Ahelyett, hogy elárasztanánk a chatet, inkább ezt az utat választjuk a véleményközlésre :)

Kedves gumiicukor és mindenki más!

Ha szemetek vagyunk, hát szemetek vagyunk. Ezen nem tudunk változtatni. Ha a megsértésünk volt a célod, akkor nem jártál sikerrel; mondtak már ránk rosszabbat is, ezért ilyenen nem igazán akadunk fenn. És igen, valóban nem tudjuk megmondani, hogy mikor kerül fel az első fejezet. Szerinted az jobb lenne, ha azt írnánk, hogy holnap, aztán holnap bejelentenénk, hogy bocs, majd inkább holnapután, aztán ezt még eljátszanánk vagy tízszer? Ugyanis a helyzet az, hogy még nem tart ott a fejezet, hogy biztos időpontot mondhassunk, feleslegesen ígérgetni  pedig már nem szeretnénk. De csak a te kedvedért, gumiicukor mondunk egy intervallumot, hátha boldog leszel tőle: még ebben az évben felkerül az első fejezet. Így jobb? Meg tudtuk mondani, hogy mikor lesz friss. Azt el kell ismerni, hogy valóban hónapok óta várakoztatunk titeket, de az alatt az idő alatt én - Pupi - bekerültem a főiskolára, ahol szinte még most is szokom a dolgokat, Szylu másodéves lett, ami keményebb mint az első nyilvánvalóan, kedv és idő terén sem állunk túlságosan bőségesen. A kemény valóság az, hogy alig 800 szó van kész a fejezetből, és nem hiszem, hogy szeretnétek, ha ennyi idő egy nyúlfaroknyi semmit vetnénk elétek oda. És csak hogy már most közöljük, és ne legyen meglepetés, tudjatok rá készülni a december-január húzós lesz a vizsgák miatt, így akkor sem lesz friss tolongás (nekem - Pupi - speciel karácsony után két nappal is vizsgám lesz, szóval még az ünnepeket sem tudom majd élvezni. És ez nem azért került közlésre, hogy bárki sajnáljon. Csak megosztottam veletek az információt és PONT). Aki várakozik, és még nem adta fel, azoknak köszönjük, igazán hálásak vagyunk érte. Akik viszont elpártoltak a türelmetlenség miatt, azoknak köszönjük az eddigi figyelmet, és csak annyit üzenünk, hogy próbáljanak főiskola mellett rendszeresen és kellő mennyiséget írni a szokott minőségben (általánosságban: hetente 2-3-4000 szót, változatos fogalmazásban, vegyítve a humort a drámával és az érzelmekkel, fokozva az izgalmakat a függővégekkel, majd meglepetéseket okozva, hogy miként folytatódik a sztori), úgy hogy ráadásul a történetet két ember írja, ezért össze kell egyeztetni a dolgokat, és a fejezet második feléjének írója nem igazán tud érdemlegesen haladni az első félben lévő apró információk miatt. Ha ez mégis sikerül, akkor írják ki csupa nagy betűvel a chatben, hogy példát vehessünk róluk, és leboruljunk a lábaik elé.

Köszönjük a megtisztelő figyelmet! További szép estét, kellemes hétvégét.

(U.i.: Az esetleges helyesírási hibákért szíves elnézést kérek, de sajnos magamnak nem tudok bétázni, Szylu pedig nincs gépközelben)

(U.i. 2.: Szylum, ha kihagytam valamit, amit meg szeretnél említeni, akkor szúrd bele)

Eternity - Epilógus

Sziasztok!

Szinte hihetetlen, hogy itt tartunk, az első közös történetünk végénél, ami nem is igazán vég...

Talán az epilógus végére kellene ez a kis összegzés, de mint látjátok, itt maradt az elején.

Ti szerettetek volna valamit, ami ellen mi sem ellenkeztünk, ennek nyomai vannak az epilógusban.

Sokan nem akartátok elengedni az Eternityt, szerettetek volna folytatást, és hát mi is fájó szívvel szakadtunk volna el, így...

Lehet nem erre számítottatok, lehet, hogy ezek után azt mondjátok: Na, ne nevettessetek már. Ez gagyi, borzalmas, és én búcsút is intek.

Természetesen szívetek joga itt hagyni minket, de mi azért reménykedünk, hogy maradtok, és velünk lesztek, valamint Belláékkal, hogy kiderüljön, hogyan is alakulnak a "kalandjaik".

Nem szokványos befejezés, de azt hiszem, ha azt írtunk volna, igazán nem is mi lennénk.

A befejezés egyben valami új kezdete, valamié, aminek az első címötlete az: Eternally. Lehet, hogy változik, lehet, hogy ez marad.

A "folytatás" lehet valódi folytatás, de akár egy új történet is, az Eternity nélkül is érthető lesz.

Egyikünk sem gondolta úgy, hogy valódi Eternity folytatás kellene, aki akarja, lezárhatja úgy, hogy Edward megharapta Bellát és kész... az örökkön-örökké rózsaszín cukormázra senki sem lenne kíváncsi, szegény Bellának meg elég volt a betegsége miatti szenvedés, ne kínozzuk őket tovább veszekedésekkel, és stb.

Megpróbálunk ismét újat mutatni, és el kell ismernünk, hogy a "folytatás" nagyobb kihívás lesz számunkra, mint az Eternity.

Az "Eternally" kb. egy hónap múlva kezdődik, addig mindenkinek lesz ideje megbarátkozni az ötlettel.

Puszmancs és Ti is szusszanjatok egyet, a sulihoz pedig kitartást! :)

Pupi & Szylu

U.i.: Az Epilógus elolvasása után vegyétek szemügyre a közvélemény-kutatást!

Epilógus

Ismerj fel

„Hiába érzem

Hogy ma köztük vagy éppen

Az arcokat nézem

Hogy különbözni melyik mer

Ismerj fel”

(Ákos: Ismerj fel)

(Bella szemszöge)

– Bella! Bells! – Finom bökést éreztem a karomon, amit egy újabb és megint egy újabb követett. – Bells! Hallasz?

Kótyagosan és némileg összezavarodva nyitottam ki a szemeimet és az ősi ösztönöktől hajtva nyújtóztam egyet, csakhogy a kezeim a fejem felett valami keményhez ütődtek. Összerezzentem, és félig nyílt szemeim alól megnéztem, hogy mi akadályozott meg a gátlástalan nyújtózás kiélvezésében. Tekintetem továbbsiklott, és pár pillanattal később Charlie arcán nyugodott meg. Apu gondterhelten ráncolta össze a homlokát és az apró ráncoktól egészen emberinek tűnt az arca. Te jó ég, naná, hogy emberi az arca! De akkor miért rémlik fel elmém egy nagyon is hátsó zugában a hófehér bőr, és egy furcsa árnyalatú szempár…

– Bells, minden rendben? – kérdezte apu ismét és erre huss!, mint akit fejbekólintottak, a ködös emlékfoszlányok szétáradtak az agyamban, hogy jó mélyre temetkezzenek.

Aprót ráztam a fejemen, hogy helyre tegyek magamban mindent és szép lassan össze is állt a kép. Charlie cirkálójában ültünk, útban Forks felé, és éppen Port Angeles turistacsalogató utcáin söpörtünk végig. Persze ez a söpörtünk végig kifejezés relatív, tekintve, hogy Charlie a forksi jónép számára egyszerűen csak Swan rendőrfőnök, aki kínosan ügyel a rend betartására. Szerintem még egyszer sem ment a megengedett sebességnél többel, kivéve, ha sürgős esethez hívták, vagy autós üldözés volt. És mivel Forks maga volt az idilli csend és nyugalom szigete, így erősen kételkedtem benne hogy ezen két vészhelyzetből akármelyik is megtörtént.

– Igen, persze – válaszoltam az előbb feltett kérdésre nehezen forgó nyelvvel, és lustán simítottam ki egy tincset az arcomból. – Miért kérdezed?

– Csak, mert nyugtalanul dobáltad magad, amíg aludtál és úgy ráncoltad néha a homlokod, mint aki menten felrobban – jegyezte meg és rálépett a gázra, hogy elhaladjunk egy újabb lámpa alatt.

– Csak álmodtam – motyogtam kásás hangon.

– Ha szabad megtudnom, miről? – tudakolta, de szerintem csak a beszélgetés újraindítása volt a célja. Vagy vajon tényleg érdekelte?

Erősen koncentráltam, és nagyon, de nagyon próbáltam belekapaszkodni valamilyen fogódzóba, hogy válaszolni tudjak, de a szemem előtt felvillanó képek úgy kúsztak el a semmibe, mint amikor a víz kifolyik az ujjaim közül. Megint megráztam a fejem és nagyot sóhajtottam.

– Csak a repülés miatti stressz okozhatta a lidérces álmot – válaszoltam blazírtnak tűnő hangon és magabiztosan, de azért halkan hozzátettem. – Mármint azt hiszem.

Elszakítottam a tekintetemet Charlie-ról, és kibámultam az ablakon.

Jaj, apu, hogyan is mondhatnám el neked az igazat? Túl hétköznapi életet élsz ahhoz és túl hétköznapi a gondolkodásmódod, hogy egy ilyen információt megeméssz, és hogy kezelni tudd. Nem akarom látni, ahogy úgy bámulsz rám, mintha valami csodabogár lennék, mintha nem lenne minden rendben velem. Mert hát nincs is, azt el kellett ismernem.

Az álmom képkockái közül néhány bevillant, aztán újra az elmém mélyére kúsztak vissza. Igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, nem akartam, hogy Charlie kérdezősködjön, vagy megfigyelés alá vonjon a furcsa viselkedésem miatt.

Nagy szükségem lett volna most anyura, hogy beszámoljak neki arról, már megint olyan álmom volt. Jó lett volna elmesélni neki, hogy a mostani valahogyan sokkal valóságosabbnak tűnt, mint az elmúlt évek során bármelyik álmom is, de nem tehettem meg. Az újra és újra bevillanó képek akadályoztak meg abban, hogy meséljek majd róla.

Egyrészt anyu tuti azt hinné, hogy megkergültem, ha elmondanám neki, hogy most magam is aktív résztvevője voltam az álmomnak, másrészt nem hinné el nekem, hogy valami nem stimmelt az álmomban szereplő legtöbb személlyel kapcsolatban. Ezt mondjuk én magam is nehezen tudtam elhinni, de volt valami nem evilági, szinte már természetfeletti az álomalakjaimban.

A szemem sarkából Charlie-ra pillantottam, aztán újra a tájat tüntettem ki a figyelmemmel.

Tényleg jó lett volna, ha mesélhetek neki az álomról, mint anyunak szoktam általában. De szerintem az egyik fára csavarodva kötnénk ki, ha csak úgy megemlíteném, hogy: álmodom a jövőről.

A jövőről, aminek minden lehetséges képkockájára emlékeznem kell, és hagynom kell, hogy úgy történjenek meg, ahogy megálmodtam őket.

A víziókat a döntések befolyásolják – magyarázta az álmomban egy csilingelő hang tulajdonosa, és nem tévedett.

Csakhogy esetemben, bármikor is próbáltam dacolni az álmaimmal, mindig rosszul jártam. Ha próbáltam változtatni a jövőn, rendszerint valami rossz dolog történt, így a legutóbbi tragédiánál megfogadtam, hogy mindent megteszek azért, hogy a víziók úgy történjenek meg, mint ahogyan megálmodtam őket.

Évek óta cipeltem ezt a súlyos terhet, amelyről sosem tudtam, hogy mikor ront rám ajtóstul. Már-már azt hittem, hogy „elmúltak” az álmok, mintha valami torokgyulladásból gyógyultam volna ki, ugyanis a legutóbbi négy hónapja volt.

Csalódottan szusszantottam fel, és rám telepedett az olyankor szokás melankolikus hangulat. Amilyen gyorsan csak lehet, szükségem lesz egy jegyzettömbre meg egy tollra, és minden egyes emlékfoszlányt le kell írnom, nehogy elfelejtsem. Próbáltam addig is észben tartani őket, és felidézni, hogy mi is fog történni a nap folyamán.

Charlie újra megállt egy lámpánál, és éppen azon töprengtem, mit is kell majd mondanom, amikor kocsinézőbe megyünk, amikor egy autó gördült a mellettem lévő sávba.

Amennyire tudtam, végighordoztam a tekintetem a kocsi oldalán, de a lélegzetem elakadt, mikor ismerős-idegen hófehér bőrt és furcsa árnyalatú szempárt pillantottam meg a volán mögött.

A szomszédos autóban ülő fiú visszanézett rám, és emlékfoszlányok rohamoztak meg: szőnyegen összefonódó testek, szenvedélyes csókcsaták, elmélyült és bensőséges pillantások és a napfény illata, ami bekúszott az orromba és nem hagyott nyugodni...

Muszáj volt egyetlen szóba belesűrítenem azt, ami mindezt jelképezte: – Edward – ejtettem ki a nevét alig hallhatóan, és olyan izgatottság áradt szét bennem, aminek létezéséről nem is tudtam.

A fiú rám kapta a tekintetét, és az először tágra nyílt szemek lassan összehúzódtak, én pedig rájöttem, hogy nagy valószínűséggel most kutyultam össze a jövőt…

Eternity - 50. fejezet

Sziasztok!

Nos, itt vagyunk a frissel. Igazából nem szeretnénk szaporítani a szavakat, de annyit elárulunk, hogy az Eternityből már csak egy Epilógus van hátra. És ez a döntés nem amiatt született, mert unjuk vagy bármi ilyesmi, mert erről szó sincs; imádjuk a történetünket. Jó olvasást kívánunk hozzá.

Puszi: Szylu és Pupi

50. fejezet

Ne fájjon többé

„Az a fegyver

A homlokomra csókol

Ha már elegem lett a jóból

Ha a véráldozat sem volt elég

A világ elől nincs menedék

És ez a pillanat

Ellök vagy elfogad?

Kívánjam vagy elkerüljem

Olcsó halálomat?

(Ákos: Ne fájjon többé)

(Bella szemszöge)

Pár pillanatig meredten bámultunk egymásra – ha poénkodni szeretnék, akkor a vámpírszemet néztünk tökéletesen illene a helyzetünkre, leszámítva azt az apró tényt, hogy csak ő volt vámpír –, majd valami elszakadt nálam. Felkaptam a kezem ügyébe eső első párnát – ezt nem volt nehéz kivitelezni, tekintve, hogy egyetlen egy párna volt a szobámban, és azt is alvásra használtam – és olyan erővel csaptam hozzá a békésen álldogáló Edwardhoz, hogy a huzat reccsent egyet, és szanaszét szálltak a tollpihék. Ez viszont egy cseppet sem zavart, ezért újra és újra lesújtottam, majd amikor már mindent fehérség borított be, és a tollak is kifogytak – csak a huzatot fogtam, mint egy kinyomott fogkrémes tubus végét – ránéztem Edwardra.

Halál nyugalommal tekintett vissza rám és egy arcizma sem mozdult. Persze ezt a halál nyugalmat betudhattam volna annak is, hogy tulajdonképpen már elhalálozott, és olyan halott volt, mint az aranyhalaim, amik még gyerekkoromban elpusztultak, de mégis idegesített, hogy egy fikarcnyi reakciót nem tudtam belőle kiváltani. Hacsak nem vesszük számba azt az apró mozdulatot, amivel a válláról lesöpört egy pihét.

Ismét elkapott a harci hév, ezért a takarót szúrtam ki magamnak és tituláltam alkalmas fegyvernek arra, hogy ismételt támadást indítsak Edward ellen. A terv egyszerű volt: ráborítom, feldöntöm és ráugorva addig csépelem, amíg el nem érek nála legalább egy icike-picike reakciót. Ha tervezésből ötöst kaptam, akkor a kivitelezésre csillagos ötöst, mert olyan precízen mutattam be a tornagyakorlatot, hogy Clapp edző is megdicsérte volna. Valamint azt is sikerült elérnem, hogy Edward végre reagáljon a tombolásomra. Amikor megálltam pihenni és levegőt venni halkan, de határozottan megszólalt:

 – Befejezted ezt a gyerekes viselkedést? – kérdezte, de nem mozdult.

Leszálltam róla – még emberi füllel is hallottam, hogy leszedi magáról a takarót és felkelt – és háttal állva neki kibámultam az ablakon.

 – Befejeztem – jelentettem ki. – És ha most megkérlek, magamra hagynál?

Wow, egy XIX. századi dáma is megirigyelhetné a viselkedésemet és a hanghordozásomat.

 – A nagy francokat! – érkezett a cseppet sem udvarias válasz.

Hát, ha te nem játszol szépen, Edward Cullen, akkor én sem fogok.

 – Rendben, akkor elmondom köznyelven! – fortyantam fel. – Menj ki a szobámból!

 – Nem! – mondta és éreztem a határozottságot a hangjában.

 – Tűnj innen! – kiáltottam és megpördülve elkaptam a karját, majd tolni kezdtem kifelé.

Komolyan, mintha csak egy több száz éves kősziklát próbálnék megmozdítani. A türelmem pedig véges volt, így…

 – Te önző, szemét, aljas, egoista… – soroltam a jelzőket és minden egyes szónál csaptam egyet a mellkasára.

 – Bella, általában megértelek, de ez most nem világos számomra – jegyezte meg és meg sem próbált megállítani.

 – Nem kell az irgalmas szamaritánust játszanod, foghatod magadat és a könyörületeddel együtt visszamehetsz oda, ahonnan jöttél! – ordítottam és már nem foglalkoztam azzal, hogy ömlenek a könnyeim.

 – Mégis miről beszélsz? – kérdezte és ez volt az a pillanat a „beszélgetésünkben”, ahol a higgadtság álarca lehullott róla.

Elfordultam tőle, és elnagyolt mozdulatokkal letöröltem a könnyeimet. Nem hiányzott, hogy még ezt is hozzáadja a számlámhoz. Egy idegbeteg liba, aki sírva fakad.

 – Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek – suttogtam, csak hogy kíméljem a hangszálaimat.

 – Nem, egyáltalán nem tudom, úgyhogy legyél szíves, és világosíts fel, mert nem értem, hogy mitől borultál ki ennyire – közölte, és engem egy újabb roham kapott el.

Felkaptam az ágy mellett heverő cipőmet és hozzávágtam.

 – Egy érzéketlen tuskó vagy! – kiabáltam és abban a pillanatban vettem észre Edward elkerekedő szemeit, ahogyan megéreztem a vérem ízét a számban.

Amilyen gyorsan csak tudtam a szoba legtávolabbi sarkába húzódtam és eltakartam a kezemmel a számat, de ez sem sokat segített. Lecsúsztam a fal mentén és a másik kezembe eső első ruhadarabot odaszorítottam vérző ajkaimhoz. A következő pillanatban pedig Edward már ott is guggolt mellettem, és gyengéden feszegette le a kezemet az arcomról.

 – Látod, annyira heveskedtél, hogy megharaptad magad – mondta lágyan és a szemében nyoma sem volt a vérem okozta kínnak.

Eszelősen szorítottam a ruhát, és semmi pénzért nem engedtem volna el, miközben azt morogtam a könnyeimmel küszködve, hogy:

 – Menj innen! Menj innen! Menj innen!

 – Ugyan már, Bella, ne butáskodj! – csitított, és egy óvatlan pillanatban sikerült elcsennie a ruhát. – Ez csak egy kis harapás, semmi…

Elakadt a lélegzete, ahogyan eltűnt a szám elől a rongy, és én ezt a pár másodperces fagyási szünetet használtam ki arra, hogy felpattanjak, és az immár szabaddá vált ajtót megcélozva eljussak a szobámmal szemben lévő fürdőszobába. Magamra csaptam az ajtót, és még sikerült kulcsra zárnom, mielőtt meghallottam volna a dörömbölést a túloldalon.

 – Bella, ha azonnal nem engedsz be, esküszöm, hogy betöröm az ajtót! – kiabálta, hogy minden egyes szavát jól halljam, de nem foglalkoztam vele.

A mosdóhoz léptem, és megengedve a csapot letöröltem az arcomról a vért, valamint kiöblítettem a számat is hideg vízzel. Olvastam valahol, hogy a hideg víz elállítja az ínyvérzést, és így is lett. Míg Edward a túloldalról kiabált be nekem és mindenféle fenyegetéseket kilátásba helyezett, addig a vérzés szép lassan abbamaradt.

Mivel már párszor előfordult velem ilyen, ezért tudtam, hogy bár úgy néztem ki, mint aki elvérzik, nem vesztettem olyan sok vért. Megtöröltem az arcomat, és köptem még egyet, aztán odaléptem az ajtóhoz, és kinyitottam.

Edward úgy rontott be rajta, mintha meg akarná ostromolni a helyiséget, és egy pillantással felmérte a terepet. Amikor látta, hogy egy baltás gyilkos sem akar kinyírni, lágyan a kezei közé fogta az arcomat és tüzetesen megvizsgálta.

 – Milyen gyorsan állt el a vérzés? – kérdezte és láttam, hogy előbújt belőle az orvos.

 – Körülbelül két-három perc alatt – feleltem és kihúztam a fejemet a tenyeréből.

Kiléptem a folyosóra, és ha megfordult egyáltalán olyan a fejemben, hogy majd nyugton hagy, akkor tévedem.

 – Tehát akkor érzékenység, ínyvérzés, és vérzékenység – sorolta a tüneteimet, mintha nem lettem volna velük tisztában.

 – Kifelejtetted a csontfájdalmat és a fejfájást – morogtam. – És ha sikerült felállítanod a diagnózist a tünetek alapján, akkor talán távozhatsz is.

– Nagyon vicces vagy – morogta és karba fonta a kezeit a mellkasa előtt.

– Nem viccnek szántam – jelentettem ki határozottan. – Komolyan gondoltam, hogy menj el. Simán eléred a legelső járatot Seattle-be. Onnan meg hipp-hopp, hazaérsz.

– Örülök, hogy helyettem megtervezted a hazautazásomat, de mondok én neked valamit – lépett oda hozzám. – Az egész felesleges volt, ugyanis nem megyek el. Van egy függőben lévő beszélgetésünk a vámpírrá válásoddal kapcsolatban.

A vörös köd ismét az agyamra telepedett, és ez okozta azt, hogy nyomdafestéket nem tűrő szó hagyta el a számat.

– Már megmondtam, hogy menj a könyörületeddel a francba, mert nekem nincsen rá szükségem! – kiabáltam rá, majd újra menekülni kezdtem.

Az utam a konyhába vezetett, onnan pedig a kertbe. Igazán, de igazán reméltem, hogy Edward végre eltűnik, és már-már azt hittem, hogy az imáim meghallgattattak, mikor megjelent. Lezserül támaszkodott neki a teraszajtónak, és összehúzott szemekkel bámult rám.

Fújtattam egy sort, majd levetettem magam a hintaágyba.

– Nem értem, hogy miért viselkedsz így velem – rázta a fejét, és tanácstalanul tekintett rám.

– Ha jól emlékszem, elég okos fiú vagy. Egy csomószor jártál egyetemre, úgyhogy magadtól is tudnod kellene, ahelyett, hogy kíváncsiskodsz.

– De nem tudom – kiabálta. – Halvány fogalmam sincs az egészről. Az utóbbi időben képtelen vagyok kiigazodni rajtad. Semmit sem mondasz el nekem, ahogyan most sem, de azt várod, hogy tudjam a választ.

– Úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legboldogabb nője. – Az egyik bokorra függesztettem a tekintetem, és úgy meséltem Edwardnak. – Úgy bántál velem, mintha én lennék a legnagyobb kincsed, és melletted megismertem azt a fajta szenvedélyt, amelytől néha másra sem tudtam gondolni, mint hogy mikor szeretkezhetünk újra. Aztán kipukkant a léggömb, és Carlisle közölte velem, hogy leukémiás vagyok. Abban a pillanatban mindent elveszítettem. Ha ezek veled is megtörténtek, majd akkor Edward, de csak akkor, a szememre vetheted, hogy nem lehet rajtam kiigazodni.

– Valamit elfelejtesz, Bella – közölte velem haláli nyugalommal a hangjában. – Én is átéltem ezt, bár akkor még nem tudtam róla – ült le mellém. – Én voltam a legboldogabb férfi. Alig tudtam fogni, hogy gyilkos létemre egy csodálatos lány szerelme az enyém. A szenvedély rész is igaz rám – a szemem sarkából rápillantottam, és láttam, hogy mosolyog, de aztán ismét elkomorult. – Aztán elhagytál, az egyik pillanatban még az enyém voltál, aztán puff, eltaszítottál magadtól. És most azzal kell szembesülnöm, hogy beteg vagy, és nem akarsz orvoshoz fordulni.

– A szüleim viszont ebbe nem akarnak belenyugodni, azt hiszik, hogyha idecipelik a dokit, majd meggondolom magam. Hát nagyot tévednek – szegtem fel az állam, és azzal az elszántsággal tekintettem a sötétbe, mint amivel nem sokkal ezelőtt kijelentettem, nem akarok harcolni.

– Éppen ezért kell beszélnünk arról, hogy mikor változtassalak át.

– Te hallod magad? Felfogod egyáltalán, hogy miket beszélsz? – kiabáltam ismét, és láttam Edwardon, hogy alaposan kétségbe vonta az épelméjűségemet. Fogalma sem volt arról, hogy mitől változtam egyetlen pillanat alatt idegbeteg libává.

– Arról beszélek, amit régebben akartál. Vámpír akartál lenni.

– Jól mondod, akartam. Múlt időben. Én már... – lenyeltem a gombócot a torkomból, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a nyomást a mellkasomon. Mintha egy hatalmas betontömböt pottyantottak volna rám, ami készült megfullasztani. – ...már nem akarok vámpír lenni.

– Ez butaság – legyintett Edward könnyedén, mire felvontam a szemöldökömet. – Most csak azért gondolod így, mert már letettél erről, és felkészültél a halálra, de... Mi lenne, ha két hét múlva változtatnálak át? – kezdett azonnal lázas tervezgetésben. – Addig minden nap vadászni fogok, meg alaposan átbeszélem az összes részletet Carlisle-lal. Elrendezünk mindent, és... nem fogsz meghalni, Bella, nem engedem. Úgy értem, hogy meghalsz, de mégsem... ugye érted, hogy... – Felemeltem a kezem, és ez elég volt neki ahhoz, hogy rögtön elhallgasson.

– Talán az előbb nem fogtad fel, úgyhogy elismétlem. Már. Nem. Akarok. Vámpír. Lenni.

Olyan lassan beszéltem hozzá, mintha csak így lehetnék benne biztos, hogy megértette a szavaimat. Próbáltam lenyugtatni magam, és nem kiabálni ismét, de a pumpa újra és újra felment bennem, mikor a szamaritánust kezdte játszani. Nem akartam, hogy sajnáljon. Bármit, csak azt ne. Még az is jobb lett volna, ha gyűlöl, azt el tudtam volna viselni, na de a sajnálatot... á, azt teljességgel kizárt.

– Talán, ha elkezdjük tervezgetni, akkor...

– Nem érted, hogy nem akarok vámpír lenni? – ugrottam fel a hintaágyból, és úgy ordítottam rá Edwardra.

Miért nem tudja felfogni? Miért nem hagy már végre békén? Miért nem csókol meg? MI??? Bella, neked elment az eszed. Erről is csak a parti szeretkezés tehet. Ellenkező esetben nem sóvárognék annyira a csókjai után. Istenem, amit a szája meg a nyelve művelt velem. Felsóhajtottam, és szorosan összezártam a lábaimat. Koncentrálj Bella! Gyerünk. Most nem Miamiban vagy, ahol Edward éppen a combjaid között foglalatoskodik, céljául kitűzve, hogy belehalj a gyönyörbe. Most éppen veszekedtek, úgyhogy sürgősen felejtsd el a partot, meg azt is, hogy milyen lenne a hintaágyban az ölébe mászni, aztán nem bírván addig várni, míg normálisan megszabadulunk a ruháktól, csak letépné a nadrágomat és a bugyimat. Én meg kigombolnám a farmerét, és lehúznám a cipzárját, aztán...

– Mitől változott meg annyira a véleményed? – kérdezte a kelleténél sokkal hangosabban, ami visszarántott engem a földre.

Kellett egy pillanat, amíg a perverz képzeletem szüleménye köddé vált, és én ismét a hintaágy előtt álltam. Sajnos mindkettőnket kellő mennyiségű ruha fedett.

– A fenébe, Edward! – dobbantottam a lábammal. Dühös voltam az egész világra, és főként arra, hogy azt a hintaágyas jelenetet nem valósíthatom meg.

Nem a szex volt a leghangsúlyosabb benne, hanem úgy egyáltalán az, hogy mennyivel könnyebb lehetne minden, ha megtehetnénk. Ha nem telepedett volna mindkettőnkre a betegségem ténye. Ha nem lennék leukémiás, vagy ha csak nem tudnánk róla, most az ölében ülnék, és csipkelődhetnénk egymással, felelevenítve, hogy melyik együttlétkor ki volt a mohóbb. Amik igazából nem bánni való dolgok voltak, egyszerűen csak jól estek, hogy a másik szemére „vethettük”, persze mindketten tudtuk, hogy azok mennyire lenyűgözték a másikat.

– Hogy mitől változott meg a véleményem? Elhagytalak, ami azt jelenti, hogy nem akarok tőled semmit. Még a harapásodat sem.

– Nem akarsz tőlem semmit? – kérdezte Edward gúnyosan, és egy pillanatra felnevetett. – Nem sokkal ezelőtt, Miamiban a parton nekem nem úgy tűnt. Akartál dolgokat. Először is... – termett előttem –… akartál engem... akartad az érintéseimet. – A fülemhez hajolt, és búgó hangon mormolta: – Akartad azt is, hogy ott csókoljalak. – Ha nem hangsúlyozta volna ki az ott szót is nyilvánvaló lett volna számomra, hogy testem melyik pontjára céloz. – Nem szeretnéd, hogy megismételjük? Az a hintaágy tökéletes helyszín lenne. A lehető legjobban össze kellene simulnunk, hogy elférjünk, bár az nekünk sosem volt gond...

Amennyire csak tudtam, ellöktem magamtól Edwardot (ami mindössze csak két lépésnyi távolságot jelentett), és dühtől szikrázó szemekkel néztem rá.

– Ha nem törném el vele a kezem, olyan pofont adnék neked, hogy vámpírléted ellenére is fájna. Nem vagyok a szexuális játékszered, akivel úgy bánhatsz, mint holmi olcsó lotyóval.

– Te... – fújtatott Edward.

– Na, mi vagyok? Gyerünk, mondd ki! – követeltem.

– Egy makacs, önfejű fruska. Önző liba vagy. Egy szinte vadidegennek mondtad el, hogy beteg vagy, ahelyett, hogy velem beszélted volna meg!

– Te meg egy gyáva nyúl – kiabáltam, egy pillanattal később azonban már rájöttem, hogy elég nevetséges dolgot mondtam, de Edward kissé értetlen ábrázata láttán kénytelen voltam magyarázkodni. – Egy csóktól annyira megijedtél, hogy Denaliig futottál, egyenesen Tanyácska karjaiba.

– Te meg hagytad, hogy Alexecske össze-vissza fogdosson – morogta visszavágásképpen, és a tekintete éjfekete volt a dühtől.

– Ha rajtad múlt volna, te sose fogdostál volna engem. Jaj, félek, hogy bántalak! – utánoztam Edward hangját, bevallom elég kevés sikerrel, de annyira jó érzéssel töltött el a dolog, hogy tovább folytattam. – Mr. 1901-ben született úriember vagyok. Képtelen vagyok a korral haladni, és ha a barátnőm nem unszol, még mindig a kézfogásnál lennénk leragadva.

– Á, igen? – szűrte a fogai között Edward, és morgás tört fel a mellkasából. – Én meg Ms. modern felfogás vagyok, olyan korban születtem, ahol mintha természetes lenne, hogy a fenekünket kitolva hajoljunk be a kocsinkba, hogy minden arra járó fiúnak csurogjon a nyála – húzta el a száját, aztán az orrnyergét kezdte dörzsölni, de kitartóan folytatta: – A fél iskola a fenekedről fantáziált. Hallottam a gondolataikat, ahogyan mindenféle dolgokat akartak veled csinálni.

– Csak ne játszd itt a jó kisfiút, mert te is bámultad a hátsómat – vágtam vissza kissé önelégülten. – És mintha te nem fantáziáltál volna rólam. Tudom, hogy mindenféle piszkos kis gondolataid voltak.

Edward felhorkant, de aztán összehúzta a szemeit.

– Még mindig a kézfogásnál lennénk leragadva? – Úgy tűnik, kissé későn fogta fel, hogy miket is vágtam a fejéhez. – Hát inkább vagyok ódivatú, minthogy olyan nagyvilági gondolkodású legyek, hogy rávessem magam a pasimra, alig néhány hét együtt járás után.

– Aljas, szemét disznó! Megjátszod itt a szentet, de neked még párkapcsolat se kellett ahhoz, hogy egymásra vessétek magatokat a kis Tanyával.

– Tanya és köztem semmi sem történt. De a mai napig nem adtál magyarázatot arra, hogy mi volt a drága Willecskével. Neki is hagytad, hogy fogdosson, mint ahogyan Alexnek is?

Megelégelve azokat, amiket a fejemhez vágott (abban a pillanatban nem érdekelt, hogy én is mondtam dolgokat), és nem törődve azzal, hogy megsérülhetek, a tenyerem nem éppen simogatás céljával találkozott az arca egyik felével. A csattanás hangossága sem tudta elnyomni a felszisszenésemet. Nem tagadom, hogy fájt a pofon, amit adtam neki, az viszont nyilvánvaló volt, hogy ő szinte meg sem érezte.

Egy hosszú pillanatig, ami lehet, hogy egy perc is volt, dühtől szikrázó szemekkel tekintettünk egymásra, aztán valami olyasmi történt, amire csak egy-két telenovellában volt példa.

Mire gondolatban elmormoltam volna, hogy ukmukfukk, már Edward haját markoltam, miközben durván csókoltuk egymást. Nem igazán finomkodott velem, és ezt őszintén szólva nem is nagyon bántam. Az ölébe kapott, és én rögtön a dereka köré fontam a lábaimat. Még mindig csókolózva indultunk meg a ház felé.

– Nem történt semmi Willel, esküszöm – motyogtam a szájának.

– Tudom, tudom – lehelte Edward a számba. – Sajnálom, amiket mondtam.

– Tudom, tudom – leheltem. – Alex nem fogdosott. Csak a combomat masszírozta a csontfájdalom miatt. Én is sajnálom, amiket mondtam.

Edward elhúzta a fejét tőlem, és csibészesen rám mosolygott.

– Igazad volt a fantáziálós részben. Nagyon mocskos fantáziáim voltak rólad. – És újra a számra tapadt.

A szobámban kötöttünk ki, ahol szinte mindent toll borított, „hála” annak, hogy szétvertem Edwardon egy párnát.

Leült az ágyra velem az ölében, és a hajamat a vállamra simítva bámult rám. Az ajkai a csókjaimtól nedvesek voltak.

– Szeretném, ha elmondanád, hogy miért mondtál rám mindenféle csúnya dolgot. Ha jól sejtem, a dolog a vámpírrá válással kapcsolatos. És most, kérlek, ne kiabálj!

– Azt hiszed, nem jöttem rá, hogy sajnálatból akarsz átváltoztatni? Sajnálsz, amiért ilyen fiatalon beteg lettem, és nem akarok meghalni, ugyanakkor küzdeni sem.

– Komolyan megfordult a fejedben, hogy csak szánalomból teszem? – nézett rám hitetlenkedve.

– Korábban nem akartad megtenni, most viszont már két hét múlva nyélbe akarod ütni – emeltem fel kissé a hangomat. – Nyilvánvaló a sajnálatod.

– Kis butusom. Nem akarlak elveszíteni téged. Abban a pillanatban, hogy meghalnál, rögtön utánad mennék, és csak reménykedhetem abban, hogy annak ellenére, hogy mi vagyok, találkozhatnánk a mennyországban. Normális életet akartam neked, de most már önző vagyok, és magamnak akarlak örökre.

– De ott van a sajnálat is, és azt nem tudnám elviselni, hogy ha rád nézek, megforduljon akárcsak egyszer is a fejemben, hogy csak azért tetted, mert beteg voltam. Te magad mondtad, hogyha nem haldokolnék, nem változtatnál át, és Edward én most...

– Szeretlek, Bella – vágott közbe. – Mindennél és mindenkinél jobban. És kockáztatnom kell, bár lehet, hogy gyűlölni fogsz.

– Edward, miről beszélsz? – kérdeztem kissé megrémülve, és nem tudtam mire vélni, hogy az ágyra fektet, majd felém mászik. – Mit művelsz?

– Ha örökké gyűlölsz majd, meg fogom érteni, de minden nap imádkozni fogok, hogy egy nap megbocsáss nekem.

Megcsókolt. Lágyan, gyengéden. Talán a legszebb és legédesebb csókunk volt.

– Szeretlek – suttogta, és mélyen a szemeimbe tekintett, és miután azt mondtam neki, hogy „én is”, lehajtotta a fejét.

Hallottam, ahogyan mélyet lélegez az illatomból a nyakamnál, majd mikor újra láttam a szemeit, azok feketék voltak.

– Edward! – rémültem meg, és igyekeztem kimászni alóla, azonban a kezei az enyémeket az ágyhoz szorították, és a teste is rám nehezedett. – Edward, mit csinálsz? – sipítottam.

– Nem hagysz más lehetőséget nekem – suttogta, majd újra lehajtotta a fejét.

A következő pillanatban pengeéles fogai felszakították a nyakamon a bőrt, ahogyan belém harapott.

Felordítottam a fájdalomtól.

Eternity - 49. fejezet

Sziasztok!

Megjött a friss, amiben kapunk egy-két kérdésre választ, és remélhetőleg még több kérdés fog felmerülni! (Tudom, rosszmájú vagyok, de most elengedett kézzel frisselek – Szylu –, így garázdálkodhatok addig, amíg Pupim haza nem jön!)

Reméljük, hogy tetszeni fog, jó olvasást hozzá. Desszertnek én ezt a számot ajánlom, ezt hallgattam, miközben készült a feji rám eső része: Subscribe – Miles away

Jó olvasást!

Pusz

Pupi & Szylu

49. fejezet

Miles away

„Öngyilkos álmod

Mások

Álmodják neked

Jó volna látnod a holnapot

De ma nem akarsz élni

Öngyilkos álmod

Mások

Álmodják neked

Jó volna látnod a holnapot

De te nem akarsz élni”

(Ákos: Öngyilkos álom)

(Bella szemszöge)

Edward a szavaim hatására hirtelen hátrálni kezdett, emiatt a kezeim lehullottak az arcáról, egyenesen vissza a testem mellé. A hátrálásának a kocsi vetett véget, ugyanis nekiütközött a hátsó ajtónak. Az arcát a kezeibe temette, és hallottam, ahogyan kétségbeesetten egyre csak azt kántálja, hogy: Nem, ez nem lehet.

A szívem szakadt meg a látványtól, amit nyújtott. Összetörten álldogált az autónak dőlve, és rázkódott a könnyek nélküli sírástól. Mintha kést forgattak volna meg újra és újra a szívemben. Aztán egyik pillanatról a másikra Edward rám kapta a tekintetét.

– Egy egyszerű rutinvizsgálattal is ki lehet deríteni – mormolta alig hallhatóan. – A kórházi féléves kötelező vizsgálat után hagytál el – rakta össze az információk egy újabb darabját. – A dolgozók vizsgálataival Carlisle foglalkozik.

Nem tudom, hogy annak ellenére, hogy magában már rájött néhány dologra, a megerősítésemre várt-e, mindenesetre aprót bólintottam, és türelmesen vártam, hogy megnyugodjon.

Fel-alá kezdett járkálni, és lerótt jó néhány kört a kocsi körül, mindezt persze vámpírsebességgel. Már komolyan a hányinger kerülgetett a körbe-körbe futkosásától, mikor végre megtorpant, és odalépett hozzám.

– Carlisle-on kívül a családomból ki tudott még a betegségedről?

– Csak Alice. Gondolom látomása volt – rántottam meg a vállam. – Úgy tudom, hogy senki más nem tudott róla közületek. Emmett biztosan nem, mert a pletykássága miatt teljesen biztos, hogy már napokkal ezelőtt iderepültél volna – eresztettem meg egy halvány mosolyt, de Edward nagyon nem volt humoros kedvében.

– Akkor ezért viselkedtek olyan furcsán – jegyezte meg mintegy mellékesen Edward, aztán megint elkezdett körözni a kocsi körül, majd hirtelen ismét megállt. – Ő is tudott róla – köpte a szavakat kissé megvetően Alex felé bökve. – Nem hiszem el, hogy neki elmondtad, míg nekem hazudtál és faképnél hagytál – szólt a hangjában végtelen fájdalommal.

– Ha te is betörtél volna Dr. Cullen rendelőjébe, akkor hamarabb tudhattál volna a dologról.

Egy kisebb szócsata alakult ki kettejük között, és ha akartam volna, sem érthettem volna, hogy pontosan miről van szó, mert vámpír gyorsasággal hadartak. A szemeimet forgattam, mert olyanok voltak, mint a kiskakasok a szemétdombon, próbálták legyőzni a másikat, hogy nyertesen kerüljenek ki a „párbajból”.

Majd csak abbahagyják egyszer alapon indultam meg a ház felé, hogy három lépést követően hideg ujjak kulcsolódjanak a csuklóm köré.

– Hová mész? – kérdezte gyengéden Edward.

Kiszakítottam magam a keze közül.

– Ha most megbocsátotok, én inkább bemennék, úgyis gyógyszert kell bevennem.

– Milyen gyógyszereket írt neked Carlisle? – szegődött a nyomomba Edward.

Jelzésképpen, hogy kopjon le, Alex orra előtt becsapta a bejárati ajtót, aki azonban nem zavartatta magát, és beengedte saját magát.

– Semmilyet – vágtam rá, épp mikor beléptem a konyhába. – Csak Aspirint keresek.

– Hogyhogy semmilyet? – kíváncsiskodott. – Akkor valamilyen kezelésre jársz? Azt hallottam, hogy a...

– Úgy tűnik – torpantam meg és szembefordultam vele –, hogy nem figyeltél kellőképpen Alexre, mert akkor nem kérdeznél ilyen hülyeségeket – lettem kissé dühös. – Nem járok semmiféle kezelésre.

– De hát...

– Edward, én nem harcolok a betegségem ellen. – Újra neki iramodtam, és az egyik fiókból kihalásztam az Aspirint, és bevettem egy szemet belőle.

– Ezt hogy a francos fenébe érted? – fordított szembe magával Edward, és a tekintete az enyémbe mélyedt.

– Úgy, ahogyan hangzott – feleltem fáradtan, miközben a halántékomat masszíroztam.

– Ha nincs szükséged semmire – dugta be a fejét Alex a konyhába –, akkor elmegyek vadászni. Legalább nyugodtan tudtok beszélgetni.

– Azt hittem, hogy Bella jelent annyit számodra, hogy lebeszéld arról a hülyeségről, hogy nem harcol a betegségével – morogta Edward.

– Szerinted mit csinálok azóta, hogy idejöttem? Csak a lábamat lógatom? Hát, nem, kisapám, minden lehetséges módon próbáltam jobb belátásra téríteni őt, de nekem nem sikerült. Talán neked több esélyed van meggyőzni őt – hadarta Alex, sarkon fordult, hogy lelépjen, Edward azonban még utána szólt.

– A kocsidat elméletileg a délelőtt folyamán hozzák majd.

Alex válaszra sem méltatta, csak intett egyet, és alig egy pillanattal később hallottam csukódni a bejárati ajtót.

A szemeim makacsul le akartak csukódni, bár ez nem is számított akkora csodának, már jócskán benne jártunk az estében, és a hátam mögött állt egy tetováláskészítés, egy homokos tengerparton eltöltött forró szex, egy „itt az igazság órája” momentum, és nagyon úgy tűnt, hogy még nem térhetek nyugovóra, hogy behuppanjak az ágyamba, és nyakig húzzam a takarómat.

Edward volt olyan kedves, és várt azzal a nagy horderejű beszélgetéssel, hogy megpróbáljon meggyőzni, butaságot csinálok, de csak addig volt türelmes, míg lezuhanyoztam, és belebújtam a puha pizsimbe.

– A szüleid milyen orvosért mentek? – tette fel az első kérdését, miközben bevackoltam magam a paplan alá.

– Valami specialista él néhány száz mérföldre innen. Állítólag az a pasi az országban a legjobb, aki a hasonló esetekkel foglalkozik, mint amilyen az enyém. Nem sok mindent tudok róla, mert miután kiderült, hogy anyuéknak mi céljuk van a vacsoránál megemlített ódákkal, amiket a férfiról zengtek, fogtam magam és ott hagytam őket – magyaráztam, és azon kezdtem merengeni, vajon egy harmadik Aspirintól elmúlna-e a fejfájásom.

Átkozott tünetek, átkozott betegség.

– De hát ez remek! – mondta Edward és lassan leült az ágyam szélére. – A specialisták remek eredményeket tudnak felmutatni az adott területen, és sokkal nagyobb az esély a felgyógyulásra, ha ők kezelnek, mintha egy „átlagos” orvos…

Ez volt az a pillanat, ahol nem bírtam tovább és tüntetőleg a fejemre húztam a paplant, hogy vegye az adást, és hagyja abba. Hiú reménynek tűnt, mert pár pillanattal később puff!, már el is tűnt rólam a takaró. Felpillantottam és megláttam Edwardot, aki úgy tartotta fel a paplanomat, mintha csak egy trófea lenne és szúrós szemekkel nézett rám.

– Na, azt add vissza! – zsörtölődtem, mint egy öregasszony, és fáradtság ide vagy oda, nesze neked fejfájás, felpattantam, és kikaptam a kezéből a takarót.

Vagyis a tervem az volt, hogy kikapom a kezéből, és visszazuhanok az ágyba, ehelyett alig tettem meg egy lépést, és éreztem, hogy a finom anyag kicsúszik a kezemből, hogy rácsavarodjon az egész testemre. Ezután a talajt vesztettem el a lábam alól, és az ágyban landoltam, úgy betekerve, mint egy bebábozódott hernyó. Próbáltam megmozdítani a kezemet vagy a lábamat, de minden hiába. Éppen annyira erősen voltam betekerve, hogy még ne fájjon, viszont moccanni se tudjak.

Most rajtam volt a sor, hogy nagyon, de nagyon rondán nézzek a békésen csücsülő Edwardra, aki nekidőlt az ágytámlának, és nyugodtan szemlélte reményvesztett vergődésemet.

– Ha nem eresztesz el most azonnal, én… – kezdtem bele, de közbevágott.

– Mielőtt bármiféle fenyegetőzés elhagyná a szádat, fel kell hívnom a figyelmedet arra az apró, de nem elhanyagolható tényre, hogy totálisan egyedül vagyunk a házban. A szomszédok alszanak, és ha elkezdesz sikítani, egyszerűen csak kitekerlek a takaróból, viszont a szomszédok kihívják a rendőrséget, és hogyan fogod megmagyarázni a dolgokat, ha kiérkeznek? – vonta fel a szemöldökét és esküszöm, soha életemben nem volt még ekkora a késztetés, hogy megüssem.

Ez persze lehetetlen volt, tekintve a helyzetemet, ezért inkább az ajkamba haraptam és elfordítottam a fejemet.

– Rendben, látom, hogy nem akarsz a lehetőségeidről beszélgetni – folytatta, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. – Akkor azt azért szabad megtudnom, hogy mi ennek az oka?

– Minek mi az oka? – kérdeztem vissza, csak hogy húzzam az idő, és kapcsoljon már, hogy nem akarok erről cseverészni.

Sem most, sem holnap, sem holnapután, sem az elkövetkezendő nem tudom én mennyi időben. Nem hiszem el, hogy vannak olyan emberek – vámpírok –, akik képtelenek megemészteni, ha nemet mond nekik valaki.

– Azt szeretném megtudni, hogy mi annak az oka, hogy nem harcolsz a betegséged ellen! – vesztette el most már ő is a türelmét és annyira közel hajolt hozzám, hogy láthattam aranyszín szemében a pupillája körül egyre sötétedő sávot.

– Nem érdekes – feleltem, és sikerült még egy blazírtnak tűnő vállvonást is összehoznom. – Csak az a fontos, hogy így döntöttem, és kész.

Edward nyakán minden egyes szavamra egyre jobban kidagadtak az erek, és szinte hallottam, hogy a fogait csikorgatta, olyan erősen szorította össze az állkapcsát. Aztán egyszer csak felpattant és az éjjeli szekrényem a szomszédos falnál landolt apró darabokban.

– Úgy csinálsz, mintha ez az egész csak egy állapot lenne, amit el lehet fedni pár apró viccel, meg felesleges lazáskodással, pedig egyáltalán nem az! – ordította kikelve magából, és a hangjából sütő indulattól összerezzentem. – Az életed múlik ezen… Nem is. A francba, Bella! Az életeddel játszol, fogd már fel!

– És szerinted mit csinálok? – kiabáltam vissza, bár a helyzetem egy kicsit visszavett a hangom éléből. – Csak ülök, és kötögetek? Vagy bámulom a sorozatokat és közben tonnaszámra tömöm magamba a csokis fagyit? Nem, egyáltalán nem. Próbálom élni az életem, már amennyi még megmaradt belőle!

– Élhetnél akár száz éves korodig is, ha hajlandó lennél meghallgatni a szüleidet, és próbálnál küzdeni a betegséged ellen! – szűrte a fogai között.

– Hogy aztán hátralevő életem minden napja gyötrelmes küzdelem legyen? – nevettem fel a gondolatra fáradtan. – Hogy minden nap tonnaszámra kelljen szednem a gyógyszereimet? Hogy kemoterápiáról kemoterápiára járjak? Hogy aztán végül begyógyszerezve haljak meg egy isten háta mögötti öregek otthonában?

Jól láthatólag felszisszent, amikor kilátásba helyeztem esetleges halálomat, de nem foglalkoztam most ezzel, hanem tovább folytattam. Ha ő kínozhat, én is megtehetem.

– Az én életemről van szó, a döntés joga tehát az enyém! Nem a szüleimé, nem a tiéd, hanem csakis az enyém. És én elfogadtam ezt! Beletörődtem, hogy ennek így kell lennie! Ilyen lapokat osztottak nekem, és ezekkel kell játszanom. És nem fogok sem tőled, sem senki mástól bocsánatot kérni, ha nem tetszik, hogyan játszom tovább!

– Szóval ennyi? – kérdezte halkan és odalépett hozzám, hogy kioldozza a takarómat. – Feladod? Leülsz és megvárod, amíg… – itt elakadt és nem tudta befejezni a mondatot.

– Meghalok – tettem meg helyette én és felültem. – Nem. – Erre az egy szóra úgy kapta fel a fejét, mint egy hajótörött, akinek kötelet dobtak. – Nem adom fel. Csak úgy élek, ahogyan a lehetőségeim megengedik. Ennyi.

– Ez kész öngyilkosság! – fakadt ki és fel-alá járkált a szobában.

– Hát, valaki már mondta ezt nekem, amikor elkezdtem vámpírokkal lógni, sőt, mintha akkor is hallottam volna, amikor az egyikkel közelebbi kapcsolatba kerültem – mosolyodtam el halványan, de most nem figyelt rám. – Úgy látszik, hogy szeretek veszélyesen élni, és az öngyilkos hajlam a génjeimben van.

Nem felelt, csak kitartóan menetelt fel-le, de most legalább emberi tempóban tette, így nem fájdult meg még jobban a fejem. Elgondolkoztam azon, hogy vajon meddig képes ezt folytatni, amikor megtorpant, és egyenesen rám szegezte a tekintetét.

– Nem értem – csóválta meg a fejét.

Felsóhajtottam és csüggedten dőltem vissza a párnámra. Ez egy hosszú éjszaka lesz.

– Mit nem értesz? – kérdeztem halkan, és csendben masszírozni kezdtem az orrnyergemet, hátha az segít.

– Azt, hogy miért hagytál el? – kérdezte, és ez volt az, amire nem számítottam, így egy kicsit megdöbbentem.

De nem annyira, hogy ne tudjak felelni.

– Azért, mert nem akartam az életedet tönkretenni. Nem akartalak belerángatni ebbe az egészbe. Felesleges lett volna magammal rántanom téged is, hiszen nem tehetsz semmit sem. Ez az én terhem, nekem kell vele együtt élnem.

Elfordult és a függönyöm keresztül beszüremlő holdfény megvilágította az arcát. Gyönyörű, szoborszerű arc, tökéletes vonások. És ez mind az enyém volt.

Egy fájdalmas pillanatig elgondolkoztam azon, hogy vajon az én halálom után ki fogja megérinteni ezt az arcot? Ki lesz az, aki jogos formálhat arra, hogy a sajátjának tekintse?

Aprót ráztam a fejemen és figyeltem, ahogyan lassan, de megfontoltan ismét felém fordult, de nem jött közelebb. A tekintetében viszont olyan tűz égett, ami megrémisztett.

– Emlékszel még a beszélgetésünkre? – kérdezte.

– Bocsáss meg, hogy abból a több száz beszélgetésből jelen pillanatban nem tudom kiszűrni, hogy melyikre vagy kíváncsi – sóhajtottam, és hasra vágtam magamat.

– Arra, amelyikben az esetleges átváltoztatásodról esett szó – mondta, mire úgy pördültem meg az ágyban és ültem fel, mint akit megcsíptek.

Eternity - 48. fejezet Part 2.

Sziasztok!

Nyúlfarknyi rész, és azért nem 49. fejezet a megnevezése, mert ez a 48-hoz tartozik. Választ kaptok a részből arra, hogy mi történt tulajdonképpen Alex és Bella között. A közvélemény-kutatás eredményét holnap közöljük.

48. fejezet Part 2.

– Nem inkább vámpírt akartál mondani? – vontam fel a szemöldököm.

– De – bólintott Edward. – Látod, mit művelsz velem? Miattad még arról is megfeledkezem, hogy vámpír vagyok. Nagyon megijedtem, mikor megpördült az autód – ölelt magához, és az arcát a hajamba fúrta. – Tudod, hogy nem bírnám ki, ha valami bajod esne.

A számat eltátottam, és ledöbbenve meredtem az előttem lévő fákra. Most komolyan megölelt? Nem, ez csak valami álom lehet. Edward nem ölelgethet azután, hogy azt mondtam neki, hogy lefeküdtem Alexszel. Ez biztos csak egy álom – egy nagyon szép álom. Lehet, hogy karamboloztam a kocsival, és éppen ájultan vagyok ráborulva a kormányra, és ezt képzelem? Vagy talán elaludtam vezetés közben, és az agyam ilyen jeleneteket vetít a szemeim elé?

– Edward, te felfogtad egyáltalán, hogy mit mondtam neked még Miamiban? Felfogtad, hogy lefeküdtem Alexszel? Az ég szerelmére, megcsaltalak, te meg itt ölelgetsz. Elment az eszed? Vagy ennyire nem érdekel ez az egész? – löktem el magamtól és az arcát a tenyereim közé fogtam néztem őt, a téboly jelei után kutatva a tekintetében.

Azonban semmi szokatlant nem láttam rajta, úgy nézett vissza rám, mint bármikor máskor. A tekintetében tükröződött a szerelme irántam, az a mély szerelem, amelyet korábban sohasem tudtam volna elképzelni. Teljesen más volt átélni, és megtapasztalni, mint amilyennek a könyvekben és a filmekben tűnt, ha szerelmespárokat láttam vagy róluk olvastam. Sosem gondoltam volna, hogy életem során szeret majd úgy valaki, ahogyan Edward, és nem hittem volna, hogy én is tudok majd annyira szeretni. És aztán mit tettem? Összetörtem a szívét, elhagytam, és most meg a fejéhez vágtam, hogy egy másik pasié voltam.

– Igen, felfogtam, hogy mit mondtál nekem – simított végig az alsó ajkamon. – És nem, nem ment el az eszem, szellemi képességem teljes tudatában vagyok – vigyorgott pimaszul, a sokk egy újabb fázisába taszítva engem. Miért vigyorog? Ez nem olyan téma, ami mosolygásra adna okot. Még hogy épelméjű. – De tudom, hogy nem mondtál igazat.

– De igazat mondtam – erősködtem, és végre értelmet nyert a fene jó kedve. Azt hitte, hogy csak vicceltem vele. – Lefeküdtem Alexszel.

– Nem feküdtél le vele – ellenkezett velem határozottan.

– Akarod, hogy elmondjam, mit és hogyan csináltunk? Szeretnéd, hogy részletezzem neked? – kiabáltam dühösen. – Akkor talán hinnél nekem, és elmennél végre a fenébe – sziszegtem.

– Ezért hazudtál, ugye? Mert azt akarod, hogy visszamenjek Forksba. Kérlek, szerelmem, mondd el, hogy mik azok a foltok rajtad! Bármiről is legyen szó, tudod, hogy nekem elmondhatod.

– Miért nem hiszed el, hogy lefeküdtem valaki mással? – kérdeztem lemondóan, beletörődve abba, hogy nem hisz nekem.

– Mert te nem vagy olyan, szerelmem – hajtotta le a fejét, és hosszan megcsókolt. – Szeretsz engem, úgy ahogyan én szeretlek téged, és emiatt nem lennél képes arra, hogy mással legyél. Persze be kell vallanom, hogy elgondolkodtattál egy kicsit, és hosszú percekig álltam döbbenten a parton, de aztán beugrott az, amit mondott Alex.

Újra megcsókolt, és képtelen voltam arra, hogy ne viszonozzam ajkai játékát, egyszerűen belehaltam volna, ha nem csókolhatok vissza.

– Mit mondott Alex? – érdeklődtem aztán a csóktól teljesen kifulladva.

Gondolatban alaposan megróttam magam, amiért ilyen idiótán viselkedek. Az én szellemi képességeimet kellett volna megkérdőjelezni, nem az Edwardét. Én állítottam váltig, hogy megcsaltam őt, aztán éhes vadként vetettem magam a szájára.

– Azt, hogy alakulgat valami közte és Kate között. Így nem feküdt volna le veled. Aztán meg a foltok a szeretkezés után jelentek meg rajtad, ha megcsaltál volna az elejétől fogva ott lettek volna rajtad. Szóval ideje bevallanod, Bella.

– Mégis mit? – Affene, az apró részletekről elfeledkeztem. De hát nem igazán volt időm átgondolni a dolgokat, kapva kapnom kellett az alkalmon, mikor a megcsalásra gondolt lehetséges okként a foltjaimra.

– Hogy nem voltál senkivel sem együtt. Vagy még ezek után is váltig állítod, hogy nem csak az enyém voltál? – vonta fel a szemöldökét, és megint idiótán vigyorogni kezdett.

Én nem voltam képes a mosolygásra, iszonyatosan szégyelltem magam, amiért átvertem Edwardot, de egyszerűen nem láttam más megoldást. Neki el kell mennie Jacksonville-ből, és soha többé vissza sem térni. El kell engem felejtenie, és bár a vámpírok egy társat választanak maguknak, neki akkor is valaki más után kell kutatnia, mert én...

– Bevallom, hogy hazudtam. Csak azért találtam ki, hogy megbántsalak.

Egyik pillanatról a másikra sírva fakadtam, és Edward mellkasához szorítottam a fejem. Istenem, mennyire fog hiányozni az illata, és a csókjai. Edward kezei a hátamat simogatták, így próbálva engem megnyugtatni, azonban a cselekedetével csak még inkább elszomorított. Akárhányszor mondtam neki, hogy állításával ellentétben ő nem szörnyeteg, sosem hitt nekem. Egy ilyen férfi, aki ennyire tud szeretni, hogy lehetne szörnyeteg? 

– El kell menned, érted? Haza kell menned Forksba! – szipogtam kétségbeesetten.

– Nem! – morogta kissé dühösen. – Választ fogok kapni arra, hogy mi a fene folyik körülötted. Ha az lesz az utolsó cselekedetem is, de akkor is meg fogom tudni. És ha te nem mondod el, akkor megteszi helyetted más.

– Mire készülsz? – kérdeztem gyanakvóan, nagyon is rosszat sejtve, és a kézfejemmel letöröltem a könnyeimet.

A következő pillanatban Edward eltűnt, és mikor körbepillantottam, hogy merre lehet, már félig a csomagtartóban volt. Alig egy szempillantással később, a kezeimet összekötözte.

– Mit művelsz? – rémültem meg.

– Megakadályozom, hogy megakadályozz abban, hogy beszéljek Alexszel. – Aztán már a hátsó ülésen találtam magam. A biztonsági övet a helyére kattintotta, majd bemászott a volán mögé.

Hiába könyörögtem neki a következő órákban, hasztalan volt. Könyörögtem, követelőztem, mindkettő célja az volt, hogy elengedje a kezeimet, de semmire sem mentem vele. Sírva is fakadtam, és bár ez meghatotta őt, de még úgysem távolította el az átkozott köteleket rólam. A kimerültségtől és az elkeseredettségtől végül elnyomott az álom, és arra ébredtem, hogy Edward kiemel a kocsiból.

Anyuék háza előtt voltunk, amelynek ajtajában ott állt Alex.

– Nézd, Edward, tudom, hogy dühös vagy, de engedd el Bellát. Beszéljük meg higgadtan a dolgokat.

– Ne féltsd a nyakad – morogta Edward –, mert nem fogom letépni. Tudom, hogy nem feküdtél le Bellával.

– Honnan?

– Nem vagyok hülye. De ez még nem jelenti azt, hogy nem csinálnék szívesen belőled tábortüzet – kuncogott Edward, mire felháborodottan néztem rá.

– Te kihallgattad a telefonbeszélgetésünket? – sipítottam.

– Tudod, hogy kíváncsi vagyok – mosolygott rám. – Azt hiszem, hogy eljött az ideje, hogy megtudjam, mi van Bellával – nézett aztán Alexre, és elkomorult.

Nagyot nyeltem, és próbáltam valami megoldás után kutatni, de egy sem jutott eszembe. Bármit megtettem volna, hogy Edward ne tudja meg, de úgy tűnt, hogy eljött az igazság pillanata.

– Ezt Bellától kell megkérdezned, nekem nincsen jogom elmondani – visszakozott Alex.

– De ő nem akarja elmondani. Alex, szeretem őt, mindennél jobban a világon. Tudnom kell, hogy mi folyik itt – kérlelte őt kétségbeesetten, miközben leszedte a kezeimről a kötelet.

– Sajnálom, Bella – nézett rám Alex. – Talán ő rá tudna beszélni arra, hogy segítséget kérj. A szüleid hiába bizakodnak, én tudom, hogy hasztalan lesz, ha idehozzák az orvost.

– Micsoda? Anyuék azért mentek el, hogy...

Nem, az nem lehet. Megmondtam, hogy nem akarok egyetlen orvost sem látni. Mondtam, hogy nem akarok segítséget. Miért nem tudják elfogadni, hogy nem akarok küzdeni? Hogy nem tudok küzdeni?

– Valaki elmagyarázná végre, hogy miről van szó – ordította Edward és a kezei a hajába martak dühében.

– Az igazság az, hogy Bellának... – kezdte Alex, de leintettem őt. Tartoztam annyival Edwardnak, hogyha már ki kell derülnie az igazságnak, tőlem tudja meg. Egyszerűen nekem kellett elmondanom.

– Beteg vagyok – kezdtem lassan, és láttam Edwardon, hogy tudja, ez nem valami aprócska dolog.

– De az nem lehet, te nem lehetsz beteg. Mi a baj? – dadogta.

– Sosem akartam, hogy megtudd – fogtam a kezeim közé az arcát, és a könnyeim ismét potyogni kezdtek.

– Bella, mondd már, hogy mi a baj veled! – követelte gyengéden.

– Csontvelőrákom van.

Eternity - 48. fejezet Part 1.

Sziasztok!

Most ennyire futotta tőlünk, és tényleg elnézést kérünk, amiért csak most frisselünk, de összehozni nyáron, hogy mindketten egy időben otthon legyünk egy kissé bajos. Lehet, hogy még lesz folytatása a fejinek, ez majd kiderül este.

Most csak jó szórakozást kívánunk és köszönjük a türelmeteket!

Pusz

Pupi & Szylu

48. fejezet

So close, so far

„Én szóra váltanám a gondolatot,

De félek, hogy nem érdekel

Sajnos nem állnak össze a mondatok

Én nem ide jöttem

Nem ezt akartam

Reményt kaptam csak az útra

Én, az örök átutazó

Azt, hogy minden bűnöm megbocsájtható.”

(Ákos: Hello)

A tekintetem ide-oda cikázott Edward és a hasam között és egy apró kis hang, annyi sem jött ki a torkomon. Az agyamban egymást követték a jobbnál jobb kifogások, de egyik sem volt jó arra, hogy leszereljek egy túlságosan is kíváncsi vámpírt, aki olyan szemekkel meredt az arcomra, mintha minden egyes vonásomat örökre az emlékezetébe akarná vésni.

Nem tudtam, hogy milyen gondolat futott át az ő agyán, de az arca fájdalmasan eltorzult és két keze közé szorította a fejét.

– Edward! – nyúltam feléje, hogy megérintsem, és feltehetőleg tudta, mire készülök, mert elkapta a csuklómat, mielőtt az ujjaim elérték volna a céljukat.

Szóra nyitotta a száját, de megnémult, ahogyan megvizsgálta a csuklómtól felfelé induló pirosas foltokat, amik a hasamat is borították. Aztán megfogta a másik kezemet, és ott is megnézte a bőrpírt, hogy vizslató tekintete továbbcsússzon a combjaimra.

Olyan hirtelen eresztett el, hogy majdnem hátrabukfenceztem, de még időben visszanyertem a lélekjelenlétemet és sikerült úgy magamra kapdosnom a ruháimat, hogy a sötétségben egyiket sem vettem fel fordítva. Egy piros pont nekem!

Edward úgy ült ott, mint akinél teljes a rövidzárlat, és csak nézett, de talán nem látott. Nem volt erőm ahhoz, hogy végigcsináljam ezt az egészet, még túl gyengének éreztem magam hozzá, így hát azt tettem, amit mindig, ha összesűrűsödtek a dolgok a fejem felett. Felvettem a nyúlcipőt, és csapot, papot, plédet és Edwardot ott hagyva futásnak eredtem az autóm felé.

Arra számítottam, hogy majd a kocsim oldalának dőlve ott találom kedvesemet – egy vámpír elől csak úgy nem menekülhet el az ember –, de csalódnom kellett. Csalódnom? Csalódott voltam, vagy csak a megszokás mondatta velem, hogy így érezzek, mert nem állított meg.

Remek, egy filozófiai dilemma, amit ráérek később is megvitatni magammal és a skizofrén haverjaimmal, de nem most.

Feltéptem a kocsiajtót, de még mielőtt beültem volna, engedtem magamnak egy pillantást a vállam fölött hátra és a látványtól lefagytam.

Edward még mindig ott ült, ahol hagytam és nem mozdult. A szemében viszont tengernyi érzelem tükröződött – már amit a holdfényben ki tudtam venni – és a legdominánsabb az undor és a gyűlölet volt. Én pedig már ismertem annyira, hogy tudjam, kinek szólt ez az undor és gyűlölet. És nem hagyhattam, hogy valami meggondolatlanságot tegyen, csak azért, mert az önutálata éppen most lobbant fel.

Dühösen vágtam be az ajtót, és visszacaplattam hozzá, majd megálltam közvetlenül előtte. Semmi reakció. A kezemmel integettem az orra előtt. Ismét semmi reakció.

– Edward – szóltam hozzá gyengéden.

Semmi.

– Edward! – nyomtam meg a nevét egy kicsit erősebben.

Még mindig nem reagált.

– EDWARD! – kiáltottam torkom szakadtából, és úgy tűnt, hogy már az első pillanattól kezdve erre lett volna szükség, mert végre rám emelte a tekintetét.

Nagyot kellett nyelnem, hogy összeszedjem magamat és bele tudjak kezdeni a mondókámba, ami nagy valószínűséggel csak pár mondatból fog állni. Például ilyenekből.

– Mielőtt elkezdenéd a saját magad által kreált elméletekbe belelovallni magadat, leállítalak – mondtam és még azt is sikerült összehoznom, hogy egyenesen a szemébe nézzek. – Nem…

– Azt ne mondd, hogy nem bántottalak, az Isten szerelmére! – fakadt ki, és haragosan megvillant a tekintete.

– Pedig feltett szándékom volt ezt mondani, hiszen ez az igazság – fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt.

Edward felkapkodta magára a ruháit – talán ő is rájött, hogy eléggé kellemetlen lett volna lefolytatni ezt a beszélgetést úgy ez tök idegen helyen, hogy ő meztelen, én meg talpig fel vagyok öltözve – és most már ő is talpon volt.

– Igen? – vonta fel a szemöldökét és máskülönben imádtam arcának ezen apró gesztusát, de nem most, mert nem volt benne semmi játékosság. – Akkor mivel magyarázod a szinte az egész testedet beborító vörös foltokat? A legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy egy szörnyeteggel szeretkeztél, aki annyira sóvárgott már a tested után, hogy teljesen elfeledkezett magáról.

Minden szavával mintha egy kést forgattak volna meg a mellkasomban, és az sem segített a helyzetemen, hogy szörnyű fejfájás tört rám. A homlokomhoz emeltem a kezemet és finoman masszírozni kezdtem az orrnyergemet, hátha attól elmúlik – hiú remény! –, de Edward másként értelmezte ez az apró mozdulatot.

– Megértem, hogy dühös vagy rám, és soha többé nem akarsz látni, de tudnod kell, hogy szeretlek és soha nem…

Ez volt az a pillanat, ahol elvesztettem a türelmemet, és olyat tettem, amit még soha.

– Fogd be, fogd be, FOGD BE! – üvöltöttem, és akár akartam, akár nem, egy árulkodó könnycsepp kibuggyant a szemem sarkán és alattomosan folyt végig az arcomon.

Edward annyira megdöbbent, hogy levegőt is elfelejtett venni, a szemei pedig a kétszeresére tágultak, de nekem ennyi idő elég volt, hogy egy kicsit rendbe szedjem a soraimat. Nagy levegőt vettem, és kiböktem.

– Nem te voltál, rendben? – tettem hozzá a kérdőszócskát, hogy költőivé varázsoljam a mondatot, de válaszra sem várva sarkon fordultam, és otthagytam őt.

A lehető leggyorsabban szedtem a lábaimat, hogy minél hamarabb eltűnhessek onnan, sőt nem csak onnan, hanem még a környékről is. Nem foglalkoztam azzal, hogy az agyam egyre csak azt kántálta nekem, hogy forduljak vissza, rohanjak oda Edwardhoz, és szorosan öleljem át őt, bevallva neki mindent arról, hogy mi is történik velem tulajdonképpen. Vágytam arra, hogy a karjaiban találjak megnyugvást, hogy ha csak néhány pillanatra is, de az oltalmazó ölelése elfeledtesse velem, mennyire nyomorultul érzem magam, mégsem futottam vissza hozzá. Ő jelentett számomra mindent a világon, ő jelképezte a szerelmet, a szenvedélyt, a boldogságot, a lelki békét, Edward volt az első férfi az életemben, és ezek voltak a nyomós okok, amiért nem vetettem magam a karjaiba, mert nem akartam megtörni, és tönkretenni őt. Amikor néhány nappal ezelőtt eljöttem Forksból, elfogadtam azt, hogy többé nem láthatom őt, hogy mindennek vége, esélyem sem lesz újra azokba a gyönyörű szemeibe nézni, sosem láthatom többé a féloldalas mosolyát, nem érezhetem a csókja ízét, nem ölelhetem át, és soha többé nem nyöszöröghetem a nevét szeretkezés közben. Aztán csak úgy ott termett a szalon előtt ostoba reményeket adva nekem, hogy talán mégis van együtt jövőnk. De újra és újra rá kellett döbbenjek, hogy nem szabad álmodoznom, és legfőképpen nem szabad elmondanom neki az igazat, a valódi okot, hogy miért szakítottam vele, miért léptem le egyetlen szó nélkül, és hogy miért menekülök tőle ebben a pillanatban is.

Edward hirtelen termett előttem, sikeresen kiszakítva engem a gondolataimból, és elkínzott arckifejezéssel nézett rám.

– Nem hagyhatsz csak így faképnél! Nem teheted ezt velem. Mire céloztál azzal, hogy nem én okoztam azokat a piros foltokat rajtad?

– Semmire sem céloztam – morogtam neki dühösen.

Az volt a legegyszerűbb, ha megsértem őt, mert úgy elérhetem azt, hogy végre itt hagyjon engem a jó fenébe, hogy vissza se nézzen, és bár képtelen a felejtésre, de valahogyan kiűzzön engem a fejéből. De nagyon úgy tűnt, hogy nem sikerült megbántanom őt, sőt még csak meg sem hökkent azon, hogy nem éppen kedvesen szóltam hozzá. Várakozóan tekintett rám, természetesen nem hitte el, hogy azok a foltok csak úgy, hipp-hopp rajtam termettek...

– Hogy szerezted őket? – kérdezte gyengéden, majd nagyot nyelt, és a szája elnyílt. – Csak nem...? – vonta fel a szemöldökét, és a kezei ökölbe szorultak, miközben morgás csúszott ki az ajkai közül.

Szinte láttam, ahogyan az agyában dolgoztak a fogaskerekek, lázasan kutatva ésszerű magyarázat után, hogy aztán az egyetlen lehetőséget vetítsék a szeme elé, ami magyarázat lenne a foltjaimra: egy vámpírral szeretkeztem. És mivel váltig állítottam, hogy nem az ő hibája, így egy másik vámpírra gondolt. Kizárásos alapon pedig ez a személy csakis Alex lehetett.

Egy hosszú pillanatig bámultam rá, tekintetem elidőzött az ajkain, és a gyomrom görcsbe rándult, ahogyan visszaemlékeztem, az a száj mit csinált velem percekkel ezelőtt, micsoda „kínokat” okozott, ahogyan a nyelvével együtt a combjaim között elidőzött. Lesütöttem a szemeimet, amikor rádöbbentem, nem az emlékezésnek van itt az ideje, hanem annak, hogy válaszoljak Edward kérdésére.

– De igen – leheltem a szavakat – lefeküdtem valakivel. – És egyenesen a szemeibe néztem.

Edward felszisszent, majd hangosan kifújta a levegőt. Szemeit szorosan lehunyta, és mérgében a fogait csikorgatta, amitől felállt a szőr a hátamon. Megborzongtam a fülsértő hangra.

– Alexszel? – préselte ki nagy nehezen azt az egyetlen szót, aztán a fogai újra csikorogni kezdtek.

Képtelen voltam válaszolni neki, egyszerűen nem bírtam kimondani, így csak bólintottam. Edward ajkait szalonképtelen szavak tucatjai hagyták el – meg tudok rá esküdni, hogy ilyen durva káromkodást nem hallottam még tőle, mióta ismerem. Igazán ki sem néztem volna belőle, hogy ő ilyen szavakat ismer, na, nem mintha én olyan mindenben jártas, mocskos szájú csitri lennék, csak azért hall az ember egyet s mást.

Edward mindig ügyelt arra, hogy igazi úriember legyen: figyelmes, tisztelettudó. Megválogatta a szavait, és bármi történt, tartotta is magát ehhez, nem káromkodott, nem hagyták el az ajkait nyomdafestéket nem tűrő dolgok. Jó, persze egy-egy gyengébb szitkot hallottam már tőle, de nem olyat. Aki előttem állt abban a pillanatban nem az úriember volt. Bár voltak még momentumok, amikor a gáláns férfi kiveszett belőle ideig-óráig, például szeretkezés közben – senki sem hitte volna el róla, hogy milyen szenvedélyes. Vagy ott voltak még azok az alkalmak, amikor piszkos dolgokat duruzsolt a fülembe, hogyha kettesben leszünk, miket fog csinálni velem.

– Ég veled, Edward! – suttogtam aztán, majd rá sem nézve ott hagytam őt, és a kocsi felé siettem.

A biztonsági övet rángattam, mert az a szemét kicseszett velem, és beragadt. Küzdöttem az ellen, hogy elsírjam magam, és az a nyamvadt öv csak rátett még egy lapáttal a pocsék kedvemre. A gázra tapostam, és a kormányt markoltam, hátha úgy hamarabb magam mögött tudom hagyni Edwardot és Miamit is. Az ablakot leengedtem, és hagytam, hogy az egyre hűvösebb levegő az arcomba vágjon. Ettől reméltem, hogy kiűz minden gondolatot a fejemből, elfeledtet velem mindent. A szemeimet az úton tartva a mobilomért nyúltam az anyósülésre, majd kitapintva a gombokat, megnyomtam az Alexhez tartozó gyorshívót, és kihangosítottam a készüléket.

– Nem kellett volna megmondanod Edwardnak, hogy Miamiba mentem – morogtam, mikor beleszólt a készülékbe.

– Szóval akkor nem volt édes kibékülés meg happy end – vonta le a következtetést, és mintha csalódottságot véltem volna felfedezni a szavaiban. – Remélem, azért a kocsimat visszaszolgáltatja valahogyan, épen és egészségesen – motyogta.

– Nem tudom, hogy miként, de ki foglak nyírni. NEM KELLETT VOLNA ELÁRULNOD ENGEM! – kiabáltam.

– Mondott valami ronda dolgot, ezért vagy dühös? – kérdezte higgadtan, amitől én csak még pipább lettem.

Utáltam sötétben vezetni, ráadásul több órányi autóút várt még rám, míg végre Jacksonville-be érek, és ettől csak még jobban kiborultam. Fáradt voltam a vezetéshez, sőt nem csak ahhoz, hanem úgy mindenhez.

– Nem mondott semmi ronda dolgot. Alex... – kezdtem tétován, és mikor folytatásra ösztönzött, egyszerűen csak kiböktem. – Bevallottam Edwardnak, hogy lefeküdtem veled.

– Neked elment a maradék józan eszed is! – sipította. – Tudod, hogy nem vagyok beszari pasi, meg nem félek Edward Cullentől, de az tuti, hogy idejön, és le fogja tépni a fejem. Darabokra fog szaggatni, és miután buldózerrel áthajtott rajtam néhány milliószor, a parton tábortüzet csinál belőlem.

– Azért szólok, hogy menekülj, vagy találj ki valamit, mert nem fogadta higgadtan a dolgot. Mármint nem üvöltözött meg semmi ilyesmi, de csak azért, mert nem hagytam neki rá lehetőséget, csak fogtam magam, kocsiba pattantam, és leléptem.

– Teljesen biztos vagyok benne, hogy megzakkantál. Erre más magyarázat nincs, minthogy begolyóztál. Olyat mondani egy vámpírnak, hogy megcsaltad őt, kész halálos ítélet... rám nézve.

– Te meg betojtál, mintha az előbb azt mondtad volna, hogy nem félsz tőle – húztam az agyát, és egyetlen pillanatra elfeledkezve a helyzetről felkuncogtam.

– Bella... – nyújtotta el a nevemet –, úgy tűnik, hogy még sokat kell tanulnod a vámpírokról. Lehet, hogy már mondták neked, lehet, hogy még sosem hallottad, de az éhes vámpírnál csak a féltékeny vámpír a veszélyesebb. És a te Edwardod most mindkettő kategóriába beleesik, biztosan éhezik arra, hogy féltékenységében cafatokra tépkedjen engem. Egy féltékeny vámpírtól még én is tartok, főleg egy olyan kategóriájútól, mint Edward.

Egy pillanatig elemeztem az utolsó mondatát, de nem igazán értettem, hogy mire is célzott Alex, így rákérdeztem, mire így felelt:

– Úgy értettem azt, hogy olyan kategóriájú, mint Edward, hogy a te exed már attól a haját tépte, ha Mike Newton rád mosolygott.

– Én szerettem, hogy olyan féltékeny – sóhajtottam fel ábrándozóan. – A féltékeny pillanatok után mindig szenvedélyesebb volt velem, kevésbé bírt magával, szeretkezéskor...

– Hékás, az intim részletekre nem vagyok kíváncsi. Nemrég vadásztam, úgyhogy ne kavard fel a gyomrom, mert még a végén édesanyád perzsa szőnyegére hányom a szarvasvért.

– Ígérd meg, hogy nem nyírjátok ki egymást, ha felbukkanna Edward! – követeltem tőle határozottan.

– Mindent megteszek az ügy érdekében, vigyázz magadra az úton. – Még elköszönt tőlem, aztán letette a telefont. Bekapcsoltam a rádiót, és egy pörgősebb számhoz tekertem. Csak egyetlen pillanatra vettem le a tekintetemet a kihalt útról, és mikor újra kibámultam a szélvédőn, felsikítottam.

Minden olyan gyorsan történt, csak arra emlékszem, hogy elkaptam a kormányt, és a fékbe tapostam, a következő, ami rémlik, hogy az autó megpördült az úton, és keresztben állt meg az úttesten. Aztán arra eszméltem fel, hogy nyílik a mellettem lévő ajtó.

– Jól vagy? – kérdezte egy aggódó hang, és felém nyúlt.

Rácsaptam a kezére, és dühösen ráförmedtem.

– Nem, nem vagyok jól. Arra pályáztál, hátha fejre állok a kocsival?

– Miért nem az útra figyeltél? Megállt az ember esze – túrt a hajába, miután kikapart a kocsiból.

– Nem inkább vámpírt akartál mondani? – vontam fel a szemöldököm.