péntek, augusztus 27, 2010

Eternity - 12. fejezet


Sziasztok!
Megjött a friss, amint látjátok. Nem szaporítjuk tovább a szavakat, jó szórakozást a fejihez, és a komi határ most is él.
Puszi: Szylu és Pupi


12. fejezet

Éjszakai vendég

"Taste me drink my soul, show me all the things that I
shouldn't know, when there's a new moon on the rise
I had everything, opportunities for eternity and I
could belong to the night
Your eyes, your eyes, I can see in your eyes, your eyes"
(The Pretty Reckless: Make me wanna die)

(Edward szemszöge)

Bella szavai nyomán furcsa érzés cikázott keresztül az egész testemen. Mintha valami belülről akart volna szétszakítani és cseppet sem megnyugtató gondolatok kergették egymást a fejemben. Hiába próbáltam őket kiűzni agyamból, azok mélyen befészkelték magukat és megmérgezték az elmémet.
Nem elég, hogy Bella La Pushba, azaz egy olyan helyre megy, ahova én még a lábamat sem tehetem be, de annak az Ephrahim Blacknek a leszármazottjával találkozik, aki ősi ellenségünk.
Az egész testem megfeszült és  le kellett vennem a kezeimet a kormányról, ha nem akartam szegény Vivet porrá zúzni. Nagy küzdelmet kellett folytatnom önmagammal, hogy elnyomjam a torkomból feltörni készülő morgást.
– Edward, minden rendben? – kérdezte egy távoli hang és nagy nehezen sikerült is összpontosítanom rá.
Még mindig a Swan-rezidencia előtt állt a kocsim, és Bella az utas ülésen ült, ölében Jacksonnal. Bella arca halvány rémületet tükrözött, de volt valami más is rajta. Mintha féltés csillant volna meg csokoládébarna szemeiben, amit nem tudtam mire vélni.
– Hahó, minden okés? – kérdezte ismét.
– Persze – válaszoltam remélhetőleg meggyőzően és egy halvány mosolyt küldtem felé. – Csak egy kicsit elméláztam.
– Kicsit?! – visszhangozta Bella és összevonta a szemöldökét. – Közel öt perce szólongatlak már, és mintha filmszakadás lett volna nálad. Az igazat megvallva… – kezdte volna, de aztán makacsul az alsó ajkába harapott, nehogy kicsússzon a száján valami, amit nem kéne az orromra kötnie.
– Igen? – kérdeztem türelmetlenül és nem kellett vámpírnak lennem hozzá, hogy lássam, elpirult.
Gyönyörű volt, ahogyan a bódító vér az arcába szökött és hártyavékony, hófehér bőrét édes pirosba vonta. Félig lehunyta szempilláit és ezzel elvágta annak a lehetőségét, hogy ha már az agyából nem, legalább a szeméből kiolvashassak valamit. Pár másodpercig az ölében fekvő állatot figyelte, majd felsóhajtott, és nem nézve rám kibökte annak a bűvös mondatnak a folytatását.
– Aggódtam, hogy valami bajod van – motyogta az orra alatt. – Féltem, hogy esetleg rosszul vagy, vagy valami ilyesmi.

Két énem ismételt csatát vívott egymással. A rosszabbik, amelyik képes Emmett-féle pajzán fantazmagóriákat is kreálni ujjongott, és ha képes, szerintem még egy házibulit is összehozott volna valahogyan. A másik, nemesebbik felem viszont megrémült. Egyfelől boldog voltam, hogy ezek szerint számítok valamennyit Bellának, másrészt viszont féltem az érzései és az én érzéseim miatt is. Tudtam, hogy gyengédebb szálak kötnek össze minket, mint az átlagos barátokat, de ezen szálak mélységéről fogalmam sem volt.
– Látod, erről beszélek – bökte meg Bella a vállamat. – Néha olyan furcsa vagy.
– Jól vagyok, nyugodj meg – biztosítottam róla ismét. – Csak elgondolkodtam, hogy honnan ismeritek egymást a Black-sráccal.
– Amikor nyaranta itt voltam, sokat voltunk összezárva, mert Charlie és Jake apja, Billy folyton horgászni jártak – magyarázta és aprót legyintett, mintha egy kis semmiségről beszélne.
– És mindenképpen le akarsz menni hozzá? – tudakoltam és már kényszeresen ügyeltem a hangszínemre.
– Az attól függ – válaszolta somolyogva.
– És mégis mitől? – csaptam le az alkalomra.
Bella nem válaszolt, helyette viszont tágra nyitotta csillogó, csokoládé szemeit és olyan arcot vágott, amitől még egy szent is kísértésbe esett volna. Tudtam, most az egyszer tudtam, hogy mit szeretne hallani és nagyot sóhajtva eleget is tettem a ki nem mondott kérésnek.
– Ha megkérlek rá, hogy nem menj le La Pushba, megtennéd a kedvemért? – És természetesen elővettem a legbehízelgőbb hangomat.
– Miért nem szeretnéd, hogy meglátogassam Jake-et? –dobta vissza a labdát és hiába formáltam úgy a mondatomat, ahogy, ő átlátott rajtam és rájött, hogy a Black-srác bökte a csőrömet.
– Az utak jegesek és csúszósak, nem szeretném, ha ilyen körülmények között vezetnél – mondtam ki a második legnyomósabb indokot.
– Szóval, Jacob személye egyáltalán nem játszik szerepet ebben a beszélgetésben? – villant meg a szeme, mire tettetett értetlenkedéssel vontam össze a szemöldökömet. – Nem az zavar, hogy egy sráccal találkozom?
– Nem – vágtam rá túlontúl gyorsan, és ő felnevetett.
– Akkor semmi akadálya, hogy meglátogassam őt szombaton – csilingelő hangja betöltötte a teret, és ha nem ilyen témáról beszélgettünk volna, talán még fel is nevetek.

Rákaptam a tekintetemet, és ő pimaszul mosolygott vissza rám. Pár másodpercig elmerültem hihetetlen mélységű íriszében, és már ott tartottam, hogy jó szókarozást kívánok neki, de annál sokkal jobban sérült az önérzetem, és a büszkeségem, mint hogy ilyen könnyelmű lépést tegyek.
– Nálad lehetetlenebb nőszeméllyel még nem találkoztam! – sziszegtem a fogaim között.
– Köszönöm szépen, ezt bóknak veszem – hajtotta le kissé a fejét, mintha egy régebbi században lennénk, és így fogadná a dicséretemet.
A mellkasához szorította az ébredező Jacksont, a másik kezével a táskáját fogta meg.
– Kinyitom neked az ajtót – mondtam és kiszálltam.
Emberi tempóban kerültem meg a kocsimat és szélesre tártam előtte az ajtót. Még így is könnyedén és kecsesen mozgott, ami mindig elbűvölt.
– Köszi – motyogta és éreztem, hogy zavarba jött.
A túlzott udvariasság mindig kellemetlenül érintette az embereket, de hogy egy ilyen gesztus is ilyen hatást váltson ki belőle, az ismételten megerősítette azon gyanúmat, hogy a Phoenixi srácok semmit nem tudnak az alapvető modorról.
Charlie, mivel tegnap éjszakás volt, ezért ma otthon maradt kipihenni az éjjel fáradalmait. Úgy láttam, hogy olyannyira sikerült neki feltöltődnie, hogy az ablakon keresztüli leskelődésre is maradt energiája.
– Jobb, ha bemész, mert még a végén te is és Jackson is megfáztok – sóhajtottam és úgy éreztem magamat, mintha egy hosszú utazásra készülnék, így nem láthatnám őt.
És abban a percben már tudtam, hogy ez estémet ismét a Swan-házban fogom tölteni, csak most meghívás nélkül.
– Meg apu orra is oda fog fagyni az üveghez, ha még sokáig nyomja neki – kuncogta Bella.
Egyszerre néztünk az ominózus ablak felé és erre Swan rendőrfőnök nem számított. Zavartan túrt bele a hajába és odaintett nekünk, majd eltűnt, de közben a gondolatai megmaradtak nekem.
„A Cullen-srác sokat legyeskedik Bells körül. Talán szemet vetett a lányomra? És Bellsszel mi a helyzet? Jó, mondjuk egész rendes srác ez az Edward, de Bella olyan kis ártatlan még.”
Nem tehettem róla, de az utolsó mondatrésznél megremegett a szám az elfojtott nevetéstől és ezt Bella is észrevette, mert felvonta a szemöldökét.
– Semmi, semmi – legyintettem. – Csak egy fura gondolat futott át az agyamon.
– Aha – mondta, de úgy, mintha ez az egy szó három különböző szót takart volna. – Hát, akkor… Jackson, ideje, hogy elbúcsúzz a papától!

Közel lépett – közelebb, mint amit én még el tudtam volna viselni ép ésszel – és várta, hogy megsimizzem Jacksont.
Egy pokoli pillanatig elképzeltem, milyen lenne, ha csontfehér nyakához hajolnék és ajkaimat forró bőréhez tapasztva átharapnám a hártyavékony bőr alatt pulzáló artériát. Ezt a gondolatot egy másik követte, amiben Bella szája elnyílt, ahogyan lassan közelítettem felé, és megéreztem ajkaimon mézédes leheletét. Kezemet óvatosan az arcára csúsztattam és hüvelykujjammal végigkövettem tökéletesen telt alsó ajkának ívét. Türelmetlenségem a tetőfokára hágott és képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, ezért ajkaimat az övéire tapasztottam…
Mindez nem tarthatott tovább pár másodpercnél, ezért Bella nem vett észre semmit. Gyorsan megsimiztem Jackson fejét – ha nyugton van, egész aranyos – és még gyorsan búcsút vettem Bellától egy „Hétfőn találkozunk a suliban, szia!” elmormolásával, majd szó szerint fejvesztve menekültem a kocsimba. Indítottam és nem is törődve a döbbent lánnyal, aki utánam bámult, kisöpörtem az utcából.
Piszkosul dühös voltam, de – persze – csak magamra, hogy hagytam elkalandozni a gondolataimat, és ez lett az eredménye. Az a tény, hogy Bella a lehető legnagyobb hatást gyakorolja rám, pedig megrémített. Valamiért kiszolgáltatottnak érzetem magamat és ilyet még soha nem tapasztaltam. De más érzés is motoszkált bennem, amit abszolút nem értettem. Miért akartam őt megóvni még a széltől is, és miért szorult ökölbe a kezem, hacsak a hétvégi programjára gondoltam?
Hatalmas fékezéssel álltam meg a garázsban és lassan lépdeltem a házunk felé. A nappaliban Esme és Carlisle kivételével mindenki ott volt és az én fancsali képemet – Emmett gondolatait idéztem – bámulták.
Becsuktam az ajtót és kiráztam a hajamból a hópihéket, amik kis tócsává olvadtak a padlón.
„Esme meg fog ölni, hogy rendetlenséget csinálsz!” – dorgált meg Rosalie.
– Mire hazaér, már nyoma sem lesz neki – dörmögtem az orrom alatt.
„Komolyan, olyan képet vágysz, mint akit éppen most pattintottak le” – filozofált Emmett. – „Csak nem letámadtad Bellát, és nem díjazta a megmozdulásodat?”
Rámorogtam Emmettre és eldöntöttem, hogy hétvégén, ha törik, ha szakad, de kitekerem a nyakát. A tervem láttán Alice kuncogni kezdett és bosszúsan konstatáltam, hogy iskolai jókedve egy cseppet sem hagyott alább.
– Te ne nevess, inkább tartsd szemmel Bellát! – adtam ki neki az utasítást.
– Edward, nyugodj már meg! – rivallt rám Jasper. – Minden rendben lesz, egy hétvége alatt nem nyírja ki magát! Ha meg megpróbálja, akkor Alice látni fogja és szól. Te meg rohansz megmenteni!
Alice elhúzta a száját és én későn kapcsoltam, hogy látomása volt.
– Alice, mit láttál? – léptem hozzá közelebb és türelmetlenül fordítottam magam felé.
– Add ide a mobilod! – suttogta halálra vált arccal.
– Mi? – rémültem meg.
– Add már ide a telefonod! – sipította, mire rögtön nyitott tenyerébe nyomtam a telefont.

A kis kobold ördögien elvigyorodott és Jasper háta mögé táncolt. Kikukucskált a hóna alól és úgy közölte.
– Most mentettem meg attól Bellát, hogy egész hétvégén óránként zaklasd! – trillázta. – És a többiek sem fogják odaadni a telefonjukat, hogy felhívd őt!
A fogamat csikorgatva suhantam fel a szobámba, amikor rájöttem, hogy csúnyán átvertek. A lentről felhallatszó kacagás egyenesen sértette a hiúságomat, ezért mérgesen csaptam be a szobaajtómat, mire a közeli polcok megremegtek.
– Edward, ne durcáskodj már! – kiabálta Alice. – Minden rendben lesz La Pushban és Bella egészben, sőt sértetlenül fog hazamenni holnap!
A mondat végére a hangja már közvetlenül az ajtót elől szólt.
– Ne haragudj, de meg kellett tennem, különben nem csak Bella, de a mi idegeinkre is mentél volna – kért bocsánatot.
– Késő bánat, Alice – sziszegtem és odaléptem a hifimhez.
Lekaptam a polcról annak az együttesnek az egyik albumát, amivel Alice-t az „őrületbe” lehetett kergetni és belöktem a lejátszóba. Beállítottam a hangerőt és megkeresve a megfelelő számot már el is indítottam azt. Az egész házat betöltötte Korn Word up! című száma és még hallottam Alice bekiabálását, miszerint „egy önfejű, öntörvényű, önző alak vagyok, aki nem tudja, mi neki a jó”. Megvontam a vállamat és végigdőltem a padlón, ugyanis a kanapéig nem volt kedvem elmenni.

Talán órák is elteltek a semmittevésemmel, bár jobban belegondolva mégiscsak csináltam valamit: Bellán merengtem.
Egyszer csak egy földszintről felszűrődő sutyorgás keltette fel a figyelmemet. Ebben a pillanatban semmire sem mentem a vámpírhallásommal vagy a gondolatolvasással, ugyanis Alice és a nem sokkal ezelőtt hazaérkező Esme is túlságosan figyelt arra, hogy én ne tudjam meg, miről van szó. Először még kételkedtem abban, hogy miattam sugdolóznak, de mindketten túl görcsösen igyekeztek apróságokra gondolni, ami gyanús volt, nem is kicsit.
Akárhogy hegyeztem a füleimet, nem értettem, hogy miről beszélnek. Aztán a társalgásba Rose is bekapcsolódott, de persze ő is suttogva, gondolatai pedig egy farmernadrág körül jártak.
Mikor meglátták, hogy – már – a lépcső tetején állok, hirtelen abbamaradt a beszélgetés. Alice ördögien rám vigyorgott, Rose szintén, és Esme is felvillantott egy mosolyt. Rondán néztem rájuk, amiért szándékosan titkolnak előttem valamit, mire Alice felkacagott. Mindhárman elköszöntek tőlünk, majd kitáncoltak a garázsba. Rose kocsija pillanatokkal később kifarolt a garázsból, majd a BMW porfelhőt maga mögött hagyva eltűnt a fák között a földúton.

– Ti tudjátok hová mentek? – fordultam a kanapén terpeszkedő Emmett és Jasper felé.
– Halvány lila gőzöm sincs – rázta a fejét Em.
– Fogalmam sincs, de Alice teljesen fel volt pörögve – felelte Jazz.
– Biztos vagyok benne, hogy bosszút akar állni rajtam Alice – jelentettem ki és lehuppantam közéjük a kanapéra.
– Hát, meg kell mondjam, nem volt jó ötlet bevetni azt a Korn számot. – Vett le Jazz az ingéről egy szöszt. – Csak magadat hibáztathatod, ha Alice revansot vesz.
– Tudom! – ismertem el kelletlenül. – De, ha egyszer olyan kis bosszantó.
– Hé, a feleségemről beszélsz! – hördült fel Jasper.
– Akkor is ez az igazság – rántottam meg a vállam, majd a távirányítóért nyúltam.
Egy ideig csak váltogattam a csatornákat, de végül egy baseball meccsnél állapodtam meg, aztán hátradőltem a kanapén és a meccsre figyeltem… volna, ha Em tudná fékezni a gondolatait. Az elméjét ugyanis Jackson töltötte ki, amivel szinte már az őrületbe kergetett öt perc után.
– Em, kérlek – szóltam rá, mikor már végképp nem bírtam.
– Jól van, na, de hiányzik a tökmag – durcáskodott. – Most úgy megdögönyözném.
– Kicsoda hiányzik? – értetlenkedett Jasper.
– Jackson! – feleltük egyszerre Emmel.

A név hallatán Jaspernek eszébe jutott az iskolai dolog, amikor Em az arcába nyomta a dögöt. Felidézte, hogy milyen ingatag lábakon állt, és, hogy nem sok kellett neki, hogy rávesse magát az állatra. Meg akartam őt nyugtatni, de azzal, hogy azt mondom neki „nem történt semmi baj Jazz, nyugodj meg” semmit sem segítek rajta. Végül egy másik ötletemet valósítottam meg.
– Tényleg jó illata volt Jacknek – néztem bátyámra, aki rám kapta a tekintetét. – Én is szívesen szürcsöltem volna belőle, főleg mikor éjszaka bemászott Bella mellé az ágyba – tört fel belőlem egy morgás, ahogyan felidéztem a jelenetet.
Úgy tűnt, Jaspernek ennyivel is sikerült elterelni a figyelmét az önmarcangolásról – ugyanis megnyugodott, hogy nem csak ő gyengült el majdnem –, és már ismét a meccsre koncentráltam volna, mikor Em megszólalt.
– Hohohó, várjunk csak! – emelte fel a kezeit. – Te azt honnan tudod, hogy bemászott Bella mellé a tökmag? Csak nem mentünk át kukkolóba, öcsisajt? – húzogatta a szemöldökét, miközben kajánul vigyorgott rám.
Meg kell, hogy mondjam, volt vagy fél perc fáziskésés, mire a helyére illesztette a szavaimat.
– Ez nem a te dolgod – mordultam rá, mire felröhögött.
– Ezt igennek veszem – mondta, majd megdöbbentve engem a meccs felé fordult, ahelyett, hogy tovább cukkolt volna, legalábbis hangosan egy szót sem mondott.

Esme és Rose pontosan egy órával később ért haza – ami alatt Em volt szíves folyton perverz dolgokra vagy éppen Jacksonra gondolni, hogy engem bosszantson –, de Alice-nek híre-hamva sem volt.
– Alice? – kezdett Jasper rögtön aggódni.
– Ne aggódj, jól van és nemsoká ő is jön – felelte Rose, majd kezeiben két papír táskával felsuhant az emeletre.
– Edward, a kocsiban vannak még csomagok. Behoznád őket, kérlek? – kérdezte Esme a bejárati ajtóból, majd miután bólintottam, felment Rose után.
Kimentem a garázsba és a csomagtartóból kikaptam a maradék két élelmiszerekkel megrakott papír táskát. Az egyiket leraktam a földre, míg lecsuktam a csomagtartó tetejét, majd felkaptam a táskát és a konyhába szaladtam velük.
Mikor felértem anya és Rose a hűtő mindkét – kinyitott – szárnyába pakolták a hideget igénylő élelmiszereket.

– Alig pár napja voltál az árvaházban – mondtam, miközben letettem a pultra a csomagokat.
– Igen – helyeselt anya. – De nem mind… – hallgatott el hirtelen, mintha olyat készült volna kimondani, amit nem szabadna tudnom. – Köszönöm a segítséget – váltott témát gyorsan, és odasétált hozzám, hogy lábujjhegyre állva puszit nyomjon az arcomra. – Most már nyugodtan visszamehetsz a fiúkhoz.
– Inkább felmegyek a szobámba, ugyanis Emmettet lehetetlenség elviselni jelen pillanatban – húztam el a szám.
– Hallottam ám! – hördült fel az említett a nappaliban.
– Az volt a célom – feleltem neki.
– Mit csinált már megint? – kérdezte Rose lemondóan.
– Jacksonnal piszkál. A gondolatai megőrjítenek – fújtattam.
– Rose mesélte, hogy a te mosolyodat örökölte – mondta Esme kuncogva.
A következő pillanatban egy öblös nevetés – Emmetté – és egy másik, valamivel diszkrétebb kuncogás – Jasperé – szűrődött fel a nappaliból.
– Anya, ne kezd már te is! – fontam karba a kezeimet durcásan.
– Sajnálom. – Igyekezett komoly arcot vágni, de a szája szeglete meg-megrándult az elfojtott mosolytól.
Már nem volt kedvem egyedül lenni, Emmett közelében pedig még kevésbé, így a konyhában maradtam és anyával meg Rose-zal beszélgettem.
Jasper gondolataiban áltagosan húsz másodpercenként villant fel, hogy hol lehet Alice, amire én is kíváncsi lettem volna. A kérdésre pár perccel később választ is kaptam bátyáimmal együtt.

Anya épp egy dobozos valamit tett be a szekrénybe, amikor közeledő autó hangjai ütötték meg a fülem. Biztos voltam benne, hogy nem Carlisle jön haza, hiszen ő még órákig dolgozik, és ezt a teóriámat megerősítette a konyhában tartózkodó két lány viselkedése is. Rose és Esme egymásra mosolygott, de a gondolataikat még inkább igyekeztek más felé terelni, mint, hogy ki is tart erre.
Az autó közeledtével arányosan lett a két lány mosolya szélesebb, nekem meg az agyvizem hőmérséklete emelkedett, egyre gyorsabban közeledve a forráspont felé. Aztán meghallottam Alice izgatott gondolatait, de az ő fejében kutatva sem jöttem rá, hogy mit titkolnak előlem ők hárman.
Az ablakhoz mentem, ahonnan tökéletesen kilátás nyílt a ház előtti területre.
Pillanatokkal később kibontakozott egy autó a fák közül, de én nem tudtam elhinni, amit látok. Megdörzsöltem a szemeimet egyszer… kétszer… háromszor, hátha csak érzéki csalódás az egész, de mikor negyedjére is megdörzsöltem és újra kinyitottam, hogy a királykék autó közeledését nézzem, kénytelen voltam elhinni, hogy valóban Bella tart a ház felé.

Az Audi körülbelül fél perccel később megállt, és az anyósülésről Alice pattant ki, míg a kormány mögül Bella. Húgom a csomagtartót nyitotta ki, ahonnan egy kisebb fajta bőröndöt vett ki, míg Bella a hátsó ajtót tárta szélesre, hogy kivegye belőle a… fonott kosarat.
Tehát elhozta a „fiamat” is – állapítottam meg.
Elléptem az ablaktól, hogy lemenjek a földszintre, és meglepődve vettem tudomásul, hogy Rose-nak és Esmének már hűlt helye sincs. Észre sem vettem, hogy kisunnyogtak a helyiségből!
Leszaladtam a nappaliba, és közben próbáltam úrrá lenni az izgatottságomon, hogy Bella pillanatokon belül besétál az ajtón. Az érzelmeimmel sikeresen kiakasztottam Jaspert, aki egy nagy adag nyugalom hullámot küldött felém. Hálásan pillantottam rá, mire gondolatban csak ennyit mondott: igazán semmiség.

Rose kitárta az ajtót Alice és Bella, valamint a Bella kezében lévő kosárban fekvő Jackson előtt. Emmett már dörzsölte a tenyereit, hogy végre „nyúzhatja” majd az unokaöccsét, Jasper a feleségét tüntette ki a figyelmével, mi pedig Esmével Bellát néztük. Anya az első találkozás miatt volt izgatott, míg én Bella formás lábait fürkésztem.
A bejárati ajtó csukódott aztán és ezzel egy időben Esme előre lendült, hogy megismerkedjen Bellával.
– Szervusz, Bella. Esme vagyok – mondta anya és a kezét nyújtotta, miután Rose kivette Bella kezéből a kosarat.
– Örvendek, Mrs. Cullen – mosolygott rá melegen anyára Bella és ő is a kezét nyújtotta.
– Szólíts nyugodtan Esmének, mert nem vagyok én még olyan öreg – mondta anya, mire Emmett felnevetett.
Jasper oldalba bökte, mire bátyám jókedve lassan abbamaradt.

– Rendben, Esme – mosolygott Bella továbbra is.
„Milyen kedves lány. Pontosan ilyen lány illene Edwardhoz” – álmodozott anya. A gondolatai úgy megdöbbentettek, hogy még az állam is leesett, persze csak képletesen. Nem volt több időm teljesen anya gondolataira koncentrálni, mert Alice „befurakodott” a fejembe.
„Nem is tudod, mennyire megkönnyítetted a dolgomat azzal, hogy engem találtál ki fedő sztorinak” – üzente húgom, mire értetlenül bámultam rá. – „Ne vágj már ilyen képet! Te mondtad Bellának, hogy már beleéltem magam a filmnézős estébe. Még jó, hogy idejében kapcsoltam, hogy miről van szó, különben lebuktál volna, hogy füllentettél.”
Alice-szel való néma beszélgetésemből Bella hangja rántott ki.
– Jack, köszönj apucinak – kuncogta a dögnek, miközben kivette a Rose kezében tartott kosárból.

Az állat, mintha értené Bella minden szavát, kiugrott a kezéből és a lábaim felé vette az irányt.
Leguggoltam hozzá és gyengéden megsimogattam a fejét, mire mintha dorombolni kezdett volna.
Nyilvánvaló volt, hogy nem csípjük egymást Jackkel, de láttam rajta, hogy a fejsimogatás tetszik neki, így folytattam egy ideig, pontosabban addig, míg halk kattanást nem hallottam, aztán nagy villanó fényt nem láttam.
Felpillantottam és megláttam Emmettet, kezében egy fényképezővel, amit épp ránk irányított. Felvont szemöldökkel néztem rá, mire elnevette magát.
– Kellenek a képek a családi albumotokba – rántotta meg a vállát, majd odacammogott Bellához, egy vállánál fogva taszigálta őt hozzánk.
Intett, hogy Bella is guggoljon le, és mikor megtette, elkattintott egy újabb képet.
– Reméljük, holnap csak későn indulsz La Push-ba, ugyanis éjszakáig tartó filmnézést tervezünk – mondta Rose Bellának, Alice pedig helyeslően bólogatott.
– Kilenc-tíz óra felé tervezem, hogy indulok. Jól hangzik a program.
– Ha jól értelmezem a dolgokat – vakarta a fejét Em –, akkor itt alszol nálunk?
– Ez a terv, Alice-nek köszönhetően – helyeselt Bella.
– Zsiráf! – ujjongott Emmett.
Én testvéreimmel ellentétben már kevésbé örültem ennek, egyetlen ok miatt: vámpírok vagyunk.
– Gyere, Bella, megmutatom a vendégszobát – fogta meg Alice a bőröndöt, majd elindultak felfelé a lépcsőn.
– Ti tudtatok erről – vádoltam meg Esmét és Rosalie-t, amint Bella hallótávolságon kívül volt. – És támogattátok Alice-t ebben az agyament ötletben. Csak neki juthatott eszébe, hogy Bella egy vámpíroktól hemzsegő házban aludjon – fakadtam ki.
– Edward, nyugodj már meg. Minden rendben lesz, Alice látta – csitított Rose.

Nem láttam értelmét, hogy vitatkozzam velük, ugyanis Alice teljesen megfertőzte a gondolataikat, így inkább Belláék után mentem.
– Alice, ha nem gond, akkor én vezetném körbe a házban Bellát – dőltem ki az ajtófélfának.
– Persze, nyugodtan – intett apró kezével. – Addig kipakolok neked, ha szeretnéd – pillantott Bellára, aki csak bólintott, aztán odasétált hozzám.
– Ez itt a konyha… Rose és Em szobája… Carlisle és Esme szobája… Alice és Jazz szobája… nos, ez pedig az enyém – tereltem be Bellát a „birodalmamba”.
Bella besétált a szoba közepére, majd körbefordult.
– Nagyon szép szoba – pillantott rám, aztán újra körbepásztázta a szobát majd újra rám nézett. – Nincs ágy? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
„Vajon miért érdeklődött annyira az ágy után, öcsi?” – hallottam meg Emmett nekem intézett gondolatait. – „Csak nem ki akart próbálni veled egyet, s mást, már ha érted, mire célzok.”
Nem kellett látnom őt ahhoz, hogy tudjam, egy kaján vigyor ül a képén, amit letörölnék onnan, de majd erre is sort kerítek.

Viszont Emmel a témával kapcsolatban egy követ fújtunk, legalábbis az első részével. Vajon miért érdeklődött annyira az ágy után Bella?
– Edward? – integetett az arcom előtt Bella.
– Ne haragudj, csak elgondolkoztam – mentegetőztem. – Ágy azért nincs, mert nem akartam vele elrontani a szoba hangulatát.
– Akkor te hol alszol? – kérdezte.
– A vendégszobában, amit most mivel jól nevelt vagyok, átengedem neked. Vagy talán szeretnél egy ágyban lenni velem? – kérdeztem vigyorogva, mire Bella elpirult. – Ne aggódj, csak ugrattalak. Én majd alszom itt a kanapén.
– Biztos? Nem biztos, hogy kényelmes lenne – töprengett Bella.
– Ez egy nagyon kényelmes kanapé – huppantam le rá és elfeküdtem rajta –, úgyhogy nem kell aggódnod miattam.
– Majd megpróbálok – mosolygott rám.
További beszélgetésre már nem futotta, mert Alice és Rose betáncolt a szobába és karon ragadták Bellát, hogy elkezdjék a filmnézést.
Emmett és Jasper duzzogva vonultak fel hozzám, hogy beárulják a lányokat, amiért végül már megint a Vámpír naplókat akarják nézni. Tőlem vártak megoldást, de nekem sem volt használható ötletem. Végül benyomtam nekik a lejátszóba a Kutyaszorítóban DVD-t, amit Bella hozott pár napja, én meg lementem Esméhez a konyhába.
Esme fintorogva nézte a szakácskönyvet, mikor beléptem, és gondolatban azon morfondírozott, hogy melyik étel lehet kevésbé undorító. Minderre azért volt szükség, mert mivel Bella itt lesz, muszáj lesz ennünk, nehogy gyanúsak legyünk.
– Mit szólnál a steakhez? – léptem oda mellé. – Hegyi oroszlánból készült jó kis véres steak. Nyami – viccelődtem, mire felnevetett.
„Nekem maci véres legyen” – üzente Emmett gondolatban.
– Emmett medve steakre vágyakozik – mondtam anyának, aki még jobban nevetni kezdett.

Végül rántott húsra esett a választás, sült krumplival. Kikészítettük a hozzávalókat, és nekiláttunk. Az én reszortom a húspanírozás volt, ami nehezebb feladatnak tűnt, mint gondoltam volna. Elvégre azt senki sem mondta, és sehová nem volt leírva, hogy a húst a lisztbe óvatosan helyezzük bele, különben a tálban lévő liszt fele rajtunk köt ki. Anya felnevetett, amikor meglátta, hogy nézek ki, és a gondolatai is arról tanúskodtak, hogy milyen humorosan festek. A hajam teljesen fehér lett, ahogyan az ingem is, az arcomról meg ne is beszéljünk. A kacajra Rose a konyhaajtóban termett, majd ő is felnevetett.
– Bella, ezt látnod kell! – kiáltotta, és egy pillanattal később meghallottam a lépteket.
Bella próbálta köhögésnek álcázni a nevetését, kevés sikerrel.
– Menj és öltözz át, addig boldogulok! – nyökögte ki Esme két nevetés között.
– Jó leszek így is – fordultam el a kajától.
Beletúrva a hajamba és megrázva az ingemet, szabadítottam meg magam a liszt nagy részétől. A lányok visszamentek tévézni, mi meg folytattuk a főzést, most már elővigyázatosabban. Viszont furcsállottam, hogy Emmett és Jasper miért nem jöttek le, hisz ők mindig vevők a nevetésre. Nem foglalkoztam a dologgal, csak folytattam a húspanírozást.

Végül megúsztuk az evést, legalábbis Alice és Rose kivételével nem kellett ennünk. Anya tálcára pakolta a kaját, nem sokkal azután, hogy kész lett, és levitte a lányoknak. A többieket kihúzta azzal, hogy mi is éppen eszünk, csak a konyhában, és mivel Bella is teljesen belemerült a tv-nézésbe esély sem volt arra, hogy betoppanjon a konyhába. Azért húgaimat sajnáltam, hogy enniük kell, de hát ők akarták annyira, hogy Bella itt aludjon.

Tizenegy óra is elmúlt, mire végre abbahagyták a lányok a sorozat nézést, de csak Bella álmossága miatt. Rose és Alice visszavonultak a szobáikba a férjeikkel, Bella pedig elment zuhanyozni.
Anya és Carlisle is a szobájukban voltak már, és én is a kanapémon feküdtem. Percekkel később halk kopogást hallottam.
– Gyere be! – szóltam hangosabban, hogy biztosan meghallja.
Nyílt is az ajtó és ott állt Bella egy világoskék trikóban, és formás lábaira tapadó a trikóhoz tartózó pizsamaalsóban.
– Nem tudtam, hogy ébren vagy-e még – mosolyodott el, majd bentebb sétált.
Reméltem, hogy Emmett nem lesz olyan pofátlan, hogy elinduljon leskelődni, márpedig a résnyire nyitva hagyott ajtóból simán láthatna minket. Bár, ha jól hallottam és sajnos, már pedig jól hallottam, akkor a Rose-zal művelt lepedőakrobatika miatt eszébe sem fog jutni. Hála az égnek!
Felültem és megpaskoltam magam mellett a helyet, hogy Bella üljön le.
– Biztos, hogy neked jó lesz itt? – kérdezte bizonytalanul, miközben végignézett a kanapén. – Kényelmes meg minden, de ezer százalék, hogy aludni is tudsz majd rajta?
– Ne aggódj már annyira miattam – tűrtem a füle mögé egy arcába hulló tincset.

Bella lélegzete kissé felgyorsult, én pedig nem tudván fegyelmezni a kezemet végigsimítottam járomcsontján. Láttam, ahogyan a számra téved a tekintete, majd nagyot nyel. Nem tudtam és nem is akartam harcolni ebben a pillanatban azzal a késztetéssel, amit tenni akarok, így lassan, apránként hajoltam közelebb az arcához. Bella ajkai elnyíltak, amikor rájött, hogy mit is akarok tenni. Szemei egy utolsó rebbenés után lecsukódtak, és ezzel egy időben az ajkaimat az övéire nyomtam és gyengéden megcsókoltam. Néhány milliméterre eltávolodtam tőle, de csak azért, hogy számat újra az övére nyomjam és meg egy csókot „lophassak” tőle. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy képes voltam megtenni ezt. Hihetetlennek tűnt a számomra, hogy a szobámban ültem Bellával, és édes ajkait kóstolgattam. És az érzés leírhatatlanul fantasztikus volt!
Már éppen elmélyítettem volna a csókot, mikor megrándult a nadrágom szára. Apró morgás, majd valami a cipőmre lépve újra a nadrágomat kezdte el rángatni. Kellett vagy két pillanat, mire felfogtam, hogy Jackson az, aki bizonyára a résnyire nyitott ajtón jött be, de eszemben sem volt eltávolodni Bellától.
De Jacksonnak más tervei voltak. Felugrott a kanapé szélére, onnan pedig ügyesen felmászott a nyakamba, hogy aztán apró fejét a miénk közé dughassa, és teljesen közénk tolakodjon. Megszakítottam a csókot és egy méltatlankodó, bár teljesen rekedten kiejtett Jackson szó hagyta el a számat. Bella lemondóan sóhajtott, majd levette a nyakamból a dögöt.

– Szerintem éhes, azért ilyen kis ördög – húzta el a száját Bella.
– Öhm… kerítek neki valami kaját. Várj meg itt, mindjárt hozom – álltam fel és a konyhába mentem.
Miért kell mindig valakinek tönkrevágni a szép pillanatokat? Mivel nem sütöttük meg az összes húst, így kivettem egy szeletet a fagyasztóból majd egy tálba dobtam és betettem a mikróba, mondván én aztán meg nem várom, hogy kiengedjen. De így is volt vagy három perc, mire visszaértem Bellához, aki addigra elszenderedett a kanapén a döggel a karjaiban. Jackson szimatolni kezdett, és kibújva Bella karjaiból a szőnyegre tett tálból falatozni kezdte a húst.
A dög miután befalta a húst, jóllakottan elterült a szőnyegen és máris aludni kezdett. Lekapcsoltam a kis lámpát a szobába, majd hoztam Bellának egy takarót, nehogy fázzon. Óvatosan betakartam őt, majd a hátamat a falnak vetve lecsúsztam a földre, hogy nézhessem őt.
Jackson – szerintem csak azért, hogy engem bosszantson –, mikor az éjszaka közepén felkelt, tegnapi szokásához híven, már megint Bellához somfordált. Felugrott a kanapéra, majd miután befurakodott a takaró alá Bellához bújt. A következő pillanatban Bella kinyitotta a szemeit – én meg legalább tíz féleképpen terveztem el a dög kivégzését, mert felverte Bellát, és ezzel lebuktatott engem – majd mivel szemben ültem vele nem volt nehéz kiszúrni az ablakon beszűrődő halvány fénytől a sötét foltot – ami én voltam – a falnak dőlve.
– Ki van ott? – hangzott a feszült kérdés.
Most mi a jó fenét csináljak? – kezdtem kutatni valami megoldás után, miközben Bella választ várt.

szerda, augusztus 25, 2010

Ízelítő a 12. fejezetből

Sziasztok!

Bocsi, hogy csak most, de tegnap már használhatatlan voltam, és Pupinak sem küldtem el a fejit, szal csak most tudunk ízlit hozni! Viszont nem megölni minket, rendben? ;)
Pusz
Pupi & Szylu

"... Bella szája elnyílt, ahogyan lassan közelítettem felé, és megéreztem ajkaimon mézédes leheletét. Kezemet óvatosan az arcára csúsztattam és hüvelykujjammal végigkövettem tökéletesen telt alsó ajkának ívét. Türelmetlenségem a tetőfokára hágott és képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, ezért ajkaimat az övéire tapasztottam..."

vasárnap, augusztus 22, 2010

Eternity - 11. fejezet

Sziasztok!
A mikulások ismét jelentkeznek, a héten utoljáraXD Jövő hétre nézve szerda-csütörtök magasságában várható a friss valószínűleg – DE EZ NEM 100% – és az lesz az egyetlen. Szóval ne számítsatok hétvégi repetára. Jó szórakozást a fejihez és a komihatár most is él.


11. fejezet

Alice csele

„In joy and sorrow my home's in your arms
In world so hollow
It is breaking my heart
In joy and sorrow my home's in your amrs
In world so hollow
It is breaking my heart”
(HIM: In joy and sorrow)

(Bella szemszöge)

Edward közelsége teljesen elbódított, és képtelenségnek tűnt, hogy türtőztessem magam. Általában nem vagyok ilyen… hmmm rámenős, de az általában szót Edward közelében nem ismertem. Szemeimet lehunytam majd közelíteni kezdtem az arca, pontosabban a szája felé. Már ajkaimon éreztem hűs, és bódító lélegzetét, mikor egy mackó tönkrevágta a pillanat varázsát.
 – Na, mi a harci helyzet, fiatalok? – dörmögte Emmett, mire felpattantak a szemeim.
Edward a közelnél is közelebb volt hozzám, és a karamella tekintetét az enyémbe fúrta. Nagyon úgy tűnt, hogy ő még nem vette észre testvére felbukkanását.
Emmett mély hangja mellé aztán egy csattanás is társult, mikor rávágott Edward hátára. Szegény a meglepődéstől és bizonyára bátyja erejétől konkrétan behasalt a kocsiba. Én csak az utolsó pillanatban tudtam félrerántani a fejem, nehogy lefejeljen esés közben.
Kikecmeregtem az autóból és nem sokkal később Edward is kitámolygott, majd mindketten csúnyán néztünk a vigyorgó Emmettre. Ekkor tűnt fel az a tény, hogy Edward többi testvére is ott áll, közvetlenül Em mellett. Jasper felvont szemöldökkel tekintett hol rám, hol pedig Edwardra és úgy tűnt, mintha nem is tudom… A vesémbe látna.
 – Mi ez a gyilkos tekintet? – kapkodta köztünk a fejét, de még mindig mosolygott. – Csak nem megzavartam valamit? – lett a mosolyból aztán egy kaján vigyor a képén. – Na, mindegy, ezért később is elláthatjátok a bajomat, most viszont látni akarom végre az unokaöcsémet.
 – Hogy kit? – kérdeztem értetlenül.
 – Az un-csi-ö-csi-met – tagolta a szavakat Emmett, mintha gyogyós lennék.
 – Még mindig nem értem – mormoltam és Edwardra néztem, akinek az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, ugyanis ő Emmettet figyelte.
 – Őt – mutatott aztán Em be, egyenesen a kocsiba, pontosabban a hátsó ülés egyik fejtámlájára, ahol még mindig ott kuporgott Jackson.
Akkor végre felfogtam a szavait, de azzal még mindig nem voltam tisztában, hogy miért is lenne Jack az ő unokaöccse.
 – Emmett, szerintem ez nem jó ötlet – kapta el Edward a bátyja karját, aki éppen a hátsó ajtót nyitotta ki, hogy megfogja Jacksont.
 – Jaj, Eddy hagyjál már – kezdett hisztizni a nagy medve. – Meg akarom végre ismerni. Egész nap rejtegettétek előlem – vált a dörmögő hangja nyávogóvá és még kicsit toporzékolt is. – És erről nem csak te döntesz. Nem csak az apának van ebbe beleszólása, hanem az anyának is – nézett rám Emmett.
Teljesen ütődöttnek éreztem magam, de még mindig nem értettem Emmett szavait.

 – Anya, én? – kérdeztem rá végül miközben magamra böktem. – És Edward, mint apa?
 – Hát persze – hangzott a válasz már a Volvóból, ahová Emmett derékig behajolt. – Na, gyere ide Em nagybácsihoz te kis cukorfalat – fogta meg Jacksont, majd kivette a kocsiból.
Körbenéztem, hogy valaki látta-e a jelenetet, ugyanis állatot tilos hozni a suliba, de Em hatalmas termetétől senkinek nem volt még csak esélye sem megpillantani Jacket.
 – Hát, szia – gügyögte Emmett az állatnak, majd felemelte a levegőbe és tovább gagyarászott neki, aztán csücsöríteni kezdett és cuppogó hangokat adott ki.
Mindannyian nevettünk a jeleneten, annyira abszurdnak tűnt, egyedül Edward rázta a fejét, de aztán ő sem bírta tovább és mosolyra görbült a szája. Megkerültem az autót és odasétáltam hozzájuk.
Emmett végül leengedte Jacksont a több mint két méteres magasságból és a kezeivel bölcsőt formált, mintha állat helyett kisbaba lenne. Aztán egyik kezét elvette – így már csak a bal, valamint a mellkasa akadályozta meg Jacket, hogy leessen –, és a nyakánál kezdte simizni őt, ami úgy tűnt nagyon is tetszett neki.
 – Tudod, kisöreg, olyanok a szemeid, mint anyukádnak… – gügyögött továbbra is.
Rosalie odalépett Jackhez és megnézte őt, majd rám pillantott.
 – Tényleg olyan szemei vannak, mint neked – bólogatott nevetve.
 – …de ezt a csibészes mosolyt, csak apádtól örökölhetted – folytatta Emmett.
 – Nekem nincs olyan mosolyom, mint egy görénynek – háborodott fel Edward és karba fonta a kezeit.
 – Nem is ezt mondta Emmett – szólalt meg Alice csilingelő hangján –, hanem, hogy Jacksonnak van olyan, mint neked.
 – Akkor is – háborgott tovább Edward, majd beletúrt már amúgy is kócos hajába.
 – Most nézd meg, mit csináltál, megbántottad – mormolta Emmett és Jackre bökött. – Lehet, hogy Jackson Swan Cullen nem csak a mosolyodat, hanem az érzékeny lelki világodat is örökölte – kezdett töprengeni Emmett.

A társaságból ismét kirobbant a nevetés, amikor meghallották Jack teljes nevét. A legjobban persze a mókamester kacagott, de azért Alice is már a hasát fogta. A legvisszafogottabb Jasper volt, aki a legtávolabb állt tőlem, és, aki szerintem még nem is nagyon látta közelről Jacket, aminek érdekében Emmett tett is valamit. Mikor észrevette, hogy a bűntársa, akivel a csínyeket csinálja, mennyire távol áll tőle, egyszerűen csak odalépett hozzá, és az arcába nyomta Jacket.
 – Mond Jazz, szerinted is aranyos ez a tökmag? – vigyorgott teli képpel.
Jasper csak azután válaszolt, hogy Jackson már nem volt az arcába nyomva.
 – Nagyon – nyelt egyet, mielőtt folytatta – ennivaló – szűrte a fogai között.
Furcsa jelenet kerekedett ki aztán, mert Edward odalépett Jasperhez és oldalba bökte, majd Alice is odament a barátjához és mormolt neki valamit, de nem hallottam, hogy mit. Összevont szemöldökkel bámultam őket és értetlenül álltam az eset előtt, ami Rosalie-nak bizonyára feltűnt, mert odajött hozzám.
 – Ne is figyelj rájuk, szokták ezt csinálni – mondta, de azért ő is aggódva nézett Jasperre Emmettel együtt, aki már közel sem vigyorgott.
Fél perc sem telhetett el, mikor Jasper már újra a régi volt, az ő fura szokásával, hogy tartotta tőlem a két lépés távolságot. Persze ő sem bírta ki nevetés nélkül, amiket Emmett művelt Jacksonnal. Néha már sajnáltam szegény állatot, mert Em szinte már nyúzta.
 – De azt még nem mondtátok el – fordult Emmett hozzám és a mellettem álló Edwardhoz –, hogy Jack szerelemgyerek vagy egyéjszakás kaland eredménye?
Edwarddal mindketten lehajtottuk a fejünket, de ahogy oldalra pillantottam – egyenesen rá – megállapítottam, hogy pipacspirossá csak én váltam.
 – Én az előbbire szavazok – csilingelte Alice, majd a véleményéhez Rosalie és Jasper is csatlakozott.
 – Hát ezt a két jó madarat elnézve én sem hinném, hogy egyéjszakás kapcsolatból lenne a tökmag – szólalt meg Emmett néhány másodpercnyi gondolkodás után, amit oldalra billentett fejjel és ráncolt homlokkal csinált.
 – Miért ne lehetne egyéjszakás kalandból? – adtam hangot kételyeimnek felvont szemöldökkel.
 – Már megbocsáss kislány, de nem tűnsz a futó kapcsolatok hívének. Ahogyan az öcsikém sem, sőt ő még…
 – Emmett! – sziszegte Edward, mielőtt bátyja befejezhette volna, amit mondani akart.
Én azért kíváncsi lettem volna, hogy mit is volt tilos kimondania Emmettnek.

A csengőszó megváltás volt számomra, és a megkönnyebbülten felsóhajtó Edwardnak is, azt hiszem.
Edward kikapta Jacksont Emmett kezéből, majd betette a hátsó ülésre, és sorba becsukta az összes nyitott kocsiajtót. Gyorsan elköszöntünk mindenkitől, majd nagy léptekkel elindultunk angol órára.
 – Sajnálom Emmett viselkedését – kért bocsánatot Edward.
 – Felejtsük el – legyintettem.
 – Amúgy, ha Jackson tényleg a szerelemgyerekünk, akkor Swan Cullen helyett Cullen Swan is lehetne. Az apa vezetékneve néha előbb van, mint az anyáé.
 – Néha – ismételtem. – De nem a mi esetünkben. Vagy annyira megkedvelted, hogy szeretnéd, ha az első neve tőled lenne? – vigyorogtam rá.
 – Én csak felvetettem – emelte fel a kezeit védekezésképpen. – Te döntesz – vonta meg a vállát.
 – Mellesleg nem is biztos, hogy kell neki vezetéknév. Vagy, ha lesz is neki, teljesen mindegy a sorrend. Amúgy továbbra is benne akarsz lenni, ebben az „egy vadászgörény a gyerekünk” projektben?
 – Felőlem benne lehetek – vonta meg a vállát.
 – Te nem kedveled őt, akkor meg miért vagy benne? – böktem mellkason.
 – Én nem mondtam, hogy nem kedvelem – kapta el a kezem, amivel még mindig a mellkasát bökdöstem.
Amint hűvös bőre az enyémhez ért megint eszembe jutott a mondás a hideg kezű emberekről. Felnevettem, mire Edward értetlenül nézett rám.
 – Csak eszembe jutott valami – magyaráztam neki.
 – Az, ami tegnap is? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Ha megkérnélek, hogy mond el, elmondanád? – nézett rám reménykedve, de mikor nemlegesen ráztam a fejem, elfancsalodott.

Angol órán szó szerint semmit sem csináltunk, ugyanis, mint kiderült Mr. Mason bekapott valami vírust és az ágyat nyomja. A beugró tanár pedig hozzá sem tudott szagolni az angol anyaghoz, így szabadfoglalkozás címszó alatt kellett csinálnunk bármit, ami lefoglal minket negyvenöt percre.
Nem tudtam, hogy Edward ezt az időt mivel szeretné tölteni, de nem mertem megkérdezni, hogy akar-e beszélgetni velem, így elővettem Dave-t a táskámból és egy Runaways számot kezdtem el hallgatni. A dal még a feléhez sem ért, mikor egy papírfecni csúszott elém. Reméltem, hogy most nem egy újabb női név lesz rajta, mert akkor megint görcsölhetnék azon, hogy vajon Edward egy másik kocsijának-e a neve, vagy esetleg egy ex-barátnőéhez van szerencsém. Kihajtottam a papírdarabot és elolvastam mi állt rajta. Egyetlen szó csak: kérlek.
Edward gyönyörű kézírása alá az én rémes macskakaparásommal odafirkantottam: Mire kérsz?
Visszacsúsztattam elé a papír, és ő elolvasta, amit rá írtam. Ahelyett, hogy írni kezdett volna, a fülemhez nyúlt és egy laza mozdulattal kihúzta belőle a fülhallgatót.
 – Mond el, hogy mi jutott eszedbe! – nézett rám úgy, amitől az volt az érzésem, ha nem ülnék a lábaim remegve mondták volna fel a szolgálatot.
Megráztam a fejem, mire még kérlelőbb lett a pillantása. Ez kész téboly, ép ésszel nem lehet kibírni, ahogyan rám néz lágy karamella tekintetével. Végem van!
Határozottságom utolsó szálába kapaszkodva ráztam meg ismét a fejem, de Edward nem adta fel. Közelebb hajolt hozzám és úgy kezdett kérlelni.
 – Bella, kérlek! – A nevem olyan gyengéden ejtette ki, hogy tudtam az az utolsó szál is elszakadt.
Ahelyett, hogy kimondtam volna, magam elé húztam a papírfecnit, és rákapartam a tollal: azt mondják, akinek hideg a keze, az jó az ágyban.
Odacsúsztattam neki a papírt, mire mohón széthajtotta és olvasni kezdte azt, ami rajta állt.
Alsó ajkamat beharapva vártam a reakcióját. Láttam, hogy megrándult a szája széle az elfojtott mosolytól, de ezen kívül semmit sem tudtam leolvasni az arcáról.
Odahajolt a fülemhez és suttogni kezdett.
 – Neked ezt biztosra kellene tudnod, elvégre már egy gyereket is összehoztunk. Tehát, emlékeid szerint igaz a mondás?
Szerintem voltam legalább olyan piros, mint mikor Emmett poénkodott a parkolóban. Zavaromban a kezeimbe temettem az arcom, amin Edward jót vidult.
 – Ez gonosz volt! – motyogtam neki, miután már nem akart felgyulladni az arcom.
 – Tudom – vigyorgott rám.

A helyettesítő tanárnak, akinek a nevét nem sikerült megjegyeznem, mehetnékje volt, így csengetés előtt jó néhány perccel kirobogott a teremből. Összeszedtem a cuccomat, majd elindultam a tornaterem felé, és meglepve tapasztaltam, hogy Edward követ, bár le van maradva pár lépéssel. Bevártam őt, majd együtt indultunk tovább.
 – Nem is tudtam, hogy erre lesz órád – pillantottam fel rá.
 – Nem erre lesz – mosolygott rám.
 – Akkor miért jössz erre te is? – tettem fel egy újabb kérdést.
 – Megyünk Jacksonhoz, nem? – vonta fel a szemöldökét.
 – Sajnálom, hogy az összes szünetet rám kell pazarolnod – tértem ki a válasz elől.
Lesütöttem a pillantásomat, és a padlót kezdtem nézni. Edward elkapta a karom, és szembe fordított magával, aztán másik kezével gyengéden mégis határozottan felemelte a fejem.
 – Ha még nem tűnt volna fel, jól érzem magam veled, így ez még a legtágabban fogalmazva sem pazarlás.
 – Ennek örülök – motyogtam és szélesen rámosolyogtam.
A másik kezével – ugyanis a jobbal még mindig a karom fogta – egy kósza tincset tűrt a fülem mögé, aztán lepkeszárny finoman végig simított a járomcsontomon. Megremegtem az érintésétől, és éreztem, hogy az összes vért az arcomba pumpálja heves iramot diktáló szívem.
Rám mosolygott, utána elengedte a karomat és folytattuk utunkat Jackhez.

Teljesen a gondolataimba merültem, amik cseppet sem voltak szalonképesek, ugyanis Edward angol órai „Neked ezt biztosra kellene tudnod, elvégre már egy gyereket is összehoztunk.” közbevetése nem kicsit indított be a fantáziámat.
Ha a tegnapi este egy kicsit másként alakult volna, vajon az mennyit változtatott volna a dolgokon? És Edwardra is igaz lehet a mondás? Hát, ilyen felépítésből ítélve nagy a valószínűsége, hogy nem csak a külső miatt buknak rá a csajok – sóhajtottam és végigfuttattam tekintetemet Edward ruhákba bújtatott nyúlánk alakján.
Vajon milyen érzés lett volna megcsókolni őt és hogyan reagált volna rá? Elutasítóan eltolja a fejemet és elhord mindenféle hibbant libának, vagy esetleg…? Hiszen fél perce sincs, hogy azt mondta, jól érzi magát velem és azt a nyamvadt vacsorát is akarta. De ennyi vajon elég lett volna, hogy vadul egymásnak essünk a kocsijában, a suli parkolójában?
 – Uh – csúszott ki akaratlanul is a számon és megtorpantam.
Atya Úr Isten! Kis híján rámozdultam Edwardra a suli parkolójában, fényes nappal és ezt bárki – BÁRKI! – láthatta volna!
 – A francba! – dünnyögtem és Edward csak most vette észre, hogy lemaradtam.
Pár lépéssel már ott is állt előttem és aggódva nézett le rám. Arany tekintete megcsillant, és ahogyan megéreztem illatát kicsit megrészegültem.
 – Bella, jól vagy? – csengett hangja sürgetően a fülem mellett.
 – Persze – válaszoltam a féligazságot.
Csak a rohadt hormonjaim megint nem bírnak magukkal. Hormonok! Oh, hogy az a… ! Még egy nőgyógyászt is kell keresnem Forksban. Csak nem felejtem el! Bár, Edward közelében semmit nem lehet tudni, csak azt, hogy csábító ajkai édesen elnyílnak és…
 – Biztos? – rántott vissza Edward a valóság rideg talajára és rákaptam a tekintetemet. – Csak mert egész piros vagy.
 – Tökéletesen jól vagyok – biztosítottam őt. És még jobban leszek, ha egy ideig nem leszel a közelemben, mert egy kicsit megdobod az ösztrogén-szintemet. – Jobb, ha sietünk, mert még át is kéne öltöznöm! – zártam le a témát.

Edward csak bólintott és csendben battyogtunk oda a kocsihoz. Nem kellett sokat kutakodnunk Jackson után, ugyanis a kis drága az anyósülésen feküdt összekuporodva és békésen aludt. Nem zavartuk meg őt, inkább visszaslattyogtunk az épületek felé.
A tesiterem sarkán megálltunk, mert Edwardnak nem velem volt órája, de meg kellett beszélnünk, hogy hol találkozunk órák után.
 – Mondanám azt, hogy megvárlak a kocsinál, de nem vagyok hajlandó elviselni Emmettet most, tehát itt fogok szobrozni, nem baj? – kérdezte.
 – Ahogyan jónak látod a dolgot – válaszoltam és finoman elmosolyodtam.
 – Akkor, szia – vett tőlem búcsút és legnagyobb megdöbbenésemre odahajolt hozzám.
Forró bőrömön éreztem hűs leheletét, de ez még nem is lett volna furcsa. Ajkát gyengéden az arcomhoz érintette, amitől remegni kezdett a lábam. Rendben, többször is nyomtam már könnyed puszikat az arcára, de ő soha nem kezdeményezett és ez valahogyan más volt.
Hallottam, hogy lélegzete felgyorsult és orra finoman súrolta a járomcsontomat. Az egész nem tarthatott tovább pár másodpercnél, de úgy érzékeltem, mintha megállt volna az idő. Edward elhúzta a fejét és azzal a lendülettel hátat fordított, majd megindult az órájára.
 – Hé, ezt miért kaptam? – kérdeztem nehezen forgó nyelvvel.
Visszafordult és ajkain csibészes mosoly bujkált.
 – Kell különösebb indok arra, hogy miért csókoltam meg a gyerekem anyját? – kacsintott rám és faképnél hagyott.
Még jó, hogy senki nem volt a közelben, mert ebből a beszélgetésből nehezen vágtam volna ki magamat. Kissé kótyagosan estem be az öltözőbe és ez természetesen feltűnt Alice-nek is.

 – Hol jártál? – kérdezte kíváncsian.
 – Jacksont néztük meg Edwarddal – válaszoltam az igazsághoz híven.
 – Az nem tart ilyen sokáig – vigyorgott.
 – Alice, ne kombinálj, kérlek! – próbáltam lelohasztani azt a fene jó kedvét, de nem mentem sokra vele.
 – Kint megvárlak – táncolt ki mellettem, mire felsóhajtottam.
Pont csengőszóra léptem ki az öltözőből és egyből Alice-t szúrtam ki. Mindketten csendben sétáltunk be a tornaterembe, de az apró kobold nem sokáig tudta türtőztetni magát.
 – Annyira nyilvánvaló, hogy tetszik neked a bátyám – közölte minden kertelés nélkül.
Még szerencse, hogy háttal álltam neki és egy röplabdáért hajoltam le, így nem láthatta, hogy szavaitól elpirultam. Nagy levegőt vettem és miután lenyugodtam, fordultam felé és válaszoltam.
 – Alice, tudsz egyetlen csajt is mondani kapásból, akinek nem jön be a bátyád? – tereltem a témát egy szépen kivitelezett keresztkérdéssel.
Már gondolatban pár piros pontot és pacsit is kiosztottam magamnak, aztán Alice mindent hazavágott.
 – Rendben, igazad van – kuncogta. – Viszont kevés csaj van, aki rá mer mozdulni a kocsi első ülésén.
Kiejtettem a kezemből a labdát és mereven bámultam rá. Erre teli tüdőből felkacagott.
 – Az nem az volt, aminek látszott – mentegetőztem és éreztem, hogy ismét elpirulok.
 – Hmmm, akkor azt hiszem, szemüveget kell felíratnom – viccelődött és nagy szerencsémre belépett a terembe Clapp edző, hogy elkezdje az órát.
Alice közvetlenül mellém állt be a tornasorba, pedig volt köztünk vagy tíz centi magasságkülönbség.
 – Visszacsókolt volna – suttogta somolyogva és ismét ledöbbentem.
 – Honnan veszed? – kérdeztem és ezzel természetesen elárultam magamat.
 – A bátyám és eléggé jól ismerem őt – fogta rövidre, mert Clapp edző odaért elénk.
 – Ms. Cullen, szabad megtudnom, hogy mit keres itt? – vonta fel a szemöldökét az edző.
 – Sajnálatos módon kezd előjönni a kisebbségi komplexusom és az orvosom tanácsára magas emberek közelében tartózkodom, hogy legyőzzem – magyarázta olyan meggyőzően, hogy még én is elhittem volna. – Ugye itt maradhatok?
Clapp edző nyelt egy hatalmasat és mivel szó nem jött ki a torkán, ezért csak biccentett és picit szétesve haladt tovább a sorban. Ez a kis idő arra elég volt, hogy egy fantasztikus védő beszédet összehozzak Edward és az én érdekemben.

 – Alice, jobb, ha tőlem tudod, de mi csak barátok vagyunk a bátyáddal, és nagyon remélem, hogy ezzel lezártam a további félreértések sorozatának lehetőségét! – jelentettem ki határozottan.
A kis törpe egy pillanatra ördögien elvigyorodott – esküdni mertem volna, hogy ezt Emmettől tanulta! –, majd rendezte a vonásait.
 – Meglátjuk – vonta meg a vállát, és az óra további részében nem esett több szó erről a témáról.
Viszont éreztem a zsigereimben, hogy Alice készült valamire. Rövid ismeretségünk alatt rájöttem már, hogy ő nem az a fajta, aki egykönnyen feladja a dolgokat.
Az óra végét jelző csengő után visszaballagtunk az öltözőbe és átvedlettünk. Odakint ismét havazott, ezért óvatosan lépdeltünk az Edward által megjelölt találkahely felé. Alice a gondolataiba merült, én meg nem erőltettem a beszélgetést. A látási viszonyok nem voltak kedvezőek a számomra, ugyanis az orromig sem tudtam ellátni, hát még az épület végéig.
Egyszer csak Alice visszafordult, mintha szólt volna valaki utána, de mindezt akkora lendülettel tette, hogy az oldalán lógó táskája eltalálta a derekamat.
Normális körülmények között felháborodva néztem volna rá, de nem most. A lábam megcsúszott a frissen esett havon és döglött béka módjára terülök szét a földön, ha két erős kar nem ragad meg.
A lendületemen azonban már ő sem tudott változtatni, így szó szerint letaglóztam szerencsétlen áldozatomat. Edward háta halk puffanással ért földet, én meg rajta kötöttem ki.
 – Jaj, srácok! – rémüldözött mellettünk cseppet sem meggyőzően Alice. – Jól vagytok?
Edward és én egy „menj a francba!” – nézéssel díjaztuk Alice megmozdulását, aki erre roppant ártatlan képet vágott.
 – Jazz hibája, ő szólt utánam – bólogatott hevesen. – De majd ellátom a baját!
Felpattant a földről és eltáncolt abba az irányba, ahol elméletileg élete párja álldogált.
Az agyam csak most kapcsolt és tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen Edwardon fekszem, ami, be kellett vallanom magamnak, cseppet sem volt ellenemre. Egyik kezemmel a feje mellett, másikkal izmos mellkasán támaszkodtam, míg az ő kezei a csípőmön pihentek meg.
Kócos, bronzvörös hajában apró hópihék díszelegtek, piros ajkai elnyíltak. A szeme aranybarna színben csillogott, viszont mintha valami fekete árnyalat is tükröződött volna benne. Ajkaimon éreztem édes leheletét és mielőtt valami orbitálisan nagy baromságot csináltam volna, a vészcsengő megszólalt a fejemben.

„Csak barátok! Csak barátok!” – skandáltam és aprót ráztam a fejemen, hogy kitisztuljon.
 – Azt hiszem, hogy jobb, ha én leszállok, mielőtt még teljesen átázol és elkapsz valami vírust – motyogtam.
Gratulálok, Bella, ez aztán szenzációs mondat volt! Ekkora hülyeséget nem mostanában hoztál össze, az biztos!
Nagy nehezen lekászálódtam Edwardról és a kezemet nyújtottam, hogy segítsek neki felkelni. Hosszú ujjait az enyémek közé csúsztatta és kecsesen talpra szökkent. Elengedte a kezemet, de ahelyett, hogy kialakította volna közöttünk a szokásos távolságot, egyik karját könnyedén a derekamra helyezte.
Felvontam a szemöldököm, és így néztem fel tökéletes arcába.
 – Úgy látom, nem az a fajta lány vagy, aki a jég hátán is megél, így próbálom megakadályozni, hogy összetörd magad és Jacksont nekem kelljen nevelnem, amíg lábadozol – heccelt és megdobott egy szívdöglesztő mosollyal, amitől a szívem rakoncátlankodni kezdett.
Csak csendben füstölögtem és átkoztam magamban Alice-t, amiért képes volt ilyen kényelmetlen – szigorúan lelki értelemben kényelmetlen! – helyzetbe hozni. Ezt még visszakapja!
Odaértünk Vivhez és az ablakon bekukucskálva láttam, hogy Jackson még mindig horpasztott a „helyemen”. Átpillantva a kocsi felett Alice nézett vissza rám a BMW mellől csalódott, de mindenre elszánt arccal. Edward farkasszemet nézett a húgával, majd bosszúsan fújt egyet és kinyitotta nekem az ajtót.
Az ölembe vettem az álmatag kisállatot és méltóságteljesen beültem az utas ülésre. Edward becsukta az ajtót és megkerülve a kocsit ő is beült mellénk. Halkan indított, míg én bekapcsoltam a biztonsági övemet és járó motornál volt olyan kedves és ő is így tett. Feltekerte a fűtést és kihajtott a parkolóból.
Már a fele utat megtettük, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Én a köztünk lévő furcsa kapcsolaton agyaltam, Edward meg… nos, nem vagyok pasi, így nem tudtam, hogy min törte a fejét.
A Volvo csendben állt meg a házunk előtt és a motor elnémulása után úgy fordultunk egymás felé és szólaltunk volna meg, mint ahogyan az a nagykönyvekben van megírva.
Felnevettünk, de azt Jack nem vette észre, mert jóízűen szundizott.
 – Hölgyeké az elsőbbség! – intett felém Edward.
 – Azt akartam megkérdezni, hogy hányad rész felügyeleti jogot formálsz a fiadra? – kérdeztem mosolyogva.
Edward ajka megrándult az elfojtott nevetéstől, de készségesen válaszolt, mintha egy halálosan komoly dologról tárgyaltunk volna.
 – Nos, legyen úgy, hogy Jackson nálad lakik, és látogatási engedélyt kérek, ha lehet.
 – És az a látogatási engedély csak a gyerekedre szól vagy esetleg az anyját is látni szeretnéd? – incselkedett vele kisördög felem.
 – Hmmm, fogós kérdés – hümmögött. – Mit szólnál hozzá, ha a jövő heti vacsorán erre visszatérnénk?
 – Rendben – vágtam rá, csak hogy zavaromat leplezzem. – Mikor is lesz az a vacsora?
 – Szerda este megfelel neked? – kérdezte és karamella színű szeme megcsillant.
 – Tökéletes – nyugtattam meg. – Addigra kerítek Jackson mellé egy bébiszittert is.
 – Helyes – vigyorgott Edward.
 – És te mit akartál mondani? – tudakoltam.
 – Van már valami hétvégi programod? – kérdezte, de gyorsan hozzátette. – Csak mert Alice teljesen fel van pörögve emiatt a filmnézős, ott alvós buli miatt.
Megforgattam a szemeimet. Hát, úgy látszik, hogy ezt nem úszom meg!
 – Rendes tőletek, de ezt másik hétvégére kell halasztani, ugyanis a mostanira már van programom – válaszoltam.
 – És szabad megtudnom, hogy mi az? – érdeklődött lehengerlő modorban, aminek nem lehetett ellenállni.
 – Persze – mosolyogtam rá szépen. – Egy régi barátomat, Jacob Blacket látogatom meg La Pushban!