Eternity - Epilógus

Sziasztok!

Szinte hihetetlen, hogy itt tartunk, az első közös történetünk végénél, ami nem is igazán vég...

Talán az epilógus végére kellene ez a kis összegzés, de mint látjátok, itt maradt az elején.

Ti szerettetek volna valamit, ami ellen mi sem ellenkeztünk, ennek nyomai vannak az epilógusban.

Sokan nem akartátok elengedni az Eternityt, szerettetek volna folytatást, és hát mi is fájó szívvel szakadtunk volna el, így...

Lehet nem erre számítottatok, lehet, hogy ezek után azt mondjátok: Na, ne nevettessetek már. Ez gagyi, borzalmas, és én búcsút is intek.

Természetesen szívetek joga itt hagyni minket, de mi azért reménykedünk, hogy maradtok, és velünk lesztek, valamint Belláékkal, hogy kiderüljön, hogyan is alakulnak a "kalandjaik".

Nem szokványos befejezés, de azt hiszem, ha azt írtunk volna, igazán nem is mi lennénk.

A befejezés egyben valami új kezdete, valamié, aminek az első címötlete az: Eternally. Lehet, hogy változik, lehet, hogy ez marad.

A "folytatás" lehet valódi folytatás, de akár egy új történet is, az Eternity nélkül is érthető lesz.

Egyikünk sem gondolta úgy, hogy valódi Eternity folytatás kellene, aki akarja, lezárhatja úgy, hogy Edward megharapta Bellát és kész... az örökkön-örökké rózsaszín cukormázra senki sem lenne kíváncsi, szegény Bellának meg elég volt a betegsége miatti szenvedés, ne kínozzuk őket tovább veszekedésekkel, és stb.

Megpróbálunk ismét újat mutatni, és el kell ismernünk, hogy a "folytatás" nagyobb kihívás lesz számunkra, mint az Eternity.

Az "Eternally" kb. egy hónap múlva kezdődik, addig mindenkinek lesz ideje megbarátkozni az ötlettel.

Puszmancs és Ti is szusszanjatok egyet, a sulihoz pedig kitartást! :)

Pupi & Szylu

U.i.: Az Epilógus elolvasása után vegyétek szemügyre a közvélemény-kutatást!

Epilógus

Ismerj fel

„Hiába érzem

Hogy ma köztük vagy éppen

Az arcokat nézem

Hogy különbözni melyik mer

Ismerj fel”

(Ákos: Ismerj fel)

(Bella szemszöge)

– Bella! Bells! – Finom bökést éreztem a karomon, amit egy újabb és megint egy újabb követett. – Bells! Hallasz?

Kótyagosan és némileg összezavarodva nyitottam ki a szemeimet és az ősi ösztönöktől hajtva nyújtóztam egyet, csakhogy a kezeim a fejem felett valami keményhez ütődtek. Összerezzentem, és félig nyílt szemeim alól megnéztem, hogy mi akadályozott meg a gátlástalan nyújtózás kiélvezésében. Tekintetem továbbsiklott, és pár pillanattal később Charlie arcán nyugodott meg. Apu gondterhelten ráncolta össze a homlokát és az apró ráncoktól egészen emberinek tűnt az arca. Te jó ég, naná, hogy emberi az arca! De akkor miért rémlik fel elmém egy nagyon is hátsó zugában a hófehér bőr, és egy furcsa árnyalatú szempár…

– Bells, minden rendben? – kérdezte apu ismét és erre huss!, mint akit fejbekólintottak, a ködös emlékfoszlányok szétáradtak az agyamban, hogy jó mélyre temetkezzenek.

Aprót ráztam a fejemen, hogy helyre tegyek magamban mindent és szép lassan össze is állt a kép. Charlie cirkálójában ültünk, útban Forks felé, és éppen Port Angeles turistacsalogató utcáin söpörtünk végig. Persze ez a söpörtünk végig kifejezés relatív, tekintve, hogy Charlie a forksi jónép számára egyszerűen csak Swan rendőrfőnök, aki kínosan ügyel a rend betartására. Szerintem még egyszer sem ment a megengedett sebességnél többel, kivéve, ha sürgős esethez hívták, vagy autós üldözés volt. És mivel Forks maga volt az idilli csend és nyugalom szigete, így erősen kételkedtem benne hogy ezen két vészhelyzetből akármelyik is megtörtént.

– Igen, persze – válaszoltam az előbb feltett kérdésre nehezen forgó nyelvvel, és lustán simítottam ki egy tincset az arcomból. – Miért kérdezed?

– Csak, mert nyugtalanul dobáltad magad, amíg aludtál és úgy ráncoltad néha a homlokod, mint aki menten felrobban – jegyezte meg és rálépett a gázra, hogy elhaladjunk egy újabb lámpa alatt.

– Csak álmodtam – motyogtam kásás hangon.

– Ha szabad megtudnom, miről? – tudakolta, de szerintem csak a beszélgetés újraindítása volt a célja. Vagy vajon tényleg érdekelte?

Erősen koncentráltam, és nagyon, de nagyon próbáltam belekapaszkodni valamilyen fogódzóba, hogy válaszolni tudjak, de a szemem előtt felvillanó képek úgy kúsztak el a semmibe, mint amikor a víz kifolyik az ujjaim közül. Megint megráztam a fejem és nagyot sóhajtottam.

– Csak a repülés miatti stressz okozhatta a lidérces álmot – válaszoltam blazírtnak tűnő hangon és magabiztosan, de azért halkan hozzátettem. – Mármint azt hiszem.

Elszakítottam a tekintetemet Charlie-ról, és kibámultam az ablakon.

Jaj, apu, hogyan is mondhatnám el neked az igazat? Túl hétköznapi életet élsz ahhoz és túl hétköznapi a gondolkodásmódod, hogy egy ilyen információt megeméssz, és hogy kezelni tudd. Nem akarom látni, ahogy úgy bámulsz rám, mintha valami csodabogár lennék, mintha nem lenne minden rendben velem. Mert hát nincs is, azt el kellett ismernem.

Az álmom képkockái közül néhány bevillant, aztán újra az elmém mélyére kúsztak vissza. Igyekeztem úgy tenni, mintha minden rendben lenne, nem akartam, hogy Charlie kérdezősködjön, vagy megfigyelés alá vonjon a furcsa viselkedésem miatt.

Nagy szükségem lett volna most anyura, hogy beszámoljak neki arról, már megint olyan álmom volt. Jó lett volna elmesélni neki, hogy a mostani valahogyan sokkal valóságosabbnak tűnt, mint az elmúlt évek során bármelyik álmom is, de nem tehettem meg. Az újra és újra bevillanó képek akadályoztak meg abban, hogy meséljek majd róla.

Egyrészt anyu tuti azt hinné, hogy megkergültem, ha elmondanám neki, hogy most magam is aktív résztvevője voltam az álmomnak, másrészt nem hinné el nekem, hogy valami nem stimmelt az álmomban szereplő legtöbb személlyel kapcsolatban. Ezt mondjuk én magam is nehezen tudtam elhinni, de volt valami nem evilági, szinte már természetfeletti az álomalakjaimban.

A szemem sarkából Charlie-ra pillantottam, aztán újra a tájat tüntettem ki a figyelmemmel.

Tényleg jó lett volna, ha mesélhetek neki az álomról, mint anyunak szoktam általában. De szerintem az egyik fára csavarodva kötnénk ki, ha csak úgy megemlíteném, hogy: álmodom a jövőről.

A jövőről, aminek minden lehetséges képkockájára emlékeznem kell, és hagynom kell, hogy úgy történjenek meg, ahogy megálmodtam őket.

A víziókat a döntések befolyásolják – magyarázta az álmomban egy csilingelő hang tulajdonosa, és nem tévedett.

Csakhogy esetemben, bármikor is próbáltam dacolni az álmaimmal, mindig rosszul jártam. Ha próbáltam változtatni a jövőn, rendszerint valami rossz dolog történt, így a legutóbbi tragédiánál megfogadtam, hogy mindent megteszek azért, hogy a víziók úgy történjenek meg, mint ahogyan megálmodtam őket.

Évek óta cipeltem ezt a súlyos terhet, amelyről sosem tudtam, hogy mikor ront rám ajtóstul. Már-már azt hittem, hogy „elmúltak” az álmok, mintha valami torokgyulladásból gyógyultam volna ki, ugyanis a legutóbbi négy hónapja volt.

Csalódottan szusszantottam fel, és rám telepedett az olyankor szokás melankolikus hangulat. Amilyen gyorsan csak lehet, szükségem lesz egy jegyzettömbre meg egy tollra, és minden egyes emlékfoszlányt le kell írnom, nehogy elfelejtsem. Próbáltam addig is észben tartani őket, és felidézni, hogy mi is fog történni a nap folyamán.

Charlie újra megállt egy lámpánál, és éppen azon töprengtem, mit is kell majd mondanom, amikor kocsinézőbe megyünk, amikor egy autó gördült a mellettem lévő sávba.

Amennyire tudtam, végighordoztam a tekintetem a kocsi oldalán, de a lélegzetem elakadt, mikor ismerős-idegen hófehér bőrt és furcsa árnyalatú szempárt pillantottam meg a volán mögött.

A szomszédos autóban ülő fiú visszanézett rám, és emlékfoszlányok rohamoztak meg: szőnyegen összefonódó testek, szenvedélyes csókcsaták, elmélyült és bensőséges pillantások és a napfény illata, ami bekúszott az orromba és nem hagyott nyugodni...

Muszáj volt egyetlen szóba belesűrítenem azt, ami mindezt jelképezte: – Edward – ejtettem ki a nevét alig hallhatóan, és olyan izgatottság áradt szét bennem, aminek létezéséről nem is tudtam.

A fiú rám kapta a tekintetét, és az először tágra nyílt szemek lassan összehúzódtak, én pedig rájöttem, hogy nagy valószínűséggel most kutyultam össze a jövőt…