Ízelítő a 11. fejezetből

     A feji talán holnap jön, de ez nem biztos. Nos, a „coming soon” kijelentés lehet relatív, tekintve, hogy nem tartozom a pontos emberek közé, ahogyan Szylu sem, de azt hiszem, a holnap vagy a hétfő is a hamarosan kategóriába esik.

Most, hogy erről kifejtettem nézeteimet, felszolgáljuk az ízelítőt nektek. Jó étvágyat hozzá ;)

Puszi: Szylu és Pupi

"Ahelyett, hogy kimondtam volna, magam elé húztam a papírfecnit, és rákapartam a tollal: azt mondják, akinek hideg a keze, az jó az ágyban.

Odacsúsztattam neki a papírt, mire mohón széthajtotta és olvasni kezdte azt, ami rajta állt.

Alsó ajkamat beharapva vártam a reakcióját. Láttam, hogy megrándult a szája széle az elfojtott mosolytól, de ezen kívül semmit sem tudtam leolvasni az arcáról.

Odahajolt a fülemhez és suttogni kezdett.

– Neked ezt biztosra kellene tudnod, elvégre már egy gyereket is összehoztunk. Tehát, emlékeid szerint igaz a mondás?"

Eternity - 10. fejezet

Sziasztok!

Nem, ez nem délibáb. Valóban csütörtök van, és itt a folytatás!

Idén hamarabb jött a Mikulás! Na, jó, csak viccelünk.

Reméljük örültök, hogy nem kell várni vasárnapig.

A feji végén van egy kép Chrisről, aki esetleg még nem ismerné. És a szereplők képei is bővültek eggyel :)

Puszi: Szylu és Pupi

10. fejezet

Jackson

„Az utolsó vágy

Az ablak alatt áll

Túlélte az éjszakát,

Az utolsó vágy

Egy cigarettára gyújt

És egy pocsolyában

Megnézi magát”

(Ákos: A lámpagyújtogató dala)

(Edward szemszöge)

Most már tényleg azt hiszem, hogy pikkelnek odafönt – vagy adott esetben odalent – rám. Mert, hogy ilyen peches nem lehet valaki, mint én, az biztos.

Ott álltam Bella szobájában teljesen ledöbbenve. Bella éppen csak annyira fordult meg, hogy elérje az ágyon heverő törölközőjét, de ne mutasson magából többet. A törölközőt egy mozdulattal maga elé kapta és ezzel eltakarta felsőtestét.

– Mi történt? – tértem magamhoz nagy nehezen és próbáltam a szemébe nézni. – Jól vagy?

– Nem – remegett meg a hangja és már ott is volt mellettem.

Belekapaszkodott a kezembe és félig mögém bújt. Éreztem, hogy forró teste az enyémhez simult – nyeltem egyet, amikor átvillant az agyamon, mennyi ruha is van rajta –, míg kikandikált mellettem.

– Bella, mégis mi a baj? – kérdeztem ismételten és félelemtől csillogó szemeit vizslattam.

– Valami van az alatt a ruhakupac alatt – mutatott egyenesen az egyik sarokba.

Odakaptam a tekintetem és láttam, hogy mi rémiszthette halálra Bellát. A kupac jól láthatóan megmozdult és hangosan prüszkölt egyet. Koncentráltam és most már hallottam a hevesen dobogó szív mellett mást is. Egy apró, ám annál szaporábban verdeső parányi szívecskét és egy Bella számára nem hallható szuszogó levegővételt. Mintha az a valami szimatolna.

Kibontakoztam Bella öleléséből és egyenesen a kupac felé indultam.

– Edward? – sipította Bella. – Mégis mit csinálsz?

Hátrafordultam és a számra tettem a mutatóujjam, hogy jelezzem, maradjon csöndben, majd óvatosan odasomfordáltam. Közelebbről már éreztem a meleg test csábító illatát – persze Bella vérével nem vetekedhetett! – és tudtam, hogy nem növényevő a betolakodó.

Nem mintha bármilyen kárt is okozhatott volna nekem az a valami, de a látszat kedvéért finoman és egyesével szedegettem le a ruhákat, míg végül elő nem került a Bellára frászt hozó lény.

Nem tehettem róla, de felnevettem.

– Mi az? – kérdezte halkan Bella.

– Gyere ide és meglátod – feleltem, ám meg sem moccant. – Nyugi, nem bánt!

Bella odasomfordált mellém – csalódottan vettem észre, hogy míg én az élete megmentésével foglalkoztam, ő addig felvett egy fekete, ujjatlan trikót, ami tökéletesen simult karcsú alakjára, tönkretéve ezzel engem is! – és a lélegzete elállt egy pillanatra.

– Ez meg mi? – forgatta a fejét, de válaszolni már nem tudtam. – Hé, ne rágd meg! Az az én pólóm!

Elkapta a ruhadarab másik végét és egy sajátos kötélhúzás alakult ki. A kis állat mindent bevetve és morogva cibálta fogaival az anyagot, Bella pedig mérgesen nézett rá és egy kézzel ráncigálta.

A könnyű anyag nem bírta és reccsenve adta meg magát a harapásnyom mentén. A lendülettől Bella hátraesett, az állat meg bukfencezve kenődött fel a falra, majd nem mozdult.

– Te jó ég! – suttogta Bella. – Jól van? Ugye nem öltem meg?

Ösztönösen és gondolkodás nélkül nyúlt oda, mire a kis lény felpattant és végigfutva Bella karján a nyakára tekeredett, mint valami gallér. Bella felnevetett és a szíve is hevesebb tempót diktált.

– Milyen állat lehet? – kérdezte és megsimogatta az apró fejet, ami egyenesen az artériájánál volt.

– Egy görény – válaszoltam. – Vadászgörény. Ha jól látom, ez egy szelídített példány, tehát valahonnan megléphetett. Leveszem, ha nem gond!

Az állat felé nyúltam, de az rám morgott és esküdni mertem volna, hogy gyűlölködve nézett rám.

– Mit eszik egy ilyen? – érdeklődött Bella és felkelt a görénnyel a nyakában.

Azt nem tudom, hogy ő mit eszik, de az biztos, hogy én őt eszem meg, ha nem száll le onnan, de rögtön!

– Bella szerintem nem jó ötlet… – A mondatot már csak magam miatt fejeztem be, mert Bella már a lépcsőn haladt lefelé. –… ezzel az állattal a nyakadban mászkálnod.

Felsóhajtottam és lementem utána. Csak formás lábai és feneke látszott ki a hűtőajtó mögül.

– Hihetetlen vagy! – morogtam neki. – Fél perccel ezelőtt még szívinfarktust akartál kapni amiatt a görény miatt, most meg jópofizol neki!

– Nem hagyhatom szegénykét éhen veszni – mondta a hűtő tartalmának. – A tejet vajon szereti?

Odabattyogtam mellé és a derekánál fogva arrébb toltam, majd kivettem egy szelet húst a fagyasztóból. Azért állatbarát vagyok, így előkerítettem egy tálat és teleengedve a forró vízbe vágtam a húst, ami meg kell, hogy jegyezzem, nem volt valami szívderítő látvány számomra.

– Ha kiengedett, akkor oda lehet neki adni, utána meg mehet, amerre lát – dünnyögtem és karba font kezekkel a mosogató szélének támaszkodtam.

Bella velem szemben felült az asztalra és az ölébe tette az állatot. Ő csak most szúrta ki azt, amit én első látásra, vagyis, hogy egy nyakörv lógott a görény nyakában. A fény felé fordította a bilétát.

– Nos, úgy látszik, hogy Jackson három utcával arrébb lakik – olvasta le az infókat. – Holnap reggel első dolgunk lesz visszavinni téged, rendben van?

Komolyan úgy beszélt hozzá, mintha az a dög értené minden szavát!

– Bella, az csak egy görény! – szóltam kissé gunyorosan.

– Csak nem féltékeny vagy? – vonta fel a szemöldökét, míg Jackson visszamászott a „helyére”.

– Már miért lennék az? – kérdeztem vissza értetlenül.

– Azért, mert Jackson jelen pillanatban aranyosabb, mint te – vágta rá.

– Szóval aranyos vagyok? – mosolyodtam el, de azt már nem tudtam volna megmondani, hogy Bella véleményén vagy a helyzet pikantériáján derültem ilyen jól.

– Férfiak, azt hiszik, hogy minden róluk szól – sóhajtotta. – Igen, néha aranyos vagy, máskor viszont elviselhetetlenül egoista.

Felhorkantam a sértés hallatán. Ezt most azt hiszem, megkaptam!

– Mégis elviselsz – mutattam rá a tényre, hogy még egyetlen alkalommal sem rohant el tőlem visítva.

Pedig lett volna rá alkalma elégszer. És hová fajult a világ? Most itt ücsörög egy görénnyel és egy vámpírral a konyhában és az egoizmusról beszélgetünk. Megáll az ész! Mi lesz ebből még?!

– Tehetek mást? – vonta meg a vállát. – Megszoksz vagy megszöksz.

– Roppant humoros vagy – fanyalogtam. – De térjünk csak vissza ahhoz az injekciós incidenshez. Mi az, hogy rosszul leszel a tűktől? Ájultan tetováltak, vagy mi a szösz?

Bella szemei összeszűkültek és ebből tudtam, hogy érzékeny témát feszegetünk

– Egy tetoválás és egy injekció között hatalmas a különbség – morogta és leszállva az asztalról kihalászta az immár „fogyasztható” állapotba került húst. – Biztos, hogy nem lesz neki baja ettől?

A görény izgatottan mocorogni kezdett a nyakában, amint meglátta a húst.

– A görények ragadozók – válaszoltam és egy laposabb tálra téve a húst, leraktam a földre.

Jackson lefutott Bella karján én onnan a földre ugrott, majd rávetette magát a kajára és nem úgy nézett ki, mint aki mostanában fog ismét foglalkozni velünk.

– Látod, megmondtam. – Önkéntelenül húzódott mosolyra a szám. – Szóval mi is az a hatalmas különbség az injekció és a tetováló tű között?

Bella mellém dőlt a mosogató szélénél és a táplálkozó állatot figyelte, de tudtam, hogy hallotta a kérdésemet. Várt pár másodpercig – én addig kecses nyakában és egyenes ívű állában gyönyörködtem – és csak utána felelt.

– A tetoválásoknál csak a hámréteget szúrják át és az alá juttatják a festékanyagot – magyarázta. – Egy injekciónál viszont más a helyzet. Utálom érezni, ahogyan az adrenalint belenyomják a húsomba.

Ösztönösen összerezzent és libabőrös lett.

– És miért pont Chris Núñezzel csináltattad a te rejtélyes tetoválásodat? – kérdeztem, mert ez bökte a csőrömet.

– Ő az egyik legjobb egész Amerikában és már amennyire lehet, gyengéden tetovál – válaszolta.

– És nem mellesleg helyes, A-kategóriás pasi, igaz? – Csak reménykedhettem, hogy a hangom nem árult el.

Bella felnézett rám és telt ajkain mosoly bujkált. Na, szép, még ki is nevet! Nem elég, hogy egoistának titulál, de még nevet is rajtam!

– Irtó dögös, azt meg kell hagyni, de sajnos harminc fölött van, ezért csak B-kategóriás – kacsintott rám nevetve és visszafordult a pitiző görény felé, aki felkuncsorogta magát Bella ölébe.

Vajon a száz fölötti pasik milyen jelzést kapnak? – töprengtem magamban. Tuti, hogy nem lenne elég az ABC hozzá!

– És most mihez kezdjek veled? – kérdezte a görényt és az állát simogatta.

A dög meg csak dörgölőzött hozzá és furcsa hangokat adott ki.

– Szerintem ki kéne tenni egy dobozban az ajtó elé – morogtam.

– Eszednél vagy? – hördült fel Bella. – Odakint havazik! Gyere, Jackson, keresünk neked valami helyet, ahol este alhatsz.

Küldött még egy szúrós pillantást felém, aztán felszaladt a lépcsőn. Utána baktattam és a folyosón kaptam el egy pillanatra, amint besuhant a szobájába, kezében egy fonott kosárral. Bekukkantottam és láttam, hogy a kosarat az ágya mellé helyezte és beletette szakadt pólóját, meg a görényt. Az kényelmesen összekuporodott, mellső mancsaira fektette a fejét és a legnagyobb nyugalommal aludni kezdett.

– Hát nem tündéri? – kérdezte Bella és lehuppant az ágyra.

– Ühüm – mormoltam, de az igazat megvallva azzal voltam elfoglalva, hogy végig követtem Bella mozdulatsorát, ahogyan kibontotta a haját és összeborzolta.

A tincsek lágyan omlottak le nyakára, meztelen vállaira, a hátára és mellkasára. A mozdulat miatt felkavarodott a szoba levegője és alattomosan kúszott be az orromba a levendula és frézia igéző kettőse. Most még intenzívebben éreztem, mert a szoba is ezt az illatot árasztotta magából.

Éreztem, hogy pengeéles fogsoromat beborítja termelődő mérgem és izmaim megfeszültek, mintha támadni készülnék. A gondolataim szétestek, látásom kezdett elhomályosodni, ahogyan rosszabbik énem elhatalmasodott rajtam.

Szorosan lehunytam a szememet és félrefordítottam a fejemet. Erősen küzdöttem szörnyeteg felemmel, de nem sejtettem, mi lesz a vége. Nem veszíthettem el az önuralmam, hiszen az Bella életének végét jelentené.

Egy jólesően meleg kéz simult az arcomra és gyengéd erőszakkal fordította maga felé a fejemet. A szemeim felpattantak és Bella csokoládébarna tekintetével találkoztam. Egy cseppnyi félelem sem volt leolvasható az arcáról, pedig számtalan oka lett volna rettegni a közelemben.

Ebben a pillanatban jöttem rá, hogyha bántanám őt, azt soha nem élném túl. Ő annyira kedves, megértő, gyengéd és jó. Soha nem találkoztam még hozzá hasonló teremtménnyel!

– Jól vagy? – kérdezte és hangjában aggodalom csengett.

– A szerepköröknek megfelelően ezt nekem kéne megkérdeznem – mondtam és finoman a kezére simítottam a tenyeremet, majd pár pillanat múlva levettem a kezét az arcomról.

Nem szerencsés, ha ennyire érintkezik a bőrömmel, még a végén…

– Miért ilyen hűvös a bőröd? – kapott a kezem után és szorosan a két tenyere közé fogta.

Na, kettőnk közül ki a gondolatolvasó? – sóhajtottam magamban és a legelső ésszerű magyarázattal rukkoltam elő.

– Rossz a vérkeringésem – zártam rövidre a témát.

Bella nem tudta elnyomni a kuncogását, mire felvont szemöldökkel néztem rá.

– Ez meg mi volt? – kérdeztem.

– Inkább nem válaszolnék, ha nem haragszol – kuncogta még mindig és kénytelen voltam felhagyni a kíváncsiskodással a következő mozdulata miatt.

Egyik kezét a szája elé tette – a másikkal még mindig az enyémet fogta, ami nagyon is tetszett – és hatalmasat ásított.

– Ideje lenne aludnod, már tíz óra is elmúlt – nógattam és finoman az ágya felé toltam. – Kimerült lehetsz.

– Pedig nem is futottam ma – motyogta és engedelmesen befeküdt az ágyába.

– Majd holnap bepótolod – nyugtattam meg és betakartam.

– Tényleg jó lesz neked a kanapén? – kérdezte félálomban.

– Tökéletes – válaszoltam. – Jó éjt és csak szólj, ha kell valami.

– Oké, majd sikítok – somolyogta és az oldalára fordult. – Jó éjt és aludj jól!

Elmosolyodtam a jókívánságán és már kiléptem volna az ajtón, amikor Bella halkan utánam szólt.

– Edward! – Gondolkodás nélkül fordultam vissza és egy angyali mosolyt kaptam cserébe. – Tetszik a pizsamád!

– Kösz – nevettem és egy utolsó pillantás után otthagytam az álmok birodalmában elmerülő lányt – na, meg a szuszogó állatot.

Majd később, amikor már mélyen alszik, visszalopakodom hozzá – gondoltam magamban és végigfeküdtem az ős öreg díványon.

Most volt egy „kis” időm számot vetni a ma történt eseményekről. Alig merem elhinni, hogy itt fekszem Belláék házának kanapéján és vámpír létemre egy emberlányra vigyázom. Ez az évszázad, ha nem az évezred poénja!

„Hé, öcskös, ne az élet nagy dolgairól filozofálj, hanem engedj be!” – kiabálta Emmett gondolatban. – „Befagy a seggem idekint!”

– Emmett, te meg mégis, hogy a francba kerülsz ide? – sziszegtem halkan, hogy csak ő hallja.

„Beugrottam megnézni, hogy mit huncutkodtok itt nekem” – válaszolta és elképzeltem az arcrepesztő vigyort is, ami beterítette a képét.

– Húzz innen! – őrjöngtem csendesen. – Nem engedlek be!

„Oh, szóval, akkor tényleg a dolgok közepébe vágtatok!” – És még a halk röhögést is hallottam. – „Vagy inkább elfogyasztottad Bellácskát vacsira?”

Dühösen pattantam fel és a hátsó ajtóhoz suhanva finoman feltéptem azt. Emmett vigyorgott rám teljes életnagyságban.

– Mit akarsz? – kérdeztem cseppet sem kedvesen.

– Alice üzeni, hogy Jacksont nem sikerül holnap reggel visszaadnotok, mert a hapsi nem akarja megtartani – olvasta fel egy cetliről húgom üzenetét.

– És ezt nem tudta volna telefonon közölni? – értetlenkedtem.

– Hát, nem – vakargatta a fejét. – Amúgy ki az a Jackson?

– Egy görény – morogtam.

– Mi van? – képedt el Em.

– Igen, jól hallottad – dünnyögtem. – Egy vadászgörény, aki a frászt hozta Bellára.

– Ezt látnom kell – mondta és mielőtt belépett volna az ajtón, a lépcső halkan megnyikordult.

– Ideje, hogy a vámpír távozzon – sziszegtem és kisegítettem Emmettet az ajtón, majd halkan becsuktam.

„Csak ügyesen!” – üzente még Emmett, aztán elveszett a ház mögötti fák sűrűjében.

Mindennek elmondtam magamban a bátyámat, miközben felkapcsoltam a munkaasztal fölötti neonlámpát és lekapva egy poharat megtöltöttem félig vízzel. Bella éppen akkor lépett be az ajtón, amikor a poharat a számhoz emeltem, így kénytelen voltam leerőltetni pár kortyot a torkomon. Borzalmas volt!

Bella kótyagosan állt meg mellettem és elvéve a poharat tőlem felnézett rám.

– Száj- és körömfájás? – kérdezte, mire felvontam a szemöldököm. – Tehát nincs – nyugtázta és beleivott.

Csak kicsit dobtam el az agyam, hogy egy vámpír poharából ivott! Jó, mondjuk ő ezt az apró, ám létfontosságú tényt nem tudhatta, de akkor is!

– Minden srác poharából ilyen lazán iszol, vagy érezzem magamat megtisztelve? – kérdeztem rá burkoltan a dologra.

– Jó éjt, Edward! – dünnyögte mosolyogva és lábujjhegyre állva gyors puszit nyomott az arcomra, majd ott sem volt…

A kanapén ültem és a lábaimon doboltam, míg vártam, hogy Bella elaludjon. Legalább tíz percen át forgolódott, és minden fordulás alkalmával dühösen szusszantott, de légzése csak egyenletes lett aztán, ami a tudtomra adta: eljött az én időm, és ideje felosonnom a szobájába, hogy egész éjjel figyeljem, ahogyan alszik. Vámpír létemre megadatott az a remek „képesség”, hogy halkan tudok közlekedni, de ez még nem jelenti azt, hogy a padló is hangtalanul tűrné a lépteimet. Már az emeleten voltam, mikor egy alkalommal kővé dermedtem, ahogyan a régi deszka megnyikordult lépésem nyomán. Elakadó lélegzettel vártam, hogy Bella felébredt-e a zajra, de a szívverése és a légzése is arról tanúskodott, hogy az igazak álmát alussza. A szobája ajtajában megtorpantam és vártam, amíg két énem lerendezi a csatát. A jó felem viaskodott a kevésbé jóval, míg az előbbi elhordott mindennek azért, amire készülök, addig utóbbi szinte meg is dicsért, amiért fittyet akarok hányni Bella privát szférájára.

Végül – mint az utóbbi napokban általában – a kevésbé jó került ki győztesen az ütközetből. Míg magát dicsérte, amiért ő nyert, én benyitottam a parányi szobába. A szoba egyik sarkát egy öreg hintaszék foglalta el, amely tökéletesnek bizonyult, hogy abból nézzem az azon a kis ágyon alvó angyalt. Ugyanolyan halkan, ha nem halkabban lépkedtem itt is, nehogy a végén felverjem álmából Bellát. Hisz mivel magyarázhatnám meg az ittlétemet, ha esetleg észrevenne? Bár nem volt világos a szobában, az utcai lámpa, mely pontosan a ház előtt van, némi fényt juttat a helységbe, így könnyedén rajta kaphatná leselkedő személyemet a hintaszékben ülve.

A szobában persze nem csak Bella aludt, hanem az állat, Jackson is. A fonott kosárban össze volt kuporodva, és légvételei néha már horkoláshoz voltak hasonlíthatóak. Összeszűkült szemekkel vizslattam az alvó szőrmókot, míg a hintaszékhez értem. Leültem, és megállapítottam, hogy tényleg tökéletes rálátásom nyílik Bellára.

Talán órákig bámultam kisimult elefántcsont színű arcát, mikor is történt valami.

Apró mocorgásra lettem figyelmes, ami nem Bellától származott. Rögtön odakaptam a tekintetem a másik élő személy felé, ugyanis kizárásos alapon csak tőle jöhetett a zaj. Jackson ismét mocorogni kezdett a kosárban, majd kinyitotta a szemeit. Kikecmergett fekhelyéből, majd a padlótól elrugaszkodva egy ugrással az ágyon termett.

Akaratlanul morgás tört fel belőlem, mire felém kapta egy pillanatra a tekintetét, de végül nem törődött velem, hanem folytatta, amit elkezdett. Óvatosan befúrta magát a takaró oldalán az anyag alá, majd pillanatokon belül kibukkant a feje fent és odaficergett Bella mellkasához.

Izmaim megfeszültek és támadásra készen álltam, hogy azt a dögöt kipenderítsem az ágyból, de arra kétséget kizáróan felkelt volna Bella is. Csodálkozom, hogy most nem tette!

Durcásan karba fontam a kezeimet, és összeszűkült szemekkel vizslattam az állatot, aki ahhoz a testhez bújik, amelyikhez én szeretnék. Jackson légzése nyugodt lett, és ettől még inkább dühös lettem. Az agyam teljes kapacitással dolgozni kezdett, és egy őrült dologgal állt elő percekkel később:

Bella a szemem láttára egy ágyban alszik egy fiúval!

Mert hát állat vagy sem, de akkor is hímnemű lény Jackson.

Majdnem felnevettem azon, hogy mennyire féltékeny vagyok erre a dögre, de idejében visszafojtottam a feltörni vágyó röhögésemet.

Egyszerűen nem tudtam felfogni, Bella, hogy nem veszi észre, hogy egy szőrös valami tapadt hozzá?

Nem is tudom, hogy mire vágytam jobban: hogy tovább aludjon és én nézhessem őt, vagy ébredjen fel és hajítsa ki Jacksont az ágyából, már, ha egyáltalán ki akarná dobni…

A reggel hamarabb elérkezett, mint szerettem volna. Egyszerűen nem tudtam betelni azzal, hogy nézhetem Bellát, amikor alszik. Sajnos fogalmam sincs, hogy mikorra van beállítva az ébresztője, így kénytelen voltam kiosonni a szobájából, nehogy még a végén fülön csípjen. Lebattyogtam a földszintre és lefeküdtem a kanapéra, majd elgondolkoztam azon, hogy néhány napja még milyen unalmas volt az életem, jobban mondva létezésem, de Bella idejövetele felforgatta a kis világomat. Kétségkívül örültem annak, hogy Forksba költözött.

Ismét megmutatkozott Bella borzalmas zenei ízlése, már, ha egyáltalán lehetett zenének nevezni azt a borzalmat, amin a telefonja megszólalt. Nem tudom, hogy valaki hívta-e vagy az az ébresztőhangja, de bármelyik is volt, elérte, hogy felébredjen Bella. Végül nem hallottam volna, hogy beleszól a telefonba, így majdnem biztos voltam benne, hogy erre a rémes rikácsolásra kel reggelente, vagy csak kinyomta a hívást.

A ház csendjébe belehasított a hangos ásítása, és a fél másodperccel későbbi sikolya. Felrohantam az emeletre és kopogás nélkül rontottam a szobájába veszélyforrás vagy egy újabb állat után kutatva, és még vámpírhallásomat is bevetettem, de Bella és Jackson szívverésén kívül mást nem hallottam.

– Mi történt? – kérdeztem, miközben aggódva pillantottam rá.

– Csak nem tudtam hirtelen, hogy mi ez a szőrös az ágyamban – kuncogott és Jacksonra bökött.

Nekem nem volt új a látvány, ahogy az a dög Bella testéhez simult, de akaratlanul morogtam fel kissé ismét. Az állat Bella sikolyára nem ébredt fel, és továbbra is szégyentelenül bújt trikóba bújtatott felsőtestéhez. Bella lepillantott Jacksonra, majd óvatosan megsimogatta a fejét.

– Csak tudnám, hogy kerül ide? – nevetett halkan.

– Kimászott a helyéről és befeküdt melléd nyilvánvalóan. És remélhetőleg nincs semmi betegsége, különben megnézheted magad – dorgáltam meg kissé, hogy még most sem képes kilökdösni azt a dögöt az ágyából.

– Már megint ez a féltékenykedés – vigyorgott Bella. – Csak nem szeretnél Jackson helyében lenni? – kérdezte pimaszul, aztán elpirult, bizonyára rájött a mondat értelmére.

– Mivel nem látok semmit és senkit rajta kívül – böktem a még mindig alvó állatra –, aki az életedre törhetne, magadra is hagylak, hogy nyugodtan készülődhess – váltottam témát, ugyanis nem akartam felelni iménti kérdésére.

Megfordultam és már majdnem kiléptem az ajtón, mikor utánam szólt.

– Nem feleltél a kérdésemre – motyogta és mintha csalódottság lenne a hangjában.

Nem akartam nyíltan kimondani a választ, de egy kis utalás még nem a világ vége.

– Azt hiszem, tudod a választ – pillantottam vissza rá és elmosolyodtam.

Úgy tűnik valóban tudta, mert beharapta alsó ajkát és édes mosoly ült szív alakú arcára.

Akkor vált biztossá, hogy ideje távoznom, amikor nyújtózkodni kezdett – háta közben ívbe feszült –, és a mozdulat nyomán a trikó megfeszült a keblein. Kiiszkoltam a helyiségből mielőtt még megkérhettem volna rá, hogy ismételje meg párszor a nyújtózkodást.

Lementem a földszintre és a kanapén lévő ágyneműket szépen összehajtottam, majd egymásra tornyoztam. Épp akkor fogtam hozzá az ágyneműrendezésnek, mikor nyájasan ébresztgetni kezdte a dögöt, ami miatt majdnem széttéptem a párnát. A takarót akkor kezdtem jobban szorítani a kelleténél, mikor hallottam, hogy megnyitja fent a zuhanyt. A pillanat törtrészéig megfordult a fejemben, hogy kicsit leskelődöm, de végül elvetettem az ötletet perverz felem nagy bánatára. Pontosan huszonöt és fél perc múlva – számoltam a másodperceket is – kilibegett a fürdőszobából és lekiáltott nekem:

– Tiéd a fürdő. – Majd nyitódott aztán csapódott a szobája ajtaja.

Az Alice által hozott cuccokkal együtt felvonultam a fürdőbe és készülődni kezdtem. Nem akartam piperkőcnek tűnni, így nem emberi sebességgel készülődtem. Húgom olyan dolgokat is bepakolt, amikre semmi szükségem, mint például: dezodor, borotva, arcszesz, fogkefe, fogkrém. Utóbbi kettővel még tudtam is kezdeni valamit, de lévén, hogy több mint kilencven éve képtelen vagyok a borostásodásra, az arcszesz meg a borotva egyből vissza is kerültek a fekete táskába.

Kerek tíz percet voltam a fürdőben, ami alatt Swan rendőrfőnök leparkolt a cirkálóval a ház előtt, besétált a konyhába az éppen reggeliző lányához, és kapott egy szívrohamot is, hogy mégis milyen állat van az asztalon.

Bella elmesélte neki a sztorit, de persze azt a részt, hogy éppen akkor rontottam be, mikor rajta nem volt felül semmi, szépen kifelejtette a történetből, bizonyára nem ok nélkül.

Lebattyogtam a földszintre, majd a konyhába mentem és illedelmesen köszöntem a rendőrfőnöknek.

– Szervusz, Edward – köszönt vissza. – Milyen volt a kanapé?

Egy pillanatra elmosolyodtam azon, hogy ilyen nyíltan kérdezte meg, hogy tényleg azon aludtam-e, de aztán készségesen válaszoltam.

– Nem volt semmi gond vele.

– Éhes vagy? – pillantott rám Bella, és már készült felpattanni a székről.

– Nem, köszönöm.

– Hálás vagyok, amiért vigyáztál Bellsre és amiért az életedet kockáztattad, hogy kiderítsd milyen vérszomjas fenevad lapult a ruhakupac alatt. – A végére már nem bírta visszafogni magát és felnevetett, mire nekem is megrándult a szám széle.

Bella csúnyán nézett az apjára, aki emiatt igyekezett csillapítani a nevetését.

– Semmiség volt – legyintettem.

Swan rendőrfőnök elköszönt tőlünk, és felment pihenni, mert az ő szavaival élve „hű, de fáradt”.

– Indulhatunk? – pillantottam Bellára, aki már végzett a reggelijével.

– Persze – válaszoltam.

Felpattant az asztaltól, majd Jacksont felvette az ölébe és a fogas felé indult. Felsegítettem rá a kabátját, de a táskáját inkább a kezemben fogtam.

Kint rögtön vacogni kezdett a foga és, hogy megóvja a dögöt is a fagytól, közel szorította magához. Az Audi felé indult, én viszont elkaptam a karját.

– Hová mész?

– A kocsimhoz – felelte tömören. – Valahogy csak el kell jutnom a suliig.

– Salvatore mára kimenőt kap – vonszoltam a karjánál fogva Bellát a Volvo felé.

– De hát még Jacksont is… – kezdte, de a szavába vágtam.

– Azt is útba ejtjük – nyugtattam meg, majd kinyitottam a kocsi ajtaját, ahova beült és a dögöt az ölébe tette. Megkerültem a kocsit, majd beültem mellé.

– Mindjárt otthon leszel – gügyögte Bella Jacksonnak, de kihallottam a hangjában lévő szomorúságot.

Kétségkívül megszerette az állatot. Tudtam, hogy Jacksont nem akarja majd visszafogadni a gazdája, de ezt nem mondhattam el Bellának, elvégre, mivel vágnám ki magam, honnan tudom?

Mikor megérkeztünk a házhoz, Bella vett egy nagy levegőt, majd kiszállt. Odasétált a csengőhöz és hosszan megnyomta. A házban két ember tartózkodott, méghozzá egy kislány és egy középkorú férfi, és utóbbi gondolatban szidta azt, aki megzavarta őket a reggelizésben. A férfi az ajtóhoz sétált, és kilépett rajta, majd rögtön felénk kapta a tekintetét. Amint meglátta Jacksont, elfintorodott.

– Jó reggelt – köszönt Bella kedvesen. – Tegnap beszökött hozzánk és láttuk a bilétáján, hogy az Önöké – magyarázta Bella.

– Nem tudom, miről beszélsz – tette a férfi a tudatlant.

– Itt az áll, hogy Jackson az Önöké – habogott Bella a bilétára bökve egyik ujjával.

– Úgy látszik, kénytelen vagyok másképp fogalmazni, kislány – mordult Bellára, mire kezdett bennem felmenni a pumpa. – A lányom úgy tudja, hogy ez a dög elveszett, és szeretném, ha ez így is maradna. Szóval vidd innen, de rögtön! – kiabált, majd mielőtt bármit mondhattunk volna, beviharzott a házba és becsapta az ajtót.

– Most mit csináljunk? – pillantott fel rám Bella tanácstalanul és szemeiből előbuggyantak a könnycseppek.

Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy dobjuk át a kerítésen Jacksont és lesz vele, ami lesz, de egy pillanatra én is megsajnáltam a görényt.

Bellát a kocsihoz kezdtem tolni, majd miután beült, megkerültem a kocsit és beszálltam én is.

– Hogy képes a sorsára hagyni szegény állatot? – szipogott Bella. – Most mi lesz vele? – simogatta meg a görény fejét.

– Talán te megtarthatnád – vetettem fel, hogy valahogy megnyugtassam. – Gondját tudnád viselni, és szeretnéd őt.

Legszívesebben gyomorszájon rúgnám magam, amiért én akasztom a nyakába ezt a dögöt és bántam azt a pillanatot, amikor megsajnáltam Jacksont.

– Úgy gondolod? – pillantott rám könnyes szemeivel.

– Persze – sóhajtottam, majd ujjaimmal letöröltem arcáról a könnyeket. – Charlie-t is biztos meg tudod, majd győzni valahogy.

Hogy én mekkora barom vagyok!

– Most viszont indulnunk kell, ha nem akarunk elkésni – indítottam be a kocsit, majd az iskola felé indultam.

– De Jacksonnal addig mi lesz? – vetette fel Bella. – Az iskolába nem vihetem be!

Hatalmasat sóhajtottam és számba vettem a lehetőségeket, vagyis lehetőséget, ugyanis egyetlen egy volt belőle. Egyáltalán nem tetszett az ötlet, viszont más választásom nem volt. Tíz évre elegendő jócselekedetnek számítom be a felajánlásomat.

– Maradhat a Volvóban.

– De… mi lesz, ha kárt tesz benne? – nézett rám miközben összeráncolta a homlokát. – Nincsenek a bőröm alatt százdollárosok, ha tönkre vágja Vivet.

Ez egy tényleg jó kérdés volt, amin nem gondolkodtam el. Ravasz mosolyra húzódott a szám, majd Bella felé fordultam.

– Ha kárt tesz a kocsimban, majd valahogy le tudjuk a költségeket – kacsintottam rá, mire elakadt a lélegzete, majd elpirult. Felnevettem azon, mennyire megdöbbent. – Csak vicceltem. Vagy el tudnád képzelni rólam, hogy bármilyen öhm… szolgáltatást kérnék tőled kártérítésként?

Meghökkenve pillantottam rá, mikor még fél perc múlva sem válaszolt.

– Tényleg ezt hiszed rólam? – kérdeztem, majd egy pillanattal később behajtottam az iskola parkolójába.

– Én csak azt hiszem, hogy a fiúk egy része szereti kihasználni az alkalmat – felelt végül félig-meddig a kérdésemre.

– De én nem! – szóltam kissé felháborodva. – Will azok közé tartozott, akik kihasználják a helyzetet? – kérdeztem kíváncsian.

Féltem Bella válaszától, nem is kicsit. Rettegtem, hogy azt mondja, igen, Will már használta ki a helyzetet nála.

– Velem sosem, de, csak mert én nem engedtem – mondta büszkén, majd kipattant a kocsiból.

Kiszálltam én is, majd odamentem hozzá. Megvártam, míg Jacksont az ülésre teszi, és úgy két centinyire lehúzza az ablakot, hogy friss levegő áramoljon majd be az állatnak, aztán mikor becsukta a kocsiajtót, a derekánál fogva megfordítottam és a kocsinak döntöttem őt.

– Nem akartalak megbántani. Sajnálom, hogy Willről beszéltem – simítottam végig kissé kipirult arcán.

– Én meg azt sajnálom, hogy rosszat gondoltam rólad – motyogta.

A bensőséges pillanatnak a közeledő piros BMW-ben ülő testvéreim vetettek véget.

Mielőtt az autó begördülhetett volna a parkolóba, hogy aztán Emmett jöjjön a perverz vicceivel Bellánál – mert azt tervezte, hogy érdeklődik, milyen huncutságokat műveltünk az éjjel – kikaptam Bella táskáját a kocsiból, és miután integetett Jacksonnak, húzni kezdtem a bejárat felé.

Bátyám érdeklődött spanyolon a fejleményekről, de nem voltam beszédes kedvemben, így tömören válaszoltam mindenre. Bella szerette volna ellenőrizni minden szünetben, hogy Jackson jól van-e, és, hogy milyen károkat tett már a Volvóban, így a szüneteket együtt töltöttük, ami kicsit sem volt ellenemre. A menzán ismét velünk ült, miután alaposan kifaggattam a konyhás nőt, hogy Bella ebédjében milyen alapanyagok vannak. Testvéreimtől becsengetés előtt jó tíz perccel elbúcsúztunk, hogy megnézzük él-e még az a dög. Ezekért a plusz percekért Bellával, azt sem bántam volna, ha rojtosra cibálja Jackson a bőrüléseket. A Volvo felé haladva végig Bellát figyeltem, így fogalmam sem volt, hogy az állat mire készült a kocsiban. Bella megszaporázta a lépteit, és az anyós üléshez szaladt, míg én a vezető oldali ajtónál voltam. Kinyitottam az ajtókat, és abban a pillanatban Bella kitárta az anyósülés felőlit és behajolt a kocsiba. Nem sikerült elkapni az állatot, mert az össze-visszaugrált, és mikor odaértem épp az én ülésemen terpeszkedett.

– Segíts elkapni – szólt oda nekem Bella.

Kinyitottam az ajtómat, és benyúltam a kocsiba, de nem tudtam elkapni Jacksont, mert egy ugrással a két első ülés széleire állt. Egyszerre nyúltunk érte, de a dög megint ugrott egyet, egyenesen az egyik hátsó ülés háttámlájára. Mindketten megkapaszkodtunk valamiben, de mikor Bella felé fordítottam a fejem, láttam, hogy az arca csak néhány centire van tőlem. Tekintetét az enyémbe fúrta, és ajkaimon éreztem lélegzetét. Néhány pillanat múlva lehunyta csokoládé szemeit és arca közeledni kezdett az enyém felé…

Chris Nuñez:

Ízelítő a 10. fejezetből

Sziasztok!

Itt az ízelítő a 10. fejezetből... Vajon mik történhetnek meg ezen az éjszakán? *szemöldökhúzogatás*

Pusz

Pupi & Szylu

"Nem tehettem róla, de felnevettem.

– Mi az? – kérdezte halkan Bella.

– Gyere ide és meglátod – feleltem, ám meg sem moccant. – Nyugi, nem bánt!

Bella odasomfordált mellém – csalódottan vettem észre, hogy míg én az élete megmentésével foglalkoztam, ő addig felvett egy fekete, ujjatlan trikót, ami tökéletesen simult karcsú alakjára, tönkretéve ezzel engem is! – és a lélegzete megállt egy pillanatra.

– Ez meg mi? – forgatta a fejét, de válaszolni már nem tudtam. – Hé, ne rágd meg! Az az én pólóm!"

Eternity - 9. fejezet

Sziasztok! Itt a folytatás. A vége "ajándék" Lucának :P Nem szaporítjuk tovább a szavakat. Jó szórakozást!

Puszi: Szylu és Pupi

9. fejezet

Be good to me

(Edward szemszöge)

– Edward, lennél olyan kedves és megnyugodnál? – szólt rám Jasper immáron ötödször. – És ülj le a seggedre!

Megtorpantam – ezzel megszakítva közel tizenöt perces fel és alá mászkálásomat – és dühösen meredtem rá a nyitott ablakban ücsörgő bátyámra. A kórház kevésbé „veszélyes” részlegén voltunk, de Jazz ragaszkodott a biztonsági intézkedésekhez.

– Mégis hogy a francba nyugodjak meg?! – rivalltam rá kicsit hangosabban a kelleténél, ugyanis a szomszédos vizsgálóból kinézett egy ápolónő és nem éppen barátságos tekintettel méregetett.

– Talán kezdetnek elég lenne annyi, ha leülnél – mondta Rosalie és az üres székre mutatott.

– Másodjára pedig beleolvashatnál Carlisle gondolataiba, hogy megtudjuk, mi a helyzet – mormolta halkan Alice, hogy csak mi halljuk.

Nem mintha bárki is tartózkodott volna a közelben, de ez már csak megszokás volt.

– Azt mondtad, hogy minden rendben lesz! – csattantam fel idegesen.

– Igen, mert így is van – nyugtatott meg. – Viszont csak azt láttam, hogy egyben jön kis a vizsgálóból, a részleteket sajnos nem!

Leültem, és a falnak döntöttem a fejemet, miközben az orrnyergemet masszíroztam, hogy lehiggadjak. A kórház felé vezető út vámpír létemre is eléggé megviselt, most meg ez a várakozás!

Nem hívtuk ki a mentőt, mert a Volvómmal gyorsabban ideértünk. Alice vezetett, míg én a hátsó ülésen kaptam agyvérzést az ölemben fekvő Bella miatt. A légzési nehézségei nem romlottak tovább és kiütései sem lettek, amiből arra következtettem, hogy csak enyhe rohama volt, tehát minimális mennyiségű bazsalikom került a szervezetébe.

Charlie-t nem értesítettük, mert Bella nem akarta és nem is volt rá szükség.

– Hé, mi a helyzet odabent? – hajolt oda hozzám Emmett.

– Nem tudom, Em, nem néztem be! – sóhajtottam.

„Pedig itt lenne az alkalom, hogy Bellát anélkül a fránya blúz nélkül is lásd!” – kacsintott rám és nem tehettem róla, de meg kellett ütnöm.

Tényleg nem ütöttem erőset, csak éppen, hogy megsuhintottam a tarkóját.

– Hé, ti mit csináltok? – kérdezte szemrehányóan egy édes hang.

Felpillantva megláttam Bellát, aki értetlenül meredt ránk. Mögötte állt Carlisle és Bella kórlapján jegyzetelt valamit. Bella elvette az apró vattapamacsot, amit eddig a karjára szorított és miután megnézte a tűszúrást, kidobta a szemetesbe a vattát. Szerencsére már nem vérzett, így nem kellett félnem a nagyobb kockázattól. A vérének csábító illata pedig… Nos, azt most elnyomta kissé a kórházi szag, na, meg persze az aggodalom.

– Bánt – mutatott rám Emmett, és teljesen úgy viselkedett, mint egy ötéves. – Megütött.

– Nem is – visszakoztam, mire Bella felemelte a szemöldökét. Na, ki az ötéves? – Jó, rendben. De megérdemelte.

– Miért is? – érdeklődött bájosan Bella és közelebb lépett.

Járás közben összecsuklott a lába és felpattanva elkaptam, mielőtt még összeesett volna.

– Jól vagyok – bizonygatta Carlisle-nak és nekünk is egyszerre. – Az adrenalininjekció miatt van. Mindig így reagálok, ha injekciót kapok.

– Pedig az adrenalin miatt nem lenne szabad – mormolta Carlisle. – Mindenesetre az lenne a legjobb, ha itt maradnál megfigyelésre, legalább egy éjszakára.

– Lemondanék erről a szívélyes invitálásról, ha nem haragszik meg Dr. Cullen – tiltakozott Bella és most már egyenesen állt, de azért nem tágítottam mellőle.

Egyik kezemmel a derekát karoltam át, másikkal a karját fogtam. Nem ellenkezett, pedig nem lehetett kellemes márványkemény és a ruhákon keresztül is hűvös testemnek támaszkodnia. Józanabbik felem azt skandálta, hogy le kéne ültetnem a székre, és jó messzire húzódni tőle, de önzőbb voltam ennél. Melegség járta át az egész lényemet, ahogyan kecses testét magamhoz ölelhettem és forró bőre az enyémhez ért.

„Annyira aranyosak együtt” – gondolta Alice, és rohanni kezdett még a startpisztoly eldörrenése előtt.

Rondán néztem rá, mert dühített a képzelgése. Bellával csak barátok vagyunk és semmi több!

Mindez egy másodperc alatt zajlott le, nem kellett hozzá több idő.

Carlisle felnevetett Bella válaszán, majd bólintott.

– Rendben, Charlie úgyis tud rád vigyázni otthon – mondta.

Bella elhúzta a száját és furcsa „chö” hangot adott ki. Pár pillanattal később Alice-nek látomása volt, amiben megmutatta az éjjeli ügyeletbe igyekvő Swan rendőrfőnököt. Tehát egyedül lesz otthon és senki nem fog rá vigyázni!

– Az az igazság, hogy Charlie ma éjjel dolgozik – vallotta be őszintén Bella. – De tényleg nem lesz semmi bajom!

– Nem szeretném, ha most egyedül maradnál. – Carlisle lázasan kutatott valamilyen megoldás után.

– Mi lenne, ha nálunk aludna? – vetette fel izgatottan Alice.

Hat szempár meredt rá, de talán Bella szemei tágultak a legnagyobbra.

Ha ezt most komolyan gondolta a húgom, akkor megfojtom! Mégis hogyan képzeli, hogy egy vámpírokkal teli házban fog Bella éjszakázni? Elmentek neki otthonról?

– Hát, nagyon szépen köszönöm az ajánlatot, de Charlie szívinfarktust kap, ha reggel nem talál otthon és beveti a két fős kutatóbizottságot is a megtalálásom érdekében! – mentette meg a helyzetet Bella és még viccelődni is volt ereje.

Megáll a vámpír esze!

– Oké, de egyszer csapunk majd egy ferde estét. Maratoni sorozat- és filmnézés – lelkesedett a pöttöm kobold.

– Legyen – mosolyodott el Bella is.

– Az lesz a legjobb, ha hazaviszlek, és én ügyelek rád – mondtam ki nemes egyszerűséggel a dolgot, és meg sem fordult a fejemben az, ami Emmettében.

– A… – mondta és úgy folytatódott volna az általa eltervezett mondat, hogy „Azta, Eddy fiú, te aztán nem lacafacázol!”, de meggondolta magát, amint Rose a cipője tűsarkával diszkréten rálépett a lábára, így ösztökélve őt jobb belátásra.

– Mondtál valamit? – kérdezte zavartan Bella.

Finoman elmutogattam Emmettnek, hogy kicsinálom, ha olyat mer mondani. A feleségétől viszont adott pillanatban jobban félt, mint tőlem.

– Csak azt, hogy ez egy remek és ésszerű ötlet – somolygott, mire megforgattam a szemeimet.

– Szerintem viszont pocsék ötlet – vetette ellen Bella és egyenesen rám nézett.

– Miért is? – érdeklődtem nyugodtan tűnő hangon, de bántott, hogy elutasított.

– Nem vigyázhatsz rám egész éjszaka! – csattant fel dühösen. – Pihenned is kell, és jobb dolgod is van annál, mint, hogy nálunk bébicsőszködj!

– Itt most egy nagyon hosszú és kimerítő vitába kezdhetnénk bele, aminek a vége úgyis az lenne, hogy én nyernék, szóval kíméljük meg a másikat ettől – mosolyogtam rá, amitől a szívverése felgyorsult, az ereiben pulzált az édes nedű.

„Úgy látszik, hat az adrenalin!” – jegyezte meg Carlisle.

Mérgesen tolta el a kezeimet és az övéit karba fonta a mellkasa előtt. Úgy fújtatott, mint egy kismacska, egyszerűen bájos volt.

– Oh, és Charlie-nak mit mondok majd? – vonta fel a szemöldökét és csokoládébarna szeme megvillant. – Szerinted nem fog kiakadni, amikor reggel belép az ajtón és meglát téged?

Emből kitört a röhögés, de a többiek szája szegletében is mosoly bujkált. Rápillantottam az órára és csak utána válaszoltam a szerintem költőinek szánt kérdésre.

– Hát, ha most elindulunk, akkor még éppen elérjük Swan rendőrfőnököt és szépen elmagyarázhatsz neki mindent – vigyorogtam rá.

Kifújta a benntartott levegőt és lehunyta a szemeit. Alice-nek volt egy víziója, amiben Bella a földön fetrengett és dühösen vagdalózott – kis híján elnevettem magamat az abszurd látvány miatt –, de ahogyan változtatta a tervét, úgy változott a látomás is.

– Rendben – nyitotta ki a szemeit és fölényesen tekintett rám, mint, aki nem éppen most adta be a derekát. – De ezt még visszakapod, kamatostul!

Elbúcsúztunk mindenkitől és a parkoló felé vettük az irányt, amikor az égből apró, fehér pelyhek kezdtek hullani. Tudtam, hogy Bella nem szereti a hideg és nedves dolgokat – lásd például az esős incidenst –, ezért finoman tolni kezdtem őt Vivienne felé. Ő viszont megtorpant és tenyérrel felfelé kitárta a karjait.

– Mit művelsz? Meg akarsz fázni? – förmedtem rá és cibáltam tovább. – Ez hó! – magyaráztam, mintha egy ötévessel beszélnék.

– Tudom, és szeretem a havat – motyogta kipirult arccal.

– A hó hideg és nedves, mint az eső, amit utálsz – morogtam és kinyitottam neki az ajtót.

– Az lehet, viszont Finnországban sok van belőle – mondta rejtélyesen és finoman behuppant az ülésbe.

– Finnország, na persze! – dünnyögtem, és megkerülve a kocsit én is beszálltam.

Viv dorombolva kelt életre és kifordultam a főútra. Bella a tájat figyelte és ennél nyilvánvalóbban már nem is hozhatta volna a tudomásomra, hogy ignorál. De legalább volt időm a havas és a Finnországos közbevetésén töprengeni.

Tízpercnyi megfeszített gondolkodás után sem jutottam semmire, így kénytelen voltam beismerni ismételt vereségemet.

Kiismerhetetlen ez a lány, és ez megőrjít! A falra mászom egyszer tőle, az biztos!

– Oké, te nyertél – sóhajtottam. – Mire akartál kilyukadni Finnországgal?

Bella telt ajkai megremegtek az elfojtott mosolytól, de rendezte vonásait és csak utána fordult felém.

– Finnország egyenlő Kimi Räikkönennel – válaszolta és már belemelegedett volna, de nem engedtem.

– Inkább nem akarom tudni – mondtam erőltetett nevetéssel.

Rájöttem, hogy Bella férfiideáljaival kapcsolatban jobb az áldott tudatlanság. Még a végén előbújna belőlem a kisördög és felkeresném mindegyiket, hogy személyesen beszélgessek el velük. Viszont most legalább tudtam, hogy ki az a Kimi Räikkönen…

– Arra viszont szeretnék választ kapni, hogy mégis miért nem mondtad el azt az apró, ám életbevágóan fontos tényt, hogy allergiás vagy a bazsalikomra? És kell még ilyenekre számítanom? – Nem tehettem róla, de hangom dühösen és idegesen csengett.

– Már megbocsáss, de csak nem mutatkozhattam be úgy, hogy „Szia, Isabella Swan vagyok és allergiás a bazsalikomra!” – ironizált.

– Bocs – motyogtam, mert éreztem, hogy elvetettem a sulykot. – Csak egy kicsit megijesztettél.

– Nem, nem kell több ilyesmire számítanod, megnyugodhatsz – sóhajtotta. – És köszönöm, hogy aggódsz értem.

Tekintetünk egy pillanatra összefonódott, és bennem megvolt a késztetés, hogy végigsimítsak gyönyörűen törékeny járomcsontján. Elképzeltem, milyen érzés lehet bármiféle félelem nélkül hozzáérni… Ez az, amit én soha nem fogok megtapasztalni, hiszen egy szörnyeteg vagyok!

– Figyelnél az útra is? – rótt meg finoman Bella.

– Igen, persze – dünnyögtem újfent és kénytelen voltam eleget tenni a kérésének.

– Eléggé sportosan vezetsz – jegyezte meg csak úgy, mellékesen.

– Na, akkor most beszélgessünk el a te vezetési stílusodról is! – horkantam fel.

– Oké, nem szóltam! – nevetett és az út további részében csendben voltunk.

Én azon merengtem el, hogy vajon Bella apja hogyan fogja fogadni a híreket, Bella pedig… Nos, bármit megadtam volna érte, ha tudtam volna, min jár az agya!

A házuk előtt megálltam, de úgy, hogy Charlie a rendőrautójával ki tudjon tolatni a feljáróról. Kinyitottam Bellának az ajtót és kénytelen voltam a karjaimba kapni, amikor elkezdett szédelegni. Elnyomtam egy mosolyt, de ő volt olyan szemfüles és észrevette, így durcásan fonta karba a kezeit, amíg becipeltem a házba.

Swan rendőrfőnök éppen az emeletről jött le teljes díszöltözetben, amikor meglátott minket. Még fel sem ocsúdhatott a kezdeti sokkból, mert Bella kivergődte magát a karjaim közül és egy nagy levegő után hadarni kezdte.

– Oké, ez tényleg nem az, aminek látszik. Volt egy enyhe allergiás rohamom az étkezőben, Edwardék pedig bevittek a kórházba. Dr. Cullen volt olyan kedves és adott egy injekciót, amire szokás szerint reagáltam, ezért bent akart tartani. Mondtam, hogy nem szükséges, viszont a felügyelethez mindenképpen ragaszkodtak, így most Edward fogja figyelni, hogy nem fojtom-e meg magam!

Olyan gyorsan beszélt, hogy csodálkoztam azon, Charlie felfogja-e a szavakat. De úgy látszott, igen.

– Hát, ez igazán rendes tőled, Edward – veregette meg a vállamat. – De remélem…

– A kanapén fogok aludni – szögeztem le, mert tudtam, hogy mi járt a fejében.

Bár, az enyhe túlzás, hogy aludni, de hát ez van!

– Te meg igazán odafigyelhetnél arra, hogy mit eszel – rótta meg „apu”, de nem aggódott komolyabban.

Biztosan volt már tapasztalata ilyen téren.

– Ha bármi gond van, csak hívjatok – csukta be az ajtót maga mögött, mi meg pár másodpercig bámultunk utána.

– Gyere, megmutatom, mi hol van – morogta Bella.

A Swan-ház nem volt nagy – a mi házunkhoz képest nagyon is kicsi – mégis volt benne valami, ami megfogott. Az emeleten már jártam – mikor besunnyogtam nézni Bellát, ahogy alszik –, de kénytelen voltam úgy tenni, mintha most látnám először.

– És ez lenne az én szobám – nyitott be végül a parányi helyiségbe, amit már szintén volt szerencsém megszemlélni.

Akaratlanul pillantottam az éjjeli szekrényre, hogy ott van-e még az a fényképalbum, ami legutóbb elrontotta a hangulatomat, de már hűlt helye volt.

– Érezd magad otthon és bátran szolgáld ki magad, ha éhes vagy szomjas vagy – motyogta Bella, miközben az iskolatáskáját ledobta az ágyra.

– Rendben – feleltem, bár majdnem elnevettem magam, ahogy akaratlanul villant be egy jelenet, amiben Bellával ülünk az asztaluknál és éppen vacsorázunk.

De jobban belegondolva cseppet sem lenne vicces számomra, ha ennem kellene, pedig ez elkerülhetetlen lesz. Hiszen elég feltűnő lenne, ha semmi ételt sem fogyasztanék és egy korty italt sem innék holnapig. Elfintorodtam a gondolatra, hogy kaját kell majd letuszkolnom a torkomon, és már most elkezdtem felkészíteni magam, hogy milyen pocsék lesz az emberi étel íze.

A következő pillanatban aztán már teljesen más kötötte le a figyelmemet. Bellát fürkésztem, amint egy, az asztaláról elvett hajgumival összefogja hosszú, gesztenyebarna tincseit, felfedve ezzel előttem kecses nyakát, és kívánatos artériáját. A méreg automatikusan kezdett termelődni a számban, és nagyokat kellett nyelnem, hogy eltüntessem. Láttam, ahogyan a hártyavékony bőre alatt sebesen száguld a vér, hallottam, ahogyan a szíve ütemesen – bár gyorsabban, mint szokott – dobog mellkasában és ettől továbbra is csak termelődött a mérgem, a gyomrom pedig kezdett egyre jobban összefacsarodni. Bella felém fordult apró mosollyal az ajkain, én pedig igyekeztem úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

– Megtennéd, hogy addig magamra hagysz, amíg átöltözöm? – kérdezte, miközben kissé elpirult.

Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, majd bólintottam és kisétáltam a szobából, magam után behúzva az ajtót.

Énemnek az a része, amelyik az adandó alkalmakkor Bella fenekét bámulja, és amelyiknek ma reggel meglódult a fantáziája az alulöltözöttsége láttán, ismét előbukkant és könyörgött, hogy nézzek be azon a kis résen, ami az ajtó és a keret között van – lévén, hogy nem csuktam be, csak behúztam –, és fürkésszem az éppen átöltöző lány karcsú testét.

Egy pillanatra átvette az uralmat felettem a kisördög felem – míg elkalandoztam, hogyan is nézhet ki Bella egy szál fehérnemű szettben –, és akkor kicsit odapillantottam, hogy benézhessek azon a bizonyos résen. Bella szemben állt velem és éppen a nadrágját gombolta ki, majd húzta le rajta a cipzárt, én pedig türelmetlenül vártam a folytatást, mikor az átkozott telefonom csörögni kezdett a zsebemben. Bella felkapta a fejét a hangra én meg automatikusan léptem távolabb az ajtótól – az ég adja, hogy ne jöjjön rá, hogy kukkoltam őt – és nyúltam a zsebembe, hogy felkerüljön a kinyírandó személyek listájára az, aki a legrosszabbkor zavart meg.

– Mit akarsz? – dörrentem rá a vonal túlsó végén lévő személyre.

– Hát illik így köszönteni a kedvenc bátyuskádat Eddyke, drága? – rótt meg Emmett.

– Nem érek rá, úgyhogy gyorsan bökd ki, hogy mi a jó fenéért hívtál! – morgolódtam még mindig, mert megzavart abban, hogy nézzem Bellát.

Te jó ég! Mikor lett belőlem perverz kukkoló? Úgy tűnik az Emmettel töltött évek csak kiütköznek rajtam. Kész tragédia… vagy mégsem?

– Csak nem megzavartalak titeket? Talán Belluska a karjaidba omlott és éppen egy csókkal ébreszted fel a te Csipkerózsikádat? Vagy már a csókon rég túl vagytok? – záporoztak a kérdései, amik cseppet sem voltak ínyemre, főleg így, hogy már amúgy is labilis lábakon áll a fantáziám.

– Őrült vagy! – vágtam rá. – És különben is, neked nem a feleségeddel kellene foglalkoznod?

– Hát, ha nem tudsz semmi szaftos infócskával szolgálni, akkor tényleg megyek, és ágyba bűvölöm a feleségemet – nevetett fel.

– Akkor már indulhatsz is – morogtam neki, majd megszakítottam a hívást.

Fújtattam egy sort, és elmormoltam néhány cseppet sem kedves jelzőt a bátyámra, mikor a legédesebb hang ütötte meg füleimet.

– Valami baj van?

Megfordultam, és ott találtam a szobájának ajtaja előtt álló Bellát, egyszerű mégis a karcsú testére tapadó, kék melegítőben, és aggódva nézett rám.

– Nem igazán, csak Emmettre már ráférne, hogy ellássák a baját. – Ahogy végignéztem rajta, a haragomat egy pillanat alatt elfelejtettem bátyám iránt, ugyanis figyelmemet már ez az angyal kötötte le. Kissé elpirult, mikor észrevette, hogy tetőtől talpig csodáltam végig őt.

Aztán bevillant, hogy ha Bella melegítőben áll, akkor már túl van az átöltözésen, és ez a tény csalódottsággal töltött el.

Kezd egyre jobban idegesíteni, hogy mennyire perverz lettem hirtelen!

Bella megindult felém, és én kíváncsian vártam, hogy mit is akar, de elsomfordált mellettem, és lesétált a lépcsőkön a földszintre. Azonnal követtem őt, és pillanatokon belül már a konyhában álltunk. Bella a falra felcsavarozott polchoz lépett, majd lábujjhegyre állva próbált nyújtózni az egyik könyvért. Apró termete miatt esélye sem volt, hogy elérje, így odasiettem hozzá és levettem neki a szakácskönyvet.

– Köszönöm – mormolta hálásan. – Be kell vallanom neked – kezdte, miközben kivette a kezemből a könyvet, majd leült az asztalhoz és felcsapta a tartalomjegyzéknél –, hogy nem tudok főzni. De azért majd megpróbálok összeütni valamit, nehogy éhen haljunk.

– Miattam ne fáradj, mert nem vagyok éhes – ellenkeztem rögtön, és valami megoldás után kutattam, hogy kihúzzam magam az étkezés alól. Gondolatban a fejemre csaptam, mikor eszembe jutott a legkézenfekvőbb. – És tudod, hogy van az a speciális diétám…

– Olyat próbálok keresni, amit te is ehetsz – vágott a szavamba. – Vagy van esetleg valami piros színű dolog, amire vágysz? – kérdezte kíváncsian.

Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy: Van, minden egyes csepp véred.

Na, de ilyet azért mégsem mondhattam, így végül megráztam a fejem.

Aztán hosszas győzködés után megegyeztünk Bellával, hogy készítse el azt, amit ő szeretne enni, én meg majd felhívom Esmét, hogy hozzon nekem az én diétás ételemből. Először méltatlankodott, hogy mit fog gondolni róla anya, hogy neki kell majd kaját hoznia nekem, de csak sikerült megállapodnunk.

Bebizonyosodott, hogy Bella valóban nem tud főzni, így végül valami gyorsfagyasztott ételt készített magának.

Evés után felmentünk a szobájába tanulni – vagyis ő tanult, én meg őt bámultam. Feltett néhány kérdést, hogy én miért is nem hordom az iskolai felszerelések nagy részét magammal, de sikerült kivágni magam. Iszonyatosan frusztrált, hogy nem hallom a gondolatait, de még kínzóbb volt, amikor párszor rajtakapott, hogy őt nézem, és nem tudtam, hogy ilyenkor mit gondol rólam.

Hogy fenn tartsam az ember álcámat egyszer folyóügyek miatt a mosdóba mentem, de WC-használat helyett csak elszámoltam húszig, majd lehúztam a WC-t, kezet mostam és visszamentem a szobába Bellához.

Kissé meggondolatlan voltam, mikor felajánlottam, hogy majd én vigyázok rá, de már nem tudtam, és nem is akartam visszavonni a szavamat, hiába lesz bonyolult megoldani azt, hogy ne kelljen ennem.

Nem sokkal később ismét magára hagytam néhány percre Bellát, míg felhívtam Alice-t, hogy kifaggassam, mit lát, hogyan fognak alakulni a dolgok.

– Nem fog lefeküdni veled – felelte kuncogva húgom.

– Alice! – mordultam rá. – Tudod, hogy nem erre értettem – sziszegtem.

– Tudom, de ezt nem hagyhattam ki – kuncogott még mindig. – De csak, hogy tudd, haragszok rád. Rá tudtad volna venni Bellát, hogy aludjon nálunk, de erre te inkább kisajátítottad magadnak. Én is vele akartam tölteni egy kis időt – kezdett durcáskodni.

– Én is haragszom rád – vágtam vissza. – Hogy juthatott olyan eszedbe?

– Ez most nem lényeges, ha hazajöttél, akkor majd lejátsszuk ezt a meccset. Most viszont mondd el, hogy miért telefonáltál. Láttam, hogy hívni fogsz, de a látomásomból nem derült ki, hogy miért.

Elmeséltem neki mindent, majd képzeletben összedugtuk a buksinkat, hogy mégis hogyan oldhatnánk meg a dolgot. Végül neki támadt egy ötlete, amit – jó szokásához híven – nem osztott meg velem, sőt egy Esme kiáltás után csak úgy lecsapta a telefont. Morogtam egy sort, majd felmentem Bellához, aki már befejezte a tanulást, így remek alkalom adódott, hogy feltegyek néhány nagyon is foglalkoztatott kérdést.

– Kérdezhetek valamit? – álltam meg a szobája ajtajában, és nekidőlve a félfának fürkésztem, amint elpakolja a könyveket és a füzeteket.

– Az attól függ.

– Mitől?

– Hogy mivel kapcsolatos a kérdés – felelte, majd csokoládé szín szemeit az enyémekbe fúrta.

– Willel – adtam meg a választ, mire Bella szemei kissé kitágultak. Mivel ezen kívül semmit sem reagált, így nyilvánvaló volt számomra, hogy feltehetem azt a kérdést. – Mit érzel iránta?

Néhány pillanatra a gondolataiba merült, és már kezdtem azt hinni, hogy nem kapok választ a kérdésemre, de aztán megszólalt.

– Semmit. Nem tagadom, hogy tetszett és talán lehetett volna valami köztünk, de ideköltöztem, így megváltoztak a dolgok.

– És bánod, hogy idejöttél? – tettem fel egy újabb kérdést, melyen ismét gondolkodott egy kicsit – de közel sem annyit, mint az előbb.

– Még csak néhány napja vagyok itt, így nem igazán volt még alkalmam megbánni bármit is – felelte apró mosollyal telt ajkain. – De most én kérdezek! – szólt határozottan, én pedig megrémültem, hogy vajon mire lehet kíváncsi.

Megindult felém – ugyanúgy, mint nem sokkal ezelőtt –, de már ismét nem tőlem akart valamit, csak kicsusszant a még mindig a félfának támaszkodó testem mellettem a szobából. A földszintre ment, majd a nappaliban lehuppant a kanapéra. Megkeresett a tekintetével engem, majd megpaskolta maga mellett a helyet. Leültem én is, és várakozóan tekintettem rá, hogy kérdezze meg azt, amit szeretne.

– Szeretnéd azt a vacsorát, vagy csak nem akarsz megbántani azzal, ha visszautasítasz? – hajtotta le a fejét.

A halott szívem egy pillanat alatt melegedett fel, ahogy felfogtam a szavait. Tehát fél attól, hogy talán nem akarok vele vacsorázni? Ha tudná…

Egyik kezemmel az álla alá nyúltam, hogy gyengéden ugyanakkor mégis határozottan felemeljem a fejét és a szemeibe nézhessek.

– Akarom azt a vacsorát, és már alig várom – feleltem az igazságot, mire széles mosolyt villantott rám. – A helyet pedig kiválaszthatod – ajánlottam neki.

– Jobb lenne, ha te választanál. Nem ismerem az éttermeket errefelé – visszakozott.

– Rendben, ahogy szeretnéd. Majd körbeérdeklődöm, hogy melyik a legjobb a környéken – bólintottam.

Bella a távirányítóért nyúlt, majd bekapcsolta a tv-t. Váltogatta egy ideig a csatornákat, majd elkezdte rágcsálni a száját, és a szeme sarkából rám pillantgatott.

Egyből rájöttem, hogy szeretne valamit megtudni, csak nem tudja, hogy tegye fel a kérdést.

– Esetleg még kíváncsi vagy valamire? – kérdeztem meg végül, mikor már fenn állt a veszélye, hogy a nagy harapdálásnak vérkicsordulás lenne a vége, ami egyben nagyon valószínű, hogy Bella halálát is jelentené.

– Tudod, ma csütörtök van – kezdte –, és nyolc órakor kezdődik a…

– A…?

– … Vámpír naplók – fejezte be végül. – Nem tudom, hogy szeretnéd-e megnézni velem, vagy… Ha nem, akkor megszerzem majd valahonnan és…

A tenyeremet a szájára simítottam, hogy hagyjon engem is szóhoz jutni.

– Csak akkor, ha megígéred, hogy nem csurgatod nagyon a nyálad a Salvatore fivérek után – vigyorogtam rá – közben elvettem a kezemet a szájáról –, mire kinyújtotta rám a nyelvét.

Elmosolyodtam, mikor megláttam, hogy milyen piercingje is van – hiszen ezelőtt még nem volt alkalmam tüzetesen megvizsgálni: sárga alapon feketével volt egy mosolygós fej.

Bella megígérte, hogy tekintettel lesz rám, és nem fog sem nyálat csorgatni, sem pedig vágyakozóan sóhajtozni a vámpír pasik után a tv-ben, majd odakapcsolt arra a csatornára, ahol a sorozat lesz.

Még fél nyolc sem volt, Bella viszont már ásított néhányat. Egyre laposabbakat pislogott, de harciasan küzdött az alvás ellen, végül csak elvesztette a csatát. Feje oldalra billent, mikor az álmok világába ért, én meg elmosolyodtam, és nem csak azért, mert annyira édesen aludt.

Kiosontam a konyhába, majd felhívtam Alice-t, hogy bármit is tervezett az evésemmel kapcsolatban, arra már nem lesz szükség, de tájékoztatott, hogy a Swan ház ajtajában áll és legyek kedves őt beengedni. Egy ételtartó műanyag edény volt nála, piros tetővel, valamint egy kisebb méretű sporttáska. Felvont szemöldököm láttán tájékoztatott, hogy a holnapi ruháim, pizsama és tisztálkodó szerek.

Alice átadta Emmett üzenetét is – persze úgy, hogy végig bátyám dörmögős hangját utánozta:

„Mondd meg az öcskösnek, hogy csak semmi huncutkodás, vagy, ha mégis, akkor utána részletes beszámolót kérek.”

Ezen egy ideig morgolódtam, de húgom sikeresen lenyugtatott. Alice nyomott még egy puszit az arcomra, aztán jó éjszakát kívánt, és kitáncolt a házból kezében az ételessel.

Tétováztam egy ideig, mikor láttam a vámpíros sorozat kezdő képsorait, végül csak nem ébresztettem fel Bellát, mondván hadd aludjon. Megkockáztattam, hogy kissé – vagy nagyon? – dühös lesz rám, amiért nem keltettem fel, de jobbnak láttam, ha pihen.

Negyed tíz is elmúlt, mire felébredt, és mikor megtudta, hogy átaludta a sorozatot, dühösség helyett csak legyintett egyet, amitől nagy kő esett le a szívemről, hogy nem mérges rám.

Felküldött zuhanyozni, míg ő megcsinálja nekem a fekhelyemet a kanapén. Pizsamában – fogalmam sincs Alice honnan szedte, ugyanis nekem nincsenek ilyen ruhadarabjain, lévén, hogy nincs szükségem rá – léptem ki a fürdőszobából, ahol is néhány centire az ajtótól ő állt karba tett kézzel.

– Sehol piszkos tányér vagy egyéb evőeszköz. Vacsoráztál már?

– Igen, vacsoráztam. Míg aludtál Alice itt járt és hozott nekem ételt valamint ruhákat – válaszoltam készséggel. – A tányért pedig elmostam – hazudtam könnyedén.

Bólintott egyet, majd belépdelt a szobájába, ahonnan egy pillanat múlva már lépett is ki törölközővel, és egy apró táskával – azt hiszem, ezt hívják a nők nesszeszernek.

Becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, én meg míg várakoztam, hogy végezzen emberi teendőivel a lementem a földszintre tv-t nézni, közben pedig hallgatóztam, hogy mit csinál odafent. Jó tíz perc múlva káromkodást hallottam, majd nyílt a fürdő ajtaja és hallottam a lépteit, amint a szobájába siet. Nyílt, majd csukódott az ajtaja, aztán kis nyikorgás, suhogás… aztán egy félelmetes sikoly.

Vámpírsebességgel rohantam fel az emeletre és dúvad módjára nyitottam be a szobájába, ahol számomra megdöbbentő, ám annál kívánatosabb látvány fogadott. Bella állt nekem háttal, amivel nem lett volna semmi gond, ha ezt nem félmeztelenül teszi.

Alul egy fekete nadrág takarta lábait, felül viszont tökéletesen láttam, hogy nincs rajta semmi sem. Haja fel volt kötve a feje tetejére, így kiváló rálátásom nyílt meztelen hátára és kecses nyakára.

A csodás látványtól felsóhajtottam – bizonyára emberi fül hallatára –, mert Bella hátrakapta a fejét, és tágra nyílt szemekkel nézett rám. Nem tudtam sikolya okát, viszont azt igen, hogy mindennél jobban vágytam arra, hogy felsőtestéből ne csak a hátát lássam, és mintha csak ő lenne a gondolatolvasó kettőnk közül és nem én, lassan kezdett megfordulni, egyenesen felém…

Ez pedig Bella nyelvpiercingje: