Eternity - 38. fejezet (Part 1.)

Sziasztok!

Amint a bejegyzés címe is mutatja, ez a fejezet első része! Nem vagyunk csúcsformában – tavaszi fáradtság –, így egy kicsit döcögősebben megy az írás! De kedd-szerda tájékán jön a második része, szóval nyugalom!

Addig itt van ez, és egy adag nyugtató! ;)

Pusz

Pupi & Szylu

38. fejezet

In the shadow

„Jéghideg ágyban ébredek, tudod

Fény mossa az éjszaka ráncait.

Tudom és érzem, hogy merre jársz,

Hiába hiszed, hogy nem vagy itt.

(Nem vagy itt)

Most sokáig nem látlak, tudod,

Pedig nem vehetem le rólad a szemem.

Lepedőm markolja sóhajod,

Csak te mondod így ki a nevem.”

(Ákos: Dúdolni halkan)

(Edward szemszöge)

Bár számítanom kellett volna rá, de Bella kérdése olyan váratlanul ért, hogy felszisszentem és kelletlenül elhúztam a számat. Ennyit arról, hogy tökéletesen tudok uralkodni az arckifejezésemen.

– Remek – suttogta Bella és a hangjában volt valami sértett tónus is. Az előbbi düh teljesen eltűnt. – Értem.

Azzal már ki is nyitotta a szobaajtómat és lépett volna ki a küszöbön, ha nem kapom el a karját és nem rántom vissza. Az ajtó hangosan csattant, ahogyan mérgesen bevágtam, és a falon lévő polcok megremegtek.

– Megvárnád, míg megmagyarázom? – emeltem fel a hangomat, ami nem sokszor történt még meg.

Mármint Bellával szemben biztosan nem.

– Mit? – vonta fel a szemöldökét és szenvtelenül nézett rám.

Istenem! Most határozottan az a lány állt velem szemben, akivel a legelső iskolai napon összefutottam. Makacs, elszánt és iszonyatosan gyönyörű!

Már szóra nyitottam a számat, hogy elmondjam neki, nem történt semmi, de megelőzött.

– Azt, hogy előbb Tanyával kavartál az erdőben, majd gondoltad, hogy nem volt elég egy napra a jóból, és átugrottál hozzám, hogy gerincre vágj?

Csak egy pillanatra merevedtem le, aztán agyam utol is ért.

– Ne légy nevetséges! – csattantam fel. – Nem volt köztünk semmi olyan, amire te gondolsz! Hazajöttem lerakni az autót, és mivel volt még időm, ezért gondoltam, megejtek egy fejmosást Tanyánál. Ennyi.

A földszintről érkező közbevetés csak éppen annyira volt hangos, hogy Bella emberi fülei is meghallják.

– De azért ne feledkezzünk meg a csókos részről sem!

Nem kellett lent lennem ahhoz, hogy tudjam, kinek a szájából hangzott el ez a mondat.

Bella egész teste megfeszült, mint amikor egy ember várja a pofont és előtte felkészül a fájdalomra, majd hangosan sóhajtott egyet és halkan megszólalt.

– Alice vagy Rose, ha megkérlek, hazavinnétek? – kérdezte és mit sem törődve velem kisétált a szobámból. – Fáradt vagyok, és holnap korán kell kelnem.

A lépcső legalján járt már, amikor végre magamhoz tértem, és lesuhantam, hogy elé tudjak állni. Nem engedhettem, hogy így menjen el, mert nem tud semmit!

– Bella! – nyögtem kétségbeesetten, és az arca felé nyúltam, hogy nyugtatóan végigsimítsak rajta, de elhúzódott tőlem, ami jobban fájt minden szónál.

– Ne érj hozzám! – suttogta, és kikerülve méltóságteljesen kilépett az ajtón.

Csak a családom, és a Denali-klán nézte végig, ahogyan éppen összeveszek a barátnőmmel, ami eléggé megalázó lett volna, ha nem lepi el az agyamat a vörös köd, és nem rontok rá a bájosan mosolygó Tanyára.

A szobámban ültem, amikor halkan kopogtak az ajtómon, és meg sem várva, hogy elküldöm az illetőt a pokolba, már be is lépett Alice. Kecsesen odatáncolt hozzám, és lehuppant mellém a kanapéra.

– Én tudom, hogy tulajdonképpen mi történt az erdőben, de ezt elmondtad Bellának is? – nézett rám bánatosan.

– Nem, mivel esélyem sem volt – sóhajtottam. – De ezt te is hallottad.

– Én arra gondoltam, amikor reggel visszamentél hozzá – somolygott rejtélyesen, mert természetesen volt egy kis bepillantása abba, mi is történt a Swan házban.

– Bocsi, Alice, de nem éppen azzal voltam elfoglalva, hogy Bellának ecseteltem, hogyan kapartam le az arcomra tapadó Tanyát – mormogtam.

– Hát, az már egyszer biztos, hogy egy órával ezelőtt téged kellett lekaparni róla, de nem azért, amiért ő szerette volna – bukott ki belőle egy apró kuncogás. – Azt hittem, hogy tiszteled a nőket.

– Persze, hogy tisztelem őket, de Tanya mindennek nevezhető, csak nőnek nem – mondtam ki az első mondatot, ami az eszembe jutott. – Amúgy hazavitted Bellát?

Pöttöm húgom csak bólintott egyet és gondolatban visszajátszotta a kocsiban lepergett képeket.

Szerelmem dacosan bámult kifelé az ablakon, és egy-egy morranással elhárította Alice mindennemű próbálkozását arra nézve, hogy beszélgetés alakuljon ki közöttük. Amikor megérkeztek a Swan rezidenciához, Bella kiugrott a kocsiból, odakiáltott egy „Köszönöm, Alice, majd beszélünk” mondatot neki és már az ajtóban állt. Alice még látta, hogy annyira remegett a keze, hogy négyszer kellett próbálkoznia, mire ki tudta nyitni a zárat.

– Gyűlölöm látni, amikor ilyen – susogtam, és tenyerembe hajtottam a fejemet.

A legszívesebben a hajamat téptem volna, de tudtam, hogy ezzel nem mennék semmire sem. Vámpírhaj, amit vámpírbőr tart a fejeden. Ilyen pillanatokban szívás.

– Most mondanám azt, hogy menj oda hozzá, és mondd el neki, mi is történt valójában, de annak sajnos az lenne a vége, hogy Bella keze ismét eltörne – mondta nagy bölcsen Alice. – Jobban mondva már az elején ez történne, ugyanis azzal a lendülettel képen törölne, ahogyan kinyitná neked az ajtót.

– Kösz, hugi – mormoltam. – Te aztán meg tudod vigasztalni az embert.

– Hmmm, igazán nincs mit – kacagott fel, és felpattant. – Nyugi, nem fog rád örökké haragudni, csak most le kell nyugodnia egy kicsit.

– Alice, az örökké nálam egy eléggé tág fogalom – néztem fel rá az ujjaim közül. – Nem tudnál egy kis támpontot adni.

– Nem – kacsintott rám. – Viszont Bella számára is lehetne tág fogalom, ha tennél érte valamit.

Megcsóváltam a fejemet, és színpadiasan felsóhajtottam.

– Azt hiszem, most jött el az ideje, hogy a kicsi és roppant idegesítő húgom olajra lépjen – jelentettem ki, mire kinyújtotta rám a nyelvét és már ott sem volt.

A következő egy hét maga volt a pokol. Bella hétfő reggel a saját kocsijával jött, és amikor odaálltam elé, hogy elmagyarázzak neki mindent, leintett, és azt mondta, hogy időre van szüksége. Ezt pedig annyira komolyan gondolta, amilyen komolyan mondta.

A suliban tartotta közöttünk a két lépés távolságot, de ott ült az asztalunknál és némán falatozott. Iskola után elment dolgozni, este pedig, amikor látta, hogy a kocsimnak támaszkodva ott állok az ablaka alatt, tüntetőleg becsukta azt, és ha lett volna sötétítőfüggöny, még azt is behúzza. Na, nem mintha egy ablak, vagy bármi más meggátolhatott volna attól, hogy bejussak a házba, de jobban láttam nem erőltetni a dolgot.

Charlie szerdán este tréfásan meg is kérdezte, amikor beállt a felhajtóra, hogy ne hozzon nekem ki véletlenül egy hálózsákot meg egy termosz forró kávét, mire azt feleltem, hogy átmeneti mosolyszünet, ami hamarosan elmúlik. Erre felsóhajtott, és együtt érzően megveregette a vállamat.

Bent Bella azt a kérdést szegezte neki, hogy Swan rendőrfőnök volt-e olyan kedves és lepuffantott, vagy csak a távolságtartási kérelmét adta át nekem. Az ajkam megrándult az elfojtott mosolytól és Charlie nevetésétől.

(Folyt. köv.)