Eternity - 50. fejezet

Sziasztok!

Nos, itt vagyunk a frissel. Igazából nem szeretnénk szaporítani a szavakat, de annyit elárulunk, hogy az Eternityből már csak egy Epilógus van hátra. És ez a döntés nem amiatt született, mert unjuk vagy bármi ilyesmi, mert erről szó sincs; imádjuk a történetünket. Jó olvasást kívánunk hozzá.

Puszi: Szylu és Pupi

50. fejezet

Ne fájjon többé

„Az a fegyver

A homlokomra csókol

Ha már elegem lett a jóból

Ha a véráldozat sem volt elég

A világ elől nincs menedék

És ez a pillanat

Ellök vagy elfogad?

Kívánjam vagy elkerüljem

Olcsó halálomat?

(Ákos: Ne fájjon többé)

(Bella szemszöge)

Pár pillanatig meredten bámultunk egymásra – ha poénkodni szeretnék, akkor a vámpírszemet néztünk tökéletesen illene a helyzetünkre, leszámítva azt az apró tényt, hogy csak ő volt vámpír –, majd valami elszakadt nálam. Felkaptam a kezem ügyébe eső első párnát – ezt nem volt nehéz kivitelezni, tekintve, hogy egyetlen egy párna volt a szobámban, és azt is alvásra használtam – és olyan erővel csaptam hozzá a békésen álldogáló Edwardhoz, hogy a huzat reccsent egyet, és szanaszét szálltak a tollpihék. Ez viszont egy cseppet sem zavart, ezért újra és újra lesújtottam, majd amikor már mindent fehérség borított be, és a tollak is kifogytak – csak a huzatot fogtam, mint egy kinyomott fogkrémes tubus végét – ránéztem Edwardra.

Halál nyugalommal tekintett vissza rám és egy arcizma sem mozdult. Persze ezt a halál nyugalmat betudhattam volna annak is, hogy tulajdonképpen már elhalálozott, és olyan halott volt, mint az aranyhalaim, amik még gyerekkoromban elpusztultak, de mégis idegesített, hogy egy fikarcnyi reakciót nem tudtam belőle kiváltani. Hacsak nem vesszük számba azt az apró mozdulatot, amivel a válláról lesöpört egy pihét.

Ismét elkapott a harci hév, ezért a takarót szúrtam ki magamnak és tituláltam alkalmas fegyvernek arra, hogy ismételt támadást indítsak Edward ellen. A terv egyszerű volt: ráborítom, feldöntöm és ráugorva addig csépelem, amíg el nem érek nála legalább egy icike-picike reakciót. Ha tervezésből ötöst kaptam, akkor a kivitelezésre csillagos ötöst, mert olyan precízen mutattam be a tornagyakorlatot, hogy Clapp edző is megdicsérte volna. Valamint azt is sikerült elérnem, hogy Edward végre reagáljon a tombolásomra. Amikor megálltam pihenni és levegőt venni halkan, de határozottan megszólalt:

 – Befejezted ezt a gyerekes viselkedést? – kérdezte, de nem mozdult.

Leszálltam róla – még emberi füllel is hallottam, hogy leszedi magáról a takarót és felkelt – és háttal állva neki kibámultam az ablakon.

 – Befejeztem – jelentettem ki. – És ha most megkérlek, magamra hagynál?

Wow, egy XIX. századi dáma is megirigyelhetné a viselkedésemet és a hanghordozásomat.

 – A nagy francokat! – érkezett a cseppet sem udvarias válasz.

Hát, ha te nem játszol szépen, Edward Cullen, akkor én sem fogok.

 – Rendben, akkor elmondom köznyelven! – fortyantam fel. – Menj ki a szobámból!

 – Nem! – mondta és éreztem a határozottságot a hangjában.

 – Tűnj innen! – kiáltottam és megpördülve elkaptam a karját, majd tolni kezdtem kifelé.

Komolyan, mintha csak egy több száz éves kősziklát próbálnék megmozdítani. A türelmem pedig véges volt, így…

 – Te önző, szemét, aljas, egoista… – soroltam a jelzőket és minden egyes szónál csaptam egyet a mellkasára.

 – Bella, általában megértelek, de ez most nem világos számomra – jegyezte meg és meg sem próbált megállítani.

 – Nem kell az irgalmas szamaritánust játszanod, foghatod magadat és a könyörületeddel együtt visszamehetsz oda, ahonnan jöttél! – ordítottam és már nem foglalkoztam azzal, hogy ömlenek a könnyeim.

 – Mégis miről beszélsz? – kérdezte és ez volt az a pillanat a „beszélgetésünkben”, ahol a higgadtság álarca lehullott róla.

Elfordultam tőle, és elnagyolt mozdulatokkal letöröltem a könnyeimet. Nem hiányzott, hogy még ezt is hozzáadja a számlámhoz. Egy idegbeteg liba, aki sírva fakad.

 – Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek – suttogtam, csak hogy kíméljem a hangszálaimat.

 – Nem, egyáltalán nem tudom, úgyhogy legyél szíves, és világosíts fel, mert nem értem, hogy mitől borultál ki ennyire – közölte, és engem egy újabb roham kapott el.

Felkaptam az ágy mellett heverő cipőmet és hozzávágtam.

 – Egy érzéketlen tuskó vagy! – kiabáltam és abban a pillanatban vettem észre Edward elkerekedő szemeit, ahogyan megéreztem a vérem ízét a számban.

Amilyen gyorsan csak tudtam a szoba legtávolabbi sarkába húzódtam és eltakartam a kezemmel a számat, de ez sem sokat segített. Lecsúsztam a fal mentén és a másik kezembe eső első ruhadarabot odaszorítottam vérző ajkaimhoz. A következő pillanatban pedig Edward már ott is guggolt mellettem, és gyengéden feszegette le a kezemet az arcomról.

 – Látod, annyira heveskedtél, hogy megharaptad magad – mondta lágyan és a szemében nyoma sem volt a vérem okozta kínnak.

Eszelősen szorítottam a ruhát, és semmi pénzért nem engedtem volna el, miközben azt morogtam a könnyeimmel küszködve, hogy:

 – Menj innen! Menj innen! Menj innen!

 – Ugyan már, Bella, ne butáskodj! – csitított, és egy óvatlan pillanatban sikerült elcsennie a ruhát. – Ez csak egy kis harapás, semmi…

Elakadt a lélegzete, ahogyan eltűnt a szám elől a rongy, és én ezt a pár másodperces fagyási szünetet használtam ki arra, hogy felpattanjak, és az immár szabaddá vált ajtót megcélozva eljussak a szobámmal szemben lévő fürdőszobába. Magamra csaptam az ajtót, és még sikerült kulcsra zárnom, mielőtt meghallottam volna a dörömbölést a túloldalon.

 – Bella, ha azonnal nem engedsz be, esküszöm, hogy betöröm az ajtót! – kiabálta, hogy minden egyes szavát jól halljam, de nem foglalkoztam vele.

A mosdóhoz léptem, és megengedve a csapot letöröltem az arcomról a vért, valamint kiöblítettem a számat is hideg vízzel. Olvastam valahol, hogy a hideg víz elállítja az ínyvérzést, és így is lett. Míg Edward a túloldalról kiabált be nekem és mindenféle fenyegetéseket kilátásba helyezett, addig a vérzés szép lassan abbamaradt.

Mivel már párszor előfordult velem ilyen, ezért tudtam, hogy bár úgy néztem ki, mint aki elvérzik, nem vesztettem olyan sok vért. Megtöröltem az arcomat, és köptem még egyet, aztán odaléptem az ajtóhoz, és kinyitottam.

Edward úgy rontott be rajta, mintha meg akarná ostromolni a helyiséget, és egy pillantással felmérte a terepet. Amikor látta, hogy egy baltás gyilkos sem akar kinyírni, lágyan a kezei közé fogta az arcomat és tüzetesen megvizsgálta.

 – Milyen gyorsan állt el a vérzés? – kérdezte és láttam, hogy előbújt belőle az orvos.

 – Körülbelül két-három perc alatt – feleltem és kihúztam a fejemet a tenyeréből.

Kiléptem a folyosóra, és ha megfordult egyáltalán olyan a fejemben, hogy majd nyugton hagy, akkor tévedem.

 – Tehát akkor érzékenység, ínyvérzés, és vérzékenység – sorolta a tüneteimet, mintha nem lettem volna velük tisztában.

 – Kifelejtetted a csontfájdalmat és a fejfájást – morogtam. – És ha sikerült felállítanod a diagnózist a tünetek alapján, akkor talán távozhatsz is.

– Nagyon vicces vagy – morogta és karba fonta a kezeit a mellkasa előtt.

– Nem viccnek szántam – jelentettem ki határozottan. – Komolyan gondoltam, hogy menj el. Simán eléred a legelső járatot Seattle-be. Onnan meg hipp-hopp, hazaérsz.

– Örülök, hogy helyettem megtervezted a hazautazásomat, de mondok én neked valamit – lépett oda hozzám. – Az egész felesleges volt, ugyanis nem megyek el. Van egy függőben lévő beszélgetésünk a vámpírrá válásoddal kapcsolatban.

A vörös köd ismét az agyamra telepedett, és ez okozta azt, hogy nyomdafestéket nem tűrő szó hagyta el a számat.

– Már megmondtam, hogy menj a könyörületeddel a francba, mert nekem nincsen rá szükségem! – kiabáltam rá, majd újra menekülni kezdtem.

Az utam a konyhába vezetett, onnan pedig a kertbe. Igazán, de igazán reméltem, hogy Edward végre eltűnik, és már-már azt hittem, hogy az imáim meghallgattattak, mikor megjelent. Lezserül támaszkodott neki a teraszajtónak, és összehúzott szemekkel bámult rám.

Fújtattam egy sort, majd levetettem magam a hintaágyba.

– Nem értem, hogy miért viselkedsz így velem – rázta a fejét, és tanácstalanul tekintett rám.

– Ha jól emlékszem, elég okos fiú vagy. Egy csomószor jártál egyetemre, úgyhogy magadtól is tudnod kellene, ahelyett, hogy kíváncsiskodsz.

– De nem tudom – kiabálta. – Halvány fogalmam sincs az egészről. Az utóbbi időben képtelen vagyok kiigazodni rajtad. Semmit sem mondasz el nekem, ahogyan most sem, de azt várod, hogy tudjam a választ.

– Úgy éreztem, hogy én vagyok a világ legboldogabb nője. – Az egyik bokorra függesztettem a tekintetem, és úgy meséltem Edwardnak. – Úgy bántál velem, mintha én lennék a legnagyobb kincsed, és melletted megismertem azt a fajta szenvedélyt, amelytől néha másra sem tudtam gondolni, mint hogy mikor szeretkezhetünk újra. Aztán kipukkant a léggömb, és Carlisle közölte velem, hogy leukémiás vagyok. Abban a pillanatban mindent elveszítettem. Ha ezek veled is megtörténtek, majd akkor Edward, de csak akkor, a szememre vetheted, hogy nem lehet rajtam kiigazodni.

– Valamit elfelejtesz, Bella – közölte velem haláli nyugalommal a hangjában. – Én is átéltem ezt, bár akkor még nem tudtam róla – ült le mellém. – Én voltam a legboldogabb férfi. Alig tudtam fogni, hogy gyilkos létemre egy csodálatos lány szerelme az enyém. A szenvedély rész is igaz rám – a szemem sarkából rápillantottam, és láttam, hogy mosolyog, de aztán ismét elkomorult. – Aztán elhagytál, az egyik pillanatban még az enyém voltál, aztán puff, eltaszítottál magadtól. És most azzal kell szembesülnöm, hogy beteg vagy, és nem akarsz orvoshoz fordulni.

– A szüleim viszont ebbe nem akarnak belenyugodni, azt hiszik, hogyha idecipelik a dokit, majd meggondolom magam. Hát nagyot tévednek – szegtem fel az állam, és azzal az elszántsággal tekintettem a sötétbe, mint amivel nem sokkal ezelőtt kijelentettem, nem akarok harcolni.

– Éppen ezért kell beszélnünk arról, hogy mikor változtassalak át.

– Te hallod magad? Felfogod egyáltalán, hogy miket beszélsz? – kiabáltam ismét, és láttam Edwardon, hogy alaposan kétségbe vonta az épelméjűségemet. Fogalma sem volt arról, hogy mitől változtam egyetlen pillanat alatt idegbeteg libává.

– Arról beszélek, amit régebben akartál. Vámpír akartál lenni.

– Jól mondod, akartam. Múlt időben. Én már... – lenyeltem a gombócot a torkomból, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a nyomást a mellkasomon. Mintha egy hatalmas betontömböt pottyantottak volna rám, ami készült megfullasztani. – ...már nem akarok vámpír lenni.

– Ez butaság – legyintett Edward könnyedén, mire felvontam a szemöldökömet. – Most csak azért gondolod így, mert már letettél erről, és felkészültél a halálra, de... Mi lenne, ha két hét múlva változtatnálak át? – kezdett azonnal lázas tervezgetésben. – Addig minden nap vadászni fogok, meg alaposan átbeszélem az összes részletet Carlisle-lal. Elrendezünk mindent, és... nem fogsz meghalni, Bella, nem engedem. Úgy értem, hogy meghalsz, de mégsem... ugye érted, hogy... – Felemeltem a kezem, és ez elég volt neki ahhoz, hogy rögtön elhallgasson.

– Talán az előbb nem fogtad fel, úgyhogy elismétlem. Már. Nem. Akarok. Vámpír. Lenni.

Olyan lassan beszéltem hozzá, mintha csak így lehetnék benne biztos, hogy megértette a szavaimat. Próbáltam lenyugtatni magam, és nem kiabálni ismét, de a pumpa újra és újra felment bennem, mikor a szamaritánust kezdte játszani. Nem akartam, hogy sajnáljon. Bármit, csak azt ne. Még az is jobb lett volna, ha gyűlöl, azt el tudtam volna viselni, na de a sajnálatot... á, azt teljességgel kizárt.

– Talán, ha elkezdjük tervezgetni, akkor...

– Nem érted, hogy nem akarok vámpír lenni? – ugrottam fel a hintaágyból, és úgy ordítottam rá Edwardra.

Miért nem tudja felfogni? Miért nem hagy már végre békén? Miért nem csókol meg? MI??? Bella, neked elment az eszed. Erről is csak a parti szeretkezés tehet. Ellenkező esetben nem sóvárognék annyira a csókjai után. Istenem, amit a szája meg a nyelve művelt velem. Felsóhajtottam, és szorosan összezártam a lábaimat. Koncentrálj Bella! Gyerünk. Most nem Miamiban vagy, ahol Edward éppen a combjaid között foglalatoskodik, céljául kitűzve, hogy belehalj a gyönyörbe. Most éppen veszekedtek, úgyhogy sürgősen felejtsd el a partot, meg azt is, hogy milyen lenne a hintaágyban az ölébe mászni, aztán nem bírván addig várni, míg normálisan megszabadulunk a ruháktól, csak letépné a nadrágomat és a bugyimat. Én meg kigombolnám a farmerét, és lehúznám a cipzárját, aztán...

– Mitől változott meg annyira a véleményed? – kérdezte a kelleténél sokkal hangosabban, ami visszarántott engem a földre.

Kellett egy pillanat, amíg a perverz képzeletem szüleménye köddé vált, és én ismét a hintaágy előtt álltam. Sajnos mindkettőnket kellő mennyiségű ruha fedett.

– A fenébe, Edward! – dobbantottam a lábammal. Dühös voltam az egész világra, és főként arra, hogy azt a hintaágyas jelenetet nem valósíthatom meg.

Nem a szex volt a leghangsúlyosabb benne, hanem úgy egyáltalán az, hogy mennyivel könnyebb lehetne minden, ha megtehetnénk. Ha nem telepedett volna mindkettőnkre a betegségem ténye. Ha nem lennék leukémiás, vagy ha csak nem tudnánk róla, most az ölében ülnék, és csipkelődhetnénk egymással, felelevenítve, hogy melyik együttlétkor ki volt a mohóbb. Amik igazából nem bánni való dolgok voltak, egyszerűen csak jól estek, hogy a másik szemére „vethettük”, persze mindketten tudtuk, hogy azok mennyire lenyűgözték a másikat.

– Hogy mitől változott meg a véleményem? Elhagytalak, ami azt jelenti, hogy nem akarok tőled semmit. Még a harapásodat sem.

– Nem akarsz tőlem semmit? – kérdezte Edward gúnyosan, és egy pillanatra felnevetett. – Nem sokkal ezelőtt, Miamiban a parton nekem nem úgy tűnt. Akartál dolgokat. Először is... – termett előttem –… akartál engem... akartad az érintéseimet. – A fülemhez hajolt, és búgó hangon mormolta: – Akartad azt is, hogy ott csókoljalak. – Ha nem hangsúlyozta volna ki az ott szót is nyilvánvaló lett volna számomra, hogy testem melyik pontjára céloz. – Nem szeretnéd, hogy megismételjük? Az a hintaágy tökéletes helyszín lenne. A lehető legjobban össze kellene simulnunk, hogy elférjünk, bár az nekünk sosem volt gond...

Amennyire csak tudtam, ellöktem magamtól Edwardot (ami mindössze csak két lépésnyi távolságot jelentett), és dühtől szikrázó szemekkel néztem rá.

– Ha nem törném el vele a kezem, olyan pofont adnék neked, hogy vámpírléted ellenére is fájna. Nem vagyok a szexuális játékszered, akivel úgy bánhatsz, mint holmi olcsó lotyóval.

– Te... – fújtatott Edward.

– Na, mi vagyok? Gyerünk, mondd ki! – követeltem.

– Egy makacs, önfejű fruska. Önző liba vagy. Egy szinte vadidegennek mondtad el, hogy beteg vagy, ahelyett, hogy velem beszélted volna meg!

– Te meg egy gyáva nyúl – kiabáltam, egy pillanattal később azonban már rájöttem, hogy elég nevetséges dolgot mondtam, de Edward kissé értetlen ábrázata láttán kénytelen voltam magyarázkodni. – Egy csóktól annyira megijedtél, hogy Denaliig futottál, egyenesen Tanyácska karjaiba.

– Te meg hagytad, hogy Alexecske össze-vissza fogdosson – morogta visszavágásképpen, és a tekintete éjfekete volt a dühtől.

– Ha rajtad múlt volna, te sose fogdostál volna engem. Jaj, félek, hogy bántalak! – utánoztam Edward hangját, bevallom elég kevés sikerrel, de annyira jó érzéssel töltött el a dolog, hogy tovább folytattam. – Mr. 1901-ben született úriember vagyok. Képtelen vagyok a korral haladni, és ha a barátnőm nem unszol, még mindig a kézfogásnál lennénk leragadva.

– Á, igen? – szűrte a fogai között Edward, és morgás tört fel a mellkasából. – Én meg Ms. modern felfogás vagyok, olyan korban születtem, ahol mintha természetes lenne, hogy a fenekünket kitolva hajoljunk be a kocsinkba, hogy minden arra járó fiúnak csurogjon a nyála – húzta el a száját, aztán az orrnyergét kezdte dörzsölni, de kitartóan folytatta: – A fél iskola a fenekedről fantáziált. Hallottam a gondolataikat, ahogyan mindenféle dolgokat akartak veled csinálni.

– Csak ne játszd itt a jó kisfiút, mert te is bámultad a hátsómat – vágtam vissza kissé önelégülten. – És mintha te nem fantáziáltál volna rólam. Tudom, hogy mindenféle piszkos kis gondolataid voltak.

Edward felhorkant, de aztán összehúzta a szemeit.

– Még mindig a kézfogásnál lennénk leragadva? – Úgy tűnik, kissé későn fogta fel, hogy miket is vágtam a fejéhez. – Hát inkább vagyok ódivatú, minthogy olyan nagyvilági gondolkodású legyek, hogy rávessem magam a pasimra, alig néhány hét együtt járás után.

– Aljas, szemét disznó! Megjátszod itt a szentet, de neked még párkapcsolat se kellett ahhoz, hogy egymásra vessétek magatokat a kis Tanyával.

– Tanya és köztem semmi sem történt. De a mai napig nem adtál magyarázatot arra, hogy mi volt a drága Willecskével. Neki is hagytad, hogy fogdosson, mint ahogyan Alexnek is?

Megelégelve azokat, amiket a fejemhez vágott (abban a pillanatban nem érdekelt, hogy én is mondtam dolgokat), és nem törődve azzal, hogy megsérülhetek, a tenyerem nem éppen simogatás céljával találkozott az arca egyik felével. A csattanás hangossága sem tudta elnyomni a felszisszenésemet. Nem tagadom, hogy fájt a pofon, amit adtam neki, az viszont nyilvánvaló volt, hogy ő szinte meg sem érezte.

Egy hosszú pillanatig, ami lehet, hogy egy perc is volt, dühtől szikrázó szemekkel tekintettünk egymásra, aztán valami olyasmi történt, amire csak egy-két telenovellában volt példa.

Mire gondolatban elmormoltam volna, hogy ukmukfukk, már Edward haját markoltam, miközben durván csókoltuk egymást. Nem igazán finomkodott velem, és ezt őszintén szólva nem is nagyon bántam. Az ölébe kapott, és én rögtön a dereka köré fontam a lábaimat. Még mindig csókolózva indultunk meg a ház felé.

– Nem történt semmi Willel, esküszöm – motyogtam a szájának.

– Tudom, tudom – lehelte Edward a számba. – Sajnálom, amiket mondtam.

– Tudom, tudom – leheltem. – Alex nem fogdosott. Csak a combomat masszírozta a csontfájdalom miatt. Én is sajnálom, amiket mondtam.

Edward elhúzta a fejét tőlem, és csibészesen rám mosolygott.

– Igazad volt a fantáziálós részben. Nagyon mocskos fantáziáim voltak rólad. – És újra a számra tapadt.

A szobámban kötöttünk ki, ahol szinte mindent toll borított, „hála” annak, hogy szétvertem Edwardon egy párnát.

Leült az ágyra velem az ölében, és a hajamat a vállamra simítva bámult rám. Az ajkai a csókjaimtól nedvesek voltak.

– Szeretném, ha elmondanád, hogy miért mondtál rám mindenféle csúnya dolgot. Ha jól sejtem, a dolog a vámpírrá válással kapcsolatos. És most, kérlek, ne kiabálj!

– Azt hiszed, nem jöttem rá, hogy sajnálatból akarsz átváltoztatni? Sajnálsz, amiért ilyen fiatalon beteg lettem, és nem akarok meghalni, ugyanakkor küzdeni sem.

– Komolyan megfordult a fejedben, hogy csak szánalomból teszem? – nézett rám hitetlenkedve.

– Korábban nem akartad megtenni, most viszont már két hét múlva nyélbe akarod ütni – emeltem fel kissé a hangomat. – Nyilvánvaló a sajnálatod.

– Kis butusom. Nem akarlak elveszíteni téged. Abban a pillanatban, hogy meghalnál, rögtön utánad mennék, és csak reménykedhetem abban, hogy annak ellenére, hogy mi vagyok, találkozhatnánk a mennyországban. Normális életet akartam neked, de most már önző vagyok, és magamnak akarlak örökre.

– De ott van a sajnálat is, és azt nem tudnám elviselni, hogy ha rád nézek, megforduljon akárcsak egyszer is a fejemben, hogy csak azért tetted, mert beteg voltam. Te magad mondtad, hogyha nem haldokolnék, nem változtatnál át, és Edward én most...

– Szeretlek, Bella – vágott közbe. – Mindennél és mindenkinél jobban. És kockáztatnom kell, bár lehet, hogy gyűlölni fogsz.

– Edward, miről beszélsz? – kérdeztem kissé megrémülve, és nem tudtam mire vélni, hogy az ágyra fektet, majd felém mászik. – Mit művelsz?

– Ha örökké gyűlölsz majd, meg fogom érteni, de minden nap imádkozni fogok, hogy egy nap megbocsáss nekem.

Megcsókolt. Lágyan, gyengéden. Talán a legszebb és legédesebb csókunk volt.

– Szeretlek – suttogta, és mélyen a szemeimbe tekintett, és miután azt mondtam neki, hogy „én is”, lehajtotta a fejét.

Hallottam, ahogyan mélyet lélegez az illatomból a nyakamnál, majd mikor újra láttam a szemeit, azok feketék voltak.

– Edward! – rémültem meg, és igyekeztem kimászni alóla, azonban a kezei az enyémeket az ágyhoz szorították, és a teste is rám nehezedett. – Edward, mit csinálsz? – sipítottam.

– Nem hagysz más lehetőséget nekem – suttogta, majd újra lehajtotta a fejét.

A következő pillanatban pengeéles fogai felszakították a nyakamon a bőrt, ahogyan belém harapott.

Felordítottam a fájdalomtól.