Eternity - 48. fejezet Part 1.

Sziasztok!

Most ennyire futotta tőlünk, és tényleg elnézést kérünk, amiért csak most frisselünk, de összehozni nyáron, hogy mindketten egy időben otthon legyünk egy kissé bajos. Lehet, hogy még lesz folytatása a fejinek, ez majd kiderül este.

Most csak jó szórakozást kívánunk és köszönjük a türelmeteket!

Pusz

Pupi & Szylu

48. fejezet

So close, so far

„Én szóra váltanám a gondolatot,

De félek, hogy nem érdekel

Sajnos nem állnak össze a mondatok

Én nem ide jöttem

Nem ezt akartam

Reményt kaptam csak az útra

Én, az örök átutazó

Azt, hogy minden bűnöm megbocsájtható.”

(Ákos: Hello)

A tekintetem ide-oda cikázott Edward és a hasam között és egy apró kis hang, annyi sem jött ki a torkomon. Az agyamban egymást követték a jobbnál jobb kifogások, de egyik sem volt jó arra, hogy leszereljek egy túlságosan is kíváncsi vámpírt, aki olyan szemekkel meredt az arcomra, mintha minden egyes vonásomat örökre az emlékezetébe akarná vésni.

Nem tudtam, hogy milyen gondolat futott át az ő agyán, de az arca fájdalmasan eltorzult és két keze közé szorította a fejét.

– Edward! – nyúltam feléje, hogy megérintsem, és feltehetőleg tudta, mire készülök, mert elkapta a csuklómat, mielőtt az ujjaim elérték volna a céljukat.

Szóra nyitotta a száját, de megnémult, ahogyan megvizsgálta a csuklómtól felfelé induló pirosas foltokat, amik a hasamat is borították. Aztán megfogta a másik kezemet, és ott is megnézte a bőrpírt, hogy vizslató tekintete továbbcsússzon a combjaimra.

Olyan hirtelen eresztett el, hogy majdnem hátrabukfenceztem, de még időben visszanyertem a lélekjelenlétemet és sikerült úgy magamra kapdosnom a ruháimat, hogy a sötétségben egyiket sem vettem fel fordítva. Egy piros pont nekem!

Edward úgy ült ott, mint akinél teljes a rövidzárlat, és csak nézett, de talán nem látott. Nem volt erőm ahhoz, hogy végigcsináljam ezt az egészet, még túl gyengének éreztem magam hozzá, így hát azt tettem, amit mindig, ha összesűrűsödtek a dolgok a fejem felett. Felvettem a nyúlcipőt, és csapot, papot, plédet és Edwardot ott hagyva futásnak eredtem az autóm felé.

Arra számítottam, hogy majd a kocsim oldalának dőlve ott találom kedvesemet – egy vámpír elől csak úgy nem menekülhet el az ember –, de csalódnom kellett. Csalódnom? Csalódott voltam, vagy csak a megszokás mondatta velem, hogy így érezzek, mert nem állított meg.

Remek, egy filozófiai dilemma, amit ráérek később is megvitatni magammal és a skizofrén haverjaimmal, de nem most.

Feltéptem a kocsiajtót, de még mielőtt beültem volna, engedtem magamnak egy pillantást a vállam fölött hátra és a látványtól lefagytam.

Edward még mindig ott ült, ahol hagytam és nem mozdult. A szemében viszont tengernyi érzelem tükröződött – már amit a holdfényben ki tudtam venni – és a legdominánsabb az undor és a gyűlölet volt. Én pedig már ismertem annyira, hogy tudjam, kinek szólt ez az undor és gyűlölet. És nem hagyhattam, hogy valami meggondolatlanságot tegyen, csak azért, mert az önutálata éppen most lobbant fel.

Dühösen vágtam be az ajtót, és visszacaplattam hozzá, majd megálltam közvetlenül előtte. Semmi reakció. A kezemmel integettem az orra előtt. Ismét semmi reakció.

– Edward – szóltam hozzá gyengéden.

Semmi.

– Edward! – nyomtam meg a nevét egy kicsit erősebben.

Még mindig nem reagált.

– EDWARD! – kiáltottam torkom szakadtából, és úgy tűnt, hogy már az első pillanattól kezdve erre lett volna szükség, mert végre rám emelte a tekintetét.

Nagyot kellett nyelnem, hogy összeszedjem magamat és bele tudjak kezdeni a mondókámba, ami nagy valószínűséggel csak pár mondatból fog állni. Például ilyenekből.

– Mielőtt elkezdenéd a saját magad által kreált elméletekbe belelovallni magadat, leállítalak – mondtam és még azt is sikerült összehoznom, hogy egyenesen a szemébe nézzek. – Nem…

– Azt ne mondd, hogy nem bántottalak, az Isten szerelmére! – fakadt ki, és haragosan megvillant a tekintete.

– Pedig feltett szándékom volt ezt mondani, hiszen ez az igazság – fontam össze a kezeimet a mellkasom előtt.

Edward felkapkodta magára a ruháit – talán ő is rájött, hogy eléggé kellemetlen lett volna lefolytatni ezt a beszélgetést úgy ez tök idegen helyen, hogy ő meztelen, én meg talpig fel vagyok öltözve – és most már ő is talpon volt.

– Igen? – vonta fel a szemöldökét és máskülönben imádtam arcának ezen apró gesztusát, de nem most, mert nem volt benne semmi játékosság. – Akkor mivel magyarázod a szinte az egész testedet beborító vörös foltokat? A legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy egy szörnyeteggel szeretkeztél, aki annyira sóvárgott már a tested után, hogy teljesen elfeledkezett magáról.

Minden szavával mintha egy kést forgattak volna meg a mellkasomban, és az sem segített a helyzetemen, hogy szörnyű fejfájás tört rám. A homlokomhoz emeltem a kezemet és finoman masszírozni kezdtem az orrnyergemet, hátha attól elmúlik – hiú remény! –, de Edward másként értelmezte ez az apró mozdulatot.

– Megértem, hogy dühös vagy rám, és soha többé nem akarsz látni, de tudnod kell, hogy szeretlek és soha nem…

Ez volt az a pillanat, ahol elvesztettem a türelmemet, és olyat tettem, amit még soha.

– Fogd be, fogd be, FOGD BE! – üvöltöttem, és akár akartam, akár nem, egy árulkodó könnycsepp kibuggyant a szemem sarkán és alattomosan folyt végig az arcomon.

Edward annyira megdöbbent, hogy levegőt is elfelejtett venni, a szemei pedig a kétszeresére tágultak, de nekem ennyi idő elég volt, hogy egy kicsit rendbe szedjem a soraimat. Nagy levegőt vettem, és kiböktem.

– Nem te voltál, rendben? – tettem hozzá a kérdőszócskát, hogy költőivé varázsoljam a mondatot, de válaszra sem várva sarkon fordultam, és otthagytam őt.

A lehető leggyorsabban szedtem a lábaimat, hogy minél hamarabb eltűnhessek onnan, sőt nem csak onnan, hanem még a környékről is. Nem foglalkoztam azzal, hogy az agyam egyre csak azt kántálta nekem, hogy forduljak vissza, rohanjak oda Edwardhoz, és szorosan öleljem át őt, bevallva neki mindent arról, hogy mi is történik velem tulajdonképpen. Vágytam arra, hogy a karjaiban találjak megnyugvást, hogy ha csak néhány pillanatra is, de az oltalmazó ölelése elfeledtesse velem, mennyire nyomorultul érzem magam, mégsem futottam vissza hozzá. Ő jelentett számomra mindent a világon, ő jelképezte a szerelmet, a szenvedélyt, a boldogságot, a lelki békét, Edward volt az első férfi az életemben, és ezek voltak a nyomós okok, amiért nem vetettem magam a karjaiba, mert nem akartam megtörni, és tönkretenni őt. Amikor néhány nappal ezelőtt eljöttem Forksból, elfogadtam azt, hogy többé nem láthatom őt, hogy mindennek vége, esélyem sem lesz újra azokba a gyönyörű szemeibe nézni, sosem láthatom többé a féloldalas mosolyát, nem érezhetem a csókja ízét, nem ölelhetem át, és soha többé nem nyöszöröghetem a nevét szeretkezés közben. Aztán csak úgy ott termett a szalon előtt ostoba reményeket adva nekem, hogy talán mégis van együtt jövőnk. De újra és újra rá kellett döbbenjek, hogy nem szabad álmodoznom, és legfőképpen nem szabad elmondanom neki az igazat, a valódi okot, hogy miért szakítottam vele, miért léptem le egyetlen szó nélkül, és hogy miért menekülök tőle ebben a pillanatban is.

Edward hirtelen termett előttem, sikeresen kiszakítva engem a gondolataimból, és elkínzott arckifejezéssel nézett rám.

– Nem hagyhatsz csak így faképnél! Nem teheted ezt velem. Mire céloztál azzal, hogy nem én okoztam azokat a piros foltokat rajtad?

– Semmire sem céloztam – morogtam neki dühösen.

Az volt a legegyszerűbb, ha megsértem őt, mert úgy elérhetem azt, hogy végre itt hagyjon engem a jó fenébe, hogy vissza se nézzen, és bár képtelen a felejtésre, de valahogyan kiűzzön engem a fejéből. De nagyon úgy tűnt, hogy nem sikerült megbántanom őt, sőt még csak meg sem hökkent azon, hogy nem éppen kedvesen szóltam hozzá. Várakozóan tekintett rám, természetesen nem hitte el, hogy azok a foltok csak úgy, hipp-hopp rajtam termettek...

– Hogy szerezted őket? – kérdezte gyengéden, majd nagyot nyelt, és a szája elnyílt. – Csak nem...? – vonta fel a szemöldökét, és a kezei ökölbe szorultak, miközben morgás csúszott ki az ajkai közül.

Szinte láttam, ahogyan az agyában dolgoztak a fogaskerekek, lázasan kutatva ésszerű magyarázat után, hogy aztán az egyetlen lehetőséget vetítsék a szeme elé, ami magyarázat lenne a foltjaimra: egy vámpírral szeretkeztem. És mivel váltig állítottam, hogy nem az ő hibája, így egy másik vámpírra gondolt. Kizárásos alapon pedig ez a személy csakis Alex lehetett.

Egy hosszú pillanatig bámultam rá, tekintetem elidőzött az ajkain, és a gyomrom görcsbe rándult, ahogyan visszaemlékeztem, az a száj mit csinált velem percekkel ezelőtt, micsoda „kínokat” okozott, ahogyan a nyelvével együtt a combjaim között elidőzött. Lesütöttem a szemeimet, amikor rádöbbentem, nem az emlékezésnek van itt az ideje, hanem annak, hogy válaszoljak Edward kérdésére.

– De igen – leheltem a szavakat – lefeküdtem valakivel. – És egyenesen a szemeibe néztem.

Edward felszisszent, majd hangosan kifújta a levegőt. Szemeit szorosan lehunyta, és mérgében a fogait csikorgatta, amitől felállt a szőr a hátamon. Megborzongtam a fülsértő hangra.

– Alexszel? – préselte ki nagy nehezen azt az egyetlen szót, aztán a fogai újra csikorogni kezdtek.

Képtelen voltam válaszolni neki, egyszerűen nem bírtam kimondani, így csak bólintottam. Edward ajkait szalonképtelen szavak tucatjai hagyták el – meg tudok rá esküdni, hogy ilyen durva káromkodást nem hallottam még tőle, mióta ismerem. Igazán ki sem néztem volna belőle, hogy ő ilyen szavakat ismer, na, nem mintha én olyan mindenben jártas, mocskos szájú csitri lennék, csak azért hall az ember egyet s mást.

Edward mindig ügyelt arra, hogy igazi úriember legyen: figyelmes, tisztelettudó. Megválogatta a szavait, és bármi történt, tartotta is magát ehhez, nem káromkodott, nem hagyták el az ajkait nyomdafestéket nem tűrő dolgok. Jó, persze egy-egy gyengébb szitkot hallottam már tőle, de nem olyat. Aki előttem állt abban a pillanatban nem az úriember volt. Bár voltak még momentumok, amikor a gáláns férfi kiveszett belőle ideig-óráig, például szeretkezés közben – senki sem hitte volna el róla, hogy milyen szenvedélyes. Vagy ott voltak még azok az alkalmak, amikor piszkos dolgokat duruzsolt a fülembe, hogyha kettesben leszünk, miket fog csinálni velem.

– Ég veled, Edward! – suttogtam aztán, majd rá sem nézve ott hagytam őt, és a kocsi felé siettem.

A biztonsági övet rángattam, mert az a szemét kicseszett velem, és beragadt. Küzdöttem az ellen, hogy elsírjam magam, és az a nyamvadt öv csak rátett még egy lapáttal a pocsék kedvemre. A gázra tapostam, és a kormányt markoltam, hátha úgy hamarabb magam mögött tudom hagyni Edwardot és Miamit is. Az ablakot leengedtem, és hagytam, hogy az egyre hűvösebb levegő az arcomba vágjon. Ettől reméltem, hogy kiűz minden gondolatot a fejemből, elfeledtet velem mindent. A szemeimet az úton tartva a mobilomért nyúltam az anyósülésre, majd kitapintva a gombokat, megnyomtam az Alexhez tartozó gyorshívót, és kihangosítottam a készüléket.

– Nem kellett volna megmondanod Edwardnak, hogy Miamiba mentem – morogtam, mikor beleszólt a készülékbe.

– Szóval akkor nem volt édes kibékülés meg happy end – vonta le a következtetést, és mintha csalódottságot véltem volna felfedezni a szavaiban. – Remélem, azért a kocsimat visszaszolgáltatja valahogyan, épen és egészségesen – motyogta.

– Nem tudom, hogy miként, de ki foglak nyírni. NEM KELLETT VOLNA ELÁRULNOD ENGEM! – kiabáltam.

– Mondott valami ronda dolgot, ezért vagy dühös? – kérdezte higgadtan, amitől én csak még pipább lettem.

Utáltam sötétben vezetni, ráadásul több órányi autóút várt még rám, míg végre Jacksonville-be érek, és ettől csak még jobban kiborultam. Fáradt voltam a vezetéshez, sőt nem csak ahhoz, hanem úgy mindenhez.

– Nem mondott semmi ronda dolgot. Alex... – kezdtem tétován, és mikor folytatásra ösztönzött, egyszerűen csak kiböktem. – Bevallottam Edwardnak, hogy lefeküdtem veled.

– Neked elment a maradék józan eszed is! – sipította. – Tudod, hogy nem vagyok beszari pasi, meg nem félek Edward Cullentől, de az tuti, hogy idejön, és le fogja tépni a fejem. Darabokra fog szaggatni, és miután buldózerrel áthajtott rajtam néhány milliószor, a parton tábortüzet csinál belőlem.

– Azért szólok, hogy menekülj, vagy találj ki valamit, mert nem fogadta higgadtan a dolgot. Mármint nem üvöltözött meg semmi ilyesmi, de csak azért, mert nem hagytam neki rá lehetőséget, csak fogtam magam, kocsiba pattantam, és leléptem.

– Teljesen biztos vagyok benne, hogy megzakkantál. Erre más magyarázat nincs, minthogy begolyóztál. Olyat mondani egy vámpírnak, hogy megcsaltad őt, kész halálos ítélet... rám nézve.

– Te meg betojtál, mintha az előbb azt mondtad volna, hogy nem félsz tőle – húztam az agyát, és egyetlen pillanatra elfeledkezve a helyzetről felkuncogtam.

– Bella... – nyújtotta el a nevemet –, úgy tűnik, hogy még sokat kell tanulnod a vámpírokról. Lehet, hogy már mondták neked, lehet, hogy még sosem hallottad, de az éhes vámpírnál csak a féltékeny vámpír a veszélyesebb. És a te Edwardod most mindkettő kategóriába beleesik, biztosan éhezik arra, hogy féltékenységében cafatokra tépkedjen engem. Egy féltékeny vámpírtól még én is tartok, főleg egy olyan kategóriájútól, mint Edward.

Egy pillanatig elemeztem az utolsó mondatát, de nem igazán értettem, hogy mire is célzott Alex, így rákérdeztem, mire így felelt:

– Úgy értettem azt, hogy olyan kategóriájú, mint Edward, hogy a te exed már attól a haját tépte, ha Mike Newton rád mosolygott.

– Én szerettem, hogy olyan féltékeny – sóhajtottam fel ábrándozóan. – A féltékeny pillanatok után mindig szenvedélyesebb volt velem, kevésbé bírt magával, szeretkezéskor...

– Hékás, az intim részletekre nem vagyok kíváncsi. Nemrég vadásztam, úgyhogy ne kavard fel a gyomrom, mert még a végén édesanyád perzsa szőnyegére hányom a szarvasvért.

– Ígérd meg, hogy nem nyírjátok ki egymást, ha felbukkanna Edward! – követeltem tőle határozottan.

– Mindent megteszek az ügy érdekében, vigyázz magadra az úton. – Még elköszönt tőlem, aztán letette a telefont. Bekapcsoltam a rádiót, és egy pörgősebb számhoz tekertem. Csak egyetlen pillanatra vettem le a tekintetemet a kihalt útról, és mikor újra kibámultam a szélvédőn, felsikítottam.

Minden olyan gyorsan történt, csak arra emlékszem, hogy elkaptam a kormányt, és a fékbe tapostam, a következő, ami rémlik, hogy az autó megpördült az úton, és keresztben állt meg az úttesten. Aztán arra eszméltem fel, hogy nyílik a mellettem lévő ajtó.

– Jól vagy? – kérdezte egy aggódó hang, és felém nyúlt.

Rácsaptam a kezére, és dühösen ráförmedtem.

– Nem, nem vagyok jól. Arra pályáztál, hátha fejre állok a kocsival?

– Miért nem az útra figyeltél? Megállt az ember esze – túrt a hajába, miután kikapart a kocsiból.

– Nem inkább vámpírt akartál mondani? – vontam fel a szemöldököm.