Eternity - 21. fejezet

21. fejezet

A "Miért?"-ek éjszakája

"So if you're asking me

I want you to know

When my time comes

Forget the wrong that I've done

Help me leave behind some

Reasons to be missed

And don't resent me

And when you're feeling empty

Keep me in your memory

Leave out all the rest

Leave out all the rest"

(Linkin Park: Leave Out All The Rest)

      

(Edward szemszöge)

– Edward! – szállt felém egy ködös hang, áthatolva gondolataim zavaros fátylán.

Bella kecses alakja és kívánatos ajkai pillanatok alatt tűntek el a szemem elől, és a hideg ablaküveggel néztem farkasszemet. Odakint már esteledett, és az égből ismét apró hópelyhek hulltak. Ha azt vártam, hogy a kinti hideg majd lehűti a bennem tomboló forróságot, hát tévedtem. A csalódottság elemi erővel vette birtokba testemet, és szinte megfojtott.

– Edward, minden rendben? – kérdezte újra ugyanaz a hang, amelyik visszarángatott a valóság rideg talajára és hátrafordultam.

Bella egyik barátnője, Amy állt az ajtóban és vállát az ajtófélfának támasztotta. Arcán aggodalom suhant át, de közel sem olyan mértékű, mint ami Bella arcát szokta elönteni. A másik lány éppen akkor távozott, hogy valami segítségfélét hívjon. Csak azt nem tudtam, hogy kinek...

Aztán szép lassan összeállt a kép. Az egészet csak képzeltem. Minden, amit az angyal tett és mondott, csak az elmém játéka volt; egy fantázia, amit mindennél jobban szerettem volna átélni és megtapasztalni. Azok az eltűntnek hitt érzések, amikről vámpírrá válásommal együtt lemondtam, most feléledtek, és jogos jussukat követelték... Egy embertől, akit még megérintenem sem volna szabad, hiszen ő a zsákmányom, a prédám, akinek a vérére szomjazom.

A kezem ökölbe szorult, ahogyan a birtoklási vágyamat próbáltam elnyomni magamban egy másik, most már egyértelmű és tiszta érzéssel együtt. Rájöttem, hogy Bella mindennél és mindenkinél – még a saját családomnál is! – többet jelent számomra, és én visszavonhatatlanul beleszerettem. Emmett szavaival élve belehabarodtam a saját áldozati bárányomba!

Erre a gondolatra hisztérikus nevetés csúszott ki a számon és Amy szemei elkerekedtek.

– Edward, jól vagy? – tette fel a kérdést, és egyet lépett felém. – Sápadtnak látszol.

"Naná, hogy sápadt, hiszen vámpír, kisanyám, ha még nem világosított volna fel Bella!" – jelent meg gondolataival együtt Emmett is az ajtóban és felvillantott egy mosolyt, ami rögtön lehervadt az arcáról, amint meglátta "gyászos ábrázatomat".

– Amy, azt hiszem, hogy Bella éppen téged keres – mentette gyorsan a helyzetet Em, és a vállánál fogva kifelé pördítette a lányt.

– De... – tiltakozott volna amaz, de az ajtó az orra előtt csapódott be.

Emmett odasétált a konyhapulthoz velem szemben, és felült rá. Figyelmesen tanulmányozta minden vonásomat, és az volt az érzésem, hogy még a vesémbe is belelát. Néha jobban féltem tőle, mint Jasper bizarrnak tűnő képességétől, ami bármelyik pillanatban leleplezhet.

– Az nem kifejezés, hogy sápadtnak tűnsz – szólalt meg két perccel később. – Úgy nézel ki, mint akivel most közölték, hogy este nem kap nasit vacsi után – vonta fel a szemöldökét, és tudtam, hogy a nasit nem szó szerint kell érteni.

Felsóhajtottam, és hátamat az ablaküvegnek nyomva lecsúsztam a földre. A térdeimet felhúztam és megtámasztva rajtuk a könyökömet a tenyerembe rejtettem az arcomat.

– Azt hiszem, hogy beleszerettem Bellába – suttogtam úgy, hogy csak Em hallja meg.

Na nem azért, mert a testvéreim elől titkolni akartam ezt a cseppet sem elhanyagolható tényt – amúgy bátyám közreműködésével már akkor tudni fogják a dolgot, amikor elhagyjuk a konyhát –, hanem mert a házban tartózkodott még rajtuk kívül egy szuper hallású vérfarkas és egy nyálgombóc vámpír.

– Zsiráf! – bukott ki Emmett száján és összecsapta a kezeit. – Mármint...

Felvontam a szemöldököm, hogy jobb, ha befejezi ezt a mondatot.

– Überbrutál, hiperszuper, extra zsír királyság! – mondta egy szuszra és a szeme élénken megvillant. – De várj csak! – tartotta fel a mutatóujját és éreztem, hogy elkalandozó gondolatai egy kérdésre összpontosulnak. – "Erre a zseniális, történelmi pillanatokat is megszégyenítő felfedezésre – amit persze már én is vázoltam neked párszor! –, mégis hogyan jöttél rá?"

– Ha egy ártatlan, "Mi van közöttetek Bellával?" kérdésre elkezdesz cseppet sem szalonképes fantáziaképeket gyártani az említett személyről, akkor felmerül benned az, hogy talán többet érzel iránta, mint barátság – vázoltam halkan és nagy vonalakban a választ.

Most már élesen el tudtam különíteni a valóság végét és a képzelgés kezdetét. A kérdés még elhangzott az egyik lány szájából, aztán rántott magával az örvény.

– Apám! – képedt el Emmett és közelebb fészkelődte magát a pulton. – Részleteket, te szentéletű!

Már a számon volt, hogy elküldöm melegebb éghajlatra, ha nem fogja be, amikor nyílt az ajtó és az általam képzett torlasznak köszönhetően szó szerint úgy esett be rajta Bella... egyenesen rám. Gyorsan végigpillantottam rajta, és szomorúan – vagy nem éppen szomorúan, ez csak nézőpont kérdése volt! – állapítottam meg, hogy nem az agyamban elképzelt könnyű ruhát viselte. Formás lábaira egy szűk szárú farmer simult, amit jó pár helyen mesterségesen megszaggattak, többek között a feneke és a combja közötti részen is, így fekete csipkés francia bugyijának széle a jó megfigyelő – értsd: vámpír – számára szembetűnő volt. Karcsú alakját felül egy fűzőre hasonlító felső takarta, ezzel szabadon hagyva a vállait, nyakát és karját is. Nem kellett észlénynek lennem ahhoz, hogy tudjam, egy ilyen felső alá nem vesznek fel mást, de a koncentráláshoz már nagyobb erőfeszítésekre volt szükségem.

Bella felemelte a fejét és először az idiótán vigyorgó és integető Emmettet nézte meg, majd óvatosan és félve felém fordult.

– Megint rajtad fekszem – állapította meg nemes egyszerűséggel, de persze tudtam, hogy a lezser hangnemet nem volt neki könnyű összehoznia.

– Rossz beidegződés lehet – állapította meg Em, mielőtt még kommentálhattam volna a dolgot én is. – Vagy esetleg van az a tanulságos mese a...

– Emmett, szerintem ne! – állítottam meg, mielőtt még elmondta volna a történetet saját magáról és a feleségéről, valamint az első együtt töltött estéjükről.

– Miért ne? – fonta duzzogva össze a karjait, és közben azt nézte, amint Bella kecsesen leszáll rólam.

– Mert erre szerintem senki nem... – akadt el a szavam, amint megláttam Bella felsőjét előröl is.

Egy egyszerű, átlagos felsőnek is lehetett volna mondani, ha nem virít a legelején vérvörös betűkkel a következő felirat: "I love vampires". A "v" betűknek felülre, míg az "m" betűnek alulra rajzoltak vámpírfogakat és a többi betű úgy nézett ki, mintha vér folyt volna belőlük, de csak diszkréten.

Bella észrevette, hogy a pólóját néztem, és mosolyogva magyarázni kezdte:

– Alice-től és Rose-tól kaptam ajándékba – mutatott az anyagra. – Tetszik?

– Überbrutál – mondta Emmett és leugrott a pultról. – Szerintem az öcsém eldobta tőle az agyát, és ezt értsd úgy, hogy tényleg nincs magánál – kuncogott bátyám és meglóbálta a szemem előtt a kezét.

Elkaptam a csuklóját, és nagyon, de nagyon rondán néztem rá. Emmett rám kacsintott és a következőket üzente gondolatban:

"Ezt még később nagyon meg fogod nekem köszönni, ezt ne feledd!"

– Mégis mit? – értetlenkedtem, de nem sokat kellett a tudatlanság sötét bugyraiban szenvednem.

– Én le is lépek, mert sok a dolgom, és meg kell ismerkednem azzal a személlyel, akiből kiszedhetem annak az ominózus fürdős kalandnak a pikáns részleteit – dobott egy mosolyt Bella felé, aki erre elpirult. – Na, meg persze az öcsém szeretne veled beszélni valami nagyon fontosról, ami nem várhat tovább.

– Mi a... – De már nyílt és csukódott is az ajtó mögötte, így esélyem sem volt megfojtani őt egy kanál vízben.

A tündéri lány érdeklődve és figyelmesen függesztette rám csillogó, csokoládébarna szemeit, amitől ha ember lettem volna, biztos, hogy heves szívdobogást kapok. De nem voltam ember, és nem leszek soha az, ami annyit tesz, hogy én jelentem rá nézve a legnagyobb veszélyt. Abba pedig belepusztulnék, ha bántanám őt.

Felkeltem a padlóról, és a kezemet nyújtva felsegítettem őt is.

– Valami baj van? – kérdezte, és az arcom felé nyúlt, hogy megérintsen.

Vágytam rá, hogy érezzem ujjait a bőrömön, de nem tehettem meg, ezért hátráltam egy lépést, és kibámultam az ablakon. Az lesz a legjobb neki, ha ezt most megteszem...

(Bella szemszöge)

– Valami baj van? – kérdeztem Edwardtól és az arca felé nyúltam, hogy megérinthessem.

A sejtésem, miszerint nincs minden rendben, csak megerősödött, mikor ellépett tőlem és kibámult az ablakon.

– Miért lenne bármi baj? – kérdezett vissza válasz helyett.

– Furcsán viselkedsz – mondtam ki a tényt. – Mi történt? Talán esetleg… tettem valamit?

Már csak a gondolatra is összerezzentem, hogy esetleg megbántottam őt, hiszen Edward az utolsó személy a földön, akinek fájdalmat akarnék okozni.

– Nem vagyok furcsa – vágta rá. – Így szoktam viselkedni – rántotta meg a vállát. – Ez vagyok én, az igazi énem – pillantott rám egy másodpercig, majd ismét az erdőt bámulta. – Most, hogy már tudod rólam… rólunk az igazságot, nincs értelme megjátszanom magam, végre mutathatom az igazi arcomat. Mellesleg tényleg szép póló és nem csak szerintem, hanem Will szerint is. Ha tudná, hogy olvasok a gondolataiban, nem hiszem, hogy ilyen perverz dolgok járnának a fejében – nevetett fel erőltetetten.

Hitetlenkedve hallgattam a szavait, és hiába kutakodtam a fejemben bármi olyan után, amivel esetleg a lelkébe gázolhattam az elmúlt órákban – hiszen a suliban még minden rendben volt –, semmi sem jutott eszembe. Ha csak…

– Nézd, Edward, én… – keresgéltem a megfelelő szavakat, míg odasétáltam hozzá és szembe fordítottam magammal. – Borzasztóan sajnálom, amiért nem tudtunk beszélni az este folyamán. Csak idejöttek a csajok és…

– Ők a barátaid, nem kell bocsánatot kérned – vágott a szavamba, majd elfordult tőlem.

– Megtennéd, hogy kibököd végre, mi a bajod? – csattantam fel. – Talán mondtam valamit, amivel megbántottalak?

– Nem tettél semmit. Megismerted az igazi Edwardot, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem tetszik, amit látsz.

– Persze, hogy nem tetszik – förmedtem rá. – És mindketten tudjuk, hogy ez nem te vagy. Ez a hideg, nem törődöm, cinikus Edward nem te vagy. Hol van az a fiú, aki úgy tudott rám mosolyogni, hogy remegtek a térdeim? Ide azzal a mosollyal! – fordítottam ismét magam felé.

Edward furcsán nézett rám, a szemkontaktust viszont kerülte, így – durvábban, mint általában tenném – a kezeim közé fogtam az arcát és felemeltem a fejét.

– Tévedsz, mert ez vagyok én, és azt hiszem te is érzed, hogy hideg vagyok, és ezt szó szerint értem – mondta a szemembe.

Figyelembe sem vettem, amit mondott, mert tudtam, hogy hazudik. Valami miatt így viselkedik velem, de nekem tudnom kell, hogy mi az oka.

– Kérlek, mondd el, hogy mi a baj! – fúrtam tekintetem az övébe.

– Mondtam már, hogy nincs baj – szólt keményen. – És ne sírj! – nyúlt a szememhez, és letörölte a könnyeimet, pedig nem is tudtam, hogy azok kicsordultak. – Nem szeretem, ha sír valaki.

A szemeit néztem, de azokban nem láttam azt a csillogást, mint korábban mikor rám nézett. Most csak ott voltak, aranybarnán és engem fürkésztek, de nyoma sem volt annak a fénynek, ami miatt még jobban tetszett. Meglehet, hogy tényleg egy másik Edwardot ismertem meg, akinek szépen kellett viselkednie, nehogy nyomozzanak a családja után és lelepleződjenek. De akkor meg minek engedett közel magához? Nem értettem semmit, néztem őt, hátha abból rájövök valami válaszra, de egy mozdulatot sem tett, egy reakciója sem volt, nem pislogott, sőt levegőt sem vett…

Levegő. Illatok. Énekes… Egy pillanat alatt minden összeállt a fejemben és a képébe is vágtam.

– Mondd csak ki, jó kis játék voltam neked. Tetted a szépet, és elbűvöltél, hogy közel kerülj hozzám. Te vagy a gonosz farkas, én meg Piroska, bár a mi esetünkre jobban illik a vámpír meg az énekese. Miért csináltad? Hogy a sok erőfeszítés után jobban élvezd majd, ha átharapod a torkom, vagy csak annyira mazochista vagy, hogy játszadoztál a tűréshatároddal, mennyire tudod közel engedni magadhoz a jó illatú emberkét? – dörrentem rá, és nem aggódtam amiatt, hogy esetleg valaki meghall minket. A zene bömbölt az egész házban, és különben is, ha erre jár valaki, Edward azt úgy is meghallja.

Mondja azt, hogy ez nem így van! Gyerünk, mondja azt, hogy nem voltam játék – kántáltam magamban, mert a gondolatra, hogy minden csak egy ostoba játék volt, összeszorult a szívem.

– Te mondtad, nem én – szólt néhány pillanattal később, majd újra kibámult az ablakon.

– Jobb később megtudni, mint soha – motyogtam, majd megfordultam és kiviharoztam a konyhából.

Becsuktam magam után az ajtót, és egy pillanatra nekidőltem, hogy összeszedjem magam. Egy-két helyen sántított a feltételezésem, mint például a csók azután, hogy rájöttem Cullenék vámpírok. Annak is kellett valamilyen jelentőséggel bírnia… talán Edward ott vesztette el a varázst irántam.

Nem – ráztam meg a fejem. – Edward nem lehet ilyen, ő… talán csak azt akarta, hogy magára hagyjam és azért viselkedett így velem. Elég, Bella! Állj le, és nyugodj meg. Lent várnak a barátaid, akik nem azért utaztak ezerötszáz mérföldet, hogy a bús képedet lessék, amiért Edward tojik a fejedre.

Nagy levegőt vettem, majd visszaindultam a többiekhez. A lépcső aljánál várt Emmett és Jasper, hogy mikor az utolsó fokról lelépek, elkaphassanak és egy félreeső sarokba húzzanak.

– Az öcsénk egy barom, felejtsd el, amit mondott – próbált lelket önteni belém Emmett, mikor hallótávolságon kívül voltunk a barátaimtól.

– Most nem akarok róla beszélni, a barátaim miattam fáradtak el eddig és jelen pillanatban ők a legfontosabbak.

– Ahogy akarod – intett Emmett.

– De azért köszönöm, hogy segíteni próbálsz – öleltem meg a nagy medvét és egy cuppanós puszit nyomtam az arcára. – Neked is köszönöm, Jasper. És azt is, hogy jobb kedvem lett – kacsintottam rá, majd ő is megöleltem és megpusziltam.

Mintha a fejem akaratomon kívül cselekedett volna, mikor Edward lesétált a lépcsőkön. Egyből odakaptam a tekintetem rá, és megállapítottam, hogy ő is engem néz. Egy hosszúnak tűnő pillanatig egymást bámultuk, majd visszafordultam a barátaimhoz. Persze a szemem sarkából figyeltem őt, és mindig tudtam, merre jár éppen, így jöttem rá arra is, hogy nincs ínyére az, hogy Willel beszélgetek. Belém bújt a kisördög, ezért szélesen mosolyogtam, és talán még kicsit kacérkodtam is Willel, hogy Edwardot bosszantsam és a célomat elértem, ugyanis a kezében lévő poharat összeroppantotta dühében. Szerencsére ezt más – a testvérein kívül – nem vette észre, én pedig a tettét mosolyogva és képzeletbeli vállon veregetéssel jutalmaztam, mennyire ügyes voltam. Bármennyire is próbáltam, nem tudtam minden figyelmemet a barátaimra fordítani, és ennek egyedül Edward volt az oka. Egyszer láttam, amint a testvérei együttes erővel elvonszolják egy sarokba – ahová hála az égnek remek kilátásom nyílt –, majd Alice hevesen gesztikulálva beszélni kezdett neki. Majd Emmett következett és ő is kiselőadást tartott öccsének. Mikor legközelebb odanéztem éppen Edward beszélt valamiről, egész idegesnek tűnt.

Hallottam, hogy Will kérdez valamit, ám halvány fogalmam sem volt, hogy mit, de azért elmotyogtam neki egy igent. A következő dolog, amire felfigyeltem, hogy valaki a kezembe nyom egy poharat. Will volt az, és az a lötty érdekes rózsaszín volt. Belekortyoltam, majd majdnem ki is köptem a padlóra. Alkohol volt, amihez nem vagyok hozzászokva. Nagy nehezen lenyeltem azt, ami a számba volt, közben pedig azon merengtem, hogy mi a jó eget öntött nekem Will. Köhögtem egy sort, mert égette a torkomat, de ettől eltekintve nem is volt olyan rossz.

– Jobb lenne, ha inkább ezt innád meg – hallottam egy hangot közvetlenül mellőlünk.

Edward állt ott kezében egy pohárral és épp felém nyújtotta.

– Azt is megfelel, ami ebben a pohárban van – förmedtem rá, és elfordultam tőle.

– Magunkra hagynál egy pillanatra? – kérdezte Edward Willtől, akinek szemlátomást nem akarózott arrébb menni. – Kérlek! – szűrte a fogai között Edward, mire nagy kegyesen elment.

– Mit akarsz? – tudakoltam rögtön.

– Alice biztos forrásból tudja, hogy részeg leszel, és én ettől akartalak megmenteni – rántotta meg a vállát, majd egy szempillantás alatt kikapta a kezemből az alkohollal teli poharat.

– Kösz, Batman, de nincs szükségem arra, hogy a megmentőm szerepében tetszelegj. Ezt a titulust eljátszottad a konyhátokban – mondtam hűvösen és faképnél hagytam.

Az italokkal teli asztalhoz mentem, hogy kerítsek magamnak egy másik pohárral abból, amit Will hozott nekem. Sikeresen megtaláltam az üveget és épp a kupakját csavartam le, mikor a következő pillanatban már a levegőt fogtam.

– Add vissza! – tagoltam a szavakat, hogy hátha úgy felfogja Edward.

– Nem fogom hagyni, hogy berúgj! – dugta el az üveget a háta mögé.

– Mit érdekel téged, hogy berúgok-e vagy sem? – néztem rá rondán.

– Jobban érdekel, mint hinnéd – vágta rá.

– Már nem kell megjátszanod a nagy Edward Cullent, akinek látszólag felkeltette az érdeklődését az új husi Phoenixből. Nekem erre a játszadozásra sem energiám, sem kedvem nincs. Menj és csavarj valaki mást az ujjaid köré. És teszek az alkoholra – csattantam fel. – Ha most megbocsátasz, megkeresem Alexet, mert alig váltottam vele még pár szót. – Még a zene sem volt elég hangos ahhoz, hogy elnyomja Edward morgását, de nem érdekelt.

Ahogyan a szomorú tekintete sem, amivel rám nézett.

Ezen a pasin nem lehet kiigazodni – motyogtam, miközben Alex keresésére indultam.