterű trikó volt a teljes ruházatom. De azért rendes kislány módjára megtudakoltam tőle, hogyan is került rám mindez – azaz hogyan is került le rólam a székemen lógó maradék ruha – és az ágy miért van alattam.

– Amikor visszajöttem, megláttam, hogy azon a széken kuporogsz és gondoltam, hogy nem szeretnél reggel fájós nyakkal ébredni, így kiszedtelek belőle, és befektettelek az ágyba. – Úgy nézett szegény hintaszékem felé, mintha ő lenne a bűnös, amiért beleültem, és már vártam, hogy mikor hullik darabjaira. – A ruhát pedig levettem rólad – közölte nemes egyszerűséggel.

– Azt hittem, hogy nem fogsz visszajönni – suttogtam halkan, és köröket rajzoltam a gallérja alól felbukkanó hófehér bőrre. – Hogy tegnap este mindent elrontottam és látni sem akarsz többet.

Edward az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet, hogy egyenesen a szemembe nézhessen.

– Ne beszélj butaságokat, kérlek! – lehelte és rövid, de annál édesebb csókkal pecsételte meg a szavait. – Hányszor kell még elmondanom, hogy mit jelentesz nekem?

Tudtam, hogy csak költői kérdésnek szánta, ezért nem is feleltem rá. Ő viszont folytatta.

– Bella, akármeddig élek is, nem fogok többé mást szeretni, csak téged. – Arany szeme lágyan csillogott és elveszem benne. – Ezt kérlek, tartsd észben.

– Megpróbálom – motyogtam, és ha lehet, még közelebb bújtam hozzá.

Annyira jó volt a karjaiban lenni, és csak szeretni őt és tudni, hogy ő is szeret. Pár perccel később azonban eltolt magától és égő tekintetét rám szegezte.

– Csak annyit kérek tőled, hogy adj egy kis gondolkodási időt! – kérlelt gyengéden, és megértettem, hogy mire gondolt. – Egy olyan döntést akarsz meghozatni velem, ami nem egy percre, egy órára, de még csak nem is egy életre szól. Egy egész örökkévalóság és a lelked az, amit áruba bocsátasz.

– Tudom, és én már döntöttem – mondtam határozottan és felszegtem a fejemet.

Nem szóltunk egy szót sem, a másik arcáról és tekintetéből akartuk kiolvasni a válaszokat. Végül Edward adta fel előbb és egy apró szusszantás után megdobott azzal az imádnivaló féloldalas mosolyával, amitől a legszívesebben azon nyomban letepertem volna. Ha már tegnap este nem tettem meg.

– Nem is érdemes megkérdeznem, hogyan döntöttél, mert ebben az egy esetben belelátok a kobakodba – kocogtatta meg finoman a homlokomat. – Bárcsak minden másban ilyen kiszámítható lennél!

– Hé, azt hittem, hogy a kiszámíthatatlanságomat szereted bennem – színleltem felháborodást és összecsattintottam a fogaimat nemtetszésem jeléül.

– Pontosan, azt is szeretem benned, de azért tegnap este jó lett volna tudni, hogy mit is szerettél volna a fürdőben csinálni… velem – vigyorgott pimaszul.

– Hát, azt lesheted, hogy megtudod! – nevettem fel, és már ki is ugrottam az ágyból, de mielőtt a lábam a padlót érinthette volna elkapott és visszarántott magához.

Edward egy szempillantás alatt tepert a párnák közé, és a következő pillanatban már a combjaim között feküdt, amely testrészeket aztán a dereka köré kulcsolt, ezt követően pedig a számra vetette magát.

Néhány másodperc múlva eltoltam magamtól Edwardot, aki csalódottan szusszantott egyet, de azért készségesen vált el az ajkaimtól, azonban a combjaim közül nem volt hajlandó kimászni.

– Mielőtt belelendülnénk egy csókmaratonba, szeretnék kérni néhány percet, hogy rendbe szedjem magam – magyaráztam viselkedésem okát.

– Rendbe szedni? – vonta fel a szemöldökét Edward és értetlenül nézett aranyszín szemeivel.

– Szükségem van zuhanyra, meg egy fogmosásra. – Képzelhettem, milyen üde és friss lehet a leheletem. – Ne nézz így rám!

– Édesem…

– Egy frissen zuhanyozott és fogat mosott Bellát biztos nagyobb élvezet megcsókolni – állapítottam meg, és próbáltam kimászni Edward alól, azonban a dolog veszett ügy volt.

– Egyáltalán nincs semmi baj a mostani Bellával sem – ellenkezett és ismét bele akart merülni a „hogyan csókoljuk ki Bellából az életet is” játékba.

– Képzelem – horkantottam fel, mire Edward ronda pillantást lövellt felém. – Jó, oké, neked nincs bajod jelen állapotommal, nekem viszont kell az a zuhany és a fogmosás is.

– Olyan makacs vagy – duzzogott, miközben kikelt a combjaim közül, és mellém heveredett. – De siess vissza! – kérte, én pedig bólintottam.

Kikeltem az ágyból, majd a neszesszeremet felkapva robogtam a fürdőbe. Elővettem belőle a fogkefémet meg a fogkrémemet és miután a fejem tetejére gumiztam a hajam, megmostam a fogaimat. A dolog végeztével lekapkodtam magamról a ruháimat, majd a tusfürdőmmel a kezemben léptem be a zuhanykabinba, és engedtem meg a vizet. Bevizeztem magam, majd a tusfürdős flakon után tapogatóztam, amit azonban sehol sem találtam.

– Gondolom, ezt keresed! – mormolta egy hang a hátam mögül, mire nagyot ugrottam ijedtemben.

Megpördültem, hogy szembe forduljak emberi teendőim megzavarójával. Edward állt a nyitott zuhanykabin előtt, kezében a tusfürdőmmel.

– Igen. Ideadnád? – nyúltam a flakon felé, de mielőtt elérhettem volna Edward a feje fölé tartotta.

– Öhm… nem – vigyorgott rám. – Tudod, arra gondoltam, hogy talán segíthetnék neked, hogy gyorsabban végezz, aztán pedig megejthetnénk a csókmaratont.

– Hmmm… – gondolkodtam el látványosan, és majdnem elvigyorodtam. – Nem szükséges segítened, magam is jól és gyorsan boldogulok – böktem ki fapofával, és Edward megrökönyödött arcát látva majdnem ismét felnevettem.

– Igazán kár – vágott Edward csalódott képet.

– Majd talán legközelebb – vetettem fel, és Edward bólintott.

Visszaadta a tusfürdőt, majd az ajtó felé indult.

Egy vigyor szétterült az arcomon, majd hümmögtem egy sort.

– Bár… ha jobban belegondolok, tényleg szükségem lenne rá, hogy… beszappanozz – leheltem az utolsó szót érzékien.

Edward megmerevedett, de a következő másodpercben már ismét előttem állt.

– Ne játssz velem, Isabella, különben meg kell, hogy büntesselek! – mondta egy kaján vigyor kíséretében.

– Én… játszani… veled? – tátottam el a számat és színpadiasan böktem magamra. – Ez eszembe se jutott – füllentettem és Edwardra kacsintottam. – De, ugye nem ruhában akarsz segíteni nekem? – néztem végig rajta tetőtől talpig.

– Nem ám – vigyorgott továbbra is, majd lassan vetkőzni kezdett.

Egyetlen pillanat alatt megoldhatta volna a vámpírgyorsaságával, de az én kínzásomra elnyújtott tempóban csinálta.

Végül minden lekerült róla, kivéve az alsónadrágját. A ruhadarab gumírozott derekához nyúlt, majd lassan azt is letolta magáról. Nagyot nyeltem és egy sóhaj szakadt fel belőlem, ahogyan megláttam a férfiasságát. Nem először volt alkalmam megpillantani, de minden alkalommal majd’ elveszítem a fejem, ahogyan belegondolok, milyen érzés, mikor a testünk eggyé olvad össze. A fölött a tény fölött, hogy legérzékenyebb testrésze nagyon is felfelé ágaskodott, bizonyítékot adva rá, hogy nem csak a beszappanozásomban gondolkodik, pedig, ha akartam volna sem tudtam volna elsiklani.

A karjánál fogva rángattam be magamhoz, és Edward behúzta mögöttünk a kabin ajtaját.

– Akkor láss munkához! – motyogtam és a kezébe nyomta a flakont.

Edward egy adag tusfürdőt nyomott a kezébe, majd megfordított és a hátamat kezdte bekenni vele, aztán tovább haladt a csípőmre és azt simogatta hűs kezeivel. Újabb cseppeket nyomott a tenyerébe, majd a karjaimat cirógatta, miközben ajkai a tarkómat csókolgatták. Újabb és újabb cseppek következtek, melyek a hasamra kerültek, majd Edward kezeibe felfelé indultak. A mellkasának dőltem, míg hosszú ujjai, majd aztán tenyerei is a melleimet cirógatták. Folyamatosan sóhajtoztam, ahogyan gyengéden, mégis a vágyamat egyre inkább felkorbácsolóan masszírozni kezdte a melleimet. Ajkai és nyelve közben a nyakamon tevékenykedtek, aztán a fülembe suttogott:

– Kívánlak!

– Még nem vagyok mindenhol habos – nyögtem.

Edward újabb adag tusfürdőt nyomott a tenyerébe, majd az a keze elindult lefelé. Tudtam, hogy mi fog következni, mégis a tüdőmben rekedt levegővel vártam, hogy végre megérintsen lent is. Szerelmem a másik kezével kissé széjjelebb tárta a combjaimat, majd a tusfürdős tenyere a lábaim közé csúszott. Reszelősen felnyögtem, ahogyan hideg keze megérintett.

Fejemet a vállának támasztottam és szemeimet lehunytam, ahogyan ujjai cirógatni kezdtek. Egyik keze legérzékenyebb pontomon, míg másik az egyik mellemen tevékenykedett.

– Ideje, hogy lemossuk rólad a tusfürdőt, hogy aztán… – hagyta befejezetlenül a mondatot, és kezeit kihúzta a combjaim közül.

Mindenhonnan igyekezett lemosni rólam a habot, mely közben a testemet térképezte fel érintéseivel.

– Készen vagy már? – kérdeztem türelmetlenül.

– Nem, még néhol van egy kis tusfürdő rajtad.

Mikor végre megszabadított minden apró habtól, éhes vadként vetettem magam ajkaira. Edward felkuncogott, de azért egyetlen szempillantás alatt csúsztatta nyelvét a számba. Míg csókolóztunk, szerelmem a fenekemet simogatta, én pedig a tarkóját cirógattam.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy megmutasd, mit akartál tegnap este – vigyorgott rám, miután elvált az ajkaimtól.

– Sajnos nem tehetem – ráztam a fejem. – Akkor nem ütöttük nyélbe az ötletemet, úgyhogy megvalósítatlanul marad.

– Kár! Akkor viszont átveszem az irányítást és azt fogok veled tenni, amit csak akarok – szólt rekedt hangon, és vágytól egyre sötétedő szemeit az enyémbe fúrta.

– Mire vársz még, tégy velem bármit! – leheltem.

Edward megdobott a féloldalas mosolyával, majd a zuhanykabin oldalának döntött, és két keze közé fogta az arcomat, hogy lágyan megcsókolhasson. Kezei csókunk közben lecsúsztak a nyakamra, majd a kulcscsontomra, aztán melleim felé vették az irányt. Lepkeszárny finoman érintett mindenütt, ahol csak hozzámért. A köldököm köré apró köröket rajzolt valamelyik ujjával, aztán egyik kezét visszavezette a tarkómra, míg a másik már a hasam aljánál járt. Belenyögtem a csókba, mikor a legérzékenyebb pontomon megéreztem kezét, mely aztán olyan tevékenységbe kezdett, hogy a lábaim megremegtek.

Elmondhatatlanul csodás volt, ahogyan combjaim között tevékenykedett, hogy örömet okozhasson nekem, de abban a pillanatban ennyivel képtelen voltam beérni. Érezni akartam őt, azt akartam, hogy újra az övé lehessek, és a mindent felülmúló gyönyörig egy test és lélek legyünk.

Eltoltam Edward kezét, majd a csókunkat is megszakítottam, aztán azonnali magyarázatba fogtam.

– Akarlak! – nyökögtem ki az egyetlen szót, mely mindent kifejezett.

– Én is téged – mormolta, majd kissé lehajolva kezeit a térdeimhez vezette, és azoknál fogva emelt az ölébe. A nyakába kapaszkodtam, nehogy a végén még valahogyan lepottyanjak, Edward kezei pedig a következő pillanatban már a fenekemnél fogva tartottak.

– Ne várass tovább, mert majd’ megőrülök – szóltam elfúló hangon.

Egy kápráztató mosolyt kaptam, majd Edward kissé lentebb csúsztatott az ölében, hogy végre összeforraszthassa a testünket. Kezeimmel a vállaiba marva sikkantottam fel, kedvesem pedig felmorgott. Néhány pillanatig mozdulatlanok maradtunk, élveztük testünk egyesülését, de aztán mozogni kezdtem. Kínzó lassúsággal emelkedtem fel, majd süllyedtem alá, Edward azonban gyorsított volna.

A füléhez hajoltam, majd érzékien belesuttogtam: – Hová a nagy sietség? Tengernyi időnk van, hogy a mennyekbe repítselek.

Edward felnyögött, de azért készséggel lassított és igyekezett visszafogni magát.

– Be… kell… vallanom… vala… valamit – nyögtem a szavakat nagy nehezen.

– Mi… lenne… az? – morogta Edward, miközben újra ráereszkedtem férfiasságára.

– Ez nagyban… hasonlít a… tegnap esti… terveimhez – vallottam be neki.

– Ennek… nagyon… örülök… – ejtette ki akadozva, aztán felnyögött. – Ó, te jó ég!

Egy idő után már nekem sem volt elég a lassú tempónk, így gyorsítani kezdtem, amit Edward nem hagyott szó nélkül.

– Hová a nagy sietség? – kérdezte kissé gúnyosan, miközben egyik keze lefogta a csípőmet, a másik pedig továbbra is a fenekemnél fogva tartott. – Tengernyi időnk van, hogy a mennyekbe repítselek – intézte hozzám a korábbi szavaimat.

Dühösen felszusszantottam, majd miután gyengéden az állába haraptam, ellentmondást nem tűrően szólaltam meg.

– Mostantól enyém az irányítás. És gyorsabban akarlak szeretni!

Úgy tűnt, hogy ez egyáltalán nem volt Edward ellenére, sőt mi több, a folytonos morgásai, melyek nyögésekkel vegyültek, arról árulkodtak, hogy nagyon is tetszett neki a dolog.

A gyönyör egyik pillanatról a másikra ragadott magával mindkettőnket, melynek momentumában minden addiginál hangosabban sikítottam, Edward pedig rekedt hangon felkiáltott. Egymásba kapaszkodva vártuk, hogy a testünk lecsillapodjon, szerelmem eközben apró csókokat nyomott a számra.

– Szeretlek – nézett mélyen Edward a szemeimbe, majd talpra állított.

– Én is szeretlek – feleltem, és megsimogattam az arcát.

Miközben tusfürdőt nyomtam a kezembe, hogy rendesen lezuhanyozhassak, Edward átkarolta a derekamat és belecsókolt a nyakamba.

– Újabb helyet pipálhatunk ki, amelyet kipróbáltunk – nevetett fel.

Vele együtt nevettem, majd lezuhanyoztam.

Edward törölközőbe csavart, majd az ölébe kapva száguldott velem a szobámba, hogy aztán lefektessen az ágyra. A törölköző csücskével felitatta testemről a vízcseppeket, majd felöltöztetett – na, nem mintha egyedül nem ment volna a folyamat, de sokkal jobb volt, hogy ő csinálta.

Megreggeliztem, amely alatt Edward folyamatosan engem bámult, majd jó szokásunkhoz híven fél óra múlva már a Cullen ház előtti lépcsőkön lépdeltünk felfelé.

Nem volt valami sok kedvem ahhoz, hogy most eljöjjünk hozzájuk – ezt a világért sem vallottam volna be szerelmemnek –, és ennek egyetlen oka Tanya Denali volt. Legszívesebben megtéptem volna azért, amiket mondott, de fékeztem az indulataimat – nem akartam szégyent hozni Edwardra azzal, hogy ahogyan Emmett mondaná, cicabunyót rendezek a nappaliban. Persze nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynom, hogy egy vámpír hátsóját szeretném szétrugdosni, aki legalább százszor erősebb nálam, de a düh miatt erről alaposan megfeledkeztem, amikor elterveztem, hogy ellátom a baját.

A Cullen család a nappaliban ült a Denali klánnal egyetemben, és Tanyán kívül mindenki örült annak, hogy lát engem.

Kis ideig beszélgettünk velük, majd Edward arra hivatkozva, hogy szeretné nekem megmutatni a bélyeggyűjteményét – ennek hallatán Emmett térdcsapkodások közepette kezdett röhögni, amihez aztán Jasper nevetése is csatlakozott – az emelet felé indultunk.

A lábam már az első lépcsőfokon volt, mikor egy hang vegyült Emmett röhögésébe.

– Majd’ elfelejtettem mondani, Edward… – kezdte Tanya, mire mindketten felé fordultunk.

– Mit? – vonta fel a szemöldökét Edward.

– Köszönöm a tegnap estét – villantott fel egy harminckét fogas mosolyt és ujjával egy eperszínű tincset csavargatott. – Nagyon jól éreztem magam… veled… az erdőben. – A szemét még egy kacsintást is intézett Edward felé, majd visszafordult a többiek felé.

A düh, ami elárasztott, egyetlen pillanattal később semmivé foszlott bennem, és biztos voltam benne, hogy ezért Jasper képessége a „bűnös”, így egy gyilkos pillantást lövelltem az említett személy felé, aki aztán „leszedte” rólam a nyugi állapotot, hadd tomboljak.

Na, tessék, én tényleg szeretnék jól nevelt lány módjára viselkedni, de mikor így viselkedik az a boszorkány, viszketni kezd a tenyerem.

Fújtatva vonultam fel az emeletre, és nagyban tettem arra, hogy rajtam kívül mindenkinek hiper-szuper hallása van a házban, és akaratlanul is hallani fogják a beszélgetésünket.

Amint Edward szobájának ajtaja becsukódott mögöttünk, szerelmem felé fordultam és – valószínűleg – dühtől vörös fejjel sziszegtem:

– Mi a történt közöttetek Tanyával az erdőben tegnap este?

Eternity - 36. fejezet (Part 2.)

Sziasztok!

Itt a fejezet folytatása. Jó olvasást kívánunk hozzáXD

Puszi: Szylu és Pupi

Soha életemben nem imádkoztam még annyira azért, hogy halljam Bella gondolatait, mint abban a pillanatban. A halhatatlanságomat adtam volna oda egyetlen egy gondolatfoszlányért, vagy akár az életemet is, ha elkaphattam volna egy halvány kis mondatot, ami átsuhant az elméjén.

A testem azonnal megfeszült és nem tudtam mást tenni, csak várni, hogy szerelmem kimondja azokat a szavakat, amikkel megpecsételi a sorsomat és visszataszít a pokolba, ahonnan egy gyengéd szavával vagy csak egy érintésével ki tudott emelni.

Bella az ajkát harapdálta, de olyan erővel, hogy komolyan féltem, még a végén elharapja a vékony bőrt. De még mielőtt ez bekövetkezhetett volna, nagy levegőt vett és egy szuszra hadarni kezdte.

– Az, amit Tanya mondott nem igaz – pillantott a kezeire, de kénytelen volt felnézni rám, mert nem tudtam megszólalni, ugyanis nem értettem, hogy mire célzott, ezért folytatta. – Te nem csak egy diákszerelem vagy számomra, te annál sokkal több vagy. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, és ne is kérdezd az okát. Egyszerűen csak érzem, itt bent – mondta és az egyik kezemet lágyan megfogta, majd mellkasára helyezte, hogy érezzem gyorsan dobogó szívét, ami a legszebb dal volt a számomra.

Az addig a tüdőmben tartott levegő sípolva áradt ki a számon keresztül, ahogyan megkönnyebbülten fújtam ki és nem tehettem róla, de elmosolyodtam, bár a helyzet nem volt éppen annyira vidám.

– Mit nevetsz? – vonta fel a szemöldökét Bella és hátrébb csúszott a kanapén, ezzel megfosztva engem csodás testének érintésétől. – Te kinevetsz? – kérdezte elképedve, és láttam, hogy az alsó ajka megremegett.

Gyorsan odacsúsztam hozzá, és törékeny testét az enyémhez vontam, bárhogyan is tiltakozott. Mennyei érzés volt a karjaimban tartani, és érezni, hogy hozzám, csakis hozzám tartozik. Lehajoltam hozzá, és felemelve az állát egyenesen a szemébe néztem. Két nedves, fényes csík húzódott gyönyörű arcán, ahol a két kövér könnycsepp lefolyt.

– Soha, de soha nem nevetnék rajtad, és főleg nem az érzéseiden – suttogtam és odahajolva lecsókoltam előbb az egyik, majd a másik cseppet. – Egyszerűen csak boldog vagyok, hogy azok után, amiket Tanya mondott, nem dobtál ki.

– Már miért tettem volna? – jelent meg két apró ránc a szemöldöke között, ahogyan felhúzta az orrát.

– Azért, mert volt neki némi igazságalapja – mondtam csendesen és közben az arcát simogattam.

– Arra gondolsz, amit az átváltoztatásomról mondott? – kérdezte kertelés nélkül, tőlem pedig csak egy bólintásra futotta.

Némán néztünk a másik szemébe, de tudtam, hogy tartozom annyival Bellának, hogy elmondom az igazat.

– Nem fogom elvenni a lelkedet csak az én önzőségem miatt – magyaráztam, mint egyszer korábban már, amikor ez szóba került közöttünk. – Nem teszlek olyanná, mint én, ezt jobb, ha tudod.

– Igen, tudom – mondta és egy apró félmosoly jelent meg a szája szegletében. – Akkor is jól figyeltem rád, és most is. És mondtál egy furcsa dolgot, ami szöget ütött a fejemben.

– Igen? – vontam fel a szemöldököm, és nagyon próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Bella könnyedén emelkedett fel, és lökött hanyatt a kanapén.

– Azt, hogy csak akkor változtatnál át, ha haldokolnék – motyogta az ajkaimnak, és már kényelembe is helyezte magát… rajtam.

– Bella, ez abszurd! – csattantam fel, de határozottan kezdtem gyengülni.

Na, nem az átváltoztatását illető kérdésben, hanem másban.

– Majd kinyitom a szememet és próbálom kicsit kinyíratni magamat, de szigorúan a közeledben – villantott rám egy mosolyt, ami miatt nem tudtam komolyan venni a szavait, de már nem is akartam.

Szerelmem apró kezei gondosan bontogatták ki az ingem gombjait, hogy aztán az ajkai, amik eddig a számat csókolták, lejjebb vándoroljanak, beborítva a mellkasomat, majd a hasamat apró csókokkal.

Megborzongtam és egy jóleső sóhaj hagyta el az ajkaimat. Kész, végem volt. Kedvesem visszafelé is bejárta ugyanazt az utat, csak most már a nyelvét is latba vetette, és amikor felért az arcomhoz halkan suttogta:

– Nagyon meggyőző tudok lenni, ha akarok – mormolta és kezeivel az oldalamat cirógatta, míg csípője lágy, de határozott ritmusban mozogni kezdett testem azon pontján, ami a leginkább vágyott az érintésére. – És ha szeretnéd, akkor egy kis ízelítőt is adok ebből.

Forró teste perzselőn égette az enyémet, de ez az izzás belülről áradt szét bennem, hogy teljesen felemésszen. Sóvárogtam az érintése, a csókja és a teste után, de mégis csak a Swan házban voltunk és éppen a nappali kellős közepén.

– Bella, Charlie bármelyik pillanatban megérkezhet – nyögtem elfúló hangon.

– Igen, tudom – mondta és egy kecses mozdulattal leugrott rólam, majd kézen ragadott. – És ez teszi még izgalmasabbá a dolgot. Gyere!

És már húzott is maga után az emeletre, de nem a szobája ajtaján lökött be, hanem a fürdőszobáén. Zavarodottan pillantottam körbe, mert nem erre számítottam.

– Látom, meglepődtél – mosolygott, és már közvetlenül előttem is állt.

– Azt hittem, hogy meguntad az extrém helyeket és végre az ágyadba cipelsz – viccelődtem, de tekintetem már az ajkait vizslatta.

– Majd az is sorra kerül, de előtte szeretnék valamit kipróbálni – harapott bele az alsó ajkába és nem értettem, miért pirult el fülig.