Eternity - 15. fejezet

     Sziasztok!

Először is bocsánat, bocsánat és bocsánat!

Tudom, hogy vasárnapra ígértük, de elszúrtam (Szylu). Az egerem úgy látszik, nem komálta a banki átutalást, mert vasárnap délelőtt csütörtököt mondott a tranzakció után. De nem ez a lényeg.

Öt nap csúszással, de meghoztuk a fejit, ami még minket is kiakasztott. Igen, ugyanis mi is fogtuk a fejünket, hogy most hogyan tovább?! Mert ez aztán cifra helyzet, azt meg kell hagyni! Huh, és a végek!

De mielőtt átadjuk a fejit, pár dolgot azért megosztunk Veletek! Jó pár beszélgetés után rájöttünk valamire. Annyi rossz dolog ért bennünket az utóbbi időben, hogy azt már megemészteni is nehezen tudtuk. (És most nem sajnáltatni akarjuk magunkat, félreértés ne essék!) Kaptunk hideget is, meleget is egyaránt, de csak még erősebb lett az elhatározásunk, hogy végigcsináljuk. Nem érdekel bennünket, hogy ki mit gondol, vagy mond rólunk, a viselkedésünkről, vagy a gondolkodásmódunkról.

Tudjuk, hogy baromi nagy baklövés lett volna, ha a frissmegvonást Rajtatok vezetjük le és ezzel Titeket büntettünk volna és nem az illetékes személyt, akit pusztán csak ignorálni kellett volna, és punktum. Reméljük, hogy nem haragszotok ránk, de abban a helyzetben annyira el voltunk keseredve, hogy nem is gondolkodtunk logikusan!

A közeljövőt úgy tervezzük, hogy felvesszük a pókerarcot és írunk. Elsősorban a magunk szórakoztatására és ha ez másoknak is tetszik, hát, annak nagyon, de nagyon fogunk örülni!

Tartani fogjuk magunkat az egy hetes frissítéshez, kivéve, ha beüt valami természeti katasztrófa (lásd: bedöglik az egér, másnaposak leszünk, no net=no külvilág stb.) és a zh. és vizsgaidőszakban sem ígérhetünk semmit.

Az ilyen szép hosszú bejegyzések is eltűnnek a fejik elől, szóval meg lehet nyugodni! :D

Írni fogunk, és drága hőseinket képtelenebbnél képtelenebb helyzetekbe hozzuk, ugyanis még CSAK MOST indulnak be igazán az események! És ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy nem egy, hanem két szereplő szemszögéből mutatjuk meg az eseményeket most, ami annyit tesz, hogy dupla függővég! MUHAHAHA!

Jó szórakozást és nem megölni!

Puszi: Szylu és Pupi

15. fejezet

Mindig az jön, ami még nem volt…

„I don't know what's worth fighting for

Or why I have to scream.

I don't know why I instigate

And say what I don't mean.

I don't know how I got this way

I know it's not alright.

So I'm breaking the habit,

I'm breaking the habit

Tonight”

(Linkin Park: Breaking the habit)

(Bella szemszöge)

„Tíz óra környékén ott vagyok nálatok az ablakod alatt. Beszélnünk kell, fontos! Edward”

Nagyokat pislogtam és nem mertem hinni a szememnek. Mindenre számítottam, csak erre nem. Elzsibbadt ujjaim végre felengedtek és gyorsan pötyögni kezdtem a választ.

„Neked teljesen elmentek otthonról! Charlie totál ki fog akadni, ha idejössz! Majd hétfőn beszélünk, nem lehet annyira fontos, hogy nem tudjon várni. Jó éjt! Bella”

Nem tudom, miért lettem hirtelen dühös, de kinyomtam a telefont és finoman az asztalra dobtam. Visszamásztam az ágyba, miközben a könnyeimmel küszködtem. Gyűlöltem magamat, amiért Edward ekkora hatással van rám és már egyetlen szavával is ilyen érzéseket kelt bennem.

Végigzuhantam az ágyon és a fejemre rántottam a takarómat. Nem akartam gondolkozni, nem akartam felidézni magamban a ma reggel az autóban történteket és nem akartam elutasító szavait ismét hallani.

Agyam lassan kezdett elfáradni a teljes napi érzelmi feszültségtől és már az alvási fázisnak abban a szakaszában voltam, ahol belecsúsztam volna az álmok jótékony világába, de még érzékeltem a külvilágot. És a külvilág érzékelésének képessége volt a vesztem.

Hallottam, hogy halkan koppan valami az ablaküvegemen, aztán csend. Majd megint koppant és megint csend. És ez így folytatódott, amíg aztán el nem halt és finoman meg nem reccsent az ablakom előtt álló fenyőfa egyik ága.

Erre a hangra már felpattant a szemem és lerúgva magamról a takarót az ablakhoz osontam. Felhúztam, mire a jeges levegő hirtelen becsapott a szobámba és megborzongtam. Kihajoltam és lebámultam a holdfényben sápadtan csillogó hóra, de ott nem láttam semmit sem.

Ekkor ismét reccsenést hallottam, ami egyenesen az ablakomig nyúló faág felől jött és odakaptam a fejemet. A törzs és az ág találkozásánál egy aranybarna szempár csillant meg és fókuszálva ki tudtam venni most már az egész alakot is. A nyúlánk, ismerős figura könnyedén és lezseren ült az ágon és nem zavarta, hogy havazik, korom sötét van és frankón nem itt kéne lennie.

– Neked tényleg hiányzik egy kereked! – sziszegtem és már lecsaptam volna az ablakot, ha nem kúszik végig a fán és nem kapaszkodik bele az keretbe, hogy egy kecses mozdulattal landoljon a szobámban.

Odament az íróasztalomhoz és felkapta a telefonomat, majd megpördült és dühösen meredt rám.

– Kinyomtad – morogta és megmozdította a telefont, hogy demonstrálja, miről beszélünk.

– Gratulálok – válaszoltam csípőre tett kézzel, de azért halkan, mert Charlie már aludt. – Hatalmas agyi kapacitás kellett ahhoz, hogy ezt a következtetést le tudd vonni!

– Befejeznéd ezt a cinikus viselkedést? – szűkült össze a szeme.

–  Oh, hogyha túlságosan elviselhetetlen vagyok a számodra, tehetsz egy szívességet és távozhatsz – vontam fel a szemöldökömet. – Tudod, ez az én szobám, ha nem vetted volna még észre.

– Beszélnünk kell – mondta ellentmondást nem tűrően és leült a hintaszékbe.

– Persze, foglalj helyet és érezd otthon magadat – morogtam. – Aztán ha kipihented a fáradalmaidat, akár fel is szívódhatsz.

– Fontos – közölte, mintha csak magával beszélgetne.

– Miért van egy olyan érzésem, hogy addig nem szabadulok meg tőled, amíg el nem mondtad a kis monológodat? – sóhajtottam és finoman visszacsuktam az ablakot.

– Nő vagy, a megérzéseitek nagy valószínűséggel be szoktak jönni – nyugtázta és halvány mosoly jelent meg az ajkain.

– Kösz – motyogtam és csüggedten huppantam le az ágyra Edwarddal szemben, hogy saját kivégzésem személyes szem- és fültanúja legyek.

Edward egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, ami normális körülmények között zavarba ejtett volna, de nem most. Dacosan néztem vele farkasszemet és a szemkontaktus csak akkor szakadt meg, amikor végigpillantott öltözékemen.

Rendben, a fekete trikó, francia bugyi összeállítás nem éppen a legideálisabb, amikor egy „vadidegen” srác tartózkodik a szobádban – akivel nem mellesleg aznap reggel még aktív feltérképezést folytattál –, de senki sem számított rá, hogy az éjszaka kellős közepén megjelenik.

Edward nyelt egyet és gyorsan visszakapta rám a tekintetét. Megkönnyíthettem volna a helyzetét azzal, ha magamra húzom a takarót, vagy felveszek valamit, de ma nem tartottam gyereknapot.

– Bella, ez így nem mehet tovább! – kezdett bele a szentbeszédbe, ami semmi jót nem ígért. – Te tényleg fantasztikus lány vagy. Jó a humorod, talpraesett vagy és hazudnék, ha ezt mondanám, hogy nem vagy gyönyörű, de…

Edward itt megakard a mondandójában és nagyot sóhajtott, majd folytatta.

– Tudod, nekem időre van szükségem, hogy átgondoljam a dolgokat velünk kapcsolatban. – Hangja teljesen komolyan csengett. – Ez nálam bonyolult. Egy kis térre és magányra van szükségem, hogy tisztán lássak, ezért pár hétre elutazom és meglátogatom az Alaszkában élő rokonaimat.

A másodperc törtrészéig azt hittem, hogy csak viccel velem, és majd elkezd nevetni meglepődött arcom láttán, de semmi ilyesmiről nem volt szó. Sötétarany, feketébe átmenő szemében mintha bánat és fájdalom csillant volna meg, de a fényviszonyok miatt nem lehettem biztos benne.

Hagyta, hogy megemésszem a dolgokat, hogy összeszedjem magamat és rendezhessem arcvonásaimat. Mindez körülbelül két-három percet vett igénybe, és utána is csak suttogva tudtam megszólalni.

– És ezt mind miért osztottad meg velem? – kérdeztem, és elfordítottam a fejemet, hogy ne lássam az arcát. – Nem tartozol semmilyen magyarázattal nekem. Megtehetted volna, hogy lelépsz minden szó nélkül.

– De nem akartam, hogy ezt hidd, mindez miattad van – suttogta és olyan villámgyorsan termett előttem, hogy nem is érzékeltem.

Ujjait gyengéden az arcomra csúsztatta és finom erőszakkal maga felé fordította. A cinizmus maradt az utolsó és egyetlen fegyverem, amit még nem vett el tőlem, így szavaira felvontam a szemöldökömet, da a hangom továbbra is csak halvány emléke volt régi önmagának.

– Tényleg? – motyogtam és végre bele mertem nézni a szemébe.

– Ez lesz most a legjobb mindkettőnknek – tért ki a válaszadás elől.

Közel hajolt és lágyan megérintette hűvös ajkaival a homlokomat, majd felállt és az ablakhoz lépett.

– Visszacsókoltál – suttogtam a hátának.

– Tudom és nem is fogom tagadni – súgta, de éreztem, hogy elharapta a mondatot, miközben hátranézett a válla felett. – És éppen emiatt félek.

– Ezt most nem értem – zavarodtam össze, mire ő egy apró mosolyt adott cserébe.

– Nem is baj – mondta és kinyitotta az ablakot. – Szia és jó éjt! Majd találkozunk, Bella!

Olyan gyorsan tűnt el a látóteremből, hogy kénytelen voltam azt feltételezni, egyenesen a földre ugrott le és nem vacakolt a fenyőfával. Odarohantam – persze csak halkan, mert az sem hiányzott még, hogy Charlie felkeljen és betévedjen a szobámba – és kihajolva még éppen láttam, hogy elnyeli őt a sűrű hóesés és a sötétség.

Pár pillanattal később egy motor lágy dorombolása szállt felém és az ezüstszín Volvo söpört végig az utcánkon a lámpák megvilágításában. És a Volvo nem a Cullen-ház irányába tartott…

A szombatot követő másfél hét eseménytelenül telt el. És ezt szó szerint kell érteni, ugyanis tényleg nem történt semmi sem. Mintha Edward távozásával együtt az élet is eltűnt volna a közelemből.

A szerdai vacsora természetesen elmaradt, de hát mire is számítottam? Hogy majd Edward csak az én kedvemért visszaautókázik Alaszkából, amikor tulajdonképpen miattam lépett le? Mert nem volt mit tagadni, előlem menekült el.

A többi Cullen is eléggé levert volt testvérük távozása miatt, de engem azért próbáltak jobb kedvre deríteni. Mindig volt mellettem valaki, mintha felügyeletre szorulnék. Nem panaszkodtam, hiszen látták rajtam, hogy jólesik a kedvességük. Az étkezések alkalmával az ő asztalukhoz ültem, de most még kevesebbet ettem, mint ők, ami nagy teljesítmény volt.

Ha csak tehettem, elkerültem az Edwardot is érintő beszélgetéseket, ám ez nem mindig adatott meg. Emmett például az egyik alkalommal nyögte be a következőket:

– Az öcsémnek egyszerűen elmentek otthonról! – morogta az orra alatt. – Vagy gynophobiája van!

Először úgy gondoltam, hogy elengedem a fülem mellett a megjegyzést, de az a furcsa szó fúrta az oldalamat, így rákérdeztem.

– Hogy mi?

– Gynophobia – sóhajtotta. – Retteg a nőktől.

Pár pillanatig egymásra meredtünk, majd Edward távozása óta először nevetni kezdtünk. A csengőszó szakította félbe ideiglenesen támadt jókedvünket. Felkeltünk, én pedig vártam, hogy vajon most ki lesz a bébicsőszöm.

Alice odatáncolt hozzám, de Jasper lágyan megérintette a karját, amikor belém akart karolni.

– Ha nem baj, szeretném elkísérni Bellát – nézett le barátnőjére, aki velem együtt furcsán pislogott, majd felderült az arca és egy gyors puszi kiosztása után már ott sem volt.

Csodálkoztam, ugyanis Jasper eddig tartotta tőlem a két lépés távolságot. de mindig nagyon kedves és közvetlen volt a maga fura módján. Most meg ő kísérget angolra? Ebből mi lesz?

Csendesen sétáltunk a terem felé a hóban – még mindig nem olvadt el –, amikor Jasper megszólalt.

– Vissza fog jönni.

Nem kérdés volt. kijelentés.

– Tudom, de nem ez az, ami miatt pocsékul érzem magamat – sóhajtottam és a cipőmet figyeltem.

– Hanem? – kérdezte.

– Nem ment volna el, ha az autóban… – haraptam el a mondatot, mert észbe kaptam és fülig vörösödtem.

– Nem csókolóztok? – fejezte be a mondatomat és éreztem a hangján, hogy nevetett.

Csak bólintásra futotta tőlem.

– Nem ismerem olyan jól az öcsémet, mint Alice, de abban biztos vagyok, hogy akkor is lelépett volna, ha ez nem történik meg – felelte, mire odakaptam a fejemet.

Jasper szelíden nézett vissza rám, penge vékony ajkain most mosoly bujkált.

– Ne várj tőlem magyarázatot, mert azt az ő engedélye nélkül nem adhatom meg, de a lényeg az, hogy ne magadat hibáztasd, mert nem vagy bűnös – válaszolta és finoman a terem felé tolt. – Most meg menj, mert már bent van a tanár.

Visszamosolyogtam rá, és beléptem a terembe, ahol már tényleg ott szobrozott a tanár. Leültem a helyemre – a mellettem lévő szék üresen maradt – és elmerengtem azon, hogy most miért vagyok ennyire nyugodt és összeszedett. Sokáig nem töprenghettem rajta, mert Mr. Mason megkezdte az órát.

Egy másik nap elugrottam a kórházba, hogy felkeressem újdonsült nőgyógyászomat és felírassak vele gyógyszert. A kórházi látogatás olyan jól sikerült, hogy a megüresedett recepciós állást is megkaptam – hirtelen felindulásból bementem az állásinterjúra és összejött –, persze csak félmunkaként. Suli után, négytől nyolcig, hétvégéken pedig reggel nyolctól délután négyig fogok szép szemeket mereszteni a kórházba tévedőkre. Jól jön a plusz pénz és volt valami öröm az ürömben is.

A következő hét csütörtökén aztán olyan dolog történt, ami kirángatott ebből a cseppet sem derűs hangulatból. Éppen futásból értem haza és letusoltam, amikor megszólalt a telefonom. Meg sem kellett volna lepődnöm, hogy Lori hívott, de mégis ez volt a helyzet, ugyanis totálisan elfelejtettem a másnap esedékes Seattle-i Linkin Park koncertet. Tudom, tudom, egy LP-koncertet csak úgy nem felejt el hipp-hopp az ember, de ha egy Edward Cullen nevezetű egyén belezavar az összképbe, akkor úgy látszik, hogy borul minden.

Először megfordult a fejemben, hogy lemondom az egészet, de aztán kapcsoltam.

Linkin Park, vágod, Bella, Linkin Park! Ki az az Edward Cullen és hogy jön ő ahhoz, hogy eltántorítson az elhatározásodtól, és attól, hogy jól érezd magadat?

Gyorsan egyeztettünk barátnőmmel és Charlie is hamar beadta a derekát, így semmi akadálya nem volt annak, hogy egy ütős kis búfelejtő estét csapjunk Lorival holnap.

Helyesbítek: egy ütős kis Edward-mentes búfelejtő estét.

És hogy mi lesz belőle?

Hát, az a jövő zenéje.

(Edward szemszöge)

Isten a megmondhatója annak, hogy nem akartam elhagyni Forksot és vele együtt a lányt sem, aki több évtizednyi makacs „én egyedül is boldog vagyok” hangoztatása után rádöbbentett arra, talán nem is olyan jó magányosan, társ nélkül tengetni az örökkévalóság minden egyes napját. Mégsem tehettem mást, el kellett jönnöm, pontosan az érzések miatt, amiket Bella ébresztett bennem. Emmett délelőtti szavai rádöbbentettek arra, amit fagyos és halott szívem mélyén már megismerkedésünk pillanatától tudok, mégpedig, hogyha egy nap végleg – vagy legalábbis addig, míg az itt élő generációk nagy része meg nem hal – itt kellene hagynunk Forksot, nem lennék rá képes Bella miatt. Ő az oka, hogy késő este indultam neki egy hosszú, több órás autóútnak, melynek végállomása a családunk Denaliban élő – vagyis vámpírok lévén inkább csak létező – barátai.

Görcsösen próbáltam elterelni a gondolataimat Belláról és ehhez remek lehetőséget nyújtott a Denali klán egyik tagja, nevezetesen Tanya, aki jó néhány évtizede gyengéd érzelmeket táplál irántam. Azért, hogy ne gondoljak a gesztenyebarna hajzuhatagra, mely egy szív alakú arcot és csokoládészín szemeket keretez, inkább elképzeltem, hogy miként fogad majd Tanya, ha meglát engem.

Tisztában vagyok vele, hogy az elején kitartóan száműzi majd elméjéből a gondolatokat, amelyek az elcsábításomról szólnak, de egy idő után már képtelen lesz arra, hogy ne rám gondoljon. Mondhatni, már hozzászoktam ahhoz, hogy minden találkozásunk alkalmával újra és újra megpróbál engem levenni a lábamról, hátha beadom a derekam neki. Nem hittem abban, hogy ezek valódi érzelmek lennének, sőt biztos voltam benne, hogy nem szerelmet érez irántam, az egész csak a hiúságát bántja, hogy engem még nem kaphatott meg és én nem vagyok rajta az „ez is megvolt már” pasilistáján. Nem tartom könnyűvérűnek, vagy rossz lánynak ezért, egyszerűen próbálom megérteni, hogy vannak bizonyos igényei, melyeket igyekszik kielégíteni.

Bár be kell vallanom, hogy a Denali lányok túlzott szexuális étvágya mindig is furcsa volt számomra, ahogy a családom tagjainak soha el nem múló vágya a párjaik iránt is. Talán csak azért idegen ez számomra, mert én még sosem éltem ezt át, sosem éreztem azt az elsöprő szenvedélyt senki iránt sem. Sosem fordult meg a fejemben, hogy én együtt legyek valakivel, hogy akarjak valakit testestül-lelkestül vagy esetleg csak testestül.

Egyetlen kivétellel. És ez a személy pedig az, aki elől menekülök: Bella. Sosem voltam olyan, akinek perverz vagy pikáns gondolatai támadnak, de Bella ezt is előhozta belőlem, ezzel is megismertetett. Amikor a fenekét bámultam, mikor láttam melltartójának csipkeszegélyét, azon az estén, mikor Jacksont „megismertük” és Bella fedetlen felsőtesttel – bár háttal – állt előttem, mikor ma abban a fekete kivágott felsőrészben szambázott le a lépcsőnkön, minden alkalommal soha azelőtt a fejemben meg nem forduló gondolatok kezdtek kínozni. Egyik forróbb volt a másiknál, és ezek ugyanúgy, mint az érzéseim az emberlány iránt, szintén megrémítettek.

– Már megint Bellára gondolok – csattantam fel és rácsaptam a Volvo kormányára, persze nem teljes erőmből, mert akkor teljesen biztos, hogy porrá zúzom. – Mikor is határoztam el, hogy nem gondolok rá? Két perce? És tessék, már megint ő sajátítja ki az agyam minden egyes kis zugát.

Még csak alig indultam el az úton Port Angeles felé, mikor az egyik pihenőhöz lehúzódtam és egy hirtelen ötlettől vezérelve meg akartam fordulni, hogy visszahajtsak Forksba. Kényszerítettem magam, hogy kitartsak a döntésem mellett és hagyjam magam mögött a szinte mindig esős porfészket.

Folytattam tovább az utamat a lámpákkal megvilágított 101-es úton Port Angeles felé. A megengedett sebesség több mint kétszeresével hagytam magam mögött sorra az utat mindkét oldalról keretező magasba nyúló fákat, melyek a tél miatt levelek nélkül, kopaszon kísértek utamon. A normál – megengedett – sebességgel egy órás, nekem valamivel több mint harminc perces utam alatt egyetlen autó jött csak velem szembe és annak sofőrje is gondolatban megjegyezte: hová sietek vajon? A kérdés valójában úgy hangzik, hogy honnan menekülök? Ki elől? Mielőtt ismét Bellára gondolhattam volna megpillantottam Port Angeles lámpáinak fényét.

Ha nem lennék vámpír is tudnám az utat, hisz nem először járok erre, így rutinosan mentem végig a W Lauridsen Boulevardon, és kanyarodtam az úttal együtt az S Lincoln Streetre. A forgalom itt is elenyésző volt, hiszen ebben a késői órában az emberek nagy része otthon van. A vámpír lévén természetfelettien jó reflex ide vagy oda, mégis be kellett tartanom a  sebességet a traffipaxok és az éjjeli baglyokként a rendőrautókban fagyoskodó zsaruk miatt. Egy bal kanyar az E Front Streetre és egy jobb az N Laurel útra és máris a kikötőben voltam.

Az – eddig – enyhe tél és az ebből adódóan a szokásosnál melegebb időjárás miatt a kompok már két hete járnak, de így is egy órát kellett várnom arra, hogy az aznapi utolsó komp átvigyen Victoriába.

Míg várakoztam, a vizet néztem és akaratlanul gondoltam ismét Bellára, de a családom is eszembe jutott többször is. Tudom, hogy fáj nekik az, hogy egy időre „elhagyom” őket, de belátták, hogy most erre van szükségem. Persze, a kis kobold teljesen ki volt akadva és gondolatban mindenféle sültbolondnak elmondott, amiért azok után, ami köztem és Bella között történt, csak így ukmukfukk lelépek. A bátyáim megígérték, hogy amíg vissza nem esz hozzájuk a fene, mindent megtesznek, hogy Mike Newtont, azt a taknyos nyálgépet – ahogy ők nevezik – távol tartsák Bellától. Rose pedig felajánlotta, hogy aki mégis Bella körül legyeskedne, annak jó pár száz dolláros javítási költséggel kell számolni majd, mert egy-két alkatrész el fog tűnni a kocsijából. Én csak annyit kértem tőlük, hogy míg vissza nem jövök, tartsák életben Bellát és ne hagyják, hogy baja essen vagy megint bazsalikomos ételt egyen. Ezért persze megint fejmosást kaptam Alice-től, hogy hogyan juthat eszembe megkérni őket ilyenre, hiszen ez csak természetes. Jasper szerencsére bevetette fantasztikus képességét, így a maradék percek melyeket még otthon töltöttem, nyugodt hangulatban teltek, Esme könnyek nélküli zokogását leszámítva. Aztán jött csak a neheze, mégpedig mikor Bellának mondtam el, hogy egy időre elmegyek. Pillanatonként változtattam az elhatározásomon, hogy tényleg menjek-e vagy maradjak és ebben nagy szerepet játszott az a kevéske ruha, pontosabban egy, a felsőtestére simuló trikó és a franciabugyi, ami Bellán volt.

Megráztam a fejem, hogy ne gondoljak azokra az elmémbe égett képekre, hogy mennyire kívánatosan nézett ki Bella, mikor nem sokkal ezelőtt a szobájában voltam.

Már csak percek voltak hátra a komp indulásáig, így inkább próbáltam arra koncentrálni, mint sem a perverz fantáziámra. A Denaliig lévő még az én vezetési sebességemmel is majd másfél napnyi úton próbáltam nem Bellán merengeni folyton, hogy vajon éppen mit csinálhat. A családomra gondoltam, hogy milyen volt az első találkozás Alice-szel és Jasperrel, hogy Emmett igazi „elefánt a porcelánboltban” eset volt újszülött évében, ugyanis azt a hatalmas erejét nem tudta kordában tartani és állandóan összetört valamit. Volt időm a családom tagjainak esküvőire is gondolni, hogy számukra mindegyik olyan volt, mintha az első lenne. Mennyire szerencsések ők!

Útközben kétszer meg kellett állnom, tankolni, de ezt leszámítva, na, és a tényt, hogy mindkét alkalommal a benzinkúton dolgozó lányok leplezetlenül kezdtek már-már stírölni és piszkos dolgokat gondolni rólam, semmi érdemleges dolog nem történt.

Mikor megérkeztem Eleazarékhoz, mind a ház előtt álltak és a gondolataik elárulták, rám várnak. Mosolyogva fogadtak és sorra megölelt mindenki, az utolsó Tanya volt.

– Jó, hogy itt vagy, Edward – mosolygott rám csábosan és nem kerülte el a figyelmem a tény, hogy egyik keze a mellkasomon pihen.

– Tanya – üdvözöltem őt –, mit sem változtál.

– Ezek szerint még mindig szexis vagyok – kacérkodott velem és felnevetett csilingelő hangján.

– Tanya! Hagyd szegény Edwardot levegőhöz jutni, hisz még csak most érkezett – dorgálta meg Carmen fogadott lányát.

– Oké, oké – legyintett, majd a füle mögé tűrt egy előrebukó eperszínű tincset.

A csomagtartóból kivettem a bekészített táskát, melyekben a holmijaim voltak, majd besétáltunk a házukba.

– Mi szél hozott erre? – kíváncsiskodott Kate, miközben leült mellém a kanapéra. – Alice a telefonban csak annyit mondott, hogy meglátogatsz minket és maradsz is egy kis ideig.

– Nem volt kedvem várni tavaszig, így gondoltam az akkor esedékes iskolai szünetet most veszem ki – rántottam meg a vállam.

A gondolataik elárulták, hogy egyetlen szavamat sem hiszik el, de nem firtatták tovább a dolgot. Úgy vélték, ha akarom, úgyis elmondom a valós indokát ittlétemnek.

Tanya vállalkozott a nemes feladatra, hogy megmutatja a szobámat – ami mindig ugyanaz itt tartózkodásom alatt, de nem akartam megbántani azzal, hogy elutasítom a felajánlását –, így kis időre elbúcsúztunk a többiektől.

– Szóval tavaszi szünet télen, mi?

Ha azt hittem, hogy nem fognak nyaggatni, hát tévedtem. Bár gondolhattam volna, hogy Tanya nem fog tudni bírni magával.

– Valahogy úgy – pillantottam rá futólag és elmosolyodtam.

A vendégszoba előtt megtorpantam majd szélesre tártam az ajtót és Tanyát előre engedtem. Egy széles mosollyal nyugtázta még mindig létező udvariasságomat.

– És… meddig maradsz nálunk? – huppant le az ágyra.

– Csak nem zavarok máris? – vontam fel a szemöldököm, miközben a cuccomat a fotel elé letettem a földre.

Az ágyhoz sétáltam és leültem Tanya mellé, aki erre a köztünk lévő több tíz centi távolságot áthidalva közelebb fészkelődött hozzám.

– Tudod, hogy erről szó sincs – felelte, majd töprengő arcot vágott.

Vacillált, hogy kimondja-e azt, amit szeretne, vagy inkább egyszerűen csak hallgasson, végül az előbbi mellett döntött.

– Hiányoztál, Edward – rebegtette a szempilláit majd közelebb dőlt hozzám.

A gondolatai egy csók körül forogtak, amit annak ellenére, hogy Tanya gyönyörű és nem kevésbé okos én mégsem nem szerettem volna, így miután megköszörültem a torkom, felálltam az ágyról és a következő pillanatban már az utazótáskám mellett álltam.

– Ha nem haragszol most szeretnék kicsomagolni. Szerintem Alice már tűkön ülve várja a látomását, amiben éppen kipakolok. Szerintem bele is halna, ha valamelyik holmi összegyűrődne.

Szerintem egy csecsemő szerint is túlságosan átlátszó volt a mesém, hát még Tanyának, aki egyáltalán nem ütődött és átlátott rajtam. Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy visszautasítottam… ismét, de nem adta fel a próbálkozást. Miután kicsomagoltam, felhívtam Alice-t, hogy épségben megérkeztem – mintha nem tudta volna amúgy is – utána pedig csatlakoztam a még mindig a nappaliban tartózkodó Denali-klánhoz.

Kár lenne tagadnom a tényt, hogy a napok elteltével Bella egyre jobban hiányzott. Az első hetvenkét óra is nehéz volt nélküle, de aztán csak még rosszabb lett a helyzet. És nem csak miatta vágytam arra egyre inkább, hogy Forksban legyek újra, hanem a családom miatt is. Ők is hiányoztak, főleg hiperaktív húgom, Alice. Sosem hittem volna, hogy ezt gondolom majd egy nap, de még a „fiamat”, Jacksont is hiányoltam. Az a dög, annak ellenére, hogy arra fáj a foga, amire nekem – persze csak képletesen mindkettőnk esetében –, mégpedig Bellára, egyre inkább belopta magát a szívembe. Most aztán volt alkalma teljes mértékben kisajátítani Bellát. Jackson érezheti a Bella testéből áradó hőt, – számomra – már-már tűzforró érintését, rá mosolyog, vele foglalkozik, és hozzá bújik éjszakánként – bár lehet, hogy azt csak az én idegesítésem miatt csinálta –, mely dolgokra kimondhatatlanul irigy és féltékeny vagyok.

A családommal minden nap beszélek telefonon, a legtöbbet persze Alice-szel, akinek be nem áll a szája. A beszélgetések nagy részében kiről másról lenne szó, ha nem Belláról. Emmett szavait idézve „Bella le van törve, mint a bili füle”, ami miatt borzalmasan érzem magam nap mint nap. Gyűlöltem a gondolatot, hogy miattam érezheti magát rosszul és ettől csak még inkább arra vágytam, hogy visszamenjek Forksba. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy erre még nem állok készen. Tudtam, hogy az a valami, ami Bella és köztem alakult ki alig néhány nap alatt, túlnőtt rajtam, de még képtelen voltam arra, hogy magamban megfogalmazzam vagy, hogy bárkinek is bevalljam, főként Bellának. Így maradtam továbbra is Denaliban és Tanya próbálkozásait hárítottam. Kedveltem őt mindig is, de ez nem az a fajta érzés volt, amiből bármi több kialakulhatna, például szerelem vagy csak egy néhány éjszakás viszony.

Bántotta a tény, de nem csak őt, hanem engem is, hogy visszautasítom minden alkalommal. Na, nem arról volt szó, hogy ledobta a ruháit és rám vetette magát, vagy bármi ilyesmi. De volt egy érdekes megmozdulása, amivel megdöbbentett nem is kicsit.

Forksból való lelépésemet követő tizenegyedik napon miután a vadászatból visszaértem ideiglenes otthonomba, a szobámhoz tartozó fürdőbe mentem letusolni. Eddig a pillanatig nem tudom, hogyan vitte véghez azt az akciót, úgy hogy kijátssza a képességemet, de sikerült neki. Éppen végeztem a tusolással és elhúztam a fürdőkabin ajtaját, mikor megláttam, hogy Tanya a zuhanyzóval szembeni hatalmas fürdőkád szélén ült, és engem nézett. A törölközőmért nyúltam, hogy eltakarhassam férfiasságomat, de annak hűlt helye volt.

– Csak nem ezt keresed? – mutatta fel Tanya a világoskék törölközőt, melynek egyik csücskét két ujjával tartotta.

Más ötlet nem révén kezeimmel igyekeztem takarni lenti testrészemet, mire Tanya felnevetett.

– Ne aggodalmaskodj már, Edward. Nem leskelődtem, esküszöm. Legalábbis előröl nem tanulmányoztalak még, de be kell vallanom, hogy ilyen tökéletes feneket még nem láttam.

Biztos voltam benne, hogyha ember lennék, már rég rákvörössé váltam volna Tanya szavaitól.

– Örülök, hogy jól szórakozol – morogtam, mire csak még jobban nevetni kezdett.

Felkelt a kád széléről, majd a törölközővel a kezében az ajtó felé sétált. Mielőtt azonban kezét a kilincsre tette volna egy ügyes mozdulattal felém lendítette a törölközőt, amit arra az esetre, ha esetleg megfordulna és kukkolni akarna csak egy kézzel kaparintottam meg. Gyorsan a derekam köré tekertem, majd Tanya után indultam, aki mire a szobámba értem, már a fotelben terült el.

– Figyelembe véve a viselkedésedet azóta, hogy megérkeztél és a tényt, hogy a testvéreid egy bizonyos személyről beszélnek állandóan a telefonban határozottan kijelenthetem, hogy egy Bella nevű lány üldözött idáig. Ha jól vettem ki Emmett szavait, akkor ez a lány nem rég költözhetett Forksba és nem hinném, hogy már előtte is ismerted, így kissé érzékenyebben érint a dolog, hogy Bella pár nap alatt elérte azt, amit én évtizedekig nem.

– Sajnálom! – motyogtam.

Kivettem egy adag ruhát, és mielőtt Tanya tízig számolhatott volna a fürdőbe rohantam és felöltöztem, majd visszasiettem a szobába.

– Persze, persze – forgatta a szemeit Tanya, miután visszamentem hozzá. – Csak azt nem értem mégis hogyan gondoltad? Hiszen ő ember, az ég szerelmére!

– Honnan tudod, hogy… – kezdtem, de Tanya közbe vágott

– Összeraktam az infókat. Nem volt nehéz rájönni azokból, amiket beszéltetek.

– Azt hittem, hogy csak Emmett imád hallgatózni – vontam fel a szemöldököm.

– Vámpír vagyok, akaratlanul hallottam meg… először. Aztán már kíváncsi voltam, hogy mitől jobb az a lány, mint én – hajtotta le a fejét és a szőnyegen lévő mintákat tüntette ki a figyelmével. – Szerelmes vagy belé, ugye? – nézett fel aztán néhány pillanattal később és tekintetét az enyémbe fúrta.

– Nem tudom. Azt hiszem nem, elvégre még alig ismerem és…

– Akkor jó. Ez azt jelenti, hogy még nincs veszve minden és próbálkozhatok – kacsintott rám, majd felpattant a fotelből, és elhagyta a szobámat.

Két nap híján három hete léptem le Forksból és amiket azóta Belláról tudok, mindet a testvéreimnek köszönhetem, akik kivételesen jó „munkát” végeztek a kívánságommal kapcsolatban, miszerint tartsák őt életben. Persze nem csak ez volt az oka, annak hogy szinte minden nap találkoztak és sok időt töltöttek együtt, hanem az az egyszerű tény is, hogy nagyon megkedvelték Bellát. Éjszaka volt és én vadászatról tartottam visszafelé a házhoz, de a bejárati ajtónál megtorpantam. A házból csak Tanya gondolatait hallottam, pedig Eleazar azt mondta ma reggel, hogy lesz valami baseball meccs este, amit feltétlenül meg akar nézni, így érdekesen hat a majdnem teljesen kihalt ház.

Tudtam, hogy Tanya a szobámban van, és ezt az illata is megerősítette, mikor haladtam az emeleti folyosón.

Mikor benyitottam a szobámba a szám tátva maradt többek között a döbbenettől. Tanya az ágyamon feküdt egy fekete baby dollban és nagyon úgy tűnt, hogy rám várt. Be kellett vallanom, hogy gyönyörű volt, de akaratlanul képzeltem valaki mást a helyére, pontosabban Bellát. Az eper színű tincsekkel bolondított haj helyett egy gesztenyebarnát képzeltem oda, a kréta színű helyett elefántcsont árnyalatú bőrt láttam, az aranybarna tekintet helyett csokoládé színre vágytam. Ahogyan Tanya felkelt az ágyról és felém kezdett sétálni, felvillant Bella kecses járása, ahogyan a csípőjét billentette ide-oda, és ettől nagyot kellett nyelnem.

– Azt hittem már sosem érsz vissza a vadászatról – mosolygott rám és közben lassan sétált továbbra is felém.

– Hol vannak a többiek? – találtam meg a hangom, miután sikerült emlékeztetnem magam, hogy az agyam csak egy rossz tréfát űz velem, mert a lány, aki közeledik felém nem Bella.

– Nem számít.

Tanya sikeresen átszelte a köztünk lévő távolságot, és kezeit a nyakamra csúsztatva próbálta a fejemet az övéhez húzni.

Először azt hittem, hogy meg akar csókolni, de végül csak a nyelvét húzta végig az alsó ajkamon. Próbáltam lefejteni magamról a karjait, de megnehezítette a tényt az, hogy nem olyan gyengéden szorított magához mikor rájött, mi a tervem.

– Tanya, kérlek, hagyd abba! – könyörögtem neki.

– Ugyan már, Edward, te is férfiból vagy, ne mondd, hogy nem élvezed – suttogott a fülembe, majd beleharapott a fülcimpámba.

Aztán elengedte a nyakamat, majd megfogta a kezem és az ágy felé kezdett húzni.

– Tanya! – torpantam meg, megállításra kényszerítve őt is.

Elengedte a füle mellett az ellenkezésemet és fittyet hányt a tényre, hogy nem akarok tőle semmit és rántva rajtam egyet sikeresen rárántott az ágyra saját magával együtt.

Tanyán landoltam, amit ő mosolyogva konstatált és egy mozdulattal a derekam köré tekerte a lábait és még közelebb húzott magához.

– Csak adj egy esélyt – suttogta a fülembe, majd megcsókolta a nyakam.

Tudtam valahol, hogy megérdemel egy esélyt, bár teljesen hiába való az igyekezete, hiszen most is egy másik lányra gondolok, mégis hagytam, hogy Tanya ajkai feltérképezzék az állam vonalát.

Egy pillanatra megfeledkeztem a valóságról és elképzeltem azt, hogy Bella csinálja ezt velem, ő csókolja az arcom és halad a szám felé.

– Bella – nyögtem elfúló hangon és a következő pillanatban a hátamon fekve találtam magam, miközben Tanya az ágy előtt állt. – Bocsáss meg, én csak…

– Bellára gondoltál – fejezte be helyettem a mondatot. – Ennyit arról, hogy nem vagy belé szerelmes.

– Én – kezdtem, de a telefonom csörgése belém fojtotta a szót.

A nadrágomhoz mentem, amit a vadászatkor is viseltem és a zsebéből elővettem a mobilomat.

– Szia, Alice! – köszöntem húgomnak cseppet sem jókedvűen, ami az iménti jelenetnek köszönhető.

Hogy alázhattam meg így Tanyát, hogy Bellának neveztem?

– Most azonnal gyere vissza Forksba! – hadarta kobold húgom.

– Mi történt, Alice? – kérdeztem kétségbeesetten és türelmetlenül vártam a válaszát, miközben a mögöttem álló Tanya is várakozóan nézett rám magyarázatot remélve.

(Bella szemszöge)

Hogy mi a jó az LP-s srácokban? Az, hogy azok közé tartoznak, akik képesek akár egy alig kétszáz férőhelyes klubban is fergeteges koncertet tartani az őrült Undergroundosoknak! És ez remélhetőleg most sem lesz másképp!

A klub előtti sort sikeresen áthidaltuk azzal, hogy roppant szépen néztünk a kidobó fiúra, így az beengedett. Na meg persze javított az összhatáson Lori cseppet sem szolid felsője is. Barátnőmnek be nem állt a szája és csak mondta, mondta és mondta. Ez persze nekem nagyon jól jött, mert abban a helyzetben inkább a csendesen hallgató és bólogató szerepkör illett rám.

Lori viszont már ismert annyira, hogy tudja, valamit el akarok előle hallgatni. Ahhoz meg különösen jó érzéke volt, hogy ezen dolgokra nyíltan és gátlástalanul rá is kérdezzen. Mint most is.

– Na és mi van veled és azzal a titokzatos, szexisen búgó hangú ismeretlennel? – szegezte egyenesen nekem a kérdést, amikor már az egyik, színpadhoz közeli asztalnál ültünk, ahonnan tökéletes kilátásunk nyílt az eseményekre.

A színpadon már ott állt Rob dobszerkója, az erősítők és egyéb elektronikus berendezések. Az elszántabbak a pódium előtt tolongtak, amíg mi az alkoholmentes – mindketten koncertre jöttünk, én pedig még vezettem is, valamint Lori ott aludt nálunk és nem lett volna szép ittasan hazaesni! – koktélunkat szürcsölgettük.

Kis híján félrenyeltem, de hősiesen álltam sarat.

– Kiről beszélsz? – kérdeztem vissza, de persze nagyon is jól tudtam, hogy kiről van szó.

– Jaj, Bells, ne tedd a hülyét, könyörgöm! – sóhajtotta és még a szemeit is forgatta hozzá. – A Volvós srácról, Edwardról beszélgetünk.

– Hhhmmm, nem is tudtam, hogy ilyen jó a névmemóriád – morogtam túl a már jó hangulatú tömeget.

– Na, gyerünk, ki vele! – nógatott és elővette azt az ártatlan boci nézést, amit Alice is előszeretettel használt.

– Semmi sincs vele – adtam meg magamat és kortyoltam egyet a tejszínes italomból.

– Hogyhogy? – vonta fel a szemöldökét.

– Úgy, hogy lekoptatott – válaszoltam nemes egyszerűséggel és örültem, hogy totál lazának tűntem.

A részletekbe inkább nem mentem bele, mert akkor nem koncertet hallgattunk volna, hanem az én szerelmi életem kitárgyalását.

– Jaj, édesem, úgy sajnálom – hajolt át az asztalon Lori és szorosan megölelt. – Az a srác egy vadbarom és nem tudja, hogy mit vesztett.

– Nem lényeges – hagytam rá, de belül igenis fájt a dolog. – Viszont egész éjjel itt fogunk ücsörögni vagy tombolunk egy hatalmasat!?

Barátnőm elvigyorodott és miután megittuk a koktélunkat belevetettük magunkat a tömegbe. Sikerült egészen a második sorig elverekednünk magunkat és nem kellett sokat várni, a srácok is megjelentek. Egyszerűen szenzációsan, fenomenálisan őrült buli volt. Az együttes kihozott belőlünk mindent, amit ki lehetett és ez fordítva is igaz volt. Együtt énekeltünk velük és Lori nagy örömére Chester még a közönséghez is beugrott, hogy fokozza a hangulatot. Én Mike-ért olvadoztam, mert az a pasi még mindig oltári dögös volt. Szeretjük a félig japán, félig amerikai egyéneket. És a hangja! K.O.

A koncert háromnegyedénél jártunk és engem már a kiszárdás fenyegetett, ezért Lorit magára hagyva – előtte persze szóltam neki – a bárpult felé vettem az irányt, hogy két üveg ásványvízzel térjek vissza. Lassan araszoltam előre és ügyeltem rá, hogy ne törjem össze magamat, amikor sikerült olyannyira csak a lábamra figyelnem, hogy frontálisan nekimentem valakinek.

– Bocsi – motyogtam, de szerintem meg sem hallotta, így inkább felemeltem a fejemet, hogy megnézzem, kit ütöttem el.

A szemeim tágra nyíltak és elakadt a lélegzetem is, amikor egy lágyan aranybarna szempár fürkésző pillantását láttam meg.