Eternity - 42. fejezet (Part 2.)

Sziasztok!

Itt a feji második fele. Jó szórakozást hozzá.

Puszi: Szylu és Pupi

42. fejezet Part 2.

Bella fogai vacogni kezdtek, és igyekezett elhúzódni tőlem, de én ezt nem hagyhattam. Amennyire csak tudtam, körülfontam a testét, és próbáltam őt lehűteni. Bella sikított a hidegtől, és kérte, hogy eresszem el, de eszem ágában sem volt.

– Ha nem mész be a hideg vízbe, most nem lenne semmi gond – róttam meg.

– Fázom – motyogta, és lehelete cirógatta a nyakamat. – Nagyon fá... fázom.

– Nemsokára jobban leszel – igyekeztem őt megnyugtatni.

A teste szó szerint perzselte az enyémet, istentelenül forró volt minden porcikája, mely az enyémhez ért, de nem érdekelt, csak az, hogy a karjaimban van, és érezhetem kínzóan édes illatát.

Teltek a percek, vagy talán órák is, de Bella egyszer csak már nem vacogott annyira, és testének hőmérséklete is lejjebb kúszott. Én mégsem engedtem el őt, továbbra is öleltem magamhoz.

Megborzongtam, ahogyan forró ajkak belecsókoltak a nyakamba, és egy karcsú test még közelebb csúszott hozzám, pedig az szinte már lehetetlen volt. Felsóhajtottam, és ujjaim végigfutottak Bella gerincének vonalán.

Tudtam, hogy nem helyes, de hagytam magam. Hagytam, hogy Bella a hátamra fordítson, és a csípőmre üljön. Egyáltalán nem volt jó ötlet, hogy engedem neki azt, amit tett, de olyan pokolian kívánatos volt, és annyira hiányzott, pedig szinte csak most hagyott el. Lehajolt hozzám, és éppen csak a számhoz érintette ajkait. Az államba gyengéden beleharapott, majd hosszasan szívogatta a nyakamat. Kezeim eközben önálló életre kelve simogatták a combjait, és néha-néha ujjaim felcsúsztak a hátára. Bella felegyenesedett, és tekintetét az enyémbe fúrva lehúzta magáról a trikóját. Ajkaira pimasz mosoly ült, mikor szemeim hosszasan elidőztek mellkasán, de felnyögött, amikor tenyereimbe fogtam a kebleit, és óvatosan masszírozni kezdtem őket. Bella hátravetette a fejét, és csípőjét mozgatni kezdte az enyém fölött.

Felültem hozzá, és elszakítottam kezeimet a kebleiről, hogy az egyik a hátán simogasson végig, míg a másik a tarkójára csússzon, és hajába fűzve ujjaimat gyengéden hátrafeszítsem a fejét és megcsókolhassam a nyakát.

– Most kell leállítanod, mert később már képtelen leszek rá, hogy elengedjelek – motyogtam a nyaka csókolgatása közben.

– Nem akarlak leállítani – felelte szerelmem elszántan, és a hajamba markolva húzta el a fejem a nyakától.

Az ajkaimra tapadt és szenvedélyes csókcsatába kezdtünk.

– A tiéd akarok lenni – zihálta, ahogyan egy pillanatra eltávolodott tőlem.

Lehelete mentol illatú volt a fogmosástól, melyet akkor hajtott végre, mikor hazacipeltem. Alig állt a lábán, a fogkrémet egyszerűen nem tudta rányomni a kefére, mert folyton mellésikerült, és nekem kellett segíteni, de aztán már egész jól boldogult.

Bár nekem ez az egész nem számított, nem érdekelt, hogy mosott-e fogat vagy sem. Nekem egyedül az volt fontos, hogy csókolhatom őt. Kit érdekel, hogy annak a „tevékenységnek” érzem-e az ízét vagy a fehér krémnek, ha édes csókjaival halmoz el? Oké, talán sokaknak gusztustalannak tűnhet eme elgondolásom, de ez sem érdekel.

Ilyen semmiségeken nem akadhatok fent, ha az a tét, hogy újra a karjaimban tarthatom őt.

Mélyen a szemeimbe fúrta csokoládészín szemeit, melyek különösen csillogtak, majd ismét a számra tapadt. Az önuralmamat akkor zúzta porrá, mikor a csípője ismételt mozgásba kezdett, tovább szítva bennem a lángokat, melyek már amúgy sem voltak olyan kicsik, valamint mikor az alsó ajkamba harapott.

Megfordítottam a testhelyzetünket, és a párnákba süppesztettem Bellát, a lábai közé feküdve. Combjait a derekam köré fonta, és a tarkómra csúsztatva egyik kezét, arcomat az övéhez vonta. Apró puszikat nyomott a számra, és olykor-olykor motyogott valamit, és csoda vagy nem csoda, de olyan halkan, hogy még én sem értettem. A meghitt pillanatot azonban nem akartam megtörni, így nem kérdeztem rá a dolgokra.

– Vetkőzz le! – zihálta Bella kipirult arccal.

Nem teljesítettem a követelését. Kettőnk közül valaki valóban megszabadult a ruhától a kezeim által, de ez a személy ő volt. Nem finomkodtam, hanem szó szerint letéptem róla a ruhákat, hogy minél hamarabb láthassam kívánatos testét. Imádtam Bellát, minden izgató porcikájával együtt. Hosszú másodpercekig képtelen voltam elszakítani a tekintetemet meztelen testéről; teljesen megbabonázott a látvány. Bella mellett feküdtem, oldalra fordulva és egyik könyökömön támaszkodva. Magamba ittam a testének feltáruló részeit, és engedve a kísértésnek, mutatóujjamat a hasára vezettem és éppen csak érintve a bőrét simogattam őt. Bella a jobb térdét felhúzta, és ajkait megnyalta, ahogyan ujjbegyemmel az egyik mellbimbója körül kezdtem körözni. A nyakánál lévő gödröcskénél megfordultam, és visszafelé is cirógatni kezdtem őt, a hasáról pedig áttértem a felhúzott térdére. Mikor a combja belső felére tévedt az ujjam, Bella tüdejében rekedt a levegő és megremegett kissé. A képkockák kísértettek, és nem tudtam megszabadulni tőlük. Felrémlettek előttem azok a percek, amikor az Audi felavatásakor szerelmem testének legforróbb pontját érintettem kezemmel. Ha akartam volna sem tudtam volna fékezni a vágyamat, hogy újra érezhessem azt az érzést.

Mikor megérintettem őt ott, szakadozva kapkodta a levegőt. Az ajkaira hajoltam és gyengéden csókolni kezdtem Bellát, miközben legérzékenyebb pontját kényeztettem. A csípője apró mozgásba kezdett, ujjai pedig a hajamba markoltak újra és újra. Ajkai után végigcsókoltam az álla vonalát, nyelvemmel érintettem nyakát, és egyre lentebb haladtam. A szaggatott sóhajokat felváltották a halk nyögések, ahogyan szívogatni kezdtem szerelmem mellbimbóját.

Ahogy közeledett Bella a beteljesüléshez, úgy engedte ki a hangját egyre jobban. A tökéletes pillanatban szégyentelenül felsikoltott és összezárta a lábait. Keze a lepedőbe mart, és hosszú másodpercekig nem is eresztette.

Figyeltem Bella kipirult arcát, lehunyt szemeit, és elnyíló ajkait, és mintha fizikai fájdalmat éreztem volna attól, hogy a mellettem lévő angyal már nem az enyém. Elmondhatatlanul pokoli érzés volt, hogy már nem tartozik hozzám.

– Gyönyörű vagy – suttogtam, mire kipattantak a szemei.

Lesütötte a tekintetét és a takaró csücskét elkapva igyekezett magára húzni valami textilt. Lefogtam a csuklóját, majd mikor már biztos voltam benne, hogy esze ágában sincs eltakarni a testét előlem, elengedtem a kezét. Az álla alá nyúlva emeltem fel a fejét, és megvártam, míg a szemeimbe néz.

– Gyönyörű vagy – ismételtem meg korábbi szavaimat. Ha lehet, még inkább elpirult, de legalább nem kerülte a tekintetemet.

– Köszönöm – tátogta.

Eleresztettem őt, és mellé gördültem. Míg kényeztettem őt, el tudtam terelni a gondolataimat a saját vágyakozásomról, de most, hogy ő már... most már nem tudtam megfeledkezni magamról. És úgy tűnt, hogy egy bizonyos testi reakciómat Bella is észrevett.

Keze végigsimított boxerem elején, és közben végig a szemembe bámult.

Elkaptam a csuklóját és elhúztam magamról.

– Mit csinálsz? – kérdeztem értetlenül, holott teljesen nyilvánvaló volt a válasz.

– Én csak... szeretném, hogy te is... – beszélt lassan, de mikor csóválni kezdtem a fejem, elhallgatott.

– Jobb lenne, ha aludnál – mondtam határozottan.

– De... nem akarsz szeretkezni velem – vonta le a következtetést.

Nagyot nyelt, és ráharapott az alsó ajkára, míg várta, hogy mondjak valamit. És, ami azt illeti, mondtam is.

– Nem, valóban nem.

Eternity - 42. fejezet (Part 1.)

Sziasztok!

Sajnálatos módon csak fél fejezettel tudunk szolgálni, de a folytatás jön kedden. Addig is élvezzétek ezt. Puszi: Szylu és Pupi

42. fejezet Part 1.

A lélegzet bársonya

(Edward szemszöge)

Az út hátralevő részét csendben tettük meg, ami annak volt köszönhető, hogy Bella édesen szuszogott mellettem. Így természetesen volt időm elmélázni azon, hogy vajon komolyan gondolta-e azt, amit nemrég mondott, vagy csak az alkohol beszélt belőle, és ha történetesen egy másik srác viszi haza, neki is ugyanezt mondta volna. A kormány halkan reccsent meg az ujjaim alatt, és ez a kis hang elég volt ahhoz, hogy Bella kinyissa álomittas szemeit és révetegen nézzen körül.

A tekintete megcsillant, ahogyan meglátott valamit átbámulva előttem az út bal oldalán, és halkan, de határozottan megszólalt.

 – Tettél már valami akkora őrültséget, hogy másnap felkelve legszívesebben visszaszívtad volna az egészet, vagy nem szerettél volna emlékezni rá?

Akaratlanul is felnevettem, bár a helyzetünk nem volt mulatságos és megcsóváltam a fejemet.

 – Bella, ha elfelejtetted volna, hát közlöm, hogy vámpír vagyok, így nálam egyik megoldás sem jöhet számításba – fordultam felé, de nem nézett rám, mert még mindig a messzeséget kémlelte.

 – Akkor jó, mert legalább az egyikőnk majd felemlegetheti a történteket – válaszolta rejtélyesen, majd tekintete végre megállapodott rajtam és csábos mosoly kíséretében súgta oda nekem. – És most légy szíves, állj meg!

Nem tehettem róla, ilyenkor a védelmező és óvó funkcióim azonnal bekapcsoltak, így az út szélére húzódva azonnal a fékbe tapostam. Rémülten fordultam Bella felé, és azt vártam, hogy majd megismétli a bulin történt nem túl szívderítő látványt, de ehelyett csak egy ajtócsapódás fogadott és már táncolt is keresztül az úttesten, egyenesen a… Jó, a tánc nem fedi le a valóságot, de ez jelen helyzetben részletkérdés volt.

 – Bella, állj meg! – kiabáltam utána és kipattantam a kocsiból, hogy utánaeredjek.

Bella kacagva fordult hátra és úgy folytatta az útját, miközben a karjaival intett, hogy kövessem. Mintha tudtam volna mást csinálni, ha nem akartam, hogy a nyakát szegje!

 – Bella, ez nem vicces! – trappoltam utána, de nem gyorsítottam fel vámpírtempóra, mert azzal csak megijesztettem volna, és még a végén valami meggondolatlanságot cselekszik. – Gyere vissza, és szállj be a kocsiba!

 – Nem, amíg meg nem valósítom egyik régi álmomat!

 – És mégis mi lenne az? – vágtam hozzá a kérdést indulatosan, és végre elértem őt.

Megálltam tőle egy karnyújtásnyira és elmélyülten néztem bele a holdfénytől és az alkoholtól egyaránt csillogó szemébe. – Talán halálra akarod fagyasztani magad?

 – Nem – rázta meg a fejét, és a tincsei lágy táncot jártak meztelen karján és vállán. – Gondolkozz egy kicsit!

 – Bella, kérlek! – sóhajtottam fáradtan. – Csak annyit szeretnék, hogy végre otthon legyél a saját ágyadban és kialudhasd a részegségedet.

 – Szóval már nem is akarsz ágyba vinni? – vonta fel a szemöldökét és durcásan karba fonta a kezeit.

Dühösen szusszantottam egyet és összeszorítottam a fogaimat, hogy ne mondjak erre semmi olyat, amit később megbánnék, vagy esetleg ne tegyek semmi olyat, ami… Lehunytam a szemeimet és elkezdtem masszírozni az orrnyergemet, hogy visszanyerjem a hidegvéremet – ez szerintem nagyon tetszene Emmettnek; egy vámpír, aki a hidegvérét próbálja visszanyerni! –, amikor meghallottam a semmivel össze nem téveszthető hangot. Anyag súrlódott a bőrön.

A szemhéjam azonnal felpattant és megpillantottam a földön a kék ruhát és a cipőket, amiknek Bellán kellett volna lenniük.

Kedvesem testét csak egy apró csipke franciabugyi választotta el a teljes meztelenségtől és könnyedén lépdelt az enyhén lejtő, kavicsos parton a lassan hömpölygő folyó felé. Közvetlenül a víz előtt megállt, felemelte az egyik lábát és beledugta a lágy hullámok közé, mint aki tényleg csak a víz hőmérsékletét ellenőrzi le.

Szerencsémre csak a fejét fordította hátra, és bársonyos hangon kijelentette:

 – Nekem egy kicsit hideg, de szerintem te meg fogsz birkózni vele. Jössz?

Megfogattam a szemeimet és csüggedten megráztam a fejemet.

 – Bella, gyere ide! – kértem és kinyújtott kézzel elindultam felé.

 – Tudod, te lehet, hogy örökké élsz, de mi, földi halandók egyszer meghalunk – mondta a lehető legtermészetesebb hangon, pedig tudta nagyon jól, hogy ezzel milyen sebeket szakít fel bennem. – És én is csak egy egyszerű, földi halandó vagyok, aki szeretne némi őrültséget csinálni, hogy…

Rántott egyet a vállán, majd kecsesen besétált a folyóba, egészen mellkasig. A víz sodrása nem volt erős, így emiatt nem kellett aggódnom. Jobban érdekelt az, hogy a hideg miatt libabőrös lett az egész háta – ezt akkor láttam, amikor elmerült a vízben – és felém fordulva már a lila színben játszó ajkait is megpillanthattam.

Egy pillanatig sem haboztam. Úgy, ahogyan voltam, ruhástól, mobiltelefonostól, mindenestől besétáltam hozzá és egyenesen megálltam előtte. Szúrós szemekkel meredtem rá, és próbáltam ignorálni a látványt, amit a kristálytiszta víz nyújtotta előnyökből nyerhettem volna.

De abban a pillanatban olyan dühös voltam – nem Bellára, hanem magamra, amiért nem állítottam meg –, hogy eszembe sem jutott semmi más azon kívül, hogy kivigyem őt a hideg folyóvízből, betuszkoljam az autóba és imádkozzam, hogy ne fázzon meg.

Bella viszont rám villantott egy ezer wattos mosolyt és olyan közel lépett hozzám, hogy a mellkasa az enyémhez préselődött. Felemelte a karjait és átfonta velük a nyakamat, míg egyik keze szórakozottan játszadozott a tarkómnál a hajammal. Minden érintésével mintha csak az önuralmamat cirógatta volna, hogy áttörje a gátat. Lejjebb húzott magához és az ajkaimhoz hajolva suttogta.

 – Túl sok rajtad a ruha – és már csókolt is volna meg, ha egy gyors mozdulattal el nem kapom a lábait és az ölembe nem emelem.

Így viszont csak egy halk sikkantásra futotta tőle, ahogyan belesimult a karjaimba, miközben megindultam vele kifelé.

 – Te pedig túl részeg vagy – jelentettem ki és a partra kecmeregve felkaptam a ruháját, meg a cipőit is – a hátát tartó kezemet el kellett vennem a művelethez, de annyira kapaszkodott a nyakamba, hogy nem pottyant le –, és úgy tettem bele az ölébe, hogy takarja azokat a testrészeit, amiket takarnia kell.

 – Te pedig túl prűd – vágott vissza és összeszorította a száját.

 – Drágám, ha még emlékszel a kis autóavatós jelenetekre, akkor nem vádolhatsz ilyennel – jelent meg egy félmosoly az ajkaimon.

Bella fülig pirult és valami olyat motyogott az orra alatt, hogy „ha szeretné, sem tudná elfelejteni azokat a jeleneteket”, majd a csillagos eget kezdte bámulni, csak hogy ne velem kelljen foglalkoznia.

Óvatosan letettem a kocsi hátsó ajtajánál, és kinyitottam ki, hogy be tudjon szállni, de ő megmakacsolta magát és csak nézett fel rám, magához szorítva a ruhát és a cipőket.

 – Valami baj van? – vontam fel a szemöldököm értetlenül.

 – Tényleg nem fogod kihasználni a helyzetet? – kérdezett vissza válasz helyett.

Kinyújtottam a kezemet, és megcirógattam az arcát, mintha csak ez lenne a legalapvetőbb dolog a világon.

 – Tényleg nem fogom kihasználni a helyzetet – mondtam és láttam a csalódottságot az arcán átsuhanni, aminek semmi értelme nem volt azok után, hogy ő szakított velem. – Majd ha kialudtad magadat és még mindig akarsz… – hagytam lógva a mondatot és megrántottam a vállamat, mintha csak egy semmiségről beszéltünk volna.

Bella pár pillanatig még nézett rám – nem tudtam biztosan, hogy felfogta-e azt, amit mondtam –, majd lemondóan sóhajtott egyet mielőtt bemászott a kocsiba, még felrángtatta magára a ruhát, ami második bőreként tapadt rá. Ez volt az a másodperc, amikor megingott az elhatározásom, de nyeltem egyet, és becsuktam az ajtót, hogy hazafuvarozzam szerelmemet.

Dühösen vágtam be a bejárati ajtót – az üvegek táncolva remegtek meg a keretekben – és nem nézve a nappaliban összegyűlt családtagjaimra egyenesen a lépcső felé tartottam.

 – Vajon tudni akarom, hogy miért vagy tetőtől talpig vizes, vagy tudni akarom, hogy miért vagy tetőtől talpig vizes? – kérdezte Emmett vigyorogva.

Megálltam, felé fordultam, és nem tudom, hogy mit olvashatott le az arcomról, de határozottan jobbnak látta visszavonulót fújni.

 – Az autódat majd én elviszem holnap kitisztíttatni, az új mobilod meg ott van a kanapédon! – mondta Alice, mire csak hálásan biccentettem neki egyet, és felrohantam az emeletre.

Ledobáltam a vizes ruháimat és tisztákat vettem fel helyettük, majd felkaptam az új mobilomat és már ott sem voltam. Alice lent odadobta nekem az Aston martinom kulcsát és gondolatban ezt üzente:

„Megfázott és a láza is fel fog menni!” – A mondat végére elmosolyodott. – „Jah, és mivel már aludt, így amikor felkel, egy kissé másnapos lesz, de azért beszámítható! Jobb, ha vigyázol vele! Swan rendőrfőnököt pedig elhívták a szomszédos megyébe egy eltűnt kislány ügyében, akiről majd kiderül, hogy egész végig otthon volt, szóval látomásaim szerint reggel kilencig ne is nagyon várjunk a felbukkanására” – kacsintott rám.

 – Köszi – válaszoltam, és a többiek felé fordultam. – Később jövök, ne várjatok meg a vadászattal!

Meg sem vártam a reakciójukat, már suhantam is a garázsba és bevágódtam a sportkocsimba. A fák közötti kavicsos úton nem használhattam ki az autó adta lehetőségeket, de amint kiértem a főútra, ráléptem a gázra. Annak az esélye, hogy elkapnak gyorshajtásért egyenlő volt a nullával, hiszen éjfélkor egy rendőr sem császkált az utcákon. Swan rendőrfőnök pedig az el nem tűnt kislányt kutatta egy megyével arrébb.

Amíg kíméletlenül gyilkoltam a kocsit elmerengtem rajta, hogy miért viselkedett így Bella? Soha nem láttam még részege, ez egyáltalán nem vallott rá. Jó, persze tudtam, hogy nem éppen az a szende és ártatlan kislány, de még ennyire messzire soha nem ment, mióta ismertük egymást! Mi vitte rá arra, hogy igyon és hogy így viselkedjen? És hogy jutott volna haza?

Lefékeztem a házuk előtt, beálltam az apja cirkálójának a helyére – reggel kilencig valahogyan kámforrá válok – és kiugrottam a kocsiból. Átvágtam a füvön és egy lendülettel felkapaszkodtam Bella ablakába. Óvatosan másztam be a szobába és csuktam be magam mögött az üveget, nehogy jobban megfázzon.

Szerelmem összegömbölyödve feküdt az ágyán, és homlokán verejtékcseppek csillogtak. Lázas, ahogyan Alice is mondta. Nem akartam felkelteni, de a lázát le kellett vinni, mert még a végén csak súlyosbodik az állapota.

 – Bella – simítottam végig az arcán. – Kicsim, ébredj fel!

Szemhéjai megremegtek és hunyorogva nézett fel rám.

 – Ah – nyögött fel és szorosan összezárta a szemét.

Nem volt vicces a helyzet, mert a másnaposság tünetei jelentkeztek már rajta, de mégis kicsúszott egy apró kuncogás a számon.

 – Kedvesem, lázas vagy, és le kell vinnünk, mielőtt nagyobb bajod lesz!

Óvatosan lehúztam róla a takarót – próbáltam nem arra koncentrálni, hogy a trikó és a francianadrág mennyit láttatott kecses testéből – és a lába, valamint a háta alá nyúlva megemeltem őt. Bőre tűzforró volt és szinte lángolt. Megremegett, amikor hozzáértem, de ezzel most nem foglalkoztam. Amíg becipelem a fürdőbe legalább megszokja, és nem fogja váratlanul érni a jeges zuhany.

 – Hova viszel? – kérdezte suttogva.

 – A fürdőbe – válaszoltam és én is lehalkítottam a hangomat, hogy ne okozzak neki fájdalmat. – Beleváglak egy kád hideg vízbe, hogy nehogy meggyulladj nekem!

 – Tőled általában mindig spontán öngyulladást szoktam kapni. Tudtad ezt? – kotyogta ki, majd meg sem várva a reakciómat folytatta: – Nem akarok fürdeni – jelentette ki, és valami hatodik érzéktől vezérelve kinyújtotta a kezét és megragadta a fürdőszoba ajtófélfáját.

 – Pedig muszáj lesz! – vetettem ellen, és ráfontam ujjaimat az övéire, hogy lefejtsem őket.

 – Te is elég hideg vagy, nem kell még az a nyamvadt fürdő is! – csattant fel, de a szeme még mindig csukva volt.

Ezt természetesen ő átvitt értelemben gondolta, én viszont nem.

Oh, én barom! – csaptam gondolatban a homlokomra és hátraarcot csinálva visszavittem a szobájába. Letettem az ágyára – jólesően felsóhajtott és átkarolta a párnáját –, majd felkaptam a földről a takaróját és betakartam. Óvatosan nyitotta fel a szemeit a puha anyag érintésére, aztán a pupillái kitágultak, amikor meglátta, hogy kigombolom az ingemet, és a padlóra ejtem.

 – Te mit csinálsz? – kérdezte rekedten. – Nem azért, mert tényleg nagyon jó a kilátás, és megmozgatja az ember fantáziáját, de azért kíváncsi vagyok!

Elvigyorodtam elakadó lélegzete hallatán, amit az váltott ki belőle, hogy levettem a farmeromat, és a cipőmet, sőt a zoknimat is.

 – Azt mondtad az előbb, hogy én is elég hideg vagyok – vigyorogtam még mindig. – Nos, akkor választhatsz: vagy a hideg fürdő vagy én!

 – Uh, fogós kérdés! – nyögte. – Gondolkozhatom egy kicsit rajta?

Megforgattam a szemeimet, majd felemelve a takarót befeküdtem mellé, és törékeny testét szorosan magamhoz húztam.

Eternity - 41. fejezet

Sziasztok!

Kicsit megkésve, de meghoztuk a fejezetet. Ha minden igaz, akkor az otthoni gépem – Szylu – már jó, tehát semmi akadálya egy vasárnapi frissnek majd! ;)

Személy szerint – ha Pupi megengedi a személyeskedést ;) – nekem ebből a fejezetből van jó pár kedvenc jelenetem, amin jókat derültem. De majd Ti ítélkeztek!

Jó szórakozást! :D

Pusz

Pupi & Szylu

41. fejezet

Frozen

„This love she feels

Everything she's ever known

Or ever thought was real

Seems like it's been thrown away

Now how's she gonna live

It's ok, she don't want the world”

(3 Doors Down: She don't want the world)

(Edward szemszöge)

Unottan caplattam az étkező felé, és agyamban a tegnap Emmettel lefolytatott párbeszéd részletei rémlettek fel. Én még most is nagy baromságnak tartottam, hogy egyszerűen csak álljak oda Jessica elé, és „pillarebegtetések” között hívassam meg magamat a bulijára. Valljuk be őszintén, hogy ez nem az én stílusom volt. Én a legszívesebben csak egyszerűen besurrantam volna, és kész. Vagy otthon ültem volna, és igazat adok Bellának, amiért kiadta az utamat, és nem képes tovább együtt lenni egy magamfajta szörnyeteggel.

Ehelyett belépve a menzára a tekintetemmel rögtön azt a személyt kerestem, akivel a legkevésbé akartam beszélni. A szemem sarkából megpillantottam Emmettet, aki veszettül bólogatott és úgy vigyorgott, mint akivel most közölték, hogy minden hónapban lesz karácsony.

Felsóhajtottam és elindultam pult felé, ahol Jessica álldogált, és Mike Newtonnal beszélgetett. A kezem ökölbe szorult, ahogyan megláttam azt a nyálgolyó Mike-ot, de nyugalmat erőltettem magamra, és folytattam az utamat. Már csak pár lépés választott el tőlük, amikor megcsapott az édes levendula és frézia kettőse. Automatikusan arra kaptam a fejemet, és tekintetem rögtön megtalálta az ajtón belépő angyalt Angela társaságában.

Bella megmerevedett és én is lefagytam. A szemei tágra nyíltak – gyönyörűen, de valahogyan fájdalmasan csillogtak –, az arcából minden vér kiszökött, és szerintem még Angela is hallotta, hogy a szíve vagy háromszoros erővel dobogott a mellkasában. Apró mosoly jelent meg a szám szélén – de szerencsémre olyan távolságból nem láthatta –, amiért még mindig hatással tudtam rá lenni.

Hallottam, hogy Angela suttogva megkérdezi tőle, rendben van-e – meg kell köszönnöm majd neki, hogy ennyire figyelmes és kedves Bellával –, mire Bella aprót rázott a fején, és felszegve az állát elindult, hogy beálljon a sorba, de közben megnyugtatta az őszintén aggódó barátnőjét, hogy csak egy kicsit megszédült.

„Gyerünk, Edward, elrepül a kismadár!” – sürgetett Em, mire vetettem rá egy gyors, ám nagyon csúnya pillantást, és minden színészi képességemet latba vetve odaléptem a Jessica-Mike pároshoz. Közben viszont éreztem, hogy az egész terem, köztük Bella is engem figyelt.

Megköszörültem a torkomat, és ennek köszönhetően Jessica és Mike is felém fordult. Mike magában mérgelődött, hogy megzavartam őket – a szemétláda Jessicát is be akarta fűzni, nem csak Bellát – partnernője viszont el volt ragadtatva tőlem és olyan szemekkel méregetett, amit nem nagyon szerettem.

Felvettem az igazi úriember szerepét – vissza kellett fognom magamat, hogy ne kapjam el azt a nyavalyás Newton gyereket a nyakánál fogva és ne hajítsam át az étkezőn – és egy finom mosolyt erőltetve az arcomra megkérdeztem Mike-tól:

– Ne haragudj, de beszélhetnék egy percre Jessicával?

Newton úgy nézett Jessicára, hogy az beillett egy komplett kérdésnek, ami megjelent a fejében is: „Akarod, hogy itt hagyjalak ezzel a bájgúnárral kettesben?”

Jessica annyira meg volt döbbenve váratlan felbukkanásom és beszédességem miatt, hogy csak egy bólintásra futotta tőle. Mike morgolódva elkotródott és néhány másodpercig követtem a tekintetemmel, de csak azért, mert arra haladt el, amerre Bella is állt, és szerettem volna egy pillantást vetni az arcára.

Szerelmem lehajtotta a fejét, mint aki a salátabár kínálatát veszi szemügyre, haja pedig az arcába hullott, de még így is láttam a barna tincsek között átkukucskálva, hogy ajka vékony vonallá préselődött össze.

Elmerengtem rajta, hogy vajon ezt miért csinálta, de nem volt sok időm a vonásait analizálni, mert Jessica félénken megérintette a karomat, így kénytelen voltam visszafordulni hozzá.

– Miről szerettél volna beszélni? – kérdezte nagy ártatlanul, de a gondolatai már korántsem voltak ilyen visszafogottak.

Már a feltételezésről is kirázott a hideg, hogy esetleg a Bellával való szakítás után „rányomulnék” Jessicára. De sajnos, amit most tenni készültem, az nagyon úgy fog kinézni, mintha fel akarnám szedni őt. És a helyzetemen az sem segített egy szemernyit sem, hogy mindezt a teljes iskola szeme láttára szándékoztam kivitelezni.

– Emmett, te, meg a hülye ötleteid! – motyogtam annyira halkan és gyorsan, hogy csak vámpír családom hallhassa meg, akik erre felnevettek.

Nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem:

– Azt hallottam, hogy holnap lesz a szülinapod – vezettem be finoman a mondandómat.

A célom természetesen az volt, hogy bejussak a bulijára, de neki kellett meghívnia, és nem nekem könyörögnöm, hogy legyen olyan kedves, és gondoljon már rám is.

– Hát, tulajdonképpen csak jövő héten hétfőn lesz, de holnap tartok egy kis összeruccanást Port Angelesben – magyarázta és közben fülig pirult.

„Úristen! Edward Cullen tudja, hogy szülinapom lesz! Edward Cullen tudja, hogy szülinapom lesz!” – skandálta magában és kezdtem attól félni, hogy összeesik a nagy izgalomtól.

– Hát, akkor előre is boldog szülinapot! – mondtam és úgy tettem, mint aki menni készül.

Jessica csak egy másodpercre habozott, majd:

– Nem lenne kedved esetleg benézni? – kérdezte és tágra nyitotta a szemeit.

Finoman elmosolyodtam, hogy ezzel is kifejezzem, mennyire kedves gesztus tőle a meghívás, majd úgy tettem, mint aki hezitál.

– Nem is tudom – mondtam lassan, megfontoltan. – Nem szeretnék zavarni és kényelmetlen helyzetbe sem szeretnélek hozni…

Egy heves kézmozdulattal belém fojtotta a szót.

– Megtisztelnél, ha eljönnél – csicseregte most már magabiztosabban és esküszöm, még a pilláit is rebegtette.

Most már megengedhettem magamnak egy „nagyobb” mosolyt is, és csak azután válaszoltam, miután Jessica normálisan tudott lélegezni.

– Akkor feltétlenül beugrom majd – villantottam rá egy széles vigyort.

Hallottam, hogy valami halkan csattant a földön nem messze tőlünk, és a hang irányába fordultam. Láttam, hogy Bella előtt egy ásványvizes üveg és egy dobozos saláta hevert: az üvegből lassan folyt ki a víz a padlóra, a saláta és egyéb zöldségek szanaszét hevertek.

Szerelmem ökölbe szorította a kezeit és szorosan lehunyta a szemeit, majd felpillantott és egyenesen rám nézve halkan megszólalt.

– Bocsánat! – mondta, és sarkon fordult, hogy kilépjen a menza ajtaján.

A testem és a szívem megint előbb cselekedett, mint az agyam – kezdtem azt hinni, hogy belém van programozva valamiféle Bella-védő funkció – és tettem egy önkéntelen lépést az ajtó felé, amikor Jessica karja az enyémre nehezedett.

– Felírom egy cetlire a pontos helyet és az időpontot! – ajánlotta és egy „csábítónak” szánt mosolyt is megengedett magának.

Csak kábán bólintottam és ha agyonütnek, se tudtam volna megmondani, mi történt az ezt követő fél órában az étkezőben.

(Angol órán)

Soha nem történt még ilyen velem. Egyszerűen nem tudtam nyugton ülni a seggemen, és türelmesen megvárni, míg Bella belép a terembe. Úgy fészkelődtem, mintha tűkkel böködtek volna, és idegesen szuggeráltam az ajtót.

– Gyerünk, mi lesz már! – morogtam félig meddig magamnak. – Hol vagy, gyere már!

A mondatomat a csengő éles hangja nyomta el és pillanatokon belül hallottam a folyosón közeledő tanár gondolatait. Ám mielőtt belépett volna, gyorsan beslisszolt a terembe Bella és abban a pillanatban huppant le mellém, ahogyan Mr. Mason becsukta az ajtót.

A lehető legközelebb csúsztam hozzá a székemen – furcsa mód nem húzódott el tőlem – és a füléhez hajoltam. Aprót szippantottam vérének édes illatából, ami felkúszott az orromba és elbódította az elmémet.

– Majdnem elkéstél – súgtam oda Bellának akaratlanul és minden cselekedetemet épeszűségem elvesztésével indokoltam.

Bella felém fordította a fejét, de csak annyira, hogy még úgy tűnjön, a tanárra figyel, de közben rám is tudjon nézni.

– Nem késtem el majdnem – morogta vissza, és ez volt az első mondata hozzám azóta, hogy szakított velem. – Egyszerűen stílusosan érkeztem.

– Stílusosan? – horkantam fel és felvontam a szemöldököm. – Azt nevezed te stílusos érkezésnek, hogy a tanár orra előtt esel be az ajtón?

– Kritizálni szeretnél, vagy van esetleg más mondanivalód is a számomra? – dörrent rám, és a tekintete egy pillanatra megvillant.

– Jól vagy? – hagytam figyelmen kívül a szurkálódását, és figyelmesen szemügyre vettem a szokásosnál is sápadtabb arcát, halványlila karikás szemét. – Nem úgy nézel ki, mint aki az elmúlt napokban sokat aludt – jegyeztem meg.

– Mert te még nálam is többet aludtál, igaz? – sziszegte a fogai között és egyik kezét a homlokára szorítva masszírozni kezdte a halántékát.

– Ez nem volt fair tőled – motyogtam az orrom alatt és tényleg fájt, hogy ismét felhívta a figyelmet vámpírságomra.

Bella felsóhajtott és egy pillanatra gyengéden nézett rám.

– Sajnálom, nem akartam – kért bocsánatot. – Egy kicsit fáradt vagyok, ez minden. De nem fontos, hagyjuk.

– Bella, ha valamiben tudok esetleg segíteni… – Finoman megérintettem az asztalon lévő kézfejét és nagy meglepetésemre nem rántotta el.

Az érintésemre megremegett, lehunyta a szemét és aprókat lélegzett. Forró bőre szinte égette az enyémet, de ez az a fajta lángolás volt, amit imádtam. Annyira lefoglalt ez a kicsi testi kontaktus is, hogy már csak arra eszméltem, ahogyan Bella szomorú tekintettel néz rám.

– Tessék? – kérdeztem suttogva, mert tudtam, hogy elszalasztottam egy vagy esetleg több mondatát is.

– Azt mondtam, hogy szeretném, ha nem nehezítenéd meg a helyzetünket – ismételte meg még egyszer.

– Én pedig azt szeretném, ha nem lenne semmilyen helyzet, amit meg kéne nehezíteni – mondtam és gyengéden körözni kezdtem hüvelykujjammal a kézfején.

– Edward, ez ennél bonyolultabb – suttogta és remegve kihúzta kezét az enyém alól.

– Mi olyan fenemód bonyolult ebben? – Uralkodnom kellett magamon, hogy ne emeljem fel a hangomat. – Szeretlek, és azt mondtad, hogy te is szeretsz. Akkor nem értem…

– Sok dolog van, amit nem értesz – vágott közbe és vonásai megkeményedtek. – És sok dolog van, amit én nem értek, többek között az is, hogy azt mondod, szeretsz, de vagy fél órával ezelőtt a menza kellős közepén flörtöltél Jessicával! – A mondat végére a hangja alig volt több, mint suttogás.

Tudtam, hogy egy vadbaromként fogok viselkedni, de egyszerűen nem bírtam rajta kiigazodni és ez feldühített.

– Oh, szóval kidobsz és még féltékenykedsz is? – mondtam ki hangosan az első dolgot, ami eszembe jutott és csak néhány másodperccel később jutott el a tudatomig, hogy ez hangosabb volt a kelleténél.

A teremben minden szempár ránk – jobban mondva rám – szegeződött és még Mr. Mason is karba font kézzel várta a folytatást.

– Tudod, azt hittem, hogy lesz benned némi méltóság, de tévedtem – vetette oda Bella és összeszedve a cuccait felkelt, majd az ajtóhoz lépett. – Elnézést, tanár úr, de nem érzem valahogyan jól magam. Felfordult a gyomrom.

– Menjen a gyengélkedőre, Swan kisasszony – bólintott a tanár, és úgy gondolta, hogy tényleg „jobb, ha egyikünktől megszabadul, mert akkor kisebb az esélye, hogy kitör egy esetleges veszekedés”. – Pihenjen egy kicsit, sápadtnak látszik.

Bella biccentett, és hátra sem fordulva otthagyott bámuló diáktársaink gyűrűjében.

(A bulin)

Már akkor tele volt a helyiség kissé illuminált állapotban lévő emberekkel, mikor megérkeztem a bulira, pedig csak fél órát késtem. Azt is Emmett miatt, aki a hülye tanácsaival traktált.

Az ünnepelt öltözéke nem sok mindent bízott az emberek – vagy esetemben a vámpír – képzeletére, számomra kifejezetten taszító volt ez a fajta öltözködési mód, ahelyett, hogy vonzott volna, mint a korabeli srácokat. Lassan léptem oda hozzá, ami alatt egy műmosolyt „kanyarítottam” az arcomra. Míg Jessica felé tartottam, tekintetemmel folyamatosan Bellát kutattam, és egy apró morgás szakadt fel a mellkasomból, ahogyan megtaláltam. Hála az égnek a zene elnyomta nemtetszésem hangját. Szerelmem ugyanis egy sötétkék ruhában álldogált az italos asztal mellett Angela társaságában. Ezzel nem is lett volna a gond, a problémát az jelentette, hogy az említett ruhadarab tökéletesen simult karcsú testére, a dekoltázsából és combjaiból pedig többet engedett láttatni, mint azt én „megengedtem” volna, ha még mindig az én barátnőm lenne. Csak hogy már nem az én barátnőm, és így azt vehet fel, amit csak akar. Például egy olyan ruhát, ami az önuralmamat készül tönkretenni, és amelyet szívem szerint letépnék róla, hogy aztán...

Felsóhajtottam, ahogyan képzeletem eljátszott olyan pikáns jelenetekkel, amelyben addig fedezem fel újra és újra Bella porcikáit az ajkaimmal és az érintéseimmel, míg remegve nem könyörög, hogy forrasszam össze a testünket.

Annyira elkalandoztam, hogy majdnem eltapostam Jessicát, ám az utolsó pillanatban észbe kaptam és lefékeztem, de így is túl közel álltam hozzá. Mivel furcsa lett volna, ha elkezdek hátrálni tőle, így kénytelen voltam ott maradni.

– Boldog születésnapot, Jessica! – nyomtam a kezébe a magammal hozott virágcsokrot.

Jessica elpirulva pillantott rám, és egy szerinte csábos mosolyt villantott fel.

Az ingemnél fogva húzott le magához, hogy szájfénytől „roskadozó” száját az arcomhoz nyomja.

– Köszönöm – felelte továbbra is mosolyogva, és mélyet szippantott a sárga rózsás csokorból.

Gyorsan leléptem a közeléből, és kerítettem egy pohár italt magamnak, de természetesen eszem ágában sem volt meginni. Csak fogtam a kezemben, és néha a számhoz emeltem, hogy egy normális tinédzser látszatát keltsem. Egy sarokból kitűnő rálátásom nyílt Bellára, és félpercenként léptem volna szívem szerint oda hozzá, hogy elvegyem tőle az italát.

Nyilvánvaló volt, hogy nem bírja az alkoholt, de az én türelmemmel való játszadozás miatt sorra döntötte magába a feleseket. A szemeimbe pillantva küldte le egymás után az italokat, de bevallom őszintén, hogy nem értettem, miért csinálja ezt velem.

Egy tökéletes pillanatban, mikor Bella odasúgta Angelának, hogy kimegy a mosdóba, a kukába dobtam a poharamat, és utána slisszoltam.

A női mellékhelyiségben tartózkodó lányok roppant segítőkészek voltak, és elhagyták a helyiséget, elég volt csak szépen nézni rájuk, valamint lágy és halk hangon kérni őket, hogy menjenek ki. Az egyik kézmosónak dőlve, karba tett kezekkel vártam, hogy Bella elvégezze emberi teendőit – nem zavartatva magamat végighallgattam a folyamatot! – és választ követeljek tőle.

Mikor kinyílt az ajtó, és meglátott engem, a szemei kidülledtek.

– Mióta vagy itt? – szegezte nekem a kérdést, és a mellettem lévő kézmosóhoz lépett.

Miután megmosta a kezeit, felvont szemöldökkel bámult rám, és továbbra is választ várt.

– Közvetlenül utánad érkeztem.

– Te...

– Én mi?

– Semmi – vágta rá. – Viszlát, Edward! – hadarta, és az ajtó felé sietett.

Ha azt hitte, hogy ilyen könnyen lerázhat, nagyot tévedett. Gyorsan akart faképnél hagyni, csak egy valamivel nem számolt. Mégpedig azzal, hogy a farzsebemben lapult a mosdó ajtajának kulcsa. Bella először még nyugodtan rángatta az ajtót, majd egyre felbőszültebbé vált.

– Azonnal nyisd ki! – mordult rám és dühtől szikrázó szemekkel nézett rám.

– Mégis micsodát? – tettem az ártatlant, és ettől csak még jobban mérges lett.

– Ezt az átkozott ajtót. Azonnal engedj ki! – Bella odalépett hozzám, és elkezdte püfölni a mellkasomat. – Engedj ki! – követelte.

Elkaptam mindkét kezét, és azoknál fogva rántottam magamhoz közel. A szíve eszeveszettül dübörgött a mellkasában, szemei pedig furcsán csillogtak, de utóbbit teljes mértékben az elfogyasztott alkoholmennyiség számlájára írtam.

Egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, pedig csak egyhelyben állt, és a derekánál fogva tartottam, nehogy összeessen.

– Azt hiszem, hogy nem kellene többet innod – állapítottam meg, és gyengéden magamhoz vontam törékeny testét.

– Ne mondd meg nekem, hogy mit kellene tennem és mit nem! – mondta kissé akadozva.

Mintha a másodpercek elteltével az alkohol egyre inkább hatni kezdett volna Bellánál.

– Miért kínzol? – kérdeztem gyengéden.

– Nem értem, miről beszélsz! – rántotta meg a vállát.

– Arról, hogy direkt úgy iszol, hogy lássam. Azt akarod, hogy végignézzem, hogy részegedsz le? Kínzol azzal, hogy előttem csinálhatod, mert nincs jogom ahhoz, hogy megkérjelek, hogy ne igyál. Miért csinálod ezt velem?

– Nem kell mindenhez ok – felelte rejtélyesen. – Kérlek, Edward, engedj ki!

– Nem tehetem, szerelmem – simítottam szabad kezemet az arcára. – El kell neked mondanom valamit.

– De legalább azt mondd meg, hogy hol van a kulcs! – pillantott rám gyengéden, és megnyalta az ajkait.

– A farzsebemben – feleltem neki, és simogatni kezdtem az arcát.

– Mit szeretnél nekem elmondani? – Bella átkarolta a derekamat, és a mellkasomnak támasztotta a fejét.

– Ha tudnád, hogy milyen gyönyörű vagy. Bár kicsit kihívó ez a ruha, de káprázatos vagy benne, szerelmem – bókoltam neki, miközben azzal voltam elfoglalva, hogy milyen jó érzés őt közel tartani magamhoz.

Tudtam, hogyha továbbra is hozzám simul, képtelen leszek elvonatkoztatni a buja képektől, melyek megrohamoztak, így megfordítottam Bellát, és a mosdónak döntöttem, én pedig a lehető legtávolabb húzódtam tőle.

Agyrém volt az egész, arra vágyom, hogy átöleljem, de nem tehetem meg annak érdekében, hogy józanul tudjak gondolni.

Hátat fordítottam Bellának, és kezeimet a csempének döntöttem, és elhatároztam, hogy észérvekkel próbálom rávenni szerelmemet arra, hogy ne vegyen magához több alkoholt, na meg arra is, hogy fogadjon vissza.

– Én... – kezdtem, de meg is torpantam, mert a hátam mögül fémes hang hallatszott.

Mikor megfordultam, tágra nyíltak a szemeim. A farzsebemhez kaptam, ahol hűlt helye volt a kulcsnak, így ezer százalékig biztossá vált, hogy Bella valahogyan kicsente azt onnan, ahová rejtettem, és próbál meglógni előlem. Az agyam tudta, hogy cselekednem kellene, de mégsem bírtam mozdulni a sokktól, hogy Bella ennyire nem akar velem egy helyiségben lenni. Egy pillantást vetett még rám, majd kibotorkált a helyiségből.

Nem sokkal később én is elhagytam a mosdót, és természetesen szerelmem keresésére indultam. Már megint egy átkozott pohár volt nála, aminek a tartalma egyik pillanatról a másikra Bella szájában kötött ki, majd csúszott is le a torkán.

– Na, ebből aztán elég volt – morogtam, és megindultam felé.

Amint észrevett, szó szerint eldobta a műanyag poharat a kezéből, és megragadta Mike kezét, aki éppen vodkát készült tölteni a poharába.

– Menjünk táncolni, Mike – hadarta Bella nehezen forgó nyelvvel, és maga után rángatta a Newton fiút.

Megtorpantam, és halkan szitkozódni kezdtem, mert nagyon úgy tűnt, hogy Bella nem fogja hagyni, hogy nyugodtan beszélhessek vele.

Majdnem felrobbantam, ahogyan figyeltem őket tánc közben. Bár igazán táncnak sem lehetett nevezni, ugyanis Bella alig állt a lábán, és Mike csak rángatta őt körbe-körbe.

A szám már majdnem véget ért, mikor az az átkozott Newton kölyök búgócsigát kezdett játszani szerelmemmel, és pörgetni kezdte őt. A dal végeztével megállította Bellát, aki abban a pillanatban a szája elé akarta kapni a kezét, de az félúton megállt, ugyanis már késő volt.

Az este folyamán elfogyasztott italmennyiség nagy része, amely nem ürült ki belőle a mosdóban, most visszafelé vette az irányt, és távozott is belőle.

Nincs mit szépíteni a dolgon, Bella telibe hányta Mike pólóját, és az italsugárból jutott az ünnepelt, azaz Jessica ruhájára is, aki le akarta kérni Newtont Bellától.

Gyorsan léptem oda hozzájuk, és kaptam szerelmemet a karjaimba, majd megindultam vele a kijárat felé.

Ő már nem hallhatta, én viszont még igen, hogy Mike és Jessica nem éppen szép szavakkal illették a történeteket, és Bellát.

A Volvómig meg sem álltam szerelmemmel, és egy ügyes mozdulattal talpra állítottam és nekidöntöttem a kocsi ajtajának.

– Rosszul vagyok – nyöszörgött.

– Tudom – simogattam az arcát, és a zsebemből előkaptam egy zsebkendőt és megtöröltem vele Bella száját.

– Ez olyan undorító – fintorgott. – Az expasim törölgeti a számat, miután két osztálytársamat lehánytam.

– Nem éppen szívderítő dolog, de... Nem érdekel, csak az, hogy hazafuvarozzalak, és az ágyadba vigyelek...

– Hmm – kapaszkodott meg Bella az ingemben. – Igyekszem nem két értelmet találni a mondatnak, de nem megy.

– Jobb lesz, ha indulunk – karoltam át, majd beültettem a kocsiba.

Megkerültem a Volvót, és behuppantam szerelmem mellé. Alig indultunk el, mikor Bella halkan megszólalt.

– Kívánlak – motyogta.

Felé kaptam a tekintetem, és láttam, ahogyan szempillái rebbennek egyet, majd lecsukódnak.

Elaludt – állapítottam meg, és ismét az útra figyeltem.

– Én is kívánlak – sóhajtottam.

Eternity - 40. fejezet

Sziasztok!

Meghoztuk a következő fejezetet, ami rendhagyó módon több szemszögből mutatja be az eseményeket. Kicsit előrelépünk, kicsit rejtélyesek vagyunk, de még mindig...

Na, majd meglátjátok! :D

Az Emmett szemszög azért került bele, hogy ne legyen olyan lehangolt a fejezet! Na ezzel most elárultuk magunkat! ;)

Pusz és jó olvasást!

Pupi & Szylu

U.i.: Az idézet az elején nem meglepő, Szylu moziban volt a héten és hát nagyon bejött neki a soundtrack! :D

40. fejezet

Fáradt zsibbadás

„Sing me to sleep

Sing me to sleep

And then leave me alone

Don't try to wake me in the morning

'Cause I will be gone

Don't feel bad for me

I want you to know

Deep in the cell of my heart

I will feel so glad to go”

(Emily Browning: Asleep)

(Edward szemszöge)

– Lehet, hogy Isabella egy rossz döntést hozott, de erre saját magának kell rájönnie – mondta Carlisle és rátette egyik kezét a vállamra. – Azzal csak rontanál a helyzeten, ha felmennél hozzá. Úgy érezné, mintha rá akarnád erőltetni az akaratodat.

– Szeretem őt – suttogtam és lehajtottam a fejemet, hogy ne lássa az arcomon végigfutó szenvedést.

– Tudom, és éppen ezért kell neki hagynod egy kis időt – válaszolta csendesen apám és finoman tolni kezdett a Swan ház mögött húzódó erdő felé.

Annyira össze voltam törve, hogy csak pár kilométer megtétele után ötlött fel bennem a kérdés, aminek rögtön hangot is adtam.

– Mégis mit kerestél ilyenkor Bellánál? – néztem fel rá, mert még mindig leszegett fejjel battyogtam Carlisle mellett.

Arra sem vettük a fáradtságot, hogy vámpírtempóra kapcsoljunk, bár most az sem segíthetett volna rajtam. Egyedüli gyógyír az lehetett volna képletesen vérző sebeimre, ha magamhoz ölelhetem szerelmemet, és a fülébe suttogva elmondhatom neki, hogy minden rendben lesz. Hogy ne haragudjon rám, és bármit megteszek, amit csak kér, csak ne hagyjon magamra.

De vissza kellett térnem a rideg valóságba, ahol is még mindig apám válaszára vártam. Egy pillanatra mintha láttam volna valamit átsuhanni Carlisle arcán – kétségbeesést, talán –, de annyira fáradt voltam – nem fizikálisan, hiszen arra képtelen voltam, inkább mentálisan és érzelmileg – hogy lehet, csak képzeltem az egészet.

– Tudtam, hogy valahogyan ide fogsz keveredni és nem tévedtem – mosolyodott el halványan, és e mosoly mögött, valamilyen számomra érthetetlen okból, bűntudatot véltem felfedezni.

– Úgy látszik, hogy egyre kiszámíthatóbb leszek – sóhajtottam csüggedten.

– Nem hiszem, csak már régóta ismerlek, ez az oka, hogy néha rájövök, mi lesz a következő lépésed – próbált nyugtatni, de már nem figyeltem rá.

Csak átadtam magam a kínzó fájdalomnak és hagytam, hogy maga alá temessen. Rosalie-nak igaza volt. Megérdemeltem a büntetésem, és ennek csak én voltam az oka. Nem más, főleg nem az a csodás lány, aki megajándékozott a szerelmével, és elfogadott olyannak, amilyen voltam – egy szörnyeget, aki nem akart mást, csak hogy szeressék.

Lassan léptünk ki az erdő fái közül és sétáltunk a házhoz, aminek nappalijában már mindenki tűkön ülve várt ránk. Amint beléptünk Esme odasietett hozzám, és szorosan megölelt, miközben Carlisle-hoz intézte a szavait.

– Hol találtad meg?

– A Swan háznál – válaszolta csendesen apám. – Éppen be akart surranni Bella szobájába.

– És sikerült neki? – kérdezte reménykedve Rose és izgatottan toporgott Emmett mellett, aki tőle szokatlanul megdobott egy bocsánatkérő arckifejezéssel és egy „Te is tudod milyen!” gondolatsorral.

– Rose, ha értelmezed a mondatot nyelvtanilag, akkor rájössz, hogy nem, nem sikerült neki – mondta Alice, és a hangja olyan hidegen csengett, ami még az én fáradt zsibbadtságomon keresztül is eljutott hozzám.

Kibontakoztam Esme öleléséből, és egyenesen pöttöm húgom felé fordultam. Alice ügyet sem vetett rám, hanem Carlisle-ra függesztette tekintetét, aki állta a szinte már gyilkosnak számító pillantást.

A levegőben tapintani lehetett a feszültséget, és a helyzeten az sem segített sokat, hogy senki nem mert megszólalni. Nem értettem semmit az egész jelenetből, de nem is voltam rá kíváncsi, ezért halkan közöltem.

– Fent leszek a szobámban, ha keresnétek.

És lassan cammogva – a végtagjaimat vonszolva a jobb szó rá – felbaktattam a lépcsőn, hogy magamra zárjam az ajtómat, és elmerüljek az önsajnálat és az önsanyargatás vegyes keverékében.

A másodpercek lassan percekké álltak össze és már ott tartottam, hogy nekiállok a szekrényen lévő CD-im megszámolásának – az alvásra képtelen voltam, így a kerítésen átugráló bárányok létszámba vétele szóba sem jöhetett –, hogy eltereljem a figyelmemet, amikor meghallottam az elfojtott suttogásokat, amiből nem értettem egy szót sem, majd az ajtócsapódást.

(Alice szemszöge)

Cseppet sem kedvesen csuktam be magam mögött Carlisle dolgozószobájának ajtaját, és annyira feldúlt voltam, hogy minden kertelés nélkül a tárgyra tértem.

– Ehhez nem volt jogod! – suttogtam, és a hangom megremegett a dühtől.

Szándékosan beszéltem halkan, mert nem akartam, hogy Edward vagy bárki más tudomást szerezzen az itt elhangzottakról. Egyelőre…

– Alice – csitított Carlisle és elgyötört tekintettel nézett rám. – Én…

– Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek! – szegeztem rá a mutatóujjamat, hogy nyomatékosítsam a szavaimat.

Apa csüggedten rogyott bele a foteljébe, és a két keze közé fogta a fejét. Én is leültem az asztal másik oldalán lévő székek egyikébe, és próbáltam lecsillapítani magamat. Carlisle soha nem csinált semmit meggondolatlanul, és most is kell, hogy legyen magyarázat a viselkedésére.

– Látomásod volt. – Nem kérdés volt, kijelentés, de azért bólintottam. – Mit láttál?

Megráztam a fejemet, mert egyszerűen képtelen voltam visszagondolni a víziómra. Nem azért, mert nem akartam, hogy Edward az agyamban turkálva meglássa, hanem nem volt hozzá bátorságom. Helyette csak ennyit súgtam.

– El kell mondanunk mindenkinek, vagy legalábbis neki. Joga van tudni.

– Nem lehet – sóhajtotta Carlisle és hátradőlt a fotelben. – Nem tehetjük. Megesküdtem neki, hogy nem mondom el senkinek. És ezt tőled is elvárná.

– Miért nem tudsz egyszer végre csak az apja lenni! – csattantam fel kicsit hangosabban, mint szerettem volna, és ez az a helyzet volt, ahol előbb járt a szám, és csak utána gondolkodtam.

Rémülten pillantottam Carlisle-ra, és láttam az arcán végigfutó fájdalmat. Összeszorítottam a szemeimet, és halkan belekezdtem:

– Sajnálom, nem gondoltam komolyan – kértem bocsánatot őszintén. – Csak…

– Megértem, hogy nehezen viseled, de meg kell értened, hogy ez az ő kívánsága, és tiszteletben kell tartanunk – suttogta apa.

– Még akkor is, ha ezzel úgy érzem, elárulom a többieket? – néztem rá, hogy adjon valamilyen tanácsot, de csak hallgatott. – A családomat, a testvéreimet?

– Néha olyan döntést kell hoznunk, ami fájdalmat szül, és hiába érezzük magunkat árulóknak, mégis tudjuk, hogy ez volt a helyes út, amire ráléphettünk. – Carlisle felkelt és az ablakhoz lépett.

Pár percig néma csend ült közénk, aztán összeszedtem a maradék erőmet, és feltettem azt a kérdést, amire talán már magam is tudtam a választ.

– Akkor ő… – Nem kellett befejeznem a mondatot, mert Carlisle felém fordult és némán bólintott. – És nem tehetünk semmit?

– Ez az ő döntése volt. Én tiszteletben tartom. – Itt végre a szemembe nézett, és hirtelen öregebbnek tűnt annál, mint ahogyan kinézett.

A kimondatlan kérdés ott lebegett kettőnk között, amikor halk kopogás szűrődött be kintről. Carlisle egy erősebb „Szabad!” szót préselt ki magából, majd belépett az ajtón Edward és betette maga mögött.

Először rám nézett, de én képtelen voltam felvenni vele a szemkontaktust, ezért a polcok tartalmát kezdtem szemügyre venni, majd Carlisle-ra pillantott és végül megszólalt.

– Valami baj van? Történt valami? – Mint ahogyan Edward, úgy a hangja is csak halvány másolata volt a régi önmagának, és a legszívesebben sikítva futottam volna ki a világból.

Helyette viszont lassan felkeltem a helyemről és az ajtóhoz léptem. Kinyitottam és a küszöbön megállva válaszoltam a szerintem költőinek szánt kérdésre.

– Nem, semmi nem történt – mondtam és aprót bólintottam, amit csak apa vehetett észre, és ezzel is beleegyeztem, hogy tartom a számat, még ha bele is pusztulok a fájdalomba, hogy hazudnom kell a családomnak.

(Emmett szemszöge)

Nem viccelek, amikor azt állítom, hogy egy hullaházban is jobb hangulatot tudtak kerekíteni a halottak, mint ami nálunk uralkodott. A napok úgy vánszorogtak egymás után, mintha harapófogóval kellene őket húzni, és Edward egyre inkább depresszióba süllyedt.

A suliban még csak-csak tartotta magát, mert ott mindenki rajtunk csámcsogott – pontosítok: Bellán, rajta és a szakításukon –, de otthon egyszerűen összezuhant és csak nézett ki a fejéből. Ha szabálytalan időközönként nem sóhajtott volna fel, akkor azt hittem volna, hogy jobblétre szenderült. (Apró megjegyzés: vajon helyes egy ilyen mondatban egy vámpírról azt állítani, hogy jobblétre szenderült? Ah, a teológiai vitát majd lerendezem máskor!)

Csütörtök este, miután sikerült némi halvány információt kiszednem Alice-ből, hogy Bella mivel szándékozik elütni a hétvégét, felsétáltam Edward szobájába, és kopogás nélkül beléptem. Régebben – értsd: amikor még Bellával együtt voltak – ilyet nem nagyon csináltam volna, mert ahogyan Micimackó mondaná: „sohase lehessen tudni”, hogy mi történik a fal másik oldalán. És éppen elég volt egyszer „rajtakapni” őket az Aston Martinban – azt a traumát még a mai napig nem hevertem ki! –, nem kell tovább ragozni a dolgokat.

Most viszont, nem szépítek, szarul álltak a dolgok kettőjük között, és ahogyan beléptem az ajtón, ez le is rítt testvérem arcáról. Hanyatt feküdt a szőnyegen, a lábait pedig a kanapéra pakolta fel és a plafont bámulta. Egész kényelmes testhelyzetnek tűnt, ezért letelepedtem mellé, és én is felvettem a pozícióját.

Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a szőnyegen éktelenkedő – ilyen stréber testvérek mellett rászokik az ember, akarom mondani vámpír a választékos beszédre – szakadást, és mielőtt gondolkozhattam volna, már ki is bukott belőlem.

– Mi történt a szőnyeggel?

Edward aprót fordított a fején, majd lehunyta a szemét és ismét a plafont kezdte bámulni. Már azt hittem, hogy nem fog válaszolni, amikor halkan megszólalt:

– Kicsit szétszedtem, amikor legelőször szeretkeztem Bellával.

És mindezt olyan természetességgel közölte, hogy egy pillanatra meghökkentem, majd elismerően füttyentettem.

– Ez például egy olyan információ volt, amit nem akartam megtudni, de azért el kell ismernem, hogy lenne mit tanulnom tőletek.

– Te kérdezted, én meg válaszoltam – vonta meg a vállát unottan.

– Ha azt kérdeztem volna, hogy eddig hányszor feküdtél le vele, akkor arra is válaszoltál volna? – vontam fel a szemöldököm, mert egy cseppet sem tetszett ez a nemtörődöm álca.

Láttam, hogy szólásra nyitja a száját, ezért gyorsan közbevágtam.

– Kímélj meg a pontos számadattól, kérlek!

Edward sóhajtott egyet, és visszasüppedt monoton egyhangúságába. Nem bírtam tovább a nyomasztó csendet, ezért kinyögtem.

– Tudom, hova megy hétvégén Bella!

Rám kapta a tekintetét, és egy percre mintha valódi érdeklődés suhant volna végig az arcán, de aztán ez eltűnt és csak a búvalbélelt képe marad.

– Ez engem miért érdekelne? – rángatta a vállát. – Mármint érdekel, mert szeretem, de ő nem akar tudni rólam. A suliban is átnéz rajtam, és már nem is szól hozzám, csak köszön. Inkább a barátainak nevezett alakokkal lóg. Az a nyavalyás Mike Newton meg az idegeimre megy!

– Nos, akkor mondok egy újdonságot. – Nem tehettem róla, de elvigyorodtam, amikor láttam, hogy drága testvérem nem kicsit féltékeny. – Hétvégén lesz Jessica szülinapi partija Port Angelesben és az a nyavalyás Mike Newton rá fog mozdulni Bellára.

Olyan hirtelen állt fel, hogy csak egy elmosódott csíkot láttam belőle. Az viszont nagyon is jó előjel volt, hogy minden idegszála pattanásig feszült, és a szeme elsötétedett a dühtől. A szavakat pedig egyenesen úgy kellett kipréselnie magából.

– Ezt honnan veszed?

Igen, pontosan így néz ki egy nagyon féltékeny és bármire képes vámpír.

– Tudod, van egy Alice nevezetű húgunk, aki történetesen a jövőbe lát, és némi zsarolás árán ki lehet belőle szedni bizonyos dolgokat. – Persze nem voltam olyan szemét, hogy megzsaroljam Alice-t, de ha nem csicsereg, mint a kismadarak tavasszal, akkor azt is megtettem volna.

Nyálasan hangzik, de az adott helyzetben Edwardért bármit. Oké, vége a Túl a barátságon pillanatnak!

Edward elgyötörten zuttyant – íme egy olyan szó, amit többet kéne használnom – le a kanapéra és két kezébe fogta a fejét.

– És én most mit csináljak? – tette fel a költői kérdést.

Annyira elkapott a méreg, hogy keményen megkopogtattam azt a kőkemény fejét, és szinte kiabáltam a nyilvánvaló választ.

– Vesd be azt a szívdöglesztő hatalmadat Jessicánál holnap, és hívasd meg magad a buliba!