vasárnap, október 31, 2010

Eternity - 20. fejezet

     20. fejezet

Meglepetés meglepetés hátán…
      
"I gotta feeling that tonight’s gonna be a good night
that tonight’s gonna be a good night
that tonight’s gonna be a good good night"
(Black Eyed Peas: I gotta feeling)


(Edward szemszöge)

A csengő éppen akkor szólalt meg, mikor beléptem az épületbe, de mivel a tanároknak valami megbeszélés volt, melyen természetesen Mr. Masonnak is meg kellett jelennie, nem állt fent annak a veszélye, hogy elkésem angol óráról. Mikor benyitottam a terembe, Bella már a helyén ült és érkezésemre felkapta a fejét. Huncut mosolyt villantott fel egy pillanatra, majd egyből kiskutya tekintetre „váltott” és ártatlan bárányként fúrta tekintetét az enyémbe. Minden lépésemmel egyre gyorsabb iramot diktált szívének ritmusa és az önbizalmamat legyezgette a tény, hogy ezt én váltottam ki belőle. Leültem a helyemre, de fogalmam sem volt, hogy mit is kellene mondanom vagy tennem. Végül egy dicsérettel kezdtem, hogy megszakítsam a beálló csendet.
– Meg kell hagyni, hogy remek színésznő vagy.
Bella felém fordult és finoman elmosolyodott, ami engem is mosolygásra késztetett.
– Köszönöm, bár sosem gondoltam volna, hogy a színjátszó szakkörnek, amire Phoenixben jártam, egyszer még hasznát veszem. Szeretném, ha tudnád, hogy nem akartalak becsapni, csak…
– …ki akartad szedni belőlem az infót, hogy mit titkol édesapád – fejeztem be helyette a mondatot, mire Bella bólintott. – De csak, hogy tudd, ezek után még úgysem árulom el neked – vigyorogtam rá, majd mikor durcásan karba fonta a kezeit és, mint egy kismacska fújtatni kezdett, fel is nevettem.
– Ez nem ér!
Közelebb hajoltam hozzá – bár sajnos mégsem annyira közel, mint eredetileg szerettem volna – és úgy suttogtam neki, hogy a hallgatózó csoporttársaink ne hallják.
– Az nem ér, hogy játszottál az érzéseimmel.
Egy pillanatra még a lélegzete is elakadt, majd csak úgy kapkodta a számára nélkülözhetetlen levegőt Bella.
– Milyen… érzéseiddel? – kérdezte kíváncsian és csokoládészín szemei csak úgy csillogtak.
Mielőtt azonban felelhettem volna neki sajnos Mr. Mason belépett a terembe. Így már nem volt alkalmam elmondani Bellának, hogy arról van szó, hogy majd’ megőrjített a kacérkodásával, és hogy kiborított mikor sírni láttam. Ezt én igen is az érzéseimmel való játéknak nevezem, mert az egész csak ámítás volt! Bár ha jobban belegondolok, jobb így, mintha tényleg sírt volna, mert a könnyeitől – amik még ha csak műk is voltak – a szívem majd’ meghasadt. Bella színjátékáról eszembe jutva a képzeletbeli listámra felírtam egy „Alice kifaggatása” nevezetű fontos teendőt mára. Tudnom kell, hogy mit mondott kobold húgom rólam és Tanyáról Bellának!
Be kell vallanom, hogy halvány egy ég adta fogalmam sincs, hogy miről volt szó az órán, ugyanis én végig Bellára koncentráltam és őt néztem. Néhány alkalommal – pontosabban tizennégyszer – ez neki is feltűnt, olyankor pedig elpirulva fordult el tőlem és koncentrált tovább az óra témájára.

Láttam, ahogyan mindenki felemelkedett a székéről és a cuccaikat pakolják a táskájukba, de fogalmam sem volt róla, hogy miért teszik ezt.
– Nem jössz? – kérdezte Bella mosolyogva.
– Hová? – értetlenkedtem.
Bella felkuncogott.
– Azt hiszem teljesen el vagy varázsolódva.
– Én is azt hiszem – motyogtam. – Miattad – mondtam volna szívem szerint, végül mégsem tettem.
– Kicsengettek és órára kell mennünk. Mármint nem együtt, mert nekem tornaóra lesz, neked meg állampolgári ismeretek.
– Te honnan tudod, hogy nekem milyen órám lesz? – lépődtem meg és megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy újra a régi vagyok.
Nem kevés viccre adtam volna okot Emmettnek, ha a nap további részében is totális Bella kábulatban vagyok.
Bella elvigyorodott, majd lehajolva a fülembe suttogott:
– Nekem nincs szükségem a gondolatolvasásra ahhoz, hogy megtudjak egy-két információt.
– Csak nem megfigyelés alá vont Ms. Swan? – néztem rá megjátszott komolysággal, miután visszaegyenesedett és a tolltartóját a táskájába dobta.
– Nem, csak jók a kapcsolataim – magyarázta rám sem pillantva.
– Hadd tippeljek, egy kicsi és mérhetetlenül bosszantó személyről beszélsz, aki Jasperen kívül legjobban a vásárlást szereti, és nem mellesleg Alice-nek hívják?
– Nem. Egy nagy mackóról, aki imádja a fogadásokat meg a poénokat, ráadásul jó alkukat lehet vele kötni és nem mellesleg Emmettnek hívják – javított ki és behúzta a táskáján a cipzárt.
A teremben már csak mi voltunk, így egy pillanat alatt – a vámpírsebességnek hála – pakoltam el a cuccomat és indulásra készen vártam Bellát.
– Bárcsak én is ilyen gyors lennék – sóhajtott. – Van fogalmad arról, hogy mennyivel többet alhatnék reggelente, ha pillanatok alatt elkészülnék?
– Van fogalmad arról, hogy reggelente mennyivel kiegyensúlyozottabb lennék idegileg, ha a testvéreim pillanatok alatt elkészülnének, és nem kellene tízszer szólnom nekik, mire végre elindulunk suliba? – vetettem fel.
Bella felnevetett és elindult az ajtó felé.

– Mellesleg – pillantott rám Bella az udvar közepén – a megfigyelésről és a turbós sebességedről jut eszembe. Mikor nálatok aludtam, történt valami roppant érdekes dolog.
– Még pedig? – torpantam meg, mire Bella is megállt.
– Éjszaka felébredtem és mintha láttam volna valakit a szobában. Akkor azt hittem, hogy hallucinálok, de így hogy tisztában vagyok eggyel, s mással, már nem is olyan biztos, hogy képzelődtem.
– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – tettem az ártatlant és elnéztem az autók irányába.
Elvégre mégsem vallhatom be neki, hogy „mellékállásban” alkalomadtán őt nézem alvás közben. Ki tudja, mit szólna hozzá!
– Csak, hogy tudd, bővültek a jelzők, amiket rád aggasztottam. Most már a kukkoló is rajta van a listán. De talán elfelejthetem ezt a dolgot, ha…
Biztos voltam benne, hogy már tudta, néztem alvás közben, csak arra várt, hogy alkalma legyen eljátszani a jó szamaritánust és a bocsánatáért cserébe adjak valamit. Alice még megfizet a fecsegéséért, az biztos! Csak még ki kell találnom, hogy miként vegyek revansot.
– Egy árva szót sem húzol ki belőlem – vigyorogtam rá. – És különben is, aki kíváncsi, az hamar megöregszik.
– Ezt furcsa pont tőled hallani – motyogta.
– Meglehet – hagytam rá. – Ha már itt tartunk, lenne egy kérdésem.
– Halljuk – intett és tovább indult a tornaterem felé.
Könnyedén lépést tartottam vele, és néhány pillanatig azon morfondíroztam, hogy tényleg feltegyem-e a kérdést. Tartottam Bella válaszától, de inkább, mint hogy tudatlanságban legyek.
– Nem zavar téged, hogy… hát szóval, hogy… idősebb vagyok nálad?
Ügyes vagy, Edward! Ezt a mondatot remekül összehoztad. Az egy dolog, hogy történtek köztünk Bellával bizonyos dolgok, de ettől még hivatalosan csak barátok – ha egyáltalán azok – vagyunk, ilyen kérdést pedig azok tesznek fel, akik már jócskán benne vannak az ismerkedésben.
– Ezt csak úgy általánosságban kérdezed, vagy arra vagy kíváncsi, hogy sikító frászt kapok-e attól, hogy egy – hajolt közel hozzám és úgy suttogta – majd’ száztíz éves sráccal csókolóztam… khm… többször is?
– Inkább az utóbbira gondoltam – bólintottam.
– Edward! – torpant meg Bella és szembe fordult velem, majd lábujjhegyre állt és a fülembe suttogta: – Ha tudtam volna, hogy vámpír vagy és már túl a tízedik x-en, akkor is megcsókoltalak volna.
A megkönnyebbülés elemi erővel tört rám, sajnos azonban további beszélgetésre már nem futotta kettesben Bellával, mert valaki – szokás szerint! – megzavart minket.
– Mi ez a nagy pusmogás? – táncolt oda hozzánk Alice a nagyszabású terveiről szóló gondolataival együtt.
– Semmi – feleltem.
„Hallottam, hogy miről beszélgettetek, szóval engem nem tudsz átverni” – üzente gondolatban pöttöm húgom és rám villantott egy mindentudó mosolyt.
– Akkor miért kérdezted? – vontam fel a szemöldököm.
– Lemaradtam valamiről? – ráncolta a homlokát Bella és értetlenül nézett felváltva rám és Alice-re.
– Semmiről – mosolygott Alice. – Nekünk most mennünk kell, Edward. Ja, majd’ elfelejtettem – csapott a homlokára. – Tettem egy listát a kocsid anyósülésére.
– Milyen listát? – döbbentem meg.
– Suli után mész Port Angelesbe vásárolni – felelte egyszerűen.
– És te ezt mégis honnan vetted?
„Vedd úgy, hogy ez a büntetésed, amiért nem szóltál rögtön arról, hogy Bella apja mit tervez” – húzta fel az orrát sértődötten.
– Alice, mit titkolsz? – szűkítettem össze a szemeimet.
– Annyira idegesítő, amit műveltek. Ez a furcsa társalgási módszeretek az őrületbe kerget – dobbantott Bella a lábával, majd megigazította a vállán a táskájának pántját.
– Majd találkozunk, bátyus – integetett Alice, majd Bellát a tornaterem felé kezdte vonszolni.

Állampolgári ismeretek órát azzal töltöttem, hogy a kobold elméjében turkáltam valami információ után, de mintha sejtette volna a szándékaimat, makacs módon sosem gondolt olyanra, ami számomra hasznos lenne. És ott volt még az a másik tény is, hogy egy lista vár az autómban. Miféle lista? És miért pont én vagyok az, akit büntetni kell? Ott van neki a saját, Jasper nevezetű ölebe, aki csüng a kívánságain, és ha húgom arra vágyna, hogy legyen egy saját csillaga, Jazz lehozna neki egyet. Vagy ott van Emmett, akit a folytonos perverz poénjai miatt móresre kellene tanítani, de nem, á dehogy, engem kell szívatni. Ha nem hoznám vele kellemetlen helyzetbe magam, simán elkezdenék toporzékolni a terem közepén, de férfi létemre nem tehetem meg, és azt hiszem, Mr. Jefferson sem díjazná az akciómat.
Az állampolgári ismeretek órám fénypontja az volt, mikor Alice terve, miszerint titkolózik előttem, fuccsba ment. Tudtam én, hogy olyan sokáig nem bírja ki, hogy ne tervezgessen.
Kitáguló szemekkel konstatáltam, hogy miért is volt Alice a szokásosnál is jobban túlpörögve: Bella bulija – amit Charlie már egy ideje szervezget – nálunk lesz megtartva!
Ez pedig csak egy valamit jelent: Alice egy kiképzőtisztet megszégyenítő magatartást produkál majd délután, hogy minden klappoljon ma este.
Bár meg kell hagyni, a meghívottak listájából kihagynék pár – pontosabban három – embert, de az este nem rólam, hanem Belláról szól és azért, hogy ő jól érezze magát, a legnagyobb örömmel hajtom igába a fejem és viselem el azt a három jómadarat.
Óra után a parkolóba siettem, hogy találkozhassak Bellával és felajánljam neki, hogy hazaviszem.
Mielőtt azonban ő feltűnhetett volna megjelent Em, Rose és Jasper, és utóbbi képén furcsa kifejezés ült.
– Minden oké, Jazz? – kérdeztem, mikor odaért hozzám.
– Nem igazán. Alice érdekesen viselkedik ebédszünet óta… vagyis rég nem láttam ennyire túlpörögve. Próbáltam lenyugtatni, de nem használt nála. Nem tudod, hogy mi történt?
– De, éppenséggel tudom. Ma este buli lesz nálunk.
– Miféle buli? – vonta fel a szemöldökét Emmett.
– Egy afféle „Isten hozott Forksban, Bella!” buli. Alice nem tudta visszafogni magát és láttam, hogy Charlie beszélt Carlisle-lal, hogy lehetne-e, hogy nálunk tartsuk.
– Ajjaj – fancsalodott el Em. – Akkor be leszünk fogva mi is a melóba. Alice tábornok miatt újabb őszhajszálaim lesznek.
– Khm… a feleségemről beszélsz – háborodott fel Jazz.
– Te is tudod, hogy a feleséged egy diktátor ilyen alkalmakkor.
– Én megmenekültem a munka alól – csaptam össze a tenyereimet, és már nem is bántam annyira, hogy Alice vásárolni küld.
– Csak nem Júliával mulatod addig az időt? – terült el Em képén egy perverz vigyor.
– Nem éppen – javítottam ki. – Alice vásárolni küld – halásztam ki a Volvo anyósüléséről a listát.
– Úgy látom, hogy rengeteg vásárolni való lesz, és azt hiszem, hogy egyedül nem fog menni, öcskös. Jobb lesz, ha én is veled tartok.
– És én is – ajánlkozott fel Emmett után Jasper is.
– És akkor ki fog segíteni Alice-nek meg nekem? – háborodott fel Rose.
Bátyáimmal együtt gondolkodóba estem, de sajnos egy személyt sem tudtunk, aki elviselte volna Rose és Alice parancsolgatásait.
– Édesem, meg fogjátok oldani ti ketten – hízelgett Em a feleségének. – Nem kell idegeskednetek, hogy semmit sem teszünk jó helyre és mindent elrontunk. Minden olyan lesz, mint ahogy ti szeretnétek.
Rose egy ideig elemezgette Em szavait, és végül arra jutott, hogy a férjének tökéletesen igaza van.
Végre Alice és Bella is előkerültek, húgom éppen a telefonált valakivel. Olyan gyorsan hadart a vonal túlsó végén lévő valakinek, hogy még én is elvesztettem a fonalat. Egyetlen szót értettem csak meg és ez a szabadnap volt.
„Hála” Jazznek – aki Alice-nek köszönhetően pörgött – ránk is ragadt kobold húgom jó kedvéből.
„Bella előtt csend legyen a buliról, ugyanis ő semmiről sem tud” – üzente Alice, én meg szóltam a testvéreimnek, hogy ők is hallgassanak a dologról.

– Sziasztok – köszönt Bella mosolyogva.
Hajából kivette a gumit, majd mahagóni tincseit megrázta. A levegő felkavarodott és az orromat megcsapta kábító illata. Egy pillanatra hátrahőköltem a levendula-frézia kettősénél intenzitásától, ami hála az égnek elkerülte Bella figyelmét.
Többször is megköszörültem a torkom, ami miatt testvéreim furcsán néztem rám, majd Bellához fordultam.
– Hazavihetlek? – kérdeztem lágyan, tekintetem csokoládé íriszébe fúrva.
Elmerültem a tekintetében és egy végtelennek tűnő pillanatig csak egymást néztük. A meghitt pillanatnak azonban Alice vetett véget.
– Nem. Bellát majd mi Rose-zal hazavisszük. Mellesleg, ha jól emlékszem, és márpedig jól emlékszem, neked halaszthatatlan dolgod van Port Angelesben – vigyorgott rám.
– Édesem, erről jut eszembe… – kezdte Jasper lágyan, majd miután néhány méterre elvonszolta tőlünk Alice-t, hogy Bella még csak ne is sejtse, hogy miről van szó egy hasonló jelenetet „adtak elő”, mint nem sokkal korábban Rose és Em arra vonatkozóan, hogy akkor a lányoknak ki fog segíteni átrendezni a földszintet.

Tíz perccel később Port Angeles felé haladva Emmett dzsipjének anyósülésén puffogtam, hogy mennyire igazságtalan ez az egész. Alice lenyúlta a Volvo kulcsait, hogy majd ő hazaviszi Bellát, Rose a saját kocsijával hajtott haza, én meg bátyáimmal útban voltam a nagy bevásárlásba. Nem kis feltűnést keltettünk Port Angeles utcáin a nem éppen hétköznapi használatra készült dzsippel. Gyorsan átfutottam a kezemben lévő több oldalas listát, majd háromfelé vettem: egyiket Jazz kezébe nyomtam, a másik Emhez került, az utolsó pedig nálam maradt. Em beparkolt a bevásárlóközpont parkolójába – két helyet elfoglalva – majd miután kiszálltunk a monstrumból szétváltunk.

Jó másfél órával és két tucat Port angelesi üzlettel később Forks felé igyekeztünk. Szegény Jazz ki sem látszott a csomagok közül, annyi mindent vásároltatott velünk az „Őrmester asszony”, más néven Alice. Néhány dolgot kénytelenek voltunk másikkal helyettesíteni, mert ez egy kisváros és a kínálat vetekedni sem tudna Los Angeles vagy Seattle üzleteivel. Így lett például a frézia mintás szalvéta helyett tulipános.
– Hogy mi ezért még mit fogunk kapni? – sóhajtott fel Emmett drámaian, mikor befordult a házunkhoz vezető földútra.
– Olyat hoztunk, amilyen volt. Annak is örülnünk kellene, hogy mindent meg tudtunk venni, még ha nem is teljesen olyan mintájúak vagy formájúak, mint amilyet Alice szeretett volna.
– Te fogsz minket kihúzni a bajból, ha Alice kiakad – hallatszott egy mély hang két táska közül a hátsó ülésről.
Em leparkolt a ház előtt, majd gyorsan kiszedegettük a hátsó ülésen lévő dolgokat, mielőtt Jazz, ha képletesen is, de meg nem fullad tőlük.
Sürgő-forgó Alice-re és Rose-ra számítottam, amikor belépünk a házba, ehelyett fotelt cipelő Esmébe és Carlisle-ba botlottunk. A gondolataikat sem hallottam, ezért utánuk érdeklődtem, mikor is anya közölte, hogy utánunk nem sokkal elindultak Seattle-be.
– Minek? – dörmögte Emmett, majd ott a nappali közepén a lábai elé dobta a kezeiben lévő két szatyrot – hála az égnek nem azokat, amikben a törékeny holmik voltak.
– Azt nem kötötték az orromra – felelte Esme. – Viszont jó hogy jöttök fiúk, ugyanis el kellene a segítség a konyhában – vigyorodott el.
A csomagokat behordtuk a nappali kellős közepére, mondván, majd a lányok elpakolják és a konyhába vonultunk segíteni Esmének.
Próbáltuk nem hátráltatni a munkát, de zéró konyhai tudással nem hiszem, hogy nagy segítség voltunk.
Jaspernél röhejesebben – aki könyékig maszatos volt liszt és tojás keverékétől – csak Emmett festett poénosabban egy kukta sapkával a fején.
Akkora zűrzavarnak a közepébe toppantak be a lányok, mikor is a házban egy tiszta edény nem volt fellelhető, ugyanis mind piszkosan tornyozódott a mosogatóban.
Alice és Rose bár be akartak fogni minket egy „segíteni, hogy minden okés legyen” címszavú rabszolgamelóra, de Esme kimentett minket azzal, hogy szüksége van ránk a konyhában.
Sértődötten vonultak ki egy-egy szatyorral a kezükben – amik tartalmát nem akartál elárulni – és fogtak neki ők a díszítésnek. Mire a főzéssel és sütéssel kész lettünk és lesétáltunk a nappaliban, rá se lehetett ismerni a helyiségre.
– Azt hiszem, Charlie nem ilyen nagyszabású bulira gondolt – motyogta Carlisle a lépcső alján állva.
– Beszéltem vele, és meggyőztem, hogy az én elképzelésemmel Bella még jobban fogja magát érezni. És mielőtt még a pénz miatt aggódott volna, ahogyan azt előre láttam, azt is elintéztem.
– Azt biztos, hogy Charlie-nak legalább egy havi fizetése erre ment volna el, ha hagyod, hogy kifizesse.
– Ha szóba kerülne, Edward, akkor közlöm veled, hogy Charlie úgy tudja, te finanszíroztad a bulit – kacsintottam rám Alice, majd nekilátott egy újabb léggömböt felfújni.

Mire rendbe szedtem magam és a zuhany alatt kioperáltam a hajamba ragad kajadarabokat – amikről fogalmam sincs, hogyan kerültek oda – autók motorjainak zúgását hallottam és izgatott gondolatokat.
A ház előtt hamarosan leparkolt két taxi, valamint néhány pillanattal később egy saját tákolású autó is. Rose és Alice kimentek a vendégek elé és üdvözölték őket, míg mi bent maradtunk.
Húgom látomásából felismertem Bella egyik barátnőjét, Lorit, aki szexisen búgó hangú idegennek nevezett még annak idején. A másik ismerős arcot Bella fotóalbumában láttam először és mostanáig utoljára, aki nem más volt, mint Will. Hogy jött volna rá a hasmenés Phoenixben, ami miatt vissza kellett volna mondania a részvételét. A többi lány, vagyis néhányukra inkább a cicababa megnevezés illene jobban, nem tűnt ismerősnek. A valamivel később érkező autóból viszont olyan szállt ki, akinek nagyon nem kellett volna itt lennie, mégpedig: Jacob Black. Bár már magában véve is ellenszenves nekem ez a fiú, de a mostani labilis állapotában a legkevésbé sem kellene itt lennie. Legalább húsz centit nőtt mióta Belláéknál láttam, a rövid ujjú póló, ami rajta volt, csak úgy feszült a bicepszein – remélem, Bella nem szereti az ilyen kigyúrt fickókat, mert akkor nekem végem! –, haja pedig alig volt hosszabb öt-hét centinél.
– Az ott Jacob Black – mutattam fivéreimnek és apámnak.
– Hát öcsisajt, a helyedben gyúrnék egy kicsit, mert még a végén elhappolja előled Bellát a csávó.
– Edward – fordult felém apám hirtelen. – Ugye nem az van, amire gondolok?
– De. Jacob Black vérfarkas lett nem régen.
– Akkor neki nagyon nem kellene itt lennie – szólt közbe Jazz.
 – Frankón nem kéne itt lennie – kontrázott Emmett is.
– Hát nem – erősítettem meg. – Csak az hiányzik, hogy átváltozzon a nappali kellős közepén, mert akkor aztán nekünk végünk van.
– Jobb lesz, ha beszélek vele – indult el Carlisle Jacobhoz, és esélyünk sem volt megállítani őt.

A vendégek Rose és Alice „vezényletével” befáradtak a házba, és miközben üdvözöltük őket én végig Carlisle és Jacob beszélgetésére koncentráltam. Nem sokkal később ők is bejöttek a házban, és míg Bella és Charlie meg nem érkeztek, apám egyfolytában kérdésekkel bombázta Jacobot. Kíváncsi volt mindenre, hogyan és mikor zajlott az első farkassá változás, és hasonlók. Nem úgy tűnt, mintha Jacobnak ínyére lenne válaszolgatni, mégis kielégítette apám kíváncsiságát.
– Csak hunyd be a szemed, Bells – kérlelte Charlie harmadjára a lányát.
– Nem értem hova ez a nagy felhajtás. És elárulnád végre, hogy mit keresünk itt? – faggatózott Bella.
– Ha végre hajlandó lennél behunyni a szemed és bemehetnénk a házba, választ kapnál a kérdésedre – felelt Charlie.
– Oké – morgolódott Bella és engedelmes lehunyta szemeit.
Charlie kisegítette az autóból és a ház felé vezette óvatosan, nehogy megbotoljon valamiben. A házban halálos csend volt, még a lélegzetüket is próbálták visszafogni a vendégek – csak tudnám, hogy minek, mikor Bellának nincs vámpírhallása, hogy lefülelje őket –, míg Bella be nem ért a házba.
Alice akkor aztán elkezdett mutogatni.
Egy.
Kettő.
Három.
– Meglepetés! – kiabálta mindenki egyszerre, mire Bella szemei kipattantak.
Egy másodpercig szerintem fel sem fogta, hogy jól látja azt, amit lát, de a következő pillanatban felsikoltott és a barátaihoz szaladt. A négy lány – beleértve Bellát is – összeölelkezett, majd Bella egyenként is megszorongatta őket.
A mosolya aztán lejjebb hervadt, mikor látta, hogy Will is itt van, de azért jól nevelten őt is üdvözölte. Aztán Jacob részesült egy ölelésben valamint egy „Jesszus, Jake, ráálltál az izomtömegnövelőre?” kérdéssel is „megdobta” Bella.
Míg Bella Charlie-nak hálálkodott, aki kitalálta, és Alice-nek valamint Rose-nak is a nyakába ugrott, amiért megszervezték a bulit, Jacob terepfelderítést végzett, hogy kikkel is barátkozott Bella Phoenix-ben.
Emmett gondolatban éppen korántsem visszafogott módon hívta fel a figyelmem Bella csinosságára, mikor furcsa dologra lettem figyelmes. Kénytelen voltam elszakítani a tekintetem Bella formás lábairól és tökéletes fenekéről, hogy Jacob felé forduljak és megbizonyosodjak arról, hogy amit hallottam, valóban igaz.
A gondolatai Bella barátnője körül forogtak, hirtelen ő lett számára az univerzum közepe, ami nem mást jelentett, mint hogy Jacob Black bevésődött Loriba. Leesett állal konstatáltam a felfedezésemet, mert bár voltak erről teóriák és mendemondák, sosem láttam még élő egyenesben az első sorból.
Charlie után – aki még gyorsan elköszönt Bellstől és tőlünk, mondván, nem akarja elrontani a fiatalok szórakozását, és inkább hazamegy – Carlisle és Esme is elsunnyogott, így csak mi fiatalok maradtunk a házban, bár mi hatan, beleértve Alexet is, aki úgy tűnt megtalálta a közös hangot Willel, csak fiatalnak nézünk ki.
A következő másfél órában esélyem sem volt akár csak egy szót is váltani Bellával, ugyanis a phoenixi csajok teljesen lefoglalták. Lori jó néhányszor a bátyáimmal csevegő Jacobot tüntette ki figyelmével. Miután Bellának hagytak két szusszanásnyi időt, sorra vette a családom tagjait, és nekik is megköszönte a partit. Jasper után Bella Emmettet kereste meg, aki éppen a medencénél élvezte a friss levegőt és próbálta nem kirókázni azt a pezsgőt és süteményt, amit kénytelen volt elfogyasztani.

– Mondta Alice, hogy ti, fiúk vásároltatok be a bulira. Köszönöm – kezdte Bella, mikor odaért Emmetthez.
– Érted bármit, Csajszi – kacsintott rá Em Bellára, majd mindketten elnevették magukat.
– Most megkeresem Edwardot is, ha nem gond – indult volna el vissza Bella, de Emmett nem hagyta.
– Tudod, azon gondolkodtam mielőtt kijöttél, hogy tényleg igaz-e, hogy fogadásból beugrottál egy medencébe.
– Már miért ne lenne igaz? – kérdezte Bella meglepődve.
– Nem tudom. Csak nem tűnsz olyan bevállalós csajnak – simogatta Emmett az állát, töprengően pillantva Bellára.
Szegény Bella, ha tudta volna, hogy egy Em-féle csapdába sétál, tuti a medence közelébe se ment volna.
– És ha bebizonyítom, hogy igenis bevállalós vagyok, akkor elhiszed, hogy az a fogadós-medencés dolog igaz?
– Bizonyíts! – vigyorgott Em és képzeletben vállon veregette magát, amiért behúzta Bellát a csőbe.
Alice is figyelemmel kísérte Bella és Emmett beszélgetését, és széles mosollyal az arcán táncolt oda Bellához és cibálta fel az emeletre.
Fentről pillanatokon belül egy panaszos Alice hallatszott le, és heves tiltakozások. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire elveszítem majd a fejem, ha Bella felveszi azt a fürdőruhát, amit Alice adott neki.
Az egyik indok kiderült, hogy miért ment Alice Seattle-be Rose-zal. Fürdőruhát vettek Bellának. Csak azt nem értem, hogy közelebb nem volt egy bolt sem, ahol lehetett volna bikinit kapni?
Bella nem sokkal később köntösben libegett le az emeletről Alice-szel együtt, majd megálltak a nappali közepén.
– Bella, nem muszáj belemenned Emmett játékába – kezdte Rose, de Bella leintette.
– Bella Swanra senki se mondja, hogy nem bevállalós – szegte fel az állát, majd meglazította a köntöst magán.
Felkészültem egy nagyon csinos Bellára, de óriásit kellett tévednem. Nem egyszerűen csinos volt, hanem gyönyörű és kimondhatatlanul kívánatos, abban a merész, kék színű fürdőruhában. A háta egy vékony pánttól eltekintve fedetlen volt, elől pedig…
Felvont szemöldökkel fordultam Alice felé, aki csúfondárosan bámult rám.
„Csak nem gondoltad, hogy ilyen egyszerűen megtudod, hogy milyen tetoválása van Bellának?” – üzente gondolatban, majd összepacsizott Rose-zal.
A tekintetem visszafordítottam Bella felé, és tetőtől talpig végigcsodáltam. Nem éppen visszafogott gondolataim támadtak Bella kívánatos testének látványától és éreztem, ahogyan a vágy testem egy bizonyos pontján összpontosult.
Jasper kitágult szemekkel nézett rám és bár ritkán folyamodom ilyen eszközökhöz, de most kénytelen voltam megfenyegetni bátyámat.
– Ha ezt bárkinek is elmondod, beárullak Alice-nek.
– Miről beszélsz? – lepődött meg.
– Bevetetted a képességed, hogy lehűtsd Alice-t és tovább olvashasd azt a könyvet.
– Nem mondhatod el neki! – rémült meg.
– Akkor te is tartsd a szád! – mordultam rá, majd diszkréten leemeltem egy tálcát az asztalról és férfiasságom elé tartottam, nehogy meglássák, mit váltott ki belőlem Bella.
A következő pillanatban Bella megindult és nem sokkal később egy tökéletes fejessel csobbant a medencébe.
– Azt a brummogó hétszázát! – adott hangot Em Bella bátorságának, hogy előttünk is bevállalta az akciót nem éppen sok anyagból álló fürdőruhában.
Alice a köntössel a kezében a medencéhez ment és miután Bella kimászott a vízből rásegítette.
– A szobámban át tudsz öltözni – mondta Bellának, aki egy bólintás után és persze egy széles mosollyal később, amit Emnek intézett, az emelet felé indult.

Bella emeletre való távozásával egy időben a buli visszatért a régi kerékvágásba.
Miután Emmett pontosan egy tucat poénját végighallgattam, a konyhába mentem, hogy a kiürült tálakat újratöltsem rágcsálnivalóval. Mikor indultam volna vissza két lány elállta az utamat.
– Szóval te meg Bells… – kezdte a szőke, akit Amynek hívtak.
– Együtt jártok? – fejezte be a mondatot Hilary.
Elfordultam tőlük és az ablakhoz sétálva kinéztem az erdőre. Néhány pillanatig csak hallgattam, majd miután végiggondoltam, hogy mit is kellene mondanom megszólaltam:
– Bellával csak barátok vagyunk – szóltam igazsághoz hűen és ismét feléjük fordultam.
Kitágult szemekkel konstatáltam, hogy már nem csak hárman vagyunk a helyiségben, hanem a két lány mögött ott állt vizes hajjal, és térdig érő ruhában Bella.
Az arca mindent elárult: a szemei szomorúan csillogtak és ajkain sem ült az az imádnivaló mosolya.
Nem kellett a gondolatolvasás ahhoz, hogy tudjam, megbántottam őt azzal, amit mondtam.
– Bella, én nem úgy gondoltam – túrtam zavartan a hajamba. – Lányok, magunkra hagynátok minket? – pillantottam rájuk.
Bólintottak, majd kisétáltak a konyhából magunkra hagyva minket Bellával.
– Nem kell magyarázkodnod – legyintett Bella.
– Szerintem pedig kell – ellenkeztem. – Nem tudom, hogy mit mondhattam volna nekik, hisz még én sem tudom, hogy mi van kettőnk között – sétáltam oda hozzá.
Bella a falnak dőlt és mindenhová nézett, csak rám nem.
– Bella, mi van kettőnk között? Tudnom kell – suttogtam és a lehető legközelebb mentem hozzá.
– Nem tudom – suttogta ő is.
Eltűrtem egy vizes tincset az arcából, és nem bírtam ki, hogy ne szagoljak bele a hajába.
– Ha tudnád, milyen elképesztően jó illatod van – túrtam bele hajába és közben orromat végighúztam az artériáján.
Bella megremegett, ami még inkább elvette az eszemet.
– Gyönyörű voltál abban a fürdőruhában – mormoltam a nyakán lévő gödröcskébe.
Bella felsóhajtott és karjait a nyakam köré fonta.
– És téged nem zavar, hogy fiatalabb vagyok nálad? – suttogta és közelebb húzott magához.
– Nem – emeltem fel a fejem és az ajkaihoz kezdtem közelíteni.
Bella ajkai elnyíltak és tekintetével a számat vizslatta.
– Mondd, hogy akarod, hogy megcsókoljalak – mondtam néhány milliméterre az ajkaitól.
– Akarom – mondta elfúló hangon.
– Ezt azért kaptad, mert játszottál velem ebédidőben – vigyorogtam rá, és elléptem tőle.
Vagyis csak léptem volna, ha engedte volna. Karjaival kismajomként csüngött rajtam és nem hagyta, hogy akár egy milliméterrel is távolabb kerüljek tőle.
– Akarom azt a csókot – mondta elszántan –, és meg is fogom kapni – motyogta aztán a számnak.
Minden akaratom a porba hullt – nem mintha olyan sok lett volna az elmúlt percekben – és engedtem a kísértésnek.
Hagytam, hogy ajkai az enyémekre csússzanak, és hogy nyelvével végigsimítson az alsó ajkamon. Egy pillanat sem kellett ahhoz, hogy felocsúdjak és minden eddiginél nagyobb hévvel vegyem birtokba kívánatosan duzzadó ajkait…

Megjegyzés: Bella fürdőruhája: ITT.

szombat, október 30, 2010

Ízelítő a 20. fejezetből

Sziasztok!

     El sem hiszem, hogy már a huszadik (HUSZADIK!) fejezetből adunk ízelítőt, de ez van!
     Tessék hangulatba jönni, holnap folyt. köv....
     Pusz
     Pupi & Szylu

"– Ez nem ér!
Közelebb hajoltam hozzá – bár sajnos mégsem annyira közel, mint eredetileg szerettem volna – és úgy suttogtam neki, hogy a hallgatózó csoporttársaink ne hallják.
– Az nem ér, hogy játszottál az érzéseimmel.
Egy pillanatra még a lélegzete is elakadt, majd csak úgy kapkodta a számára nélkülözhetetlen levegőt Bella.
– Milyen… érzéseiddel? – kérdezte kíváncsian és csokoládészín szemei csak úgy csillogtak."

vasárnap, október 24, 2010

Eternity - 19. fejezet


19. fejezet

Egyszer minden nap véget ér...

„A vágyak sorban állnak,
Vége lesz hamar a bálnak,
Oh bárcsak érinthetnél!
Ne kérd, hogy: lassan a testtel!
Ne súgd, hogy: most ne siesd el!
Oh, bárcsak érinthetném!”
(Ákos: Érintő)

(Bella szemszöge)

Már éppen közöltem volna mindkettőjükkel, hogy fogják meg, és telepítsék át a székhelyüket valahova máshova – lehetőleg az én ötven kilométeres körzetemen kívülre, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet –, mert abban a pillanatban egyikőjüket sem akartam látni, amikor a házunk előtt megállt egy civil autó.
Először azt hittem, hogy egy Port Angelesbe igyekvő turista tévedt el, de aztán amint a sofőr kiszállt a kocsiból, valamiért megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
– Oh, milyen nagy a forgalom már korán reggel! – lepődött meg egy másodpercre Charlie, majd elmosolyodott, és odafordult hozzám. – Szia, kicsim!
– Szia, apu! – köszöntem vissza. – Hát te? És kié ez a csodálatos járgány?
Charlie öles léptekkel sietett oda a bejárati ajtóhoz, és előhalászva a kulcsát kinyitotta. Eltűnt a szemem elől, de már jött is visszafelé, és bezárta maga után az ajtót.
– Mark, a helyettesem adta kölcsön egy körre a kocsiját, mert nem hivatalos ügyben át kell ugranom a szomszédos megyébe, és nem akarok feltűnést kelteni a szolgálati autómmal – magyarázta, és láttam, amint eltesz valamit a belső zsebébe. – Csak hazajöttem szólni, hogy ne várj vacsorára, bár, amint látom, neked most kisebb gondod is nagyobb ennél – nézett a még mindig a járdán szobrozó két jómadárra.
Dühösen fújtattam egyet, és kénytelen-kelletlen a srácokra intettem.
– Apu, hadd mutassam be neked Edward Cullent és Alexander McEvanst – mutattam egyesével az éppen bemutatott személyekre. – Edward, Alex, ő itt az apám, Swan rendőrfőnök.
Nem tehettem róla, és normál körülmények között soha, de soha nem csináltam volna meg ezt, de most annyira kihangsúlyoztam a "rendőrfőnök" szót, hogy az még a nem vámpír hallású Charlie-nak is feltűnt. A két nagyokos elvigyorodott, de apu sem állhatta meg egy velős megjegyzés nélkül:
– Bizony, rendőrfőnök, úgyhogy ehhez tartsátok magatokat – viccelődött velük, én meg égtem, mint a rongy. – Amúgy melyikőjüket lőjem le?
Na, ez a kérdés meg nekem tetszett, mert házi vámpírjaim arcáról egyszerre, szinkronban fagyott le a mosoly, amire felkuncogtam.
– Hát, vagy mindkettőt, vagy egyiket se – mondtam és apura villantottam egy mosolyt. – Még gondolkozom, hogy melyik opció legyen.
– Ameddig gondolkozol, én addig indulok, mert időre kell mennem – lépett oda hozzám, és nyomott a fejem búbjára egy puszit.
– Amúgy mit tettél zsebre? – érdeklődtem, és nem számítottam rá, hogy ilyen reakciót váltok ki Charlie-ból.
Még vörösebb lett, mint én szoktam, és zavartan krákogott. Elnézve a válla felett láttam, hogy Edward arca megrándult az elfojtott mosolytól – tehát "hallotta", hogy mit gondolt apa – és elhatároztam, hogy bármilyen áron kiszedem belőle.
– Nem lényeges, csak egy apróság – hadarta gyorsan, és már loholt is a kocsi felé.

Menet közben kezet nyújtott Edwardnak, aki készségesen elfogadta azt, az én szemeim meg kikerekedtek.
– Jó, hogy látlak, Edward – mondta apa. – Szólj majd apádnak, hogy beszélnem kell vele egy nagyon fontos ügyben.
– Feltétlenül átadom – biccentett.
– Apa, nem kéne egy kicsit jobban aggódnod miattam? – háborodtam fel, és nemtetszésem jeléül csípőre tettem a kezeimet.
– Jah, tényleg, majdnem elfelejtettem – csapott a homlokára Charlie. – Vigyázz magadra és lehetőleg még előttem érj haza!
Fürgén és fiatalosan bepattant a kocsiba és egy utolsó intést követően már ott sem volt. Megdöbbenve álltam ott és néztem, ahogyan a saját apám itt hagy a saját házunk előtt két sráccal. Helyesbítek: két őrülten szexis vámpírral, de ezt nem köthettem sem az ő, sem a vámpírok orrára.
– A pofám leszakad – csúszott ki a számon.
– Az tény, hogy nagyon jó fej az apád – konstatálta Alex, mire én is és Edward is szúrós szemekkel meredtünk rá.
– Fogd be! – mordultam rá cseppet sem nőiesen, és Edwardból kibukott a nevetés. – Ez rád is vonatkozott! – mutattam rá. – Mindketten fogjátok be!
A két jó madár elcsendesedett, de nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen félelmetes szemekkel vizslatták egymást. Nagy levegőt vettem, és már éppen kimondtam volna a "halálos ítéletet", amikor ismét egy kocsi moraja hangozott fel nem messze tőlünk. Edward morgott valamit az orra alatt, de olyan gyorsan és halkan, hogy nem hallhattam, Alex viszont igen, mert összeszűkültek a szemei.
A járda mellett az iskolában már néhányszor látott piros BMW állt meg, és Alice, valamint Rose integettek ki belőle.
– Bella, gyere már! – kiáltotta Rosalie. – Nem érünk rá egész nap!
Ördögien elvigyorodtam, és kecsesen elsuhantam a két vámpír között, de még visszaszóltam nekik, miközben beszálltam a vörös gyönyörűségbe.
– Bocsi, srácok, de ma a sportkocsikat részesítem előnyben!
Rose és Alice felkacagott, és a szőke szépség a gázra lépett. Visszapillantva még láttam, hogy a fiúk megkövülten álltak és bámultak utánam, de ez abban a percben nem nagyon izgatott.
Viszont azt is tudtam, hogy hamarosan szembe kell néznem velük, és Edwardból még ki is kell szednem apu titkát. És nem jó dolog, ha az ember fél méteres hátránnyal indul egy ilyen versenyben. Bár, ha az ellenfél vámpír, az sokat változtat a helyzeten...

(Edward szemszöge)

Még mindig döbbenten álltam a járdán, és képtelen voltam bármilyen mozdulatot is összehozni. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy azok után, amik kettőnk között történtek Bellával, képes volt, és csak úgy itt hagyott. Rendben, a tegnapi este nem úgy sikerült, ahogyan elképzeltem – és valljuk be őszintén, hogy az az erkölcstelen felem, amiről már Bella is említést tett, nagyon, de nagyon mást akart csinálni –, viszont ma reggel szerettem volna mindent tisztázni vele, és tiszta lappal indulni.
Most meg itt állok, és csak bámulok a nővérem autója után. Ez baromira nem fair!
– Hát, azt hiszem, hogy ezt megérdemeltük – sóhajtotta mellettem egy hang, és csak most jöttem rá igazán, hogy nem vagyok egyedül.
Lassan oldalra fordítottam a fejemet, és megláttam a nem messze tőlem ácsorgó és szintén a semmi után bámuló Alexet. A gondolatai még mindig rejtve voltak előttem, de mintha néhány foszlány átszűrődött volna. És most az egyszer azt kívántam, hogy bárcsak mégse hallanám az eszmefuttatásait, ugyanis azok nem másról, mint Belláról szóltak. Egy-egy villanás elejéig megmutatta nekem formás lábait, csodás arcát és ragyogó mosolyát. Nem tudom, hogy tisztában volt-e képességemmel – szerintem nem –, de így is piszkosul feldühített, ezért minél előbb távozni akartam.
– Csak a magad nevében beszélj! – morogtam az orrom alatt, és odasétáltam a kocsimhoz.
– Hé, attól, hogy ugyanarra a csajra hajtunk, még nem kell így viselkedned velem! – Hangjában jól hallatszott a szemrehányás, és ez most jót tett sérült önbecsülésemnek.
– Ahogy gondolod – vontam meg a vállam, de nem néztem vissza rá.
Beültem Viv volánja mögé, és az ablakon még kiszóltam, miközben indítottam.
– Egy tanácsot viszont adhatok, ha megengeded. – Megvártam, amíg beleegyezően biccentett, és csak utána folytattam, de most már fenyegetőbb hangon. – A te helyedben nagy ívben elkerülném Bellát!
– Te most fenyegetsz engem? – vonta fel a szemöldökét.
– Oh, én soha – villantottam ki a fogsoromat egy mosoly kíséretében. – Ez csak egy jó tanács egy olyan személytől, aki ugyanarra a lányra hajt, akire te is!
A gázra léptem, és kihajtottam az utcából, hogy magam mögött tudhassam létezésem egyik megkeserítőjét, és találkozhassam vámpír életem eddigi legnagyobb kincsével.

Az iskola parkolójába érve megálltam Rose BMW-je és Emmett dzsipje mellett – két bátyám ma kénytelen volt a feltűnőbb járművet használni, de szerintem nem nagyon bánták – és kényelmesen kiszálltam. Már csak a késők lézengtek a közelemben. Nem siettem, hiszen tudtam, hogy már csak spanyolról matekra menet találkozhatom Bellával, valamint az sem dobott fel teljesen, hogy az első órámat végig kell szenvednem Em társaságán. Oké, be kell ismernem, hogy mostanában eléggé kulturáltan viselkedik, de tegnap este – éjszaka! – óta mintha bevett volna valamit, és le sem száll rólam. Rólam és Belláról. És hiába mondom neki, hogy nincs olyan, hogy Bella és én, ő csak fújja, és fújja, és fújja...
"Ááá, megjött a mi házi Rómeónk!" – hallottam meg a gondolatait, amint beléptem a terembe. – "Na, sikerült elcsavarnod Júlia fejét?"
– Em, ne most! – morogtam rá, amikor leültem mellé és előszedtem a könyveimet, amiknek a tartalmát már kitéve-betéve tudtam.
– Ha ne most, akkor mégis mikor? – zsörtölődött, mint egy öregember. – Óra után rohansz majd hozzá, és ebédnél is vele leszel elfoglalva. Suli után meg úgy el vagy varázsolva, mint Csipkerózsika!
– Nem is vagyok Csipkerózsika! – háborodtam fel a szóhasználaton.
– Ott volt a "mint" szócska, ami hasonlatra enged következtetni – sóhajtotta. – Na, akkor mi a pálya?
Én is csak sóhajtottam, mert tudtam, hogy ha nem dalolok, akkor soha nem fog békén hagyni.
– Semmi, Em – könyököltem fel az asztalra és unottan lapozgatni kezdtem a könyvemet. – És ezt most tényleg szó szerint kell venni.
– Mi volt ma reggel? – érdeklődött tovább és gyermeki kíváncsisággal csillogtak a szemei.
– Alex is megjelent, és Bella iszonyatosan dühbe gurult – forgattam egy tollat az ujjaim között. – Ha nem is nyíltan, de elküldött bennünket melegebb éghajlatra azzal az ügyes húzásával, hogy Alice-ékkel jött suliba.
Emmett halkan fulladt meg mellettem az elfojtott röhögéstől, de én most nem törődtem vele. Csak az járt az agyamban, hogy milyen leleményes az apja, és mennyire fog örülni Bella, amikor megtudja, hogy mi ez a nagy titkolózás.
– Mondtam már, hogy baromira bírom a csajszit? – kérdezte játékosan Em és vállon bokszolt. – Tisztára olyan érzésem van, mintha a kishúgom lenne!
– Ezt verd ki abból a kőkemény fejedből, de rögtön! – csattantam fel, és abban a pillanatban lépett be a tanár.
Kissé furcsán nézett rám, de amikor rájött, hogy nem neki szólt a dühkitörésem, vállat vont, és megkezdte az órát. Emmett ezek után csöndben maradt, csak a gondolatai forogtak a körül, hogy milyen lenne, ha Bella is a családunkhoz tartozna. És természetesen már elméletben össze is boronált bennünket...
Szó szerint úgy estem ki a padból és rohantam ki a teremből, amint meghallottam a csengőt, hogy minél előbb találkozhassam vele, és mindent elmondjak neki. Még eljutott a tudatomig Emmett morgása, amiben kifejtette, hogy ő megmondta, hogy ez lesz, de amint lefékeztem a matekterem ajtaja előtt, már el is felejtettem nagyokos bátyámat.
Mr. Varner szokásához híven tovább tartotta az órát, így már öt perce szobrozhattam ott, amikor megjelent Alice. Eltáncolt előttem, de halkan odasúgta:
– Ne is reménykedj, ebédig nem fogsz tudni beszélni vele! – és már ott sem volt.
Egy pillanatra elkenődtem, hogy nem láthatom őt még három órán keresztül, de aztán bevillant. Alice csak azt mondta, hogy nem fogok tudni beszélni vele, nem azt, hogy nem fogom látni őt!
– Mára be is fejeztük, de ne felejtsék el, hogy holnap dolgozatot írunk, tehát mindenki tanuljon! – mondta el záró monológját a tanár és fél perccel később nyílt az ajtó.
A tömeg egy emberként tódult ki az ajtón, de sejtettem, hogy Bella nem lesz közöttük, így türelmetlenségemet nem is palástolva léptem be a terembe. Jól tippeltem. Még akkor szedegette össze a könyveit, és nagy lendülettel fordult meg, hogy távozzon. A tekintete megakadt rajtam, és pupillái tágra nyíltak. Tehát meglepődött. Helyes, nagyon helyes. Villámgyorsan rendezte arcvonásait, és kecsesen elsuhant mellettem, rám se nézve.

Nem sértődtem meg, hiszen tudtam, hogy a büszkesége miatt viselkedik így, ezért inkább csak kuncogni tudtam. A következő három órát jókedvűen ültem végig, és már alig vártam, hogy ebédidő legyen. Szegény Jazzt ki is készítettem biológia órán, de azért ő is örült neki, hogy ennyire fel vagyok spannolva. Alice számára még tartogattam egy alapos fejmosást, amit a reggeli magánakciójuk miatt érdemeltek ki Rose-zal, de majd később behajtom rajtuk.
Tesiről egyenesen a menzára siettem, és a bejárat előtt szobroztam, még mindenki más elhaladt mellettem, és egyik-másik diáktársam megjegyezte, hogy mennyire feldobott vagyok. Hát, nem jártak messze az igazságtól, az egyszer biztos! Testvéreim csak fejcsóválva haladtak el mellettem, Rose volt az egyetlen, aki pár másodpercre megállt.
– Nem jön be a menzára, mert nem éhes – súgta oda nekem. – Azt mondta, hogy levegőzik egyet, szóval szerintem a hátsó padoknál keresd!
– Kösz, Rose! – motyogtam hálásan, és céltudatosan elindultam az említett irányba.
Az előző napokhoz képest változást hozott az, hogy most nem esett a hó, ezért csendes, ám hideg februári idő volt. Az éjjeli fagynak köszönhetően a már meglévő hó csonttá fagyott, így kizárt dolognak tartottam, hogy meg tudom lepni őt. Bár jobb, ha tudja, hogy jövök. Talán kisebb az esélye annak, hogy most tényleg leüvölti a fejemet.
A hátsó udvaron nem volt nehéz megtalálnom őt, hiszen ott ücsörgött nekem háttal az asztalon és egy lélek sem volt körülötte. Lassan, ráérősen közeledtem felé, és amíg a hó ropogását hallgattam, ami keveredett szívének egyre gyorsuló ritmusával, azt latolgattam, hogyan is kezdjek bele a mondandómba. Általában könnyen jöttek a szavak a számra, de ha Bella közelében voltam, mintha az agyam kommunikációs központja és a nyelvem között elvágták volna a kapcsolatot. Rém idegesítő!
Az volt a tervem, hogy pár lépésnyire megállok tőle, így biztosítva neki szabad mozgásteret – elvégre vámpír vagyok, és frászt kéne tőlem kapnia, de ez mintha egy cseppet sem zavarná őt –, ám amint megláttam csodálatos vonásait, nem bírtam ki és leültem mellé az asztal tetejére. Bella felsóhajtott és tovább fürkészte az iskola mögött elterülő erdőt. Megköszörültem a torkomat – nem mintha erre szükségem lett volna – és kinyögtem az első mondatot, ami eszembe jutott.
– Meg fogsz fázni.
Szája sarka apró mosolyra húzódott és megadóan nyúlt bele kabátja belső zsebébe, hogy kivegyen egy ötdolláros bankjegyet. Könnyedén a mutató és a hüvelykujja közé csippentette és odanyújtotta nekem.
– Soha többet nem fogadok Alice-szel – morogta, mire leesett a tantusz.
Felnevettem és elvettem húgom nyereményét, majd levettem a saját kabátomat és ráterítettem a hátára. Bella hálásan pillantott fel rám, majd elkapta rólam a tekintetét és roppant elfoglalt lett a pad tanulmányozásával. Aha, szóval még mindig haragszik.
– Nézd, sajnálom a ma reggel történteket – kezdtem bele. – Barom voltam, de Alex... – És akkor egy gondolat szöget ütött a fejemben. – Tényleg, hol van Mr. Nyálgolyó?
– Befejeznétek azt, hogy idiótábbnál idiótább nevekkel illetitek a másikat? – dörrent rám Bella, de már folytatta is. – El kellett intéznie valamit, ezért az első óra után lelépett.
– Vagy csak fáj neki a vereség – morogtam az orrom alatt, de természetesen meghallotta.
– Honnan vagy benne annyira biztos, hogy ő veszített, és te nyertél? – vonta fel a szemöldökét. – És különben is, azt hiszitek, hogy ez egy verseny, amiben én vagyok a trófea? Hogy ez csak egy játék? Hát, akkor közlöm veled, hogy elegem van – pattant fel mellőlem, és már ismételten faképnél hagyott volna, ha nem kapom el a karját időben.
Ezzel ugyan sikerült őt megállításra kényszerítenem, de csak ideiglenesen. Elkeseredésében ráncigálni kezdte a kezét, hogy szabaduljon tőlem, de amennyire tudtam gyengéden, ám mégis vasmarokkal fogtam őt. Szinte már fizikai fájdalmat okozott volna, ha el kell őt engednem.
– Edward, engedj el! – könyörgött elcsukló hangon és láttam, amint két hatalmas könnycsepp siklik végig csont fehér arcbőrén. – Kérlek, hagyj elmenni!
– Bella, kérlek, ne tedd ezt velem! – suttogtam és leszállva az asztalról szembe álltam vele.
Csokoládészín szemeiben csak tiszta fájdalmat tudtam felfedezni, és úgy éreztem, hogy rég nem dobogó szívem megszakad a látvány miatt. Óvatosan két kezem közé fogtam szív alakú arcát, és finoman letöröltem a könnyeit.
– Sajnálom – súgtam, egyenesen a szemeibe nézve. – El sem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom. Egy címeres ökör voltam, amikor leléptem, de megijedtem. Egyszerűen nem akartalak belerángatni ebbe. Ez nem fair! Neked erről nem kéne tudnod, nem lenne szabad tudnod! – A végére már szinte morogtam a dühtől.

– De most már tudok róla, és ez mindent megváltoztat – suttogta ő is. – Bár, nem tudom... – bizonytalanodott el.
– Ha most megint a tegnap éjszakai veszekedésünket akarod folytatni, akkor jobb, ha bele sem kezdesz – hallgattattam el és megráztam a fejemet.
– Miért higgyek neked? – vonta fel a szemöldökét édesen. – Hiszen eddig csak hazudtál.
– Tévedsz – vágtam rá azonnal. – Minden, amit neked mondtam, igaz volt! Az már egy más dolog, hogy nem mondtam el az igazságot, de nem hazudtam.
– Akkor is, miért higgyem el, hogy nem volt közted és a között a Tanya között semmi sem? – kötötte az ebet a karóhoz.
Egyik kezemmel megkerestem a kezét, és apró tenyerét a mellkasomra helyeztem, oda, ahol a szívemnek kellett volna dobognia. Egy pillanatig meglepődve nézett összekulcsolt kezünkre, majd csillogó szemeit rám emelte. Tudtam, hogy ennyivel még nem győztem meg, mert nála makacsabb teremtéssel még nem találkoztam, de ismét meglepett.
– Rendben, hiszek neked, ha… – hagyta félbe a mondatot, ezzel csigázva fel teljesen.
– Ha? – csaptam le a kínálkozó alkalomra.
– Ha elmondod, hogy mit tervez Charlie? – villantott rám egy angyali mosolyt, amitől elállt a lélegzetem. – Tudom, hogy láttad a gondolataiban, szóval?
Kellett vagy fél perc, mire felfogtam, hogy mi ez az egész. Belesétáltam egy nagyon szépen előkészített és megtervezett csapdába, aminek egész végig az volt a célja, hogy kiszedje belőlem az apja titkát. Hogy én miért nem láttam át előre ezt az egészet? Ez csak egy színjáték volt, hogy megpuhítson!
Egy mozdulattal fordítottam meg őt, és nyomtam neki az asztal szélének, hogy ne tudjon elmenekülni előlem.
– Szóval erre ment ki a játék, igaz? – vallattam őt, de már nevettem az helyzeten. – Hogy elaltasd a gyanúmat és könnyedén kiszedd belőlem az apád titkát?
Bella arca egyszeriben felvidult és még csábosabban mosolygott.
– Te már tudod, hogy nem történt semmi sem köztem és Tanya között – folytattam a "bűnök" felsorolását.
– Alice reggel beavatott a dologba, igen – vont vállat könnyedén. – Szóval?
– Na, azt lesheted! – kiáltottam fel színpadiasan. – Belőlem egy szót sem fogsz kihúzni, ezt előre borítékolhatom.
– Biztos vagy te ebben? – vonta fel az egyik szemöldökét és olyan arcot vágott, amitől még egy szent is kísértésbe jött volna, nem hogy én!
Gyorsan engedtem el őt és hátráltam pár lépést, hogy ne érezzem őrjítő illatát, ami teljesen elvette az eszemet.
– Bella, egy vámpírral szórakozol – morogtam csendesen és villámló szemekkel néztem bájos arcába.
– Te pedig felhúztál egy Swant, szóval... – harapta el a mondatot és ellökte magát az asztaltól.
Határozottan haladt felém, én meg nem tehettem mást, egyszerűen kénytelen voltam hátrálni, mert ha megérintett volna, akkor elvesztem a kontrollt önmagam felett és az ki tudja, mihez vezetett volna. Ez a kétszemélyes akció egészen addig ment, amíg hirtelen el nem tűnt mögülem a tér és az iskola falának nem ütköztem.
Bella elégedett mosollyal az ajkán állt meg közvetlenül előttem és lábujjhegyre ágaskodva hajolt a fülemhez.
– ...a játék folytatódik – suttogta és édes lehelete elbódította az agyamat.
Ösztönösen nyúltam érte, hogy végre engedek erkölcstelenebbik felemnek és megcsókolom, utána pedig elmondom neki, hogy mit is érzek iránta, de könnyedén ellépett előlem – egy vámpír elől! – és incselkedve táncolt el az iskola felé. De még azért odadobta nekem a kabátomat és kacsintott egyet. Sóhajtva ráztam meg a fejemet, majd bújtam bele a kabátomba, amin tökéletesen érződött a fantasztikus levendula és frézia kettőse.
Hát, Bellám, ha játszani akarsz, akkor játszunk! – vigyorodtam el és nagy léptekkel megindultam én is az iskola épülete felé.

szombat, október 23, 2010

Ízelítő a 19. fejezetből

Sziasztok!
Itt is az ízli, jó étvágyat hozzá!XD
Puszi: Szylu és Pupi

„– Bella, egy vámpírral szórakozol – morogtam csendesen és villámló szemekkel néztem bájos arcába.
 – Te pedig felhúztál egy Swant, szóval... – harapta el a mondatot és ellökte magát az asztaltól.
Határozottan haladt felém, én meg nem tehettem mást, egyszerűen kénytelen voltam hátrálni, mert ha megérintett volna, akkor elvesztem a kontrollt önmagam felett és az ki tudja, mihez vezetett volna. Ez a kétszemélyes akció egészen addig ment, amíg hirtelen el nem tűnt mögülem a tér és az iskola falának nem ütköztem.
Bella elégedett mosollyal az ajkán állt meg közvetlenül előttem és lábujjhegyre ágaskodva hajolt a fülemhez.
 – ...a játék folytatódik – suttogta és édes lehelete elbódította az agyamat.”

vasárnap, október 17, 2010

Eternity - 18. fejezet

Sziasztok!
Megjött a szép hosszú 18. fejezet. Reméljük tetszeni fog. Jó szórakozást hozzá!
Puszi: Szylu és Pupi


18. fejezet

Call me when you're sober

„Never was and never will be
Have you no shame? Don't you see me?
You know you've got everybody fooled”
(Evanescence: Everybody’s fool)

(Bella szemszöge)

Egyszerűen képtelen voltam koncentrálni. Nem egészen tizenkét órával ezelőtt azt mondtam, jobban mondva írtam Edwardnak, hogy soha többé nem akarom látni, most meg...
Itt állok, hűvös karjai a derekamra fonódnak, és arca alig néhány centire van csak az enyémtől. És még cukkol is. Ez bosszúért kiált!
Lassan, iszonyatosan lassan közelített felém, hogy ismét megcsókoljon, és a saját igazát bizonyítsa, mely szerint nem volt téves reakció az, hogy visszacsókoltam őt. Na, abból te nem eszel, az biztos!
Hűvös lélegzetét az ajkaimon éreztem, amitől borzongás futott végig egész testemen. A tudatom egy apró szeglete még derekasan küzdött, hogy ellenálljon, de aztán megadtam magamat és csak vártam. Vártam, hogy végre ismét hatalmába kerítsen az az erő, aminek nem tudtam parancsolni, és egyre csak űzött Edward felé.
Ajkai néhány milliméterre voltak csak az enyéimtől, amikor az ajtóból hirtelen morgás szállt felénk, és ez megtörte az idilli pillanatot. Révetegen pillantottam a hang irányába és megláttam azt, akinek a legszívesebben most kitekertem volna a nyakát.
Drága gyermekem, gyermekünk, Jackson kukkantott be a résnyire nyitva felejtett ajtón, és az ő mellkasából tört fel a morgás. Szúrós szemekkel méregetett bennünket, főleg a papáját. Apró kuncogás csúszott ki a számon, amikor Edward szorosabban fonta körém karjait, és azt a cseppnyi kis távolságot is eltüntette kettőnk között, ami még volt. Nem tudtam, hogy ösztönös vagy tudatos cselekedet volt-e ez tőle, de nem is nagyon érdekelt. Az számított csak, hogy ezzel kimutatta, valamennyire számítok neki, és fontos vagyok a számára.
Jackson szeme megvillant és még jobban morgott. Edward egy pillanatra összeszorította az ajkait, amik penge vékonnyá formálódtak, majd eddigi viselkedését sutba vágva visszamordult a fiára. Jacksonnak szó szerint torkán akard a szó, és pupillái tágra nyíltak.
 – Eredj, és keress meg bennünket a földszinten! – suttogta Edward és visszafordult hozzám.
Egyik kezével gyengéden végigsimított járomcsontomon és a fülem mögé tűrte a hajamat, hogy ujjai akadálytalanul folytathassák megkezdett útjukat a nyakamon. Forróság töltötte el egész testemet és jólesett hűvös bőre, mellyel minimálisan ugyan, de csillapította lázamat.
Elképedve láttam, hogy vadászgörényem behúzott nyakkal kullog el, mintha érette volna Edward minden egyes szavát. Aztán kapcsoltam, és mérgesen löktem el magamtól éjszakai látogatómat.

 – Nem beszélhetsz így vele! – sziszegtem a fogaimon keresztül, és dühösen csípőre vágtam a kezeimet.
Edward értetlenül meredt rám, és nem érthette gyors hangulatváltozásaimat. Ez volt az a perc, amikor valami elpattant bennem, és csak úgy áradt ki belőlem.
 – És nem jöhetsz ide csak úgy, az éjszaka közepén, amikor neked kedved szottyan arra, hogy megcsókolj! Mert szerinted az teljesen rendben van, hogy te megcsókolsz, de amikor én folytatnék veled aktív nyálcserét, akkor inadba száll a bátorság és lelécelsz! – Nem szoktam ilyen felületesen fogalmazni, de fáradt voltam, ingerült és piszkosul dühös. – Majd kiderül, hogy nagyon is jól szórakoztál Alaszkában, már ha tulajdonképpen ott voltál, és nem Las Vegasba léptél le valami nőcskével!
Sajnos levegőt kellett vennem, ő pedig ki tudta használni átmeneti szótlanságomat.
 – Csak nem vagy már megint féltékeny? – kérdezte és az állam a padlón koppant, amikor megpillantottam kaján vigyorát.
 – Álmodban – vágtam a fejéhez és folytattam tovább szónoklatomat. – Nagyon elegem van már abból, hogy csak úgy játszadozol velem, mint macska az egérrel, és fittyet hánysz az érzéseimre...
 – Az érzéseidre? – vonta fel a szemöldökét kíváncsian.
 – Képzeld, érző lény vagyok, ha még ezt nem vetted volna észre! – Szinte már üvöltöttem, de vissza kellett fognom magamat a szomszéd szobában alvó Charlie miatt. – Képes vagyok szeretni, kedvelni, gyűlölni. Jelen pillanatban a legszívesebben képen törölnélek, de félek, hogy az én kezem bánná, mert amilyen kőkemény fejed van, még a végén eltörne.
Edward nagyon komolyan figyelt rám, de a szája szegletében bujkáló mosolyát ő sem tudta leplezni, akármennyire nagy játékos volt. Ez meg tovább borzolta a kedélyemet.
 – Nálad kiszámíthatatlanabb, forró fejűbb és erkölcstelenebb vámpírral még nem találkoztam! – sipítottam szinte már fejhangon, és nem tudtam, hogy mit mondhattam, de megtette a hatását, mert Edward arca elkomorult.
 – Aha, szóval ezzel azt akarod mondani, hogy Alex maga a megtestesült jóság, türelmesség és erkölcsösség? – Szavai hideg tőrként szelték át a levegőt és rátelepedtek az egész szobára. – Nem láthatsz be a fejébe, így nem tudhatod, hogy mit akar tőled!
 – Mert te aztán ismered minden gondolatát! – toporzékoltam és alattomosan egy könnycsepp is kihullott a szememből.
Edward állkapcsa megfeszült, és még a kintről gyéren beáramló lámpafényben is láttam, hogy a szokásosnál is sápadtabb lett. Csak a másodperc töredékéig tartott, amíg a képkockák a helyükre kerültek, és tiszta lett néhány dolog.
 – Ne már! – suttogtam elhaló hangon. – Azt akarod mondani, hogy neked is van olyan különleges képességed, mint néhány vámpírnak?
Reflexszerűen kapta rám a tekintetét, és egy lépéssel közelebb jött.
 – Honnan tudsz te erről? – szegezte nekem a kérdést tömören, kikerülve a válaszadást.
 – Alex mesélt róla – kotyogtam ki, mert egyszerűen képtelen voltam nem válaszolni. – Neki is van és...
 – Neki is van? – nyíltak tágra Edward szemei, de már nem engem nézett, hanem a mögöttem lévő fal egy pontját tüntette ki osztatlan figyelmével. – Hát persze!
Szuper, ez most tényleg nagyon jót tett amúgy is darabokban heverő önbizalmamnak. Köszi, Edward, jövök neked eggyel! Sajnos annyira ki voltam merülve, hogy már dühöngeni sem volt energiám.
 – Tudod mit? – tettem fel a költői kérdést, de még erre sem reagált. – Érezd otthon magadat – morogtam az orrom alatt, de tudtam, hogy vámpír kiléte miatt úgyis meghallotta... Már ha egyáltalán eljutott a tudatáig.

Felkaptam a laptopomat az íróasztalról és lebattyogtam a nappaliba. A heverőn ott feküdt Jackson, aki érkezésemre felemelte a fejét, majd amikor látta, hogy le szeretnék ülni, felkelt, és megvárta, míg lehuppanok. Utána telepedett csak mellém, kicsi fejét a combomon nyugtatva. A laptopomat az ölembe tettem és kinyitottam. A gép egy gombnyomásra életre kelt, és egy perc múlva már be is pötyöghettem a keresett weboldal címét.
Ha túl fáradt voltam, akkor nagyon nehezen tudtam elaludni, és ez most sem volt másképp, így kénytelen voltam álomba ringató eszközhöz folyamodni. Nézzünk filmet a neten! A címlistát böngésztem, és közben szórakozottan simiztem Jack fejét.
 – Tudod, az apukád egy seggfej! – mormoltam elcsüggedten, majd magamban hozzátettem: viszont a legszexisebb seggfej, akibe totálisan bele vagyok habarodva!
Persze Alex is nagyon dögös volt, meg minden, de ő nem mozgatott meg bennem semmi olyat, amit Edward egyetlen pillantással megtett. Nem titkolhattam, hogy vonzódtam hozzá, mint pasihoz, de nem ismertem igazán.
Az Istenért, Bella! – csattant fel a belső hang bennem. – Mert Edwardot olyan jól ismered?
Nem, de...
Kettőjük közül melyik volt az, aki elmondta, hogy tulajdonképpen mik is ők? – rivallt rám ismét az a fránya hang és nem hagyott békén.
Igen, de...
Edward csak játszik veled! Ott van Alex, aki tökéletes, és nagy a valószínűsége, hogy nem visszakozna, ha arra kerülne a sor! – csatlakozott a bennem bujkáló kisördög is a beszélgetéshez.
Tudom, de...
Edward egy seggfej, mint ahogyan te is mondtad! – kiáltott rám az ördögöm. – Teperd le Alexet, és felejtsd el végre Edwardot!
 – Sajnálom – rántott ki kissé már skizofrénnek ható merengésemből egy lágy hang.
Felpillantva – furcsa mód észre sem vettem, hogy a padlót bámultam – megláttam Edwardot, aki az ajtófélfának dőlt és perzselő tekintetét le nem vette rólam.
 – Hagyjuk – dünnyögtem és találomra ráböktem az egyik filmcímre, majd roppantul lefoglalt az, hogy néztem, hogyan tölti be a filmet a gépem.
Domino. Ez volt a film címe és a szereplőgárda, valamint a rövid ismertető alapján elég jónak tűnt. Keira Knightley játszotta a főhősnőt, Domino Harveyt, aki a történelem egyik, ha nem a legnagyobb női fejvadásza volt és az ő élettörténetét dolgozta fel ez a majdnem két órás kis szösszenet.
Ez kell nekem ma estére, helyesbítve éjszakára, ugyanis jóval elmúlt már éjfél is. Sok akció, sok vér, sok hulla és zéró szerelem. Ezt a filmet nekem találták ki.
 – Meg kell értened, hogy miért nem akartalak belerángatni ebbe az egészbe – szónokolt tovább Edward, és nem nagyon zavarta, hogy próbáltam ignorálni őt. – Ez egy olyan világ, ami nem való neked. Tele van veszéllyel és ez nem olyasmi, mint amiket a tévében szoktál nézni. Itt nincsenek jó fiúk, Bella, akik szépen domborítanak félmeztelenül, kikelve az ágyból!
Felhorkantam, de nem néztem rá.
 – Most még sértegetsz is! – sziszegtem a fogaim között. – A pofám leszakad tőled, ugye tudod?
 – Ne legyél gyerekes, Bella! – csattant fel, de olyan hangosan, hogy azt hittem, Charlie majd kipattan az ágyából, és leszalad, hogy mégis mi a fészkes fene folyik itt.
Feszülten várta apám rohamára, és füleltem, de nem történt semmi. Edward földöntúli nyugalommal vizslatott, és amikor visszafordultam a gép felé, felsóhajtott.
 – Mélyen alszik – közölte.
 – Te benéztél az apámhoz? – pillantottam rá futólag.
 – Nem, de az álma zavartalan, így nem fog felkelni minimum reggel hétig – vonta meg a vállát. – És Alice sem riasztott még, hogy valami rendelleneset látott volna.
Nagyon, de nagyon küzdöttem magammal, de végül a kíváncsiságom maga alá gyűrt és kibukott belőlem a kérdés:
 – Mi az, hogy az álma zavartalan és Alice sem látott semmit? – vontam fel a szemöldököm.

Mélyen a szemembe nézett, és mérlegelte, hogy elmondja-e nekem vagy inkább maradjon az a rejtélyes alak, aki eddig is volt. Szusszantott egyet, és kibökte:
 – Ha már az az őrült kitálalt, nincs mit szépítenem. – Nem akadtam fent azon, hogy őrültnek titulálta Alexet, mert most sokkal jobban érdekelt az ő magyarázata. – Mint már a lovagod – ennél a szónál elfintorodott, de nem tudtam, hogy miért is – is megemlítette, vannak különleges képességgel rendelkező egyének közöttünk. Jasper érzi a körülötte lévő személyek érzéseit és manipulálni is tudja őket. Rejtélyes képesség, és a maga nemében páratlan is, akárcsak Alice-é.
Hatásszünetet tartott, hogy meg tudjam emészteni a dolgot, de nem volt szükségem időre és ezt vele is közöltem.
 – Könnyebben beveszi a gyomrom, mint hinnéd, szóval folytathatod is.
 – Hihetetlen, hogy ennyire lazán veszed ezeket a dolgokat – hitetlenkedett és megcsóválta a fejét. – Ki sem akadtál azon, hogy mi vagyok.
Vállat vontam, mert most nem volt kedvem belemenni beszélgetésünk ezen részébe. Edward is látta rajtam, hogy nem szed ki belőlem semmit, így mesélt tovább.
 – Alice képes látni a jövőt – zárta rövidre testvére képességének ecsetelését.
 – Na, ne! – képedtem el. – Most ugye csak szívatsz?
 – Nem szokásom – felelte komoran és mintha kétértelműség lappangott volna ezen szavak mögött.
 – Előre látja a jövőt? – tudakoltam és öntudatlanul tettem le az ölemből a laptopot, majd csúsztam a kanapé szélére, hogy minél közelebb legyek Edwardhoz.
 – Igen, így is fogalmazhatunk – válaszolta, és látva izgatottságomat kissé elmosolyodott.
 – Akkor ezt a beszélgetést is látta már és elmondta neked, hogy mi fog történni? – tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést.
 – Többé-kevésbé – somolygott. – De tudod, ahogyan az emberek változtatják a döntéseiket, úgy változik a jövő is. És van olyan eset, amikor Alice nem óhajtja megosztani velem azokat az információkat, amiket tud, hiába kutakodom a fejében – sóhajtotta nyúzottan.
 – Kutakodsz a fejében? – kérdeztem vissza és valamiért rossz előérzetem támadt.
Edward fogva tartotta a pillantásomat, és alaposan fürkészte arcom minden egyes rezdülését, amíg kimondta a következő szavakat:
 – Gondolatolvasó vagyok.
Elakadt a lélegzetem, a szemeim tágra nyíltak és a szívverésem a háromszorosára, ha nem a négyszeresére kapcsolt, amit persze ő is hallott. A szám elé kaptam a kezemet éa rátapasztottam, hogy ne törjön fel torkomból egy ijedt sikoly, ami biztos, hogy felkeltené apámat. Egy apró és kétségbeesett nyögés még így is kiszaladt a számon, és éreztem, hogy elsápadok, a szoba pedig forogni kezdett velem.
A torkom kiszáradt, és vízért kiáltott, így kénytelen voltam felkelni, és gépies mozdulatokkal átvonszoltam magamat a konyhába. Csak a létfenntartó reakcióim működtek, minden más totálisan leblokkolt, de olyannyira, hogy amikor a pohár vizet megittam és az üveget a mosogatóba tettem, a lábaim felmondták a szolgálatot. A konyhaszekrény előtt csuklottam össze, és a hideg padlón ültem, hátamat a mosogató aljának támasztva. Edward nem jött utánam, de hogy nem mentem vissza, jónak látta, ha a keresésemre indul.
Meglátva egyből odalépett hozzám – olyan kecsesen, hogy azt tanítani kéne – és leguggolt mellém.
 – Bella, meg fogsz fázni. – Hangjában egy jó nagy adag aggodalmat tudtam felfedezni, de lehet, hogy csak képzelődtem, ami nem volt kizárt. – Gyere, kelj fel!

Hűvös karjait a derekam mögé és a térdeim alá fonta és könnyedén felvett a földről. Megindult velem vissza a nappaliba, hogy letegyen a kanapéra.
 – Hagyj békén! – nyöszörögtem és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna. – Nagyobb görény vagy, mint Jackson!
Edward mellkasából dallamos kuncogás tört fel, és az említett személy is felemelte fejét a nevére.
 – Na, ilyen bókot sem minden nap kap az ember, jobban mondva a vámpír – rötyögött.
Itt telt be az a bizonyos pohár.
 – Tegyél le! – sipítottam és rúgkapáltam. – MOST, AZONNAL!
Edward sóhajtva tett eleget a kérésemnek, ami inkább hangzott parancsnak, és eleresztett. Elléptem tőle pár lépésnyire, és tudtam, hogy őrültség, amit csinálok, mert száz, ha nem ezer százalék, hogy ez nekem fog fájni, de megbolondultam volna, ha nem teszem meg. Minden erőmet összeszedtem, és jobb kézzel lekevertem neki egy pofont. Éreztem, hogy a gyűrűsujjamnál valami kiugrott a helyéről, és egy apró roppanás is hallatszott, majd jött az iszonyú fájdalom.
 – Oh, hogy az a... – fojtottam el egy káromkodást és fájós kezemet kezdtem el tapogatni.
 – Bella! – kapott utánam Edward, de én lendületesen hárítottam közeledését, aminek ez lett a vége, hogy megbotlottam a saját lábamban, és kapaszkodó után nyúlva magammal rántottam őt is, egyenesen le a földre.
Kecsesen landoltam, ő meg rajtam kötött ki, így nem volt esélyem a menekülésre.
 – Remek – morogtam, mert a fájdalom még nagyobb intenzitással nyilallt bele a kezembe.
 – Hadd nézzem! – parancsolt rám, és gyengéd erőszakkal kibontotta a kezemet a másik kezem szorításából.
Óvatosan forgatta, és hűvös ujjai enyhítették egy kicsit az égő érzést.
 – Csak kiugrott a helyéről egyik ujjad, amit vissza tudnék én is tenni, de jobban örülnék, ha látná egy orvos – magyarázta. – Más nem fáj?
 – Azt leszámítva, hogy behúztam egyet egy vámpírnak és tuti, hogy agyvérzést is kaptam, kutya bajom sincs – sziszegtem. – Azt viszont megköszönném, ha leszállnál rólam. Már az is eléggé gáz, hogy a fejemben turkálsz, nem kell most még az intimszférámba is betolakodnod.
 – Azt hiszem, maradok még egy kicsit, ugyanis van rá három indokom is.
 – Tényleg, és mi lenne az? – kérdeztem flegmán, hogy a fájdalmamról eltereljem a figyelmemet.
 – Egy: ha elengedlek, nem fogsz meghallgatni – kezdte a sort.
 – Jogos – nyugtáztam.
 – Kettő: így könnyebben tudlak majd rávenni arra, hogy velem gyere és láthasson Carlisle.
 – Mi mindenre jó, ha van egy orvos vámpír a családban – ironizáltam. – Amilyen gyakran összetöritek magatokat, elkél, hogy legyen, aki összefércel néhanapján.
 – Roppant poénos vagy ma – vigyorgott.
 – Te meg roppant szemét – vágtam vissza.
 – Mint te is mondtad, erkölcstelen vagyok – vont vállat és annyira közel hajolt, hogy ismét éreztem a leheletét az orromba kúszni.
 – És mi a harmadik indok? – kérdeztem nehezen forgó nyelvvel.
Edward a fülemhez hajolt és lágyan suttogta bele:
 – Őrülten kényelmes így.
Szavaira gerincem mentén szikrák cikáztak végig és éreztem, hogy folyékony halmazállapotot veszek fel, ha így folytatja.
 – Nem engedted végigmondani az egyik mondatomat – súgta, és hajam egy tincse meglibbent, ahogyan eltűrte a nyakamról, és hosszú ujjaival végigsimított a megfeszülő inak egyikén.
 – Melyiket? – nyögtem elcsukló hangon.
 – Azt, amelyikben kifejtettem volna, hogy mindenki gondolatait hallom, kivéve a tiédet és ma reggel Alex elméje is rejtve maradt számomra.
 – Hogy mi? – szállt el agyamról a révület.

Edward nem számíthatott a reakciómra, mert könnyedén fordítottam meg testhelyzetünket egy kézzel, és nyomtam le őt a földre és azt a testhelyzetet vettük fel ismét, amit már fent egyszer begyakoroltunk.
 – Jól hallottad – sóhajtotta, és nem nagyon erőltette meg magát, hogy kiszabaduljon. – Az első perctől fogva nem hallom a gondolataidat és ez iszonyatosan frusztráló.
 – Nem, gyerekek! Az a frusztráló, hogy ti ilyen félreérthetetlen testhelyzetben vagytok, Bellán minimálruha kombináció van és nálam nincs se mobil, se fényképezőgép – szólalt meg egy öblös hang a szoba sötétebbik végéből, én pedig odakaptam a fejemet.
Emmett lépett ki az árnyékból, arcán ördögi vigyorral. Úgy látszik, hogy ez az éjszaka a meglepetések és nagy állkoppanások éjszakája. Edwardot egy cseppet sem lepte meg bátyja felbukkanása, engem annál is inkább.
 – Te mégis hogy kerülsz ide? – kérdeztem álmélkodva. – És mióta vagy itt? Hogy jutottál be?
 – Látom, örültök nekem – vigyorgott, mint a vadalma. – Alice keresett valakit, aki közli veletek, hogy Carlisle előbb ért haza, így meg tudja nézni a te kezedet – nézett a mondat végén rám. – A mióta vagyok itt kérdésre a válasz: cseles volt az a testhelyzet-átfordítós akciód. Ösztönös vagy tanultad? Mert ha ösztönös, akkor az öcsém megfogta az Isten lábát!
Edward nagyon, de nagyon csúnyán nézett Emre, aki gyors egymásutánban felhúzta, majd visszaengedte a szemöldökét. Annyira le voltam blokkolva, hogy egy vámpírparty kellős közepére csöppentem a saját házamban, amíg a mit sem sejtő apám békésen aludt odafent, hogy nem fogtam fel Emmett szavainak értelmét, csak elraktároztam őket a későbbi időkre.
 – A hogy jutottál be kérdésre pedig az a helyes megoldás, hogy ablak – poénkodott. – Amúgy Jasper odakint vár, őt is behívom.
 – NE! – reagáltunk mindketten Edwarddal egyszerre.
 – Már késő – szállt lépcső felől egy másik hang felénk és pillanatokon belül megjelent Jazz is.
 Megtorpant a küszöbön és meredten bámult ránk.
 – Hűha! – Csak ennyit tudott kinyögni. – És ismét hűha!
 – Ez most olyan kisbetűs és megszokott hűha volt, vagy nagybetűs és az a hűha, amit akkor használunk, ha olyat látunk, amire még egy fabatkát sem tennénk fel? – kérdezte Emmett, miközben megsimogatta Jackson fejét.
 – Ez HŰŰŰŰŰHAAAA volt a javából! – nyomta meg a szót Jasper.
 – Zsiráf! – vigyorgott Em most már istenigazából. – Amúgy megkérdezhetem, hogy mégis mi a jó fenét műveltél a kezeddel, hogy Carlisle-nak látnia kell?
 – Felképeltem az öcsédet – válaszoltam nemes egyszerűséggel és még vállat is sikerült vonnom.
 – Atom brutál! – lelkendezett Em. – Eddy fiú, mesélned kell, hogy mégis mit csináltál, amitől így bepöccent a kis csaj!

– Em, most sem időm sem kedvem nincs ahhoz, hogy kiselőadást tartsak neked – mordult bátyjára Edward. – Minél hamarabb meg kell néznie Carlisle-nak Bella ujját.
Egy pillanatra elmosolyodtam Edward kezem iránt való aggódása miatt, de aztán ismét a rideg ábrázatot öltöttem magamra. Be kell vallanom, hogy bármennyire is tetszett az a testhelyzet, amelyben voltunk Edwarddal egy aprócska ok miatt mégis lekecmeregtem róla, és felpattantam a földről: már így is nagyon valószínű, hogy Emmett idióta poénjainak áldozatává válok, nem akarom, hogy az Edwardon töltött plusz másodpercek még több viccre adjanak Emnek indokot.
– Nem megmondtam, hogy ne búcsúzkodj addig Alice-től? – fordult Emmett Jasper felé morcosan. – Sokkal hamarabb ideértünk volna, és nem kellene arra várnom, hogy az öcskös beszámolót tartson. Első sorból nézhettük volna, ahogy összecuppannak, mint két pióca.
– Mert te aztán nem voltál a drága nejedre tapadva, mi? – vágott vissza Jasper, nekem meg az állam képletesen a padlót súrolta, ahonnan egyébként Edward is végre feltápászkodott.
– A nejed? Úgy érted, hogy te… te meg Rosalie…
– Később minden kérdésedre választ kapsz – szólalt meg Edward. – De most jobb lenne, ha átöltöznél.
– Amiben, ha jól sejtem, szívesen Bella segítségére lennél – kuncogott fel Jasper amihez, aztán Emmett nevetése is csatlakozott.
Edward egy apró morgást követően – amit bizonyára a testvéreinek címzett – az emelet felé indult maga előtt tolva engem. Felvont szemöldökkel konstatáltam a tényt, hogy a szobámba is utánam jött és kecsesen lehuppant a szoba sarkában lévő hintaszékbe.
– Öhm, remélem, nem gondolod, hogy előtted fogok átöltözni? – szóltam gúnyosan.
Hallottam amint felsóhajt, majd a gyér fényben láttam, hogy lehunyja a szemeit.
– Így megfelel?
– Nehogy kukkolni merészelj! – figyelmeztettem, majd a szekrényből előszedtem egy farmert és egy hosszú ujjú felsőt.
– Meleg ruhát vegyél fel, mert kint hideg van – motyogta.
– Gondoltam, hogy nem egy szál bikiniben indulok el hozzátok a tél kellős közepén, ráadásul éjszaka – mordultam rá, majd egy vastag garbót is kirángattam a szekrényből.
– Kár! – mondta egy nagy sóhaj után.
Elnyomtam a késztetés, hogy hozzávágjam a kezemben lévő pulóvert, és inkább öltözni kezdtem. Pár felszisszenéssel – amit az okozott, hogy a fájós ujjam mindig útban volt – és jó néhány perccel később indulásra készen álltam.

– Viselkedj jól, hamarosan jövök – simogattam meg Jack fejét, majd a bejárati ajtó felé indultunk Edwarddal, Jasperrel és Emmettel. Edward felsegítette rám a kabátomat, és miután felhúzta rajta a cipzárt követtük a két fiút és kiléptünk a házból. Halkan bezártam az ajtót, majd megfordulva láttam, hogy Edward lehunyt szemekkel áll; úgy tűnt, mintha koncentrálna.
– Jól vagy? – kérdeztem rögtön.
– Mindenki alszik – intézte szavait a bátyjaihoz, akik a következő pillanatban már nem voltak sehol.
– Na, gyere – lépett közelebb hozzám.
– Mégis hová? – értetlenkedtem.
– Valahogy csak el kell jutni hozzánk – magyarázta.
– Még mindig nem értem.
– Amint látod, nem kocsival jöttem, ahogy Emmették sem. Szóval futni fogunk a házunkig… vagyis csak én fogok futni – világosított fel.
Emlékeztem Alex szavaira, miszerint a vámpírok gyorsak, de mivel még sosem láttam őket teljes sebességre kapcsolni, nem tudtam, hogy ez a turbó üzemmód mit is jelent pontosan. Edward óvatosan a karjaiba vett, mintha valami törékeny porcelán lennék, amire mindennél jobban vigyázni kell, nehogy eltörjön – istenem, milyen édes! –, majd a fülemhez hajolt és suttogni kezdett:
– Hunyd be a szemeidet!
Megtettem, amit kért, és a következő pillanatban hideg fuvallat borzongatott meg. Igaza volt Edwardnak: hideg van, sőt Phoenixhez képest fogvacogtató hideg. Amennyire tudtam még inkább Edwardhoz bújtam, hogy megvédjem magam a jeges levegőtől, bár az ő teste sem volt éppen valami kandallóban lobogó tűz hőmérsékletű.
Küzdöttem az ellen, hogy kinyissam a szemeimet és megbizonyosodjak arról, hogy Edward milyen gyors lehet, de végül a kíváncsi énem győzedelmeskedett és óvatosan kilestem a szempilláim alól.

Az élmény gyomorforgató volt. Bár a hold fénye nem nyújtott számomra elegendő világosságot, ennek ellenére is nagy nehezen ki tudtam venni a dolgokat, amik mellett elsüvítettünk: fa, fa és még több fa.
– Mondtam, hogy csukd be a szemeidet – szólalt meg Edward dallamos hangján, melybe vegyült némi dorgálás is.
Mint egy csínyen ért gyerek, úgy pillantottam fel rá szégyenlősen – valamint bizonyára elpirultan – és láttam, hogy engem néz.
– Az utat nézd és ne engem! Még a végén nekimegyünk egy fának, és bár neked egy hajad szála sem görbülne, engem valószínűleg tízmillió darabból kellene összefoltozni.
A következő pillanatban Edward megállt, még mindig rajtam tartva szemeit, és mivel nem néztem oda, fogalmam sem volt, hogy honnan jön az az erős fény, de láttam, hogy Edward tekintete ellágyult.
– Bella! – mondta gyengéden. – Egy valamit sose felejts el: sohasem engedném, hogy valami baj érjen téged. Így nem kellett volna azért aggódnod, hogy nekimegyek egy fának – mosolyodott el. – Különben is…
– Most nehogy azzal gyere, hogy a futás a második természeted, és hogy a reflexeidnek köszönhetően simán ki tudod kerülni a fákat, mert akkor közlöm veled: ezt már tudom.
– Úgy tűnik, ez a nyálgolyó mindent elmesélt neked! – mondta mérgesen.
Kellett egy pillanat, amíg rádöbbentem, hogy Alexet nyálgolyónak nevezte, de a közelségének – amitől az eszem majd’ elvesztem – a számlájára írva nem tettem ezt szóvá neki. Az arca alig néhány centire volt az enyémtől, testem az övéhez préselődött, így éreztem, ahogyan levegővétel közben mellkasa fel s le mozog, napfény illata az orromba kúszott, tekintetével az ajkaimat vizslatta, és arra vágytam – talán mindennél jobban –, hogy megcsókoljon.

De még mielőtt bármi történhetett volna, egy öblös hang hasított az éjszaka csendjébe.
– Bejöttök végre a házba, vagy Carlisle az udvaron vizsgálja meg Bellát?
A hang irányába fordultunk mindketten Edwarddal, és meglepődve vettem tudomásul, hogy a Cullen ház előtt állunk, a fényforrás pedig a ház helyiségeiben lévő felkapcsolt lámpákból „szállt” felénk.
Edward fújtatott egyet – az agyam szerette volna azt hinni, hogy azért mert a bátyja megzavart minket –, majd öles léptekkel megindult a lépcsők felé. A bejárati ajtó előtt talpra állított, majd besétáltunk a nappaliba.
A helyiségben ott volt az egész család, ki a kanapén, ki pedig a fotelben ülve.
– Szia, Bella – köszöntek kórusban.
Mielőtt azonban én is köszönhettem volna nekik, két elmosódott csíkot láttam és a következő pillanatban már Rosalie és Alice álltak előttem.
Kissé hátratántorodtam a meglepődéstől és nekiütköztem Edwardnak.
– Jól vagy? – hangzott a kérdés a hátam mögül.
– Persze, csak nem vagyok hozzá szokva a puskából kilőtt golyó sebességetekhez.
– Bocsi – szabadkozott egyszerre a két lány, majd széles mosoly terült el az arcukon.
– Nem is tudod, mennyire örülünk, hogy tudod az igazat rólunk – ölelt meg Alice.
– Erre ráérünk később is Alice – szabadított ki Edward Alice öleléséből.
– Olyan egy ünneprontó tuskó tudsz lenni néha – mondta Alice a bátyjának sértődötten, majd visszasétált a kanapéhoz, és Jasper ölébe kuporodott.

– Ha most nem haragszotok, akkor megvizsgálnám Bella ujját – pattant fel Carlisle a fotelből és odasétált hozzám. – Fent a dolgozószobámban visszatesszük az ujjad – vizsgálgatta fájós ujjam, és a lépcsők felé intett. Levettem a kabátomat, amit Edward el is vett tőlem, és az emelet felé indultunk.
– Vigyázz Bellára! – kérte még Edward az apját, mielőtt eltűntünk volna a dolgozószobához vezető folyosón.
– Tudod, még egy ember sem vállalkozott arra, hogy felképelje Edwardot – mosolygott Carlisle alaposan tanulmányozva az ujjamat.
– Meg is tudom érteni, hogy miéééééééééért – sikítottam fel, mikor se szó, se beszéd, Carlisle visszatette az ujjam.
A következő pillanatban kivágódott a dolgozószoba ajtaja és Edward rontott be rajta rémült arckifejezéssel.
– Minden rendben van, fiam – pillantott Carlisle Edwardra.
Edward bólintott, de ahelyett, hogy kiment volna a szobából, beljebb sétált és leült a mellettem lévő másik fotelbe.
– Hamarosan jobb lesz, mint új korában – mosolygott Carlisle, majd bekötötte a kezem.
Miután végzett, visszasétáltunk a nappaliba és mind leültünk egy-egy helyre, majd mély hallgatásba burkolóztunk.

– Szóval, vámpírok vagytok – mondtam ki a tényt, több percnyi hallgatás után.
Mindannyian bólintottak, majd ismét beállt egy rövid csend.
– Tudom, hogy nem illik ilyet kérdezni, de hány évesek vagytok? – kérdeztem.
A következő pillanatban mindenki elmosolyodott, de a legnagyobb hatással Edward mosolya volt rám.
– Változó – felelte Emmett. – Carlisle már rég túl van a háromszázadikon, én meg még száz sem vagyok. De mivel téged úgyis Eddy fiú érdekel a legjobban, képzeld ő már…
– Emmett! – förmedt Edward a bátyjára.
– Most mi van? – értetlenkedett a nagy medve. – Valami rosszat mondtam?
– Azt, hogy mikor születtem, szeretném én elmondani Bellának – felelte Edward.
– Felőlem – rántotta meg a vállát Emmett.
– Nyugodtan kérdezhetsz Bella, ha valamire kíváncsi vagy – vette át a szót Carlisle.
– Oké – kaptam az alkalmon. – Nem nehéz neked? Mármint orvosként, mert hát ott a vér és… – hallgattam el hirtelen és kíváncsian vártam Carlisle válaszát.
– Sok évtizednyi gyakorlás áll a hátam mögött. Már alig érzékelem a vér illatát. Szóval nem, nem nehéz – felelte halványan elmosolyodva.
Egy ideig elemezgettem Carlisle válaszát, majd a képzeletbeli listámon átugrottam a következő dologra.
– Nem sokkal ezelőtt még nálunk mondtál valamit Emmettnek – pillantottam Jasperre.
– Látom, nem felejtetted el – vigyorgott Jasper, majd átadta a szót Emmettnek.
– Rose bébivel valóban házasok vagyunk – húzta ki magát és egyik kezét Rosalie derekára csúsztatta.
– Ahogyan mi is Jasperrel – szólalt meg hosszú idő óta először Alice.
– Hűha – motyogtam meglepődve.
– Erre nem számítottál, mi, csajszi? – röhögött Emmett.
– Nem… vagyis de… mármint… olyan fiatalok vagytok…
– Csak fiatalnak látszunk – pontosított Jasper.
– … és bár gondolhattam volna erre, de valahogy nem jutott eszembe.
– Szerintem most ne sokkoljuk Bellát több információval – szólalt meg Esme, akinek eddig a köszönésen kívül a hangját sem hallottam.
– Nem – visszakoztam rögtön. – Szeretnék több mindent tudni rólatok, de a szemeim mindjárt leragadnak – nyomtam el egy ásítást.
– Hazaviszlek – jelentette ki Edward és egy pillanat alatt kapott a karjaiba. – Búcsúzzatok el szépen Bellától! – szólt a családjára, miközben magamra kaptam a kabátomat.
Miután mindenki elköszönt tőlem és én is kiböktem egy sziasztokot, Edward elindult velem haza.

Más magyarázat nincs a történtekre, csak az, hogy elaludtam útközben, mert a következő, amire emlékszem, hogy Edward letesz az ágyamra.
Résnyire nyitottam a szemeimet és láttam, hogy az ablakot tolja fel.
– Ne menj el – motyogtam álmosan.
Megtorpant, visszazárta az ablakot és felém fordult.
– Maradj – kérleltem két ásítás között. – Gyere ide – paskoltam meg a helyet magam mellett, miután az ágy szélére csúsztam.
Úgy tűnt, hogy egyáltalán nincs ellenére a maradás, legalábbis a tényből, hogy két tompa puffanás után már mellettem is termett az ágyban, ezt szűrtem le.
Küzdöttem a fáradság ellen, ugyanis volt néhány kérdésem, amiket fel szerettem volna neki tenni, és teóriákkal is elő tudtam állni egy-egy történésre, mióta ismerjük egymást.
Egy hatalmas ásítás után, ami alatt azt hittem, hogy az állkapcsom is ki fog akadni és indulhatunk megint Edwardékhoz, hogy Carlisle visszategye a helyére, feltettem az első kérdést.
– Hány éves vagy?
– 17.
– Tudod, hogy értettem.
– Jóval idősebb vagyok, mint te – tért ki a válasz elől.
– Kérlek, mondd el! – fúrtam tekintetem az övébe és közelebb másztam hozzá.
– Már elmúltam száz – felelte végül.
– Pontosabban! – másztam még közelebb.
– Nyáron töltöm be a százkilencet.
Tehát Edward a dédapám is lehetne! Még jó, hogy nem az, elvégre furcsán venné ki magát, ha a dédapám száját bámulnám és vitatkoznék magammal, hogy megcsókoljam-e vagy sem. Kissé megráztam a fejem, hogy elűzzem azon gondolatokat, hogy vajon visszacsókolna-e Edward, ha rávetném magam, és inkább feltettem egy újabb kérdést.
– Alex mesélt egy lányról, akinek a vére mindenkinél jobban csábította őt. Hogy is nevezte a lányt? – gondolkodtam félhangosan.
– Énekes – vágta rá Edward.
– Igen, az. Mondd te már…
– Én mi?
– Te már találkoztál az énekeseddel?
Nem tudtam, hogy miért, de szerettem volna, ha még nem találkozott volna vele. Elvégre az egy különleges titulus vagy legalábbis valami olyasmi, amikor tudod, hogy van valaki, aki mindennél jobban csábít téged, akinek a vére énekel neked, akihez a legcsodásabb aroma tartozik.
Edward egy pillanatig gondolkozott, bizonyára azt fontolgatta, hogy elmondja-e nekem, de végül felelt a kérdésemre.

– Igen.
Igyekeztem pókerarcot vágni, de úgy tűnik, hogy pocsék színésznő vagyok, mert észrevette, hogy megviselt a válasza.
– Tudod, neki vannak a legszebb szemei, és a legkívánatosabb ajkai a világon.
Remek! Még tetszik is neki az a valaki. És mi van akkor, ha egy férfiról beszél? Nem, az nem lehet, ő nem meleg. Edward nem vonzódhat a férfiakhoz. Teljesen kizárt! Vagy mégsem? Elvégre az magyarázatot adna arra, hogy miért nem hozták még hírbe egy lánnyal sem a gimiből. Viszont ő maga mondta, hogy még egy embert sem engedtek magukhoz közel, így nem is lett volna kivel összeboronálni őt. De attól még nem kizárt, hogy…
– Kérlek, mondd, hogy az énekesed lány!
Edward felnevetett dallamos hangján, és mikor még fél perc múlva is kacagott, azt hittem, hogy sosem fogja már abbahagyni. És még a végén Charlie is megjelenik…
– Te azt hitted, hogy…?
– Ne nevess már! – böktem mellkason.
– Sajnálom, csak olyan vicces képet vágtál. Nincs bajom a melegekkel, de biztosíthatlak, hogy teljes mértékben a lányokhoz vonzódom, vagyis csak egyhez.
– Az énekesedhez – állapítottam meg.
– Igen – bólintott.
Olyan volt, mintha a másik orcámat is pofonra nyújtottam volna. Nem elég, hogy van énekese, de ő az egyetlen lány, aki érdekli őt, mint nő.
– Ha nem bánod, akkor mesélnék róla, mert úgy tűnik, hogy még nem jöttél rá, ki is ő tulajdonképpen.
Tehát még ismerem is! Hát ez aztán baromi jó. És mesélni akar róla. Erre mit mondhatnék? Hogy ne beszéljen róla, mert nem akarom hallgatni, ahogyan áradozik valakiről? Ezt azért mégsem mondhatom, mert akkor beismerném, hogy fülig bele vagyok habarodva.
– Csak ne rég találkoztam vele először. Egyből kiderült, hogy pimasz és már az első este rá kellett döbbennem, hogy nem az a hallgatag lány, akinek hiszik őt. Alaposan felvágták a nyelvét, és a borzalmas zenei ízlésétől eltekintve hibátlan. A fél iskola, ha nem az egész, róla fantáziál…
– Ahogy te is – kotyogtam közbe, mire bólintott.
– … és olyan könnyen el tudja érni, hogy agyvérzések garmadát zsebeljem be, mint senki más. A vámpírfanatikusságával a frászt hozza rám és a „melyik szexi színészről vagy zenészről nevezzem el a kocsimat” akciójától a fülem füstölt a méregtől. A nap huszonnégy órájában ő jár a fejemben, ami miatt egy szép és kedves lány önbecsülését a földbe tiportam, amikor bepróbálkozott nálam és én az énekesem nevét mondtam az övé helyett. És mióta visszajöttem Alaszkából majd’ megőrülök, mert egy idióta nyálgolyó rá van tapadva – fejezte be végül és tekintetét az enyémbe fúrta.

– Te… te rólam… beszéltél – dadogtam.
– Igen – helyeselt és egy hajtincset tűrt a fülem mögé.
– Én vagyok az énekesed.
– Igen.
Az utolsó mondatai is eljutottak az agyamig és féltékenységem felszínre tört.
– Ki próbálkozott be nálad?
– Tanya – felelte.
– Remélem jól kiszórakoztad vele magad, és az ő vére is csábít téged – húzódtam tőle távolabb.
– Tanya vámpír.
– Az meg még jobb. Így nem áll közétek semmi sem. Se az ő törékeny csontja, sem az önmegtartóztatás, hogy nehogy átharapd a torkát.
– Te féltékeny vagy! – világosodott meg.
– Igen, az vagyok. És?
– Bella, teljesen félreérted az egészet. Nem történt semmi.
– Az én nevemet mondtad az övé helyett. Nem hinném, hogy egy szimpla beszélgetésben botlott meg a nyelved. Te magad mondtad, hogy bepróbálkozott nálad.
– Csak rád gondoltam… – kezdte, miközben a karomnál fogva húzott magához.
– Miközben lefeküdtél vele? – kérdeztem felháborodva.
– Dehogy. Nem feküdtem le vele – csattant fel. – Nem történt semmi.
– Hát, ezt nehéz elhinni – hitetlenkedtem.
– Nyilvánvalóan le akart velem feküdni, de megmondtam, hogy én nem akarom, és aztán a te nevedet mondtam…
– Tudod mit, nem hiszek neked. Mert valami csak történt, ha az én nevemet mondtad az övé helyett. Bár nem számít az egész. Akkor számítana, ha lenne köztünk valami, de mivel nincs, így nem tartozik rám, hogy kivel mit vagy mit nem csinálsz. Most pedig ha nem haragszol, szeretnék aludni, mert reggel suli.
Oldalra fordultam, szigorúan háttal neki. Hallottam, ahogyan elmotyog egy jó éjszakátot, majd az ablakom megnyikordult néhány pillanattal később újra, és mikor felnéztem Edward már sehol sem volt.

Mindenféle pózban feküdtem, mindent elkövettem, hogy elnyeljen az álmok tengere, de hasztalan volt a próbálkozásom. Bárányokat számoltam, hátha elálmosodom tőle, fekvőtámaszok tucatját csináltam a padlón, hátha elfáradok és könnyebben elalszom, de semmi sem használt. Egész éjjel nyitott szemekkel feküdtem az ágyba, mintha a szemhéjaimat hurkapálcával támasztották volna, nehogy elaludjak. Hallottam, ahogyan öt óra után nem sokkal Charlie készülődni kezd, majd miután lelépett, kimentem a szobából. Reggeliztem és ittam egy bögre kávét, majd játszottam egy kicsit Jacksonnal, aztán a fürdőbe mentem készülődni. Farmert és kék pólót húztam magamra, hasonló árnyalatú pulóverrel, majd bepakoltam a táskámba és csizmát húztam a lábaimra. Elbúcsúztam Jacksontól, majd felvettem a kabátomat és miután a táskát a vállamra dobtam, kiléptem a házból. A kocsi kulcsommal játszadoztam, miközben az Audihoz sétáltam, azonban mielőtt a kulcsot az ajtóba csúsztathattam volna, a csendbe két zúgás hasított bele. A hang irányába kaptam a fejem és láttam, amint egy fekete motor és egy ezüstszínű autó versenyeznek az utcában. Kellett vagy három pillanat, mire összeállt a kép és rájöttem, hogy a két nagy tudású, aki rögtönzött játszmát rendezett kora reggel, az Edward és Alex. Egyszerre léptek a fékre a ház előtt és álltak meg csikorogva a Volvo és Harley kerekei. Edward ki-, Alex meg lepattant a járműről, amivel érkezett és hozzám siettek.
– Elviszlek iskolába – jelentették ki mindketten egyszerre, mintha csak összebeszéltek volna.
– Én viszem el! – jelentette ki Alex.
– Nem! Én fogom! – mordult rá Edward Alexre.
– Fejezzétek be – szóltam rájuk, de ők rám se bagóztak.
Egy rövid vita alakult ki arról, hogy törékeny ember mivoltomat figyelembe véve melyik járművel lenne biztonságosabb eljutni az iskolába. Mondanom sem kell, hogy mindketten azt támogatták, amivel értem jöttek.
– Elég! – ordítottam rájuk. – Engem meg sem kérdeztetek, hogy mivel vagy kivel akarok menni, pedig úgy gondolom, hogy ez az én döntésem.
– Bocsáss meg, Bella, igazad van. Ugye velem akarsz jönni? – nézett rám izgatottan Edward.
– Ugye velem akarsz jönni? – kérdezte aztán Alex.
Elgondolkodtam egy pillanatig a lehetőségeken, majd mikor már tudtam, hogy mit szeretnék, közöltem velük is.