Ízelítő a 8. fejezetből

Sziasztok!

Ízelítő ala Pupi & Szylu!

Enjoy it!

Kiss!XD

"– Még mindig fasírtban vannak? – kérdeztem suttogva, hogy csak Edward hallja, de Emmett válaszolt.

– Mindennel próbálkoztunk – motyogta.

– Bevetettük a romantikázást – folytatta Jasper.

– De semmi – sóhajtotta Em.

– Fenyegetőztünk. – Jasper.

– Semmi eredmény. – Emmett.

– Reménytelen az eset – nézte Jasper álmodozva a barátnőjét, aki Rosalie-val társalgott a kocsiban.

– Soha többet nem fognak velünk szóba állni – nyüszögte Emmett.

– Próbáltátok már a letámadós módszert? – kérdeztem és belebújtam a kabátba."

Eternity - 7. fejezet

Szép jó estét Mindenkinek!

Megjött a fejezet, ami azt hiszem az eddig leghosszabb, reméljük, örültök ennek.

A Csőrike dolog – a fejezetből majd kiderül, hogy miről is van szó – Luca tiszteletére került bele, ő tudja, hogy miről van szó.

Gratuláljon mindenki Szylunak, akit felvettek a fősulira, ahová jelentkezett. Virtuális Em-féle maciölelés neked érte. Tudtam én, hogy sikerülni fog!

És itt szeretnénk meghirdetni egy kis versenyt. Aki kitalálja, hogy ki csinálta Bella tetkóját – nem kitalált személy, és nem fanfic szereplő, hanem élő hús-vér ember – és megírja nekünk az Elérhetőségnél lévő címre... nem, nem komiba és nem a chatbe, hanem e-mailben, hogy fair legyen a játék mindenkivel szemben, annak eláruljuk, hogy milyen Bells tetkója. Szerda este éjfélig él ez a kis verseny, utána nincs repeta!!! Természetesen meg kell ígérnie, hogy nem kürtöli szét, hiszen ez a történet egyik meghatározó részekor bukkan majd csak fel, és ezután meg fogjuk neki mondani a nagy titkot, amire nagy részetek kíváncsi többek között.

Élvezzétek a fejit szórakozzatok jól, aztán fejtsétek ki a véleményeteket a fejezetről.

Puszi: Szylu és Pupi

7. fejezet

Mik ki nem derülnek?

„I'm on a highway to hell

On the highway to hell

Highway to hell

I'm on the highway to hell”

(AC/DC: Highway to hell)

(Bella szemszöge)

Mereven bámultam a papírt és hirtelen elemi erővel érzékeltem azt, hogy forog a Föld és ráadásul ellipszis pályán kering a Nap körül. A gyomrom összeszűkült és azt sem tudtam, hol vagyok. Mint amikor keresztülszáguld rajtad egy tíz tonnás, jól megpakolt kamion – egy olyan jó dagadt fószerrel a volánnál és valami még jobban megtermett stoppossal az anyósülésen, csak, hogy teljes legyen az élvezet – és még vissza is tolat, hogy megnézze, rendben vagy-e vagy esetleg még párszor át kell hajtania rajtad a biztos siker érdekében.

Oké, kicsit drámai voltam, de abban a pillanatban más nem jutott az eszembe. De hát hogyan is gondolhattam, hogy ennek a szexi félistennek nincsen barátnője?

Barom, ütődött, tökfej, hülye, idióta, marha – ütöttem minden egyes szónál gondolatban a fejemre és hálát adtam az égnek, hogy a hajam eltakarta fancsali képemet.

Odahúztam a cetlit és macskakaparással felfirkantottam rá:

„Örülök, hogy most már a barátnőd nevét is megtudtam!”

Visszacsúsztattam a lapot elé és sandán felpillantottam rá. Szája szegletében mosoly bujkált, de a szemeit forgatta. Felvette a tollát és lazán írni kezdett. Olyan finoman forgatta, hogy szinte nem is mozgott a kezei között. Tekintetem akaratlanul is feljebb siklott – az ő hibája, nem kéne könyékig feltűrnie a halványkék inget! – és végigkövettem karján az izmok felfutását egészen a zavaró ruhadarabig.

Zavaró? ZAVARÓ?! Állj meg, Bella, az istenért! Ő egy foglalt pasi! Mégis mi művelsz? Válaszolni már nem tudtam magamnak, mert Edward visszakommandózta elém a lapot, rajta ismét gyönyörű kézírásával.

„Miért akarsz mindenáron a nyakamba varrni egy barátnőt?”

Nem tehettem róla, de elmosolyodtam és csak utána írtam neki vissza.

„Azért, mert…” – itt megálltam egy pillanatra és rájöttem, hogy azt nem írhatom neki, hogy egy ilyen extrafullos szuperszexi pasinak minimum minden ujjára három csaj jut, ha nem több, ezért a mondat végére odabiggyesztettem egy „csak” szócskát.

Felnéztem, hogy tiszta-e a terep, de Edward megelőzött. Hosszú ujjai között pillanatokon belül tűnt el a cetli és már olvasta is.

Beletúrt a hajába és édesen értelmetlen képet vágott, majd felém fordult felvont szemöldökkel. Mit nem lehet ezen érteni? Ez totál egy értelmű! De mielőtt meg kifejthettem volna neki, Mr. Mason felszólított.

– Ms. Swan, Önnek általában határozott véleménye szokott lenni a dolgokról. Mit gondol Bertold Brechtről és a munkásságáról?

– Személy szerint a drámáit és a színházújító törekvéseit nem kedvelem, mert túlságosan a realitásra és az elidegenítésre vannak kiélezve, viszont a versei és a balladái, véleményem szerint, értékes részét képzik az irodalomnak.

– Ön szerint tehát a drámái és a törekvései nem is meghatározóak? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Nem, nem így értettem – visszakoztam, majd kifejtettem a nézetemet. – Brecht az elidegenítő hatásokkal azt akarja elérni, hogy a befogadó pusztán a józan eszét használja, és semmilyen érzelmi kötődése ne legyen a karakterekhez. Azt várja el a nézőtől, hogy túllépjen önmagán, és egy külső, érzelemmentes perspektívából szemlélje a dolgokat. Ez az, amit viszont soha nem lehet elérni, akármennyire törekszik is a művész.

– Miért gondolja ezt?

– Emberek vagyunk, test és lélek – mosolyogtam. – Akárhogyan próbálkozunk racionálisan gondolkodni, az érzelmeink mindig befolyásolnak, mert nem lehet a kettőt szétválasztani. Akármit mond az eszem, a szívem megerősítése nélkül nem cselekszem, még ha nem is vagyok tudatában annak, hogy megvártam a jóváhagyást. Persze, el kell ismerni Brecht munkásságát, de nem sokra ment vele ilyen téren.

– Igen filozofikus megközelítés, de tetszik – emelte meg töprengve a szemüvegét a tanár. – Ön mit gondol erről, Mr. Cullen? – fordult padtársam felé Mr. Mason és én is csak most néztem rá monológom óta először.

– Teljes mértékben egyet kell értenem az előttem szólóval – tekintett rám átható, karamella színű szemeivel, én meg majdnem lefolytam a székről. – Brecht és a követői egy olyan állapotot próbáltak meg létrehozni az emberben, ami megtagadta volna az több ezer éves törvényeket. És valljuk be őszintén, a természet törvényei ellen küzdeni nem nagyon lehet, bár vannak kivételek – mondta rejtélyesen és rám villantotta azt a féloldalas, szívdöglesztő mosolyát, amitől elpirultam.

Mr. Mason közöttünk járatta a tekintetét, majd odafordult egy másik pároshoz, hogy őket is meginterjúvolja.

Visszatemetkeztem a füzetembe, és az óra hátralevő részében próbáltam remegő gyomrommal kezdeni valamit, aminek nem nagyon tett jót, hogy Edward szinte végig engem figyelt, amíg ujjai között a tollát pörgette. A csengő mentett meg. Felpattantam és beletuszkoltam mindent a táskámba – a felét majdnem félrepakoltam, annyira nem figyeltem –, majd feldobtam a vállamra, és megfordulva Edwardba ütköztem.

– Szégyen a futás, de hasznos, viszont ez most nem jött be! – mosolygott rám gúnyosan. – A „csak” szó nem éppen kielégítő választ, tehát magyarázatot várok!

– Szadista vagy! – vágtam hozzá, és elindultunk.

– Igen, mondták már párszor, de nem ezt kérdeztem – vigyorgott.

Az ajkamba haraptam és durcásan – na meg persze célirányosan – közelítettem meg a tesi öltözőt.

– Nem fogsz válaszolni, igaz? – kérdezte és gyengéden elkapva a karomat szembefordított magával.

Oh, vajon tudja, hogy mi mindent tud elérni a tekintetével?

Megráztam a fejem, és még mindig az ajkamat rágcsáltam, mert félő volt, hogy ha kinyitom a számat, dalolok, mint a kismadarak. Lesütöttem a szemem és a cipőm orrát fixíroztam.

– Akkor is kiszedem belőled! – morogta és folytattuk az utunkat. – Amúgy felvilágosítalak, hogy Vivienne a kocsim neve.

– Tényleg? – haraptam rá a csalira, ő meg elégedetten mosolygott.

– Igen, tényleg. De úgy látom, hogy mégsem vitte el a kiscica a nyelvedet – incselkedett.

Nem tehettem róla, és tudtam, hogy gyerekes, de soha nem viseltem jól, ha cukkoltak, ezért összeszűkített szemekkel felnéztem rá, és kinyújtottam a nyelvem.

– Ohó, várj csak! – kiáltott fel Edward. – Mi volt az?

Ösztönösen nyúlt a szám felé, de rálegyintettem a kezére – persze, csak finoman, de azért azt éreztem, hogy a bőre jéghideg – és pimaszul elvigyorodtam.

– Nem turkálni a számban! – feddtem meg. – Amúgy ha nem tudnád, úgy hívják, hogy nyelvpiercing.

– Wow! – ámuldozott. – Mik ki nem derülnek rólad! Swan rendőrfőnök mit szólt hozzá?

– Semmit, mivel nem tud róla – motyogtam. – Már az orrpiercingemen is kiakadt, hát ha még ezt is megmutatnám neki!

– Neked van orrpiercinged?

– Jobb a múlt idő használata, de igen! – sóhajtottam. – De miért Vivienne? – tereltem a témát.

Edward megvonta a vállát és nem felelt.

– Biztos az exedről nevezted el a kocsidat, minden pasi ezt csinálja! – morogtam az orrom alatt.

– Nem kérlek, az exemről azt a kocsimat neveztem el, ami Vivienne előtt volt – mondta szenvtelenül. – Csak miután szakítottunk, le kellett cserélnem és így került hozzám Viv.

Lemerevedtem a döbbenettől, és megálltam. Edward még lépett párat, és csak utána fordult vissza hozzám kaján vigyorral az arcán. Nekem pedig leesett!

– Ezért még megfojtalak! – fenyegettem meg sötéten és eltrappoltam az öltözők felé.

– Bella! – kiáltott utánam.

Dühösen fordultam meg és rondán néztem rá.

– Most meg mi van? – sziszegtem.

– Azt hittem, hogy a helyi pletykafészkektől már tudod… – hagyta lógva a mondatot.

– Mégis mit kéne tudnom? – értetlenkedtem.

– A helyzet tisztázása érdekében muszáj kijelentenem, hogy nem járok senkivel!

Megdobott egy angyalian édes mosollyal és már ott sem volt.

(Edward szemszöge)

Az autóm – immár Vivienne – oldalának dőltem és a fivéreimre várakoztam. Rosalie már a kocsijában ücsörgött, amit egy kissé furcsálltam – mindig ő szokott az utolsók között megérkezni –, de nem tettem szóvá. Már csak az hiányzott, hogy velem is összerúgja a port és áll a bál otthon.

A gondolataim természetesen Bella körül forogtak, de hát adott az utóbbi pár napban elég sok megfejtenivalót. Akaratlanul is elmosolyodtam, amikor felidéztem, hogyan próbált meg kitérni a válaszadás elől – rendben, nem szedtem ki belőle semmit, de azért a nyelvnyújtásért megérte. Afelett pedig még mindig nem térem magamhoz, hogy nyelvpiercingje van! Ha igaz Alice állítása – és már miért ne lenne az –, akkor a tetoválás mellé – amit még mindig nem tudok, hogy mit ábrázol! – elkönyvelhetek egy nyelv- és egy orrpiercinget. Hihetetlen ez a lány!

A reggeli megmozdulása, amikor békítőleg Emmett és Jasper közé ugrott – én meg három szívrohamot kaptam egyszerre! – és ahogyan Em orrára kötötte, hogy nincsen barátja… Ezt már tanítani kéne, de tényleg!

De én vajon miért éreztem megkönnyebbülést, amikor ezt az információt megtudtam? És mi volt az a furcsa, áramütésszerű valami, amit akkor tapasztaltam, amikor a karjaimban tartottam? Ajkai édesen elnyíltak, éreztem a testéből áradó meleget és a csodálatos levendula-frézia kettőst, ami bekúszott az orromba, és elbódította az agyamat. Arca centikre volt az enyémtől, és ha nem eresztem el pillanatokon belül, talán közelebb is hajolok, hogy érezzem őrjítő leheletét. Vajon milyen lett volna megérinteni puha, csábító ajkait az ajkaimmal és hogyan reagált volna?

És vajon tényleg képes lett volna rá, és elkiabálta volna a telefonszámomat az ebédlő kellős közepén?

– Komolyan, néha úgy lennék én a gondolatolvasó a családban, hogy megtudjam, mi jár abban a kőkemény fejedben! – sóhajtotta Em.

Felpillantottam, és megláttam mellette Jaspert, de a szemem automatikusan az öltözők irányába fókuszált és nem is hiába. Bella ismételten Alice társaságában lépett ki s indult el a parkoló felé.

Most komolyan, hol hagyta ez a lány a félelmét? Egy rakat vámpírral lóg együtt – kettő ezek közül potenciális veszélyforrás számára, gondolok itt Jasperre és jómagamra! – és a legkisebb jelét sem adja annak, hogy iszonyodna tőlünk. Tényleg máshogyan dolgozik az agya, mint a normális embereknek!

– Annyira rendes tőled! – lelkendezett Alice, de az nem derült ki még számomra sem, hogy mi volt ezen párbeszéd előzménye.

– Igazán nincs mit! – mosolygott kedvesen Bella és az autója felé battyogott. – Akkor majd adom!

– Oké, ahogyan megbeszéltük! – táncolt a BMW-hez Alice. – Szia!

Bella intett egyet, majd tekintete továbbsiklott rám. Felemeltem a szemöldököm, és értetlenül meredtem rá, hogy ez mégis mi volt, de ő csak rám öltötte a nyelvét és gonoszan felkuncogott. Oh, tehát még mindig morcos a Vivienne-dolog miatt!

„Öregem, ezt jól megkaptad!” – reagált Jasper, mire felsóhajtottam és megkerülve a kocsim elejét már szálltam volna be, de Em kérdése megakadályozott ebben.

– Ti nem láttátok, hogy mi volt a szájában? – hüledezett.

– Te mióta nézegeted más csajok száját? – kérdeztem költőien, mire Rosalie felszisszent. – Amúgy nyelvpiercing.

Mindkét bátyám szeme tágra nyílt, Rose és Alice pedig felkuncogtak, de, hogy a válaszomon, vagy valami máson, az nem volt világos előttem sem.

– És nem, Emmett, nem nyomtam le a torkán a nyelvemet, csak kihúztam nála a gyufát.

– Pedig már reménykedtünk, hogy betuszkoltad egy sötét sarokba, és…

– Nem vagyok kíváncsi a folytatásra, szóval fejezd be, most, vagy rád uszítom Rosalie-t! – suttogtam neki sötéten.

– Nem kell uszítani, ezt most ingyen is megcsinálom! – nevetett fel Rose, és gyújtást adott.

– Igenis! – szalutált Emmett, de közben mindvégig élete párját vizslatta, ahogyan kitolatott.

Rose megállt egy pillanatra mellettünk és kiszólt nekem az ablakon.

– Tudod, Edward, ez nem ellened irányult, te pusztán szenvedő alanya vagy a dolgoknak és tényleg sajnálom! – mondta és rálépett a gázra.

Értetlenül bámultunk utána, de mivel okosabbak nem lettünk, ezért kénytelenek voltunk beszállni a kocsiba. Emmett és Jasper morgolódásai közepette gyújtást adtam, majd indítottam… azaz indítottam volna, de a Volvóm motorja hördült egyet és aztán elhallgatott. Tudtam, hogy nagy gáz van, mert amelyik Volvo nem indul első pöccre, azzal nem stimmel valami.

– Hogy az a…! – káromkodtam és dühösen csaptam a kormányra – de azért nem olyan erősen, hogy baja legyen.

Rögtön értelmet nyertek Rosalie szavai. Megbütykölte a kocsimat, csak hogy kibabráljon a férjével és Jazzel.

– Most meg mi van? – kérdezte Em mellőlem. – Nem indul?

– Amint látod, nem, mivel a drága feleséged valamit csinált vele! – sziszegtem a fogaim között.

„Ne szidd a feleségem!” – üzente gondolatban melák bátyám, de most nem foglalkoztam vele.

Kiszálltam és előkapartam a telefonom, hogy hívjam az autómentőt. Valamennyicskét értettem a kocsikhoz, de ha Rosalie vette a kezébe a dolgokat, na, ahhoz én már édes kevés vagyok! Már pötyögtem a számot, amit még soha nem kellett hívnom, amikor egy édes hang szólalt meg mögöttem.

– Segítsek?

Megfordultam – bár nem volt szükségem rá, hogy megnézzem, ki is a váratlan vendégem, mert már a hangjáról és illatáról megismertem – és szembetaláltam magam Bellával. Édesen mosolygott rám, csokoládé szemei csillogtak, haját összeborzolta a januári szél.

– Nem hiszem, hogy tudnál – sóhajtottam. – De köszönöm szépen az ajánlatot!

– Fogadjunk? – húzta fel a szemöldökét.

Na, ne, ezt nem teheti velem! Amikor így néz rám, akkor nem lehet neki ellentmondani! De ha belemegyek, akkor talán…

– És mégis miben? – kérdeztem incselkedve.

– Ha megcsinálom a kocsidat, vezethetem egyszer – vágta rá azonnal.

– És ha nem? – vigyorogtam rá, mert úgyis tudtam, hogy reménytelen a dolog, és én nyerek, már ha belemegy a játékba.

– Te választasz, nem én! – vonta meg a vállát.

„Randi, kérj randit tőle!” – üzenték egyszerre ketten is a kocsiból.

Várjunk csak, Jazz mióta támogatja azt, hogy együtt lógjak Bellával? Nem nagyon csípte az elején, mert úgy gondolta, hogy a lebukás veszélye fenyeget, most viszont…

„Jobb így látni téged, mint fancsali arccal!” – Érezhette a kétkedésemet, és ezért válaszolt. Visszafordultam Bellához, és…

– Ha nem tudod megjavítani, eljössz velem vacsorázni! – néztem rá a legártatlanabbul. – Áll az alku?

Eltöprengett egy percre, és közben az ajkát harapdálta, majd rám villantott egy angyali mosolyt.

– Rendben – nyújtotta a kezét és megráztam.

„Ez mekkora lesz!” – ujjongott Emmett. – „Hova viszed vacsizni?”

Megforgattam a szemeim, de már én is ezen agyaltam.

Bella megkerült, és míg az ajtóhoz ment, megkérdezte:

– Szabad lesz? Belenéznék a motorháztető alá.

– Szolgáld ki magad! – intettem neki. – A nyitót a…

Behajolt az ablakon – Edward, nem nézni oda! – és egy ügyes mozdulattal felnyitotta a motorháztetőt.

– Sziasztok, srácok! – köszönt a fivéreimnek és már ott ácsorgott mellettem. – Mi kezdtél el mondani?

– Nem lényeges – sóhajtottam.

Jasper és Emmett is kiszálltak a Volvómból, hogy premier plánból nézzék végig a dolgot. Bella levette a kabátját és már szemügyre is vette a motorteret.

– Meg fogsz fázni! – figyelmezettem és nekidőltem a kocsi elejének, közvetlenül Bella mellett.

– Befognád egy picit! – morogta az orra alatt és tüzetesebben vizsgálni kezdte a dolgokat. – Koncentrálok!

– Tisztára, mint Rose, amikor kocsi közelbe kerül! – rötyögött Em.

Átfuttatta a tekintetét minden apró dolgon, átvizsgált bizonyos részeket – a keze már olajos-piszkos volt – és ez így ment néma csöndben egészen addig, amíg a telefonja hirtelen rezegni és csörögni nem kezdett a farzsebében. Bella ugrott egy aprót, majd felsóhajtott.

– Ez nem lehet igaz! – nyögte és tehetetlenül pislantott hátra. – Gyűlöllek, Murphy!

– Segítsek? – kérdeztem, és felpillantotta rám.

Csak bólintott, én meg egy laza mozdulattal benyúltam a zsebébe és előhalásztam a telefonját. Jazz és Emmett kollektív röhögésbe fogott az akcióm láttán, Bella meg elpirult. Úgy tartottam a telefont, hogy ő is lássa a kijelzőt – előtte én néztem meg, és valami Will volt rajta – és arca hirtelen elkomorult.

– Megtennéd, hogy kinyomod? – morogta és egyenesen visszabújt a Volvómba.

– Persze – mondtam és a telefont már el is hallgattattam, hogy pár másodperc múlva újra rákezdjen.

Természetesen most is ugyanaz a személy volt, és bennem megvolt a késztetés, hogy kitekerjem a nyakát a srácnak.

– Kitartó az exed – mormoltam és kérdően néztem rá.

– Add ide! – puffogta és felvéve a mobilt odatartottam a füléhez.

– Szia, Bella! – köszönt a ficsúr és meg sem várva a lány reakcióját már hadarni is kezdett. – Nem tudom, hogy mi jutott el hozzád, de egy szó sem igaz belőle! Nem úgy volt, ahogyan…

„Igen, mindig így kezdik!” – vélekedett Em.

– Will, mondták már neked, hogy egy szemét alak vagy? – vágott közbe Bella, és mi mind elmosolyodunk. – Mert ha nem, akkor közlöm veled, hogy az vagy! Jah, és puszilom Aprilt!

Elhúzta a fejét és én értettem a célzást, mert leraktam a telefont. Emmett tapsolt és vigyorgott, mint a vadalma, Jasper fürkésző pillantásokkal méregette Bellát és megállapította, hogy nem érez semmit a srác iránt, csak mérhetetlen mennyiségű dühöt, én pedig töprengtem.

– Minden exed ilyen elbánásban részesül? – kuncogta Emmett, mire Bella felkapta a fejét és nagyon rondán nézett rá. – Oké, le ne nyelj keresztben!

– Ő nem az exem, csak szeretett volna az lenni, de nem jött össze a dolog! – sziszegte és most már teljes figyelmét a kocsim kötötte le.

Már éppen belemelegedett volna a dologba, amikor a mobilja ismét csöngeni kezdett, de most nem a szokásos dallam ütötte meg a fülünket, hanem a Highway to hell az AC/DC-től. Bella felnyögött.

– Ne, csak ezt ne! – nyöszörögte. – Nem akarom! Miért büntetsz engem?

Felsóhajtott, egy laza mozdulattal megtörölte a kezeit a fenekébe és kikapta a telefont a kezeim közül.

– Áááááááááááá! – sikította valaki a vonal másik végéről és Bella kénytelen volt elvenni a készüléket a fülétől, ha nem akart megsüketülni.

Bella teli tüdőből felnevetett és megrázta a fejét.

– Bella, Bella, Bella, Belllllllaaaaaa! – kiabálta a lány.

– Szia, Lori – köszönt vissza higgadtabban. – Igen, te is hiányzol nekem!

„Női traccsparti van kibontakozóban, nem kéne lelépnünk?” – érdeklődött Em.

Gyorsan nemleges választ suttogtam. Minden érdekelt, ami Bellával kapcsolatos, és ezt a lehetőséget sem fogom kihagyni. Egy barátnőtől lehet a legjobb dolgokat megtudni, és Lori olyannak tűnt, aki nem válogatja meg a szavait idegenek közelében sem.

– Megkaptad a mailem? Nem vagy kiakadva? Itt dög unalom minden nélküled! – hadarta Lori és elképzeltem, ahogyan beszéd közben pattog, mint egy gumilabda.

– Ohó, sok az infó, állíts egy picit! – csóválta a fejét Bella és közben a motorteret vizslatta. – Megkaptam a mailed, nem, nem vagyok kiakadva, hiszen Willel nem volt köztünk semmi…

– Na, azért az a kép eléggé jó sikerült – célozgatott a barátnője.

– Jah, frankón szét lehetett tépni – morogta Bella, én meg megvilágosodtam.

A fotó a szobájában! A srác rajta Will, akivel nem volt köztük semmi, csak az az idióta nyomult! Akarva-akaratlanul is elmosolyodtam, ami feltűnt a testvéreimnek is, de csak rájuk hagytam a dolgot. Nem kell megtudniuk, hogy hol jártam az éjjel vadászat címszó alatt!

– Szadista némber! – kiabálta Lori.

– Igen, tudom, hogy szeretsz – vigyorgott Bella, majd komoly lett az arca. – Lori, kihangosítalak, szóval viselkedj, rendben?

– Ígérem, hogy jó kislány leszek – csicseregte a cseppet sem jó kislány a vonal másik végéről.

Kinyújtottam a kezem és várakozóan néztem Bellára. Hálásan felragyogott az arca és a tenyerembe fektette a kihangosított mobilt.

– Na, mesélj, te szentfazék, mi újság van az Isten háta mögött? – érdeklődött csendesebben Lori. – Pasik vannak?

– Lori, pasik mindenhol vannak – sóhajtotta a szentfazék – vajon tudni akarom, hogy miért kapta ezt a titulust? – és a motor fölé hajolt.

– Jó, de milyenek? Dögösek, szexisek? Kategóriabehatárolást kérek! – adta ki az utasítást a diktátor.

Na, most minden kiderül! Én is, és a fivéreim is feszülten figyeltünk, hogy mit válaszol erre Bella.

– Válogathatsz az egész palettából – felelte rejtélyesen és egy kecses mozdulattal hátrafogta a haját – elhajoltam, hogy az intenzív illat ne csapjon meg közvetlenül.

– Na, ne! Azt ne mondd, hogy vannak A-kategóriások is!

– Akad egy pár – érkezett a válasz közvetlenül a kocsimból, mert Bella már szó szerint benne feküdt a motortérben.

Elfordítottam a fejem, hogy a kísértést a lehető legminimálisabbra redukáljam, de Emmett nem könnyítette meg a helyzetemet, ugyanis gátlástalanul méregette a lányt. És amit Em látott, azt én is láttam…

– És? – tudakolta Lori türelmetlenül.

– Drága barátnőm, ha nem tudnád, három napja vagyok itt! Szerinted az volt az első dolgom Forksba beérve, hogy kivágódtam apám kocsijából és rávetettem magam az első srácra, akit megláttam?

„Öcsi, ugye te voltál az első, akit meglátott? – kérdezte szemöldök húzogatva Em.

Csúnyán néztem rá, de azért a kisördög megmoccant bennem és eljátszottam a „mi lett volna, ha…”-teóriával.

– Igaz, te nem olyan csaj vagy – töprengett Lori. – Te inkább elcsavarod a pasik fejét és utána nehezen adod magad, már ha egyáltalán adod magad…

Bella felkapta a fejét, mi meg csendben fulladoztunk a nevetéstől. Érdekes beszélgetésnek indult, valljuk be őszintén. És ez az „egyáltalán adod magad” kijelentés vajon arra utalt, amire én gondolok, hogy utalt? És mióta ilyen bonyolultak a gondolatmeneteim?

– Köszönöm, doktornő, a részletes analizálást – morogta és elpirult.

„Na, most már ezt is tudod!” – vonta le a következtetést Jazz.

– Nincs mit – válaszolta Lori és belekezdett egy olyan kacifántos történet mesélésébe, amit még mi is nehezen tudtunk követni, Bellát meg nem nagyon érdekelte a sztori, csak a kocsim.

A barátnője öt perc után elégelte meg a dolgot és rárivallt.

– Mit csinálsz, hogy nem én kötöm le a figyelmedet, és ki kellett, hogy hangosíts?

Bella, úgy látszott, nem nagyon hallotta meg Lori hangszínváltását, ezért kénytelen voltam én válaszolni.

– Éppen az én kocsimat szereli.

– Milyen kocsi? – harapott rá a témára a lány, és csak utána kapcsolt. – És ki az az „én”?

Ms. Swan erre már reagált, mert nagyon rondán pillantott fel rám.

– Köszi szépen, most nem fogom tudni levakarni – morogta. – Az egyik évfolyamtársam Volvo C30-asát nézem át.

– Mázlista dög – kuncogta Lori. – De ne tereld a témát! Évfolyamtárs? Hogy néz ki? Szőke, barna, fekete?

– Lori, itt áll mellettem fél méterre, ne akard, hogy most elemezzek neked! – pislantott rám Bella, én meg ördögien elvigyorodtam.

Pedig szívesen meghallgattam volna azt a személyleírást! Vajon mit gondol rólam?

– A hangja alapján B-kategóriás lehet – morfondírozott a barátnő. – Tudtad, hogy a kutatások kimutatták, hogy a pasik hangjába szeretünk bele és a külső csak másodlagos?

– Erre inkább nem mondok semmit, de fogadjunk, hogy a Cosmopolitan-ben olvastad – forgatta a szemei Bella.

– Joy volt, de nem lényeges. Hé, szexisen búgó hangú ismeretlen, hogy nézel ki? – intézte hozzám a szavait Lori.

– Hát… – jöttem egy pillanatra zavarba, ami nálam nem megszokott dolog.

Jasper felvihogott, Em meg egyenesen a képembe röhögött.

– Várj, vannak ott többen is?

– Igen, a szexisen búgó hangú ismeretlen… – kezdte Bella.

– Mellesleg Edward – vágtam közbe, mert a megnevezés, bár Bella szájából nagyon is jólesett, de nem viseltem volna el sokáig.

– … testvérei – fejezte be a megkezdett mondatot.

– Ne már! Több pasit hülyítesz egyszerre, és ráadásul még testvérek is? – Hihetetlen ez a Lori, de kedvelem!

– Igen, tudod, ez rossz szokás. Tőled tanultam – sóhajtotta lemondóan Bella és valamit csinált a motortérben. – De ha akarod, átküldhetem az egyiket!

– Nem szükséges – kuncogott az „Alice-hasonmás”. – Most éppen Jude-dal kavarok.

– Azzal a Jude-dal, aki egy évvel idősebb és a pompon lányok csapatkapitányával jár? – tudakolta izgatott hangom Bella.

– Igen, vele – érkezett a válasz.

– Te őrült vagy! – vágta rá Bella.

– Igen, és mégis miért?

– Mert egy foglalt pasival kikezdeni… – harapta el a mondat végét Bella.

– Kell valami ki izgalom – nevetett Lori. – Amúgy ezért az őrült címért te is ringbe szállhatnál!

– Már megbocsáss, de nem én csináltattam magamnak egy rakat piercinget különböző helyekre! – somolygott Bella.

– Te csak ne dumálj, azt a kettőt te még meg is spékelted egy tetoválással! – vágott vissza Lori. – És nem is akárki csinálta a kisasszonynak!

– Hé, le lehet akadni Chrisről és a tetoválásomról is! – sziszegte Bella.

– Nem tudom, hogy minek kellett a fél országot átutaznod és miért nem volt jó egy Phoenixi tetováló szalon.

– Azért, mert ő az egyik legjobb, és kész!

– Meg persze helyes is! – kontrázott a leányzó.

– Meg körülbelül húsz évvel idősebb, mint mi! – nevetett fel Bella. – Da ha már az őrültségeknél tartunk. Nem én smároltam egy vadidegennel egy billiárdasztal tetején!

Kibukott belőlünk a röhögés, amit Lori szavai a torkunkra forrasztott.

– Nem, te csak a klub medencéjében fürödtél egy szál fehérneműben… Ráadásul totál józanon!

– Na, az fogadás volt és megnyertem! – pirult el Bella. – És tudod, hogy soha nem iszom!

„Mamám, mik ki nem derülnek?” – ámuldozott Emmett és Jasper. – „Vajon mi volt a tét?”

Nem tudtam, és nem is nagyon érdekelt, mert elképzeltem, ahogyan több tucat pasi Bellát bámulja és cseppet sem tetszett a dolog.

„Hé, Edward, nyugi!” – csitított Jazz.

– Figyuzz, egyezzünk ki egy döntetlenben! – ajánlotta fel Lori.

– Rendben, belemegyek! – sóhajtotta Bella. – De szerintem nem ezért hívtál!

– Jah, igen, majdnem elfelejtettem! Mit csinálsz három hét múlva, péntek hét óra körül?

– Futok? – tette fel a költői kérdést Bella.

– Te jó ég, még mindig futsz? – nevetett Lori. – Tudtad, hogy a jó szex fél kilót fogyaszt?

– Mióta vannak nekem ilyen orientált barátnőim? – forgatta a szemeit.

– Erről már én is hallottam – vetette közbe Emmett.

– Kösz, Em – morogta Bella.

Lori csak nevetett.

– Na, szóval, van két jegyem a Seattle-i Linkin Park koncertre és elmehetnénk! – hadarta egy szuszra a még mindig nevető lány.

Bella olyan hirtelen kapta fel a fejét, hogy sikeresen beverte a motorháztetőbe.

– Bells, jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan és odaléptem hozzá.

– Jé, Bellsnek hívott! – cincogta Lori. – Ez csak jelent valamit!

– Mit is mondtál? – kérdezett vissza a fejté tapogatva Bella.

– Azt, hogy Bellsnek hívott, és, hogy…

– Nem, nem azt, hanem előtte – vágott a szavába Bella.

– Jah, megyünk LP-koncertre?

Bella sikítani kezdett és ugrált a szerencsére már kiürült parkolóban. Mi csak nevetve néztük őt, és nem hittünk a szemünknek.

– Ez ő? – kérdezte Lori.

– Igen, ez ő és szerintem veheted igennek – válaszoltam.

– Akkor én hagyom, hogy kitombolja magát, és majd később beszélek vele – sóhajtotta Lori. – Ne hagyjátok, hogy nagyon kiabáljon, mert hamar bereked!

– Okés – válaszoltuk egyszerre.

– Szia, Bells! – kiabálta és Bella egy „sziát” még gyorsan kiáltott neki, majd megszakadt a vonal.

Öt perc múlva Bella is lenyugodott, odatáncolt hozzánk és egy mozdulattal lecsukta a motorháztetőt. Ellibegett mellettem – közben kikapta a kezemből a kabátját és a telefonját –, beült a volánhoz, és finoman gyújtást adott, majd indított. A Volvóm dorombolva életre kelt, mi meg döbbentem meredtünk a mosolygó lányra. Kiszállt, megpaskolta az ajtót és egy gyors puszit nyomott a kocsimra.

– Szép volt, Viv! – motyogta neki, mintha a kocsi saját magától javult volna meg. – Azt hiszem, hogy nyertem!

– Behalok! – mormolta Emmett.

– Ilyen még a mesében sincs! – hüledezett Jasper.

– Kocsi mániás! – suttogtam.

– További szép napot az uraknak! – somolyogta Bella és megindult a kocsija felé, de félúton visszafordult. – Láttátok már az Elit alakulatot, vagy a Kutyaszorítóban című sorozatokat?

Csak nemlegesen ráztuk a fejünket, mert még mindig le voltunk blokkolva.

– Akkor később még találkozunk! – intett oda.

– Hogy mi? – kérdezte Emmett.

– Alice nem mondta? – torpant meg Bella.

– Nem – vágta rá Jasper.

– Délután átugrom hozzátok egy apró meglepetéssel – és nevetve elsuhant Salvatore felé, otthagyva döbbent hármasunkat.

– Miféle meglepetéssel? – gondolkodott hangosan Em, miközben hazafelé tartottunk az immár újra szuperáló Volvómmal.

– Em, én sem tudok többet nálad – pillantottam rá.

– Ahogy én sem – mormolta Jazz. – De majd kiderül – rántotta meg a vállát.

– Én nem tudok várni, most azonnal akarom tudni – fonta karba a kezeit Emmett, miközben durcás képet vágott.

Teljesen olyan volt, mint egy ötéves!

– Hogy elterelhessem a figyelmem, váltsunk témát! – terült el a képén egy fülig érő vigyor. – Mondd csak, B-kategóriás öcsikém, milyen érzés, hogy úszott a randi Bellussal?

– Ne nevezz így! – mordultam rá.

– Ahogy akarod – rángatta a vállait felváltva –, de azért jó lenne tudni, hogy ki az a nőszemély, aki nem csábult el teljesen a hangod hallatán.

– Minek akarod te azt tudni? – hangzott a kérdés Jazztől.

– Csak úgy!

– Te nem szoktál akarni dolgokat csak úgy – szólt Jasper. – Vigyázz, meg ne tudja Rose, hogy szemet akarsz vetni Bella barátnőjére, különben megszabadít a legnemesebb kincsedtől – röhögött fel bátyám, és én is megeresztettem egy mosolyt.

– Milyen kincstől? – értetlenkedett Em.

– Amit a nadrágodban hordasz, és az eszed helyett irányít – adtam meg a választ.

Nem volt kedvem most a hülyeségeikhez, legszívesebben futva tettem volna meg az utat hazáig, hogy ne kelljen őket hallgatnom, de bátyáimat nem akartam egyedül hagyni Vivienne-nel.

A hangulatomat egy szóval is jellemezni lehetne: letargikus.

Végigpörgettem a fejemben Lori és Bella telefonbeszélgetését, de a B-kategóriás dolognál megtorpantam, és elhúztam a számat.

Igyekeztem kizárni Jazz és Em traccspartiját, de ez nem volt könnyű.

Minél jobban nem akartam gondolni arra a kérdésre, ami felvetődött bennem, annál inkább visszhangzott a fejemben.

Vajon Bella szerint is csak B-kategóriás vagyok?

Sokkal jobban fájt a gondolat, hogy ő is csak annak tart, mint szerettem volna.

A földúton tartottunk hazafelé, mikor felém szálltak Rose és Alice gondolatai. Mindkettőnek az elméje egy dolog körül forgott: hogyan javult meg a kocsim?

Jazz és Em a ház előtt izgatottan szálltak ki a kocsiból, hogy végre láthatják a feleségeiket – mintha nem körülbelül fél órája találkoztak volna utoljára! –, közben azon elmélkedtek, hogy mennyi mindent fognak csinálni Alice-szel és Rose-zal, ha vége lesz a mosolyszünetnek. Cseppet sem volt ínyemre, hogy a perverz gondolataikat kell hallgatnom, ugyanakkor most, mint az eltelt évtizedek minden alkalma alatt meglepett, hogy ahelyett, hogy a kapcsolataik kihűltek volna egy idő után, és megszokottá válna minden a magánéletükben, még mindig olyan szenvedélyt és szerelmet éreznek párjaik iránt.

Tanúja voltam Esme és Carlisle, Alice és Jasper valamint Rosalie és Emmett – nekik volt a legtöbb! – mosolyszüneteinek majdnem minden alkalmához, de aztán nem sokáig tartottak ezek az apró összezördülések. Gondolataik arról tanúskodtak mindig, hogy már megint jobban szeretik egymást, pedig ez már szinte lehetetlen lenne.

Mindig is úgy gondoltam, hogy nekem bár nem tökéletes, de megfelelő egyedül, viszont azért voltak magányos pillanataim, amikor én is szerettem volna, hogy egy nő átöleljen, szenvedélyesen csókoljon, és végre ne csak nekem kelljen hallgatnom a buja hangokat a családom tagjainak szobája felől, hanem engem hallgasson valaki. Persze a hangsúly azon volt, hogy legyen mellettem valaki, és nem azon, hogy perverz voltam és arra vágytam, hogy hallgassanak engem szeretkezés közben.

Alice és Rosalie kikerekedett szemekkel néztek ránk, hogy valóban mi vagyunk és a bejárathoz szaladva megnézték, hogy tényleg az én Volvómmal érkeztünk-e, mire csak rájuk mosolyogtam.

– Nem hittem volna, hogy ezt mondom majd, de köszönöm Rose, hogy elrontottad a kocsimat – léptem oda hozzá, és megöleltem.

Azt hitte, hogy meghibbantam!

– Mi bajod van? És, hogy javult meg a kocsid? – hangzottak tőle a kérdések, én pedig miután elengedtem őt, levágódtam a kanapéra, majd a divatbemutatós műsorról elkapcsoltam a tv-t egy baseball meccsre és csak utána feleltem.

– Nincs semmi bajom, és Vivienne Bellának hála működik ismét – válaszoltam készségesen, egy pillanatra felé fordulva, aztán ismét a képernyőre szegeztem a tekintetemet.

– Öcsi, te komolyan elnevezted a kocsidat? Azt hittem a parkolóban, hogy ez csak valami vicc – vágódott le mellém Em.

– Ideje volt, hogy ne csak „a kocsim”-nak hívjam – rántottam meg a vállam. – Alice, Bella tényleg átjön délután? – fordultam húgom felé, aki vigyorogva bólogatni kezdett.

– És miért is pontosan? – tette fel a lábát Em a dohányzóasztalra, majd a fejével ő is Alice felé fordult.

„Mondd meg neki, hogy nem szólok hozzá és semmi köze ahhoz, hogy Bella miért jön!” – üzente gondoltban húgom, én meg jó postás révén átadtam az üzentet.

Em felhorkant, aztán megrántotta a vállát, majd visszafordult a tv felé és felhangosította. Mikor a kedvenc csapata nyerésre kezdett állni, már eszébe se jutott sem Bella, és szégyenszemre már a felesége sem.

Hátradőltem és a baseballnézés helyett Bellán kezdtem merengeni, és azon, hogy mennyire mások vagyunk. Tűz és jég szó szerint. Az én bőröm fagyos, az övé pedig szinte égetően meleg, én vámpír, ő ember. Fáj arra gondolnom, hogyha nem lennék vámpír, ha én is ember lehetnék és egymásba szeretnénk, nem állna közénk semmi sem, így viszont az egész teljességgel lehetetlen lenne.

Nem sok minden van, amit szeretek a vámpírlétben – kivétel a gyorsaság, mert azt imádom –, viszont vannak dolgok, amikért tisztelem a magam fajtát – na, nem azért, hogy rajtunk és a Denali klánon kívül mindenki emberek vérével táplálkozik –, hanem a szerelem miatt. Az emberek nagy része manapság a holtomiglan-holtodiglant nem gondolják komolyan, vagyis akkor még azt hiszik, hogy életük végéig együtt lesznek majd, de aztán a szerelem kihuny, és az „ott, ahol tűz volt, parázs is marad” dolog sem létezik már utána. A vámpírok viszont egy életre, pontosabban mondva egy létezésre választanak párt maguk mellé – ha választanak –, és, ha az egyikük meg is „hal”, nem keresnek más társat, vagy csak nagyon ritkán. Tisztára, mint a hattyúk!

Mire feleszméltem a meccsnek már rég vége lett, ugyanis épp egy európai focimérkőzés első félidejének lett vége, és a húgaim és a bátyáim is eltűntek a nappaliból.

Rose a szobájukban feküdt az ágyon és egy magazint olvasott, Em Rose-t bámulta, aki egy pillantásra sem méltatta őt, Alice a gardróbjából dobálta ki a nem tetsző ruhákat, Jazz pedig egy az utolsó esküvőjükön készült képet nézegetett.

Jövőbelátó húgomnak a következő pillanatban látomása volt, de, hogy bosszantson engem, szépen eltitkolta előlem, hogy miről is szólt a víziója.

– Bella néhány perc múlva fel fog téged hívni a telefonodon – jelent meg a lépcső tetején és rám villantott egy ezerwattos mosolyt, majd visszament a szobájába.

Kikaptam a zsebemből a telefont és szuggerálni kezdtem, mintha attól majd Bella hamarabb hívna. A képernyőt vizslattam, hogy mikor kezd el világítani és a füleimet hegyeztem, hogy azon nyomban meghalljam, mikor megcsörrent az apró készülék.

Mintha nem lenne vámpírhallásom! – horkantam fel.

Nem figyeltem a családomra, nem néztem a tv-t, kikapcsoltam a külvilágot és nem létezett más, csak a telefonom és én.

A rég halott szívem mintha dobbant volna egy hatalmasat, hogy aztán őrült vágtába kezdjen, persze csak képletesen, mikor a telefon néhány percen belül valóban megcsörrent és a képernyőn „ismeretlen szám” volt látható.

A másodperc törtrésze alatt nyomtam meg a fogadás gombot és emeltem a fülemhez a készüléket, hogy minél hamarabb hallhassam a hangját.

– Halló – búgtam a telefonba.

Viszont nem azt vártam, amit kaptam!

A válasz egy teli torokból feltörő mackós röhögés volt, és hacsak Bella nem esett át egy nemváltoztató műtéten, és nem lett az új neve Emmett Cullen, akkor tényleg igaz, amit gondolok, és a bátyám szórakozok velem, rajtam.

– Szia, Öcsi – dörmögte idióta bátyám a telefonba, majd ismét felröhögött.

– Barom – morogtam, majd megszakítottam a hívást.

Így jár az, aki nem figyel oda, és szem, esetemben fül elől téveszti a hülye bátyját.

Épp felálltam, hogy a szobájukba menve alaposan lehordjam a sárga földig, de ismét csörögni kezdett a mobilom.

Na, majd most!

– Most már aztán igazán elegem van belőled! – kiabáltam a telefonba és kis híján letettem.

– Pedig még nem is mondtam semmit! – válaszolta a legédesebb hang, mire meghökkentem.

– Bella? – kérdeztem.

A családom otthon lévő tagjai egy pillanat alatt jelentek meg a lépcső tetején.

– Fél perccel ezelőttig még az voltam, de egy ilyen fogadtatás után... – harapta el a mondatot.

– Bocsi, csak az idióta bátyám szórakozik velem! – sziszegtem és rondán néztem az említett személyre.

– Oké, csak azt akartam, hogy negyed óra múlva ott vagyok, szólnál a lányoknak, hogy készülhetnek? – mondta rejtélyesen.

– Igen, de mire is? – kérdeztem értetlenül.

– Az titok, majd megtudod! – válaszolta és már ki is nyomta a telefont.

Kérdőn fordultam húgaim felé, akik csak felsikítottak, de azért közben igyekeztek titkolni előlem, hogy miről is van szó.

A következő pillanatban a két vásárlásmániás a korláton átlendítve a lábaikat, mellettem huppantak a talpaikra, majd izgatottan léptek a bejárati ajtóhoz, hogy feltépve azt a teraszon álljanak meg és a tenyerüket kezdjék dörzsölni.

Bátyáim ugyanolyan értetlen képet vágtak, mint én, de azért mindhárman vártuk már Bella megérkezését és követve a lányokat mi is kimentünk a teraszra.

Negyed óra múlva Salvatore és a benne ülő Bella már csak pár száz méterre volt a háztól, és húgaim minden pillanattal egyre izgatottabbak lettek.

A királykék Audi aztán végre csak megállt a ház előtt, majd Bella leállította a motort és kiszállt a járműből. Alice és Rose elé rohantak – persze, csak emberi tempóban – és míg kobold húgom egyből a nyakába vetette magát, addig a jégkirálynő címre is pályázható szőkeség csak vigyorgott, aztán ő is aprót ölelt Bellán.

Csak tudnám, mi az oka ennek a nagy változásnak, hisz Rosalie őrültnek tartott, mert szóba álltam Bellával, most meg ő ölelgetni azt a lányt, akit én szeretnék?! Tisztára megőrültem, hogy féltékeny vagyok a húgomra!

Bella kecsesen lépkedett felénk és én nagyot nyelve néztem végig karcsú testén. Egy szűk farmert viselt, ami kihangsúlyozta tökéletes lábait, így szinte már hipnotikusan időzött el a tekintetem a combjain. Kabát gyanánt egy fekete valami volt rajta, ami nem tűnt túl vastagnak, és épp a csípője aljáig ért. Csokoládészemei vonzották a tekintetem, de azért kényszerítettem magam, hogy alaposan megnézzem magamnak ismét sápadt szív alakú arcát. Ajkai fényesen és csillogóan húzódtak mosolyra, mire megállapítottam, hogy szájfény van rajta.

Fellépkedett a lépcsőkön és köszönt bátyáimnak, majd nekem is elmormolt egy „sziát”, miközben alaposan végignézett rajtam.

Lehet, hogy most erősíti meg magában, hogy valóban B-kategóriás vagyok, vagy talán lejjebb csúsztam a létrán és most már csak a „C”-t ütöm meg?

Rose és Alice szinte már rángatni kezdték befelé a házba. Mikor elhaladt mellettem – végig a szemeimbe fúrta csokoládé tekintetét –, akkor vettem csak észre, hogy mindkét kezében van valami. Pár pillanattal később szerencsére azt is megtudtuk, hogy mi. Azt a stóc valamit, ami úgy nézett ki, mint fél tucat DVD tok, letette a kanapéra, majd a felső kettőt felvette és lóbálni kezdte húgaim előtt. A két lány elvigyorodott, és Bella odaadta Rose-nak azt, ami a kezében volt. Aztán a bátyáim és felém fordult.

– Rólatok sem feledkeztem ám meg – mosolyodott el édesen, és a maradék DVD tokokat a kezembe tette.

Kényszerítettem magam, hogy ne a száját figyeljem, hanem nézzem meg, mit is adott ide.

A felső kettő elején az „Elit alakulat” az alsókon pedig a „Kutyaszorítóban” állt, mikor rápillantottam a tetejükre.

– Nektek mit hozott Bella? – nézett Emmett kíváncsian Rose-ra, aki ugyan tüntetőleg elfordította a fejét a férjéről, de azért felmutatta, hogy a csajoknak hozottakon mi is áll.

– Hogy az a… – mormolt el bátyám egy nem éppen nyomdafestéket tűrő káromkodást, amin Bella felkuncogott.

Jasper felszisszent, én pedig ismét Bellát kezdtem el nézni, de Em gondolatai megosztották velem, hogy mit is fognak nézni majd a lányok.

Vámpírnaplók!

Elnyomtam a feltörni vágyó morgásomat, nehogy megijesszem Bellát.

– Nos, én akkor megyek is – pillantott rám. – Sziasztok! – köszönt el mindenkitől, majd az ajtó felé kezdett lépdelni.

Ezt viszont nem hagyhattam.

– Várj! – szóltam utána. – Ne menj!

– Ednek igaza van – kezdte Emmett. – Maradhatnál. Jól jönne valaki, aki eltakarná Rose bébi szemeit, amikor az a démon Damon képernyőn van, míg mi azokat nézzük, amiket nekünk hoztál.

– A másik kezeddel meg Alice szemeit kellene eltakarni – mondta Jazz.

– Én meg, asszem maradok vámpírokat nézni – pillantottam bátyáimra –, elvégre Bella szemét is el kell majd takarni.

– Azt még értem, hogy Emmett és Jasper miért kért ilyet, viszont azt már nem tudom, hogy te miért akarsz szem-eltakarósdit játszani velem – szólt eltöprengve. – Szóval? – vonta fel a szemöldökét.

Egy pillanatra elgondolkoztam, majd úgy döntöttem, hogy a délelőtti fegyverét fordítom ellene.

– Azért, mert… – hagytam pillanatnyi hatásszünetet –… csak – adtam meg a „végső döfést”.

Bella csúnyán nézett rám, de azért megindult felénk.

– Edward megmondanád a bátyáidnak, hogy nekik a nappalin kívül tágasabb? – kérdezte Alice.

Bella miatt nem üzenhetett gondolatban, mert kicsit furcsa lett volna, ha Alice meg sem szólal, de én az üzenetét adom át Jazzéknek.

Bátyáim fújtattak egyet, majd a DVD-ket kikapva a kezemből felmentek az emeletre.

Rose a lejátszóhoz libegett, Alice lehuppant az egyik fotelbe – esélyt sem adva Bellának, hogy eltakarhassa a szemét. Rosalie betette az egyik DVD-t, majd megcélozta a másik fotelt – így Bellának már nem lesz kinek a szemét eltakarni. Intettem Bellának, hogy üljön le, aki levette a kabátját – ami alatt egy olyan hosszú ujjú felsőt viselt, aminek az elején Csőrike volt. Igazán aranyos, ugyanakkor nagyon csinos volt benne, és azt hiszem az ilyen darabokat az én önuralmam leigázására tervezték, ugyanis a ruhadarab kiemelte Bella lapos hasát és csípőjét is, amint ide-oda ringatva indult meg a kanapé felé. Követtem őt – próbáltam nem felfalni a tekintetemmel –, és helyet foglaltam mellette.

Míg a kezdő képsorok mentek, ami az előző részekből volt, Rose Bella felé fordult.

– Edward mondta, hogy szereted az autókat, és, hogy te javítottad meg a Volvóját.

– Ühm, igen – erősítette meg Bella.

– Mióta szereted az autókat? – kérdezte Rosalie kíváncsian.

Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy egy ilyen fiatal lány ennyi mindent tudjon, hogy még az ő berhelését is meg tudja javítani.

– Hát, jó néhány éve már. Kiskoromban, mikor anyunak nem volt ideje velem foglalkozni, akkor leültetett a tv elé. Általában ilyen esetek hétvégenként voltak, és a tv-ben olyankor Forma1 volt. Aztán ebből alakult ki ez a mániám.

Az első alkalommal, mikor hosszabb ideig mutatták Stefant valóban eltakartam Bella szemét, aki méltatlankodásba kezdett, majd ujjait – persze úgy, hogy kénytelen voltam hagyni – lefeszegette az arcáról. A következő alkalommal – ekkor Damont mutatták – ismét közelítettem a szemei felé, de ő elkapta a fejét. Épp a rossz vámpír egy ágyban feküdt, miközben egy szőke hajú csaj nézegette magát a tükörben egy sárga ruhában, mikor elkezdett akadozni a lemez. Rose és Alice Bella felé kapták a tekintetüket, mire a kanapé társam rövid magyarázatba fogott.

– Akárhányszor néztem meg ezt a részt, itt mindig akadozni kezdett.

Néhány pillanat múlva aztán a sorozat tovább forgott.

A tv képernyő helyett Bellát bámultam, hogyan is reagál a vámpírokra, és az egyik alkalommal láttam, hogy a szeme sarkából rám pillant, aztán felém fordult. Nem tudom, meddig nem eresztettük egymás tekintetét – amit néha fél-fél másodpercre kénytelen volt megszakítani míg pislogott, és párszor nekem is kellett, nehogy gyanakodjon –, mikor is beharapta az alsó ajkát, majd egyik pillanatról a másikra arcszíne a sápadtból paprikavörös lett.

Újra szembesültem a ténnyel, hogy mennyire bosszantó, amiért nem hallom a gondolatait, hisz, ha nyitott lenne az elméje előttem, akkor könnyedén megtudhatnám, hogy mitől is lett ilyen kipirult szív alakú arca.

Bátyáim figyelme elterelődött arról, hogy a lányok mit is néznek, hála azoknak a „csemegéknek”, amiket Bella hozott nekik.

A nap már lenyugvóban volt, mi pedig túlestünk pár Vámpírnaplók részen – amik alatt csak néha fordítottam el a fejem Belláról két okból is: az első, hogy egyszerűen nem tudtam betelni vele és csak úgy ittam testének látványát, másodszor pedig, mert kellett valami, ami eltereli a figyelmem és ne kapjak vagy tízmillió agyvérzést. Bella az egyik rész végén csak úgy felpattant és nem tudtam, hogy miért.

– Valami baj van? – aggódtam rögtön.

– Dehogyis. Csak ideje mennem. Későre jár, és szeretnék még futni is egy kicsit – magyarázkodott.

– Jó lesz úgy, hogyha megnéztük, akkor visszaviszem neked az összes DVD-t, amit hoztál? – érdeklődött Alice.

– Ráértek vele. Láttam már őket párszor – legyintett Bella. – Hát akkor további szép estét nektek – köszönt el.

Felpattantam, hogy kikísérjem, de ő megállított.

– Kitalálok egyedül is, ne zavartasd magad.

– Szeretnélek kikísérni – néztem rá gyengéden, amitől elakadt a lélegzete, majd szíve őrült iramban kezdett verni, de végül bólintott.

– Szia, Bella – ordított le Emmett és Jasper kórusban az emeletről, hogy Bella biztosan meghallja.

– Sziasztok, fiúk – válaszolta ő is hangosan.

Felsegítettem rá a kabátját, majd miután az Alice-Rose duótól is elköszönt, az ajtó felé indultunk. Udvariasan előre engedtem, amiért kaptam cserébe egy kápráztató mosolyt, majd lassan a kocsija felé haladtunk.

Integettem neki, majd néztem az Audi távolodó alakját, mikor egyszer csak lefékezett, majd visszatolatott. Bella kipattant belőle, majd megszólalt.

– Ezen a héten nem jó, de a jövő héten ráérek.

– Mégis mire? – kérdeztem értetlenül.

– A vacsorára – felelte egyszerűen, nekem pedig rögtön leesett, hogy milyen vacsoráról is beszél.

– De hát te nyertél! – értetlenkedtem.

Egy pillanatra csalódott képet vágott – aminek láttán majd megszakadt halott szívem –, de aztán rendezte az arckifejezését.

– Ha nem, hát nem – rántotta meg a vállát, majd készült visszaülni az autóba.

– Én nem ezt mondtam – ellenkeztem rögtön. – Csak azt hittem, ha te nyersz, akkor az alku rám eső része már nem számít.

– Oké, akkor kérj meg! – fordult vissza felém.

– Bella – mondtam lágyan –, eljönnél velem vacsorázni?

– Majd megnézem a naptáramat – szegte fel az állát.

Tudtam, ha most nem kérdezem meg, holnapig bele fogok halni a kíváncsiságba.

– Kérdezhetek valamit?

– Persze.

– Te is B kategóriásnak tartasz? – kérdeztem félve.

Ajkai elnyíltak, ahogy közülük egy nevetés csúszott ki, majd végül csillapodott a hatalmas jókedve.

– Emlékszel rá, hogy azt mondtam, van pár A-kategóriás pasi is? – kérdezett válasz helyett.

– Igen – vágtam rá.

– Akkor gondolkozz el ezen! – mosolygott, majd közelebb lépett hozzám és lábujjhegyre állva adott egy puszit az arcomra.

Intett egyet, majd visszaült a kocsiba és elhajtott.

Miközben a ház felé lépkedtem, eldöntöttem, hogy soha többé nem mosok arcot, nehogy lemossam a puszija nyomát, ami, mint a bejárati ajtó üvegében megszemléltem, egy szájfényes ajaklenyomat volt…

U.i.: Tessék megsasolni a képen a rendszámtáblát!XD Jah, és a Vámpírnaplók nézésekor az akadozós rész... Na, az pont ott van, amikor Damon – sóhajtás – éppen Edról és Bellsről beszél! Cselesek vagyunk, mi?

Pusz

Ízelítő a 7. fejezetből

Sziasztok!

Mire is számítsatok a következő fejezetben? Nos, abból jön most egy kis részlet, csak saját felelősségre! Mi szóltunk előre, igaz, Pupim? ;) :P :) :D
Pusz
Pupi & Szylu

"– Hát… – jöttem egy pillanatra zavarba, ami nálam nem megszokott dolog.

Jasper felvihogott, Em meg egyenesen a képembe röhögött.

– Várj, vannak ott többen is?

– Igen, a szexisen búgó hangú ismeretlen… – kezdte Bella.

– Mellesleg Edward – vágtam közbe, mert a megnevezést, bár Bella szájából nagyon is jólesett, nem viseltem volna el sokáig.

– …testvérei – fejezte be a megkezdett mondatot.

– Ne már! Több pasit hülyítesz egyszerre, és ráadásul még testvérek is?"

Eternity - 6. fejezet

Sziasztok!

Szombat van, mi mégis hoztunk fejit, bár egy kissé rögös volt az útja – hosszú sztori és nem is tartozik ide! –, de...

Igen, itt a DE szócska!

Az egyik jólelkű komiírónk volt olyan rendes, és felajánlott egy megállapodást, miszerint, ha hozzuk a fejit szombaton, növelhetjük a kommenthatárt. Nos, ezt akkor most meg is tesszük, és szerintünk nem fog nagy megrökönyödést kiváltani senkiből sem, ha 30-ról 40-re növeljük a limitet, hiszen már az 5. fejezetnél 41 kritika gyűlt össze. Úgy látszik, hogy szorgalmasan komiztok ide, és érdekel Benneteket a történet!

Nem is szaporítjuk tovább a szót, itt a friss!

Jah, a feji végén ott az a bizonyos kép, ami felborzolta a kedélyeket! ;) Csak saját felelősségre!

Jó szórakozást hozzá!

Pusz:

Pupi és Szylu

6. fejezet

„Big girls don’t cry”

„I hope you know, I hope you know

That this has nothing to do with you…”

(Fergie: Big girls don’t cry)

(Bella szemszöge)

– Hülye! Ostoba! Idióta! Marha! Címeres ökör! Félnótás! – kiabáltam magammal, miközben egyik kezemmel a kormányt ütöttem, míg egy babakocsit toló nő átment a zebrán.

Aztán gázt adtam, és újra magamra förmedtem.

– Bella, neked elment az eszed! Ekkora hülye nem lehetsz! Vagy mégis?!

Újra a kormányra csaptam és fújtattam egy sort.

– Megmondanád a bátyádnak, hogy holnap rendelkezésére állok, ha kérdései vannak, és, hogy töprengjen a neveken, amik a listán voltak? – elevenítettem fel a szavaimat – ilyenkor örülök, hogy kiváló a memóriám! –, amiket Alice Cullennek mondtam, most viszont a hangom gúnyosan csengett.

Gratulálok! Most bizonyára azt hiszi, hogy kullancs, rámenős liba vagy! Ezt szépen elintézted! Az iskola… oké a város… na, jó, a legjobb pasi, akit életemben láttam, tuti azt gondolja, hogy innentől fogva majd le sem tud rázni. Hát ez remek! Hülye! – néztem végül a tükörbe és „szemtől-szembe” mondtam meg magamnak, hogy mi is a véleményem… magamról.

Morogva kaptam fel a táskámat és szálltam ki a kocsiból, majd csaptam be a kocsi ajtaját teljes erőmből, de aztán egy pillanattal később már meg is bántam a tettem.

– Ne haragudj… öhm… a fenébe végre döntenem kell, hogy mi legyen a neve a kocsimnak!

Dühösen trappoltam fel a verandára, majd bajlódtam a zárral, ugyanis a dühtől remegett a kezem. A ház ajtaját is a kelleténél nagyobb erővel csaptam be, viszont tőle már nem kértem bocsánatot. Levettem a kabátomat, és felakasztottam a fogasra, majd felmentem a szobámba.

Dühösen trappoltam fel a verandára, majd bajlódtam a zárral, ugyanis a dühtől remegett a kezem. A ház ajtaját is a kelleténél nagyobb erővel csaptam be, viszont tőle már nem kértem bocsánatot. Levettem a kabátomat, és felakasztottam a fogasra, majd felmentem a szobámba.

Hála az égnek, hogy Charlie dolgozik, így anélkül hordhatom el magam mindennek, hogy skizofrénnek nézne. A táskámat végül óvatosan tettem le, nehogy Dave-nek baja essen, majd átöltöztem és lerobogtam a konyhába. A mai menzai teljesítményem konvergált a nullához, ugyanis annyira el voltam foglalva Edwarddal, hogy nem sokat fogyasztottam.

– Mit is együnk? Mit is együnk? – morfondíroztam a nyitott hűtőajtó előtt, de nem találtam benne semmi kaját. – Rendben, akkor Bella főzni fog! Oh, hát ez lehet, hogy rossz ötlet – gondolkodtam el, de végül megnyugtattam magam. – Menni fog ez.

Kinyitottam a fagyasztót is, hátha ott találok valami kedvemre valót. A szemeim rögtön a fagyasztott hasábburgonyán állapodtak meg, így ki is vettem onnan, majd körbepásztáztam még a terepet, és kiszedtem egy csomag gyorsfagyasztott rántott sajtot is. Három szekrényt néztem végig, mire megtaláltam azt az edényt, aminek hosszú nyele van. Hogy is hívják? Serpenyő? Talán…

Néha amikor Renée főzött – neki közepes főzőtudománya van, semmi ínyencség, csak az alap, és a szokásos dolgok – figyeltem, de aztán sose néztem elég sokáig ahhoz, hogy valami is megragadjon bennem. Összesen két fogást tudok elkészíteni, de abban profi vagyok, legalábbis anyu szerint: rántotta és meleg szendvics. Az utóbbi időben aztán Phil kezébe vette a fakanalat, így anyuval mindketten teljesen elkényeztetve éreztük magunkat – még egy ok, amiért hasznos volt akkoriban számomra a futás, nem kellett attól tartanom, hogy elhízok.

Az olajra egész könnyen ráleltem, majd meggyújtottam a tűzhelyet. Az edénybe tettem olajat – fogalmam sem volt, hogy mennyi kell, így nem spóroltam vele –, és rátettem a tűzhelyre. A hasábburgonya tasakjának tetejét levágtam, majd kis idő múlva a serpenyőbe raktam belőle egy keveset. Az első pillanatban nagyon megijedtem és ösztönösen ugrottam hátra, mikor a fagyos krumpli csíkok a forró olajba értek, aztán már óvatosabb voltam.

Míg várakoztam, hogy megsüljenek, felmentem a szobámba és előkerestem Lara Adrian: A vámpír csókját, hogy elkezdjem az angol órai házi feladatomat. Visszamentem a konyhába, leültem az egyik székre és olvasni kezdtem…

Kis idő múlva fura szagra lettem figyelmes. Olyan volt, mintha megégett volna valami… a SÜLTKRUMPLI! – ugrottam fel a székről és a könyvet eldobva a kezemből – fogalmam sincs hová esett – a tűzhelyhez siettem. Az edényben lévők nagy része már szinte teljesen feketére színeződött. Gyorsan elzártam a tűzhelyet, és aztán fújtatva jöttem rá, hogy egyetlen darab sem ehető belőle. Dühöngtem egy sort, majd előkerestem egy másik edényt, annak már nem volt hosszú nyele. Olajat öntöttem bele, majd meggyújtva a tűzhelyet egy másik részre tettem. Óvatosan tettem bele a zacskóból a fagyos krumpli egy részét, és végig árgus szemekkel figyeltem, nehogy azok is szénné égjenek. Egy lyukacsos izével mikor már úgy gondoltam, hogy jó lehet, kiszedtem egy szalvétával „kibélelt” tálra. A maradék fagyasztott krumplit visszatettem a frigóba. Következett a rántott sajt. Szerencsére azokból egyet sem égettem oda, és annyit csináltam – abból is és a krumpliból is –, hogy vacsira is elég legyen nekem meg Charlie-nak. Leültem falatozni, és megdicsértem magam, amiért nem voltam akkor szerencsétlenség, hogy a krumplit másodjára szétégessem, és minden sajt megmenekült. A kajálás végeztével elmosogattam – a fekete krumplikat az olajjal együtt a kukába öntöttem. Rosszul tettem? –, és a könyv keresésére indultam. A konyhaszekrény tetején leltem rá, tízpercnyi átkozódás után, hogy hol van.

Felmentem a szobámba és könyvet az íróasztalra tettem, én meg leültem a gép elé, hogy elolvassam az e-mailjeimet.

Anyutól jött kettő – a második azért, mert az elsőből kifejtett valamit –, amikre egyben válaszoltam. És az egyik barátnőmtől – Loritól – jött egy:

„Szia, Csajszi!

Nélküled itt minden dög unalom. Nincs egy őrült nőszemély se, aki bioszon nevettessen, vagy angolon súgjon nekem, ha felszólítanak. Utálom, hogy már nem vagy itt, és hiányoznak a plázai császkálásaink. A költözéseddel itt a feje tetejére állt minden. A csajok besavanyodtak, a kocsim meg bedöglött, és a szerelő háromszáz dollárért akarja megcsinálni. Gyere vissza, különben az autóm szerelésére rámegy a gatyám is! Tudod, hogy anyuék nem finanszírozzák Roger semmilyen költségét, bár tegnap adtak pénzt benzinre. És van egy hírem: Will rámozdult April Houstonra! Hogy esne le a micsodája annak a baromnak. De rá se ránts, Csajszi. Pasizz be Forksban, és majd küldj képeket. Megmutatom annak az eszemet-a-gatyámban-hordom idiótának, hagy egye majd a penész érte.

Szeretlek Bells, és hiányzol L

BFF: Lori”

A lélegzetem elakadt egy pillanatra, az agyam pedig leblokkolt. Eltelt pár perc, mire felfogtam a Lori levelében leírt információkat.

Will rámozdult Aprilre? Will rámozdult April Houstonra?!

– Oh, hogy az a… ! – dühösen csuktam le a laptop tetejét és ugrottan fel hirtelen, majd az éjjeli szekrényhez léptem.

Elkaptam a fényképalbumot és kiszenvedtem belőle a Willel közös fényképünket. Még az elutazásom előtt készült pár nappal és úgy nézünk ki rajta, mint egy szerelmespár.

– Szánalmas vagy! – morogtam a képen lévő srácnak és egy csuklómozdulattal kettőbe téptem a fotót, majd visszadobva két oldal közé agyam hátsó zugába száműztem ezt a problémát.

Tulajdonképpen nem is értettem, hogy miért zaklatott fel ennyire a dolog, hiszen nem volt köztünk semmi sem Willel, de azért az önérzetemet sértette. Még ki sem tettem a lábamat Phoenixből, de máris rámoccant az első prédára, ráadásul Aprilre!

Úgy gondoltam, ráérek válaszolni Lorinak és egy kiadós futás is rám fért, ezért átöltöztem, elvégeztem a szokásos „rituálét” előtte és kikerülve a bejárati ajtón belépő édes jó apámat útnak indultam. Persze, Charlie-nak azért még odaszóltam, hogy a vacsi az asztalon, és reméltem, hogy ízleni fog neki.

A futás sajnos most nem volt rám olyan jó hatással, mint általában és ez is dühített. Meg persze az is, hogy most nem futottam össze a Volvóján üldögélő Edwarddal… Oké, Bella, elég legyen! Ő csak egy srác és ő is ugyanazt akarja, mint a többi. Jó, de a többinek nincsenek olyan az ember lelke mélyéig kutakodó, fantasztikusan aranybarna szemeik. Bronzosan csillogó, elegánsan kócos hajuk. Hibátlan, hófehér bőrük és tökéletesen telt ajkuk…

Elvétettem a lépést és kis híján múlt, hogy hasra nem estem, de ép bőrrel megúsztam a dolgot. Kell ez neked Bella, de most komolyan? – zsörtölődtem magamban. – Szó szerint törni magadat egy srác után?

– Olyan, mint a többi – győzködtem magamat félhangosan már hazafelé menet, de nem tudtam, hogy mennyire jártam sikerrel.

Azt viszont jó jelek vettem, hogy Charlie békésen szuszogott a kanapén, amikor beléptem a házba. Tehát nem mérgeztem meg a főzőtudományommal. Szuper!

A szobámba érve felkaptam a pizsamámat és a neszesszeremet és belibegtem a fürdőbe. Most nem kellett attól félnem, hogy apu esetleg felbaktat az emeletre, ezért halkan csuktam be az ajtót – had aludjon! – és percek múlva már a langyos víz csorgott le a hátamon. Futás után előnyben részesítettem a nem éppen forró zuhanyt, mert ez lazította el görcsös izmaimat. És persze Charlie-nak is maradt meleg víz…

Miután végeztem megtörölköztem és magamra kapkodtam a pizsamámat. Éhes nem voltam, de aput mindenképpen fel kellett keltenem és beterelni a szobájába, ha nem akartam, hogy másnap elgémberedett tagokkal ébredjen fel.

– Apu, ébredj! – keltegettem és hatodjára sikerült is elérnem nála, hogy kinyissa a szemeit.

– Hmmm? – nézett fel rám álmatagon.

– Fent a szobád! – mondtam.

– Aha – motyogta és átfordult a másik oldalára.

– Charlie, ne csináld már! – csattantam fel idegesen.

– Jól van, na! – morogta és felkászálódott.

Azt már nem hagytam, hogy utánam menjen fel a lépcsőn, mert képes lett volna, és leül a legalsó lépcsőfokra. Így is a hátánál fogva toltam fel őt és ruhástul tettem az ágyába. Betakartam és még ki sem léptem az ajtón, de ő már hortyogott.

Visszabattyogtam a birodalmamba és már az ajtó kilincsét lenyomva tudtam, hogy sem olvasni, sem pedig aludni nem fogok tudni, így marad a C-opció: filmnézés. A laptopomat az ölembe vettem, a fülhallgatót bedugtam és már keresgéltem is. A kedélyállapotom egy cseppet sem javult – piszkosul pipa voltam mindenre és mindenkire –, ezért nem volt meglepő számomra a választásom. Mi kell most nekem? Vér és izgalom. Mindez megvan A pokolból című filmben. Na, meg persze Johnny Depp, de én soha nem nézek meg egy filmet csak a benne szereplő színészek miatt. Ááá, én nem olyan vagyok! – mosolyogtam.

A film végére a várva várt álmosság is megjött, így félretettem a kikapcsolt laptopot és betakarózva az oldalamra fordultam. Így tudok a legkönnyebben elaludni…

Másnap reggel…

A dühöm és ideiglenes utálatom a férfiúi nem irányába másnap a suliba menet sem reppent el, így némileg paprikás hangulatban álltam be egy üres helyre fél órával a kezdő csengőszó előtt! Ilyen az, amikor az ember tehetetlenségében egyik hülyeséget követi el a másik után.

De úgy látszott, nem csak én szenvedtem kóros álmatlanságban, ugyanis a fél parkoló már megtelt és nem messze tőlem, a másik oldalon megpillantottam az ezüst Volvót, mellette pedig egy BMW M3-ast. A BMW-ből Alice és Rosalie szálltak ki és fölényesen, a másik kocsira sem nézve besétáltak a suliba.

A C30-asból a két hímnemű Cullen és a Hale srác bukkant elő és Emmett, valamint Jasper csalódottan tekintettek barátnőik után. Edward egy pillanatra felém nézett, de a tekintete megtelt hidegséggel és keserűséggel, majd visszafordult testvérei felé.

Oh, remek, tehát a kullancs elméletem bejött! – morogtam magamban.

Kicsaptam a kocsiajtót, kihalásztam a cuccaimat, majd finoman becsukva az ajtót a suli melletti padok felé vettem az irányt, de ehhez el kellett haladnom a „Cullen gyerekek” kocsijai között. Úgy masíroztam át az autók közt, hogy az M3-ast csodáltam meg, de még így is láttam a szemem sarkából, hogy Edward még inkább társalgásba bonyolódott Jasperrel, ezáltal nekem tüntetőleg a hátát mutatta.

Összeszorítottam a fogaimat és a padhoz érve levágtam rá a táskámat.

– Pasik! – morogtam az orrom alatt és előhalászva Dave-et a zsebemből már éppen a fülembe tettem volna a fülhallgatót, amikor rájöttem, hogy nincs is nálam fülhallgató. Tegnap este a laptopom mellett hagytam!

– Oh, hogy rohadnál meg! – csúszott ki akaratlanul a számon és csalódottan tettem el a táskámba az MP3-mamat.

Amikor ismét felpillantottam, megráztam a fejem, mert azt hittem, rosszul látok.

– Mit csinált az az idióta öcsém, hogy így szidod őt? – kérdezte vigyorogva a hatalmas Cullen és a mellettem lévő helyre mutatott, mire csak biccentettem. Ő felmászott az asztal tetejére és ott foglalt helyet. – Ha akarod, szívesen plasztikázom azt a csini pofiját!

Az emlegetett személy, mintha minden egyes szót hallott volna, megindult felénk. Lassan és kecsesen mozgott, de volt benne valami fenyegető.

– Nem szükséges, köszi szépen! – mosolyogtam vissza. – Igazán rendes tőled, de nem az öcséd miatt vagyok kibukva.

Felvonta az egyik szemöldökét, mire nevetve helyesbítettem.

– Rendben, az előbbi akciója egy kicsit megingatta a hiúságomat, de tényleg nem ő kezdte.

Edward odaért hozzánk – Jasper a távolból figyelt bennünket – és csak miután egy szúrós pillantásban részesítette bátyját, nézett rám. Álltam a tekintetét, mire felsóhajtott.

– Bella, had mutassam be neked… – és a testvére felé intett, ám az rácsapott a kezére és egy pillanatig farkasszemet néztek.

– Nagyfiú vagyok, be tudom magamat mutatni – dobott végül egy angyali mosolyt Edward felé. – Emmett Cullen, állandó mókamester és ügyeletes verőlegény.

– Bella Swan, ízlésficammal megáldott zenekritikus – nyújtottam Emmett felé a kezem és hatalmas tenyere között eltörpült az enyém. – Igen, már hallottam rólad. De biztosíthatlak, hogy csak jókat!

– Reméltem is! – vigyorgott rám a hatalmas srác.

Edward szája széle megremegett a szavaimtól, de még mindig rideg volt.

– Na, szóval ott tartottunk, mielőtt szeretett öcsikém megzavarta a traccspartinkat – elkapta Edwardot a nyakánál fogva és tiltakozása ellenére összeborzolta a haját –, hogy miért van nálad bilifüle effektus, ha nem emiatt az idióta miatt?

– Hé, itt vagyok ám! – hördült fel a sértett és közben próbálta megigazítani a haját, de csak még kócosabb lett.

– Nem érdekes – sóhajtottam. – Ma kollektíven utálom a pasikat, ennyi az egész. De nincs véletlenül fejvadász ismerősötök?

A két srácból robbanásszerűen bukott ki a röhögés, én meg tettetett sértődöttséggel karba fontam a kezeimet.

– Én itt halálosan komolyan beszélek, és ti csúfot űztök velem – mondtam és próbáltam nem nevetni a helyzet komikusságán.

Két, jóformán vadidegen sráccal éppen arról társalgok, hogy szükségem lenne egy fejvadászra.

– Hát nem lennék a pasid helyében… – nyökögte ki két nevetőgörcs között Emmett.

Rondán néztem rá, de azért láttam, hogy Edward elkomorodott.

– Nem kötném az orrodra, de a helyzet tisztázása érdekben muszáj kijelentenem, hogy facér vagyok – morogtam sötéten.

– Igen, és mióta? – érdeklődött Emmett és izgatottan hajolt előre. – Mi történt? Megcsalt, dobott…?

– Em! – csattant fel Edward, de most már mintha jobb kedve lett volna.

– Bocsesz, csak imádok mások magánéletében turkálni – vonta meg a vállát. – Rossz családi szokás ez nálunk, az öcsém meg még…

Edward látványosan köhögni kezdett, Emmett pedig segítőkész testvér lévén akkorát vágott a hátára, hogy csodálkoztam, nem szakadt be a tüdeje.

Hogy tereljem a témát, felhoztam Alice és Rosalie furcsa viselkedésének lehetséges okait.

– De úgy láttam, hogy ma nem csak én szenvedek krónikus pasi undortól, vagy tévedek?

Emmett fancsali képet vágott, Edward elvigyorodott, de válaszolni a pár lépésnyire álló Jasper volt hajlandó.

– Kicsit kihúztuk náluk a gyufát! – sóhajtotta, de tartotta közöttünk a tisztes távolságot. – Talán mégsem volt olyan jó ötlet…

– De az volt! – förmedt rá Emmett, én pedig annyira megijedtem, hogy hátrahőköltem.

Edward pillanatok alatt mögöttem termett és megtámasztott.

– Köszi – motyogtam és kissé elpirultam.

– Szívesen – válaszolta, de már a testvéreit nézte.

Nem tudtam, hogy jobb kezét direkt vagy véletlenül felejtette a vállamon, de nem is nagyon érdekelt. Közelsége jólesett és megnyugtatott.

Jasper és Emmett olyan vadul méregették egymást, hogy félő volt, a következő percben egymásnak esnek és megfojtják a másikat.

– Hé, hé, nyugi – csitítottam őket és felpattanva – Edward reflexszerűen kapta el a kezét – közéjük álltam. – Dr. Swan pszichológus ma tartja ingyenes szaktanácsadó óráját, szóval tessék regélni.

A feszültség nem akart oldódni, sőt, mintha még tovább nőtt volna, de Edward végül megtörte a kínos csendet.

– Tegnap este elkezdtük nézni a Vámpírnaplókat – sóhajtotta.

Visszahuppantam előbbi helyemre, de most szembe fordultam vele és figyelmen kívül hagyva a két másik srácot – és imádkozva, hogy ne verekedjenek össze – csak Edwardra koncentráltam.

– Folytasd – intettem őt, de nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak.

– A lányoknak nagyon bejött a dolog, főleg a gonosz, embereket bántó vámpír – mormolta összeszűkült szemekkel.

– Damon – jelentettem ki vigyorogva.

– Igen, ő – morogta és én nem bírtam elfojtani a kuncogásomat. – Viszont a srácok nem nagyon díjazták, hogy a csajok csatlakozzanak a klubodhoz, ezért törölték az addig megszerzett részeket.

– A barátnőm ne bámuljon más pasikat – sziszegte Emmett.

– Meddig néztétek meg? – érdeklődtem somolyogva.

– Mi a második rész végéig, de ott betelt a pohár, mert sokat mutogatták a nyálgombóc rosszfiút – fújtatott a nagy medve.

– Edward pedig a második rész harmadik percénél besokallt és lelépett – mondta vállvonogatva Jasper.

– Sürgős dolgom volt! – vitatkozott Edward, a két testvére pedig vigyorgott.

– Aha, én is ezt mondanám! – kacagott Emmett.

Még elnéztem volna egy darabig a civakodásukat, de valami szöget ütött a fejembe.

– Várjatok, várjatok! Azt mondjátok, hogy a harmadik részbe bele sem néztetek?

– Nem nagyon – válaszolta Jasper. – Emmett akkora hévvel törölte az első hat részt…

– Oh, skacok! – nyögtem fel. – Én azon csodálkozom, hogy még éltek!

– Miért is? – tudakolódott Edward.

– A harmadik részben mutatják Damont – sóhajtottam fel, Edward meg felém kapta a fejét.

– Már a második részben is mutatták – vetette ellen Emmett.

– Igen, de a harmadik részben premier plánból láthatjuk őt félmeztelenül – javítottam ki őt.

– Mindegy – szólt közbe Edward. – A Salvatore-testvérekből most egy ideig elé volt a srácoknak, ha…

A mondatot már nem tudta befejezni, mert, mint a rajzfilmekben a fejem fölött kigyúlt egy kis villanykörte és felpattantam a padról.

– Egy zseni vagy! – mondtam a meghökkent Edwardnak és még hozzátettem: – Imádlak!

Jasper félreállt az utamból, ahogyan megindultam a kocsim felé, de mind a hárman követtek. Rohanva tettem meg az utat és lefékeztem a királykék Audim előtt. A három srác felhúzott szemöldökkel állt meg nem messze tőlem és szerintem azt hitték, hogy elgurult a gyógyszerem.

– Edward, Emmett, Jasper! – szóltam ünnepélyesen. – Bemutatom Salvatorét – és a kocsimra mutattam.

Jasper fájdalmas arca kiderült és kuncogásnak álcázta kitörő kacagását. Emmett nem volt ilyen szolidáris és teli tüdőből nevetett, közben pedig rávágott a szemeit forgató Edward lapockájára.

– Legközelebb befogom a számat! – morogta Edward, és nem tehettem róla, de szenvedő arca láttán kibukott belőlem is a nevetés.

A csengőszó volt minden jó móka elrontója. Végignéztem az immár Salvatore névre keresztelt autómon, utána a keresztszülőket vettem szemügyre, akik még mindig ugyanolyan állapotban voltak.

– Hát, uraim – kezdtem bele a búcsúmonológomba. – Egy öröm volt Önökkel csevegni, de én most angolosan távozok és Önöknek is ezt ajánlanám.

Kikaptam a táskámat Edward kezei közül – igazi gentleman volt és utánam hozta –, majd megcéloztam a suli bejáratát. Félúton jártam, amikor a kócos Cullen utánam szólt.

– Bella! – kiáltotta bársonyos hangján és megfordultam. – Fejvadász ismerősünk nincs, de bérgyilkost tudunk ajánlani.

– Nevet és telefonszámot – kiáltottam vissza és az ajtó felé sietve eltöprengtem, hogy vajon mi volt az a rejtélyes félmosoly az ajkain?

A terembe szerencsére Mr. Varner előtt érkeztem meg, így nem volt probléma a kis késésemből. Az órák egymás utáni monoton ritmusát csak a szünetek oldották fel. Matekról állampolgári ismeretek órára, valamint spanyolról bioszra menet is összefutottam Edwarddal, de nem volt időm megállni és váltani vele pár szót, mert az én nyakamon Jessica lógott és betársult Mike is, ő pedig Rosalie-val beszélgetett… vagy inkább vitatkozott. A heves gesztikulálásokból arra következtettem, hogy egy aprónak nem éppen nevezhető nézeteltérésük volt. Amikor elhaladtam mellettük a gyönyörű Hale-lány rám szegezte aranybarna szemeit, Edward erre felszisszent.

Teljesen letettem arról, hogy valamilyen véletlen folytán esetleg ma is vele ülök az ebédlőben – az étkezés szót nem használhattam, hiszen ő különleges diétán volt, vagy mi a szösz –, így kénytelen voltam Mike Newtonnal elindulni, ugyanis újdonsült ismerőseim közül vele volt közös a biológiám.

Csendben battyogtunk a menza felé és nem siettünk, mert az eső sem esett, nekem meg nem volt kedvem megint a céltábla kellős közepének lenni.

– Úgy látom, hogy egészen jóban vagy a Cullenekkel – vetette fel Mike, de nem reagáltam.

Nem tudtam, hogy mire akart kilyukadni, ezért türelmesen vártam.

– Főleg Edward Cullennel – folytatta, én pedig már tudtam, hogy honnan fúj a szél.

– Igen, szimpatikusak a Cullenek – helyeseltem. – Edward nagyon rendes srác és roppant udvarias, valamint jó a humorérzéke – és szexis, és vadító és remegni kezd a lábam, ha csak megérint és…

– Egy gazdag, elkényeztetett szépfiú, aki…

– Aki most lenyúlja Bellát, mert sürgősen beszélnie kell vele – mormolta mögöttünk egy hang, mire hátrakaptuk a fejünket.

Az emlegetett személy állt mögöttünk és lesajnálóan nézett Mike-ra.

– Bella? – kérdezte Mike, de sötéten tekintett fel a nála magasabb srácra, így úgy nézett ki, mintha hozzá beszélne.

– Majd beszélünk később, Mike – nyilvánítottam ki akaratomat és Edward mellé léptem.

– Akkor később még összefutunk – motyogta fintorogva Mike és egy „sziasztok” kíséretében eloldalgott.

Edward mormogott valamit az orra alatt, de olyan gyorsan és halkan, hogy nem értettem tisztán, ám mintha a „csak szeretnéd” szavak is szerepeltek volna benne. Ki tudja!?

– Az idegeimre megy ez a Newton-gyerek – duruzsolta most már úgy, hogy én is hallottam.

Ellenséges arccal nézett a távolodó alakja után, de vonásai azonnal megszelídültek, ahogyan felém fordult.

– Szia!

– Hát, a látottak alapján ez az érzés kölcsönös lehet – kuncogtam. – Helló!

Ismét az ebédlő felé battyogtam, de a társaság most lényegesen – okés, ezerszeresen jobb volt! –, mint pár perccel korábban. A kínos csend is megszűnt.

– Mi volt az a halaszthatatlanul fontos, hogy úgy kellett lenyúlnod Mike-tól? – érdeklődtem szép szemekkel.

– Gondoltam, én talán szórakoztatóbb társaság vagyok, mint az a Newton, nem? – kérdezte a szemeimbe tekintve és én éreztem, hogy fülig pirulok. Basszus, olvas a gondolataimban? – Szóval szerinted rendes, udvarias és jó humorérzékű srác vagyok? – és megdobott azzal a szívdöglesztő, féloldalas mosollyal, amit tuti, hogy genetikailag kódoltak belé.

Aham, szóval nem a gondolataim árulkodtak, hanem a szavaim. Akkor csak piszkosul jó füle van!

– Uh, ezek szerint nem csak Newton monológját hallottad! – sóhajtottam fel, és ő megrázta a fejét. – Igen, többek között ezt gondolom rólad!

– Többek között? – vonta fel finom ívű szemöldökét a szóhasználatom miatt.

Mekkora öngól! Pacsit, Bella!

Odaértünk a menzához, és Edward kinyitva nekem az ajtót előreengedett. Biccentettem a figyelmességét látva és beálltam a sorba vele együtt, bár ő most sem vett semmit.

– Muszáj neked tudnod, hogy mit gondolok rólad? – kérdeztem terelve a témát, és fel sem nézve kutató tekintetébe.

– Szeretem tudni, hogy milyen hatással vagyok az emberekre – válaszolta és érződött a hangján, hogy mosolyog.

– Csinálj egy nem reprezentatív felmérést sulin belül és megtudod – cukkoltam az egoizmusa miatt és kifizetve az ételt elindultam a tegnapi asztalunk felé…

…ahol most Alice és Rosalie ültek. Edward sóhajtott és csak utána kérdezte meg:

– Nem baj, ha ma a pasi részleggel kell ebédelned? – intett a szokásos asztaluk felé, ahol most Emmett és Jasper lógatták az orrukat, de olyan látványosan, hogy bele kellett harapnom az alsó ajkamba, ha nem akartam felvihogni. – Hogy van a férfiúi nem iránti utálatod?

– Majd visszafogom magam, és nem megyek az agyatokra, ígérem – nevettem és már kísért is az asztal felé.

– Srácok, leülhetünk? – kérdezte a fivéreitől, és ők mosolyogva bólintottak.

Edward a Jaspertől legtávolabb eső széket húzta ki nekem – behalok, hogy milyen figyelmes! –, de ő mellém ült le. A két másik srác előtt ott feküdt egy-egy tál étel, de hozzá sem nyúltak, csak a másik asztal felé tekingettek, ahonnan Alice integetett nekem mosolyogva. Visszaintegettem és már éppen hozzáláttam volna a görögsalátámhoz, amikor Edward egy cetlit csúsztatott elém.

– Ez meg mi? – tudakolóztam és szétnyitottam a papírlapot.

– A bérgyilkos neve és telefonszáma – vonta meg a vállát, de nem kerülhette el a figyelmemet, hogy most mindhárman somolyogtak.

A lapon egy telefonszám állt, és az „Anthony Masen” név. Kellett egy kis idő, mire kapcsoltam. Te jó ég! Én éppen most kaptam meg egy igazi bérgyilkos elérhetőségeit! És nekik honnan van ilyen ismerősük?

Nem tudtam, hogy az arcomra mi ülhetett ki, de a fiúkból kitört a nevetés.

– Már megint csak szívattok, igaz? – förmedtem rájuk.

– Bella, nyugi – csitított Jasper, és hirtelen valami nyugodtság lett rajtam úrrá.

– Az az én telefonszámom, nem egy bérgyilkosé – mondta Edward vigyorogva.

Tanulmányoztam a gyönyörű kézírást és csak utána szólaltam meg.

– Anthony Masen? – vontam fel a szemöldököm.

– A középső neveim – bólintotta.

– Oh, pedig már azt hittem, hogy valami olasz félistent küldesz nekem – húztam az idegeit és addig nem nyugodtam, amíg revansot nem vettem.

Emmett és Jasper már dőltek a röhögéstől, Edward felhorkant, én meg ütöttem tovább a vasat, mert a bosszú, az bosszú.

– Szerintetek mennyit fizetnének ezért a számért „házon belül”? – filozofáltam hátradőlve a székemen és libegtetve a cetlit. – Vagy az eBay-en?

– Azt próbáld meg! – hördült fel Edward és rondán nézett rám. – Úgysem mered megtenni!

Ördögien elvigyorodtam, mire Edward szemei hatalmasra tágultak, de látszott rajta, hogy csak tetteti magát. Ha több kell, hát legyen!

Kecsesen felálltam, felléptem a székre és onnan az asztalra. Páran már érdeklődve néztek felénk, de a nagytöbbség még nem engem tüntetett ki a figyelmével. Alice és Rosalie viszont igen… Megköszörültem a torkom, és már szólásra nyitottam a számat, de a következő pillanatban csak egy halk sikkantás csúszott ki rajta. Edward kirántotta a lábam alól a talajt, és a karjaiban landoltam. Teljes testsúlyommal ránehezedtem, és még az ingén keresztül is éreztem izmos mellkasát, ami hűvös volt. Arca csak néhány centire volt az enyémtől és őrjítő lehelete bekúszott az orromba. Tekintete perzselt és nem tudtam eldönteni, hogy az elektromos szikrák emitt a nézés miatt, vagy a testi kontaktus miatt pattantak ki. A szívem dübörgött, a vérem lüktetett és egy másodpercre elgondolkoztam, hogy közelebb hajolok. Az egész nem tarthatott tovább pár pillanatnál, majd óvatosan letett a helyemre és sóhajtva lehuppant ő is a székére.

– Oké, te nyertél! – motyogta, és nem tudtam megállni, hogy ne dobjak felé egy bájosan ártatlan mosolyt.

– Hát, kiscsaj, te aztán nem vagy semmi! – dicsért meg Emmett. Jasper csak furcsán méregetett bennünket… – Van benned kurázsi, annyi szent!

Csak mosolyogtam a bókon és inkább nem kötöttem az orrukra, hogy mennyi hülyeség is van a rovásomon.

– Jobb lesz, ha eszel, mert soha nem végzel és angolról nem illik késni – nógatott Edward, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a hangja mélyebb és rekedtesebb a szokottnál.

Visszatolta elém a tálcát, én meg vigyorogva néztem rá.

– Igenis, apuci! – ugrattam, mire megforgatta a szemeit, testvérei meg vihogni kezdtek, de azért tényleg nekiláttam a salátámnak.

Már több mint a háromnegyedét elpusztítottam, és ittam egy korty vizet, amikor a telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Ugrottam egy aprót, mert megijedtem, de aztán előkotortam a farzsebemből a mobilt és megnéztem, hogy ki az és mit akart. SMS-em érkezett nem mástól, mit drága jó Lori barátnőmtől.

„Ezt nézd meg!” – olvastam az üzenetét, miközben tovább kortyoltam a vizem és megnyitottam az MMS-em.

A szemeim kitágultak, lemerevedtem és miután majdnem leköptem a három fiút az asztalnál a számban rekedt vízzel, nagy nehezen lenyeltem, de úgy, hogy még az Alice-Rosalie páros is meghallhatta, mert a kis kobold légiesen felemelkedett és odatáncolt hozzám.

– Bella, jól vagy? – kérdezte egyszerre Edwarddal.

– Azt hiszem, most kaptam szívinfarktust – suttogtam és még mindig a telefont bámultam kigúvadt szemekkel.

– Miért is? – tudakolózott Jasper érdekes, töprengő hangnemben.

Feljebb emeltem a telefont, hogy Alice is tisztán láthassa a kijelzőjét mögöttem és ő is valahogyan úgy reagált, mint én. A lélegzete elakadt és az arcára pillantva láttam, hogy az álla leesett.

– Rose, ezt látnod kell! – szólt oda nővérének, aki nagy kegyesen felkelt és odasétált hozzánk.

Neki is megmutattam a képet, ami egy hatalmas sóhajt váltott ki belőle, és szemei a képernyőre tapadtak.

– Ez az, amiről tegnap lemaradtunk? – kérdezte Alice suttogva.

– Igen, ez az – somolyogtam.

– Halott ember vagy, Emmett Dale McCarty Cullen! – sziszegte oda Rosalie a barátjának és megragadva Alice karját kiviharzottak az étkezőből.

Felnéztem, és három pár értetlen tekintet meredt rám. Amíg élek, nem felejtem el az arcukat.

– Biztos, hogy tudni akarjátok, miről van szó? – kérdeztem nagy ártatlanul.

Csak bólintásra futotta tőlük, és én gonoszan odatoltam az orruk alá a telefont. A reakciók itt már különbözőek voltak.

– Bassza meg! – ugrott fel Emmett és kiszáguldozott az ajtón.

– Alice! – nyögött fel Jasper és ő is gyorsan távozott.

Kettesben maradtam Edwarddal, aki felvette a telefonom az asztallapról és az orra alatt motyogta.

– Szabad?

– Szolgáld ki magad! – intettem neki, és míg ő pötyögött valamit, én befejeztem az ebédem.

Amikor végzett, lerakta elém a mobilt a tálcám mellé és egy ügyes mozdulattal elcsórta a kis cetlimet.

– Hé! – rivalltam rá, de addigra már a papír apró kis fecnikre volt tépve.

– Nyugi, beleírtam a telefonkönyvedbe – mosolygott rám. – Tudod, nem akarom kísérteni a sorsot, még a végén rejtélyes hívásokat kapnék!

– Attól nem félsz, hogy én foglak zaklatni? – incselkedtem.

– Hogy őszinte legyek… – eltöprengett egy percre, és vigyorogva válaszolt: –… nem. Ideje indulnunk!

Elvette a tálcát a kezemből, én meg megvártam az ajtónál, amíg belöki a pulton – szigorúan a hátát néztem, nem mást! – és csatlakozik hozzám. Többen is megbámultak minket, de nem nagyon foglalkoztam vele. Edward némán ballagott mellettem, és a rövid ismeretségünk alatt – értsd három nap! – már rájöttem, hogy valamin törte a fejét. Végül kibökte:

– Rob?

– Hmmm? – néztem fel rá furcsán, mire ő finoman elmosolyodott.

– Ha jól emlékszem, a listádon ez volt a következő név – mutatott rá.

Tehát nem feledkezett meg arról a fránya listáról!

– Én meg, ha jól emlékszem, ma reggel már túlestünk a keresztelőn – vontam fel a szemöldököm, hogy mégis mit akarhat.

– De én kíváncsi vagyok – vonta meg a vállát és hatalmasra nyitotta gyönyörű, aranybarna szemeit.

– Azt még nem mondták, hogy aki kíváncsi, az hamar megöregszik? – morogtam az orrom alatt, de már tudtam, hogy úgyis dalolni fogok. – A teljes névsort véletlenül nem akarod megkapni? Másra nem vagy kíváncsi?

– De, de menjünk szépen sorban – vigyorgott. – Tehát, Rob?

– Robert Downey Jr. és Rob Bourdon – sóhajtottam és közben figyeltem az arcát.

Semmi, Totál pókerarc. Hihetetlen!

– Az egyik színész, a másik zenész – mondta szenvtelen hangon a megfejtést.

– Úgy van! – helyeseltem.

– Lauri?

– Lauri Ylönen – magyaráztam. – Nem egy álom pasi, de aranyos.

– A The Rasmus énekese.

– Lenyűgöző! – ámuldoztam. – Még a végén kiderül, hogy nem is olyan elfuserált a zenei ízlésed, mint eddig hittem!

Elengedte a füle mellett csipkelődésemet és áttért a következő névre.

– Will?

– Smith – vigyorogtam.

– „Azt hiszem, fejlesztenünk kell a közös szókincsünket”* – nézett le rám és én vettem a lapot.

– Valld be őszintén, hogy hányszor láttad? – bukott ki belőlem a kérdés, hogy csak így lazán idézget egy filmből.

– Nem emlékszem – somolyogta. – De örök nagy klasszikus. Főleg a sivatagi jelenet.

– Az eddigi legnagyobb alakítása – bólogattam, és azt hittem, hogy ezzel vége is lesz a faggatózásnak, de Edward nem így gondolta.

Az ajtóra tette a kezét, de úgy, hogy ne tudjak rajta bemenni és mélyen a szemembe nézve kérdezte:

– Mike?

– Newton – vágtam rá azonnal, mert számítottam erre, és kihagyhatatlan volt. – Ez totál magától értetődik!

Edward arca a szokásosnál is sápadtabb lett, és megnyúlt, torkából egy apró morgás tört elő. A nyakán lévő erek és inak megfeszültek és komolyan féltem, hogy ez egyik ér elpattan.

– Nyugi, csak viccelek – böktem meg finoman a mellkasát. – Mike Shinoda a befutó. Nem tehetek róla, de bukom a zenészekre.

Erre ő felengedett és belökve az ajtót előreengedett egy „Hmmm, zenészek” mormolás kíséretében.

– Amúgy tudod, hogy nem vagy semmi? – kérdeztem a terem felé lépdelve.

– Miért is? – érdeklődött.

– A legtöbb pasi kirohanna a világból, ha más pasikról beszélnénk előtte, vagy úgy viselkedne, mint a tesóid, te viszont… Téged nem zavar!

– Hát, ha a barátnőm áradozna nekem más férfiakról, én is úgy reagálnék, mint a bátyáim. – Itt eltöprengett egy pillanatra és csak utána folytatta. – Nem, nagy valószínűséggel rosszabb lennék, mint a bátyáim!

– Akkor most azt illene mondanom, hogy sajnálom a barátnődet? – kérdeztem, amíg beléptünk a terembe.

Edward nem válaszolt, hanem a helyünkre mentünk – mindenki minket bámult – és leültünk.

Nem tudtam, hogy az utolsó mondatommal tényleg megbántottam-e, ezért felnéztem rá. Ő az arcomat fürkészte lágyan izzó karamella színű tekintetével és mintha fájdalom is csillant volna a szemében. Nem tudtam mire vélni ezt a pillantást, de nem is volt időm, mert bejött a tanár és elkezdődött az óra.

A mitikus lényekről szóló könyvet csak holnapra kellett elolvasni, így a mai anyag a szokásos volt: Brecht művek, minden mennyiségben.

A füzetembe mélyedtem és próbáltam nem tudomást venni az arcom minden négyzetmilliméterét feltérképező aranybarna szemekről, amikor egy cetli csúszott a tollam alá, rajta Edward kecses kézírásával.

„Vivienne”.

---

*Aki látta a Függetlenség napját, az vágja a témát, aki meg nem, az nézze meg, mert kötelező darab és Will Smith…