Eternity - 3. fejezet

Jó szórakozást a fejezethez. Komikat pedig ne felejtsetek el írni ;)

3. fejezet

Meet me halfway

„Hello, hello, újra itt vagyok,

Vissza kellett jönnöm hozzád, és lehet, hogy maradok.”

(Ákos: Hello)

(Bella szemszöge)

Dühösen vágtam be a bejárati ajtót és már éppen indultam volna fel a szobámba, de Charlie megállított.

– Szia, kislány! – köszönt oda nekem. – Na, mi volt ma a suliban?

– Semmi különös – morogtam és felléptem az első lépcsőfokra.

Apu viszont láthatta rajtam, hogy valami nem stimmel, mert már mögöttem állt és onnan csendült a hangja.

– Megáll! – Engedelmesen megálltam. – Megfordul! – Szembenéztem vele. – Beszél!

Ez volt az a szó, ami ahhoz kellett, hogy kitálaljak mindent. Ledobtam a táskámat és puffogva bemasíroztam a konyhába, nyomomban Charlie-val. Előkaptam a frigóból egy doboz narancslevet – apa elhárította a felkínálást –, egy poharat a szekrényből és lehuppantam az egyik székre. Apu a másikra ült és türelmesen várt, hogy megeredjen a nyelvem.

Két pohár üdítő és pár csendes monológ után végre megszólaltam.

– Még, hogy a doktor fia illemtudó és udvarias! – fakadtam ki és ismét pipa lettem, mert eszembe jutott, hogyan nézett rám Edward Cullen.

Charlie szemmel láthatóan meghökkent, mert zavartan vakarta a fejét és csak percek múlva válaszolt, azaz kérdezett.

– Kicsim, a doktornak három fia is van. Most melyikről is beszélünk?

Fújtattam egyet, de válaszoltam.

– A bronzvörös hajúról, akivel Port Angelesben tegnap összefutottunk.

– Ja, Edwardról – esett le apunak a dolog.

– Igen, róla – morogtam és karba fontam a kezeimet.

– És mégis mit követett el már az első napodon? – érdeklődött nyájasan Charlie, de láttam rajta, hogy roppant jól szórakozik.

– Te nem láttad, hogyan nézett rám – csattantam fel indulatosan. – A hideg futkározott tőle a hátamon! Ráadásul utána a húgával volt tornaórám, ő meg úgy bámult, mintha köztörvényes bűnöző lennék!

– Lehet, hogy tetszel a srácnak – vonta meg a vállát Charlie lezseren, de a szája széle remegett. Felpattantam az asztaltól, amire kibukott apuból a röhögés és belevágtam a poharat a mosogatóba. Feltrappoltam a lépcsőn, de még hallottam apu hangját.

– Bells, ezért nem csukhatom le szegény srácot!

Becsaptam az ajtómat és csak akkor vettem észre, hogy a táskámat a lépcsőn hagytam. Úgyse kell holnapra tanulnom – gondoltam, és felkaptam a laptopomat. Végigdőltem az ágyamon, és amíg vártam, hogy bekapcsoljon a gép, a mai napon agyaltam.

Nem tudtam rájönni, hogy mégis mi üthetett Edward Cullenbe. Az ebédlőben még semmi baja nem volt velem, hiszen átható pillantásából csak érdeklődést tudtam kiolvasni, aztán angolon minden megváltozott, amint belépett az ajtón.

Összeszűkült éjfekete szemei csak mérhetetlen mennyiségű dühről és gyűlöletről árulkodtak, pedig nem csináltam vele semmit. Még csak hozzá sem szóltam! Talán a Port Angeles-i nyelvnyújtogatós akcióm miatt részesültem ilyen bánásmódban? De akkor miért nevetett tegnap rajta?

Csalódottan fújtam ki az arcomba hullott hajszálakat a szememből és megnyitottam a postafiókomat. Kaptam pár levelet a Phoenixi barátnőimtől és fél tucatot anyutól. Gondoltam jobb lesz, ha előbb Renée leveleire reagálok, mert képes rá és tűzvészt kiált egy kis füst miatt.

Megírtam neki, hogy rendben megérkeztem, apa jött ki értem a reptérre, a szobám klassz, és a suli is tűrhető. Meg persze az új kocsimról is írtam, mert tudtam, hogy a suliba járásom aggasztotta a leginkább. Ha őt aggasztotta, akkor én egyenesen álmatlan éjszakákat szenvedtem végig miatta.

A csajok leveleire is reagáltam jó hosszan, bár a „Vannak jó pasik?” kérdést finoman kikerültem egy, „Még nem volt időm megszemlélni a felhozatalt” válasszal.

Sikerült annyira elpiszmognom a mailekkel, hogy az órám 18:01-et mutatott, amikor felnéztem.

– Oh, a francba! – morogtam és kiugrottam az ágyból.

Még Phoenixben szoktam rá a futásra, mert rossz alvó vagyok és ez segített abban, hogy mint egy darab fa dőljek be az ágyamba hulla fáradtan. Kinéztem az ablakon, hogy felmérjem a terepet. Az eső már nem esett, de az eget felhők takarták. Ideális idő a futásra – gondoltam és előhalásztam a térdnadrágomat és egy ujjatlan topomat. Normális körülmények között megfagynék ilyen szerelésben egy perc után, de futásnál általában melege lesz az embernek.  Lófarokba gumiztam a hajamat és előhalászva az MP3-lejátszómat felerősítettem a felkaromra, egy speciális erre a célra tervezett tartó segítségével.

Lerobogtam a lépcsőn és a folyosón összetalálkoztam az egy tálat szorongató elképedt Charlie-val. Legyűrte a szájában lévő pizzafalatot – én a menzán ebédeltem és amúgy sem voltam konyhatündér, így gyorskajával kellett beérnie –, és csak utána szólalt meg.

– Hová, hová?

– Futni – érkezett a rövid és velős válasz a részemről és most adtam hálát az égnek, hogy apu lenyelte azt a falatot.

Charlie szemei kitágultak, a lélegzete pedig elakadt.

– Jaj, apu! – méltatlankodtam. – Két éve járok minden este futni, nem lesz semmi bajom. Ez Forks, itt kevesebb bűntény történik, mint Phoenixben. Tényleg volt már valami egetverően nagy bűncselekmény Forksban?

– Nem, de nem ez a lényeg – vitatkozott.

– Apu, minden rendben lesz! – nyugtatgattam. – Különben is: anyu fantasztikus ötletének hála már meg tudom védeni magamat – utaltam arra az önvédelmi tanfolyamra, amit tavaly nyáron végeztünk el Renée-vel közösen.

Charlie habozott és én ezt a pillanatot választottam ki.

– De ha gondolod, jöhetsz velem – ajánlottam fel.

Apu sóhajtott és félreállt az útból.

– Egy óra múlva itt vagyok – mondtam kifelé menet, de azt már nem kötöttem az orrára, hogy a mobilomat is magammal vittem, mert még képes és tíz percenként rám csörög, nem rántott-e be valamilyen jeti az erdőbe.

Betettem a fülest a helyére és elindultam. A levegő hűvös volt, de most jól jött, amikor öt perc után hűteni kezdte a bőrömet. Már idefelé jövet kinéztem magamnak a tökéletes útvonalat, ami a házunktól egészen Forks határáig húzódott, ahol a főút az erdőn keresztül vezetett át. A várost nem akartam elhagyni és a táv is megfelelőnek tűnt.

Az utcákon már nem lézengtek olyan sokan, a forgalom kicsi volt, így akadálytalanul haladhattam előre.

A futásban az a jó, hogy az ember agya ilyenkor kikapcsol, és nem gondolkozik. Ellazul és viszi a lába, amerre kell. Na, persze ehhez az állapothoz szükség van egy Jared Letora is, aki iszonyat jó hangjával mindezt képes elérni.

Ütemesen futottam végig az alkonyuló városon és szinte észre sem vettem, hogy szürkület ereszkedik a határban fekvő utolsó házakra is. Elhagytam a Forks táblát is, és már éppen fordultam volna vissza, de a szemem megakadt egy, az út szélén parkoló autón.

Közelebb mentem, hátha segítségre van szüksége és a szürkeségtől csak néhány méter megtétele után bontakozott ki az az alak, aki a Volvo C30-as motorháztetején feküdt.

Megtorpantam, mert nagyon úgy nézett ki, hogy Edward Cullen nélkülem is boldogul, de a megcsikorduló kavicsokra felkapta a fejét és egyenesen rám nézett.

Oké, Bella, gyerünk! Reagálj valamit!

– Szia! – intettem neki oda. –Ne haragudj, hogy megzavartalak, én csak… Oké, inkább megyek is!

Azzal hátat fordítottam és már indultam visszafelé, de a világ leggyönyörűbb hangja megállított.

– Nem kéne ilyenkor egyedül mászkálnod – mondta bársonyos és dallamos hangnemben.

Visszafordultam és láttam, hogy érdeklődve tekint végig rajtam.

– A mászkálás és a futás között azért van különbség – vágtam vissza, mire szája széle megrándult. – És szerény véleményem szerint nem vagyok egyedül, mert te – itt rá mutattam – meg én – itt magamra böktem – az már kettő és a kettő az nem egyenlő az egyedüllel.

Felnevetett lágyan és megcsóválta a fejét.

– Szóval egy matekzsenit fogtam ki!

– Utálom a matematikát – dünnyögtem az orrom alatt.

Edward Cullen felült és felém nyújtotta a kezét.

– Még nem volt alkalmam bemutatkozni – mondta és megdobott egy féloldalas mosollyal, amitől a lábaim megremegtek. – A nevem Edward Cullen.

Közelebb léptem és kezemet a tenyerébe csúsztattam. Amikor bőrünk összeért kellemes bizsergés futott végig a gerincemen, pedig az ujjai jéghidegek voltak.

– Isabella Swan – mondtam, majd gyorsan hozzátettem: – De csak Bella.

– Nos, Isabella Swan, de csak Bella, örülök, hogy megismertelek!

Kihúztam kezemet az övéből, de álltam a pillantását. Ilyen közelről jól látszott lágy karamella színű írisze, amiben teljesen elvesztem. Oh, várjunk csak! Tisztán emlékszem rá, hogy az a dühtől és gyűlölettől izzó szempár éjfekete volt! Most viszont nem láttam ilyen érzelemnek nyomát bennük, csak kíváncsiságot és némi értetlenkedést, na meg bosszúságot. Furcsa…

Amikor már nem bírtam tovább viszonozni vizslató tekintetét, szemem reflexesen a kocsijára siklott és halkan, de azért hallhatóan felsóhajtottam. Edward ismét felnevetett, mire felé fordultam.

– Ha nem mustráltad volna a legelső találkozásunkkor is így az autómat, azt hinném, hogy ezt a sóhajt én váltottam ki belőled! – Beletúrt bronzvörös hajába és miközben levegőt vett, elfordult a fák irányába.

Felvontam a szemöldököm és közelebb léptem a sofőr melletti ülés ajtajához. Felemeltem a kezem, hogy megérintsem ezt a gyönyörűséget, de ujjaim pár centire megálltak a karosszériától, amikor Edwardra néztem.

– Szabad? – kérdeztem félősen, de áhítattal a hangomban.

– Parancsolj – intett vigyorogva az autójára.

Lassan végighúztam ujjaimat a kocsin, miközben halkan suttogtam:

– Tizenegy másodperc alatt gyorsul százra, százkilenc lóerős motor, a végsebessége 240 km/h. – A fenekéhez érve kicsit hátrébb léptem és úgy szemléltem meg. – Tudtad, hogy a világon a Volvo gyártja a legbiztonságosabb autókat, és, hogy a C30-as modelljük az egyik legmerészebb húzásuk volt a popsija miatt?

Edward leugrott a motorháztetőről és odasétált mellém, miközben elismerően füttyentett egyet.

– Le vagyok nyűgözve Ms. Swan – mondta és biccentett.

– Hát, ami azt illeti, még ennél is jobban le tudnám Önt nyűgözni Mr. Cullen – vigyorogtam rá, mire felvonta a szemöldökét és úgy nézett rám.

– Biztos Ön ebben? – incselkedett.

– Ó, de még mennyire – állítottam biztosan.

– És mivel is tudnál – váltott vissza tegeződésre – ennél jobban lenyűgözni? – közelebb lépett hozzám és tekintete kíváncsiságot tükrözött.

– Azt hiszed, hogy csak erről a szépségről – érintettem meg a Volvót egy pillanatra – tudok egyet, s mást? Mert csak, hogy tudd, imádom az autókat, és majdnem mindent tudok is róluk – húztam ki magam büszkén.

– Igazán? – vonta fel ismét a szemöldökét.

– Naná, de ha nem hiszed el, akkor nyugodtan tesztelj – néztem rá kihívóan.

– Hmmm… melyik autót is válasszam… – gondolkodott el.

Míg vártam, hogy végre valahára kitalálja az autó típusát, megigazítottam a copfomat, de valami a kézfejemre cseppent.

Aztán még egy… és egy újabb a karomra.

– Hogy az a… – nyomta el egy dühös káromkodást, mikor rájöttem, hogy mi az. – Annyira, de annyira utálom már most ezt az átkozott esőt. – Legszívesebben toporzékoltam volna, de nem akartam, hogy Edward hibbantnak nézzen.

– A tesztelést máskor folytatjuk, gyere, hazaviszlek – fogta meg a karomat, és az anyósülés felé taszigált.

– Nem azért mondtam, hogy utálom az esőt, hogy furikázz engem – háborodtam fel kissé.

– Meg sem fordult a fejemben – szólt, miközben kinyitotta nekem az ajtót.

– Nagyon helyes – ültem be óvatosan az ülésre.

– Nem harap, nyugodtan beülhetsz – nevetett fel.

– Te ezt nem értheted. Nem huppanhatok be csak úgy, még a végén fájdalmat okozok neki.

– Te aztán elképesztő vagy – nevetett még jobban.

Becsukta a kocsiajtót, én meg gyorsan kihasználtam az alkalmat.

– Szia, Bella vagyok – köszöntem az autónak suttogva, nehogy Edward meghallja.

Azért reménykedtem benne, hogy a kocsi nem köszön vissza, különben itt fogok szívrohamot kapni.

A vezető oldali ajtó nyílt, és Edward beült mellém.

Becsatolta a biztonsági övét, majd várakozásteljesen felém fordult. Nem tudtam vajon mit akar, de végül – úgy fél perc múlva – kibökte.

– Csatold be magad. És nem, ezzel nem okozol fájdalmat az autómnak – kuncogott egy aprót.

Gúnyosan rámosolyogtam, majd a biztonsági övet a helyére pattintottam. Edward még mindig engem bámult, aztán egy ravasz vigyor terült el a képén.

Nem tudtam, hogy mi jár a fejében, de aztán oldalra sandított, én meg követtem a pillantását. A következő pillanatban megpöckölte a műszerfalat, én meg ösztönösen akartam a kezére csapni – hogy ne bántsa szegény kocsit –, de ő gyorsabb volt, így elrántotta a kezét, aztán felnevetett.

– Ezt nem tudtam kihagyni – nevetett dallamos hangján.

Karba fontam a kezeimet a mellkasom előtt, és rondán néztem rá, majd aztán a szélvédőn kezdtem kifelé bámulni.

– Ez nem vicces – mondtam sértődötten. – Szegény… – gondolkodtam el egy pillanatra, de aztán rájöttem, hogy Edward nem említette.

Izgatottan fordultam felé, és kíváncsian kérdeztem meg:

– Hogy hívják?

Edward összevonta a szemöldökét, és értetlenül bámult rám. Sóhajtottam és pontosítottam a kérdést.

– Az autót. Hogy hívják az autódat?

Edward felnevetett – már megint – és percekig abba sem hagyta. Teljesen biztos vagyok benne, hogy őrültnek néz!

Valamit aztán mondani akart, de végül szavak helyett az ajkait egy újabb nevetőgörcs hagyta el.

Sértődöttségemben csak karba fontam a kezeimet, és tüntetőleg kibámultam az ablakon.

Teljesen magával ragadott a Volvo motorjának halk, doromboló hangja, mikor Edward beindította a kocsit, persze csak azután, hogy már nem nevetett rajtam.

Élvezettel simultam bele a bőrülésbe, és kezdtek elernyedni a hideg levegőtől didergő végtagjaim, mikor Edward feljebb tekerte a fűtést. Egy ideig egyikünk sem szólalt meg, de a rádióból szóló halk zenétől így sem volt néma csend. Edward végül megszólalt bársonyos hangján:

– Amúgy anyukád nem tanított meg rá, hogy ne ülj be idegenek autójába? – nézett rám egy pillanatra.

– Körülbelül tíz perccel ezelőtt mutatkoztál be, szóval nem vagy idegen – mutattam rá a nyilvánvaló tényre.

– De tíz perccel ezelőttig még az voltam – kötötte az ebet a karóhoz.

– Oké, akkor állj meg! – sóhajtottam, mire Edward a fékbe taposott.

– Most meg mi történt? – fordult felém, és valamiért jólesően nyugtáztam, hogy aggodalom csendült a hangjában.

– Kiszállok – feleltem nemes egyszerűséggel és már ki is pattantam a kocsiból.

Edward is kiszállt a zuhogó esőbe és megkerülve a kocsit odajött hozzám.

– Ne butáskodj már, és szállj vissza – nyitotta ki az ajtót.

Visszacsuktam az ajtót, és csak utána szólaltam meg.

– Anyukám arra tanított, hogy ne üljek be idegenek autójába – incselkedtem vele ismét, és tüntetőleg karba fontam a kezeimet.

– Rajtatok nőkön nem lehet kiigazodni! – fújtatott, és beletúrt az esőtől már vizes bronz tincseibe.

Felvont szemöldökkel néztem rá, hogy az előbbi kijelentésével mégis hová akart kilyukadni.

– Ezt a huza-vonát felőlem a végtelenségig folytathatnánk, de esik az eső, és rajtad alig van ruha… – kis szünetet tartott, míg végig pásztázott a szemeivel tetőtől talpig, és nem kerülte el a figyelmemet, hogy a melleimet egy kicsit tovább mustrálta a kelleténél –… ebben a hidegben. Nem szeretném, hogy megfázz, ezért megtennéd, hogy visszaülsz az autóba? – nézett rám könyörgően.

Mikor megadóan sóhajtottam féloldalas mosolyra húzta az ajkait, és kinyitotta nekem a kocsi ajtaját.

– Mintha rajtad olyan sok ruha lenne – motyogtam, és végignéztem a szerelésén. Nadrág gyanánt sötét színű farmer volt rajta, felsőtestét pedig egy rövid ujjú kék póló takarta.

Edward csak felkuncogott és becsukta a mellettem lévő ajtót. Előről megkerülte az autót – közben én kocsányon lógó szemekkel figyeltem légies, könnyed mozgását – majd beült a volán mögé. A rádiót kezdte kapcsolgatni, egymás után váltogatva az adókat. A felkaromnál kezdtem matatni, és lecsatoltam róla a tartót, hogy megnézzem, mennyire ázott el az MP3-lejátszóm. Egyszer csak egy ismerős, és nagyon is kedvelt dallam ütötte meg a füleimet, és akaratlanul kezdtem el dúdolni. Edward rám kapta a tekintetét, és felvonta az egyik szemöldökét.

– Azt ne mondd, hogy nem szereted a The Runaways-t! – szóltam megütközve.

– A hetvenes évek zenéi egytől egyig mind pocsékok. De, mondom, nem szeretem a The Runaways-t – felelte, miközben beindította a kocsit, de azért nem váltott át másik adóra, így az autót betöltötte a You drive me wild sorai.

Hátradőltem, és lehunyt szemekkel magamban dúdoltam a számot.

Épp egy új dal kezdődött a rádióban, mikor a Volvo megállt, Edward pedig leállította a motort. Felnéztem és Charlie háza előtt parkoltunk.

– Honnan tudtad, hol lakom? – kérdeztem, de a következő pillanatban már ostobaságnak hangzott, hisz ez egy kisváros, ahol szinte mindenki tudja, ki merre lakik, főleg, hogy melyikben él a „rettegett” Swan rendőrfőnök. Edward viszont felelt a kérdésre.

– Én mindent tudok, előttem nincsenek titkok – húzta ravasz mosolyra ajkait.

Látványosan akadt el a lélegzetem, és vágtam rémült arckifejezést. Edward örömmel konstatálta, hogy rám hozta a frászt, de én hamiskásan elmosolyodtam és úgy szegeztem neki a kérdést:

 – Oh, csak nem vagy gondolatolvasó?

Edward egy pillanatra lemerevedett, majd megforgatta a szemeit és megcsóválta a fejét.

 – Honnan szedsz te ilyen észbontó őrültségeket össze? – kérdezte kíváncsian.

Megvontam a vállam.

 – Sokat olvasok – feleltem, aztán közelebb hajoltam hozzá, amitől egy kicsit megrökönyödött, de nem hátrált el. Gyorsan körülkémleltem, mint egy betörő, majd odasúgtam neki. – Oké, zseniális Sherlock Holmes, itt az ideje, hogy megoszd a szaftos kis infóidat a jó Watsonnal!

Felnevetett és kivillantak hófehér fogai.

 – Nincs itt semmiféle szaftos kis infó – mondta kuncogva. – Maximum annyi, hogy jó megfigyelő vagyok, ami annyit tesz, hogy a mi tiszteletreméltó Swan rendőrfőnökünk már vagy tíz perce rá van tapadva az ablakra és minket vizslat, hogy mégis mit művelhetünk a sötét utcán egy autóban.

Szája széle megremegett az elfojtott nevetéstől, mintha egy jó viccet meséltek volna neki, amit én nem hallottam.

 – És még rám mondják, hogy piszkos a fantáziám – morogtam, és Edward elképedt arcot vágott.

 – Ezt mégis hogy értetted?

 – Sehogy, sehogy – válaszoltam egy kissé gyorsabban a kelleténél, mire Edward felvonta a szemöldökét, és olyan kérlelő pillantást vetett rám, hogy kénytelen voltam beharapni az alsó ajkamat, ha nem akartam dalolni.

Dühösen fújt egyet, majd a vállam felett elnézett az ablakunk irányába.

 – Jobb lesz, ha bemész, mert Charlie a végén még kijön és feltépi az ajtót.

 – Szegény kocsi – simogattam meg a bőrülést.

 – Szegény én – vágta rá. – El se merem képzelni, hogy mit kapnék apádtól, ha idáig fajulna a dolog.

Felsóhajtottam és kinyitottam az ajtót. Már éppen csuktam volna be, de Edward hófehér karja megállapodott az ablaküvegen.

 – Aludj jól, Bella! – mondta, és megdobott azzal a féloldalas mosollyal, amitől a szívem kétszeresére kapcsolt.

 – Te is! – motyogtam, de ő csak halkan kuncogott, majd becsuktam az ajtót.

Még néztem a távolodó Volvo után és el sem mertem hinni, ami ma történt.

Fellépkedtem a verandára, és rögtön nyílt is az ajtó. Apu félreállt az útból, hogy bemehessek a házba, de tudtam, hogy öt másodpercen belül feltesz egy kérdést.

– Ki hozott haza? – kérdezte, pedig nagyon is jól tudta, hogy ki volt az.

– Edward Cullen – feleltem.

– Akkor ezek szerint már nincs rajta a letartóztatandók listádon? – kuncogott. – Most is a hideg futkározott a hátadon mikor rád nézett? – Most már nem is próbálta visszafojtani a nevetését.

– Mikor tettél szert ilyen kiváló humorra, apu? – tettem csípőre a kezemet, és igyekeztem minél rondábban ránézni.

Viszont ő továbbra sem zavartatta magát, és előszeretettel nevetgélt előbbi frappáns megjegyzésein.

Legyintettem, majd szó nélkül felrobogtam a szobámba. A pizsamámmal és a neszesszeremmel a fürdőbe vonultam, majd a kelleténél hangosabban csaptam be az ajtót, hogy Charlie nehogy véletlenül rám nyisson.

Zuhanyzás után lesiettem a nappaliba, majd jó éjszakát kívántam apunak, és visszavonultam a szobámba. Beállítottam az ébresztőmet, majd befeküdtem az ágyba, és perceken belül el is aludtam.

Reggel fitten és frissen ébredtem, és jókedvűen – magam sem tudom, hogy miért – készülődtem suliba. Fél órával később már a lépcsőn robogtam lefelé, hogy reggelizzek valamit. Egy tál müzli elfogyasztása után felkaptam a kabátomat, majd a táskámat a vállamra akasztva kimasíroztam a kocsimhoz. A táskámat az anyósülésre hajítottam, majd beültem az autóba, feltekertem a fűtést és komótosan indultam az iskola felé. A tegnapi eső mára ráfagyott az utakra, így nem hajthattam annyival, mint szerettem volna. Az iskola parkolójában már jó néhány voltak, mire begördültem az autómmal. Egyből az ezüst Volvót kutattam a szemeimmel, de sehol sem láttam. Újra végigpásztáztam a parkolót, hátha csak elkerülte a figyelmemet, de akkor sem fedeztem fel semerre sem. Leparkoltam a bejárathoz egész közel eső helyre, majd ásítoztam egy párat – ennyit a reggeli fittségemről –, és kiszálltam a kocsiból. Bezártam a kocsit, és mikor a kulcsot akartam eltenni vettem csak észre, hogy a táskám a kocsiban maradt. Bosszúsan nyitottam ki az autómat, majd behajoltam a táskámért, hogy kirántsam, de az az egyik fülénél fogva, „makacsul” beakadt a sebváltóba, így kicsit bentebb hajoltam, hogy kiakaszthassam.

– Szia! – hallottam meg a hátam mögül egy hangot.

Elvesztettem az egyensúlyomat, és kis híján beborultam a kocsiba, de a hang tulajdonosa elkapta a derekamat. Megfordított, és mikor a szemeibe néztem, rögtön elvesztem a tekintetében.

Ízelítő a 3. fejezetből

Nos, megint én garázdálkodom, és követek el merényletet ellenetek!XD

Pusz

Szylu

"– Nagyon helyes – ültem be óvatosan az ülésre.

– Nem harap, nyugodtan beülhetsz – nevetett fel.

– Te ezt nem értheted. Nem huppanhatok be csak úgy, még a végén fájdalmat okozok neki.

– Te aztán elképesztő vagy – nevetett még jobban.

Becsukta a kocsiajtót, én meg gyorsan kihasználtam az alkalmat.

– Szia, Bella vagyok – köszöntem az autónak suttogva, nehogy Edward meghallja.

Azért reménykedtem benne, hogy a kocsi nem köszön vissza, különben itt fogok szívrohamot kapni.

A vezető oldali ajtó nyílt, és Edward beült mellém."

Eternity - 2. fejezet

     Sziasztok!

Csak ennyi: Boldog 109. születésnapot Edward!XD

2. fejezet

Decoy

„A méreg azt súgja: – Tedd meg
Nekem nem kell a lelked
Én a testedhez alig nyúlok
Benned mégis lángra gyúlok

És akkor remegsz majd úgyis értem
Szerelmes leszek, érzem
És nem engedlek többé szabadon
Enyém a hatalom, a véredet akarom”

(Ákos: Méreg)

(Edward szemszöge)

Végighajtottam a házunkhoz vezető földúton és beálltam a garázsba. Emberi tempóban sétáltam az ajtóhoz és jókedvűen nyitottam be. A nappaliban a teljes családommal találtam szembe magamat, ami egy kissé meglepett.

– Késtél! – vetette oda Emmett üdvözlés gyanánt és elvigyorodott. – Amúgy mitől van ilyen fene jó kedved? Két hete nem csúszott le a torkunkon egy csepp éltető nedű sem, de te itt somolyogsz, mintha tudnál valamit!

Oh, igen! Két hete nem voltunk vadászni, mert Jasper a fejébe vette, hogy már ő bizony kibírja addig, amíg mi, mi meg szolidaritást mutattunk felé. Rosalie fejéből sikerült kiolvasnom, hogy a kupaktanács azért gyűlt össze, hogy észhez térítsék Jazzt. Nem akartam elkeseríteni őket, hogy reménytelen, mert amit egyszer testvérem elhatároz, azt véghez is viszi.

– Csak öt percet késtem – válaszoltam Emmettnek és leültem a szokott helyemre, a fotelbe.

– Még annyit sem szoktál késni – ütötte a vasat Em.

– Ha tudni akarod, díszkíséretet kaptam Swan rendőrfőnök személyében és nem szerettem volna mostanában új jogsit hamisítani! Port Angelestől egészen idáig csak kilencvennel jöhettem.

– És te ennek örülsz ennyire? – vonta össze a szemöldökét és értetlenül nézett a többiekre.

Emmett faggatózására előtörtek az emlékek és felnevettem a Swan lány viselkedésén. Pimasz, okos és felvágták a nyelvét, az biztos. Ahogyan nyelvet öltött rám, és ahogyan az apját rázta le…

Családtagjaim elméjéből kiolvastam, hogy eléggé aggódtak a mentális állapotomért, ezért gyorsan magyarázkodni kezdtem.

– Swan rendőrfőnök mostanában szerintem nem a tolvajokat és betörőket fogja hajkurászni, hanem a lányát.

– Charlie lánya megérkezett? – kérdezte Carlisle.

– Igen, és volt szerencsém összefutni velük Port Angelesben, az egyik piros lámpánál.

– Ez még mindig nem magyarázza, hogy miért vigyorogsz, mint a tejbetök – állapította meg Emmett, majd hozva szokásos formáját hozzátette: – Vagy várj csak! Mondd, hogy nem bírt magával, amikor meglátott és átmászva a kocsidba lesmacizott!

– Emmett! – csattant fel Esme, de a többiek is hangot adtak felháborodásuknak a repülő párnákból ítélve.

Én viszont úgy gondoltam, hogy belemegyek a játékba.

– Hát az igazat megvallva a nyelvéhez már volt szerencsém – mosolyogtam rejtélyesen, mire hat szempár tágult a szokásos kétszeresére.

– Mi van? – kérdezte Jasper.

– Most csak szívatsz! – hördült fel Emmett és a fantáziája meglódult.

– Én ezt miért nem láttam? – sipította Alice.

Úgy döntöttem, hogy eléggé kiélveztem már a helyzetet, ezért csendre intettem mindenkit.

– Ms. Swannak fantasztikus tehetsége van ahhoz, hogy felvidítsa a közelében lévőket néhány igen jól eltalált grimasszal. A nyelvnyújtogatási technikája pedig irigylésre méltó. Tanítani kellene.

Hangos nevetés fogadta szavaimat és mindegyikőjük elképzelte a jelenetet. Csak Emmett volt egy kicsit csalódott.

„Pedig már kezdtem reménykedni, hogy lazán rád mozdult!” – sóhajtotta gondolatban.

Felálltam és elhaladva mellette megveregettem a vállát.

– Em, te javíthatatlan vagy! – mondtam neki és elindultam az emeletre a szobám felé. – Jazz, ha jól sejtem ma nem megyünk sehova!

– Hát ezt eltaláltad – morogta az orra alatt és Alice szemén keresztül láttam, hogy makacsul karba fonta a kezeit.

– A szobámban leszel, ha kellenék – közöltem és már ott sem voltam.

Az ismerős helyiségbe belépve egyfajta nyugalom szállt meg, amibe keveredett a Swan lány által előidézett jókedv is. A polchoz mentem és levettem róla egy Hoobastank albumot. Belöktem a CD-lejátszóba és elindítottam, míg kényelmesen végigvágódtam a kanapémon.

Gondolataim természetesen elkalandoztak és Charlie lánya jutott eszembe. Visszapörgettem magamban az idő kerekét és lejátszottam a párbeszédeket, amiket az apjával folytatott. Rá kellett döbbennem, hogy annyira lefoglalt a beszélgetésük, hogy nem is figyeltem egyikőjük gondolataira sem.

A rendőrfőnök észjárását már ismertem, hiszen néha-néha összefutottam vele, de vajon hogyan gondolkodhat a lánya? Örökölt valamit ilyen téren az apjától, vagy inkább rejtélyes édesanyjára hasonlít, akivel nem sok mindenki találkozhatott Forksban? Mármint a „pletykákból”, amiket az itteni emberek gondolataiból szedtem össze, amikor meghallották, hogy a rendőrfőnök lánya ide költözik.

Minden apró mozdulatát és kijelentését elemeztem, hogy minél többet megtudjak róla, mert érdekes lánynak tűnt. Ki olyan elvetemült, hogy csak úgy nyelvet nyújt egy vadidegenre? Miért tette? Ilyen és ehhez hasonló kérdések sorjáztak a fejemben, amikor saját bejárású házi tornádóm berontott a szobába. Kényelembe helyezte magát a kanapén – egyáltalán nem zavarta, hogy a térdeimen ült felhúzott lábakkal – és elővette a legszebb kiskutya pillantását, amit akkor használ, amikor nagyon akar valamit. Gondolatban viszont az éppen lejátszott számot énekelte, csak pár oktávval magasabban, mint Douglas, az énekes.

Felsóhajtottam és kezeimet a fejem alá csúsztattam.

– Mondd, Alice, ne kímélj!

Szemei tágra nyíltak tettetett meglepetéstől és színpadiasan elakadt a lélegzete.

– Én? – kérdezte és apró kezével a mellkasára bökött. – Honnan veszed, hogy akarok valamit?

Felnevettem színjátékán és egy mozdulattal kihúztam lábaimat alóla. Alice kecsesen huppant le a kanapéra, míg én szintén ülő helyzetbe tornáztam fel magam.

– Egy: soha nem szoktál olyan színpadias jelenetet rendezni a semmiért, kettő: egy kicsit túlzásba vitted az ártatlan kölyökkutya szemeket és három: a húgom vagy, ismerlek már, mint a rossz pénzt! Úgyhogy bökd ki, hogy mit szeretnél!

Alice az ajkaihoz kapott.

– Tényleg eltúloztam a nézést? – esett kétségbe.

– Hmmm – hümmögtem.

– De csak egy picit – bizonygatta magának – Majd gyakorolom Jasperen még!

– Oh, efelől semmi kétségem – morogtam és akaratlanul is eszembe jutott a legutóbbi alkalom, amikor kobold húgom Jasperen tökéletesítette ártatlan nézését.

Hátborzongató, hogy…

– Vezethetem majd? – rántott ki elmélkedésemből Alice.

– Parancsolsz? – ráztam meg a fejem.

– Azt kérdeztem, hogy vezethetem majd? – nyíltak szép nagyra jelenleg obszidián fekete szemei.

– Mégis mit? – értetlenkedtem.

Alice felsóhajtott, lecsusszant mellőlem és odatáncolva a hifimhez kicserélte a CD-t. A helyiségben felcsendült Chester Bennington és Mike Shinoda jól ismert és megszokott kettőse, ami már meg sem lepett. Húgom teljesen odáig van értük, főleg Mike-ért. Nők, ki érti őket?

– Fekete, kétajtós és 321 km/h a végsebessége – vigyorogta. – Láttam ám, hogy miért mentél Seattle-be!

Felnevettem. Most már értettem, hogy honnan ez a nagy lelkesedés.

– Nem is tudom – csóváltam a fejem és döntésképtelen állapotot mutattam, amitől Alice egyre idegesebb lett.

– Oké, oké – tartotta fel a kezét. – Alku?

– Mégis mit tudsz nekem felajánlani, amit ne tudnék megszerezni magamnak? – kérdeztem egy kissé nagyképűen és visszadőltem a kanapéra.

– Mit szólsz egy rakat infóhoz a Swan lányról? – húzogatta a szemöldökét.

– Alice, mégis miért érdekelne engem az a lány? – kérdeztem vissza nevetve.

– Nem tudom, csak gondoltam, hogy a mai kis találkozásotok után azért kíváncsi lettél rá – vonta meg a vállát és lehuppant a földre a kanapém előtt.

– Kicsi koboldocskám, ő is csak ember, akár a többi! – csóváltam meg a fejem. – Ha majd információkat szeretnék, kiolvasom a gondolataiból!

– Néha olyan… – puffogott és dühösen felugrott. – Ünneprontó vagy!

– Jó, jó – helyeseltem. – Tudom, de szerinted melyik báty engedné meg, hogy vezesd az új Aston Martinját?

Alice örömtelien felsikkantott és a nyakamba vetette magát.

– Oké, elhiszem, hogy örülsz, de azért ne fojts meg! – morogtam játékosan.

– Imádlak – mondta és kitáncolt a szobámból.

– Csak ne menj Jasper közelébe ilyen állapotban! – kiáltottam utána, de már szerintem nem figyelt rám.

Az éjszaka lassan és unalmasan telt el és a pirkadat sem hozott megváltást számomra. Az eget vastag felhők takarták és szakadt az eső. Tehát semmi akadálya, hogy ma megint suliba menjünk. Egy újabb unalmas nap kezdete. Remek!

Felálltam a kanapémról – tegnap Alice beszélgetése után ragadtam itt, és azóta sem mozdultam – és a fürdőbe mentem lezuhanyozni. Vámpírként nem lenne rá szükségem, hiszen a bőröm olyan, mint a márvány, így nem koszolódik be, de ez is egy „rossz” emberi berögződésem, amit nem adtam fel vámpírrá válásomkor.

Fürdés után felvettem egy vadonatúj farmert és hozzá egy világos pólót, majd összeszedtem az aznapi cuccaimat és lesétáltam a nappaliba, ahol már Emmett és Jasper várakozott.

Carlisle elment a kórházba, Esme a szobájukban volt és egy ház berendezését és restaurálását tervezte meg, a lányok pedig még öltöztek.

– Jó kis napnak nézünk elébe! – morogtam és felültem a zongorára.

– Hacsak Japser nem áll neki tízóraizni a folyosón, akkor tényleg borzalmas és unalmas lesz! – viccelődött Emmett, de erre most egyikünk sem volt vevő.

"Emlékeztess rá, ha netalántán elfelejteném, hogy suli után öljem meg!" – kért Jasper gondolatban, mire csak biccentettem.
Valami furcsa érzés kezdett eluralkodni rajtam, ami talán az izgalomhoz volt hasonló, de nem lehetett az. Ugyan már, miért izgulnék? Lehet, hogy Jazz megint túllőtt az érzelemadagon?
A fekete lakkozott fán doboltam ujjaimmal, miközben felszóltam az emeletre:
– Csajok, nem siethetnénk egy kicsit? – kérdeztem, de válasz nem érkezett az emelet irányából.

– Ejj, Eddyke miért sietsz annyira? – vonta fel a szemöldökét Emmett. – Csak nem a Swan lány nyelvét akarod minél hamarabb viszont látni? – terült el a képén egy kaján vigyor.

– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – förmedtem rá.

– Akkor meg miért kaptad fel a cukrot? – gondolkodott el Jasper.

– Te tényleg a rendőrfőnök lánya miatt sietsz annyira – röhögött fel térdcsapkodások közepette Em. – Eddy fiút megszédítette egy csaj, Eddyke beindult egy csajra – kezdett indiánszökdelésbe a nappali kellős közepén.

Én dühösen, Jasper pedig kikerekedett szemekkel méregette a helyiségben ugráló Emmettet, és gondolatban azon morfondírozott, hogy bátyánk nagyon vagy teljesen zakkant-e.

Legszívesebben letöröltem volna Em képéről azt a kaján vigyort, de ha neki esek, azzal csak annyit értem volna el, hogy elkésünk az iskolából, ráadásul egész nap – ha nem egész héten – Swan rendőrfőnök lánya miatt cukkolna, ehhez pedig nem volt hangulatom.

Alice és Rosalie pontosan százkilencvenhat – azért tudom, mert számoltam – másodperccel később libbentek le az emeletről, és addigra Emmett szökdécselő kedve is alább hagyott, de azért gondolatban tovább játszadozott a tűrőképességemmel. Úgy látszik, tényleg bunyózni akar!

Makacsul kitartottam az elképzelésem mellett, hogy Bella Swannak nincs köze a sietségemhez, de Em tovább feszegetve a húrt megjegyezte, hogy azon kívül, hogy hamarabb akartam indulni, olyan gyorsan megyek, hogy nem csak a sebességszámláló fog kiakadni, és a gázpedál kiszakadni, de már hányingere van, és fél, hogy a reggelije – Chö! – a műszerfalon fog kikötni, tehát biztos benne, hogy az a valaki az oka a fene nagy sietségemnek, akire ő gondol.

Igazat adtam Emmettnek – amit sosem fogok neki bevallani –, azzal kapcsolatban, hogy gyorsabban hajtottam, mint általában, ugyanis az eddigi rekordomra, simán rávertem huszonegy másodpercet.

Szép volt Edward – veregettem vállon magam gondolatban –, aztán önelégülten kipattantam a kocsiból, hogy ezt a rekordot Emmett amíg „él” nem tudja megdönteni. Az iskola parkolójában a már megszokott autók álltak egy kivétellel. Ahogy a bejárat felé sétáltunk meg tudtam figyelni a tőlünk jó pár méterre lévő kocsit, amiben teljesen biztos voltam, hogy egy királykék Audi A3-as. Hirtelen megtorpantam, amikor felfogtam, hogy mit is látok tulajdonképpen. Emmett és Jasper visszafordult, hogy miért álltam meg, majd mindketten egyet hátra lépve szemügyre vették ugyanazt, amit én figyeltem. Az Audi nyitott vezetőoldali ajtaján hajolt be „valaki” és az anyósülésen matatott. Emmett karon bökött, majd a parkoló egyik irányába mutatott, ahol több fiú is azt a „jelenetet” nézte, amit mi. Emmett és Jasper – mivel nem akarták magukra haragítani a feleségeiket – tovább indultak – de azért gondolatban figyelmeztettek, hogy később nem úszom meg, és be kell számolnom róla, hogy kit és miért figyeltem annyira –, így legalább kettővel kevesebben stírölték az autóba behajoló lány fenekét.

Bár Emmett így is volt olyan jó, és megállapította, hogy nincsenek is olyan rossz lábai az illetőnek. Persze, mindezt az ő sajátos stílusában hozta tudomásomra, amin nem csodálkoztam.

Igyekeztem kizárni a perverz gondolatokat, amik szinte üvöltöttek a fiúk felől, akikre az imént hívta fel Emmett a figyelmemet. Nem emlékszem arra, hogy valaha is ilyen sokáig fürkésztem volna egy lányt, de akit éppen figyeltem nem akárki volt. Ms. Bella „Pimasz” Swan formás fenekéhez volt szerencsém, mert teljesen felesleges lenne tagadnom, hogy nagyon is tetszett a látvány, és akaratlanul billent a fejem kicsit balra, hogy még jobban szemügyre tudjam venni. Abban a pillanatban, hogy felismertem az autót, tudtam, hogy az övé, hiszen ekkora véletlen nem létezik, hogy tegnap az édesapjával ilyen kocsiról beszéljenek, ma pedig fel is bukkanjon. A memóriámba beleivódott a látvány, de sajnos kénytelen voltam elszakadni tőle és testvéreim után menni, mielőtt még Bella észrevenné, hogy őt nézem. Miközben Alice-éket próbáltam emberi tempóban utolérni, meg kellett állapítanom, hogy nem gondoltam volna, hogy Mike Newton ennyire perverz – jutottak eszembe a mocskos gondolatai, amelyek közül egy-kettő akaratlanul jutott el hozzám.

Szednem kellett a lábaimat, hogy utolérjem Alice-éket, de végül még emberi tempóban is sikerült kisvártatva melléjük érnem.

– Ki volt az a csaj, akit bámultál? – szegezte nekem a kérdést kertelés nélkül Emmett.

– Bella – felelte helyettem Alice.

– Hogy ki? – kérdezett vissza Jasper, de nagyon is tudta, hogy kiről van szó.

– Bella Swan – felelte most bővebben Alice.

Emmett úgy a hátamra vágott, hogy a velünk szembe jövők is odakapták a fejüket a csattanásra.

– És mondd csak, öcsi, tetszett, amit láttál? – Nem kellett rápillantanom ahhoz, hogy tudjam, egy kaján vigyor ül a képén.

– Ha nem tetszett volna neki a látvány, akkor nem csak fél perc múlva ér utol minket – pillantott az órájára Jasper.

Komolyan számolták? Nevetséges!

Alice mosolygott, Rosalie viszont unatkozó képet vágott.

Szerencsére már nem sokáig köszörülték rajtam a nyelvüket, ugyanis mind elindultunk az első óránk felé. Arról viszont alaposan megfeledkeztem – pedig vámpír létemre nem lehetne! –, hogy az első órám – spanyol – közös Emmettel.

Remek! – nyögtem fel. Egész órán hallgathatom a perverz gondolatait.

Amint beértünk a spanyol terembe odafordultam hozzá, és halkan, de fenyegetően mormoltam neki:

– Ha a perverz gondolataiddal fogsz fárasztani egész órán, számíthatsz rá, hogy feldoblak Rose-nál!

– Mégis miért? – értetlenkedett felvont szemöldökkel.

– Nem tudom, hogy kinek a szemei tapadtak rá jobban Bella lábaira: Mike Newtoné vagy a tieid!

Megrökönyödve bökött magára, majd bosszúsan fújt egyet, és levágódott a padunkba. Gondolataiban a tegnapi verekedést elevenítette fel, amiben alul maradt Jasperrel szemben.

Ultimátumom miatt Emmett egész spanyolon uralkodott magán, és a perverz gondolatainak hallgatása helyett, „hasznosabban” is eltölthettem az időmet, mint például firkálgattam a füzetembe, és közben felidéztem Bella észveszejtő idomait. A külvilág megszűnt számomra, ugyanis a csengőszót sem hallottam, csak arra figyeltem fel, hogy Emmett karon bokszolt. Mikor felnéztem, már csak ketten voltunk a teremben. Emmett mindentudó pillantással fürkészett, mintha ő bizony nagyon is tisztában lenne azzal, hogy mi járt a fejemben egész órán. Ilyenkor tudom csak értékelni, hogy én vagyok a gondolatolvasó a családban!

A matek óra szerencsére nem volt közös egyik testvéremmel sem, a biológia viszont annál inkább. Mire beértem a biológia terembe Alice és Jasper már az előttem lévő padban üldögéltek.

Reménykedtem benne, hogy Jasper minél hamarabb meggondolja magát, és mehetünk végre vadászni, mert kezdett számomra kellemetlenné válni, hogy hallgatom a családom gondolatait a szomjúságukról. Leültem a helyemre, és már éppen tanakodtam volna, hogy őket milyen ultimátum elé állítsam, hogy ne emlegessék a parkolóban történteket, de megkönnyebbültem, mikor a gondolataik még csak a téma közelében sem jártak. A biológia szinte ugyanúgy telt, mint a spanyol, a füzetembe firkáltam, de ezúttal Bella nyelvnyújtogatását elevenítettem fel. Be kellett vallanom, egy kicsit megviselt, hogy eddig egy közös órám sem volt vele, sőt még csak a folyosókon sem futottam vele össze. Mikor aztán tornaórán sem láttam őt, a hangulatom megcsappant, és egész órán egykedvűen mászkáltam a pályán. Clapp edző egy egész kiselőadást tartott óra végén, hogy milyen lusta volt mindenki, így jóval kicsengetés után mentünk be az öltözőbe. Mire a menzához értem, már a legtöbb diák ott volt. Miközben a szokásos asztalunk felé haladtam, ahol már ott voltak a testvéreim, a szemeimmel Bella után kutattam, és sikeresen meg is találtam őt, épp mikor helyet foglaltam Alice mellett. Mike Newtonékkal ült egy asztalnál.

Ácsi, ácsi, Edward! Téged mióta érdeleknek az emberek és főleg az embernők?!

Ezen nem tudtam hosszasan eldiskurálni magammal, mert Jessica, amint észrevett engem, megbökte Bellát:

– És ő Edward Cullen – mormolta Bellának, miközben a fejével felém intett.

Bella arra nézett, amerre Jessica, én pedig mivel őt figyeltem, találkozott a pillantásunk. Szemei kitágultak – bizonyára felismert tegnapról -, majd beharapta alsó ajkát és elpirult. Zavarában elfordult, és a fejét az asztalra hajtotta.

Felnevettem reakcióján és kíváncsi lettem, hogy mi járhat a fejében, így próbáltam a többiek gondolatait kizárni, és csak rá összpontosítani, de egy árva gondolatfoszlányt sem tudtam elcsípni tőle. Láttam, és tudtam, hogy ott van, de semmit sem hallottam felőle! Ez meg hogy lehet? Nem, biztos csak valami másra koncentrálok nagyon, nem pedig Bellára. Még jobban összpontosítottam, és még jobban elképedtem, amikor ismételten akadályba ütköztem.

– Edward, mi a baj? – kérdezte Jasper.

Bizonyára érezte a zavartságomat.

– Nem hallom a gondolatait – suttogtam, és a szavak nehezen jöttek ki a számon, mert ezzel be kellett ismernem a vereségemet.

– Miről beszélsz? – kérdezte Rosalie fel sem pillantva, miközben az előtt lévő salátás tálban turkált a villájával.

– Mondom nem hallom a gondolatait. Ezen mi nem volt érthető? – mordultam rá.

– Edward, nyugodj meg! – próbált csitítani Alice.

– Nem tudok megnyugodni! Hát nem érted, hogy nem hallom Bella gondolatait?

Becsengetésig folyamatosan Bellára koncentráltam, hogy biztos csak tévedés az egész, és elkapok felőle egy gondolatfoszlányt, de nem.

Ez nem lehet igaz! Ilyen még nem történt soha velem!

Dühösen és csalódottan mentem angol órára. Dühös voltam, mert még senki sem fogott ki a képességemen létezésem során, és csalódott voltam, mert pont annak a gondolatait nem hallom, akinek szeretném. A folyosó végéről láttam, amint Mr. Mason belép a terembe. Már ahhoz is késő lett volna, hogy fussak, hiszen már így is-úgy is elkéstem, és az a fél perc már nem számít.

Mikor odaértem az angol teremhez, kopogtam, majd benyitottam.

– Elnézést a… – kezdtem, de a torkomra forrt a szó, amikor levegőt vettem. Az illat, melyet a nyitott ablakon keresztül beáramló hűvös szél fújt felém, szabályosan fejbevágott. Egy pillanatra megmerevedtem, izmaim megfeszültek, kezeim ökölbe szorultak és ösztönösen megindult a méreg termelődése a számban.

– Ne haragudjon, Mr. Cullen, de a hölgyet Ön mellé ültettem! Remélem, hogy jó társasága lesz majd! – Ködös agyamhoz csak halványan jutottak el Mr. Mason szavai, aki a padom felé intett, ahol a szomszédos széken ott ült Bella.

Miért is haragudnék? Talán azért, hogy mellettem fog ülni az a személy, akinek a világon a legcsábítóbb vére van, amit létezésem során éreztem? Igen, pontosan ezt éreztem most… Vagy talán azért, hogy minden erőmre szükségem volt, hogy most azonnal ne tapasszam ajkaimat nyaki ütőerére, és mártsam fogaimat hártyavékony bőrébe? Hangosan viszont csak ennyit mondtam és rendeztem arcvonásaimat:

– Semmi baj! – sziszegtem.

Leültem a helyemre, minél távolabb helyezkedve tőle, amihez piszkosul nagy erőre volt szükségem és fohászkodtam, hogy az órán ne kelljen megszólalnom, ugyanis ahhoz levegőt is kellene vennem, ami Bella Swan halálához vezetne. Egész órán ott motoszkált a fejemben a dolog, hogy ilyen csábító vére senkinek sem lehet, így talán mégis lélegezhetek, hogy megbizonyosodjak róla: az imént csak képzelődtem. De féltem megtenni! Féltem megtölteni a tüdőmet levegővel! Rettegtem a következményektől, amit okozhatnék, ha nem tévedés az egész, és tényleg neki van a legcsábítóbb illata a világon.

A szörnyeteg kezdett eluralkodni rajtam. Azokban a percekben nem a lányt láttam benne, hanem a zsákmányt, akinek minden csepp vérére áhítozok. A gyomrom összefacsarodott, és a méreg folyamatosan ömlött a számba.

Megesküdtem, hogy soha többé nem oltom ki egy ember életét sem – ismételgettem magamban rendületlenül, és azt hiszem erre volt szükségem ahhoz, hogy a szörnyeteg a ketrecében maradjon, életben hagyva ezzel Bellát.

Az óra végét jelző csengő felüdülést jelentett számomra, mert villámgyorsan felpattantam a padból és mire kettőt pislantott valaki, már ott sem voltam.

Ahogyan kifordultam a folyosóra, belebotlottam Alice-be és gyorsan döntöttem, még mielőtt ő megszólalhatott volna:

– Itt a kocsi kulcs, fogd! – Azzal a lendülettel a kezébe nyomtam a Volvo kulcsát és nem néztem rá arcára. Szégyelltem magam.

– Edward, mi a baj? – kérdezte húgom zavartan, mert nem látott semmit.

Nem tudtam megszólalni, ugyanis a hátam mögül megéreztem az őrjítő levendula és frézia kettősét. Ismét feltámadt bennem a szörnyeteg, és tudtam, ha nem cselekszem, vége mindennek. Elbukom, és magammal rántom a családomat is. Összeszorított fogaim között préseltem ki a szavakat, míg hátrafordultam és belenéztem Bella Swan döbbent arcába.

– Majd otthon elmondom!

Nem, nem várhatok tovább! – üvöltöttem magamra és meg sem várva Alice mondókáját, vagy Bella esetleges reakcióját, sarkon fordultam, és otthagytam mindkettőjüket.

Ki az iskolából, ki az emberek közül, el innen, minél messzebb…