Eternity - 2. fejezet

     Sziasztok!

Csak ennyi: Boldog 109. születésnapot Edward!XD

2. fejezet

Decoy

„A méreg azt súgja: – Tedd meg
Nekem nem kell a lelked
Én a testedhez alig nyúlok
Benned mégis lángra gyúlok

És akkor remegsz majd úgyis értem
Szerelmes leszek, érzem
És nem engedlek többé szabadon
Enyém a hatalom, a véredet akarom”

(Ákos: Méreg)

(Edward szemszöge)

Végighajtottam a házunkhoz vezető földúton és beálltam a garázsba. Emberi tempóban sétáltam az ajtóhoz és jókedvűen nyitottam be. A nappaliban a teljes családommal találtam szembe magamat, ami egy kissé meglepett.

– Késtél! – vetette oda Emmett üdvözlés gyanánt és elvigyorodott. – Amúgy mitől van ilyen fene jó kedved? Két hete nem csúszott le a torkunkon egy csepp éltető nedű sem, de te itt somolyogsz, mintha tudnál valamit!

Oh, igen! Két hete nem voltunk vadászni, mert Jasper a fejébe vette, hogy már ő bizony kibírja addig, amíg mi, mi meg szolidaritást mutattunk felé. Rosalie fejéből sikerült kiolvasnom, hogy a kupaktanács azért gyűlt össze, hogy észhez térítsék Jazzt. Nem akartam elkeseríteni őket, hogy reménytelen, mert amit egyszer testvérem elhatároz, azt véghez is viszi.

– Csak öt percet késtem – válaszoltam Emmettnek és leültem a szokott helyemre, a fotelbe.

– Még annyit sem szoktál késni – ütötte a vasat Em.

– Ha tudni akarod, díszkíséretet kaptam Swan rendőrfőnök személyében és nem szerettem volna mostanában új jogsit hamisítani! Port Angelestől egészen idáig csak kilencvennel jöhettem.

– És te ennek örülsz ennyire? – vonta össze a szemöldökét és értetlenül nézett a többiekre.

Emmett faggatózására előtörtek az emlékek és felnevettem a Swan lány viselkedésén. Pimasz, okos és felvágták a nyelvét, az biztos. Ahogyan nyelvet öltött rám, és ahogyan az apját rázta le…

Családtagjaim elméjéből kiolvastam, hogy eléggé aggódtak a mentális állapotomért, ezért gyorsan magyarázkodni kezdtem.

– Swan rendőrfőnök mostanában szerintem nem a tolvajokat és betörőket fogja hajkurászni, hanem a lányát.

– Charlie lánya megérkezett? – kérdezte Carlisle.

– Igen, és volt szerencsém összefutni velük Port Angelesben, az egyik piros lámpánál.

– Ez még mindig nem magyarázza, hogy miért vigyorogsz, mint a tejbetök – állapította meg Emmett, majd hozva szokásos formáját hozzátette: – Vagy várj csak! Mondd, hogy nem bírt magával, amikor meglátott és átmászva a kocsidba lesmacizott!

– Emmett! – csattant fel Esme, de a többiek is hangot adtak felháborodásuknak a repülő párnákból ítélve.

Én viszont úgy gondoltam, hogy belemegyek a játékba.

– Hát az igazat megvallva a nyelvéhez már volt szerencsém – mosolyogtam rejtélyesen, mire hat szempár tágult a szokásos kétszeresére.

– Mi van? – kérdezte Jasper.

– Most csak szívatsz! – hördült fel Emmett és a fantáziája meglódult.

– Én ezt miért nem láttam? – sipította Alice.

Úgy döntöttem, hogy eléggé kiélveztem már a helyzetet, ezért csendre intettem mindenkit.

– Ms. Swannak fantasztikus tehetsége van ahhoz, hogy felvidítsa a közelében lévőket néhány igen jól eltalált grimasszal. A nyelvnyújtogatási technikája pedig irigylésre méltó. Tanítani kellene.

Hangos nevetés fogadta szavaimat és mindegyikőjük elképzelte a jelenetet. Csak Emmett volt egy kicsit csalódott.

„Pedig már kezdtem reménykedni, hogy lazán rád mozdult!” – sóhajtotta gondolatban.

Felálltam és elhaladva mellette megveregettem a vállát.

– Em, te javíthatatlan vagy! – mondtam neki és elindultam az emeletre a szobám felé. – Jazz, ha jól sejtem ma nem megyünk sehova!

– Hát ezt eltaláltad – morogta az orra alatt és Alice szemén keresztül láttam, hogy makacsul karba fonta a kezeit.

– A szobámban leszel, ha kellenék – közöltem és már ott sem voltam.

Az ismerős helyiségbe belépve egyfajta nyugalom szállt meg, amibe keveredett a Swan lány által előidézett jókedv is. A polchoz mentem és levettem róla egy Hoobastank albumot. Belöktem a CD-lejátszóba és elindítottam, míg kényelmesen végigvágódtam a kanapémon.

Gondolataim természetesen elkalandoztak és Charlie lánya jutott eszembe. Visszapörgettem magamban az idő kerekét és lejátszottam a párbeszédeket, amiket az apjával folytatott. Rá kellett döbbennem, hogy annyira lefoglalt a beszélgetésük, hogy nem is figyeltem egyikőjük gondolataira sem.

A rendőrfőnök észjárását már ismertem, hiszen néha-néha összefutottam vele, de vajon hogyan gondolkodhat a lánya? Örökölt valamit ilyen téren az apjától, vagy inkább rejtélyes édesanyjára hasonlít, akivel nem sok mindenki találkozhatott Forksban? Mármint a „pletykákból”, amiket az itteni emberek gondolataiból szedtem össze, amikor meghallották, hogy a rendőrfőnök lánya ide költözik.

Minden apró mozdulatát és kijelentését elemeztem, hogy minél többet megtudjak róla, mert érdekes lánynak tűnt. Ki olyan elvetemült, hogy csak úgy nyelvet nyújt egy vadidegenre? Miért tette? Ilyen és ehhez hasonló kérdések sorjáztak a fejemben, amikor saját bejárású házi tornádóm berontott a szobába. Kényelembe helyezte magát a kanapén – egyáltalán nem zavarta, hogy a térdeimen ült felhúzott lábakkal – és elővette a legszebb kiskutya pillantását, amit akkor használ, amikor nagyon akar valamit. Gondolatban viszont az éppen lejátszott számot énekelte, csak pár oktávval magasabban, mint Douglas, az énekes.

Felsóhajtottam és kezeimet a fejem alá csúsztattam.

– Mondd, Alice, ne kímélj!

Szemei tágra nyíltak tettetett meglepetéstől és színpadiasan elakadt a lélegzete.

– Én? – kérdezte és apró kezével a mellkasára bökött. – Honnan veszed, hogy akarok valamit?

Felnevettem színjátékán és egy mozdulattal kihúztam lábaimat alóla. Alice kecsesen huppant le a kanapéra, míg én szintén ülő helyzetbe tornáztam fel magam.

– Egy: soha nem szoktál olyan színpadias jelenetet rendezni a semmiért, kettő: egy kicsit túlzásba vitted az ártatlan kölyökkutya szemeket és három: a húgom vagy, ismerlek már, mint a rossz pénzt! Úgyhogy bökd ki, hogy mit szeretnél!

Alice az ajkaihoz kapott.

– Tényleg eltúloztam a nézést? – esett kétségbe.

– Hmmm – hümmögtem.

– De csak egy picit – bizonygatta magának – Majd gyakorolom Jasperen még!

– Oh, efelől semmi kétségem – morogtam és akaratlanul is eszembe jutott a legutóbbi alkalom, amikor kobold húgom Jasperen tökéletesítette ártatlan nézését.

Hátborzongató, hogy…

– Vezethetem majd? – rántott ki elmélkedésemből Alice.

– Parancsolsz? – ráztam meg a fejem.

– Azt kérdeztem, hogy vezethetem majd? – nyíltak szép nagyra jelenleg obszidián fekete szemei.

– Mégis mit? – értetlenkedtem.

Alice felsóhajtott, lecsusszant mellőlem és odatáncolva a hifimhez kicserélte a CD-t. A helyiségben felcsendült Chester Bennington és Mike Shinoda jól ismert és megszokott kettőse, ami már meg sem lepett. Húgom teljesen odáig van értük, főleg Mike-ért. Nők, ki érti őket?

– Fekete, kétajtós és 321 km/h a végsebessége – vigyorogta. – Láttam ám, hogy miért mentél Seattle-be!

Felnevettem. Most már értettem, hogy honnan ez a nagy lelkesedés.

– Nem is tudom – csóváltam a fejem és döntésképtelen állapotot mutattam, amitől Alice egyre idegesebb lett.

– Oké, oké – tartotta fel a kezét. – Alku?

– Mégis mit tudsz nekem felajánlani, amit ne tudnék megszerezni magamnak? – kérdeztem egy kissé nagyképűen és visszadőltem a kanapéra.

– Mit szólsz egy rakat infóhoz a Swan lányról? – húzogatta a szemöldökét.

– Alice, mégis miért érdekelne engem az a lány? – kérdeztem vissza nevetve.

– Nem tudom, csak gondoltam, hogy a mai kis találkozásotok után azért kíváncsi lettél rá – vonta meg a vállát és lehuppant a földre a kanapém előtt.

– Kicsi koboldocskám, ő is csak ember, akár a többi! – csóváltam meg a fejem. – Ha majd információkat szeretnék, kiolvasom a gondolataiból!

– Néha olyan… – puffogott és dühösen felugrott. – Ünneprontó vagy!

– Jó, jó – helyeseltem. – Tudom, de szerinted melyik báty engedné meg, hogy vezesd az új Aston Martinját?

Alice örömtelien felsikkantott és a nyakamba vetette magát.

– Oké, elhiszem, hogy örülsz, de azért ne fojts meg! – morogtam játékosan.

– Imádlak – mondta és kitáncolt a szobámból.

– Csak ne menj Jasper közelébe ilyen állapotban! – kiáltottam utána, de már szerintem nem figyelt rám.

Az éjszaka lassan és unalmasan telt el és a pirkadat sem hozott megváltást számomra. Az eget vastag felhők takarták és szakadt az eső. Tehát semmi akadálya, hogy ma megint suliba menjünk. Egy újabb unalmas nap kezdete. Remek!

Felálltam a kanapémról – tegnap Alice beszélgetése után ragadtam itt, és azóta sem mozdultam – és a fürdőbe mentem lezuhanyozni. Vámpírként nem lenne rá szükségem, hiszen a bőröm olyan, mint a márvány, így nem koszolódik be, de ez is egy „rossz” emberi berögződésem, amit nem adtam fel vámpírrá válásomkor.

Fürdés után felvettem egy vadonatúj farmert és hozzá egy világos pólót, majd összeszedtem az aznapi cuccaimat és lesétáltam a nappaliba, ahol már Emmett és Jasper várakozott.

Carlisle elment a kórházba, Esme a szobájukban volt és egy ház berendezését és restaurálását tervezte meg, a lányok pedig még öltöztek.

– Jó kis napnak nézünk elébe! – morogtam és felültem a zongorára.

– Hacsak Japser nem áll neki tízóraizni a folyosón, akkor tényleg borzalmas és unalmas lesz! – viccelődött Emmett, de erre most egyikünk sem volt vevő.

"Emlékeztess rá, ha netalántán elfelejteném, hogy suli után öljem meg!" – kért Jasper gondolatban, mire csak biccentettem.
Valami furcsa érzés kezdett eluralkodni rajtam, ami talán az izgalomhoz volt hasonló, de nem lehetett az. Ugyan már, miért izgulnék? Lehet, hogy Jazz megint túllőtt az érzelemadagon?
A fekete lakkozott fán doboltam ujjaimmal, miközben felszóltam az emeletre:
– Csajok, nem siethetnénk egy kicsit? – kérdeztem, de válasz nem érkezett az emelet irányából.

– Ejj, Eddyke miért sietsz annyira? – vonta fel a szemöldökét Emmett. – Csak nem a Swan lány nyelvét akarod minél hamarabb viszont látni? – terült el a képén egy kaján vigyor.

– Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – förmedtem rá.

– Akkor meg miért kaptad fel a cukrot? – gondolkodott el Jasper.

– Te tényleg a rendőrfőnök lánya miatt sietsz annyira – röhögött fel térdcsapkodások közepette Em. – Eddy fiút megszédítette egy csaj, Eddyke beindult egy csajra – kezdett indiánszökdelésbe a nappali kellős közepén.

Én dühösen, Jasper pedig kikerekedett szemekkel méregette a helyiségben ugráló Emmettet, és gondolatban azon morfondírozott, hogy bátyánk nagyon vagy teljesen zakkant-e.

Legszívesebben letöröltem volna Em képéről azt a kaján vigyort, de ha neki esek, azzal csak annyit értem volna el, hogy elkésünk az iskolából, ráadásul egész nap – ha nem egész héten – Swan rendőrfőnök lánya miatt cukkolna, ehhez pedig nem volt hangulatom.

Alice és Rosalie pontosan százkilencvenhat – azért tudom, mert számoltam – másodperccel később libbentek le az emeletről, és addigra Emmett szökdécselő kedve is alább hagyott, de azért gondolatban tovább játszadozott a tűrőképességemmel. Úgy látszik, tényleg bunyózni akar!

Makacsul kitartottam az elképzelésem mellett, hogy Bella Swannak nincs köze a sietségemhez, de Em tovább feszegetve a húrt megjegyezte, hogy azon kívül, hogy hamarabb akartam indulni, olyan gyorsan megyek, hogy nem csak a sebességszámláló fog kiakadni, és a gázpedál kiszakadni, de már hányingere van, és fél, hogy a reggelije – Chö! – a műszerfalon fog kikötni, tehát biztos benne, hogy az a valaki az oka a fene nagy sietségemnek, akire ő gondol.

Igazat adtam Emmettnek – amit sosem fogok neki bevallani –, azzal kapcsolatban, hogy gyorsabban hajtottam, mint általában, ugyanis az eddigi rekordomra, simán rávertem huszonegy másodpercet.

Szép volt Edward – veregettem vállon magam gondolatban –, aztán önelégülten kipattantam a kocsiból, hogy ezt a rekordot Emmett amíg „él” nem tudja megdönteni. Az iskola parkolójában a már megszokott autók álltak egy kivétellel. Ahogy a bejárat felé sétáltunk meg tudtam figyelni a tőlünk jó pár méterre lévő kocsit, amiben teljesen biztos voltam, hogy egy királykék Audi A3-as. Hirtelen megtorpantam, amikor felfogtam, hogy mit is látok tulajdonképpen. Emmett és Jasper visszafordult, hogy miért álltam meg, majd mindketten egyet hátra lépve szemügyre vették ugyanazt, amit én figyeltem. Az Audi nyitott vezetőoldali ajtaján hajolt be „valaki” és az anyósülésen matatott. Emmett karon bökött, majd a parkoló egyik irányába mutatott, ahol több fiú is azt a „jelenetet” nézte, amit mi. Emmett és Jasper – mivel nem akarták magukra haragítani a feleségeiket – tovább indultak – de azért gondolatban figyelmeztettek, hogy később nem úszom meg, és be kell számolnom róla, hogy kit és miért figyeltem annyira –, így legalább kettővel kevesebben stírölték az autóba behajoló lány fenekét.

Bár Emmett így is volt olyan jó, és megállapította, hogy nincsenek is olyan rossz lábai az illetőnek. Persze, mindezt az ő sajátos stílusában hozta tudomásomra, amin nem csodálkoztam.

Igyekeztem kizárni a perverz gondolatokat, amik szinte üvöltöttek a fiúk felől, akikre az imént hívta fel Emmett a figyelmemet. Nem emlékszem arra, hogy valaha is ilyen sokáig fürkésztem volna egy lányt, de akit éppen figyeltem nem akárki volt. Ms. Bella „Pimasz” Swan formás fenekéhez volt szerencsém, mert teljesen felesleges lenne tagadnom, hogy nagyon is tetszett a látvány, és akaratlanul billent a fejem kicsit balra, hogy még jobban szemügyre tudjam venni. Abban a pillanatban, hogy felismertem az autót, tudtam, hogy az övé, hiszen ekkora véletlen nem létezik, hogy tegnap az édesapjával ilyen kocsiról beszéljenek, ma pedig fel is bukkanjon. A memóriámba beleivódott a látvány, de sajnos kénytelen voltam elszakadni tőle és testvéreim után menni, mielőtt még Bella észrevenné, hogy őt nézem. Miközben Alice-éket próbáltam emberi tempóban utolérni, meg kellett állapítanom, hogy nem gondoltam volna, hogy Mike Newton ennyire perverz – jutottak eszembe a mocskos gondolatai, amelyek közül egy-kettő akaratlanul jutott el hozzám.

Szednem kellett a lábaimat, hogy utolérjem Alice-éket, de végül még emberi tempóban is sikerült kisvártatva melléjük érnem.

– Ki volt az a csaj, akit bámultál? – szegezte nekem a kérdést kertelés nélkül Emmett.

– Bella – felelte helyettem Alice.

– Hogy ki? – kérdezett vissza Jasper, de nagyon is tudta, hogy kiről van szó.

– Bella Swan – felelte most bővebben Alice.

Emmett úgy a hátamra vágott, hogy a velünk szembe jövők is odakapták a fejüket a csattanásra.

– És mondd csak, öcsi, tetszett, amit láttál? – Nem kellett rápillantanom ahhoz, hogy tudjam, egy kaján vigyor ül a képén.

– Ha nem tetszett volna neki a látvány, akkor nem csak fél perc múlva ér utol minket – pillantott az órájára Jasper.

Komolyan számolták? Nevetséges!

Alice mosolygott, Rosalie viszont unatkozó képet vágott.

Szerencsére már nem sokáig köszörülték rajtam a nyelvüket, ugyanis mind elindultunk az első óránk felé. Arról viszont alaposan megfeledkeztem – pedig vámpír létemre nem lehetne! –, hogy az első órám – spanyol – közös Emmettel.

Remek! – nyögtem fel. Egész órán hallgathatom a perverz gondolatait.

Amint beértünk a spanyol terembe odafordultam hozzá, és halkan, de fenyegetően mormoltam neki:

– Ha a perverz gondolataiddal fogsz fárasztani egész órán, számíthatsz rá, hogy feldoblak Rose-nál!

– Mégis miért? – értetlenkedett felvont szemöldökkel.

– Nem tudom, hogy kinek a szemei tapadtak rá jobban Bella lábaira: Mike Newtoné vagy a tieid!

Megrökönyödve bökött magára, majd bosszúsan fújt egyet, és levágódott a padunkba. Gondolataiban a tegnapi verekedést elevenítette fel, amiben alul maradt Jasperrel szemben.

Ultimátumom miatt Emmett egész spanyolon uralkodott magán, és a perverz gondolatainak hallgatása helyett, „hasznosabban” is eltölthettem az időmet, mint például firkálgattam a füzetembe, és közben felidéztem Bella észveszejtő idomait. A külvilág megszűnt számomra, ugyanis a csengőszót sem hallottam, csak arra figyeltem fel, hogy Emmett karon bokszolt. Mikor felnéztem, már csak ketten voltunk a teremben. Emmett mindentudó pillantással fürkészett, mintha ő bizony nagyon is tisztában lenne azzal, hogy mi járt a fejemben egész órán. Ilyenkor tudom csak értékelni, hogy én vagyok a gondolatolvasó a családban!

A matek óra szerencsére nem volt közös egyik testvéremmel sem, a biológia viszont annál inkább. Mire beértem a biológia terembe Alice és Jasper már az előttem lévő padban üldögéltek.

Reménykedtem benne, hogy Jasper minél hamarabb meggondolja magát, és mehetünk végre vadászni, mert kezdett számomra kellemetlenné válni, hogy hallgatom a családom gondolatait a szomjúságukról. Leültem a helyemre, és már éppen tanakodtam volna, hogy őket milyen ultimátum elé állítsam, hogy ne emlegessék a parkolóban történteket, de megkönnyebbültem, mikor a gondolataik még csak a téma közelében sem jártak. A biológia szinte ugyanúgy telt, mint a spanyol, a füzetembe firkáltam, de ezúttal Bella nyelvnyújtogatását elevenítettem fel. Be kellett vallanom, egy kicsit megviselt, hogy eddig egy közös órám sem volt vele, sőt még csak a folyosókon sem futottam vele össze. Mikor aztán tornaórán sem láttam őt, a hangulatom megcsappant, és egész órán egykedvűen mászkáltam a pályán. Clapp edző egy egész kiselőadást tartott óra végén, hogy milyen lusta volt mindenki, így jóval kicsengetés után mentünk be az öltözőbe. Mire a menzához értem, már a legtöbb diák ott volt. Miközben a szokásos asztalunk felé haladtam, ahol már ott voltak a testvéreim, a szemeimmel Bella után kutattam, és sikeresen meg is találtam őt, épp mikor helyet foglaltam Alice mellett. Mike Newtonékkal ült egy asztalnál.

Ácsi, ácsi, Edward! Téged mióta érdeleknek az emberek és főleg az embernők?!

Ezen nem tudtam hosszasan eldiskurálni magammal, mert Jessica, amint észrevett engem, megbökte Bellát:

– És ő Edward Cullen – mormolta Bellának, miközben a fejével felém intett.

Bella arra nézett, amerre Jessica, én pedig mivel őt figyeltem, találkozott a pillantásunk. Szemei kitágultak – bizonyára felismert tegnapról -, majd beharapta alsó ajkát és elpirult. Zavarában elfordult, és a fejét az asztalra hajtotta.

Felnevettem reakcióján és kíváncsi lettem, hogy mi járhat a fejében, így próbáltam a többiek gondolatait kizárni, és csak rá összpontosítani, de egy árva gondolatfoszlányt sem tudtam elcsípni tőle. Láttam, és tudtam, hogy ott van, de semmit sem hallottam felőle! Ez meg hogy lehet? Nem, biztos csak valami másra koncentrálok nagyon, nem pedig Bellára. Még jobban összpontosítottam, és még jobban elképedtem, amikor ismételten akadályba ütköztem.

– Edward, mi a baj? – kérdezte Jasper.

Bizonyára érezte a zavartságomat.

– Nem hallom a gondolatait – suttogtam, és a szavak nehezen jöttek ki a számon, mert ezzel be kellett ismernem a vereségemet.

– Miről beszélsz? – kérdezte Rosalie fel sem pillantva, miközben az előtt lévő salátás tálban turkált a villájával.

– Mondom nem hallom a gondolatait. Ezen mi nem volt érthető? – mordultam rá.

– Edward, nyugodj meg! – próbált csitítani Alice.

– Nem tudok megnyugodni! Hát nem érted, hogy nem hallom Bella gondolatait?

Becsengetésig folyamatosan Bellára koncentráltam, hogy biztos csak tévedés az egész, és elkapok felőle egy gondolatfoszlányt, de nem.

Ez nem lehet igaz! Ilyen még nem történt soha velem!

Dühösen és csalódottan mentem angol órára. Dühös voltam, mert még senki sem fogott ki a képességemen létezésem során, és csalódott voltam, mert pont annak a gondolatait nem hallom, akinek szeretném. A folyosó végéről láttam, amint Mr. Mason belép a terembe. Már ahhoz is késő lett volna, hogy fussak, hiszen már így is-úgy is elkéstem, és az a fél perc már nem számít.

Mikor odaértem az angol teremhez, kopogtam, majd benyitottam.

– Elnézést a… – kezdtem, de a torkomra forrt a szó, amikor levegőt vettem. Az illat, melyet a nyitott ablakon keresztül beáramló hűvös szél fújt felém, szabályosan fejbevágott. Egy pillanatra megmerevedtem, izmaim megfeszültek, kezeim ökölbe szorultak és ösztönösen megindult a méreg termelődése a számban.

– Ne haragudjon, Mr. Cullen, de a hölgyet Ön mellé ültettem! Remélem, hogy jó társasága lesz majd! – Ködös agyamhoz csak halványan jutottak el Mr. Mason szavai, aki a padom felé intett, ahol a szomszédos széken ott ült Bella.

Miért is haragudnék? Talán azért, hogy mellettem fog ülni az a személy, akinek a világon a legcsábítóbb vére van, amit létezésem során éreztem? Igen, pontosan ezt éreztem most… Vagy talán azért, hogy minden erőmre szükségem volt, hogy most azonnal ne tapasszam ajkaimat nyaki ütőerére, és mártsam fogaimat hártyavékony bőrébe? Hangosan viszont csak ennyit mondtam és rendeztem arcvonásaimat:

– Semmi baj! – sziszegtem.

Leültem a helyemre, minél távolabb helyezkedve tőle, amihez piszkosul nagy erőre volt szükségem és fohászkodtam, hogy az órán ne kelljen megszólalnom, ugyanis ahhoz levegőt is kellene vennem, ami Bella Swan halálához vezetne. Egész órán ott motoszkált a fejemben a dolog, hogy ilyen csábító vére senkinek sem lehet, így talán mégis lélegezhetek, hogy megbizonyosodjak róla: az imént csak képzelődtem. De féltem megtenni! Féltem megtölteni a tüdőmet levegővel! Rettegtem a következményektől, amit okozhatnék, ha nem tévedés az egész, és tényleg neki van a legcsábítóbb illata a világon.

A szörnyeteg kezdett eluralkodni rajtam. Azokban a percekben nem a lányt láttam benne, hanem a zsákmányt, akinek minden csepp vérére áhítozok. A gyomrom összefacsarodott, és a méreg folyamatosan ömlött a számba.

Megesküdtem, hogy soha többé nem oltom ki egy ember életét sem – ismételgettem magamban rendületlenül, és azt hiszem erre volt szükségem ahhoz, hogy a szörnyeteg a ketrecében maradjon, életben hagyva ezzel Bellát.

Az óra végét jelző csengő felüdülést jelentett számomra, mert villámgyorsan felpattantam a padból és mire kettőt pislantott valaki, már ott sem voltam.

Ahogyan kifordultam a folyosóra, belebotlottam Alice-be és gyorsan döntöttem, még mielőtt ő megszólalhatott volna:

– Itt a kocsi kulcs, fogd! – Azzal a lendülettel a kezébe nyomtam a Volvo kulcsát és nem néztem rá arcára. Szégyelltem magam.

– Edward, mi a baj? – kérdezte húgom zavartan, mert nem látott semmit.

Nem tudtam megszólalni, ugyanis a hátam mögül megéreztem az őrjítő levendula és frézia kettősét. Ismét feltámadt bennem a szörnyeteg, és tudtam, ha nem cselekszem, vége mindennek. Elbukom, és magammal rántom a családomat is. Összeszorított fogaim között préseltem ki a szavakat, míg hátrafordultam és belenéztem Bella Swan döbbent arcába.

– Majd otthon elmondom!

Nem, nem várhatok tovább! – üvöltöttem magamra és meg sem várva Alice mondókáját, vagy Bella esetleges reakcióját, sarkon fordultam, és otthagytam mindkettőjüket.

Ki az iskolából, ki az emberek közül, el innen, minél messzebb…