Eternity - Extra részek

Sziasztok!

Sajnos nem tudtuk összehozni a 9. fejezetet mára, de nem tétlenkedtünk! Kiválasztottunk két jelenetet az eddig megjelent fejezetekből és megírtuk egy másik szereplő szemszögéből, konkrétabban Edwardéból. Nos, íme itt van a megoldás arra, hogyan is került vámpírunk az erdő kellős közepére, a Volvója tetejére, amikor Bella először futni ment és mi zajlott le Edben, amikor meglátta az igencsak lezserül felöltözött Bellát.

Jó szórakozást és nem fukarkodni a komikkal!

Pusz

Pupi & Szylu

Eternity Extra

(Edward szemszöge)

Bárhogy is akartam, egyszerűen képtelen voltam kiűzni a fejemből Bella Swan vérének az illatát.

Nem voltak szavak, amelyek tökéletesen illettek volna arra az aromára. Elképesztő, mámorító, kívánatos, csodálatos, csábító, lehengerlő, őrjítő.

Ezek közül egyik sem fejezte ki a valóságot, egyik sem tudta hűen tükrözni az igazságot.

Túl voltam egy kiadós vadászaton, ahol annyi szarvast szipolyoztam ki, hogy régen teljesen tele kellett volna lennem, mégis úgy éreztem, Bella vérének bőven akadna még hely, minden csepp elférne még bennem. De erre nem szabad gondolnom. Mert ez nem csak rólam szól, hanem a családomról, és Belláról valamint az ő családjáról is. Nem vehetem el az életét, hisz azzal tönkretenném mindannyiunk jövőjét.

A következő pillanatban kivágódott a szobám ajtaja, amin kobold húgom táncolt be, majd megállt előttem.

– Bella pillanatokon belül futni indul – tájékoztatott.

Felültem és hátamat az üvegfalnak vetve mormoltam neki.

– És? Talán el akarod mondani az útvonalat, merre megy majd, hogy a legmegfelelőbb pillanatban elkaphassam, és miután eltörtem a nyakát kiszívjam a vérét? Vagy inkább hagyjam életben, hogy érezze, amint szép lassan kiszáll belőle az élet? – gondolkodtam el.

– Észnél vagy? – kólintott fejbe. – Hogy juthat eszedbe ilyesmi?

– Ma körülbelül ezerszer játszottam el a gyilkosság gondolatával. A mostani kettő már semmiség – rántottam meg a vállam. – De azért, drága húgocskám, mond csak el, te miként képzelted ezt az egészet, ugyanis holtbiztos vagyok benne, hogy nem a semmiért közölted velem Bella tervét.

– Jól gondolod. Talán ideje lenne, hogy kivonszold a hátsód a szobádból és elkezd gyakorolni az önuralmadat.

– Tessék? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.

– Süket vagy? Mondom ideje, hogy gyakorold az önuralmad, mert itt fogsz maradni velünk, nem hagyom, hogy Alaszkába menekülj. Tehát irány Forks határa. Bella a tábla után akar majd visszafordulni – rángatott fel a kanapéról, majd szó szerint kilökött a szobámból és a bejárati ajtóig folyamatosan taszigált. Ott aztán hozzám vágta a Volvo kulcsát, mire értetlenül bámultam rá.

– Ne nézz már így! Vagy esetleg futva akarsz odamenni? Csak, mert gyalog kissé feltűnő lennél.

– Mert úgy nem, hogy a kocsimban gubbasztok majd, míg meg nem jelenik Bella? – vontam fel a szemöldökömet, mire kinyitotta a száját, de azon hang nem jött ki, és a gondolatai is némák voltam.

Győzedelmes mosollyal néztem rá, mire elfintorodott.

– Csinálj úgy, mint, aki a csillagokat bámulja, vagy mit tudom én, csak menj már – hadonászott apró kezeivel, majd egy ugrással a kanapéra huppant pontosan Jazz ölébe.

Morogva mentem a garázsba a Volvóért, majd szálltam be, hogy miután beindítottam a forksi táblához hajtsak. Végül néhány méterrel előtte parkoltam le a kocsimmal az út szélén és azon gondolkodtam, hogy Alice csillagbámulós tervét, hogy valósítsam meg. Először leengedtem az ablakot és kidugtam rajta a fejem, de így elég hülye látványt nyújthattam, így végül kiszálltam a kocsiból. Másodjára úgy próbálkoztam, hogy neki dőltem a kocsi oldalának és fejemet az ég felé fordítottam, és bár ez a megoldás nem volt nevetséges, mégsem éreztem magam természetesnek – már amennyire tűnhet annak egy vámpír. Végül jobb ötlet nem lévén ráhuppantam a motorháztetőre és elfeküdtem rajta. Ez viszont természetes nem volt, de legalább egész kényelmesnek éreztem.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de már kezdtem feladni a reményt, hogy Bella erre futna, mikor meghallottam egy szapora szívverést, egyenletes levegővételeket, cipők tompa puffanását, mikor találkoznak a betonnal és valami zenét. A gyomrom görcsbe rándult, de nem tudtam, hogy miért.

Csukott szemmel koncentráltam minden mozdulatára, tökéletesen hallottam, amikor futásból lelassított sétára, majd megtorpant az út mellett néhány méterre tőlem. Amikor pár pillanat múlva a lábai alatt lévő kavicsok megcsikordultak a cipőjétől ösztönösen felkaptam a fejem és tekintetemet az övébe fúrtam, miközben egy gondolat cikázott a fejemben: itt akar hagyni.

Ezt viszont nem hagyhattam, maradnia kell, ha csak egy kicsit is.

– Szia! – intett nekem oda egy pillanattal később. – Ne haragudj, hogy megzavartalak, én csak… Oké, inkább megyek is! – Hátat fordított nekem, és elindult vissza Forksba.

Gyerünk, találj ki valamit, Edward! Nem hagyhatod, hogy csak úgy elsétáljon, és nem csak azért, mert, ha „önuralom-tesztelés” nélkül mész haza Alice szétrúgja a több száz – vagy inkább ezer – lány szerint formás hátsómat – legalábbis a gondolataikban ezzel a szóval illették hátsó fertájamat.

– Nem kellene egyedül mászkálnod – mondtam ki az első dolgot, ami eszembe jutott.

Szavaimra visszafordult és érdeklődve néztem rá, hogy vajon, miért tette.

– A mászkálás és a futás között azért van különbség – vágott vissza nekem, mire akaratlanul rándult meg a szám széle. – És szerény véleményem szerint nem vagyok egyedül, mert te – itt rám bökött – meg én – itt magára mutatott – az már kettő és a kettő az nem egyenlő az egyedüllel.

Felnevettem, hogy milyen kis csípős nyelve van, majd a fejemet csóváltam.

– Szóval egy matekzsenit fogtam ki!

– Utálom a matematikát – dünnyögte az orra alatt, de így is tökéletesen hallottam minden szavát.

Felültem és felé nyújtottam a kezem, ugyanis az angol órai gyilkolós kedvem miatt, az egyik alapvető illemről is megfeledkeztem.

– Még nem volt alkalmam bemutatkozni – mondtam és rámosolyogtam. – A nevem Edward Cullen.

A levegőm vészesen fogyóban volt, és tudtam, hogy az első légvételem meghatározó lesz: vagy megölöm, vagy élve hagyom Bellát.

Közelebb lépett hozzám és – számomra – forró tenyerét az én fagyos kezembe csúsztatta. Amint a bőrünk összeért, úgy éreztem, mintha apró szikrák pattantak volna ki köztünk, amit nem értettem.

– Isabella Swan – mondta, majd gyorsan folytatva hozzátette: – De csak Bella.

– Nos, Isabella Swan, de csak Bella, örülök, hogy megismertelek! – mondtam ki az utolsó adag levegőmmel.

Sajnos kihúzta a kezét az enyémből – rögtön az futott át az agyamon, hogy biztos zavarta, amiért ilyen fagyos a bőröm –, de állta a pillantásomat. A csokoládé szemei azonnal magukba szippantottak és ekkor úgy éreztem, eljött a legmegfelelőbb pillanat, hogy végre levegőt vegyek.

Épphogy egy kis oxigént préseltem tüdőmbe, vérének illata azonban azonnal égetni kezdte a torkomat, annak ellenére, hogy nem rég vadásztam, bár közel sem volt olyan kínzó érzés, mint angol órán. Úgy éreztem, mintha tüzes vasat nyomtak volna le a torkomon. Kezeim ökölbe szorultak és minden izmom megfeszült, de nem úgy tűnt, hogy Bella ezt észrevette volna.

Egy idő után már nem bírta vagy nem akarta fenntartani a szemkontaktust, és a pillantása a Volvóra tévedt.

Felsóhajtott, mire elnevettem magam, Bella pedig felém fordult.

– Ha nem mustráltad volna a legelső találkozásunkkor is így az autómat, azt hinném, hogy ezt a sóhajt én váltottam ki belőled! – mondtam ki azzal a csekély mennyiségű levegővel, ami az imént a tüdőmbe préselődött és tudtam, ha ismét meg akarok szólalni, lélegeznem kell.

De nem akartam ismét kísérteni a sorsot, így miközben levegőt vettem a fák felé fordultam ahová még nem „jutott el” Bella vérének illata. Az anyós ülés ajtajához lépett, majd felemelte a kezét, de mielőtt megérintette volna az autót felém fordult.

– Szabad? – kérdezte félősen, én meg majdnem felnevettem, hogy képes ilyenért engedélyt kérni.

– Parancsolj – intettem az autóm felé, és bár a nevetésemet vissza tudtam fojtani, egy vigyor akkor is szétterült az arcomon.

Lassan húzta végig az ujjait a kocsin és közben a legfontosabb adatokat suttogta a Volvómról.

Leugrottam a motorháztetőről és miközben odasétáltam mellé elismerően füttyentettem.

– Le vagyok nyűgözve, Ms. Swan – biccentettem.

– Hát, ami azt illeti, még ennél is jobban le tudnám Önt nyűgözni Mr. Cullen – vigyorogott rám, mire felvont szemöldökkel néztem rá.

– Biztos Ön ebben? – incselkedtem vele.

– Ó, de még mennyire – állította Bella biztosan.

– És mivel is tudnál – váltottam vissza tegeződésre – ennél jobban lenyűgözni? – léptem közelebb hozzá.

– Azt hiszed, hogy csak erről a szépségről – érintette meg a Volvót egy pillanatra – tudok egyet, s mást? Mert csak, hogy tudd, imádom az autókat, és majdnem mindent tudok is róluk – húzta ki magát büszkén.

– Igazán? – vontam fel ismét a szemöldökömet.

– Naná, de ha nem hiszed el, akkor nyugodtan tesztelj – nézett rám kihívóan.

Én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy kiderüljön, hogy tényleg ilyen jártas-e a négykerekű járművek világában.

– Hmmm… melyik autót is válasszam… – gondolkodtam el hangosan.

Míg én egy kocsi típusán töprengtem eleredt az eső, aminek Bella egyáltalán nem örült, legalábbis a szavaiból ezt vettem ki.

– Hogy az a… – nyomott el egy dühös káromkodást. – Annyira, de annyira utálom már most ezt az átkozott esőt – motyogta.

Én pedig meggondolatlanul mondtam ki azt, amire a-rettenetesen-kicsi-és-mérhetetlenül-bosszantó húgom, Alice „utasított”, miszerint gyakoroljam az önuralmam.

– A tesztelést máskor folytatjuk, gyere, hazaviszlek – fogtam meg a karját és az anyósülés felé taszigáltam.

Fogalmam sem volt, hogy mi lesz a vége, de meg kellett próbálnom. Hisz mi más is lenne az önuralmam egyik legnagyobb próbatétele, mint összezárva vele egy kocsiban, egy légtérben, több percen keresztül?

Ahogy újra levegőt vettem és aromája égetni kezdte a torkomat, már tudtam a megfelelő jelzőt a vérének illatára: tökéletes.

Eternity Extra 2.

(Edward szemszöge)

Korán reggel már a Volvóm motorháztetején ücsörögtem és a fivéreimre vártam. A kihirdetett hadiállapot még mindig érvényben volt, ezért akár akarták, akár nem, kénytelenek voltak velem iskolába menni. Nekem viszont muszáj volt egy kis kerülőt tennem, ugyanis tegnap elbuktam egy fogadást…

– Hú, komolyan úgy nézel ki, mint akivel most közölték, hogy a karácsony idén elmarad – veregette meg a vállamat Emmett.

– Totál lehangolt, hogy bebukta fogadást – kontrázott Jasper. – Az meg pláne idegesíti, hogy egy nő fogja vezetni a kocsiját.

– Be lehet fogni! – sziszegtem cseppet sem kedvesen. – Tudtommal nem én kaptam össze a feleségemmel, vagy tévednék?

Mindkettőjük arcáról lefagyott a mosoly és kedvetlenül vágódtak be Vivienne hátsó ülésére.

– Köszi, hogy eszünkbe juttattad! – morogta Jasper és karba fonta a kezeit.

Leugrottam a kocsiról és beülve a volán mögé már ki is lőttem. A fele utat a házunktól Belláék házáig némaságba burkolózva töltöttük el, aztán Emmett hirtelen ötlettől vezérelve előremászott az anyósülésre – nem kis teljesítmény ekkora helyen, ekkora mérettel! – és vigyorogva fordult felém.

– Szerinted mi lehetett a tét abban a fogadásban, ahol Bella eléggé hiányos öltözetben egy medencében fürdött? – érdeklődött, de választ sem várva folytatta: – Vajon készültek képek az ominózus jelenetről?

Görcsösen markoltam meg a kormányt és minden önuralmamra szükségem volt, hogy elnyomjam a torkomból feltörni készülő morgást. A késztetés persze még nagyobb volt, hogy megüssem Emmettet.

– Em, ha nem akarod az út szélén végezni, jobb lesz, ha ezt befejezed – ajánlotta Jazz és bátyám jobbnak látta megfogadni a tanácsot.

Beletapostam a gázba és kiélveztem a sebesség okozta mámort. Addig sem kellett Emmett mentális piszkálódásait hallgatnom és ismerve a női vezetési stílust a suli felé vezető utunk eléggé hmmm… időigényes lesz.

Leparkoltam a házuk előtt és Charlie szemfülességének köszönhetően még dudálnom sem kellett. Óvatosan kikukucskált az egyik ablakból és elmosolyodott.

„Hmmm, nézzenek oda! Edward Cullen! Vajon mit kereshet itt ilyen korán? Csak nem randija van Bellsszel? Vagy le kell tartóztatnom, mert megint rondán nézett Bellára? Majd kiderítem, de most szólok neki és utána elkapom!”

Kiszálltam a kocsiból és az oldalának támaszkodtam. Az arcomról nem lehetett levakarni a vigyort, amit persze Emmett meg is jegyzett a maga módján.

„Ha szívtál, nekem miért nem adtál?”

– Basszus! – hallottam meg Bella hangját az emeletről, és abban a pillanatban elfogott a pánik.

Csak nem esett baja? Egy törékeny ember, bármikor megsebezheti magát!

– Bella, azt hiszem, hozzád jöttek! – kiabálta Charlie és nem tudta elnyomni a feltörő kuncogását.

„Vajon milyen képet fog vágni, ha meglátja Edwardot?” – morfondírozott magában Swan rendőrfőnök és ez az én agyamon is átfutott.

Hogyan fog Bella reagálni a jelenlétemre? Örülni fog, vagy elküld melegebb éghajlatra, hogy ilyen korán zaklatom?

Ütemes lábdobogás szakította félbe eszmefuttatásomat és egy perc sem telt el, máris kinyílt a bejárati ajtó.

Bella szíve kihagyott pár ütemet, amint meglátott – aggódtam, hogy esetleg rosszul lesz –, aztán őrült tempóra kapcsolt. Arcára kiült az értetlenség és pislogott párat, ami azt jelenthette, hogy nem hitte el, amit lát. Tetszett, hogy ilyen hatással voltam rá, így ajkaim akaratlanul húzódtak apró mosolyra.

Haja kócos volt, de művészien, egy enyhe sminket tett fel magára, és ajkain szájfény csillogott. Vajon az volt, amit tegnap is használt?

Eddig csak az arcvonásait csodáltam meg, de testvéreim gondolatai kizökkentettek.

„Apám, de állat!” – jegyezte meg Emmett és először azt hittem, hogy ennyire élénk a fantáziája.

Aztán Jasper is csatlakozott melák bátyámhoz.

„Egy kicsit lengén öltözött fel, nem gondolod?” – címezte egyenesen nekem a kérdést és ő is ugyanazt a képet mutatta meg, mint Em.

Na, az kizárt, hogy Jazznek ilyen elvadult legyen a fantáziája!

Szemeim lejjebb vándoroltak és testem előbb reagált, mint ahogyan agyam felfogta az információkat, ami nagy szó egy magamfajtánál.

Minden izmom görcsösen megfeszült és ösztönösen húztam ki magamat. A dermedtség végigfutott rajtam és akaratlanul is nyeltem egyet, hogy a számban felgyülemlett mérgemet eltüntessem.

Bellán egy hófehér hosszú blúz volt, ami nem is lett volna baj, ha nem félig van begombolva és nem az alsó fele. Így viszont tökéletesen látszott nyakának csontfehér bőre és lejjebb haladva dekoltázsát sem takarta semmi. A fehér anyag alól hívogatóan kandikált ki melltartójának fekete csipkeszegélye, amitől meglódult a fantáziám.

Elképzeltem, ahogyan odalépek elé, és mélyen a szemébe nézek. Ujjaimat gyengéden a nyakára csúsztatom, és kezem alatt érzem, ahogyan az ereiben száguld a legőrjítőbb vér, amivel valaha találkoztam. Ujjaim önálló életre kelnek és egyre lejjebb vándorolnak. Bella érzéki ajkait egy sóhaj hagyja el és közelebb hajolok, hogy belélegezzem mámorító leheletét. Szája megremeg, ahogyan ajkam súrolja az övét, és ennyi nekem nem elég. Másik kezem a hajába túr és arcát közelebb húzva magamhoz megízlelem édes ajkait. Mutatóujjamat beleakasztom a melltartóba és az anyag reccsenve adja meg magát…

Bella értetlenül tekintett le magára és azzal a lendülettel összehúzta dekoltázsa előtt a blúzt én pedig visszakeveredtem a jelenbe, ahol is a kocsim mellett álltam és ledöbbentem gátlástalanságomon.