Eternity - 39. fejezet

Sziasztok!

Nem szaporítjuk a szavakat, csak jó olvasást kívánunk.

Puszi: Szylu és Pupi

39. fejezet

Örök éj helyett több ezer nappal

Már nem emlékszem a fájdalomra, mely átjárt, mikor 1918-ban spanyolnáthában haldokoltam, az átváltozásomkor érzett pokoli kín is kezdett halványodni az emlékezetemben, de biztos voltam benne, hogy egyik sem volt olyan elviselhetetlen, mint az, mikor Bella elhagyott. Úgy éreztem, hogy millió darabra hullottam, hogy minden egyes porcikám apró porszemmé vált, főként a rég nem dobogó szívem, amely mintha az együtt töltött időkben életre kelt volna. Évtizedek óta nem volt szükségem arra, hogy lélegezzek; ahogyan a levegővétel, úgy más, az életfenntartáshoz elengedhetetlen dolgok is lényegtelenné váltak számomra, csak megszokásból töltöttem meg a tüdőmet oxigénnel. Most mégis kapkodtam a levegőt, képtelen voltam akkorákat „kortyolni” belőle, hogy ne érezzem úgy, pillanatok kérdése, és megfulladok. Fojtogatott a kétségbeesés, a fájdalom és a hiány, melyek mindegyike Bellához kapcsolódott. Az agyam lázasan kereste a kiutat számomra abból az örvényből, ahová abban az átkozott pillanatban kerültem, mikor kedvesem kimondta, hogy ennyi, mindennek vége közöttünk. Nyöszörögtem, mint egy állat, mikor az utolsó perceit éli át, de inkább ordítottam volna. Attól talán kiadhattam volna a fájdalmamnak hacsak egy kis részét is, de képtelen voltam egyetlen erőteljesebb hangot is kiadni. Reszkettem, mintha egy szál alsónadrágban feküdnék emberként a téli fagyban egy hóbucka kellős közepén. Tudtam, hogy tennem kell valamit, mielőtt elveszítem az eszem, így próbáltam elsőként talpra állni. Egyszerűen tennem kellett valamit. A dolog azonban nem ment.

A reszketésem csillapodott, a nyöszörgésem lassanként elmúlt, és már képes voltam arra, hogy ordításba próbáljam önteni az engem emésztő fájdalmat. Törni-zúzni akartam, de nem szerettem volna fogadott anyám kedves tárgyait apró miszlikekre aprítani, így csak ököllel ütlegeltem a lábamat.

Két kar fonódott a kezeimre, mielőtt darabokra törtem volna a lábamat. Az ordítás a tüdőmbe rekedt, és felnéztem a kezek tulajdonosaira. Húgom fájdalmasan csillogó, aranybarna szemeivel találtam magam szemben.

„Kérlek, Edward!” – üzente gondolatban. – „Azzal nem oldod meg a dolgot, ha porrá zúzod a lábaidat.”

Igyekezett felhúzni a földről, én azonban nem hagytam magam.

– Edward, hadd segítsek! – kért gyengéden, és végül megadtam magam és felkeltem a földről.

A családom minden tagja ott állt a nappaliban, és aggódóan tekintettek rám, mintha bármelyik pillanatban megtébolyodhatnék. És talán jól is gondolták.

Az egyetlen dolgot is elvesztettem, amely miatt már nem átkoztam a vámpírlétet minden egyes nap. Sosem haragudtam igazán Carlisle-ra, amiért megmentett, de megköszönni sem köszöntem meg. Csak egy köztes állapot „uralkodott” rajtam, hiszen sosem történt meg velem nem sokkal ezelőttig, hogy megtaláljam a vámpírlét szépségét. És eme szépséget egy ugyancsak szép, sőt mi több, gyönyörű lány mutatta meg nekem. Igazán nem is a vámpírlét jó oldalát, hanem azt, hogyha fogadott apám nem ment meg majdnem kilencvenhárom évvel ezelőtt, sosem lett volna esélyem arra, hogy találkozzak az én Bellámmal. Tudtam, hogy amíg világ a világ, sosem fogom bánni, hogy megismertem őt, és ennek az a mérhetetlen szerelem is az oka, melyet iránta táplálok, és melyet létezésem végéig érezni akarok.

– Kisfiam... – kezdte Esme, és mivel a gondolatait hallottam, miként is akarja befejezni az elkezdett mondatot, nem volt értelme megvárnom, hogy ki is mondja, így közbevágtam.

– Nem vagyok jól, de nem lesz szükség kényszerzubbonyra, legalábbis azt hiszem.

Már nem hallottam az Audi hangját, így biztossá vált, hogy Bella már rég kihajtott a főútra, mely néhány száz méter után Forkshoz vezet. – Felmegyek a szobámba – nyögtem ki halkan.

– Tessék? – sipította Rosalie és Jasper gondolatai elárulták, hogy szépséges, szőke testvérem dühösen bámul rám.

– Azt mondta, hogy felmegy... – felelte Emmett, de mielőtt befejezhette volna, Rose egy kézmozdulattal csendre intette férjét.

– Tudom, hogy mit mondott, de reméltem, hogy csal a hallásom – morogta oda testvérem Emnek, majd odafordult hozzám. – Te most komolyan a szobádba akarsz menni?

– Miért, Rose, szerinted hová kellene mennem? – érdeklődtem unottan, miközben azt vártam, mikor lehetek egyes egyedül a szobámban.

– Mondjuk Bella után! – vágta rá, és dühösen a válla mögé söpörte egy hajtincsét. – El sem tudom hinni, hogy ilyen idióta vagy.

Alig hallottam meg a szavait, egyszerűen nem érdekelt, hogy mit mond. Nagyívben tettem rá, hogy egy sértést vágott a fejemhez, adott pillanatban nem foglalkoztatott a dolog. Egyre jobban el akartam tűnni a nappaliból, hogy bezárkózhassak a szobámba, nem mintha a családom bármely tagját visszatarthatná egy teljesen hétköznapi zár. Szinte csak rá kellene fújniuk, és az ajtó a szemben lévő üvegfalon repülne ki.

– Rosalie, kérlek, hagyd most őt! – fohászkodott Alice, miközben még mindig a karomat fogta az egyik apró kezével.

– Eszem ágában sincs! Egy nagy marha vagy, de nem is tudom, hogy mit vártam tőled. A világon van egyetlen egy nő, aki tesz arra, hogy néha milyen elviselhetetlen és a Föld depresszióra leghajlamosabb embere vagy, sőt még fülig beléd is szeret, erre te elcseszed. Vonszold ki a segged a házból, és rohanj Bellához! Ha kell, térden állva könyörögj neki, hogy fogadjon vissza! – kiabált velem.

– Bella nem azért hagyott el, mert Tanya megcsókolt, és nem szóltam neki róla – magyaráztam, és egyre jobban kezdtem unni a családi kupaktanácsot.

– Ki beszélt itt Tanyáról? – vonta fel Rose a szemöldökét, és ha ember lett volna, tuti, hogy a homlokán lévő ér lüktetni kezdett volna a dühtől. – Én arról beszélek, hogy húztad az időt az átváltoztatásával kapcsolatban. Nem értem, hogy mire vártál. Okos, csinos, jó humorú és kedves lány, és mi is imádjuk őt, mit kellett annyit hezitálni? Látod, csak annyit értél el vele, hogy lapátra tett.

Az érdektelenségem egyetlen pillanat alatt csapott át dühbe, és a kezeim ökölbe szorultak. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, miért nem tudják megérteni az érzéseimet? Miért nem képesek felfogni, hogy meg akartam óvni Bellát? Nem csak az átváltozással járó fájdalomtól akartam megkímélni, hanem az örökös szomjúságtól is.

– Tudod, Rose – morogtam, egyenesen a szemeibe nézve –, én nem te vagyok.

– Miről beszélsz?

– Nem akartam az első pillanatban Carlisle nadrágszárába kapaszkodva könyörögni, hogy változtasson át nekem valakit. A te nagy szerencséd az, hogy Emmett szeret vámpír lenni. Mi van akkor, ha megteszem, amikor Bella először szóba hozta, hogy harapjam meg, és megölöm őt, vagy esetleg megbánná utána, hogy olyan lett, mint mi?

– Ostoba kifogás az egész, itt nem róla szólt a dolog, hanem rólad! – köpte a szavakat. – A badar teóriád miatt, miszerint mind szörnyetegek vagyunk és nincs lelkünk. Csak emiatt ember még mindig, és ez a hülyeség vezetett odáig, hogy most szingli roncs vagy. Elcseszted, és tudod mit? Megérdemled. Gyerünk, menj a szobádba és zokogj a párnádba ahelyett, hogy megkeresnéd őt, és visszaszereznéd!

– Ha látnék rá esélyt, hogy visszakaphatom őt, már a szobájában lennék és térden csúszva könyörögnék neki. De nem hazudhatok neki, nem csaphatom be őt azzal, hogy akarom, hogy olyan legyen, mint mi, mert ez nem igaz. Egyszerűen nem ítélhetem arra a sorsra, amit nekem is szánt az ég. Nem ítélhetem örök éjre.

– Te egy... – kezdte Rose, de Alice közbevágott.

– Most már elég! Még ha nem is értünk egyet a dolgok alakulásával, tisztelnünk kell.

Nem tudom, mennyi idő telt el, míg Alice bemerészkedett a szobámba, és felvackolta magát mellém a kanapéra. Reménykedtem, hogy nem beszélgetni akar, és szerencsémre valóban nem állt szándékában. Egyszerűen csak a vállamhoz hajtotta a fejét, apró tenyerét pedig az enyémbe csúsztatta. Békés lett volna a köztünk lévő csend, ha nincsenek az én háborgó gondolataim, így azonban... Néha felsóhajtott mellettem kobold húgom, és olyankor mindig számítottam rá, hogy megszólal, de egyetlen alkalommal sem tette. A gondolatai egészen némák voltak, bár pár alkalommal akaratlanul vetítette elém, hogy mennyire boldogok voltunk együtt Bellával. Hiába mondta Rose azt, amit mondott nekem ki tudja hány perccel vagy órával korábban, a dolog nem olyan egyszerű, hogy csak felpattanok, elrohanok Bellához, majd miután könyörgök neki egy kicsit, minden a régi lesz.

Bár azt jelentette, hogy búcsút kell mondanom neki, egyet értettem vele. Fordított helyzetben megeshet, hogy én is hasonlóképpen reagáltam volna. A világ, az emberek nem olyanok, hogy szó nélkül hagynának egy látszólag botrányos kapcsolatot. Márpedig, ha oda jutnánk, akkor egy középkorú nő és egy még kiskorú – legalábbis annak tűnő – fiú, akik kézen fogva sétálnának, elég pletykára adnának okot. A társadalom nagy része az egyneműek szerelmét sem tudja elfogadni, hát még egy olyan kapcsolatot, amely úgy látszik, mintha egy asszony egy olyan idős sráccal van, aki simán lehetne a fia is.

Egy ideig harcolni tudnánk az emberek, a társadalom, és a világ megvetésével és ellenszenvével, de eljönne az a pillanat, amikor Bella nem bírná tovább. Tudom, hogy egy nap belebetegedne a dologba, és vele együtt én is. Bárkivel szembeszállnék, akár a Föld minden lakosával, ha kell, de Bella képtelen lenne úgy végigmenni az utcán, hogy furcsa pillantásokkal méregetik.

– Jobb, ha tudod, hogy Tanya kopaszon fog visszatérni Denaliba – szólalt meg Alice.

– Azzal nem oldódik meg semmi sem – sóhajtottam nagyot.

– Az egész az ő hibája. Minek kellett neki is idejönnie? Mindent elrontott – fújtatott kobold húgom.

– Nem teljesen az ő hibája. Be akart kavarni nekem, és sikerrel is járt, de ettől függetlenül Bella valamikor úgyis elhagyott volna. Ha nem most, akkor egy hónap múlva, vagy...

– Rose-nak igaza van, idióta vagy. Ne törődj bele a dolgokba! Vagy azt mondod, hogy jól leszel és nem fog fájni Bella hiánya?

– Ebben a pillanatban is azért küzdök, hogy ne romboljam le a házat idegességemben – feleltem.

„Kérlek, Edward, ne hagyd, hogy elússzon a boldogságod” – üzente Alice gondolatban, majd miután puszit nyomott az arcomra, kisétált a szobából.

Azt hittem, hogy a szobámban majd nyugalomra lelek, de tévedtem. A helyiséget még mindig betöltötte Bella illata, pedig már egy hete nem járt a helyiségben. De az is meglehet, hogy csak képzelődtem, hogy csak odaképzeltem mámorító illatát. És ha ezt nem is számítottam bele, még mindig voltak dolgok, amelyektől legszívesebben kiugrottam volna az ablakon, hátha elmenekülhetek az emlékek előtt. A nap, amikor itt aludt nálunk Jacksonnal, és lefülelt, hogy néztem őt álmában, vagy ott volt az a délután, mikor legelőször lett az enyém. A puha szőnyegen mintha látni véltem volna a sziluettjét, ahogyan a makacssága győzött felettem, és hagytam, hogy megismertessen a beteljesülés elképesztő érzésével. Hallani véltem szívének gyors dobogását és lélegzetvételeit, mikor alattam feküdt, és többet és többet akart, valamint füleim zúgtak kéjes sikolyainak mámorító hangjától. Hiába fordítottam el a tekintetemet a szőnyegről, szeretkezésünk „dallamai” tovább kísértettek.

Képtelen voltam tovább ott maradni a szobámban. Elhúztam az üvegajtót, majd kiugrottam a házból, és csak futottam az emlékek elől. De nem volt olyan könnyű a dolog, kapcsolatunk minden pillanata felrémlett előttem, mintha egy rövid jelenetekből összevágott filmet néznék. Ott voltak azok a momentumok is közöttük, mikor az Aston Martinomban szerelmeskedtünk, vagy mikor Bella Audija ismerte meg, hogy mennyire szeretjük és kívánjuk egymást. Édes csókjaitól, forró öleléseitől, csábos mosolyaitól és buja, karcsú testének emlékeitől nem menekülhettem, sorra megjelentek az agyamban, hogy tovább kínozzanak. Suhantam a fák között, ki tudja, hogy merre, miközben azon gondolkodtam, hogy fogok tovább létezni úgy, hogy tudom, milyen az igazi boldogság, amely már nem lehet az enyém.

Ha nem ismersz valamit, ha nem tudsz valaminek a létezéséről, akkor nem hiányolhatod, hiszen nem tudod, mit nélkülözöl, ha azonban valami olyat vesztettél el, amely már a tiéd volt, van mi után kuncsorognod, van mit siratnod.

Nem vigasztal a tudat, hogyha nem találkozom Bellával, most nem szenvednék, szentül hiszem, hogy ennek így kellett lennie. Hogy neki Forksba kellett költöznie, hogy azon a délutánon nekünk találkoznunk kellett, hogy az első pillanatban elvarázsoljon pimasz viselkedésével. A fájdalom csak a boldogság után kullogott és szó sem volt arról, hogy számomra ebben a helyzetben fordítva lenne. A boldog pillanatok felülmúlták a mérhetetlen bánatot, és a szívfájdalmat, melyet órák óta éreztem. Egy vastag faág volt az, amely elérte, hogy felbukjak, és szó szerint pofára essek a kissé nedves talajon. Feltápászkodtam, majd tovább futottam.

Már csak akkor eszméltem fel, mikor egy utcán suhantam keresztül. Rémülten álltam meg tartva attól, hogy valaki meglátott engem, de ahogyan koncentráltam, és „letapogattam” mindenkit a környéken világossá vált, hogy a legtöbben már az álmok birodalmában voltak, és aki nem, az vagy olvasott, vagy tévét nézett, de nem éppen kiskorúaknak való műsort.

Zsebre tett kézzel siettem tovább, de már nem rohantam. A járdát bámultam a lábaim alatt, és csak lézengtem Forks utcáin. A sors is azt akarta, hogy az egyetlen ember lakóhelyénél lyukadjak ki, aki képes volt arra, hogy „életre” keltsen. A lábaim földbe gyökereztek a Swan ház előtt, és képtelen voltam arra, hogy tovább menjek. Eltelt néhány másodperc és már nem is tudtam volna elsétálni onnan. Vámpírhallásomnak köszönhetően jutottak el fülemig a halk sírás hangjai, mely az egyik emeleti szobából szűrődtek felém, és tudtam, hogy nem éppen Charlie-tól származnak.

Egy pillanatra összeszorítottam a szemeimet, hogy aztán meginduljak a ház felé, hogy megpróbáljam megnyugtatni Bellát. Tudtam, hogy miattam sír, és azzal is tisztában voltam, hogy nem akar látni, viszont a szíve mélyén szüksége volt rám, és nekem is rá, mindennél jobban. Három nagy lépéssel vettem lendületet, hogy az ereszben megkapaszkodva próbáljam meg kideríteni, hogy nyitva van-e szerelmem ablaka, de egy kar kulcsolódott a lábamra, mikor elrugaszkodtam.

Visszaestem a földre, és gyorsan fordultam a személy felé, aki visszatartott attól, hogy láthassam szerelmemet.

– Carlisle, mit keresel itt? – suttogtam.

– Te mit keresel itt, fiam?

– Látnom kell őt – sóhajtottam. – Át kell ölelnem.

– Nem lenne jó ötlet. Elmúlt hajnali egy, hagyd őt pihenni.

– Pihenni? – emeltem fel kissé a hangomat. – Nem hallod, hogy sír?

– De, hallom. És szerinted jobb lenne, ha most ott lennél vele?

– Nem tudom.

Hallgattuk néhány percig, hogy Bella sír, és majd’ beleőrültem, hogy szomorú. Két énem viaskodott egymással: az egyik Bella mellett lenne, a másik viszont belátná azt, amelyet apám mondott, hogy nem lenne jó ötlet, hogy ott legyek vele.

Carlisle következő szavai viszont segítettek abban, hogy sikerüljön döntenem.