Hát megérkeztünk, a következőre remélhetőleg nem kell ennyit várnotok. Reméljük, hogy tetszeni fog. Jó olvasást hozzá. Puszi: Szylu és Pupi
3. fejezet
„Az eszed
tudja, hogy minden csak ÁLOM volt, de a szíved képtelen felfogni. Tudom, hogy
azt akarod, hogy emlékezzenek rád, de az a baj, hogy nincs mire emlékezniük,
mert az egész meg sem történt… még! ”
(részlet Lori
Bellának küldött e-mailjéből)
(Edward
szemszöge)
Az iskola
parkolója teljesen kihalt volt, mikor kiléptünk a csípős hidegbe. Számomra nem
volt jelentősége annak, hogy négy fok van, vagy mínusz tíz, de Bella fázósan
összébb húzta magán a kabátot. Egyik kezemben a biológia könyvemet lóbáltam, a
másikban Bella táskája volt. Csak hosszas hadakozás után volt hajlandó
beleegyezni abba, hogy elvegyem tőle. Lassan araszoltunk a Volvo felé, a
haladásunkat két dolog is nehezítette: csúszós volt a beton a jégpáncéltól –
Emmett azzal viccelődött, hogy bizonyára itt akarják megrendezni a Sztárok a jégen következő évadát – és
Bella sem tudott gyorsan menni, mivel úgy tűnt, percről percre jobban fáj a
bokája.
Közben pedig
még azzal is foglalkoznom kellett, hogy elfojtsam a mosolyomat, melyet Rosalie
gondolatai okoztak. Elég tág szókincsre vallott, amiket a fejemhez vágott.
Bella óvatosan
beült az anyósülésre, aztán nagyot sóhajtott. Nem tudtam hová tenni a
reakcióját, mert nem úgy nézett ki, hogy fájdalmában csinálta volna.
Megkerültem az autót, a cuccainkat beraktam a hátsó ülésre, és elhelyezkedtem a
volán mögött. Bella ujjai végigfutottak a műszerfalon, és újra sóhajtott.
Kíváncsian
fordultam felé, és mintha megérezte volna, hogy figyelem őt, rám nézett. A
kimondatlan kérdésemre elragadtatva felelt.
– Még sosem
volt alkalmam egy ilyen csodában ülni. Ezerszer jobb, mint Will kocsija.
Will? Ki a
mennydörgős mennykő az a Will? Talán Will Smith? Á, de honnan ismerné Bella
Will Smith-t? Akkor meg ki lehet? Csak nem a…
Különben meg
mit érdekel, hogy ki az a csávó.
De akkor is
megkérdezem.
– Will egy…? –
tudakoltam finoman, és magamra erőltettem a pókerarcomat, hogy még véletlenül
se fogjon gyanút.
– …egy srác
Phoenixből. Mi… hm, ez bonyolult – legyintett, és rám mosolygott.
Á, tehát a
pasija, de mégsem a pasija. Hát ez remek. Pedig azt hittem, hogy jó napom lesz
végre. És mikor Bella azt mondta, hogy a kettejük dolga bonyolult, akkor utána
miért mosolygott rám? A francos fene a gondolatolvasásba. Mi haszna van, ha
pont annak az elméjében nem tudok olvasni, akinek a gondolatai érdekelnek? Bezzeg
Emmett perverz fantáziáit a nap huszonnégy órájában hallgathatom. Az élet szívás,
legtöbbször.
Nem akartam
mogorvának tűnni, holott az voltam. Nem értettem, hogy miért, de nagyon nem
tetszett ez a Will, a problémám vele nagyon egyszerű volt: zavart, hogy
egyáltalán létezik. Az agyamban lehetséges beszélgetési téma után kutattam –
nem akartam, hogy Bella bénának tartson, aki hallgat, mint egy kuka, de a józan
gondolkodást megnehezítette, hogy elkábultam különleges illatától. Olyan voltam,
mint egy drogos: lebegtem, szálltam fel a felhők közé, majd még tovább,
kirepültem az űrbe, majd egyetlen pillanat alatt visszaestem a földre. Arccal
előre zuhantam a betonra, és úgy éreztem magam, akár egy kilapított macska,
amikor Bella átvette tőlem az irányítást és beszélgetést kezdeményezett. Olyan
kérdést tett fel, amitől köpni-nyelni nem tudtam.
– Honnan
tudtad, hogy kijöttem az óráról?
Bekapcsoltam a
rádiót, ami szó szerint bömböltetni kezdett egy számomra eddig ismeretlen
rockszámot. Vámpír létemre majdnem beszakadt a dobhártyám. Gyorsan lejjebb
tekertem a hangerőt, majd sűrű bocsánatkérések közepette folytattuk az utunkat.
Reméltem, hogy Bella a kis közjátéknak hála – amelynek elkövetője bizonyára
Emmett lehetett, mert néha ötéveseket megszégyenítő viselkedésmódot produkál,
és ilyen hülyeségekkel idegesít, mintha a hangerő-szabályozó az ő személyes
játéka lenne – megfeledkezik a felmerült témáról. Erről szó sem volt.
– Tehát?
Honnan tudtad, hogy a bokám miatt kijöttem óráról? – kötötte az ebet a karóhoz
és a szemem sarkából láttam, hogy még a karjait is keresztbe fonta a mellkasán.
– Nyitva volt
az ablak és hallottam, amikor Mrs. Goffnak mondtad. Mellesleg tudtad, hogy
kivívtad a haragját, amiért az óráján angolul szólaltál meg? A mottója az, hogy
spanyolon csak spanyolul. Bár ezt néhányan megszegik, év elején például ezért zavarta
ki Emmettet – nosztalgiáztam somolyogva, és szeme előtt leperegtek a képkockák,
amikor melák bátyám és drága jó tanárunk szópárbajt vívott. Mrs. Goff
spanyolul, Emmett természetesen angolul.
– És a harag
nála mit jelent, pontosabban hogy lehet elsimítani? Bevallom, nem örülök, ha
bármelyik tanár pikkel rám. Phoenixben volt egy, aki… De nem is érdekes.
Szóval, mit tehetek az ügy érdekében? – nézett rám amolyan édes kiskutya
szemekkel, hogy elterelje gondolataimat a be nem fejezett mondatáról.
– Rábeszéled
édesapádat, hogy vigye el randevúzni – villantottam rá egy mosolyt. Bella szája
tátva maradt, de nem tudtam, hogy a javasolt ötlet, vagy a mosolyom miatt.
Alice szerint ezzel a mosollyal bármit el tudok érni, vagy legalábbis majdnem
bármit. Tizenöt éve azért megmentett minket a lebukástól, úgyhogy lehet benne
valami. – Csak vicceltem. Vagyis… Mrs. Goff válási procedúrája hamarosan a
végéhez közeledik, már csak a vagyonmegosztás van hátra. Amúgy négyutcányira
lakik tőletek egy csivavájával. Rambónak hívják, és valóságos pokolfajzat az a
dög – csúszott ki a számon a többletinfó és Bellának sem kellett több.
– Honnan vagy
ilyen jól informált? Csak nem vitted el randizni, és akkor tudtad meg ezeket?
Elengedtem a
fülem mellett az utolsó kérdését, és igyekeztem bebeszélni magamnak, hogy
igazából nem féltékenységet hallottam ki a szavaiból. Ugyan már, miért lenne
féltékeny Bella?
– A válásáról
pár hónapja az egész város pusmogott, állítólag egy fele annyi idős nőért
hagyta ott a férje.
A kutyás
esetet meg a gondolataiból tudom. Egyik reggel a dög ráharapott a kikészített
fekete melltartójára, aztán végigcibálta az egész házon, Mrs. Goff meg
kergethette. De jobbnak gondoltam, ha a rambós incidenst nem mondom el
Bellának. Erről ugyanis nem pletykálhattak a városban, és így felvetődne a
kérdés, hogy akkor mégis honnan tudok róla.
Bella az alsó
ajkát rágcsálta, és a gondolataiba mélyedt. Annyira szerettem volna tudni, hogy
mi jár a fejében, de erre egyetlen lehetőségem az volt csak, ha megkérdezem őt.
És nem voltam benne biztos, hogy elmondaná. Miért is tenné, hiszen körülbelül
egy perce ismerjük egymást. Jó, ez a második napunk, ha számba vesszük a port
angelesi találkozást, akkor három.
– Nem is
tudom… – szólalt meg halkan Bella. – Úgy értem, a korához képest csinos nő, de
nem hiszem, hogy Charlie esete.
Legszívesebben
a levegőbe öklöztem volna, mert végre volt valami reakciója, aminek tudtam a
miértjét.
– Félted a
területedet, ugye? – cukkoltam, csak hogy tovább beszéltessem.
Közben a
kórházhoz értünk és a bejárathoz legközelebbi üres parkolóban leállítottam a
kocsit. Bella felé fordultam, és vártam, hogy beismerje, nem tévedtem.
– Erről szó
sincs. Igazából de, a fene essen bele. Anyu és Phil más volt, Charlie meg…
egyszerűen nem tudom őt elképzelni valakivel. Pedig hát biztos voltak
kapcsolatai azóta, hogy anyuval elváltak. Csak egy kicsit vele akarok lenni, ő
meg én, ahogyan megpróbáljuk megtanulni a főzés rejtelmeit, közben pedig nem
porrá égetni a házat. Önző vagyok, mi?
Hevesen rázni
kezdtem a fejem, pedig nem is ismertem őt. Lehet, hogy Bella végtelenül önző
ember, aki csak és kizárólag állandóan magára tud gondolni. Reméltem, hogy nem
így van.
– Nem értem,
miért mondtam el ezt neked – rántotta meg a vállát. – De úgy érzem, mintha
régóta nagyon jól – nagyot nyelt, és egy pillanat alatt fülig pirult – ismernénk
egymást.
A recepciós a
kelleténél jobban örült a felbukkanásomnak, és telefonált Carlisle-nak, hogy
itt vagyunk. Apám, bár látható jelét nem mutatta a döbbenetnek, amikor meglátott
minket, de azért gondolatban megkérdezte: „Minden rendben?”
Bólintottam.
Bella ajkai a
füléig szaladtak, úgy mosolygott Carlisle-ra, de nem tudta elkerülni a
figyelmemet, hogy a mosoly lehervadt róla, amikor apám a kezét nyújtotta felé.
– Carlisle Cullen vagyok, és ha jól sejtem, te pedig Charlie lánya.
(Bella
szemszöge)
Hogy lehettem
ilyen hülye? Hát persze, hogy Carlisle nem ismert meg, hiszen még sosem
találkoztunk. Fogalma sincs, hogy néhány hét múlva hivatalosan ő fogja
megállapítani, hogy csontvelőrákban szenvedem. Most még Carlisle és az összes
többi Cullen számára vadidegen vagyok, holott rengeteg dolgot tudok róluk.
Főleg Edwardról. Neki pedig tartozom még egy bocsánatkéréssel, amiért…
Aztán egy
pillanat alatt kapcsoltam, hogy még mindig bambán állok, és Carlisle kezét
fogom.
– Igen, Bella
Swan – mutatkoztam be udvariasan, ahogyan tanították.
A keze
jéghideg volt, amitől akaratlanul megborzongtam. Carlisle kiküldte Edwardot a
vizsgálóból, majd segített nekem felülni az ágy szélére. Elmeséltem neki, hogy
mi történt a bokámmal, de végül kiderült, hogy az egész csak egy rándulás.
Bekente egy hűsítő és fájdalomcsökkentő kenőccsel, majd befáslizta, és utamra
engedett egy recepttel.
A kórházi
patikában kiváltottam a receptet, és hetedszerre is igent feleltem Edwardnak
arra a kérdésre, hogy jól vagyok-e.
– Dr. Cullen
remekül ellátott, mire lelohad a duzzanat, és elmúlik a fájdalom, jobb lesz a
lábam, mint újkorában. – Erősen kétlem, hogy valóban így lesz, de legalább úgy
tűnt, mintha viccelni próbálnék.
Vajon mire
rendbe jön a lábam, lesz még erőm futni esténként? Nem emlékszem, hogy az
álmomban mikor mondtam le a testmozgásról. Nem akartam, hogy az tegnap esti
legyen az utolsó alkalom, amikor tornaórákat kivéve sportcipőt és melegítőt
húzok. El akartam búcsúzni a futástól, ahogyan szép lassan majd mindentől el
kell búcsúznom.
– El akarsz hagyni? – kérdezte Edward. A
kezét az állam alá tette, így fordítva maga felé az arcomat.
– Nem csak akarlak, hanem el is hagylak. Azt
akarom, hogy szakítsunk – mondtam ki határozottan és volt némi érzéketlenség is
a hangomban. Edward keze, mely korábban végigsimított az arcomon, most a
szavaim hatására erőtlenül hullott vissza a teste mellé.*
Kapkodtam
a levegőt a hirtelen rám törő emléktől. Nyugalmat erőltettem magamra, nem
akartam, hogy Edward lássa, hogy kicsit kiborultam. Biztosan tudni akarta
volna, hogy mi zaklatott fel, de mit válaszoltam volna neki?
„Á,
semmi különös, csak eszembe jutott, hogy fogok szakítani veled, mert leukémiás
vagyok, és nem akarok majd küzdeni a gyógyulásért.”
Mondhatom,
szép kis magyarázat lenne. Először is megrémíteném, másodszor pedig leleplezném
előtte, hogy az univerzum úgy kicseszett velem, amennyire abban a pillanatban
csak tudott. Harmadszor pedig biztos, hogy öt percen belül két ápoló érkezne
egy kényszerzubbonnyal, hogy diliházba zárjanak, mert megkattantam, és
lehetetlen dolgokról beszélek.
A
helyzet szánalmasságán majdnem felnevettem, de végül visszafogtam magam.
–
Bella? Hallasz? – Az arcom előtt egy kéz jelent meg és integetni kezdett.
Hófehér tenyere ide-oda járt, hátha ennek köszönhetően visszatérek a valóságba.
Mikor
látta, hogy képletesen két lábbal a földön állok, és megjöttem Hibbantfalváról,
abbahagyta az arcom előtt való kapálózást.
–
Csak azt ne mondd, hogy Carlisle levett a lábadról, és épp róla álmodoztál? –
érdeklődött mosolyogva, de az a mosoly feszült volt. Világosan látszott rajta,
hogyha igent felelek, akkor nagyon, de nagyon nem fog örülni. – Annak ellenére,
hogy túl van a harmincon, jó pár gimis lány folyékony halmazállapotot képes
felvenni tőle.
Mivel
nem akartam, hogy téves következtetést vonjon le, és ezáltal talán elszalasszam
az esélyt arra, hogy olyan kapcsolatba kerüljünk, amikor nem áll közénk se ruha,
se semmi, nem tehettem meg, hogy elviccelem a dolgot.
–
Nem. A foglalt pasik tabunak számítanak. És amúgy sem a szőkék a zsánereim –
kacsintottam rá.
Azon
kívül, hogy nagyot nyelt, egyetlen reakciót produkált csak a hallottakra: rám
villantotta féloldalas mosolyát.
–
Gyere, menjünk vissza a suliba. Sajnos még messze nincs vége a napnak.
(Edward
szemszöge)
–
Hol voltatok biológiáról? – álltam meg Alice és Jasper előtt néhány pillanattal
azután, hogy visszaértünk a suliba, és elkísértem Bellát negyedik órája
helyszínéhez.
–
Bagoly kérdezi verébtől, hogy nagyfejű? – jelent meg Rosalie és Emmett kézen
fogva a parkoló kellős közepén.
–
Hogy mondtad? – fordultam Emmett felé, és az egyik szemöldököm az égig ugrott.
– Mellesleg majd juttasd eszembe, hogy éjjel vágjalak néhányszor valamelyik
fához.
–
Már megint mit csináltam? – duzzogott. – Nem voltam rossz, igaz, Rose bébi,
hogy most jól viselkedtem? – rémülten pillantott szíve választottjára, de
nővérem túl dühös volt ahhoz, hogy a férje színjátékával foglalkozzon.
Emmett
messze állt a remek színészi alakítástól, hatalmas termete miatt senki sem
hitte el róla, hogy egy gyámoltalan kisfiú, aki fél, hogy elnáspángolják,
amiért rossz fát tett a tűzre.
–
Viselkedj, az istenért! – vakkantotta oda Rosalie, amitől Em megsértődött.
Nem
foglalkozott ezzel senki sem, mindannyian tudtuk – még a bátyám maga is –, hogy
a dúlás-fúlása még olyan öt-tíz percig tart, aztán Rosalie berángatja
valamelyik szertárba, és kiengeszteli.
Két
hónapja a kémia-szakkörösök panaszkodtak, hogy a fizika-szakkörösökkel közösen
használt kelléktárolóban valami lett az asztalon lévő kémcsövekkel meg a
lombikokkal, mert az összes el volt törve. Amikor megemlítettem ezt a
testvéreimnek a menzán „ebéd” közben, Rosalie és Emmett gyanúsan lesütötték a
szemeiket, aztán zavartan félrenéztek.
Azóta sem derült ki, hogy mit műveltek abban a szertárban. Emmett nem
kérkedik vele a gondolataiban, és mi akkor épp egész napos vadászaton voltunk
Alice-szel és Jasperrel, úgyhogy az élő-eseményről lemaradtunk – nem mintha
bánnám. Azt hiszem, hogy valami nagyon perverz dolgot műveltek, máskülönben nem
igyekeznének annyira, hogy elrejtsék az esettel kapcsolatos gondolataikat.
–
Volt egy kis dolgunk – felelte végül Alice.
–
De az még mindig nem derült ki, hogy miért akarsz megverni – követelte magának
a figyelmet Emmett.
–
Megint babráltál a rádiómmal. Majdnem megsüketültünk tőle – morogtam. – Ha még
egyszer hozzányúlsz a hangerő-szabályozóhoz, letöröm az ujjaidat!
–
Ez most felhívás keringőre, öcsisajt?
–
Nem, ez színtiszta fenyegetés volt!
–
Jó lenne, ha nem a himbi-limbiddel gondolkodnál! – bokszolt bele a karomba
Rosalie. Csak eljutottunk odáig, hogy kiadja a mérgét. – Az a Swan csaj bajt
fog hozni a nyakunkra. Az apja zsaru, az ég szerelmére! Ne a gatyádban hord az
eszedet, mert ha miattad pácban leszünk, letépem a fejed!
–
Csak elvittem az orvoshoz! Ellátásra volt szüksége. Nem hagyhattam, hogy…
–
Na, ne szórakozz velem! Ha szarok a kifogásaid jobb, ha valami hihetőbbel állsz
elő. Mondjuk, hogy megbabonázott a fenséges illatával, és nem tudtál józanul
gondolkozni.
–
Javítana valamit a dolgokon, ha bevallanám, hogy én csavartam fel a hangerőt? –
szólalt meg halkan Alice.
–
Nem – morogtuk egyszerre Rosalie-val.
–
Mindenki minket bámult – próbálta ismét hűteni a kedélyeket Alice.
–
Miért csináltad? – szakítottam el a tekintetemet Rosalie-ról, és pöttöm húgom
felé fordultam.
–
Láttam, hogy Bella megkérdezte, honnan tudtad, hogy kijött spanyolról. Így
akartam időt adni neked, míg kitalálsz valamit – rántotta meg a vállát.
–
Egyszerűbb lett volna, ha szólsz róla.
(Bella
szemszöge)
Amiatt,
ahogyan Jessica a jövőben fog viselkedni csak azért, mert Edward bennem látott
valamit, és nem benne, eszem ágában sem volt odaülni hozzájuk. Egy üres asztal
felé vonultam az ásványvizemmel, és egy extra méretű szendviccsel. Szerencsére
hamarabb kijöhettünk bioszról, így nem volt tömve a menza, mikor betoppantam.
Nem tetszett volna, ha egy zsúfolt helyiségen kellett volna végigsétálnom, ahol
még mindig én vagyok a téma, mint friss hús.
Láttam
az ablakon keresztül, hogy Edward nagy léptekkel közeledik, majd megállt néhány
lépésre az ajtótól, és a nyakát nyújtogatva figyelte a közeledő embereket.
Szerettem volna azt hinni, hogy engem keres a tekintetével. Kíváncsi lettem volna,
hogy meddig szobrozik ott.
Mike
lépett oda hozzám, és kezét az asztalra támasztotta.
–
Hé, Bella, nem ülsz oda hozzánk?
A
tekintetem még mindig Edwardon kalandozott, aki mintha hallotta volna Mike
szavait, megfordul, és egyenesen rám bámult. Aztán a szemeit a még mindig asztalon
támaszkodó srácra fordította.
–
Bocs, most nem – mosolyogtam Mike-ra, és legszívesebben elhessegettem volna, de
a jó modor megkívánta, hogy ne küldjem el melegebb éghajlatra.
Edward
egyenesen felénk vette az irányt, több tucat lány bámulása kereszttüzében,
aztán nem sokkal később lefékezett előttem.
–
Newton! – biccentett.
–
Cullen! – viszonozta Mike.
Olyan
érzés volt, mintha most húznák meg a határvonalakat, és jelölnék meg a
területüket. Már-már vártam, hogy valamelyikük lepisil, jelezvén „Bella az
enyém!”.
–
Nos, akkor én megyek. Ha meggondolod magad, tudod, hol találsz minket – intett
Mike, majd olajra lépett.
–
Helló – mormolta Edward, és kecsesen lehuppant a szemben lévő székre. – Mit
akart a félnótás?
–
Helló! – A hangom furcsán rekedt volt, így gyorsan megköszörültem a torkomat. –
Csak kérdezte, hogy nem ülök-e át hozzájuk – rántottam meg a vállam, és
kicsomagoltam a gusztusos szendvicset.
–
Remélem, nem baj, hogy leültem.
Megráztam
a fejem, és éhes vadként ráharaptam a szendvicsre.
–
Kik az eseteid, ha a szőkék és a foglalt pasik nem?
Kis
híján belefulladtam a szendvicsbe Edward kérdése hallatán. Ittam gyorsan a
vízből, és próbáltam nem belehalni a félrenyelt kajától.
A
többi Cullen is megérkezett és a szokásos asztaluk felé indultak. Mikor elmentek
mellettünk Rosalie odamorogta Edwardnak:
–
Ma este a zongoráddal fogunk tüzelni.
–
Oké, ha szeretnéd, hogy mindenki megtudja, hogy mi történt a lombikokkal és a
kémcsövekkel.
Rosalie
rávicsorgott Edwardra és tovább ment. Kérdőn húztam fel a szemöldökömet.
–
Ne is kérdezd! Jobb ezt nem tudni. Nem válaszoltál a kérdésemre.
Kihúztam
magam, és a legfrappánsabb választ, amit csak, tudtam kinyögtem.
–
Az egyedülálló nem szőkék.
Megtapsoltam
magam az elképedt arcát látva.
–
Bella! – ejtette ki a nevem kicsit rosszallóan. Azt hittem, spontán
öngyulladást kapok. Legszívesebben megkértem volna, hogy mondja ki újra, de
visszafogtam magam. – Ez nem válasz a kérdésemre.
–
Az sem volt válasz, amikor azt mondtad, hallottad, ahogyan szóltam Mrs.
Goffnak. Tél van, úgyhogy nincsenek nyitva órán az ablakok. Ha elmondod az
igazat, akkor én is válaszok. Ez az ajánlatom, és úgy tűnik, hogy te jobban
szeretnéd a választ a kérdésedre, mint én az enyémre.
Edward
egyik kezével az asztalon dobolt, míg a másikkal az orrnyergét masszírozta. Míg
magával viaskodott, lassan folytattam az ebédem majszolását, de közben – nincs
mit „szépíteni” rajta – szemeztünk egymással.
Már
végeztem a kajámmal, de még akkor sem válaszolt.
–
Nyertél. De nem biztos, hogy elhiszed a válaszomat – sóhajtottam, és
megtámasztotta egyik kezével az állát.
–
Bízd rám, hogy mit hiszek el és mit nem – mutattam rá egy fontos tényre, és
vártam, hogy folytassa.
–
Jobb a hallásom, mint az átlagembereké – bökte ki, és várta a reakciómat. Mikor
nem szóltam semmit, türelmetlenkedni kezdett. – Most te jössz.
–
Nos… – kezdtem tétován, és felálltam. A táskámat a vállamra dobtam, és
megmarkoltam a tálcát. – Eddig az hittem, hogy a barnákra bukom, de a bronzszín
percről percre egyre jobban bejön. – Rákacsintottam, és miután a tálcát a
pultra tettem, a kijárat felé indultam.
Persze
ez a kijárat felé indultam kifejezés erős túlzás, ha onnan nézzük a dolgot,
hogy a bokám még mindig nem működött száz százalékosan és a fájdalomcsillapító
hatása is múlóban volt, így apró tipegésekkel léptem ki az ajtón, és vettem az
irányt az Edwarddal közös órám színhelye felé. Félúton járhattam már a járdán,
amikor hallottam, hogy a nevemet kiáltotta és léptei is felhangzottak mögöttem.
Reflexszerűen
fordultam vissza, viszont szerencsétlenségemre éppen sikerült egy befagyott
pocsolyára lépnem, aminek következtében kicsúszott a lábam alól a talaj.
Viharos sebességgel közeledett felém a beton, de Edward ezt a pillanatot
választotta arra, hogy két jól megszaporázott lépéssel áthidalja a köztünk lévő
távolságot, és nemes egyszerűséggel a derekamnál fogva magához rántson, így
védve meg nemesebbik felemet egy kiadós fájdalomtól.
Megszeppenve
és kitekert nyakkal pislantottam a járdára, hogy milyen közel is volt újabb
szerencsétlenkedésem okozója, majd visszafordultam megmentőm felé és ekkor
tudatosul bennem két dolog.
Csak
centikre volt tőlem Edward arca. Éreztem napfényre emlékeztető illatát és a
testét, ami az enyémnek feszült. Semmit sem szerettem volna jobban, mint
megtudni, vajon tényleg olyan édes és részegítő-e a csókja, mint amilyen az
álmomban volt.
– Egy életem, egy halálom – motyogtam szinte
hangtalanul, aztán a szám közeledni kezdett az ajkai felé.
Edward
pár századmásodpercig zavartnak tűnt, aztán valami megcsillant a szemében és ő
is közelebb hajolt hozzám. Lehelete édesen cirógatta az ajkaimat és olyan volt,
mintha már csókolna.
Te
jó ég, ha ennyitől kikészülök, akkor mi lesz, ha tényleg megcsókol vagy ami még
bensőségesebb, ha szeretkezünk?!
Mintha
meghallotta volna az utolsó gondolatomat, automatikusan kapta fel a fejét és
bár még mindig a karjaiban tartott, egyenesen elnézett felettem és a következő
mondat hagyta el a száját, szinte már káromkodva:
– Ezt nem tudom elhinni!
*részlet az Eternity 38. fejezetéből, amely most Edward szemszögből Bella szemszögre átírt változat.
