Eternity - 19. fejezet

19. fejezet

Egyszer minden nap véget ér...

„A vágyak sorban állnak,

Vége lesz hamar a bálnak,

Oh bárcsak érinthetnél!

Ne kérd, hogy: lassan a testtel!

Ne súgd, hogy: most ne siesd el!

Oh, bárcsak érinthetném!”

(Ákos: Érintő)

(Bella szemszöge)

Már éppen közöltem volna mindkettőjükkel, hogy fogják meg, és telepítsék át a székhelyüket valahova máshova – lehetőleg az én ötven kilométeres körzetemen kívülre, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet –, mert abban a pillanatban egyikőjüket sem akartam látni, amikor a házunk előtt megállt egy civil autó.

Először azt hittem, hogy egy Port Angelesbe igyekvő turista tévedt el, de aztán amint a sofőr kiszállt a kocsiból, valamiért megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

– Oh, milyen nagy a forgalom már korán reggel! – lepődött meg egy másodpercre Charlie, majd elmosolyodott, és odafordult hozzám. – Szia, kicsim!

– Szia, apu! – köszöntem vissza. – Hát te? És kié ez a csodálatos járgány?

Charlie öles léptekkel sietett oda a bejárati ajtóhoz, és előhalászva a kulcsát kinyitotta. Eltűnt a szemem elől, de már jött is visszafelé, és bezárta maga után az ajtót.

– Mark, a helyettesem adta kölcsön egy körre a kocsiját, mert nem hivatalos ügyben át kell ugranom a szomszédos megyébe, és nem akarok feltűnést kelteni a szolgálati autómmal – magyarázta, és láttam, amint eltesz valamit a belső zsebébe. – Csak hazajöttem szólni, hogy ne várj vacsorára, bár, amint látom, neked most kisebb gondod is nagyobb ennél – nézett a még mindig a járdán szobrozó két jómadárra.

Dühösen fújtattam egyet, és kénytelen-kelletlen a srácokra intettem.

– Apu, hadd mutassam be neked Edward Cullent és Alexander McEvanst – mutattam egyesével az éppen bemutatott személyekre. – Edward, Alex, ő itt az apám, Swan rendőrfőnök.

Nem tehettem róla, és normál körülmények között soha, de soha nem csináltam volna meg ezt, de most annyira kihangsúlyoztam a "rendőrfőnök" szót, hogy az még a nem vámpír hallású Charlie-nak is feltűnt. A két nagyokos elvigyorodott, de apu sem állhatta meg egy velős megjegyzés nélkül:

– Bizony, rendőrfőnök, úgyhogy ehhez tartsátok magatokat – viccelődött velük, én meg égtem, mint a rongy. – Amúgy melyikőjüket lőjem le?

Na, ez a kérdés meg nekem tetszett, mert házi vámpírjaim arcáról egyszerre, szinkronban fagyott le a mosoly, amire felkuncogtam.

– Hát, vagy mindkettőt, vagy egyiket se – mondtam és apura villantottam egy mosolyt. – Még gondolkozom, hogy melyik opció legyen.

– Ameddig gondolkozol, én addig indulok, mert időre kell mennem – lépett oda hozzám, és nyomott a fejem búbjára egy puszit.

– Amúgy mit tettél zsebre? – érdeklődtem, és nem számítottam rá, hogy ilyen reakciót váltok ki Charlie-ból.

Még vörösebb lett, mint én szoktam, és zavartan krákogott. Elnézve a válla felett láttam, hogy Edward arca megrándult az elfojtott mosolytól – tehát "hallotta", hogy mit gondolt apa – és elhatároztam, hogy bármilyen áron kiszedem belőle.

– Nem lényeges, csak egy apróság – hadarta gyorsan, és már loholt is a kocsi felé.

Menet közben kezet nyújtott Edwardnak, aki készségesen elfogadta azt, az én szemeim meg kikerekedtek.

– Jó, hogy látlak, Edward – mondta apa. – Szólj majd apádnak, hogy beszélnem kell vele egy nagyon fontos ügyben.

– Feltétlenül átadom – biccentett.

– Apa, nem kéne egy kicsit jobban aggódnod miattam? – háborodtam fel, és nemtetszésem jeléül csípőre tettem a kezeimet.

– Jah, tényleg, majdnem elfelejtettem – csapott a homlokára Charlie. – Vigyázz magadra és lehetőleg még előttem érj haza!

Fürgén és fiatalosan bepattant a kocsiba és egy utolsó intést követően már ott sem volt. Megdöbbenve álltam ott és néztem, ahogyan a saját apám itt hagy a saját házunk előtt két sráccal. Helyesbítek: két őrülten szexis vámpírral, de ezt nem köthettem sem az ő, sem a vámpírok orrára.

– A pofám leszakad – csúszott ki a számon.

– Az tény, hogy nagyon jó fej az apád – konstatálta Alex, mire én is és Edward is szúrós szemekkel meredtünk rá.

– Fogd be! – mordultam rá cseppet sem nőiesen, és Edwardból kibukott a nevetés. – Ez rád is vonatkozott! – mutattam rá. – Mindketten fogjátok be!

A két jó madár elcsendesedett, de nem tudtam nem észrevenni, hogy milyen félelmetes szemekkel vizslatták egymást. Nagy levegőt vettem, és már éppen kimondtam volna a "halálos ítéletet", amikor ismét egy kocsi moraja hangozott fel nem messze tőlünk. Edward morgott valamit az orra alatt, de olyan gyorsan és halkan, hogy nem hallhattam, Alex viszont igen, mert összeszűkültek a szemei.

A járda mellett az iskolában már néhányszor látott piros BMW állt meg, és Alice, valamint Rose integettek ki belőle.

– Bella, gyere már! – kiáltotta Rosalie. – Nem érünk rá egész nap!

Ördögien elvigyorodtam, és kecsesen elsuhantam a két vámpír között, de még visszaszóltam nekik, miközben beszálltam a vörös gyönyörűségbe.

– Bocsi, srácok, de ma a sportkocsikat részesítem előnyben!

Rose és Alice felkacagott, és a szőke szépség a gázra lépett. Visszapillantva még láttam, hogy a fiúk megkövülten álltak és bámultak utánam, de ez abban a percben nem nagyon izgatott.

Viszont azt is tudtam, hogy hamarosan szembe kell néznem velük, és Edwardból még ki is kell szednem apu titkát. És nem jó dolog, ha az ember fél méteres hátránnyal indul egy ilyen versenyben. Bár, ha az ellenfél vámpír, az sokat változtat a helyzeten...

(Edward szemszöge)

Még mindig döbbenten álltam a járdán, és képtelen voltam bármilyen mozdulatot is összehozni. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy azok után, amik kettőnk között történtek Bellával, képes volt, és csak úgy itt hagyott. Rendben, a tegnapi este nem úgy sikerült, ahogyan elképzeltem – és valljuk be őszintén, hogy az az erkölcstelen felem, amiről már Bella is említést tett, nagyon, de nagyon mást akart csinálni –, viszont ma reggel szerettem volna mindent tisztázni vele, és tiszta lappal indulni.

Most meg itt állok, és csak bámulok a nővérem autója után. Ez baromira nem fair!

– Hát, azt hiszem, hogy ezt megérdemeltük – sóhajtotta mellettem egy hang, és csak most jöttem rá igazán, hogy nem vagyok egyedül.

Lassan oldalra fordítottam a fejemet, és megláttam a nem messze tőlem ácsorgó és szintén a semmi után bámuló Alexet. A gondolatai még mindig rejtve voltak előttem, de mintha néhány foszlány átszűrődött volna. És most az egyszer azt kívántam, hogy bárcsak mégse hallanám az eszmefuttatásait, ugyanis azok nem másról, mint Belláról szóltak. Egy-egy villanás elejéig megmutatta nekem formás lábait, csodás arcát és ragyogó mosolyát. Nem tudom, hogy tisztában volt-e képességemmel – szerintem nem –, de így is piszkosul feldühített, ezért minél előbb távozni akartam.

– Csak a magad nevében beszélj! – morogtam az orrom alatt, és odasétáltam a kocsimhoz.

– Hé, attól, hogy ugyanarra a csajra hajtunk, még nem kell így viselkedned velem! – Hangjában jól hallatszott a szemrehányás, és ez most jót tett sérült önbecsülésemnek.

– Ahogy gondolod – vontam meg a vállam, de nem néztem vissza rá.

Beültem Viv volánja mögé, és az ablakon még kiszóltam, miközben indítottam.

– Egy tanácsot viszont adhatok, ha megengeded. – Megvártam, amíg beleegyezően biccentett, és csak utána folytattam, de most már fenyegetőbb hangon. – A te helyedben nagy ívben elkerülném Bellát!

– Te most fenyegetsz engem? – vonta fel a szemöldökét.

– Oh, én soha – villantottam ki a fogsoromat egy mosoly kíséretében. – Ez csak egy jó tanács egy olyan személytől, aki ugyanarra a lányra hajt, akire te is!

A gázra léptem, és kihajtottam az utcából, hogy magam mögött tudhassam létezésem egyik megkeserítőjét, és találkozhassam vámpír életem eddigi legnagyobb kincsével.

Az iskola parkolójába érve megálltam Rose BMW-je és Emmett dzsipje mellett – két bátyám ma kénytelen volt a feltűnőbb járművet használni, de szerintem nem nagyon bánták – és kényelmesen kiszálltam. Már csak a késők lézengtek a közelemben. Nem siettem, hiszen tudtam, hogy már csak spanyolról matekra menet találkozhatom Bellával, valamint az sem dobott fel teljesen, hogy az első órámat végig kell szenvednem Em társaságán. Oké, be kell ismernem, hogy mostanában eléggé kulturáltan viselkedik, de tegnap este – éjszaka! – óta mintha bevett volna valamit, és le sem száll rólam. Rólam és Belláról. És hiába mondom neki, hogy nincs olyan, hogy Bella és én, ő csak fújja, és fújja, és fújja...

"Ááá, megjött a mi házi Rómeónk!" – hallottam meg a gondolatait, amint beléptem a terembe. – "Na, sikerült elcsavarnod Júlia fejét?"

– Em, ne most! – morogtam rá, amikor leültem mellé és előszedtem a könyveimet, amiknek a tartalmát már kitéve-betéve tudtam.

– Ha ne most, akkor mégis mikor? – zsörtölődött, mint egy öregember. – Óra után rohansz majd hozzá, és ebédnél is vele leszel elfoglalva. Suli után meg úgy el vagy varázsolva, mint Csipkerózsika!

– Nem is vagyok Csipkerózsika! – háborodtam fel a szóhasználaton.

– Ott volt a "mint" szócska, ami hasonlatra enged következtetni – sóhajtotta. – Na, akkor mi a pálya?

Én is csak sóhajtottam, mert tudtam, hogy ha nem dalolok, akkor soha nem fog békén hagyni.

– Semmi, Em – könyököltem fel az asztalra és unottan lapozgatni kezdtem a könyvemet. – És ezt most tényleg szó szerint kell venni.

– Mi volt ma reggel? – érdeklődött tovább és gyermeki kíváncsisággal csillogtak a szemei.

– Alex is megjelent, és Bella iszonyatosan dühbe gurult – forgattam egy tollat az ujjaim között. – Ha nem is nyíltan, de elküldött bennünket melegebb éghajlatra azzal az ügyes húzásával, hogy Alice-ékkel jött suliba.

Emmett halkan fulladt meg mellettem az elfojtott röhögéstől, de én most nem törődtem vele. Csak az járt az agyamban, hogy milyen leleményes az apja, és mennyire fog örülni Bella, amikor megtudja, hogy mi ez a nagy titkolózás.

– Mondtam már, hogy baromira bírom a csajszit? – kérdezte játékosan Em és vállon bokszolt. – Tisztára olyan érzésem van, mintha a kishúgom lenne!

– Ezt verd ki abból a kőkemény fejedből, de rögtön! – csattantam fel, és abban a pillanatban lépett be a tanár.

Kissé furcsán nézett rám, de amikor rájött, hogy nem neki szólt a dühkitörésem, vállat vont, és megkezdte az órát. Emmett ezek után csöndben maradt, csak a gondolatai forogtak a körül, hogy milyen lenne, ha Bella is a családunkhoz tartozna. És természetesen már elméletben össze is boronált bennünket...

Szó szerint úgy estem ki a padból és rohantam ki a teremből, amint meghallottam a csengőt, hogy minél előbb találkozhassam vele, és mindent elmondjak neki. Még eljutott a tudatomig Emmett morgása, amiben kifejtette, hogy ő megmondta, hogy ez lesz, de amint lefékeztem a matekterem ajtaja előtt, már el is felejtettem nagyokos bátyámat.

Mr. Varner szokásához híven tovább tartotta az órát, így már öt perce szobrozhattam ott, amikor megjelent Alice. Eltáncolt előttem, de halkan odasúgta:

– Ne is reménykedj, ebédig nem fogsz tudni beszélni vele! – és már ott sem volt.

Egy pillanatra elkenődtem, hogy nem láthatom őt még három órán keresztül, de aztán bevillant. Alice csak azt mondta, hogy nem fogok tudni beszélni vele, nem azt, hogy nem fogom látni őt!

– Mára be is fejeztük, de ne felejtsék el, hogy holnap dolgozatot írunk, tehát mindenki tanuljon! – mondta el záró monológját a tanár és fél perccel később nyílt az ajtó.

A tömeg egy emberként tódult ki az ajtón, de sejtettem, hogy Bella nem lesz közöttük, így türelmetlenségemet nem is palástolva léptem be a terembe. Jól tippeltem. Még akkor szedegette össze a könyveit, és nagy lendülettel fordult meg, hogy távozzon. A tekintete megakadt rajtam, és pupillái tágra nyíltak. Tehát meglepődött. Helyes, nagyon helyes. Villámgyorsan rendezte arcvonásait, és kecsesen elsuhant mellettem, rám se nézve.

Nem sértődtem meg, hiszen tudtam, hogy a büszkesége miatt viselkedik így, ezért inkább csak kuncogni tudtam. A következő három órát jókedvűen ültem végig, és már alig vártam, hogy ebédidő legyen. Szegény Jazzt ki is készítettem biológia órán, de azért ő is örült neki, hogy ennyire fel vagyok spannolva. Alice számára még tartogattam egy alapos fejmosást, amit a reggeli magánakciójuk miatt érdemeltek ki Rose-zal, de majd később behajtom rajtuk.

Tesiről egyenesen a menzára siettem, és a bejárat előtt szobroztam, még mindenki más elhaladt mellettem, és egyik-másik diáktársam megjegyezte, hogy mennyire feldobott vagyok. Hát, nem jártak messze az igazságtól, az egyszer biztos! Testvéreim csak fejcsóválva haladtak el mellettem, Rose volt az egyetlen, aki pár másodpercre megállt.

– Nem jön be a menzára, mert nem éhes – súgta oda nekem. – Azt mondta, hogy levegőzik egyet, szóval szerintem a hátsó padoknál keresd!

– Kösz, Rose! – motyogtam hálásan, és céltudatosan elindultam az említett irányba.

Az előző napokhoz képest változást hozott az, hogy most nem esett a hó, ezért csendes, ám hideg februári idő volt. Az éjjeli fagynak köszönhetően a már meglévő hó csonttá fagyott, így kizárt dolognak tartottam, hogy meg tudom lepni őt. Bár jobb, ha tudja, hogy jövök. Talán kisebb az esélye annak, hogy most tényleg leüvölti a fejemet.

A hátsó udvaron nem volt nehéz megtalálnom őt, hiszen ott ücsörgött nekem háttal az asztalon és egy lélek sem volt körülötte. Lassan, ráérősen közeledtem felé, és amíg a hó ropogását hallgattam, ami keveredett szívének egyre gyorsuló ritmusával, azt latolgattam, hogyan is kezdjek bele a mondandómba. Általában könnyen jöttek a szavak a számra, de ha Bella közelében voltam, mintha az agyam kommunikációs központja és a nyelvem között elvágták volna a kapcsolatot. Rém idegesítő!

Az volt a tervem, hogy pár lépésnyire megállok tőle, így biztosítva neki szabad mozgásteret – elvégre vámpír vagyok, és frászt kéne tőlem kapnia, de ez mintha egy cseppet sem zavarná őt –, ám amint megláttam csodálatos vonásait, nem bírtam ki és leültem mellé az asztal tetejére. Bella felsóhajtott és tovább fürkészte az iskola mögött elterülő erdőt. Megköszörültem a torkomat – nem mintha erre szükségem lett volna – és kinyögtem az első mondatot, ami eszembe jutott.

– Meg fogsz fázni.

Szája sarka apró mosolyra húzódott és megadóan nyúlt bele kabátja belső zsebébe, hogy kivegyen egy ötdolláros bankjegyet. Könnyedén a mutató és a hüvelykujja közé csippentette és odanyújtotta nekem.

– Soha többet nem fogadok Alice-szel – morogta, mire leesett a tantusz.

Felnevettem és elvettem húgom nyereményét, majd levettem a saját kabátomat és ráterítettem a hátára. Bella hálásan pillantott fel rám, majd elkapta rólam a tekintetét és roppant elfoglalt lett a pad tanulmányozásával. Aha, szóval még mindig haragszik.

– Nézd, sajnálom a ma reggel történteket – kezdtem bele. – Barom voltam, de Alex... – És akkor egy gondolat szöget ütött a fejemben. – Tényleg, hol van Mr. Nyálgolyó?

– Befejeznétek azt, hogy idiótábbnál idiótább nevekkel illetitek a másikat? – dörrent rám Bella, de már folytatta is. – El kellett intéznie valamit, ezért az első óra után lelépett.

– Vagy csak fáj neki a vereség – morogtam az orrom alatt, de természetesen meghallotta.

– Honnan vagy benne annyira biztos, hogy ő veszített, és te nyertél? – vonta fel a szemöldökét. – És különben is, azt hiszitek, hogy ez egy verseny, amiben én vagyok a trófea? Hogy ez csak egy játék? Hát, akkor közlöm veled, hogy elegem van – pattant fel mellőlem, és már ismételten faképnél hagyott volna, ha nem kapom el a karját időben.

Ezzel ugyan sikerült őt megállításra kényszerítenem, de csak ideiglenesen. Elkeseredésében ráncigálni kezdte a kezét, hogy szabaduljon tőlem, de amennyire tudtam gyengéden, ám mégis vasmarokkal fogtam őt. Szinte már fizikai fájdalmat okozott volna, ha el kell őt engednem.

– Edward, engedj el! – könyörgött elcsukló hangon és láttam, amint két hatalmas könnycsepp siklik végig csont fehér arcbőrén. – Kérlek, hagyj elmenni!

– Bella, kérlek, ne tedd ezt velem! – suttogtam és leszállva az asztalról szembe álltam vele.

Csokoládészín szemeiben csak tiszta fájdalmat tudtam felfedezni, és úgy éreztem, hogy rég nem dobogó szívem megszakad a látvány miatt. Óvatosan két kezem közé fogtam szív alakú arcát, és finoman letöröltem a könnyeit.

– Sajnálom – súgtam, egyenesen a szemeibe nézve. – El sem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom. Egy címeres ökör voltam, amikor leléptem, de megijedtem. Egyszerűen nem akartalak belerángatni ebbe. Ez nem fair! Neked erről nem kéne tudnod, nem lenne szabad tudnod! – A végére már szinte morogtam a dühtől.

– De most már tudok róla, és ez mindent megváltoztat – suttogta ő is. – Bár, nem tudom... – bizonytalanodott el.

– Ha most megint a tegnap éjszakai veszekedésünket akarod folytatni, akkor jobb, ha bele sem kezdesz – hallgattattam el és megráztam a fejemet.

– Miért higgyek neked? – vonta fel a szemöldökét édesen. – Hiszen eddig csak hazudtál.

– Tévedsz – vágtam rá azonnal. – Minden, amit neked mondtam, igaz volt! Az már egy más dolog, hogy nem mondtam el az igazságot, de nem hazudtam.

– Akkor is, miért higgyem el, hogy nem volt közted és a között a Tanya között semmi sem? – kötötte az ebet a karóhoz.

Egyik kezemmel megkerestem a kezét, és apró tenyerét a mellkasomra helyeztem, oda, ahol a szívemnek kellett volna dobognia. Egy pillanatig meglepődve nézett összekulcsolt kezünkre, majd csillogó szemeit rám emelte. Tudtam, hogy ennyivel még nem győztem meg, mert nála makacsabb teremtéssel még nem találkoztam, de ismét meglepett.

– Rendben, hiszek neked, ha… – hagyta félbe a mondatot, ezzel csigázva fel teljesen.

– Ha? – csaptam le a kínálkozó alkalomra.

– Ha elmondod, hogy mit tervez Charlie? – villantott rám egy angyali mosolyt, amitől elállt a lélegzetem. – Tudom, hogy láttad a gondolataiban, szóval?

Kellett vagy fél perc, mire felfogtam, hogy mi ez az egész. Belesétáltam egy nagyon szépen előkészített és megtervezett csapdába, aminek egész végig az volt a célja, hogy kiszedje belőlem az apja titkát. Hogy én miért nem láttam át előre ezt az egészet? Ez csak egy színjáték volt, hogy megpuhítson!

Egy mozdulattal fordítottam meg őt, és nyomtam neki az asztal szélének, hogy ne tudjon elmenekülni előlem.

– Szóval erre ment ki a játék, igaz? – vallattam őt, de már nevettem az helyzeten. – Hogy elaltasd a gyanúmat és könnyedén kiszedd belőlem az apád titkát?

Bella arca egyszeriben felvidult és még csábosabban mosolygott.

– Te már tudod, hogy nem történt semmi sem köztem és Tanya között – folytattam a "bűnök" felsorolását.

– Alice reggel beavatott a dologba, igen – vont vállat könnyedén. – Szóval?

– Na, azt lesheted! – kiáltottam fel színpadiasan. – Belőlem egy szót sem fogsz kihúzni, ezt előre borítékolhatom.

– Biztos vagy te ebben? – vonta fel az egyik szemöldökét és olyan arcot vágott, amitől még egy szent is kísértésbe jött volna, nem hogy én!

Gyorsan engedtem el őt és hátráltam pár lépést, hogy ne érezzem őrjítő illatát, ami teljesen elvette az eszemet.

– Bella, egy vámpírral szórakozol – morogtam csendesen és villámló szemekkel néztem bájos arcába.

– Te pedig felhúztál egy Swant, szóval... – harapta el a mondatot és ellökte magát az asztaltól.

Határozottan haladt felém, én meg nem tehettem mást, egyszerűen kénytelen voltam hátrálni, mert ha megérintett volna, akkor elvesztem a kontrollt önmagam felett és az ki tudja, mihez vezetett volna. Ez a kétszemélyes akció egészen addig ment, amíg hirtelen el nem tűnt mögülem a tér és az iskola falának nem ütköztem.

Bella elégedett mosollyal az ajkán állt meg közvetlenül előttem és lábujjhegyre ágaskodva hajolt a fülemhez.

– ...a játék folytatódik – suttogta és édes lehelete elbódította az agyamat.

Ösztönösen nyúltam érte, hogy végre engedek erkölcstelenebbik felemnek és megcsókolom, utána pedig elmondom neki, hogy mit is érzek iránta, de könnyedén ellépett előlem – egy vámpír elől! – és incselkedve táncolt el az iskola felé. De még azért odadobta nekem a kabátomat és kacsintott egyet. Sóhajtva ráztam meg a fejemet, majd bújtam bele a kabátomba, amin tökéletesen érződött a fantasztikus levendula és frézia kettőse.

Hát, Bellám, ha játszani akarsz, akkor játszunk! – vigyorodtam el és nagy léptekkel megindultam én is az iskola épülete felé.