„…Ma bármit próbáltam tenni, minden rosszul sült el, és egyre távolabb
kerültem az egyenes kerékvágástól. Tagadhatatlan: megváltoztattam a jövőt.
Kérdés: ki tudja, milyen irányban változott, és mik lesznek a
következményei?...”
(részlet Bella Lorinak írt e-mailjéből)
(Edward szemszöge)
Láttam Bellát közeledni. A haja
a feje búbjára lófarokba volt kötve, ami futás közben ide-oda
himbálózott. A cipői ritmikusan ütődtek az aszfalthoz, jobb, bal, jobb,
bal. Karcsú alakját egy a lábaira második bőrként tapadó térdnadrág emelte ki, míg
a felsőtestét egy ujjatlan top fedte. Egyet kellett értenem a gimi
hormontúltengéses fiútanulóival abban, hogy Bella Swan pokolian csinos.
Megtorpant, mikor meglátott, de
valamiért nem tűnt igazán meglepettnek. Elmosolyodott.
– Szia, Edward.
A furcsa köszönésén
eltöprengtem egy kicsit. Ez a „Szia, Edward” úgy hangzott a szájából, mintha
ezer éve ismernénk egymást.
– Helló, Izabella – üdvözöltem
őt a teljes nevén. Vártam, hogy kijavítson, inkább szólítsam Bellának, ahogyan
erre megkért már néhány embert a suliban is. – Végre hivatalosan is
találkozunk, ha már berángattak délután a tanulmányi irodába. Örülök, hogy
megismerhettelek.
– Én is, de csak Bella – vágta
rá gépiesen, aztán a kezét nyújtva odalépett hozzám. – Mármint szólíts csak
Bellának.
És is a kezemet nyújtottam, és
megráztam az övét.
– Így lesz, meg kell hogy
mondjam, hogy…
A perzselő tűz, ami Bella
vérének illata nyomán végigszáguldott a torkomon, belém fojtotta a folytatást.
Mintha egy több tonnás vasgolyóval találtak volna fejen. Az ajkaim közül
vészjósló morgás tört fel. A vérszomj elemi erővel tört rám, és engedve a
bennem lakozó szörnyetegnek odarántottam magamhoz Bellát, majd a nyakához
hajoltam.
Egy tizedmásodpercig láttam a
szemében tükröződő félelmet, amit valami furcsa dolog váltott fel, aztán
megcsörrent a telefonom, ami nagy valószínűséggel ennek a törékeny emberlánynak
az életét mentette meg. A csengőhangom halottakat életre keltő hangereje, mint
egy suttogás, csak olyan halkan jutott el hozzám, és egy pillanatig figyelmen
kívül is hagytam, de aztán győzött a józan felem. Elfordultam, hogy így is
csökkentsem a vér csábító illatának intenzitását, és abban a pillanatban,
ahogyan felvettem a telefont – rá sem kellett néznem a kijelzőre, hogy tudjam,
ki hívott – egy szuszra elhadartam.
– Szia, Alice, elhiheted,
hogy soha nem örültem még ennyire a hívásodnak. – Pont, mert itt fogyott el a
levegőm, és nem voltam hajlandó engedni az alantas ösztönnek, hogy mélyet
szippantsak a számomra nélkülözhető oxigénből, ami keveredett Bella illatával.
– Rendben, elhiszem, mert
láttam, amit láttam, de most figyelj rám – mondta pöttöm húgom, és éreztem a
hangsúlyából, hogy nagyon is feszült, akármennyire próbálja leplezni. – Vegyél
egy nagy levegőt, és vágj döbbent arcot, majd kétségbeesettet. Utána kérdezd
meg, hogy „De ugye minden rendben?”, majd várj egy kicsit, és mondd azt, hogy
azonnal indulsz. Bellának pedig vess oda valami félmondatot, miért is akartad
kiszívni a vérét ott helyben – bökte még oda az utolsó mondatot, és türelmesem
várt.
Tudtam, hogy jobb, ha nem
kérdezősködöm, így azt tettem, amit Alice mondott. Nagy levegő, és hajrá!
– Jó, most pedig gyere
haza, de azonnal! – visította fejhangon, és rám csapta a mobilt.
Szerencsémre háttal álltam
Bellának, így nem láthatta az arcomra kiülő döbbenetet, amit Alice viselkedése
váltott ki belőlem – még soha nem csapta rám, a kedvenc bátyjára a telefont –,
de egy másodperc alatt rendeztem a vonásaimat és vettem ismét egy nagy levegőt.
Éreztem, ahogyan a levegő
visítva áramlik be a tüdőmbe, és fájón végigégette a légcsövemet. Igen, ezt
váltotta ki belőlem Bella illata, és ismét közel jártam ahhoz, hogy elveszítsem
az önkontrollom és vele együtt a maradék méltóságom. Ezek után már nem
számított, hogy mit mondok neki, mert úgyis őrültnek fog tartani, szóval
odavetettem neki egy félmondatnyi magyarázatot a viselkedésemre.
– Volt egy pók vagy
valami… öhm… izé a nyakadon. – Szuper, ez aztán a magabiztosság. Gratulálok,
Edward. Nálad nagyobb idióta nincs még egy a világon, és nem is lesz.
És ami a legjobb, hogy ezzel a
tüdőmben lévő levegő felét elhasználtam. A másik fele meg akkor „szökött volna
meg”, ha nyitva hagyom a számat a döbbenettől, amit Bella viselkedése okozott.
A lány ugyanis nemes egyszerűséggel megvonta a vállát és csak ennyit motyogott
az orra alatt:
– Ha te mondod.
Oké, Edward, ne állj már úgy
ott, mint aki karót nyelt, lépj le, mielőtt túl késő lesz.
– Ne haragudj, de nekem
most mennem kell – mondtam és már léptem is a Volvóm vezető felőli ajtajához. –
Az egyik bátyámnak sikerült felmosnia a padlót és… – Hagytam a levegőben lógni
a mondatot, amíg bepattantam a kocsiba és gyújtást adtam. – Majd találkozunk a
suliban.
Kuplung, sebváltó egyesbe és
gáz.
Szégyen a futás, de hasznos,
szokták mondani, és ez most többszörösen is érvényes volt. Viszont nem bírtam
ki, hogy ne nézzek bele a visszapillantó tükörbe, amiben megláttam Bella
alakját, amint hitetlenül megrázta a fejét, és felhúzta finom vonalú orrát.
(Negyed órával később a Cullen
ház előtt)
Valljuk be őszintén, nem úgy alakult
az este, ahogyan terveztem, de még közel sem volt vége és erre abból tudtam
következtetni, hogy a házunk előtti teraszon nem a kis méregzsák várt rám,
hanem melák bátyám. A gondolatai meglepően normálisak voltak, már ha
normálisnak nevezhető az, hogy a délután elfogyasztott medve analizálásával
volt tele agya minden szeglete.
Nem bíbelődtem azzal, hogy
beálljak a garázsba, mert már ráfért egy mosás a kocsimra, és Alice szerint eső
lesz ma. Remek, legalább kimossa Bella illatát az agyamból.
Kicsit erősebben csuktam be az
ajtót, mint az szükséges lett volna, de ez most nem számított. Csak az, hogy ma
majdnem elvesztettem az önkontrollt magam felett, és ez egy ártatlan lány
életébe került volna.
Felléptem az első lépcsőfokra,
mire Emmett felkelt és olyan tüzetes alapossággal vizsgálta meg az arcomat, ami
tőle meglehetősen szokatlan volt.
– Remek, még mielőtt
teljesen elmerülnél az önsajnálatban, azelőtt kell beszélnünk – mondta és
fejével az erdő irányába intett.
Felsóhajtottam és zsebre dugott
kézzel megálltam.
– Reményem sincs, hogy
ezt most kihagyhatom, igaz? – kérdeztem, mert tényleg a szobámba szerettem
volna menni, és elgondolkodni azon, miért ilyen csábító számomra Bella vére.
– Nem, és szerintem nem
szeretnéd, hogyha én vonszolnálak végig az egész erdőn, szóval kapd magad,
megyünk és vadászunk egyet és közben pasisan eldumálunk.
– Ez lesz a mai napom
fénypontja! – morogtam az orrom alatt, de azért követtem őt az erdő széle felé.
(Bella
szemszöge)
–
Pók vagy izé... Ez még az állatokat sem ismeri rendesen? Valami nem lehet pók
vagy izé... most pók volt vagy nem? – dörmögtem az orrom alatt, miután Edward
és a – szó szerint – drága kocsija eltűntek a szemeim elől. Megfordultam, és
sétálva indultam haza. – És egy ilyen fiúba leszek szerelmes... sőt, egy ilyen
fiúval fogok lefeküdni, aki még az állatokat sem ismeri. Azt reméltem, ha
egyszer eltalál Ámor nyila, egy okos pasi lesz az áldozat, nem egy
állatanalfabéta. Egyáltalán van olyan, hogy állatanalfabéta? Egyáltalán épeszű
vagyok még, hogy magamban beszélek?
A
lassú lépteimet aztán kénytelen voltam gyorsra, mi több, néhány másodperccel
később egyenesen rohanóra cserélni, ugyanis a Forksra jellemző folyékony
halmazállapotú nedvesség a nyakamba zúdult… kis túlzással. Lassan, halkan
kezdett szemerkélni az eső, aztán hirtelen átváltott zuhogó üzemmódba.
–
Remek.
Bőrigázva
és folyamatosan prüszkölve léptem fel a teraszra, majd vacogva rontottam be a
házba.
–
Jöttem… és mentem – kiáltottam be Charlie-nak a nappaliba, és rögtön az emelet
felé vettem az irányt.
Felkaptam
egy törölközőt, a pizsamámat, meg a neszesszeremet és a fürdőbe siettem, ahol
sietősen lekapkodtam magamról a vizes ruhadarabokat.
A
tűzforró víz ellenére is, amit magamra folyattam, beletelt néhány percbe, mire
már nem éreztem magam jégkockának.
A
tusfürdőm kellemes illata vette át Edward helyét az agyamban. Nem is igazán
bántam, legalább nem gondoltam arra, milyen furcsán viselkedett délután a
parkolóban, és nemrég Forks határában is. Egyáltalán nem az a fiú volt, akit az
álmaimban láttam, teljesen más volt. Az én hibámnak kellett lennie, hiszen mi
másért viselkedett volna másként, ha nem azért, mert belebarmoltam a dolgokba.
Lehet, a Volvós jelenet tehet róla, amikor tegnap felismerve őt az álmaimból
kimondtam a nevét. Biztos hibbant libának néz, aki rá akar akaszkodni, vagy…
áh, ki tudja mire gondol, sajnos nem vagyok gondolatolvasó. Mennyivel könnyebb
lenne, ha tudnám, mi jár a fejében. Akkor esélyem lenne rá, hogy rendbe hozzam
a dolgokat, de így…
Miközben
a hajamat szárítottam, próbáltam rájönni arra, hogy mit felejtettem el
Edwardékkal kapcsolatban. Biztos a sors fintora lehet, hogy arra emlékszem, hol
és milyen pózokban szeretkeztünk/szeretkezünk majd, azt viszont totálisan
elfelejtettem, hogy mi a bibi vele és a családjával. Nevetséges az egész, és
tökre hihetetlen.
Alex.
A
hajszárítót tartó kezem lemerevedett, és csak akkor kelt életre újra, mikor a
fülem már perzselődni kezdett a forró levegőtől.
Meg kell keresnem Alexet.
Nem,
nem tehetem. Oka volt annak, hogy akkor és ott találkoztunk, ahol és amikor. De
tudnom kell az igazat, szükségem van az igazságra ahhoz, hogy mindent
helyrehozzak.
Azzal lehet, csak még nagyobb galiba
kerekedne.
Emlékeznem
kell a nevére. Biztos, hogy nem valami szokványos családneve volt, mint például
a Smith, a Johnson vagy a Williams. Fel kell kutatnom, és valahogy kideríteni
az igazságot. De vajon megéri-e, hogy kiszúrjak magammal csak azért, hogy
hamarabb megtudjak valamit?
