Eternity - 16. fejezet

Sziasztok!

Itt az új feji, nyugalom! Az igazat megvallva kezdett egy kicsit ellaposodni a sztori, így kénytelenek voltunk feldobni valamivel. :D Vagy inkább valakivel? :P

Majd kiderül.

Ezt a fejit négy embernek ajánljuk:

Ancsának, akinek jobbulást és gyógyuljon meg hamar!

Poone-nak, akinek tegnap volt, Bumbinak, akinek ma van és Szaszikának, akinek holnap lesz a szülinapja! Hát, akkor legyen ez egy szülinapi ajándék a számukra, és nagyon reméljük, hogy nem kapnak agyvérzést! :D

A többieknek pedig köszönjük a komikat és természetesen nekik is megy ez a feji, mint mindegyik másik, csak most kiemeltünk néhány olvasót!

Hát, már nincs más dolgunk, csak jó szórakozást kívánni!

Jó szórakozást!

Pusz

Pupi & Szylu

16. fejezet

Alex

„Ócska kis közhely,

Gyönyörű törvény,

Hogy a szerelem örvény.”

(Ákos: Örvény)

(Edward szemszöge)

– Alice, mégis mi a fene történik itt? – rontottam be az ajtón és a Volvo kulcsait a bejárat melletti komódra dobtam.

A nappaliban minden szempár rám szegeződött, az egész családom ott téblábolt és feltűnően próbáltak másra gondolni, csak arra nem, amire nekem szükségem lett volna. Alice éppen a telefonját kaparta elő és vadul nyomkodta rajta a gombokat. Hallottam, hogy a vonal búg, majd pár kicsengést követően a világ legédesebb hangja szólt bele álmatagon a kagylóba.

– Szia, Alice, mondjad! – csendült fel Bella hangja és engem erre a három szóra is mennyei nyugalom szállt meg.

Mintha a hiányzó részeket pótolták volna, a bennem lévő űrt kitöltötte valami megmagyarázhatatlan és ősi érzés, amit még soha nem tapasztaltam. Jasper, aki közvetlenül Alice mellett állt, furcsán méregetett és összeszűkült szemei semmi jót nem ígértek.

– Bella, Bella, de jó, hogy végre elértelek! – sóhajtotta Alice megkönnyebbülten. Ez az állapot azonban csak pár másodpercig tartott nála, utána „rárontott” Bellára. – Mégis mit képzelsz? Tegnap este óta próbállak elérni és most is csak a hatodik hívásra vetted fel…

– Alice, állj le! – kiáltotta Bella, de közben nevetett. – Tegnap este koncerten voltam, mint az te is tudod, és egy Linkin Park koncertet nem illik telefoncsörgéssel megszakítani. Szombat reggel, egy tegnapi este után pedig nem várhatod, hogy ez első csörrenésre felkapjam a mobilt!

– Nem számoltál be a koncertről! – morogta vádlón testvérem.

– Nem, mert… – Itt egy lélegzetvételnyi csend következett, ami nem is lett volna feltűnő egy embernek, de a mi fülünket megütötte: Bella habozott. – … közbejött valami – hadarta aztán egy szuszra.

Felvontam a szemöldököm, és karba fontam a kezeimet. Feszülten vártam a folytatást, mert ismertem már annyira a húgomat, hogy tudjam, ezt nem hagyja annyiban, de meg kellett döbbennem Bella céltudatos viselkedésén.

– Alice, ez nem telefontéma – mondta határozottan. – Hétfőn megbeszéljük, rendben?

Alice megrökönyödve bámult vissza rám, és ha vicces akarok lenni, még a kérdőjeleket is láttam a feje felett. Az adott esetben azonban egy cseppet sem voltam vicces hangulatomban. Ideges voltam, frusztrált, és zavart. Mi ez az egész? Miért rángatott vissza Alice? Jó, nem mintha bánnám – sőt, még hálás is vagyok neki –, de valaki mondja már meg, hogy mi folyik itt?

– Rendben – nyögte ki pöttöm testvérem, majd a szeme megcsillant. – Itt van mellettem Edward, akarsz vele beszélni?

Már nyúltam Alice felé, hogy elkapom azt a törékeny kis nyakát és megroppantom amolyan testvéri szeretetből, de eltáncolt előlem és nyelvet öltött rám.

– Edward? – kérdezett vissza Bella, és hallottam, hogy megdöbbent. – Nem Alaszkában van a rokonainál?

– De, ott volt, csak aztán hazajött a túlontúl rámenős csajok miatt! – kuncogta Alice, én meg megforgattam a szemeimet.

Nem csodálkoztam azon, hogy tudott a Tanya-ügyről, de hogy ezt ilyen nyíltan közölje valaki mással, az nem vallott rá. Jasper, Emmett és Rosalie egyszerre kapták rám a tekintetüket, Esme és Carlisle viszont diszkréten Alice-t tüntette ki a figyelmével.

– Oh, értem – nyugtázta Bella és ez zavart. Semmi féltékenység, semmi dráma? – Ő akar velem beszélni?

Igen, naná! – kiáltotta egyik felem és már a telefonért kaptam volna, de Alice megmerevedő teste és elhomályosuló szeme megállított.

Látomása volt, de ilyet még soha nem tapasztaltam. A képek felvillantak a másodperc törtrészére, majd eltűntek, hogy helyüket a sötétség vegye át. Mint mikor zavarják a vételt. Aztán a teljes feketeség következett, amit szintén nem értettem.

Testvérem ködös szemei kitisztultak és kétségbeesve szólt bele a telefonba.

– Bella, jól vagy? – remegett meg a hangja.

– Persze, Alice, mégis mi bajom lehetne? – értetlenkedett a vonal túlsó végéből Bella, de aztán izgatottság lett rajta úrrá. – Bocsáss meg, de a másikon hívnak! Le kell tennem. Majd találkozunk a suliban. Szia!

Meg sem várta, hogy megszülessen valamilyen reakció pöttöm húgomtól, már le is tette a telefont. Percekig csak bámultuk egymást Alice-szel és szóhoz sem jutottunk. A helyiségben lévők gondolatai zavarosak voltak, ami egy kissé megnyugtatott. Tehát nem én vagyok az egyetlen, aki totális sötétségben van. Alice végre valahára felocsúdott és halkan csak ennyit suttogott:

– Megint eltűnt.

– Hogyhogy eltűnt? – csattantam fel türelmetlenül. – És mégis ki?

– Bella – mondta ki azt a nevet, amit ilyen szövegkörnyezetben a legkevésbé akartam hallani. – Ez történt akkor is, amikor neked telefonáltam Denaliba.

– Hogy mi? – nyögtem nehezen forgó nyelvvel. – Azt hittem, hogy azért hívtál, mert… – Elharaptam a mondatot, mert erről igazán nem akartam beszélni, de Alice nem hagyta ennyiben.

– …mert Tanya eléggé nyilvánvalóan megkörnyékezett és figyelmeztetni akartalak? – vonta fel a szemöldökét, tőlem meg csak egy bólintásra futotta. – Tudtam, hogy nem fogod megtenni, szóval nem aggódtam miattad. Amúgy nagyon, de nagyon pipa rád, mert Bellának hívtad.

– Öreg, Tanya letepert, te meg lebelláztad? – rötyögött Emmett és a perverzebbik énje visszatért. – Akkor totálra bele lehetsz ha…

– Em, később, jó? – fojtottam belé a szót és visszafordultam Alice-hez. – Hogy érted azt, hogy Bella eltűnt?

– Úgy, ahogy mondtam – válaszolta a fejét lehajtva. – Egyszer látom a jövőjét, máskor viszont csak egy fekete folt. Bármennyire próbálok koncentrálni, most sem látom őt.  Lehet, hogy kezdem elveszíteni a képességemet?

– Szívem, ne butáskodj! – vonta mellkasára Jasper őt, és átölelte. – Nincs semmi baj veled, hidd el! A furcsaságokra pedig kell, hogy legyen magyarázat.

Jasper olyan szemekkel nézett rám, mintha minimum tőlem várna magyarázatot a történtekre. Szép, ugyanis még én sem tudom, hogy mi a fészkes fene folyik itt, nem hogy egy komplett és érthető válasszal tudjak szolgálni.

– Jobb lesz, ha elugrom Bellához és megnézem, hogy mi van vele! – jelentettem ki, és már kaptam volna fel a kulcsot a komódról, de Alice belém csimpaszkodó karja megállított.

– Nem hiszem, hogy ez most jó ötlet – mondta és sötétarany szemei is ezt közölték velem.

– Ugyan miért? – értetlenkedtem ismételten.

Úgy látszik, hogy az értetlenkedés már kezd egy újabb felvett szokásommá válni.

– Azért, mert a távozásod eléggé felzaklatta őt, és ha most találkoznátok, az beláthatatlan következményekkel járhatna – bólogatott hevesen, és totál idiótának éreztem magamat.

– Ezt kifejtenéd bővebben is? – vontam fel a szemöldökömet.

– Bonyolult női érzelmekről van szó, amiket szerintem nem akarsz megérteni – sóhajtotta. – A lényeg az, hogy hétfő reggel majd találkoztok a suliban, addig pedig megemészti a hírt, hogy itthon vagy. Te meg a seggeden maradsz és nem mész sehova – ripakodott rám.

– Még vadászni sem? – tettem fel egy óvatos kérdést, mert nem akartam felbőszíteni a már amúgy is zabos húgomat.

Tény, hogy roppant kicsi, és még inkább idegesítő, de ha felhúzzák… Hát, akkor egy atomtámadást is szívesebben átvészelek, mint őt.

– Felügyelettel – bökött meg a mutatóujjával és ellentmondást nem tűrő hangja bebizonyította: ezt a csatát még el sem kezdtük, mégis veszítettem.

A napom eléggé csöndesen telt el. Többnyire a szobámban ültem, és zenét hallgattam, ami a Bellán való merengéssel párosult. Jasper nem vállalta be, hogy eljön velem vadászni, mert mint mondta, az érzéseim megőrjítik, és nem bír elviselni. Nem vettem zokon, hiszen tudtam, hogy jelen pillanatban én is falra másznék saját magamtól, nem hogy még szegény Jazz, így Emmett volt az, aki elkísért.

Hip-hip-hurrá!

Egy puma és egy szarvas elfogyasztása után voltam már, és éppen indultam egy következő áldozatom felé – ha Bellával találkozom, minden lehetséges óvintézkedést meg kell tennem! –, amikor Emmett nem bírta tovább.

– Szóval, mi volt ez a Tanya-incidens? – kérdezett rá gátlástalanul a dologra, mire megtorpantam.

– Mire gondolsz? – tettem a hülyét, pedig még az elméje is ekörül forgott.

– Mennyire mozdult rád a csaj? – húzogatta a szemöldökét. – Annyira, mint Bella a kocsiban, vagy még jobban?

– Emmett, ez nem tartozik rád! – rivalltam rá, de bevillant valami. – Te mégis honnan tudsz a kocsis dologról?

Bátyám arca megrándult, ahogyan egy grimaszt fojtott el, és elbámult a fejem mellett, amit mindig akkor tett, ha valami csínytevésen kapták el.

– Emmett! – sziszegtem, és megindultam felé, hogy ha kell, erőszakkal szedem ki belőle az igazat.

– Jól van, jól van, elmondom – emelte fel védekezően a kezeit és nagyot szusszantott. – Leskelődtem egy picit.

– Emmett!

– Na jó, nem egy picit, hanem nagyon! – vallotta be töredelmesen és a fejben lejátszotta az egész jelenetet.

Csak hápogni tudtam, és nem jutottam szóhoz. A képkockát felszínre hozták azt, ami elől menekülni akartam, amit a hátam mögött akartam hagyni, de rájöttem, hogy képtelen vagyok rá. Ami még jobban elképesztett, az az volt, hogy újra át szerettem volna élni az eseményeket. Újra csókolni mézédes ajkait, újra végigsimítani a combjain…

– Hogy lehet az, hogy nem vettelek észre? – tettem fel az első ésszerű kérdést, mert nem volt szabad ilyenekre gondolnom.

– Hát, úgy látszik, hogy roppant figyelmetlen vagy, ha másra összpontosítasz! – nevetett fel, és nekem is nevethetnékem támadt.

Már azt hittem, hogy Emmett teljesen elfelejtette a Tanya-dolgot, de amikor normálisan lélegeztünk ismét visszatért rá.

– Szóval, mit alakított Tanya?

– Addig nem fogsz leszállni rólam, amíg ki nem szeded belőle, igaz? – morogtam és lehuppantam mellé a földre.

– Hát, fején találtad azt a bizonyos szöget – vigyorgott rám.

Megadóan felsóhajtottam, és „én is tudok minden a magánéletükről” alapon beszámoltam a Denaliban töltött utolsó estémről. Nem cenzúráztam ki semmit, mert nem lett volna érdemes – főleg, hogy Em fantáziája elég élénk, és még a végén valótlan infókkal egészíti ki a jelenetet –, de csak a nyers tényeket közöltem vele. Arról nem regéltem neki, hogy Bellát képzeltem Tanya helyére és az érzéseimet is kihagytam a történetből.

Em csendesen hallgatott, csak néha vetett közbe egy „hmmm”-t vagy egy „chhh”-t és a gondolatai is egészen civilizáltak voltak.

– Ez minden! – fejeztem be a mondandómat nem sokkal később. – Hadd halljam azokat a gusztustalan vicceidet, ne kímélj!

– Apukám, téged érzelmi mozgáskorlátozottnak kéne nyilvánítani – csapott a hátamra bátyám.

– Köszi, nagyon együtt érző vagy – füstölögtem rosszkedvűen.

– De most komolyan, Edward! A szociális IQ-d néha olyan alacsony, mint amilyen magas az értelmi intelligenciád! – kontrázott Em. – Csak te vagy az egyetlen, aki nem veszi észre, hogy fülig belehabarodott Bellába. És ezt a jelek is alátámasztják.

– Mégis milyen jelek? – vontam össze a szemöldököm.

– Tanyával henteregi és közben Bella nevét sóhajtani, na ez egy egészen pofás ki jel, ami arra utal, hogy kapj már a bucidhoz, haver! – mutatott rá a lényegre, én meg még mindig csak a fejemet csóváltam.

– Rendben, fizikailag nagyon is vonzódom Bellához, ezt kár is tagadnom, de nem habarodtam belé – tiltakoztam.

– Öreg, előbb növesztek szárnyakat és tanulok meg repülni, mint hogy ezt a fizikailag vonzódom hozzá maszlagot nekem beadd! – sóhajtotta Em. – Te lennél az utolsó ezen a Föld nevezetű bolygón, aki csak az élvezet miatt lefektetne valakit.

Eléggé nyersen közölte, de attól még igazat kellett adnom neki. Nem egy alkalom lett volna rá, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek gyönyörűbbnél gyönyörűbb vámpírnőkkel, de egyik sem vonzott vagy érdekelt igazán. Átlagosnak találtam őket, nem volt bennük semmi izgalmas. Erre megjelenik létezésemben egy átlagosnak titulált emberlány, és felforgatja a világomat.

– Azt hiszem, elég gondolkodnivalót adtam neked hétfőig – mondta Emmett és felkelt mellőlem.

– Hihetetlen, hogy mindig veled tárgyalom ki ezeket a dolgokat – morfondíroztam magamban, csak kihallatszott, mert eszembe jutott a múltkori beszélgetésünk. – Nem is vagy olyan tuskó érzelmileg, mint amilyennek mutatod magadat.

Emmett teli tüdőből felnevetett.

– Tudod, a taplóság hozzátartozik az imázsomhoz – válaszolta büszkén. – Ettől leszek szexisen titokzatosan rosszfiús.

– Hát, szerintem meg pusztán őrült vagy – nevettem és én is felkeltem.

– Az őrült és a zseni között csak egy hajszál a különbség – duzzogott.

– Ha te mondod – vontam vállat, mert nem akartam megsérteni.

Már visszafelé suhantunk a házhoz, amikor a tisztásra kilépve Em elkapta a karomat. Érdeklődve fordultam felé és komoly arca egy kissé megrémisztett.

– Ha eljár a szád, hogy van érzelgős oldalam is, esküszöm, feltörlöm veled a padlót – fenyegetett meg halkan.

– Nem szólok senkinek egy szót sem, ígérem – tettem fogadalmat és beléptünk a nappaliba.

Alice fel-alá járkált és gondterhelt arca arról árulkodott, hogy ismét nem látja Bella jövőjét. Jasper fájdalmas arccal ült a fotelben és nagyokat sóhajtott. Rose egy magazinba temetkezett bele, de az aggodalmat ő sem tudta kiűzni elméjéből. Carlisle dolgozni volt, Esme pedig az árvaházba vitt ételt.

– Ha bármi változik, szólj – léptem oda Alice-hez, aki csak bólintott, mire felsuhantam a szobámba.

A szombati nap hátralevő része nyugtalanul telt el. Este hét órakor feljött húgom és közölte, hogy ismét látja Bellát. Ettől a hírtől egy kissé jobb lett a hangulatom, de Alice megtiltotta, hogy meglátogassam őt este, így a nappaliban ütöttem el az időmet.

Vasárnap reggel húgom bosszúsan csörtetett le a lépcsőn, ami nem sok jót ígért.

– Megint eltűnt – morogta, és tőlem ár csak egy sóhajra futotta.

Idegesített, hogy nem tudtam, mi lehet Bellával, de az méh jobban, hogy be voltam zárva a házba és csak néztem ki a fejemből, mint egy rakás szerencsétlenség.

– Edward, kérlek! – szólt rám Jasper.

– Bocs, bocs – szabadkoztam és teljes figyelmemmel a tévére koncentráltam.

És közben számoltam a hétfő reggelig átvészelendő órákat.

Hétfőn hajnalban percenként néztem az órára, hogy mikor lesz már reggel, hogy indulhassunk iskolába, de az a nyavalyás óramutató csak a szokásos lusta tempójában hajtotta tova a perceket. Kint még – az emberek számára – koromsötét volt, mikor Jazz megelégelte, hogy olyan vagyok, mint egy sajtkukac és fel s alá járkálok a házban, ezzel az őrületbe kergetve őt, és bár hasztalan volt a tette, ráadásul mivel vámpír vagyok nevetséges is, de egy, a garázsból előkerített hosszú kötéllel a nappaliban – mivel ott róttam éppen a köröket – lévő kanapéhoz kötözött.

– Egyszerűbb lenne, ha inkább a képességedet használnád, mert innen simán ki tudok szabadulni – húztam el a számat, ahogyan megszemléltem bátyám „művét”.

„A képességem minden egyes kis morzsájára most nekem van szükségem, ugyanis Alice a szobánkban fehérneműt próbál. Alig tudom visszafogni magam, hogy ne menjek fel hozzá és tépjek le róla mindent” – üzente Jazz gondolatban, majd hangosan felsóhajtott és az emelet irányába bámult.

– Azt hiszem, ez az információ cseppet sem tartozik rám.

– Csak azért osztottam meg veled, hogy tudd, ingatag lábakon állok, és örülnék, ha nem nehezítenéd meg a dolgom még jobban – magyarázta bátyám.

Jasper leült velem szembe az egyik fotelbe és egy második világháborúról szóló könyvet kezdett olvasni.

A gondolatai viszont egy idő után ismét pöttöm húgom körül forogtak, fittyet hányva az emberiség történetének legnagyobb fegyveres konfliktusára.

– Miért nem akarsz felmenni? – kérdeztem tőle halkan, hogy a család többi tagja ne hallja.

„Nem adok esélyt Emmettnek arra, hogy a perverz poénjaival traktáljon a héten.”

Megforgattam a szemeim, majd a plafont kezdtem bámulni.

Mikor a hófehér mennyezeten is már Bella szív alakú arcát véltem látni, elkaptam onnan a tekintetem. A lábammal a puha szőnyegen kezdtem dobolni, majd figyelemelterelésképpen még fütyültem is, melyek közül bár egyik sem tetszett Jazznek, de hangosan mégsem tette szóvá.

Hat óra múlt nem sokkal, mikor a házat apróbb földrengés rázta meg, jelezve, hogy Emmett cammogva elindult a Rose-zal közös szobájukból. Természetesen a földszintre vezetett az útja, és egy pillanatnyi szemöldök felvonás után teli képpel röhögni kezdett.

– Hát, itt meg mi a jó fene történt? – nézett a rajtam tekergő kötélre Em.

– Nem tudott nyugton maradni, így valahogyan meg kellett oldanom a helyzetet – felelte készségesen Jasper.

– És azt hiszed, hogy nem tud onnan kiszabadulni? – vonta fel a szemöldökét Emmett és rám bökött.

– Nem hiszem. Csak reménykedem, hogy tekintettel lesz rám, és segít azzal, hogy nyugton marad.

– Hohó. Álljunk csak meg egy pillanatra, mert van itt valami, amit nem értek – emelte fel kezeit Em és értetlenül meredt ránk.

– Nem meglepő – szúrta közbe Jasper, mire Emmettől kapott egy szúrós pillantást.

– Miért is kellene az öcskösnek tekintettel lennie rád, és segíteni? Na, gyerünk ki vele, mit titkoltok a jó öreg Em bácsi elől! – vigyorgott, mint a vadalma.

Bár nem akartam arra koncentrálni, mégis lehetetlenség volt nem meghallani Alice túlpörgött gondolatait, mikor végre dönteni tudott, hogy milyen ruhakompozícióban jön ma iskolába.

– Most már biztonságos felmenned – tájékoztattam Jaspert és nem tudtam elfojtani a feltörni vágyó kuncogásomat.

– Most kinevetsz, de majd megtudod te is, hogy milyen, amikor… – hallgatott el jelentőségteljesen Jasper, ugyanis Emmett ott állt mellettünk alig két méterre, így gondolatban folytatta: mindennél jobban vágysz a szeretett nő érintésére.

– Már tudom, hogy milyen – vágtam rá.

Szerencsére melák bátyámnak fogalma sem volt, hogy miről beszélünk Jasperrel. Ellenkező esetben ki tudja, meddig hallgatnánk a hülye vicceit.

Az agyam csak később reagált, és fogta fel azt, amit Jaspernek mondtam. Olyan volt, mintha egy magnó elromlana és ugyanazt a két szót ismételgetné folyton-folyvást.

Szeretett nő.

Nyilvánvaló volt, hogy amikor helyeseltem, a Bellával kapcsolatos érzéseimre céloztam. Hogy mennyire vágyom a csókjára vagy, hogy hozzáérjek forró és puha bőréhez. De hogy szerelmes lennék?

Az kizárt. Vagy mégsem?

Á, de hisz alig ismerem, és biztosan más oka van annak, hogy pár napja Tanyát Bellának neveztem. De akkor mégis miért mondtam azt Jaspernek, amit?

Nem, nem lehetek szerelmes! Bella egy ember, és egy halandó-vámpír kapcsolat sosem működhetne. Ilyen még nem is történt soha, és ennek oka van.

Csak elsiklottam néhány szó felett és csak arra reagáltam, hogy Jasper egy nő érintéséről beszél. Igen, így kell lennie.

– Hé! – bokszolt karon Emmett, kirángatva ezzel engem a kusza gondolataimból. A nappaliban már csak mi ketten voltunk, és a nagy medve várakozásteljesen bámult rám.

– Mi van? – dörrentem rá.

– Választ várok. Miből hagytátok ki már megint a kicsit? – duzzogva karba fonta a kezeit a mellkasa előtt és sértődötten nézett rám.

– Semmi különösből – legyintettem, majd egy mozdulattal kiszabadítottam magam a kötél rabságából és mielőtt Emmett még jobban bedurcizhatott volna, a szobámba mentem.

Hét óra múlt pontosan három perccel, mikor a nappaliba siettem egy zuhany alatti relaxáció, negyedórás hajigazítás és fél órányi szekrény előtti töprengést követően, hogy mégis mi a fenébe menjek iskolába. Na, nem mintha szükségem lett volna zuhanyra, vagy nem lenne – minden lány szerint – szexisen kócos a hajam, esetleg kongana a szekrényem az ürességről, csak…

Oké, bevallom, Bella miatt csináltam az egészet. Huszonkét napja nem láttam őt és azt akartam, hogy mikor újra találkozunk, minden a helyén legyen. Jelen pillanatban úgy éreztem magam, mint egy lány, aki órák hosszat rostokol a fürdőben, hogy mikor találkozik a kiszemelt fiúval, annak kigúvadjanak a szemei és álla a földet súrolja, hogy mennyire jól néz ki a lány.

Eltelt vagy négy perc, mire lusta testvéreim vége hajlandóak voltak lefáradni a szobáikból, akkor is csak a harmadik „siessetek már” felkiabálásom után.

– Na, Edward „Piperkőc” Cullen, most már indulhatunk – vigyorgott rám Emmett, majd megindult az ajtó felé.

– Nem vagyok piperkőc – morogtam rá, amitől felnevetett.

– Ha te mondod – hagyta rám.

– Biztonsági öveket bekapcsolni – szóltam rájuk, majd mikor az enyém után a másik négy öv is kattant, beindítottam a kocsit.

Emmett a szokásosnál is sápadtabb színben „tündökölt” ahogyan a fák között suhantunk Vivvel.

– Lassabbaaaaaaan – kiáltotta, ahogyan a Forksba vezető útra hajtottam.

– Na, mi az, nem bírod, ahogy a piperkőc vezet? – kérdeztem gúnyosan halálra vált arcára pillantva.

– Oké, visszaszívom, nem vagy piperkőc, csak kérlek, ne nyomd tövig a gázt! – kapaszkodott továbbra is az ülés szélébe.

Az iskola parkolójában még alig volt pár autó, mikor leparkoltam a szokásos helyemre. A királykék Audinak, így Bellának is hűlt helye volt még. Kiszálltunk a kocsiból, majd kölcsönös megegyezés alapján egyikünk sem ment be az épületbe, mert aggódtunk Bella miatt. A tény, hogy időről időre eltűnik a jövője, nyugtalanná tett minket, így mindannyian szerettük volna látni a saját szemünkkel, hogy jól van-e. A percek csak teltek, és Bella még mindig nem volt sehol sem. Egyre idegesebbek lettünk, ugyanis Alice-nek nemrég volt egy látomása, melyben Bella megint eltűnt. Már éppen bepattantam volna a kocsiba, hogy elmegyek és megnézem, hol késlekedik vagy mi történt vele, mikor még számomra is hangos zaj csapta meg a füleimet.

Az udvaron lévő forksi diáksereg testvéreimmel együtt fordult a hang irányába, és néhány pillanattal később begördült a parkolóba egy fekete Harley Davidson. Mindenki tátott szájjal bámulta a méregdrága motort és két utasát. Néhány méterre tőlünk leparkolt a jármű, majd a hátul ülő személy könnyedén leszállt róla. Kezei egyből a feje felé mozdultak, hogy levegye a piros bukósisakot. Az állam bizonyára a betont súrolta, ahogyan megláttam, hogy kinek a haja libbent az enyhe szélben. A levendula-frézia kettősének illata fejbevágott és egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy amit látok az a valóság. Bella egy pillanatra rám nézett, majd tekintetét a motoron ülő személynek szentelte. Engedélyeztem magamnak néhány másodpercet, amíg leplezetlenül legeltettem a szemeimet Bellán és alaposan tanulmányoztam a ruháit: fekete bőrdzsekit, farmert és magas sarkú csizmát viselt; nadrág szára a térdig érő csizmába volt bújtatva. A másik személy is leszállt a motorról, majd lekapta a fejéről a sisakot. Ha egy vámpírnak fájhatna a feje, nekem bizony elviselhetetlen migrénem lenne, és nem csak a körülöttem lévők irigykedő gondolataitól. A férfi ugyanis, aki Bellát fuvarozta, kétségeket kizáróan fajtámbeli. Bőre sápadt színű volt, haja a válláig ért, és amikor rám nézett, megállapítottam, hogy ő is vegetáriánus. Nem kerülte el a figyelmemet a tény sem, hogy egyik karját Bella derekára csúsztatta majd magához húzta. Bella rámosolygott, majd megindultak felénk. Már csak néhány lépésre voltak tőlünk, mikor a döbbenetből sikerült felocsúdtam annyira, hogy a férfi fejében kezdtem turkálni. Egy idő után már összevont szemöldökkel koncentráltam, ugyanis egy árva gondolatfoszlányt sem tudtam tőle elcsípni. Itt valami nincs rendben!

Aztán a figyelmemet valami más jelenség kezdte lekötni, pontosabban húgaim gondolatai. Rájuk kaptam a tekintetemet és szinte láttam, ahogyan a nyáluk már a betonon folyik, úgy el voltak alélva attól a motoros csávótól, aki Bella derekát fogdosta. Bátyáim is észrevették, hogy a feleségeik olvadoznak, ami miatt durcásan karba fonták a kezeiket és fújtattak.

– Sziasztok – mosolygott Bella melegen testvéreimre, majd rám nézett.

– Szia – köszöntem, majd a testvéreim is követték a példámat, és míg a lányok a pasinak is köszöntek, bátyáim velem együtt csak Bellát üdvözölték.

– Alex, ők Alice, Rosalie, Emmett, Jasper és Edward. Mindenki, ő pedig Alex.

– Örülök, hogy találkoztunk. Bella sokat mesélt rólatok – nyomta meg az utolsó szavakat Alex és ránk vigyorgott.

Az elméje még mindig csukott könyv volt számomra, így esélyem sincs, hogy rájöjjek, mi a jelentősége az előbbi dolognak.

– Megyünk? – pillantott Alex Bellára.

– Hová? – csúszott ki a számon.

– Alexnek még be kell iratkoznia – válaszolt Bella készségesen.

– Ide fog járni ő is? – kérdeztem döbbenten.

– Igen, talán gond? – tette csípőre Bella a kezét.

A nyelvemen volt egy frappáns válasz, de nem akartam Bellával vitába keveredni, így inkább meg sem szólaltam.

– Mi most megyünk. Később találkozunk – intett Alex, majd Bellával megindultak az épület felé.

– Úgy tűnik, hogy ártottál, mint sem használtál a távolléteddel. Sikeresen összehoztad Bellát valakivel – fordult oda hozzám Rosalie, mikor Bella és Alex már a bejárati ajtón sétáltak be.

– Valakivel, aki után csurgattátok a nyálatokat – böktem rá és Alice-re. – Ha nem a saját szememmel látom, el sem hiszem. Hihetetlenek vagytok!

Rosalie és közöttem egy rövid, de velős vita alakult ki, amit egy tétova hang rekesztett be.

– Szerintetek Alexnek köze van ahhoz, hogy nem látom Bella jövőjét? – kérdezte tűnődve Alice.

– Nem tudom, de ennek a csávónak még a szeme sem áll jól – húzta el a száját Emmett.

– Csak azért mondod, mert Rose stírölte.

– A nyakamat rá, hogy ez a motoros pacák tehet arról, hogy Bella el van varázsolódva.

– Mire célzol? – kérdezte Jasper Emmettet.

– A szombati esetre, mikor Eddy hazaért és Alice felhívta Bellát. Egy pillanat alatt lerázott minket, és ott volt még az is, mikor azt mondta, hogy a másikon vonalon hívják. Mióta van két telefonja?

– Lehet, hogy az otthoni telefonjukra célzott – vetette fel Jasper.

– Meglehet – rántotta meg a vállát Rose.

Nem sokkal később mindannyian elindultunk az óráinkra. Egész nap Bellán és Alexen merengtem. Ha valamelyik testvéremmel volt órám, akkor velük együtt találgattunk, hogy ki a fene lehet ez az Alex és honnan jött, ugyanis tudomásunk szerint rajtunk és a Denali klánon kívül nincs több vegetáriánus vámpír. Bellával egy szót sem tudtam beszélni egész nap, ugyanis sülve-főve együtt volt Alexszel. Amikor matekra mentem még reménykedtem, hogy néhány pillanatra egyedül lehetek Bellával, de mikor beléptem a terembe az a bájgúnár ott sündörgött körülötte. Bella egy sziával „elintézett” engem, majd kilibegett a teremből Alexszel együtt.

A negyedik órám után a menzára siettem, hátha ott van már Bella, de tévedtem. Sem ő sem Alex nem voltak még sehol. A szokásos asztalunkhoz mentem, ahol már ott ültek testvéreim, és mikor kérdeztem, hogy látták-e Bellát csak rázták a fejüket, hogy nem.

Néhány perc múlva aztán mindketten feltűntek, és beálltak a sorba ebédért. Hallottam, ahogyan nevetgélnek, amitől az agyvérzés kerülgetett. Azt akartam, hogy Bella velem nevessen, velem legyen együtt sülve-főve. Kétségkívül féltékeny voltam. Őrülten féltékeny!

Mindketten a kezükben egy-egy tálcával megindultak aztán felénk.

– Leülhetünk hozzátok? – kérdezte Bella félénken és tekintetét az enyémbe fúrta.

Csak egy bólintásra futotta tőlem. Alex kihúzta Bellának a széket, ami miatt még dühösebb lettem, hiszen úgy tűnik, már ennyi előnyöm sincs vele szemben, mert ő is figyelmes vele.

Arrébb toltam a tálcámat, mert a salátának már a szaga is irritált és szó szerint a rosszullét kerülgetett, de ennek Alexhez is köze volt.

– És mondjátok csak, hol találkoztatok? – vágott bele Emmett kertelés nélkül.

– A Linkin Park koncerten – felelte Alex, ugyanis Bella szája éppen tele volt azzal a beazonosíthatatlan trugyival, amit evett.

– Á, tehát négy napja ismeritek egymást. Hmmm… Jó hosszú idő – gúnyolódott Alice.

Alex az előtte lévő tányéron a salátát turkálta, majd hosszan fontolgatás után egy húsdarabot emelt a szájához és bekapta. Fintorogva rágott a falaton néhányat, majd lenyelte. Visszacsukta a saláta műanyag fedelét, majd a villát a tálcára tette.

– Nem ízlik az ebéd? – nézett Bella Alexre vigyorogva.

– Hát nem – felelte Bellának és elmosolyodott.

– Hiúz jobban esne, mi?

– Naná!

Mindketten felnevettek, és a kacajukra néhány asztaltól a diákok felénk kapták a tekintetüket.

A testvéreimmel együtt értetlenül bámultuk egymást, hogy most mi van. Nem tudtuk, hogy ezt most nekünk is érteni kellene-e vagy ez egy amolyan bennfentes poén kettejük között.

Mikor csillapodni látszott a jókedvük, Alice némi töprengés után megszólalt.

– Ha jól sejtem, akkor miatta – intett a fejével Alex felé – nem lehetett téged elérni. Bizonyára nagyon lefoglalhatott.

Pöttöm húgom szomorú volt, hogy Bella teljesen elfeledkezett róla az utóbbi napokban és bár bánta, hogy az asztalnál így mindenki tudni fogja, hogy mennyire megbántódott, mégsem lett volna képes, akár még egy percig is tovább magában tartani azt, amit érez.

– Megyek órára – pattant fel Alice az asztaltól, majd a táskájával a kijárat felé sietett.

– Utána megyek – kelt volna fel Jasper, de Bella megállította.

– Inkább én, ha nem baj.

Jasper bólintott, így Bella indult húgom után vállán az iskola táskájával.

Egy pillanatba került csak, hogy rájöjjek, talán ez az egyetlen esélyem, hogy ma beszéljek Bellával, hiszen úgy tűnik Alex most nem tart vele. Szó nélkül indultam én is a kijárat felé. Az udvaron megszaporáztam a lépteimet, majd elkaptam Bella karját, mikor sikerült utolérnem őt. Meglepetten fordult hátra és fúrta tekintetét az enyémbe.

„Remélem, tudod, mit kell tenned” – üzente Alice gondolatban az udvar közepéről.

Értetlenül bámultam rá, mire elmosolyodott.

„A legfontosabb az, hogy kiiktasd Alexet, az én rosszkedvem most nem számít” – kacsintott rám, majd továbbsietett az épület felé, ahol az órája lesz.

– Mit akarsz? – kérdezte Bella cseppet sem kedvesen.

– Beszélni akarok veled – vágtam rá.

Bella a karjára pillantott célozván, hogy jó lenne, ha elengedném, így levettem a kezemet róla.

– Miről?

– Rólad meg Alexről.

– Nincs mit beszélni erről.

– Úgy tűnik, nagyon összemelegedtetek az elmúlt négy napban. Se látsz, se hallasz tőle, még Alice-ről is megfeledkeztél – szóltam dühösen.

– Te vagy az utolsó, aki szemrehányást tehet nekem. Betojtál attól, hogy csókolóztunk és leléptél – kezdte el a mellkasomat bökdösni.

– Te meg holmi motorossal összejöttél. Tudod egyáltalán, hogy honnan jött, vagy, hogy mi a teljes neve?

– Képzeld el, hogy tudom. Sokkal többet tudok róla, mint rólad – emelte fel a hangját.

– Hát hogyne. Bizonyára millió pillanatod volt kifaggatni őt – szóltam gúnyosan.

– Igenis volt időm kifaggatni. Például tegnap este, amikor elvitt vacsorázni – vágta rá durcásan.

– Ó, tényleg? – gúnyolódtam tovább.

Biztos csak féltékennyé akar tenni, és nem is volt sehol azzal a bájgúnárral.

– Igen, és amint látod nem én voltam a főfogás – szólt dühösen, majd pillanatnyi gondolkodás után folytatta: – Amúgy csak perverz kíváncsiságból, de a mi vacsoránkon én lettem volna a kajád, vagy mi volt a terved?

Szavai hallatán megmerevedtem és a gondolataim egyetlen mondat körül forogtak:

Bella tudja, hogy vámpír vagyok.