Eternity - 46. fejezet

Sziasztok!

A boszik megérkeztek a frissel, és mivel sokat kellett rá várnotok, így a jövő héten meglepetés vár majd rátok. Jó olvasást kívánunk hozzá.

Puszi: Szylu és Pupi

46. fejezet

Térj vissza

Halott szerelmed

kihűlt pillangó-testét

Elküldöd nekem

Így kívánsz szerencsét

Szerencsét a jövőre

Mit nélküled vészelek át

Hát kívánj jó éjszakát

vagy térj vissza

(Bonanza Banzai: Térj vissza)

(Alex szemszöge)

Halkan, de határozottan kopogtak az ajtón, ami egy kissé meglepett. Bella szülei és Phil is házon kívül tartózkodott, és nem egyhamar érnek haza, ha minden a tervek szerint halad, Bella pedig most érkezhetett meg Miamiba. Senkiről nem tudtam, hogy látogatóba jönne és az időjárás is elrettentő példával szolgálhatott. Odakint ugyanis egy kisebb vihar tombolt, ami szokatlan volt Jacksonville éghajlatához képest, de a szokatlan az én szótáramban már általánossá vált.

Felkeltem a kanapéról és ahogyan elhaladtam Jackson mellett megsimogattam az orrát. Egész jó fej volt a vadászgörény, csak azt nem szerette, ha valaki túlságosan közel ment Bellához. Naná, tipikus pasi! Védi a területét!

Kibattyogtam az előszobába, kénytelen-kelletlen kinyitottam az ajtót és majdnem dobtam egy hátast. Az akrobatikus mutatványomat azonban nagyban akadályozták a torkomra fonódó ujjak, és az erőteljes szorítás sem tett jót a hangszálaimnak.

– Mondanám azt, hogy örülök, hogy beugrottál, de akkor hazudnék! – préseltem ki magamból a szavakat és meg sem próbáltam lazítani a fojtogató kézen.

Ahogyan levettem a dolgokat az arckifejezéséről, hát… Eléggé dühösnek nézett ki és még finoman fogalmaztam. És jobbnak láttam nem piszkálni, mert még a végén valamilyen maradandó károsodást okoz nekem. Oké, vámpír vagyok, de nem szabad elfelejtenem, hogy ő is az.

– Mit csináltál vele? – kérdezte Edward hidegen és a nyomatékosítás kedvéért még egy aprót szorított a nyakamon.

– Imádok barchobázni, de most látom, hogy nem vagy olyan hangulatban, szóval rövid leszek és lényegre törő. Kiről is beszélgetünk, csak hogy tisztázzuk? – húztam egy kicsit az agyát, mert már kezdett egy ördögi terv formálódni az elmémben, de ahhoz még egy kis időt kellett nyernem.

Ezt az ördögi tervet úgy kell érteni, hogy zseniális és világmegváltó. Már ami Bella és Edward világát illeti, és később még hálásak lesznek nekem… remélem.

– Ne játszd meg nekem a hülyét! – sziszegte a fogai között, és komolyan féltem volna tőle, ha… Ah, kizárt, hogy féljek tőle!

– Várj! Alacsony, barna haja és csokoládébarna szemei vannak és egy tetoválás a csípőcsontján? – egyensúlyoztam a penge élén, ami még ráadásul remegett is.

Edward állkapcsa megfeszült – telitalálat a tetoválással –, az ujjai a bőrömbe martak és nagy nehezen sikerült kipréselnie magából egy szót.

– Igen.

– Bocs, haver, de nem ismerem – vontam meg a vállamat olyan könnyedén, amennyire a helyzet lehetővé tette és ez volt az utolsó csepp Edwardnál a pohárban.

Még szerencse, hogy ellazítottam az izmaimat, mert a kelleténél jobban is fájhatott volna, ahogyan nekiszorított a falnak – nem olyan erősen, hogy megmaradjon a hátam nyoma, de ahhoz elég erőteljesen, hogy megérezzem. A képét az arcomba tolta és fenyegető hangon megszólalt.

– Nagyon nem vagyok jókedvemben, szóval magadnak is és nekem is megspórolnál egy csomó felesleges kört, ha végre kinyögnéd, hol van Bella és mit csináltál vele!

– Oké, oké – nyögtem ki és itt lépett életbe a tervem második fázisa, ami azzal járt, hogy elővettem az a rémült, őzike szemű áldozatot, aki irgalomért könyörög. Igazi, Oscar-díjas alakítás. – Csak engedj el, mert így nem tudunk beszélgetni!

Edward volt olyan kedves és eleget tett a kérésemnek. Először arra gondoltam, hogy szimplán lecsúszom a fal mentén a földre, de az már túlzás lett volna – ez a különbség a szimpla színészek és az én szenzációs alakításom között: én tudom, hogy hol a határ! –, ezért csak megdörzsöltem a torkomat, és látványosan krákogtam párat, mint aki vissza akarja nyerni a hangját. Edward ellépett tőlem, és karba fonta a kezeit, mint aki vár valamire.

– Szóval, mit szeretnél tudni? – tudakoltam nyájasan és még egy apró mosolyt is felvillantottam.

Nem szólt semmit, de a szeme villanásából láttam, hogy jobb lesz nem tovább feszíteni a húrt.

– Nos, arra kérdésedre, hogy mit csináltam Bellával nem tudok válaszolni, mivel tudtommal nem tettem semmi törvénybe ütközőt. – Az ajka megrándult, de nem vártam meg, hogy valami epés választ hozzám vágjon, hanem rendületlenül folytattam –, viszont az tudom, hogy hol van és más mit fog vele csinálni!

Hatásszünet és közben komótosan az órámra néztem.

– Ha jól számoltam, már pedig jól számoltam, akkor ezekben a percekben már egy úriember szemléli Bella dekoltázsát és még az is megeshet, hogy a kezei is elkalandoznak.

Edward szemei kikerekedtek és ha lehetséges, még jobban elsápadt. A levegőt rendellenesen szedte és meg mertem volna rá esküdni, hogy az agyában egymást kergetik a rémképek arról, hogy mit csinálhat éppen Bella. Vagy ki csinál és mit Bellával? Egy pont Alexnek!

Látszott Edwardon, hogy az egész rendszer lefagyott nála, ezért elővettem a magabiztos srác szerepét, és az előtérben lévő kisasztalhoz léptem. Egy lapra felfirkantottam a Bella által megadott címet és belenyomtam Edward kezébe a kulcsaimmal együtt.

– Itt a cím és jobb lesz, ha sietsz! – A biztonság kedvéért még löktem is rajta egyet, hogy vegye a lapot.

– Azt hittem, hogy te meg Bella… – hebegte és megrázta a fejét, ahogyan kilépett az ajtón.

– Hát, az igazat megvallva, amikor megismerkedtem vele feltett szándékom volt az, ami neked is átsuhant az agyadon, de most már Kate eunuchot csinálna belőlem, ha… – haraptam el a mondatot.

– De láttam, hogy… – kezdte volna, de félbeszakítottam.

– Bármit is láttál, vagyis látott a húgod, nem az, aminek hiszed, szóval vonszold el a segged arra a címre, amit megadtam, mert én reptetlek el addig, de abban nem lesz köszönet – fenyegettem meg és megálltam a küszöbön, míg ő a sötétített üvegű BMW-hez ment.

Kinyitotta a kocsi ajtaját, és egy pillanatig habozott, majd megfordult és szóra nyitotta a száját, de ismét megelőztem.

– Szóra sem érdemes, de elhiheted, hogy nem miattad teszem.

Egy apró vigyor.

– Akkor is köszönöm.

Csak bólintottam, mire Edward beült az autómba, és indított.

– Tudom, hogy közhelyes és elcsépelt, de muszáj elmondanom. Ha összetöröd valaha is a szívét, esküszöm, hogy összetöröm az arcodat – vetettem még oda neki, csak hogy ne tűnjek már annyira jófiúnak.

És erre mit kapok cserébe? Na mit? Csak megcsóválta a fejét és már el is húzott.

Becsuktam a bejárati ajtót és visszabattyogtam a nappaliba, ahol letelepedtem Jackson mellé és a két első lába alá nyúlva felemeltem egy magasságba az arcommal.

– Hát, ha a legjobb férfi szereplőnek járó Oscar mellé nem kapom meg a béke Nobel-díjat is – morfondíroztam félhangosan –, megeszlek téged, rendben?

Néztem a vadászgörényre, aki csak bámult rám a gomb szemeivel, és úgy fejezte ki véleményét az ajánlatomról, hogy elegánsan a képembe tüsszentett.

Elfintorodtam, és „jobb a békesség” alapon visszatettem őt a párnára. Intelligens egy dög, nem vitás.

– Már ezért a véredet venném, de tudom, hogy akkor Bella megnyuvasztana, szóval… – morogtam. – És elértem a kritikus állapotot, amikor már egy görénnyel beszélgetek. Gratulálok, Alex, ennél már csak sokkal rosszabb lesz!

(Bella szemszöge)

Lassan sétáltam végig a járdán és az épület előtt megállva elmerengtem egy pillanatig. Már alkonyodott, de az utcán még mindig nyüzsögtek az emberek. Az egész napos eső után most egy kicsit felfrissült a levegő, de még mindig szokatlanul meleg volt – számomra, aki már hozzászokott Forks éghajlatához.

Aprót ráztam a fejemen, hogy eltűnjenek szemeim elől az emlékképek és beléptem az üzletbe. Széles mosoly ült ki az arcomra, ahogyan körbepillantottam az ismerős helyen és az arcokon. Ami James és Chris Gavner is távozni készültek, míg Chris Nunez az asztal fölé hajolt, hogy az utolsó simításokat végezze el az apró mintákon.

Odaléptem hozzá, és amikor észrevett, felém fordította a lapot, hogy én is megnézhessem a művét.

– Olyan jól rajzolsz, hogy azt már büntetni kéne – jegyeztem meg, és bólintottam, hogy elégedett vagyok a motívumokkal.

Chris felnevetett és bemasírozott a hátsó helyiségbe, onnan szólt ki.

– Hát, ezt bóknak veszem.

Közben Ami és Gavner elköszöntek tőlünk, és Chris lelkére kötötték, hogy zárja majd be az üzletet. Persze az érintett erre már nem reagált, de nem is vártunk tőle mást. Egy perc sem telt el, és már jött is vissza, kezében a kissé átlátszó papírral, amin a tetoválásom körvonalai díszelegtek.

Lehuppantam az egyik székre, míg Chris összeszedte a művelethez szükséges cuccokat, és ő is letelepedett egy kisebb ülőalkalmatosságra, ahonnan könnyen tudott tetoválni. Felhúzta a gumikesztyűket, és várakozóan nézett rám.

– Mondd, hogy a melltartómat nem kell levennem! – cukkoltam, miközben kibújtam a felsőmből és leejtettem a padlóra.

Ez volt az a pillanat, ahol eltűnt a pasi belőle, és a helyét átvette a profi művész. Alaposan megvizsgálta az említett területet – normális körülmények között elpirultam volna, de tudtam, hogy Chris nem az a fajta, aki visszaélne a helyzettel – és megrázta a fejét.

– Nem, mivel a dekoltázsodra jönnek a tappancsok, nem pedig a melleidre – mondta, és egy finom mozdulattal rányomta a papírlapot a mellkasomra.

Óvatosan lesimította róla a tetoválások körvonalait, hogy meglátszódjanak a bőrömön, majd lehúzta a lapot és megkérdezte.

– Így jó lesz?

Felkeltem, és a falon lévő állótükörben megnéztem magamat. Bár még nem kerültek fel véglegesen a minták, de már így is elnyerték a tetszésemet. Elmosolyodtam és visszafordultam hozzá.

– Igen, nagyon is megfe…

A mondatot már nem tudtam befejezni, mert a tekintetem megakadt az utca túloldalán parkoló autón. Vagyis hát a kocsi látványa nem is lett volna annyira vérfagyasztó, hiszen minden nap találkozik az ember sötétített üvegű járművel, de a jármű oldalának támaszkodó egyéntől végigfutott a hátamon a hideg.

Lehunytam a szememet és ráztam egyet a fejemen, hogy kitisztuljon az elmém, de amikor másodjára is megláttam őt, ugyanúgy a kocsi oldalának dőlve, karba font kezekkel és az ajkain penge vékony mosollyal, akkor rá kellett jönnöm, hogy nem hallucinálok.

– Bella, jól vagy? – kérdezte aggódva Chris, és ez kirántott a kezdődő dührohamomból.

Kifújtam az addig benntartott levegőt, és még egy kihívó pillantást is sikerült Edward felé dobnom, mielőtt visszaültem volna Chrishez.

– Igen, jól vagyok – nyugtattam meg. – Kezdjünk neki, mert soha nem fogunk végezni!

– Oké, de tudod, hogy ez most egy kicsit fájni fog – figyelmeztetett.

– Te meg tudod, hogy a nők fájdalomküszöbe magasabb, mint a férfiaké, szóval hajrá!

Kaptam egy édes mosolyt tőle – kár, hogy jó húsz év korkülönbség van közöttünk! – és már nem habozott tovább. Felszisszentem, amikor a tetováló tű a bőrömhöz ért, de összeszorítottam a fogaimat, és jó pár percnyi „kínzás” után elzsibbadt az egész felsőtestem, így a fájdalom mértéke is csökkent. Chris pedig a legjobb fájdalomcsillapítót vetette be, amit csak tudott. Nevezetesen azt, hogy beszélgetett velem.

– Na, és hogyan jött az ötlet, hogy még egy tetoválást varrass magadra? – tudakolta, és egy kis barna festéket szívatott fel a tűn keresztül.

– Nem is tudom – válaszoltam, és még rántottam is volna egyet a vállamon, de jobbnak láttam nyugton maradni. – Egyszer csak eszembe jutott, hogy ha már egyszer Jacksonville-ben vagyok, miért ne ugranék át és csináltatnám meg.

– Nők, maguk a megtestesült szeszélyességek – kuncogott és egy kicsit erősebben nyomta rá a tűt a bőrömre, amitől ismét felszisszentem. – Bocsi.

A válla felett láttam, hogy Edward egész teste megfeszült és a karjait maga mellé szorította, míg a kezei ökölbe szorultak. Eltöprengtem azon, hogy vajon miért jött és tulajdonképpen honnan tudta, hogy itt vagyok, de választ csak a második kérdésemre kaptam. El is döntöttem, hogy vagy Alexet vagy Alice-t kell meggyilkolnom, de a kivitelezéssel még bajaim voltak.

Csodálkoztam, hogy nem borultam ki teljesen Edward látványától, és ha fel is kavart, attól még jól tartottam magam. Vagy hát azt reméltem, hogy jól tartottam magamat, de erre rácáfolt Chris, aki felemelte a tűt, hogy egy másik színt keverjen ki, és meglátta, hogy merre tévedt a tekintetem.

– Csak nem a barátod? – kérdezte és a fekete és a barna furcsa, de tetszetős keverékét hozta létre.

– Helyesbítésre szorul a kérdésed – morogtam az orrom alatt. – A volt barátom.

Még ilyen távolságból és rossz látási viszonyok között is láttam, hogy Edward megforgatta a szemeit. Vagy csak annyira ismertem már, hogy tudtam, ez lesz a reakciója a kijelentésemre?

– Oh – hökkent meg a tetováló művész és ismét fölém hajolt. – Szabad megtudnom, hogy mi volt a szakításotok nyomós oka? Vagy ez túl intim kérdés?

Nem tehettem róla, egyszerűen csak kibukott belőlem a nevetés és vagy egy percig meg sem tudtam szólalni – és ő sem tudta folytatni a munkáját.

– Éppen a melleimmel ismerkedsz meg közelebbről, és azt kérdezed, hogy ez nem túl intim kérdés?

Felsandított rám, de nem hagyta abba a tűvel való kínzásomat.

– Tudod, még én is lehetek tapintatos, és mindenhol vannak bizonyos határok, amiket jobb, ha nem lép át az ember – mondta, miközben már a mintát satírozta. – És be kell vallanom, hogy a volt barátod eléggé félelmetesnek tűnik innen, szóval ezek a határok rád kétszeresen is vonatkoznak.

– Nyugi, ő az a típus, aki csak ugat, de nem harap – morogtam, és a mondat utolsó felénél célzatosan a szóban forgó személyre néztem. – És különben is, már csak a volt barátom, szóval azt teszek, amit akarok, és olyan kérdésekre válaszolok, amikre csak kedvem szottyan.

– Akkor arra válaszolj nekem, hogy ha csak a volt barátod, mégis mit keres itt?

Már a nyelvemen volt a csípős válasz, de erre nem készültem fel. Chris egy olyan kérdést szegezett nekem, amire én magam sem tudtam a megoldást, hacsak nem baktatok ki Edwardhoz, és tudakolom meg tőle személyesen, hogy mégis mi a francot akar itt? Mert az biztos, hogy nem a két szép szememért jött és nem tudok róla, hogy a vámpírok áttették volna a székhelyüket a napsütötte Floridába.

Még mielőtt agygörcsöt kaptam volna a sok megválaszolatlan kérdéstől és feltevéstől lenéztem Chrisre és halkan, de azért odaszúrtam neki.

– Utálom a keresztkérdéseidet! De ha nagyon választ szeretnél rá kapni, menj ki hozzá, és kérdezd ki!

– Hmmm – morfondírozott hangosan és közben letette a tűt. – Jó ötlet!

Legnagyobb elképedésemre felpattant és még mielőtt köpni-nyelni tudtam volna odaslisszolt az ajtóhoz, és kitárva azt kikiabált Edwardnak.

– Hé, rejtélyes idegen ott a túloldalon! – Minden egyes szavával egyre lejjebb csúsztam a széken. – Lennél olyan kedves, és befáradnál megszemlélni a volt barátnőd dekoltázsát, és véleményt mondani a munkámról?

Azt még elviseltem volna, hogy körülbelül húsz méteres körzetben minden szempár ránk – jobban mondva Chrisre és Edwardra – szegeződik, de akkor akartam a föld alá süllyedni, amikor Edward a maga laza és mégis kecses járásával megindult felénk.

Édes Istenem, hogy ebből mi lesz?!

Mi van Bellával?

Sziasztok!
Ez egy amolyan közvélemény-kutatás lenne. Már említették páran az elmúlt hetekben/hónapokban, hogy tudják, mi van Bellával, és kíváncsiak lennénk, hogy ki mire tippel. Akinek van tippje, az írja meg hozzászólás formájában ehhez a bejegyzéshez. Július 2-ig várjuk a tippjeiteket. Ez idő alatt a hozzászólások moderálás alatt lesznek, de a tippek kivételével természetesen minden kommentár közzétételre kerül.

Hozzászólásokra fel!

Puszi: Szylu és Pupi

Eternity - 45. fejezet

Sziasztok!

Vasárnap lévén meghoztuk a frisset, ami bővelkedik eseményekben. Még én is megdöbbentem néhol (Szylu), szóval reméljük, hogy tetszeni fog Nektek is!

Persze kiderül majd egy s más, de sok-sok újabb kérdés vetődik fel, mert hát... Oké, nem tudom befejezni a mondatot! :D

Oh, igen, egy közérdekű közlemény! Ezzel a fejezettel szeretnénk nagyon boldog szülinapot kívánni Krisznek és Dorszíínak és sok-sok puszit küldünk Nekik! És az Eternity is most - pontosan nyolcadikán - ünnepelte a szülinapját, szóval bulizunk! ;)

És ezennel a fejezet!

Pusz

Pupi & Szylu

45. fejezet

Ki a negyedik személy?

„‘cause I’m broken when I’m open
And I don’t feel like I am strong enough
‘cause I’m broken when I’m lonesome
And I don’t feel light when you’re gone away”

(Seether ft. Amy Lee – Broken)

(Edward szemszöge)

Az általam annyira megvetett Mike apja, Raymond Newton – akit, mint kiderült Charlie nevezett ki utódául – szikrázó szemekkel nézett rám, de úgy tűnt, hogy ezt csak én vettem észre. Mosolyt erőltetett az arcára, melynek vonásait szinte hajszálpontosan örökölte a nyamvadt fia, aztán kifejtette Carlisle-nak, hogy bár nagyon kedveli a családunkat – hazug disznó! –, nem tehetett mást, minthogy behozott, mikor gyorshajtáson kapott – a megengedett nyolcvan helyett száznyolcvannal mentem; na és? – ráadásul még a szonda is elszíneződött – hogy szakadt volna rá a plafon az orbitális hazugsága miatt. Az ég szerelmére, vámpír vagyok, hogy a fenében tudnék illuminált állapotba kerülni? Carlisle csak bólogatott azon, amiket mondott Mr. Newton, de belül ő is fortyogott a dühtől, akárcsak én. Carlisle a legnyugodtabb személy, akit létezésem során megismertem, de az adott pillanatban azon morfondírozott gondolatban, hogy az asztalba vagy a falba verje bele Raymond fejét.

Még csak három napja volt a város rendőrfőnöke, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy besározza a Cullen család makulátlan hírnevét az ostoba hazugságaival, hiszen máris szárnyra keltek a pletykák, hogy a tiszteletreméltó Carlisle Cullen fia részegen, félőrült módjára száguldozott az utakon.

És mindezt miért csinálta? – gondolkodtam el abban a pillanatban, hogy a csuklóimra pattintotta a bilincset, de a következő másodpercben pontosan az ő gondolatai árulták el az okot. A magyarázat nagyon egyszerű volt. Az egészet azért csinálta, mert Bella belém szeretett és velem jött össze, nem az ő fiával. Elgondolása szerint én elnyomom Mike-ot az iskolában, miattam nem tud rendesen kibontakozni, és találni magának egy csinos, okos lányt, pontosabban nem sikerült magához édesgetnie Bellát. Hisz mennyire jól mutatott és hangzott volna, ha a környék legfelszereltebb sportbolt tulajdonosának fia meghitt viszont ápol a rendőrfőnök lányával.

A kezeim ökölbe szorultak, ahogyan elképzeltem Mike-ot és Bellát együtt. Hányingerem lett attól a rémképtől, hogy Mike az én Bellám karcsú derekát karolja és az én szerelmem kívánatos ajkaira nyomja az átkozott száját. Az agyvérzés kerülgetett attól, ha belegondoltam, milyen önelégült seggfej lenne, ha Bellának a szívét és a testét is magáénak tudhatná. A birtoklási vágy előtört belőlem és mindennek ellenére – hogy Bella elhagyott és elment a városból, sőt az államból is – kissé elmosolyodtam azon, hogy ő már visszavonhatatlanul az enyém. Én voltam kerek e földön az első, akinek tökéletes testét adta, én voltam az első, aki érezhette a forróságát, mely körülölelt, mikor a testünk eggyé olvadt. Én voltam az első, akinek a nevét nyöszörögte és a hátát karmolászta, hogy bár lehetetlenség lett volna, de kerüljek hozzá még közelebb, legelőször az én karjaimban remegett a gyönyörtől elgyengült teste. És attól, hogy ezeket a „kiváltságokat” soha senki nem veheti már el tőlem még szélesebb lett a mosolyom.

Raymond Newton lecsukhat, sárba tiporhatja a hazugságaival a családunk hírnevét, tehet bármit, azon akkor se változathat, hogy Bella szerelme az enyém, hogy az ártatlanságát én vettem el.

Carlisle kezet fogott a rendőrfőnökkel, majd maga előtt tolva kitaszigált az őrsről. Amint kiértünk a szabadba a nadrágjába törölte azt a kezét, melyet Mr. Newton megfogott – undorodott attól, hogy egy olyan nyomorult, hazug disznó hozzáért. Fogadott apám sosem csinált ehhez hasonlót, bár voltak emberek, akiket kevésbé kedvelt, mint a többieket, mégsem iszonyodott még annyira senkitől sem, hogy ne bírja elviselni valaki kézfogását.

– Még hogy a fiam ittas állapotban vezetett – morogta inkább csak saját magának, mint nekem. Aztán nyilvánvalóan nekem címezve a mondandóját fordult felém. – Gyere, Edward, hazamegyünk, és rögtön lezuhanyozhatsz, hátha a pórusaidba még nem ivódott bele ez az elviselhetetlen bűz! Jobb, ha hazáig levegőt se veszek, mert tuti kijön belőlem az éjjel levadászott szarvas vére. Bár lehetetlenségnek tűnik, a szemeimet is csípi ez a szag.

– Sajnálom! – motyogtam bűntudatosan, miközben a helyére pattintottam a biztonsági övet, pedig én igazán nem tehettem arról, hogy az őrsön dolgozó takarítók nem kezdenek semmit a cellákban – három volt belőle: a nőknek, a férfiaknak és a valami okból az elkülönítésre rászolgáló letartóztatottaknak – terjengő izzadtság és az ezzel keveredő vizelet bűzével.

Az egész család a nappaliban ült, mikor beléptünk a házba, és Emmett hozva a szokásos formáját viccelődni kezdett.

– Ó, anyám, ez az orrfacsaró buké tőled jön? – fogta be az orrát, és a száját elhúzta. – Jobb lesz, ha kiállsz a kocsifelhajtóra, én meg hozom a locsolót és az autómosó sampont, mert a sima zuhany nem fog segíteni rajtad, csak végighordozod a szagot a házban.

– Emmett, ne piszkáld most az öcsédet! – szólt rá Carlisle szigorúan, de bátyám nem vette komolyan őt. – Menj, zuhanyozz le, utána majd beszélgetünk! – fordult aztán felém, és a vállamra tette a kezét.

– Mégis miről? – húztam össze gyanakvóan a szemeimet, és sorra végignéztem a családomon, akiknek a gondolataik némák voltak.

– Menj, zuhanyozz le! – ismételte önmagát Carlisle, én pedig teljesítettem a kérését.

Körülbelül fél óra múlva, alapos suvickolás után, frissen és legfőképp illatosan nem pedig szagosan ültem a nappali egyik fotelében és arra vártam, hogy a családom befejezze a bámulásomat, és megkérdezzék azt, ami mindannyiuk gondolataiban „felvillant”. Míg én zuhanyoztam, Carlisle elmondta nekik az elméletét, hogy miért hazudta azt Raymond Newton, hogy ittas voltam. És az az elmélet, amivel fogadott apám előállt, nem szimplán teória volt, hanem a teljes igazság, amelyet még az őrsön megerősítettek Mr. Newton gondolatai.

– Ha más nem él a lehetőséggel, akkor én kérdezem meg – áldozta fel magát Rosalie, de még várt néhány másodpercet, hátha valaki más mégis szeretne helyette kérdezni. Mikor a többiek továbbra is némák maradtak, Rose nagyon sóhajtott, majd kibökte: – Mit kerestél a 101-es úton, hogy Mr. Newton le tudott fülelni Forks és Port Angeles között?

– Seattle-be készültem, hogy valamelyik járattal Jacksonville-be repüljek... Bella után – feleltem magától értetődően.

– Akkor hajrá! – csapta össze a tenyereit Emmett, és gondolatban biztosított arról, hogy jó ötlet a dolog. – Menj utána és hozd vissza őt meg Charlie-t is, mert ha így folytatjuk, sorra lecsuknak mindannyiunkat, mert Mr. Newton utál téged, amiért te vagy a legszexibb srác a suliban, és nem a nyálgolyó fia.

– Kössz, Emmett – motyogtam bátyámnak. – Mindjárt megyek pakolni, aztán indulok is Seattle-be, bár valószínűleg futva, most hogy bevonták a jogsimat. Alice, foglalj nekem jegyet a legkorábbi járatra! – kértem húgomat, aztán már fel is pattantam a fotelből és a szobám felé vettem az irányt.

Megtorpantam, amikor egyetlen szó, egy olyan szó hagyta el húgom ajkait, amit álmomban sem gondoltam volna.

– Nem!

Összezavarodottan fordultam felé, és kértem, hogy ismételje meg amit mondott, mert valószínűleg rosszul hallottam. Mikor megint a nem szócska hagyta el a száját, a szemeim kidülledtek és úgy éreztem, hogy valamiről lemaradtam.

– Alice, mi történt? Miért mondtad ezt? – érdeklődtem leplezetlen kíváncsisággal, és közben az elméjében kutakodtam, hátha onnan elcsíphetek némi információt. Azonban a gondolatai furcsán némák voltak. – Alice! – ejtettem ki a nevét sokkal több dühvel a hangomban, mint szerettem volna. Idegesített, hogy nyilvánvalóan titkol valamit.

– Hát jó, ha annyira tudni akarod, ha annyira tudni akarjátok – pillantott a többiekre is. – Bella elment, lelépett, érted? Nem szólt neked sem arról, hogy elköltözik, sem arról, hogy hová megy, ami azt jelenti, hogy nem akarta, hogy tudd. Természetesen elkerülhetetlen volt, hogy megtudtad, az pedig a sors fintora, hogy Mike kibökte neked, hogy Jacksonville-be mentek. De ha Bella azt akarta volna, hogy utána menj, akkor hagy búcsúlevelet, vagy valahogy értesít. Tehát, fogd fel, Bella nem akarja, hogy utána menj!

Hátrahőköltem Alice hangsúlya és szavai miatt, egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, hogy annyira az ellen van, hogy elmenjek Belláért. Aztán valami szöget ütött a fejemben, és gyanakvóan léptem oda Alice-hez.

– Honnan tudod, hogy nem hagyott búcsúlevelet? – faggattam durván.

– Mert akkor láttam volna azt is, hogy levelet ír.

– Mi az, hogy azt is? – kiabáltam dühtől szikrázó szemekkel, de aztán megvilágosodtam, és miután rövid, hitetlenkedő kacaj hagyta el a számat, a homlokomra csaptam. – Én naiv azt hittem, Bella valahogyan kicselezett téged, hogy addig ne jöjj rá a költözési szándékára, amíg késő nem lesz megállítani őt, de...

– Edward, mire célzol? – kotyogott közbe Rosalie, így kötelességemnek éreztem, hogy mindenkit beavassak a történtekbe.

– Arra célzok, hogy Alice már rég tudja, hogy Bella elment. Azért nem akartál visszaengedni Forksba, hogy segíts neki lelépni anélkül, hogy rajtakapnám? Végig összejátszottál vele? – ordítottam alig tíz centire Alice arcától. – Talán már előtte mesélt neked arról, hogy menni akar?

– Te azt hiszed – ordított Alice is –, hogy azért nem szóltam neked, mert összejátszok vele? Neked fogalmad sincs arról, hogy...

– Mondd el, hogy miért ment el! Gyerünk – kiabáltam akkora hangerővel, amekkorával csak tudtam –, mondd el, hogy miért hagyott el!

– Azért nem szóltam neked – szólt normális hangerővel Alice –, mert reménykedtem benne, hogy esetleg meggondolja magát, és talán visszajön, mielőtt mi hazajönnénk.

– Meggondolja magát? Visszajön? – bukott ki belőlem hitetlenkedve. – Elköltöztek Alice, nem csak hétvégi kiruccanásra mentek. Talán azt hitted, hogy majdnem hat órás repülőút után isteni sugallat éri, hogy vissza kell jönnie? Ötszáz dolláros jegyár mellett nem hinném, hogy meggondolná magát. Szólnod kellett volna – suttogtam elkeseredve.

– Ő el akart menni, egyetlen szó nélkül akart kilépni az életünkből, és tiszteletben kell tartanunk a döntését – motyogta Alice és a tenyerét az enyémbe csúsztatta vigasztalásképpen. – Nem csak neked hiányzik, úgy szeretem őt, mint a testvéremet.

– Utána kell mennem, és meggyőzni, hogy bármit megteszek érte, csak jöjjön vissza.

– Alice-nek igaza van – sóhajtott Carlisle. – Nem akarja, hogy utána menj!

– Ezt nem akarom hallani többé – kiabáltam, és faképnél hagyva őket felrohantam a szobámba.

És ott is maradtam a következő tizenöt órában. Folyamatosan a válaszokat keresgéltem, hogy miért ment el búcsú nélkül Bella. A földszinten Jasper bekapcsolta a rádiót, majd némi keresgélés után a kedvenc rádióadójához tekert.

– Jó reggel, Seattle! – hangzott Jennifer Montreal ismerős hangja a készülékből. – Néhány perccel múlt hét óra, és a város már kezd élettel teli lenni. Szerda van, azaz már csak hármat kell aludnom, és a kis családommal mehetek Los Angelesbe a hétvégére. Ha más is tervez kiruccanást szombatra és vasárnapra, írják meg a jól ismert SMS számunkra, hátha így ötletet adnak másoknak a hét végére.

Alig jutottak el hozzám Jennifer további szavai, mert a figyelmemet teljes más kötötte le, egészen pontosan húgom látomása.

Felpattantam a kanapéról, ahol addig feküdtem, és a következő pillanatban már a szobájában álltam.

– Te takargasd előlem. Látni akarom – követeltem vészjósló hangon. Alice egy hosszú másodpercig csak bámult rám, de aztán megadta magát, és újra „lejátszotta” nekem az előbbi jelenetet.

Kétségbeesetten hunytam le a szemeimet, és csukva is tartottam őket egy ideig. Amikor aztán húgomra néztem, csak ennyit mondtam:

– Az első járattal megyek Jacksonville-be, és ebben senki sem tud megakadályozni!

(Bella szemszöge)

Tudom, ha az ember hallgatózik, akkor legalább legyen benne annyi „tisztelet”, hogy nem akad fent minden olyan dolgon, amit neki elméletileg nem is kéne hallania. Természetesen nem is azon voltam kiakadva, amiről beszéltek, hanem azon, akik beszéltek. Vagyis csak egy személy jelenléte borzolta fel a kedélyeimet, de az nagyon. Ennek köszönhetően a racionálisabb felem kivette az éves szabadságát, és egy pillanatig sem gondolkozva a következményeken léptem be a konyhaajtón, hogy belenézzek a már jól ismert aranybarna szempárba, ami aggódva tekintett vissza rám.

Pár pillanatig csak meredten bámultuk egymást, és szinte tapintható volt a helyiségben a feszültség, amit – szokás szerint – Renée ütött el egy egyértelmű kérdéssel.

– Kislányom, te nem alszol még?

Más körülmények között bedobtam volna valami frappáns választ, hogy „De, igen, csak alvajáró vagyok!” vagy valami ehhez hasonlót, de az agyam csak egyetlen mondatot skandált magában, mint egy régi, beragadt magnószalag. És ez a mondat ki is bukott belőlem.

– Te mégis hogy kerülsz ide?

Renée és Phil felszisszentek a cseppet sem udvarias kérdés hallatán, csak Charlie őrizte meg a hidegvérét, de nem úgy tűnt, hogy meg szándékozik magyarázni, miért ácsorog egy vámpír a konyha kellős közepén. Rendben, ők nem tudták róla, hogy vámpír, de…

– Bells, ezt jobb lenne, ha négyszemközt beszélnénk meg – érvelt lelki békém felborítója és azzal a kecsességgel odalépve hozzám, ami a fajtájára jellemző, már tolt is az ajtó felé. – Ha megbocsátanak, szeretnék egy kicsit kettesben lenni Isabellával!

A fogamat csikorgattam a teljes nevem hallatán, de nem tettem szóvá. Elég lesz neki végighallgatnia azt a szentbeszédet, amit levágok majd a szobámban, ez az apróság már nem oszt, nem szoroz. Amint beértünk a saját birodalmamba becsukta mögöttünk az ajtót, és felém fordulva már készültem arra, hogy elküldöm melegebb éghajlatra, de az arckifejezését látva elállt a szavam.

A máskor annyira kedves, és gyönyörű arcvonások most eltorzultak a dühtől, a szemei pedig vészjóslóan csillogtak. Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam az elkínzott nyögést, ami fel akart szakadni a torkomból és lesütött pilláimon keresztül a padlót fixíroztam, hogy ne kelljen ránéznem.

– Ülj le! – szólt rám, és már le is huppantam az ágy végére.

Arra számítottam, hogy majd belekezd egy hegyi beszédbe, és napestig hallgathatom, hogy mennyire felelőtlen, meggondolatlan és gyerekes vagyok, de ehelyett elkezdett fel és alá masírozni előttem, amibe még a szemem is belesajdult.

A csend egyre nyomasztóbb lett, ami még soha nem fordult elő ismeretségünk alatt, és ez most halálra rémített. Kínomban az ajkamat harapdáltam és közel jártam ahhoz, hogy egy halk imát is elmormoljak, amikor végre megszólalt.

– Nem értem – mondta, de ez a két szó is szíven ütött.

Nyeltem egy nagyot, hogy nyerjek egy kis időt, és kiszáradt szám is olyan állapotba kerüljön, amiben tudok beszélni.

– Ezt nekem kéne mondanom – suttogtam halkan.

Arra eszméltem fel, hogy a léptek hangja megszűnt, és a következő pillanatban Alex arca bukkant fel előttem, ahogyan leguggolt elém, és gyengéden a két keze közé fogta a fejemet.

– Miért nem mondtál semmit? – kérdezte és semmi vád nem volt a hangjában. Úgy aggódott értem, mint egy barát, amit senki nem tehetett meg, mert senkinek nem mondtam el a szüleimen kívül, hogy mi történt. – Felhívhattál volna és…

A mondatot már nem tudta befejezni, mert eleredtek a könnyeim, és egyszerűen csak belevetettem magamat a karjaiba. Amióta megtudtam a dolgokat, azóta képtelen voltam arra, hogy akárcsak egy könnyet is hullajtsak, és bárki bármit mondott nekem, nem tudott kiborítani. Most meg megjelent a küszöbömön Alex és pár mondattal olyan hatást idézett elő, ami kiverte nálam a biztosítékot.

Meg kell hagyni, hogy nem viselkedett úgy, mint ilyen helyzetben a pasik szoktak. Átfogta a hátamat a karjaival és magához húzott, hogy fekete pólóját minden nehézség nélkül itassam át a könnyeimmel, míg lassan ringatott és azt duruzsolta a fülembe, hogy minden rendben lesz.

Eddig csak az Edwarddal való szakításom miatt sírtam, most viszont mindenért. Azért, hogy egy sor olyan döntést kellett hoznom, amikről soha nem fogom megtudni, hogy helyesek voltak-e, vagy azért, mert már nem tudom visszacsinálni a dolgokat. Sírtam Edwardért és sírtam magamért is. Oké, rendben, bevallom: sírtam, mert sírni akartam.

Kis idő múlva, amikor már eléggé lecsillapodott a zihálásom és tudtam normálisan levegőt venni, Alex eltolt magától és figyelmesen fürkészte az arcomat. Arany szemei összeszűkültek, majd felsóhajtott – de nem engedett el az öleléséből – és belekezdett.

– Mivel még nem vagy olyan állapotban, hogy beszélj, ezért kezdem én – mondta és nem habozott. – Az egész úgy kezdődött, hogy valamelyik Cullen telefonált Denaliba, hogy te, meg a papád elköltöztetek Forksból.

– Mit kerestél te Denaliban? – vontam fel a szemöldököm és bár azt mondta, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy beszéljek, de azért kezdtem rendbe jönni.

– Hát… – jelenet meg egy halvány mosoly a szája szegletében és zavartan beletúrt a hajába. – Tudod, ez a Kate elég rendes lánynak tűnik és…

– Oké, oké, oké – tartottam fel a kezeimet. – Egy szót se többet. Nem akarom tudni.

– Na, szóval ott tartottam, mielőtt még belevágtál a szavamba, hogy megtudtam a hírt, hogy elköltöztetek Forksból és ez, valljuk be őszintén, nem kicsit, hanem nagyon furcsa volt számomra. Ezért visszamentem Forksba és egy kicsit körülszaglásztam. A Doki irodájában megtaláltam a mappádat és…

– Hogy jutottál be Carlisle irodájába? – emelkedett meg pár oktávval a hangom.

– Jaj, Bells, ne akadjunk fent minden kis részleten – legyintett. – De ha szeretnéd tudni, akkor nem is olyan nagy kunszt betörni egy kórházba… Főleg nem vámpírként. Nem is értem, hogy ez eddig miért nem fordult meg Edward fejében – töprengett az állát kocogtatva az egyik ujjával.

– Talán mert benne nincs meg az a hajlam, hogy törvénysértő dolgokat csináljon? – védtem meg ösztönösen szerelememet. – Jah, és hogy kémkedjen az apja után?

– Kösz a dicséretet – vigyorgott Alex, a hamisítatlan, majd komolyra vette a dolgot. – Szóval a tények tudatában azt még megértem, hogy nekem, a barátodnak nem szóltál, de azt már nem tudom megérteni, hogy Edwardnak, a pasidnak miért nem mondtad el ezt az egészet?

Nem tehettem róla, ismét le kellett sütnöm a szememet, és halkan mormoltam csak az orrom alatt, de annyira, hogy még Alexnek is vissza kellett kérdeznie.

– Ezt még egyszer, ha kérhetem – fordította maga felé az arcomat, és nem tudtam elbújni kutakodó tekintete elől.

– Mert…

Eternity - 44. fejezet

Sziasztok!

Hát, megérkeztük!

Tudjuk, hogy nehéz szülés volt – visszazökkenni egy hónap kihagyás után nem kicsit megterhelő –, de megpróbáltuk szívünket és lelkünket is beletenni, és reméljük, hogy tetszeni fog.

A fejezet elején található idézet Szylu aktuális kedvencéből található, amit itt hallgathattok meg! Remek kis szám – Szylu voltam! :D

Oké, nem húzzuk tovább az időt, íme a fejezet!

Jó szórakozást hozzá!

Pusz

Pupi & Szylu

U.i.: A végét olvasva rájöttem, hogy vannak dolgok, amiken egy hónap kihagyás sem változtat! ;)

44. fejezet

Nem minden az, aminek tűnik

„You were my conscience

So solid now you're like water

And we started drowning

Not like we'd sink any farther

But I let my heart go

It's somewhere down at the bottom

But I'll get a new one

And come back from the hope that you've stolen”

(Paramore: Monster)

(Bella szemszöge)

Nem tehettem róla, az arcomra egy apró mosoly kúszott, amikor elakadt a lélegzete és az egész teste megfeszült a karjaimban. A kisördög ott bujkált bennem, így felemeltem a fejemet kockás hasáról – éppen a köldökét kényeztettem – és pimaszul odaszóltam neki.

 – Lélegezz!

 – Nem... nem… – nyelt egyet és végre nagy nehezen, de rekedtes hangon kinyögte. – Nem megy, egyszerűen képtelen vagyok rá.

 – Oh, szóval azt szeretnéd, ha befejezném? – vontam fel a szemöldököm, és már éppen gördültem volna le róla – aminek következtében nagy valószínűséggel a padlón kötök ki, de az adott helyzetben az a legkevésbé sem érdekelt –, amikor egy könnyed mozdulattal maga alá gyűrt és mélyen a szemembe nézett.

Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy ha megszólalok, akkor jó eséllyel teszek tönkre mindent, ami eddig történt, ezért makacsul álltam a tekintetét, mire pár másodperc múlva színpadiasan felsóhajtott és megcsóválta a fejét.

 – Soha nem fogok tudni kiigazodni rajtad – motyogta és lehajolt, hogy egy édes csókban forrjunk össze.

A kezeim automatikusan indultak meg lefelé, hogy megszabadítsák őt az utolsó zavaró ruhadarabtól is. Finoman akasztottam be az ujjaimat a boxere szélébe, és amikor elkezdtem lefeszegetni róla, egy apró morgás hagyta el a mellkasát, de nem ellenkezett. Természetesen a testhelyzetünk nem tette lehetővé, hogy eltávolítsam a boxert, és egy idő után elégedetlen nyögdécselés szaladt ki a számon, amit persze ő is észrevett.

 – Csak nincs valami problémád? – kérdezte nyájasan a nyakamban lévő kis gödröcskétől és óvatosan a fogai közé csippentette a bőrömet.

 – Nem, tulajdonképpen tökéletesen megvagyok, csak… – nyögtem és sehogy sem sikerült véghezvinnem a tervemet.

A galád csak kuncogott és lecsúszott, hogy aktív elfoglaltságba kezdjen a mellkasomon, aminek köszönhetően a kezeim remegni kezdtek, és ha akartam volna, sem tudtam volna lecibálni róla azt az átkozott ruhadarabot.

 – Ez… nem… ér – nyöszörögtem, és belemartam a hátába.

 – Ezt kifejtenéd bővebben is? – tudakolta és még lejjebb csúszott, amivel sikerült az összes levegőt bennrekesztenie a tüdőmben. – Tudod, gondolatolvasó vagyok meg minden, de nálad ez valamiért nem megy.

 – Az… hogy... – Beleharaptam az alsó ajkamba, és majdnem kicsordult a vérem, hogy vissza tudjam fojtani a torkomból feltörni készülő nem éppen visszafogott nyögést.

– És még én mondtam azt egyszer, hogy az ágy olyan kezdőknek való, mint Emmett! – mormolta, és az én számat reakcióként egy jóleső nyögés hagyta el.

Édes Istenem! Ha már itt így reagálok rá, mi lesz később? – gondoltam és megpróbáltam összehozni az este utolsó épkézláb gondolatát. Persze nem azok a szavak jöttek a számra, amiket szerettem volna, de az eredmény tudatában így sem lehetett okom panaszra.

 – Vedd le! – tuszkoltam ki nagy nehezen azt a két szót magamból, ami eszembe jutott és a következő tizedmásodpercben már hallottam is az anyag jól ismert reccsenését.

Most adtam hálát az égnek Alice miatt, aki pár héttel ezelőtt egy komplett gardróbszekrénnyel állított be, mondván, hogy soha nem lehet tudni, mikor lesz szüksége a bátyjának egy ruhacserére.

 – Nem bírok tovább várni – suttogta Edward a fülembe, miután felkúszott hozzám.

Szavainak bizonyítékaként láttam a szemében lobogó szenvedélyt és a fekete íriszek is a folytatásról győztek meg.

Készségesen fontam csípője köré a lábaimat és megcsókoltam őt. Arra számítottam, hogy a szavaiból kicsendülő türelmetlenség majd a mozdulataiban is megnyilvánul, ezzel szemben gyengéden, szinte már büntetnivalóan lassan olvasztotta egybe a testünket, de az érzés leírhatatlan volt.

Mint amikor legelső alkalommal szeretkeztünk és elfeledkezve mindenről fedeztük fel egymás testét. Most a lassú vágy uralta a cselekedeteinket, de ez így volt jó. Mintha ő is minden egyes pillanatot az emlékezetébe akart volna vésni – ezt persze ő meg is tehette, köszönhetően a vámpírmemóriájának –, nem csak én.

Kezeimmel minden porcikáját érintettem, így biztosítva magamnak a könnyebb emlékezést és nyújtottam a percem, amennyire csak tudtam. A testünk egyszerre mozdult, éreztük egymás rezdüléseit és amikor mindkettőnket elkapott az édes bódulat, egymás nevét nyögtük és Edward halkan a fülembe mormolta:

 – Szeretlek.

 Egy halk, de eléggé felismerhető kattanásra ébredtem fel, és kótyagosan lepillantva láttam, hogy Charlie becsatolta a biztonsági övemet.

 – Hamarosan leszállunk – magyarázta és visszadőlt a mellettem lévő ülésre.

 – Oh – motyogtam zavartan és visszafordultam az ablak felé.

 A gondolataim még mindig zavarosak voltak, ahogyan felidéztem magamban az utolsó együtt töltött éjszakámat Edwarddal, és a lelkiállapotom helyreállításán az sem segített, hogy Charlie beszéltetni próbált.

 – Azt gondolná az ember, hogy felriadsz arra, ha belebeszélnek a hangosba, erre csak egy apró kattanás kell, és úgy nézel ki, mint akit egy egész rézfúvós zenekar ébresztett.

 – Apu, ma roppant szellemes hangulatodban vagy! – vágtam vissza éppen akkor, amikor a gép egy eléggé jól érezhető döccenéssel földet ért.

Nem kapkodtuk el a leszállást, komótosan pakoltuk össze a cuccainkat, és mikor az egyik stewardess finoman a tudtunkra hozta, hogy jó lenne, ha sietnénk, Charlie úgy ráförmedt, hogy szegény lánytól nekem kellett bocsánatot kérnem apám viselkedése miatt.

A repülőgép ajtajában állva egy ismeretlenül ismerős érzés kerített a hatalmába.

Néhány hónappal ezelőtt azt hittem, hogy nem tudok majd hétágra sütő nap nélkül élni, de egész szépen megvoltam nélküle Forksban. Most pedig úgy gondolom, hogy nem tudok Edward nélkül élni… Vajon az ő hiányával is megbarátkozom majd?

Mit nem adnék azért, ha a nap sugarai helyett, ő simogatná az arcomat...

A helyzetre a következő kifejezés illett leginkább: elmondhatatlanul furcsa. Hónapokkal ezelőtt ugyanúgy bőröndöket húzva magam után sétáltam ki egy repülőtérről, de néhány dolog most különbözött az akkori helyzettől. Először is: januárban Seattle-ben landoltam, most viszont Jacksonville-ben. Másodszor: akkor még nem ismertem Edwardot, most viszont... szinte beleőrülök a hiányába. Harmadszor pedig: hónapokkal ezelőtt apámhoz készültem, most viszont apámmal voltam. Anya és Phil egy fekete Chevrolet Tahoe oldalának dőlve vártak minket, és más körülmények között bizonyára mosoly ült volna az arcukon, de így, ebben a helyzetben... Anya ölelésre nyújtotta a karjait, és én a csomagokat kiejtve a kezemből bújtam hozzá.

– Szia, anya – üdvözöltem őt és arcomat a hajába fúrtam.

– Szia, kicsikém – ölelt szorosan magához. – Remélem, jól utaztatok.

Furcsa volt látni, ahogyan anyu megpuszilja aput, és ahogyan Phil is üdvözli őt, ráadásul barátságos kézfogással.

Az egész annyira abszurd volt, és kissé ijesztő is. Persze anya és Charlie beszélő viszonyban voltak annak ellenére, hogy Renée több mint egy évtizeddel ezelőtt a karjaiba kapott engem és egy rövid búcsúzkodást követően kisétált a forksi házból, és sosem tért oda vissza, így hagyva el az apámat. Néhány férfi ezt nem bocsátaná meg. Ebből is látszott, hogy Charlie áldott jó ember, aki szemmel láthatóan még mindig gyönyörűnek találja az anyámat, legalábbis a pillantása, ahogyan végigsiklott a szeme a volt feleségén, pontosan erre utalt.

Nem hagyták, hogy segítsek bepakolni a bőröndöket a csomagtartóba, így bevergődtem a hátsó ülésre, és a helyére pattintottam a biztonsági övemet. Azt sem tudva, hogy mit teszek, vettem elő a telefonomat a kistáskámból, majd nyomtam meg az egyik gombot, hogy bekapcsoljam a készüléket, és már az üdvözlőüzenet is megjelent a képernyőn, mikor felfogtam, hogy mi a fenét művelek. Az ujjam már a kikapcsoló gombon volt, mikor ugrottam egy aprót a telefon csipogása miatt. Remegő kézzel nyitottam meg az üzenetet, és félig megkönnyebbülve, félig csalódottan állapítottam meg, hogy nem Edwardtól érkezett. Az SMS szerint a hangpostámon valaki üzenetet hagyott.

– Indulhatunk? – rángatott ki a kis világomból Phil hangja, mire ijedten összerezzentem. Kikapcsoltam a telefont, mielőtt kísértésbe esnék – biztos voltam benne, hogy az az üzenet Edwardtól érkezett –, és miközben a táskámba dobtam, bólintottam, hogy mehetünk.

Igazán szép volt a ház, amit anyu és Phil vásároltak. Semmi flancolás, semmi feltűnő házszín.

A szükségszerű beszélgetést lehetőség szerint elhárítottam és kértem anyát, hogy mutassa meg az én saját birodalmamat. Ahogyan a ház, úgy a szobám is nagyon egyszerű volt, talán ez játszott közre abban, hogy az első pillanatban beleszerettem. A tekintetem a helyiség tüzetesebb átnézésekor legelőször az ágyra siklott: kétszemélyes volt, sötétkék takaróval lefedve. Ennek látványától a gondolataim egy pillanat alatt kalandoztak el. Eszembe jutott néhány alkalom, hogyan bújtunk össze Edwarddal a forksi kicsi ágyamban, hogy mindketten kényelmesen elférjünk, és minél közelebb lehessünk a másikhoz. Biztos voltam benne, hogy itt is szorosan egymásba kapaszkodva feküdnénk, holott a fekvő alkalmatosság kétszer akkora, mint ott volt. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, és próbáltam minél gyorsabban elűzni a múlt emlékeit. Felesleges volt azon merengenem, úgy bújnék-e hozzá szerelmemhez, hogy egy kívülálló talán azt hinné, egy test vagyunk, hiszen ez az egész lehetetlenség. Edward már nem az enyém, és én sem vagyok az övé. Én magam döntöttem így, én döntöttem mindkettőnk sorsáról az ő szava nélkül, holott néhány héttel ezelőtt haragudtam, mikor Edward a véleményemet sem kérve egyedül határozott a testiség kérdésében – szerencse, hogy aztán sikerült jobb belátásra bírnom.

A gyomrom görcsbe rándult, ahogyan pikáns képek garmada pergett le a szemeim előtt az együttléteinkről. Mintha hallottam volna Edward morgásait, és érezni véltem a testemen hosszú ujjainak érintéseit. Mikor megborzongtam, kényszerítettem magam, hogy fejezzem be az ábrándozást.

– Elég! – morogtam magam elé, és ismét megráztam a fejem, mint percekkel korábban. – Felejtsd el a múltat, Bella! – követeltem magamtól, majd az ágyon lévő bőröndökhöz léptem, melyeket Charlie és Phil hoztak be alig egy órával ezelőtt.

Lassan láttam neki a kipakolásnak, és a tevékenységemet csak akkor hagytam abba, mikor kaparást hallottam. Az ajtóhoz siettem, és beengedtem Jacket, aki a következő pillanatban már az ágyon kuporgott. Az első mancsaira támasztotta a fejét, és bánatosan nézett rám. Odasétáltam hozzá, és miután lehuppantam mellé, az ölembe húztam. Szomorú tekintetét az enyémbe fúrta, és hozzádörgölődött a kezemhez, hogy simogassam.

– Mivel nem tudsz beszélni, fogalmam sincs, hogy mi ez a bús arckifejezés – motyogtam neki, és a nyaka tövét vakargattam gyengéden. – Csak arra tudok gondolni, ami az én bajom is. Neked is hiányzik? – tudakoltam tőle. – Bár ki nem állhattad őt... vagy csak féltékeny voltál rá, amiért vele is törődtem, nem csak veled.

Jack nyüszített egyet, majd kimászott az ölemből és a szoba sarkában lévő fotelba feküdt. Nagyot sóhajtottam, aztán folytattam a megkezdett tevékenységemet, és sorban kipakoltam minden bőröndből. Már csak a nadrágok voltak hátra, mikor Phil belépett a helyiségbe.

– Bella! – emelkedett a hangja néhány oktávval feljebb, mikor két nadrággal a kezemben felé fordultam. – Mi a fenét csinálsz? Neked pihenned kellene.

– Ne aggodalmaskodj már – legyintettem könnyelműen –, minden oké. És valakinek ki is kellett rámolnia ezekből – intettem az üres bőröndök és utazótáskák felé.

– De hát...

– Nincs semmi de – mordultam rá, de aztán rögtön megbántam a kitörésemet. Egy pillanatra összeszorítottam a szemeimet, majd megbánóan néztem Philre. – Sajnálom!

– Nincs semmi baj – legyintett most ő könnyedén. – Csak hoztam egy kis harapnivalót – tett le az íróasztalra egy tányért, amin szendvics volt –, míg készen lesz a vacsora. Bella?

– Kérlek, Phil, ne most! – hárítottam a témát. Pontosan tudtam, hogy miről akar beszélni, én azonban – ahogyan Charlie a fejemhez vágta – makacsul hallgatok a dologról.

– Ahogy akarod – simította meg a kézfejével az arcomat, majd résnyire nyitva hagyta az ajtót, mikor kiment.

Biztos vagyok benne, hogy csak véletlenül tette, de a figyelmetlenségének hála hallottam, ahogyan Renée aggodalmasan kérdezi tőle: – Mit csinál?

– Éppen a ruháit pakolja – felelte Phil, és mikor anyám elkezdett méltatlankodni, még hozzátette: – Szüksége van valami elfoglaltságra.

A vacsoránál csak unottan turkáltam a villámmal az ételben, de hála az égnek, hogy senki sem próbált rávenni, hogy egyek. Csak hagyták, hogy bámuljak ki a fejemből. Egyetlen falatot sem tudtam letuszkolni a torkomon, és Renée próbált úgy tenni, mintha ez nem keserítené el őt mélységesen. Egy pillanatra megfeledkeztem mindenről, és mikor beléptem a szobámba, azt hittem, hogy Forksban vagyok, ahol az ágyamon fekve vár majd Edward. Szaggatottan felsóhajtottam, mikor rájöttem, hogy mennyire ostoba vagyok, és elkeseredetten függesztettem a tekintetemet az üres ágyra.

Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd a szobámhoz tartozó fürdőbe mentem és lezuhanyoztam.

A sírás szélén álltam, mikor pizsamában befeküdtem az ágyba, és magamhoz öleltem Jacksont. Nem akartam sem Edwardra, sem arra gondolni, hogy milyen helyzetbe hoztam a családomat. Hiába mondtam Charlie-nak, hogy nem kell velem jönnie, makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy együtt távozzunk Forksból, és most egy fedél alatt kell élnie a volt feleségével meg annak az új férjével. Tudtam, hogy apu még mindig nem tette túl magát teljesen anyun, de értem bevállalta az esetleg szívfájdalmat is. Az éjjeli szekrényről reflexszerűen lekaptam a gyógyszeres levelet – hisz ez egyfajta rutin volt már, hogy este beveszem a tablettát –, majd egy hosszú pillanatig csak bámultam a fogamzásgátlómat. Az eddig elfojtott feszültség erőt vett rajtam, és a gyógyszeren levezetve azt áthajítottam a szobán.

– Szükségem van rád, Edward! – suttogtam megtörten és a látásom elhomályosult a szemeimet ellepő könnyektől. – Gyere ide, és ölelj át! Kérlek, gyere... – zokogtam, és a következő pillanatban az arcomat tehetetlenül a párnába fúrtam.

Könnyeim nem akartak elapadni, megállíthatatlanul buggyantak ki a szemeimből, és én csak annyit tehettem, hogy igyekeztem a lehető legkisebb zajt csapni a sírásommal – nem akartam, hogy anyuék meghalljanak.

Mikor Jack nedves kis orra a kezemhez ért, felemeltem a fejemhez, és magamhoz öleltem őt.

– Még csak most jöttem el Forksból, de máris visszavágyom oda – motyogtam az állatnak, aki a karjaimban feküdt. – Nincs elég akaraterőm ahhoz, hogy minden szálat elszakítsak Edwarddal, pedig ezt kell tennem. Nem adhatok esélyt arra, hogy teljesen elgyengüljek, és elmondjam neki az igazságot. Biztos, hogy ő nem akarná... és én... – dadogtam zavartan a szoba csendjébe. Még képtelen vagyok megbarátkozni a helyzettel, időre van szükségem ahhoz, hogy mindent alaposan átgondoljak, és hogy egyáltalán felfogjam a szituációt. Persze, az nyilvánvaló volt, hogy nem teszek semmit... ellene. Kell egy kis idő, hogy hozzászokjak a gondolathoz, hogy a testemben bizonyos változások történnek. Furcsa még számomra az a tény, hogy ilyen fiatalon én... – Szerinted mit csináljak, Jack? Ott hever a telefon az asztalon, és csak arra vár, hogy meghallgassam azt az üzenetet. Mit tanácsolsz?

(3 nappal később)

A nap sugarai utat törtek maguknak a függönyön át, és majdnem megvakítottak. Ébredés után csak bámultam a plafont, és hallgattam Jackson szuszogását. A szomjúság egyre inkább kínzott, így kénytelen voltam kimászni az ágyamból, és a konyhába indulni. Annak ajtaja előtt azonban muszáj volt megtorpannom, mert egy beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülemet.

– ...tudom, éppen ezért mondtam már akkor is, mikor felhívtál múlt héten, hogy azt hittem, hogyha először lesz együtt egy fiúval, majd elmondja nekem. Ne nézz így, Charlie, nem arra gondoltam, hogy minden percről meséljen, hanem legalább csak annyit, hogy milyen volt! – suttogott Renée, aztán valami a padlóra esett.

Összerázkódtam a hang hallatán, és majdnem fel is sikoltottam ijedtségemben.

– A felső fiókban találsz másikat – motyogta anyu, majd hallottam, ahogyan felsóhajtott.

– Tudom, hogy a legkevesebb jogom nekem van beleszólni a dologba, de nem vagyok benne biztos, hogy Bella helyesen cselekedett. Talán... – Phil kénytelen volt elhallgatni, mert Charlie közbevágott.

– Bella nem cselekedett helyesen – morogta. – El kellett volna mondania Edwardnak, nem csak szimplán faképnél hagyni a fiút.

– Azért valahol őt is meg lehet érteni – válaszolta egy negyedik személy halkan. Amikor beazonosítottam, hogy ki az, a levegő a tüdőmben rekedt. Mit keres ő itt?