Eternity - 5. fejezet

Nos, helló mindenki!

Nem nagyon szaporítom a szavakat, mert késésben vagyunk... Innen a ferihegyi reptérről tesszük fel nektek a fejezetet. Menekülünk előletek egy napos helyre, nehogy a haragotok ránk találjon. Majd csak akkor jövünk vissza, ha a kedélyek csillapodtak(remélhetőleg előbb-utóbb eljön az a nap :P).

Jó szórakozást hozzá, és a komikat se felejtsétek. Azért, hogy ösztönözzünk titeket arra, hogy billentyűzetet ragadjatok, emeljük egy kicsit a tétet: 30 komi a következő fejezet ára.

A szitkozódó és fenyegető e-maileket az "Elérhetőségünk"-nél található címre küldjétek.

Puszi: Szylu és Pupi

5. fejezet

Csak egy nyamvadt vámpírmentes napot akartam!

"Csak egy napot akartam nélküled

De minden tervem eltemetted

Csak egy napot akartam

Egy órát, semmi mást"

(Zanzibar: Csak egy napot akartam)

(Edward szemszöge)

– Azt nem mondom el – kacagott fel ördögien kobold húgom, majd kipattant a Volvóból és betáncolt a házba, de közben végig csak nevetett és még gondolatban hozzám vágta: – „Ha nem beszéltél volna velem úgy tesi előtt, elárultam volna, de most…”

Egyszerre voltam dühös és csalódott, amiért Alice eltitkolta előlem, hogy milyen tetkója van Bellának, ugyanakkor a tény, hogy van rajta valamilyen, eléggé tetszett.  Nem gondoltam, hogy azok közé tartozik, akik magukra varratnak valamit, de egyáltalán nem csalódtam benne. Miközben kiszálltam én is a kocsiból és emberi tempóban besétáltam a házba, azon gondolkodtam, hogy milyen tetoválása lehet. Az a kevés dolog, amit eddig sikerült megtudnom róla, azt sugallta, hogy valószínűleg az egyik nyálgép neve vagy arca lehet, de talán – reménykedtem –, tévedek.

– Hallom az emberkédnek tetkója van – vágta hozzám Emmett, mikor átléptem a bejárati ajtó küszöbét. Melák bátyám épp egy baseball meccset bámult a tv-ben.

– Jól hallottad, de ő nem az emberkém. Ne merészeld így hívni! – dörrentem rá, majd egy pillanattal később már fenyegetően tornyosultam a kanapén terpeszkedő alakja fölé.

– Ejj, de paprikás hangulatban van itt valaki – vigyorgott, mint a tejbetök, és a karjait széttárva a kanapén háttámlájának tetejére rakta őket.

– Hát, ha még éreznéd is… – kiabált le Emmettnek Jasper az emeletről, de a hangja aztán elhalt, és már csak egy kuncogást hallottunk.

– Van egy jó ötletem – csillantak fel Em aranybarna szemei mohón.

– Most nincs kedvem bunyózni, még azért sem, hogy kiengedjem a gőzt – ellenkeztem rögtön, amikor a gondolatai, még a szavai előtt elárulták, hogy mi az a remek ötlete.

– Ne már! – vágott sértődött képet, aztán szája lefelé kezdett görbülni.

– De már! – vágtam rá. – Ha annyira ki akarod engedni a gőzt, akkor bunyózz Jasperrel vagy keresd meg a feleségedet – szóltam már a lépcső tetejéről.

– Jazz most Alice-szel foglalatoskodik… – nyomta meg az utolsó szót, mintha nem lenne egyértelmű, hogy mit is csinálnék éppen –… így marad a másik opció – tápászkodott fel a kanapéról, majd a következő pillanatban már mellettem állt.

– Azt felejtsd el, hogy majd csak azért, mert unatkozol, lefekszem veled – hallottuk meg Rosalie vészjóslóan dühös hangját. – Nem vagyok a játékszered, amit kényed-kedved szerint előszedhetsz, sem pedig a kutyád, akinek, ha fütyülsz, ugrik! – Bátyám a végére már szabályosan összehúzta magát felesége idegesen csengő hangjától.

Egy pillanattal később aztán megláttuk Rose sziluettjét, amint az erdőbe rohan.

– Most mehetek kiengesztelni – sóhajtott fel Em és felesége után indult.

Néha felvetődik bennem, hogy forgathatnának róluk egy sorozatot, és eladhatnák valamelyik latin-amerikai tévétársaságnak. Tuti hatalmas nézettséget produkálna, ugyanis egyik pillanatról a másikra képesek brazil szappanoperát csinálni az életükből.

Fontolóba vettem, hogy elmenjek vadászni vagy maradjak itthon, de az előbbi ötletet rögtön elvetettem, mivel nem akartam összefutni az elfoglalt Em-Rose kettőssel – mert biztos voltam benne, hogy AZT csinálják valahol az erdőben – így végül a másik lehetőség maradt – mivel kocsikázni most nem volt kedvem –, hogy a szobámba megyek és megpróbálom nem meghallani, hogy Alice és Jasper AZT művelik a szobájukban.

Már csak az kell, hogy Carlisle és Esme is egymásnak essen, és akkor én kiszaladok a világból!

Felbattyogtam a harmadik emeletre, majd bevonultam a szobámba. A CD lejátszóba találomra beraktam egy lemezt, majd leheveredtem a kényelmes kanapémra, kezeimet a fejem alá téve a plafont kezdtem bámulni, és élveztem a zene akkordjait – na, meg persze próbáltam kizárni a fejemből Alice és Jasper gondolatait, és a szobájukból kiszűrődő hangokat.

Épp mikor az utolsó szám véget ért, és a lejátszóhoz mentem, hogy kicseréljem a lemezt, kopogtak az ajtómon.

– Gyere be, anya! – szóltam és már nyílt is az ajtó.

Esme keresztbe tette a lábait, miután leült a kanapéra, majd megpaskolta maga mellett a helyet. A gondolatai egy antik váza körül jártak, amit múlt héten látott meg Seattle-ben, és engedve a csábításnak úgy döntött, hogy holnap megveszi – Alice tájékoztatta tegnap este, hogy a váza még megvan az üzletben, és „csak rá vár” –, így fogalmam sem volt, hogy miről akar beszélni velem. Végül nem cseréltem ki a CD-t, csak leültem anya mellé. A csend szerencsére nem nyúlt hosszúra, mert beszélni kezdett:

– Nagyon vidámnak tűnsz… – kezdte lassan, majd egy lélegzetvételnyi szünet után folytatta is – … mi is ennek az oka?

Ez egy roppant jó kérdés volt, amire pontosan én sem tudtam a választ.

– Semmi különös, egyszerűen csak jókedvem van – válaszoltam végül, majd megrántottam a vállam.

– Véletlenül nem amiatt a lány miatt van? – tette egyik kezét az enyémre, míg a válaszra várt. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy miből gondolja, hogy Bella miatt van ez az egész?

– Jajj, anya, ne kezd már te is – nyögtem fel kelletlenül.

– De, de, én is kezdem – ellenkezett. – Biztos vagyok benne, hogy Isabella az oka.

– Bella – javítottam ki rögtön, mire elmosolyodott. – Nem mondom, hogy igazad van, de tegyük fel, hogy mégis, akkor miért kérdezted, ha már tudtad a választ? – vontam fel a szemöldökömet.

– Azt akartam, hogy te mondd ki, és ki is mondtad – mosolygott rám.

– Csak elméletileg – vágtam rá.

– Hát persze – próbált komoly arcot vágni, de nem nagyon sikerült neki. – Na, de mesélj róla! – kérte kíváncsian. Szavait pedig alátámasztották gondolatai, miszerint szeretne tudni pár dolgot Belláról.

– Én sem tudok róla sok mindent – szögeztem le.

– Az akkor is több mint a semmi.

Sosem voltam az a túlságosan érzelgős típus, de ebben a pillanatban annak éreztem magam. Megöleltem anyát, jó szorosan, pontosan ugyanúgy, mint mikor az évtizedekkel ezelőtti lázadásom után visszatértem Carlisle-hoz és hozzá.

– Sajnálom, hogy mostanában nem beszélgetünk annyit, mint régen, és kicsit eltávolodtunk egymástól – ölelt ő is szorosan.

– Semmi baj – suttogtam. – Hiányoztál, anya – fúrtam arcomat karamella színű hajába, és úgy éreztem magam ebben a pillanatban, mint egy ötéves kisfiú.

– Akkor mesélj róla annyit, amennyit te is tudsz – kérte percekkel később, mikor már nem szorítottam ki belőle a szuszt – pedig ilyen nem történhetne, hiszen egyforma erősek vagyunk, ráadásul vámpírok.

Belőlem meg a kérés hallatán szinte záporoztak a szavak.

– Eléggé pimasz, példa erre a nyelvnyújtogatása Port Angelesben, és nem mellesleg szeret incselkedni – kuncogtam egy aprót. – Rengeteg mindent tud az autókról, szerintem olyan kocsi őrült, mint Rose. – Az említett, aki éppen Emmel lépett be az ajtón, dühösen kiabált velem gondolatban, hogy őt ne merészeljem „ahhoz az emberhez” hasonlítani. Nem akartam veszekedést, így nem teremtettem le, hogy így beszélt Belláról, de kevés kellett hozzá, hogy nem veszítettem el a türelmemet. Nagy levegőt vettem, majd folytattam. – Eddig úgy tűnik, hogy szokása a dolgait színészek vagy zenészek után elnevezni, ami nem baj, az viszont már igen, hogy egyikért-másikért mennyire odavan – szorult ökölbe a kezem akaratlanul, amikor eszembe jutott, hogy azokért a vámpírt játszó csókákért, hogy csurgatta a nyálát.

– Szóval konkurencia akadt – kuncogott fel Esme.

– Anya! – szóltam rá gyengéden.

– Oké, bocsánat – kuncogott még mindig. – Folytasd csak!

– Vannak dolgok, amiket nem tudom, hogyan is ért, és ilyenkor csak még bosszantóbb, hogy nem hallom a gondolatait – húztam el a szám. – Mikor zavarba jön és elpirul… – egy pillanatra felidéztem szív alakú arcát, ami ma reggel mélyvörössé vált, mikor a karjaimban tartottam –… talán még gyönyörűbb, mint egyébként. És nem mellesleg sokat tud a vámpírokról – fancsalodtam el a végére.

– Nagyon tetszik neked ugye? – nézett mélyen a szemembe, mintha onnan kiolvashatná a választ.

– Alig ismerem. Ráadásul ő ember. Gyönyörű és létezésem során még nem találkoztam nála csodálatosabb lánnyal, de akkor is csak ember. Akárhogyan is éreznék iránta, vagy ő irántam, sosem lehetne semmi sem köztünk, és közös jövőt sem tervezhetnénk – lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen anyára néznem.

– Öcskös, megtaláltam a sorozatot, amiről a csajod a menzán beszélt. Alice meg elment beszerezni azt az L. J. Mit-tudom-én-kicsoda könyvsorozatot – hasított bele Emmett dörmögő hangja a beálló csendbe.

– Nem a csajom – vágtam rá. – Megköszönném, ha elővennéd a kalóztudásodat. Este meg kellene nézni, hogy miket tudhatott meg Bella abból a sorozatból – mondtam halkabban, mint ő, de így is tudtam, hogy hallani fogja.

– Akkor este közös mozizás! – ordította szét a házban Emmett, mire elmosolyodtam és megráztam a fejem, bátyám meg szó szerint rávetette magát a gépre.

Azt a manga-sorozatot is be kell majd szerezni – emlékeztettem magam.

Anya türelmesen várt, míg Emmettel társalogtam, majd beszélni kezdett.

– Mindig is aggódtam amiatt, hogy mikor találod már meg a szerelmet, és… – folytatta volna, de én közbe vágtam.

– Jó nekem egyedül!

– Azért gondolod így, mert még senki sem volt az életedben. De hidd el, hogy az örökkévalóság nem jó egyedül – érvelt, de engem nem igazán tudott meggyőzni. – Kicsim, túl fiatal voltál, mikor Carlisle átváltoztatott téged. Sok minden történt veled akkoriban, és a végén biztosan azt hitted, hogy egyedül kell meghalnod. Esetleg…

– Talán tényleg fiatal voltam, és meglehet, hogy mindannak, ami akkoriban történt köze lehet ahhoz, hogy nem kerestem társat. Vagy csak így alakult – vágtam közbe ismét. – Akárhogyan is, de Bella ember. Nem lehet ő a társam!

– Tartozhatna közénk is – mondta óvatosan.

– Nem! – csattantam fel dühösen, majd kiszakítottam a kezem Esme apró kezei közül. – Ha esetleg egymásba szeretnénk sem vennem el a lelkét soha. Soha! De erről felesleges is beszélnünk, ugyanis nem érdemelném meg Bella egyetlen gyengéd érzelmét sem. És én sem „táplálok iránta mélyebb érzelmeket” – idéztem a gondolataiban cikázó szavait.

– Megérdemled a boldogságot, drágaságom – simított végig az arcomon.

– Tévedsz. Annyi embert megöltem – temettem az arcomat a kezeimbe. Tudtam, hogy a családom megbocsátotta a lázadásomat, de én sosem leszek képes, hogy magamnak megkegyelmezzek.

– Azok rossz emberek voltak – szólt anya, de aztán gondolatban folytatta: „Ártatlanokat mentettél meg azzal, hogy azokat az embereket megölted. Megóvtál olyan lányokat, akikkel nélküled azok a dolgok történetek volna, mint Rosalie-val. Nem tartom bűnnek, hogy olyan emberek életét vetted el, akik embertársaikat meg akarták ölni, vagy naiv, ártatlan lányokat akartak meggyalázni és elvenni az érintetlenségüket.”

Esme nem először mondta el nekem a véleményét erről, hogy győzködjön, nem vagyok szörnyeteg, de hangosan egyetlen egyszer sem beszélt a dologról, Rose miatt. Nem akartuk, hogy miattunk az átlagosnál is többször eszébe jusson, amit azok a mocskok tettek vele.

– Gondolt át, amit mondtam. Most el kell mennem bevásárolni, különben nem lesz mit vacsoráznunk – kuncogott fel, ami mosolygásra késztetett.

Esme megpuszilta a homlokomat, majd kiment a szobából. Kis ideig csak bámultam magam elé, majd úgy döntöttem, hogy vámpírmemória ide vagy oda, elvégzem a házi feladatot angol órára, miszerint olvassunk el egy mitikus lényekről szóló könyvet. A Gyűrűk ura első részét az elején még emberi tempóban kezdtem el lapozgatni, de végül meguntam a lassúságot, és vámpírsebességgel végeztem ki. Majd mivel unatkoztam, ugyanilyen sebességgel végeztem ki a trilógia második és harmadik részét is. Amikor becsuktam az utolsó könyvet az órán fél nyolc volt. Fogalmam sem volt, hogy mivel üssem el az időt – vadászni csak késő este akartam –, így végül a CD-lejátszóhoz léptem, majd kis töprengés után gondoltam, teszek egy kísérletet, és egy bizonyos lemezt tettem be. Visszaheveredtem a kanapéra, majd próbáltam megkedvelni a felcsendülő zenét, na meg az együttest, akinek az előadásában szólt. A szám a feléhez sem ért, mikor kivágódott a szobám ajtaja, és megláttam az értetlen arccal bámuló Emmettet.

– Te mióta hallgatsz The Runaways-t?

Helyettem viszont valaki más válaszolt a kérdésre.

– Amióta tegnap este lemásolta egy CD-re Bella MP3-lejátszójáról a számokat.

– És erről én miért nem tudtam? – fonta karba a kezeit Em. – Engem mindenből kihagytok.

– Akkor a szobátokba voltatok bezárkózva Rosalie-val – adta meg a választ ismét Jazz.

– Így már mindjárt más – engedte le a karjait. – Csak szólni akartam, hogy Kalóz Emmett elvégezte a rábízott feladatot. Mehet a móka, ha gondoljátok – pillantott rám vigyorogva.

– Azt hiszem, le vagyok maradva – értetlenkedett Jasper.

– Az öcskös bele akar kukkantani abba a vámpíros soriba, amiben azok a krapekok vannak, akik után Bellácska csorgatja a nyálát.

– Jól van – sóhajtottam –, felőlem is mehet a móka – adtam meg magam, majd a CD-lejátszóhoz léptem, és kikapcsoltam a zenét. Azt hiszem, hogy a „kedveljük meg a The Runawayst” projektet el kell halasztanom. Mire lesétáltam a földszintre Emmett és Jasper már elterültek a kanapén. Nem akartam közéjük bepréselni magam, így az egyik fotelt céloztam meg.

Em elindította az első részt, én meg hátradőltem a fotelben. Bátyáim az első képsoroknál szélesen vigyorogtak, én viszont egyáltalán nem értettem, hogy egy sötét ködös erdőben mi olyan vicces. Aztán a felcsendülő zene, mikor a pár a kocsiban utazik, egészen tetszett, viszont csalódottan jöttem rá, hogy mi is fog velük történni. Mindig ez van a filmekben! Elütnek valakit, mire a sofőr kiszáll megnézni, hogy mi történt azzal, akit elgázolt, de pillanatokon belül szegény holtan végzi, aztán a másik személy is kiszáll és a barátja vagy párja hulláját meglátva rohanni kezd. Másodperceken belül ő is alulról szagolja az ibolyát. Sablonos az egész!

– Ez izgis lesz, azt hiszem – dörzsölte a tenyereit Em, én meg csak forgattam a szemeimet.

A szereplőlistánál kétszer is felmorogtam, mikor megláttam Paul Wesley meg Ian Somerhalder nevét.

– Mi halkabban érünk földet – fűzte hozzá Jazz, mikor egy pasi leugrott az emeletes ház tetejéről.

Az első agygörcsöt akkor kaptam, mikor egy srác fenekét nézte két csaj – a főszereplő, meg a barátnője. Tudtam, hogy a pasi a két nyálgép közül az egyik. Vajon Bella is alaposan végigmustrálta a srác hátsóját, miközben a sorozatot nézte? A válasz minden kétséget kizárólag igen volt. És ez engem miért dühített annyira?

– A fenébe! – csapott Em a térdére. A csattanás kirángatott engem a gondolataimból. – Mi miért nem tudunk így befolyásolni embereket? – csengett a hangja csalódottan. A férfi ugyanis könnyedén befolyásolt egy nőt, aki így azt „képzelte”, hogy a nyálgép minden szükséges papírja megvan a beiratkozáshoz a gimibe.

– Pszt – szóltam rájuk, hogy ne zavarják az „élményt” az örökös hozzáfűznivalójukkal.

– Ő, Paul Wesley – suttogta Em, mikor végre mutatták annak a pasinak az arcát, akit az előbb a két lány stírölt.

A kezeim ökölbe szorultak, és felmorogtam, amin persze bátyáim jót röhögtek. Egy ideig aztán csendben voltak – a gondolataik persze szinte üvöltöttek, amit igyekeztem figyelmen kívül hagyni –, de mikor Paul karaktere, Stefan megérezte a vérszagot a temetőben – miután a főszereplő lány elesett és felhorzsolta a lábát –, és olyan furák lettek a szemei, Em felkiáltott.

– Én is ilyen szemeket akarok! Képzeljétek csak, hogy rá lehetne hozni vele a frászt az emberekre. Például Jessica Stanley-t kellene rémisztgetni – röhögött fel.

– Pszt – csittegett Jazz.

Nem értettem, hogy Bella mit eszik ezen a Paul Wesley-n, de nem sokkal később kiderült!

Amikor Stefan átöltözött, a bátyáim felnevettek.

– Ettől a felsőtesttől biztos, hogy Bella elalélt – kezdte Jazz csak azért, hogy engem bosszantson.

– Hát öcsi, szerintem le kellene állnod az esti nasival, és gyúrnod kellene egy kicsit. Mert ha csaj lennék nekem is csurogna a nyálam ezután a pasi után – hajolt oda Em és vállon bokszolt.

Rámorogtam, mire egy fülig érő vigyor terült el a képén.

Aztán egy ideig megint csend volt, de csak míg Stefan szobájába be nem szállt egy fekete varjú. Az erkélyen a háttérben lehetett látni, hogy valaki ott áll, és abban a pillanatban, hogy megmutatták, ki is az, két sóhajt hallottam a hátunk mögül több tompa puffanással megspékelve.

– Ő, Ian – utalt Em a pasira az erkélyen, majd ő is hátrakapta a fejét, velem és Jazzel együtt, hogy mi is volt az a hang az előbb.

A látványra nem voltam felkészülve. Ugyanis Alice és Rose álltak ott tátott szájjal és ámuldozva figyelték a képernyőt. A puffanásokat pedig egy rakat L. J. Smith könyv okozta, amik kicsúsztak Alice kezei közül. Ezek szerint a húgaim is csatlakoztak a „Csurgassuk a nyálunkat a nyálgép után” mozgalomhoz. Remek! Ennek ellenére viszont vigyorogva hajoltam oda Emhez, hogy visszavágjak a nem sokkal korábbi szavai miatt.

– Hát, bátyuskám jobb lesz, ha felkötöd a gatyád, ugyanis a feleséged helyébe nekem is elállt volna a szavam ettől a pasitól – megveregettem a vállát, majd újra a tv-re fordítottam minden figyelmemet, vagyis csak szerettem volna.

– Mondhatom, hogy pompás. Menjetek és fogjatok kezet Bellával. Olyan képet vágtok, mint ő a menzán – fonta karba Em a kezeit sértődöttségében, de azért Jazzt is megviselte a tény, hogy a felesége így bámulta a pasit, akinek, mint kiderült Damon a neve.

Végül a lányok is csatlakoztak hozzánk – a tv előtt a szőnyegen foglaltak helyet törökülésben – és együtt néztük tovább a sorozatot. Em minden egyes másodpercben, mikor Damont mutatták összeszűkült szemekkel vizslatta a képernyőt féltékenységében.

 A rész végén a megtámadott csaj majdnem elmondta a bátyjának, hogy egy vámpír támadta meg, és ekkor Em felhorkant.

– Micsoda megállapítás. Legjobb Felfedezés Díjat (Best Invention Award) neki.

– Pszt – szólt rá most a két lány, mire bátyám még dühösebb lett.

„Nem akarsz egyet bunyózni?” – üzente nekem gondolatban, mire csak megráztam a fejem, erre a hangulata már a béka feneke alatt volt.

Az első résznek végre vége lett, egy „be kell invitálni a vámpírt, hogy bemehessen egy házba” snitt után, én meg fellélegeztem.

De aztán egyből jött a folytatás. Ha arra gondolok, hogy Bella mekkora örömmel nézheti a részeket, nagyobb kínzást érzek, mint mikor egy-egy városban a hivatalos események alkalmával – ahová természetesen a nagy tiszteletben álló Dr. Cullent és családját is meghívják – a látszat kedvéért emberi ételt kell ennem. Rémes!

Azt hittem, hogy ha ökölbe szorított kezekkel is, de majd kibírom a második részt. Tévedtem! A harmadik perc után kiborultam, mikor megláttam a félmeztelen Stefant – sokkal többet és tovább mutattak belőle, mint az előző részben, mikor felvett egy pólót.

Biztos Bella fantáziája meglódult a látvány miatt!

– Majd jövök – préseltem ki a szavakat nagy nehezen, majd kiviharzottam a házból. Hogy a fenébe lehetek féltékeny, hiszen alig ismerem Bellát? Ez nem normális, kész téboly az egész! A fák csak úgy egymás után suhantak el mellettem, ahogyan az erdőben futottam. Tegnap vadásztam, így nem voltam szomjas, mégis Bella és a vére miatt muszáj gyakrabban innom, nehogy véletlenül bántsam őt. Bár ma annak ellenére is, hogy „jól lakott” voltam elképesztő hatással volt rám az ereiben száguldó kívánatos, piros nedű, de fékeznem kell magam, és nem csak amiatt, hogy évtizedekkel ezelőtt megfogadtam, soha többé fogyasztok embervért. Nem szabad, hogy a bennem elő szörnyeteg kitörjön a ketrecéből, mert nem tudnám elviselni a gondolatot, ha bántanám Bellát. Miközben mélyet szippantottam a számomra nélkülözhető oxigénből, belélegezve a néhány száz méterre tanyázó szarvasok illatát, elgondolkodtam, hogy milliószor vagy milliárdszor jobb-e Bella vérének illata a szarvasokénál. Nekiiramodtam, és néhány másodpercen belül már egy öregebb szarvas ütőerébe mélyesztettem pengeéles fogaimat. Nem volt jó íze – sőt! – növényevő létére, így undorodva taszítottam el magamtól mérgemtől már vergődő testét.

Muszáj innom, Bella miatt! – ismételtem el párszor, majd vonakodva ugyan, de ujjaimat a szarvas testére fontam, így húztam magamhoz közel, és újra inni kezdtem. Az íze természetesen egy kicsit sem volt jobb, mint másodpercekkel korábban, így kellett valami, ami ösztönöz. Mi lett volna a nagyobb hatással, mint a legcsodásabb nedű illatának felelevenítése? Miközben kortyoltam a szarvasból Bella illatára gondoltam, és arra mikor a nyakán lévő erecskét figyeltem, ahogyan hártyavékony bőre alatt pulzál édesen kínzó vére. Egy pillanatra abbahagytam az ivást, és eltávolodtam a szarvas nyakától, de csak azért, hogy ösztönösen nyaljam meg a számat Bellára gondolva, majd habozás nélkül illesztettem ajkaimat újra a csordogáló vérhez, és mohón szívni kezdtem azt. Az íze helyére Bella vérének zamatát képzeltem oda, hogy milyen mámoros is lehet és ettől már képtelen voltam elég gyorsan szívni és nyelni a nedűt. Az emberek gondolatait ismerve ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor a legfinomabb süteményt ízleli meg valaki, és aztán már egy örökkévalóságnak tűnik, mire a következő falatot eheti belőle, csak nálam ez sokkal és többször erősebb volt, mint a halandóknál.

A szarvas vergődése kezdett alábbhagyni, a teste egyre gyengült és már alig volt benne vér. Csalódottan löktem el magamtól kiszáradt testét nem sokkal később, és nyaltam meg számat, hogy nehogy kárba vesszen egyetlen csepp vér is, majd egy másik szarvasra kezdtem el vadászni. Néhány kilométerre találtam meg a kiszipolyozott szarvas társait, akik ide menekültek előlem korábban. Ismét egy öregebb példányt kaptam el, majd Bella illatára gondolva haraptam bele az állat nyakába. Már teljesen tele voltam, de akkor sem hagytam abba az ivást, minél nagyobb biztonságot akartam megadni Bellának. Minél kevesebb szenvedést akartam az állatnak okozni, de már nem tudtam olyan gyorsan kortyolni, mint korábban, annyira telítődve voltam. Az állat végeztével ismét lenyaltam a számról a vért, majd elengedtem a testét. Az agyam szinte a tudatomon kívül cselekedett, és mire feleszméltem már a forksi erdő szélén álltam és egy emeletes házat bámultam.

Edward, te nem vagy normális! Tűnés hazafelé! – beszéltem magamhoz, és teljesen hibbantnak éreztem magam ebben a pillanatban.

A környék csendes volt, a házak lakói mind aludtak, úgy ahogyan ő és az édesapja is.

A lábaim akaratlanul vittek egyre közelebb a házhoz, és úgy éreztem nem én irányítom a saját testem, mikor kétlépésnyi lendület után ugrottam egyet, majd megkapaszkodtam az egyik emeleti ablak párkányában. Nem tudtam, melyik is lehet az ő szobája, de végül nem kellett keresgélnem. Mikor benéztem az ablakon, megláttam karcsú testét, ahogyan a hátán fekve édesen szuszogott. A szobában sötét volt, de a halványan égő utcai lámpa nélkül is tökéletesen láttam mindent vámpírlátásomnak köszönhetően. A következő pillanatban nagyot nyeltem, mikor észrevettem, hogy a takarója – combja közepéig – le, pólója pedig fel van csúszva, kivillantva hasának egy részét. Aztán egy másodperccel később már magamban átkozódtam, amiért a nadrágja nincs néhány centivel lejjebb húzódva. Na, nem csak a piszkos fantáziám miatt vágytam erre – egy gyors kérdés: mióta van nekem piszkos fantáziám? –, amin még Emmett is meglepődne, ha hallaná, hanem a tetoválása miatt. Tudtam, hogy Alice-ből kínzással sem tudnám kiszedni, viszont Bella pizsamaalsója éppen takarta a csípőcsontjának azt a részét, ahol a titokzatos motívum, figura, vagy írás rejtőzött. Miért nincs röntgenlátásom?! – fújtattam egyet.

Minden szemétnek elmormoltam magam, amikor egyik kezemmel az ablakhoz nyúltam, hogy megnézzem, nyitva van-e. De csalódnom kellett. Miért nem hagyta nyitva? – húztam el a szám. Ebben a pillanatban rájöttem, hogy az ép eszemet valahol elhagytam út közben, vagy talán már akkor, mikor először megéreztem vérének illatát, hiszen hogyan is juthat eszembe csalódást érezni, mert zárva tartja az ablakát?

Viszont az önző és kíváncsi felem nem futamodott meg, és eszem ágában sem volt ilyen könnyen feladni a dolgot. Lazítottam a párkány szorításán, és szinte még számomra is hallhatatlan puffanással értek lábaim földet, hogy aztán pár lépéssel később újra elrugaszkodjanak a talajtól és megkapaszkodjak egy másik párkányon, melynek ablakán bepillantva megláttam az ágyon fekvő személyt, és megállapítottam, hogy Swan rendőrfőnök hálószobájába kukkantok be éppen.

Ha ez sem lesz nyitva, végig próbálom az összes ablakot? – tettem fel magamnak egy kérdést, de a válasz már rögtön tudtam: kétségkívül igen.

Egyik kezemmel az ablakhoz nyúltam, és halk, de elégedett sóhajjal konstatáltam, hogy ő nem zárta be. Szinte hang nélkül nyitódott ki, és mikor már úgy hittem, beférek rajta, magamban átkozódva, hogyan lehetek ekkora rohadék, a szőnyegre érkeztek lábaim hangtalanul. Lányával ellentétben a rendőrfőnök nyakig be volt takarózva, bár tudtam, hogy ellenkező esetben sem lódulna meg a fantáziám, ha az ő valamelyik felvillanó porcikáját megpillantanám.

Az ablakot becsuktam, majd lassan az ajtóhoz lépkedtem, közben Charlie gondolatait figyeltem, akinek álma egy újszülött kisbaba körül forogtak. A csöppségnek még alig volt haja, de az a kevéske gesztenye színű volt, csokoládébarna szemei tágak voltak, apró lábaival piciket rúgott fehér ruhácskájában. Kezei kissé ökölbe szorultak, és a jobbon egy kórházi csuklópánt volt. Ha nem látszódott volna a név, is tudnám, hogy kiről álmodott: az újszülött Belláról.

Isabella Marie Swan – állt a baba kezén lévő pánton.

Gyönyörű volt. Biztos voltam benne, hogy nem csak azért látom őt a legkápráztatóbb kisbabának, mert az édesapja elfogultan nézte őt és álmodott róla, hiszen a lánya, hanem mert tényleg csodálatos volt. Azok a szemek magukba szippantottak, és földbe gyökereztek a lábaim. A három kisbaba közül a helyiségben ő volt a legközelebb az üvegfalhoz, melyen keresztül az apja figyelte őt. Egy nővér intett neki, mire elindult. Az ő szemén keresztül láttam mindent, ahogyan bemegy egy ajtón, majd kórházi kék ruhát adnak rá, lábaira is a köpennyel azonos színű gumis zsákféle kerül, majd nyílt egy újabb ajtó. Charlie bement rajta, és a nővér a kisbabát a kezeibe adta. Határozottan, mégis gyengéden fogja meg a törékeny csöppséget, aki kissé mocorogni kezd.

– Bella – suttogja halkan, de a hangjából így is ki lehetett venni, hogy sokkal fiatalosabb és magasabb volt, mint most. Hisz sok-sok év telt el azóta.

A kisbaba szemei néha-néha lecsukódtak, ahogyan pislogott.

– Köszönöm Istenem neked ezt a csodát – suttog újra Charlie. A babát fentebb emeli, hogy megpuszilhassa. Száját a csöppség homlokához érinti. Az egyik apró kéz, melyen a csuklópánt is van, Charlie arcához ér, aki ezután újra megszólal.

– Szeretlek, kincsem. Igen, bizony ám – szinte már gügyögött – apa mindennél jobban szeret téged a világon, Bellám – puszilja meg újra a homlokát. – Köszönöm Istenem – mormolja újra.

Az álma aztán megváltozott, és egy baseball meccs egy részlete kezdett körvonalazódni.

Ennek ellenére viszont csak nehezen mozdultak lábaim, mert még mindig a kisbaba töltötte ki az elmémet. Végül halkan kinyitottam Charlie szobájának ajtaját, majd magam után be is csuktam, és elindultam arra, amerre Bella szobáját sejtettem. Az ajtó előtt megtorpantam, és leellenőriztem a lélegzetvételeit, hogy egyenletes-e, mely biztosított arról, hogy alszik, vagy ébren van. Halkan nyitottam be, és megpillantottam az ágyon fekvő csábos testet. Beléptem a szobájába, és kíváncsian tekintettem körbe. Egy egyszemélyes ágyon terült el Bella, mely mellett egy kisebb éjjeliszekrény kapott helyett.

Az íróasztal egyik oldalán egy laptop volt, míg a másik oldalon papírlapok hevertek, azok tetején pedig egy könyv. Lara Adrian: A vámpír csókja. Már megint a vámpírok – morgolódtam magamban. Bella megmozdult és egy pillanatra azt hittem, felébredt. De csak mocorgott egy kicsit, aztán sóhajtott, és tagjai ismét ellazultak. Odaléptem az ágyhoz, és ujjaim már ösztönösen indultak el. Ha csak egy picit sikerül lejjebb húznom a pizsamanadrágját, megtudhatom, milyen tetoválása van… Aztán valami más terelte el a figyelmemet.

A szemem sarkából megláttam valamit az éjjeli szekrényén. Közelebb léptem, majd felvettem róla a fényképalbumot. Két apró puffanást hallottam a föld felől, és mikor lenéztem láttam két papírdarabot, ami úgy nézett ki, mint egy félbetépett fénykép. Az albumot az éjjeli szekrényre tettem, majd felvettem a földről mindkét darabot, és megfordítva egymás mellé tettem őket. Tágra nyíltak szemeim a látványtól. A képen Bella volt és egy valószínűleg vele egykorú fiú, akinek keze a tőlem alig fél méterre alvó lány derekán, szája pedig Bella arcán alig pár milliméterre az ajkaitól volt. Úgy éreztem magam, mint mikor Emmett teljes erejéből gyomorszájon vág.

Bellának barátja van?

Csak meredtem a képre és olyan volt, mintha a rég nem dobogó szívemet valaki ebben a pillanatban kitépte volna.