Eternity - 49. fejezet

Sziasztok!

Megjött a friss, amiben kapunk egy-két kérdésre választ, és remélhetőleg még több kérdés fog felmerülni! (Tudom, rosszmájú vagyok, de most elengedett kézzel frisselek – Szylu –, így garázdálkodhatok addig, amíg Pupim haza nem jön!)

Reméljük, hogy tetszeni fog, jó olvasást hozzá. Desszertnek én ezt a számot ajánlom, ezt hallgattam, miközben készült a feji rám eső része: Subscribe – Miles away

Jó olvasást!

Pusz

Pupi & Szylu

49. fejezet

Miles away

„Öngyilkos álmod

Mások

Álmodják neked

Jó volna látnod a holnapot

De ma nem akarsz élni

Öngyilkos álmod

Mások

Álmodják neked

Jó volna látnod a holnapot

De te nem akarsz élni”

(Ákos: Öngyilkos álom)

(Bella szemszöge)

Edward a szavaim hatására hirtelen hátrálni kezdett, emiatt a kezeim lehullottak az arcáról, egyenesen vissza a testem mellé. A hátrálásának a kocsi vetett véget, ugyanis nekiütközött a hátsó ajtónak. Az arcát a kezeibe temette, és hallottam, ahogyan kétségbeesetten egyre csak azt kántálja, hogy: Nem, ez nem lehet.

A szívem szakadt meg a látványtól, amit nyújtott. Összetörten álldogált az autónak dőlve, és rázkódott a könnyek nélküli sírástól. Mintha kést forgattak volna meg újra és újra a szívemben. Aztán egyik pillanatról a másikra Edward rám kapta a tekintetét.

– Egy egyszerű rutinvizsgálattal is ki lehet deríteni – mormolta alig hallhatóan. – A kórházi féléves kötelező vizsgálat után hagytál el – rakta össze az információk egy újabb darabját. – A dolgozók vizsgálataival Carlisle foglalkozik.

Nem tudom, hogy annak ellenére, hogy magában már rájött néhány dologra, a megerősítésemre várt-e, mindenesetre aprót bólintottam, és türelmesen vártam, hogy megnyugodjon.

Fel-alá kezdett járkálni, és lerótt jó néhány kört a kocsi körül, mindezt persze vámpírsebességgel. Már komolyan a hányinger kerülgetett a körbe-körbe futkosásától, mikor végre megtorpant, és odalépett hozzám.

– Carlisle-on kívül a családomból ki tudott még a betegségedről?

– Csak Alice. Gondolom látomása volt – rántottam meg a vállam. – Úgy tudom, hogy senki más nem tudott róla közületek. Emmett biztosan nem, mert a pletykássága miatt teljesen biztos, hogy már napokkal ezelőtt iderepültél volna – eresztettem meg egy halvány mosolyt, de Edward nagyon nem volt humoros kedvében.

– Akkor ezért viselkedtek olyan furcsán – jegyezte meg mintegy mellékesen Edward, aztán megint elkezdett körözni a kocsi körül, majd hirtelen ismét megállt. – Ő is tudott róla – köpte a szavakat kissé megvetően Alex felé bökve. – Nem hiszem el, hogy neki elmondtad, míg nekem hazudtál és faképnél hagytál – szólt a hangjában végtelen fájdalommal.

– Ha te is betörtél volna Dr. Cullen rendelőjébe, akkor hamarabb tudhattál volna a dologról.

Egy kisebb szócsata alakult ki kettejük között, és ha akartam volna, sem érthettem volna, hogy pontosan miről van szó, mert vámpír gyorsasággal hadartak. A szemeimet forgattam, mert olyanok voltak, mint a kiskakasok a szemétdombon, próbálták legyőzni a másikat, hogy nyertesen kerüljenek ki a „párbajból”.

Majd csak abbahagyják egyszer alapon indultam meg a ház felé, hogy három lépést követően hideg ujjak kulcsolódjanak a csuklóm köré.

– Hová mész? – kérdezte gyengéden Edward.

Kiszakítottam magam a keze közül.

– Ha most megbocsátotok, én inkább bemennék, úgyis gyógyszert kell bevennem.

– Milyen gyógyszereket írt neked Carlisle? – szegődött a nyomomba Edward.

Jelzésképpen, hogy kopjon le, Alex orra előtt becsapta a bejárati ajtót, aki azonban nem zavartatta magát, és beengedte saját magát.

– Semmilyet – vágtam rá, épp mikor beléptem a konyhába. – Csak Aspirint keresek.

– Hogyhogy semmilyet? – kíváncsiskodott. – Akkor valamilyen kezelésre jársz? Azt hallottam, hogy a...

– Úgy tűnik – torpantam meg és szembefordultam vele –, hogy nem figyeltél kellőképpen Alexre, mert akkor nem kérdeznél ilyen hülyeségeket – lettem kissé dühös. – Nem járok semmiféle kezelésre.

– De hát...

– Edward, én nem harcolok a betegségem ellen. – Újra neki iramodtam, és az egyik fiókból kihalásztam az Aspirint, és bevettem egy szemet belőle.

– Ezt hogy a francos fenébe érted? – fordított szembe magával Edward, és a tekintete az enyémbe mélyedt.

– Úgy, ahogyan hangzott – feleltem fáradtan, miközben a halántékomat masszíroztam.

– Ha nincs szükséged semmire – dugta be a fejét Alex a konyhába –, akkor elmegyek vadászni. Legalább nyugodtan tudtok beszélgetni.

– Azt hittem, hogy Bella jelent annyit számodra, hogy lebeszéld arról a hülyeségről, hogy nem harcol a betegségével – morogta Edward.

– Szerinted mit csinálok azóta, hogy idejöttem? Csak a lábamat lógatom? Hát, nem, kisapám, minden lehetséges módon próbáltam jobb belátásra téríteni őt, de nekem nem sikerült. Talán neked több esélyed van meggyőzni őt – hadarta Alex, sarkon fordult, hogy lelépjen, Edward azonban még utána szólt.

– A kocsidat elméletileg a délelőtt folyamán hozzák majd.

Alex válaszra sem méltatta, csak intett egyet, és alig egy pillanattal később hallottam csukódni a bejárati ajtót.

A szemeim makacsul le akartak csukódni, bár ez nem is számított akkora csodának, már jócskán benne jártunk az estében, és a hátam mögött állt egy tetováláskészítés, egy homokos tengerparton eltöltött forró szex, egy „itt az igazság órája” momentum, és nagyon úgy tűnt, hogy még nem térhetek nyugovóra, hogy behuppanjak az ágyamba, és nyakig húzzam a takarómat.

Edward volt olyan kedves, és várt azzal a nagy horderejű beszélgetéssel, hogy megpróbáljon meggyőzni, butaságot csinálok, de csak addig volt türelmes, míg lezuhanyoztam, és belebújtam a puha pizsimbe.

– A szüleid milyen orvosért mentek? – tette fel az első kérdését, miközben bevackoltam magam a paplan alá.

– Valami specialista él néhány száz mérföldre innen. Állítólag az a pasi az országban a legjobb, aki a hasonló esetekkel foglalkozik, mint amilyen az enyém. Nem sok mindent tudok róla, mert miután kiderült, hogy anyuéknak mi céljuk van a vacsoránál megemlített ódákkal, amiket a férfiról zengtek, fogtam magam és ott hagytam őket – magyaráztam, és azon kezdtem merengeni, vajon egy harmadik Aspirintól elmúlna-e a fejfájásom.

Átkozott tünetek, átkozott betegség.

– De hát ez remek! – mondta Edward és lassan leült az ágyam szélére. – A specialisták remek eredményeket tudnak felmutatni az adott területen, és sokkal nagyobb az esély a felgyógyulásra, ha ők kezelnek, mintha egy „átlagos” orvos…

Ez volt az a pillanat, ahol nem bírtam tovább és tüntetőleg a fejemre húztam a paplant, hogy vegye az adást, és hagyja abba. Hiú reménynek tűnt, mert pár pillanattal később puff!, már el is tűnt rólam a takaró. Felpillantottam és megláttam Edwardot, aki úgy tartotta fel a paplanomat, mintha csak egy trófea lenne és szúrós szemekkel nézett rám.

– Na, azt add vissza! – zsörtölődtem, mint egy öregasszony, és fáradtság ide vagy oda, nesze neked fejfájás, felpattantam, és kikaptam a kezéből a takarót.

Vagyis a tervem az volt, hogy kikapom a kezéből, és visszazuhanok az ágyba, ehelyett alig tettem meg egy lépést, és éreztem, hogy a finom anyag kicsúszik a kezemből, hogy rácsavarodjon az egész testemre. Ezután a talajt vesztettem el a lábam alól, és az ágyban landoltam, úgy betekerve, mint egy bebábozódott hernyó. Próbáltam megmozdítani a kezemet vagy a lábamat, de minden hiába. Éppen annyira erősen voltam betekerve, hogy még ne fájjon, viszont moccanni se tudjak.

Most rajtam volt a sor, hogy nagyon, de nagyon rondán nézzek a békésen csücsülő Edwardra, aki nekidőlt az ágytámlának, és nyugodtan szemlélte reményvesztett vergődésemet.

– Ha nem eresztesz el most azonnal, én… – kezdtem bele, de közbevágott.

– Mielőtt bármiféle fenyegetőzés elhagyná a szádat, fel kell hívnom a figyelmedet arra az apró, de nem elhanyagolható tényre, hogy totálisan egyedül vagyunk a házban. A szomszédok alszanak, és ha elkezdesz sikítani, egyszerűen csak kitekerlek a takaróból, viszont a szomszédok kihívják a rendőrséget, és hogyan fogod megmagyarázni a dolgokat, ha kiérkeznek? – vonta fel a szemöldökét és esküszöm, soha életemben nem volt még ekkora a késztetés, hogy megüssem.

Ez persze lehetetlen volt, tekintve a helyzetemet, ezért inkább az ajkamba haraptam és elfordítottam a fejemet.

– Rendben, látom, hogy nem akarsz a lehetőségeidről beszélgetni – folytatta, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. – Akkor azt azért szabad megtudnom, hogy mi ennek az oka?

– Minek mi az oka? – kérdeztem vissza, csak hogy húzzam az idő, és kapcsoljon már, hogy nem akarok erről cseverészni.

Sem most, sem holnap, sem holnapután, sem az elkövetkezendő nem tudom én mennyi időben. Nem hiszem el, hogy vannak olyan emberek – vámpírok –, akik képtelenek megemészteni, ha nemet mond nekik valaki.

– Azt szeretném megtudni, hogy mi annak az oka, hogy nem harcolsz a betegséged ellen! – vesztette el most már ő is a türelmét és annyira közel hajolt hozzám, hogy láthattam aranyszín szemében a pupillája körül egyre sötétedő sávot.

– Nem érdekes – feleltem, és sikerült még egy blazírtnak tűnő vállvonást is összehoznom. – Csak az a fontos, hogy így döntöttem, és kész.

Edward nyakán minden egyes szavamra egyre jobban kidagadtak az erek, és szinte hallottam, hogy a fogait csikorgatta, olyan erősen szorította össze az állkapcsát. Aztán egyszer csak felpattant és az éjjeli szekrényem a szomszédos falnál landolt apró darabokban.

– Úgy csinálsz, mintha ez az egész csak egy állapot lenne, amit el lehet fedni pár apró viccel, meg felesleges lazáskodással, pedig egyáltalán nem az! – ordította kikelve magából, és a hangjából sütő indulattól összerezzentem. – Az életed múlik ezen… Nem is. A francba, Bella! Az életeddel játszol, fogd már fel!

– És szerinted mit csinálok? – kiabáltam vissza, bár a helyzetem egy kicsit visszavett a hangom éléből. – Csak ülök, és kötögetek? Vagy bámulom a sorozatokat és közben tonnaszámra tömöm magamba a csokis fagyit? Nem, egyáltalán nem. Próbálom élni az életem, már amennyi még megmaradt belőle!

– Élhetnél akár száz éves korodig is, ha hajlandó lennél meghallgatni a szüleidet, és próbálnál küzdeni a betegséged ellen! – szűrte a fogai között.

– Hogy aztán hátralevő életem minden napja gyötrelmes küzdelem legyen? – nevettem fel a gondolatra fáradtan. – Hogy minden nap tonnaszámra kelljen szednem a gyógyszereimet? Hogy kemoterápiáról kemoterápiára járjak? Hogy aztán végül begyógyszerezve haljak meg egy isten háta mögötti öregek otthonában?

Jól láthatólag felszisszent, amikor kilátásba helyeztem esetleges halálomat, de nem foglalkoztam most ezzel, hanem tovább folytattam. Ha ő kínozhat, én is megtehetem.

– Az én életemről van szó, a döntés joga tehát az enyém! Nem a szüleimé, nem a tiéd, hanem csakis az enyém. És én elfogadtam ezt! Beletörődtem, hogy ennek így kell lennie! Ilyen lapokat osztottak nekem, és ezekkel kell játszanom. És nem fogok sem tőled, sem senki mástól bocsánatot kérni, ha nem tetszik, hogyan játszom tovább!

– Szóval ennyi? – kérdezte halkan és odalépett hozzám, hogy kioldozza a takarómat. – Feladod? Leülsz és megvárod, amíg… – itt elakadt és nem tudta befejezni a mondatot.

– Meghalok – tettem meg helyette én és felültem. – Nem. – Erre az egy szóra úgy kapta fel a fejét, mint egy hajótörött, akinek kötelet dobtak. – Nem adom fel. Csak úgy élek, ahogyan a lehetőségeim megengedik. Ennyi.

– Ez kész öngyilkosság! – fakadt ki és fel-alá járkált a szobában.

– Hát, valaki már mondta ezt nekem, amikor elkezdtem vámpírokkal lógni, sőt, mintha akkor is hallottam volna, amikor az egyikkel közelebbi kapcsolatba kerültem – mosolyodtam el halványan, de most nem figyelt rám. – Úgy látszik, hogy szeretek veszélyesen élni, és az öngyilkos hajlam a génjeimben van.

Nem felelt, csak kitartóan menetelt fel-le, de most legalább emberi tempóban tette, így nem fájdult meg még jobban a fejem. Elgondolkoztam azon, hogy vajon meddig képes ezt folytatni, amikor megtorpant, és egyenesen rám szegezte a tekintetét.

– Nem értem – csóválta meg a fejét.

Felsóhajtottam és csüggedten dőltem vissza a párnámra. Ez egy hosszú éjszaka lesz.

– Mit nem értesz? – kérdeztem halkan, és csendben masszírozni kezdtem az orrnyergemet, hátha az segít.

– Azt, hogy miért hagytál el? – kérdezte, és ez volt az, amire nem számítottam, így egy kicsit megdöbbentem.

De nem annyira, hogy ne tudjak felelni.

– Azért, mert nem akartam az életedet tönkretenni. Nem akartalak belerángatni ebbe az egészbe. Felesleges lett volna magammal rántanom téged is, hiszen nem tehetsz semmit sem. Ez az én terhem, nekem kell vele együtt élnem.

Elfordult és a függönyöm keresztül beszüremlő holdfény megvilágította az arcát. Gyönyörű, szoborszerű arc, tökéletes vonások. És ez mind az enyém volt.

Egy fájdalmas pillanatig elgondolkoztam azon, hogy vajon az én halálom után ki fogja megérinteni ezt az arcot? Ki lesz az, aki jogos formálhat arra, hogy a sajátjának tekintse?

Aprót ráztam a fejemen és figyeltem, ahogyan lassan, de megfontoltan ismét felém fordult, de nem jött közelebb. A tekintetében viszont olyan tűz égett, ami megrémisztett.

– Emlékszel még a beszélgetésünkre? – kérdezte.

– Bocsáss meg, hogy abból a több száz beszélgetésből jelen pillanatban nem tudom kiszűrni, hogy melyikre vagy kíváncsi – sóhajtottam, és hasra vágtam magamat.

– Arra, amelyikben az esetleges átváltoztatásodról esett szó – mondta, mire úgy pördültem meg az ágyban és ültem fel, mint akit megcsíptek.