Ízelítő a 3. fejezetből

Sziasztok! 

A fejezet napokon belül érkezik, de addig is itt egy kis kedvcsináló. Fogyasszátok egészséggel!

Puszi mindenkinek: Szylu és Pupi

„Csak centikre volt tőlem Edward arca. Éreztem napfényre emlékeztető illatát, és a testét, ami az enyémnek feszült. Semmit sem szerettem volna jobban, mint megtudni, vajon tényleg olyan édes és részegítő-e a csókja, mint amilyen az álmomban volt.

– Egy életem, egy halálom – motyogtam szinte hangtalanul, aztán a szám közeledni kezdett az ajkai felé.”

Eternally - 2. fejezet (Part2)

Sziasztok!

Hát mi sem hisszük el, hogy itt vagyunk, és nem üres kézzel jöttünk.

Puszi: Szylu és Pupi

2. fejezet (Part2)

Elraktam a hajszárítót, és visszamentem a szobámba. Bekapcsoltam a gépemet, és írtam egy e-mailt Lorinak, amiben beszámoltam neki a nap eseményeiről. Kissé részletesebben meséltem arról, hogy furcsa érzés volt Edwardot látni, és hogy milyen furcsán viselkedett, mikor nem sokkal ezelőtt összetalálkoztam vele.

Miután elküldtem a levelet, kikapcsoltam a gépet, és az sem foglalkoztatott, hogy nem kerestem rá, létezik-e az állatanalfabéta szó. Bár az analfabéta szó nem is odaillő, helyette mondjuk inkább a… á, kit érdekel. Túl fáradt vagyok ehhez. Az ágyam felé menet belenéztem a tükörbe. Hiába futottam rendszeresen, nem voltam sportos alkat, inkább csak sovány. Az esténkénti kocogás volt az én egészséges altatóm, de hamarosan arról is le kell mondanom. Rémlik az álmomból, hogy egyszer csak abbahagytam a futást, de sosem gondolkoztam el azon, hogy mi történhetett. Furcsának kellett volna lennie, hogy már egyáltalán nincs rá szükségem, anélkül is elég fáradt vagyok esténként. Bizonyára a forksi párás levegőre fognám, ha nem álmodnám meg a jövőmet, biztosan meg sem fordulna a fejemben, hogy a leukémia egyik tünete.

Igyekeztem kiűzni a betegségemmel kapcsolatos gondolatokat a fejemből; azzal majd foglalkozom később. Befeküdtem az ágyamba, és beállítottam az ébresztőmet. Az ölembe vettem a jegyzetfüzetemet, hátha eszembe jut még valami a lehetséges jövővel kapcsolatban, bár a leginkább Alex vezetéknevén törtem a fejem.

Nem igaz, hogy ekkora hülye vagy Bella, hogy egy nevet sem vagy képes megjegyezni!

Egyáltalán nem éreztem magam kipihentnek, mikor reggel felkeltem. Rosszkedvű voltam Edward és dühös Alex vezetékneve miatt, és mindkettőt csak rontotta a tény, hogy lefelé menet elszámítottam a lépcsőket, és az utolsó kettőt egynek néztem, ami következtében megrántottam a bokámat. Remek! Csak ez hiányzott, a pokolba is! Reggeliztem egy kis müzlit, aztán iskolába indultam.

Útközben megláttam egy boltot, mire a fékbe tapostam, leparkoltam előtte, és besüvítettem az ajtón. A pénztárnál kicsit furcsán nézett rám a középkorú pufókarcú nő. Mi a fene? Mi olyan nagy cucc abban, amit vettem? Az iskola parkolójában alig voltak még néhányan mikor odaértem, és nem igazán törődve a hideggel a kocsijuk mellett bandáztak a haverjaikkal. Követtem a példájukat, és én is kiszálltam, de két perc múlva már megbántam a dolgot. A fenébe is, hideg volt, nagyon hideg! De hős vagyok, és kibírom. Mikor a táskámból kihalásztam az MP3 lejátszómat jöttem csak rá, hogy a tegnap este még sokkal jobban el lett cseszve, mint gondoltam volna. Ennek Edwardnál kellene lennie, hogy ma visszaadja. De így ez is lefújva, valamint a beszélgetés is arról, hogy kik esélyesek arra, hogy valamelyikükről elnevezzem az autómat. Most mi a francot csináljak? Hogy érjem el, hogy együtt ebédeljünk a menzán?

A lejátszót visszacsúsztattam a táskámba, és inkább elővettem az autósmagazint, amit a boltban vásároltam. Még mindig nem értettem, miért nézett olyan furcsán a pénztáros? Nem látott még embert, aki kocsikkal foglalkozó újságot vett volna? Különben is, nem jutott eszembe más ötlet arra vonatkozóan, hogyan billentsem vissza egy kicsit az egyensúlyt Edwarddal.

Hamarosan megérkeztek Cullenék, és tőlem négy hellyel balra parkoltak le. Rosalie, mint mindig most is gyönyörű volt, nem csoda hát, hogy Emmett alig bírta visszafogni a kezeit, hogy ne fogdossa mindenki szeme láttára. Alice Jasperbe karolt, és utóbbi valamit mondott Edwardnak. Aztán mindannyian rám néztek.

Zavartam kaptam el róluk a tekintetemet, és inkább az újságot kezdtem bújni. Nem mertem felnézni, hátha még mindig engem bámulnak, vagy meglátják, hogy őket nézem. Mióta vagy te ennyire gyáva? Hol a Swan-féle bátorság? Elvesztetted, mikor tegnap este Edward odarántott magához? Kis hiszékeny, azt hitted, hogy meg fog csókolni, aztán tépni kezditek egymás ruháját és a motorháztetőn fogtok szeretkezni? Ugyan már… arra még várnod kell! A gyomrom összerándult az izgatottságtól a várakozás miatt, bárcsak már ott tartanánk.

Összerezzentem egy kéz megérintette a vállamat. Hogy tud ilyen halkan közlekedni?

Tudtam, hogy ki lépett oda hozzám, és ettől a kelleténél sokkal izgatottabb lettem. Mélyet lélegezve nyugalmat erőltettem magam, és felpillantottam. Szembe találtam magam egy kabátba bújtatott mellkassal, majd fentebb egy édes féloldalas mosolyba „botlottam”.

– Hm, szia – üdvözölt Edward.

– Csövi.

Te hülye vagy, Bella? Mi az, hogy csövi? Hogy köszönhettél így?

– Mármint, szia – helyesbítettem.

– A csövi is megteszi – hagyta rám, és mintha mulattatta volna, hogy zavarban vagyok.

(Edward szemszöge)

Alice-nek igaza volt a kocsiban, mikor azt mondta, hogy oda kellene mennem Bellához, és valamiféle bocsánatkéréssel előállnom, amiért tegnap faképnél hagytam, a szemétbe hajítva a családom által sokat emlegetett jó modoromat. Bűntudatom volt, amiért leléptem, de az illata olyan fenséges volt, amit képtelenség lenne szavakban önteni. Egyszerűen nem maradhattam, hiszen nem akartam őt bántani. Az, hogy pocsékul éreztem magam, annak is köszönhető volt, hogy biztos voltam benne, Bella tegnap megázott, képtelenség volt, hogy olyan gyorsan hazaért, és szárazon megúszta.

Az illata még mindig ugyanolyan intenzív volt, a legínycsiklandozóbb, ami csak lehet a világon. De most már kordában tudtam tartani magam, hála a tegnapi állatoknak, akiket megcsapoltam az erdőben.

Tetszett, hogy Bella zavarban érezte magát, mikor odamentem hozzá. Általában hidegen hagyott, ha egy lány elbűvölődött a közelemben, tudtam, hogy mindez csak azért van, mert vámpír vagyok. Bella azonban más volt, még nem igazán tudtam szavakba önteni, miért is, de tudtam, hogy ő különbözik a legtöbb embertől.

A kezében egy autós magazint tartott. Felvontam a szemöldökömet.

„Csak nem elfogyott a Cosmo az újságosnál?” – hallottam meg Emmett gondolatát a fejemben.

Hát persze… maradtak, hogy hátha átharapom Bella torkát, és szükség lesz a segítségükre, hogy leszedjenek a törékeny testről.

– Mi jót olvasol? – kérdeztem, bár már gyorsan átfutottam a cikket az újságban.

Bella elmosolyodott, de olyan szélesen, mintha legalábbis nyert volna a lottón egy zsák százdollárost.

– Arról írnak, hogy melyik kocsi a legesélyesebb az „Év autója” címre. Bár nem igazán vagyok megelégedve az íróval, ugyanis csak a Toyota Prinst említi, de köztudott, hogy a Citroën C4-et sem zárták ki a szaktekintélyek.

Meglepettebb akkor sem lehetettem volna, ha azt mondja, hogy a Marsról jött, és a feladata az, szaporodjon a bolygónkon.

Ha a kigúvadt szemeim nem is, de az eltátott szám biztosan demonstrálta, hogy le vagyok nyűgözve, ugyanakkor meg vagyok döbbenve.

– Ha jól értelmezem a jeleket, odáig meg vissza vagy az autókért.

– Természetesen! – húzta ki magát büszkén, és becsukta a magazint. – Eléggé járatos vagyok a témában.

– A nővérem is fanatikus.

Egyszerre több dolog is történt. Rosalie kiabálni kezdett a fejemben, hogy ne merészeljem őt még egyszer Bellához hasonlítani, vagy úgy seggberúg a Prada csizmájával, hogy hazáig repülök. De még nővérem dühödt szavait is elnyomta az egyetlen szó, ami Bella ajkát elhagyta.

– Tudom.

„Mit mondott?” – kérdezte Emmett gondolatban.

– Azt hiszem, hogy említette valaki tegnap, hogy a testvéred… mindegy, felejtsd el!

Hátrafordultam Alice-ékhez, és intettem nekik, hogy tűnjenek már el.

Nincs itt semmi látnivaló… Bellán kívül.

– Figyelj, szeretnék elnézést kérni, amiért tegnap én… hogy is mondjam…

– Olyan gyorsan leléptél, hogy porzott utánad az út?

– Nem éppen így fejeztem volna ki magam, de azt hiszem, hogy igazad van – bólintottam megadóan. – Tényleg sajnálom, csak volt egy kicsi, igazából bolygó méretű probléma, amit meg kellett oldanom.

– Azt hittem, hogy a pók vagy izé ijesztett el – mosolygott csúfondárosan.

Emlékeztem rá, hogy miután odarántottam magamhoz, próbáltam valami hülye magyarázatot adni neki, de nem gondoltam volna, hogy ekkora jelentőséget fog tulajdonítani neki.

– Az egy csúnya, nagy, szőrös tarantula volt – tettettem felháborodást. – Megmentettem az életedet. Úgy lenne illendő, ha megköszönnéd.

Bella felnevetett, és zsebéből elővette a kocsikulcsát. Az apró gomb megnyomásával bezárta az Audit, majd visszacsúsztatta a zsebébe.

– Hát persze… – kacsintott rám, majd faképnél hagyott.

Hallottam, ahogyan halkan ezt mormolja: még hogy nagy, szőrös tarantula. Megáll az eszem.

Utána akartam kiáltani, hogy kifelejtette a csúnya jelzőt, de nem akartam ráijeszteni azzal, hogy miért hallottam meg, hogy mit motyogott.

Nagyon nem tetszett, hogy csak úgy otthagyott. Edward Cullennel nem szoktak ilyenek csinálni a nők, sőt, igazából némelyikhez daru is kell, mert földbe gyökerezik a lábuk.

Nagyokat lépve Bella után iramodtam, és néhány másodperc múlva utolértem.

– Tudod, kívülállók azt hihetnék, hogy haragszol?

– Helyes – vetette oda.

– Most komolyan haragszol rám?

Megtorpant. Felnézett rám, és sóhajtott.

– Nem. Nem a te hibád. Mondjuk úgy, hogy elfelejtettem néhány nagyon fontos dolgot, ami miatt ingerült vagyok. Ráadásul azt hiszem, hogy sokkal jobban megrántottam a bokám, mint először gondoltam volna.

– Megcsúsztál a jégen?

– Nem – húzta el a száját –, eltévesztettem az utolsó lépcsőfokot. Ami nem vall rám, mert nem vagyok kétballábas.

– Bizonyára kell egy kis idő, mire hozzászoksz édesapád házához. Akarod, hogy elkísérjelek az orvoshoz?

Mit művelek? Miért törődöm ennyire Bellával, hiszen nem is ismerem. Ez nem normális. Be kell fejeznem, mert ő egy ember, és én meg nem. Szóval nem szabad közel kerülnöm hozzá, az egyikünknek sem lenne jó, nagyon is veszélyes lenne.

– Nem, megleszek, azt hiszem. Merre lesz az első órád? – érdeklődött, mikor felértünk a lépcsőkön.

– Nem ebben az épületben.

– Ó, értem, nos akkor majd találkozunk – mosolygott.

– Persze – villantottam rá a híres féloldalas mosolyomat, amitől elakadt Bella lélegzete. Ha tudná, hogy az ő mosolya hasonló hatással van rám, holott az oxigén az utolsó dolog, amire szükségem van. – Viszlát, Bella!

Megvártam, míg bement az ajtón, aztán az első órám helyszíne felé vettem az irányt, és felkészültem, hogy a következő egy órában hallgathatom Emmettet.

Emmett egész órán a száját jártatta, hol sutyorgott hozzám, hogy a fejemben rohamozott meg. Jó néhányszor nagyon közel álltam ahhoz, hogy a fejét a padba verem, de visszafogtam magam. Mégiscsak én vagyok a kedvenc testvére.

Megkönnyebbülve rontottam ki az ajtón csengetés után. Amilyen gyorsan csak tudtam eltűntem Emmett szeme elől, nehogy egy újabb történettel fárasszon. Azért egy vámpírnak is van tűréshatára.

Akaratlanul kereste a tekintetem Bellát, de sajnos nem futottam vele össze. Egészen a harmadik óra közepéig.

– Elnézést tanárnő – hallottam meg Bella hangját a mellettem lévő teremből. – Reggel volt egy kisebb balesetem, és azt hiszem, hogy nincs minden rendben a bokámmal. Elmehetnék az orvoshoz?

A tanár nem szerette, ha megzavarják az óráját, még amiatt sem, hogy valakinek esetleg hányingere vagy láza van, vagy Bella esetében bokafájdalma, de Charlie Swan lányának ki mondana nemet? Senki sem akarná kockáztatni, hogy a rendőrfőnök rászálljon, holott apám mellett Mr. Swan a város másik fedhetetlen férfija.

A tanár így kénytelen volt bólintani, és útjára engedni Bellát.

Mielőtt feleszmélhettem vagy egyszerűen csak tiszta fejjel átgondolhattam volna a dolgot, már a folyosón álltam, és Bella után kiáltottam. Meglepődve fordult felém, de azért elmosolyodott.

– Hát te?

– Orvosra van szükséged. És az iskolaira még egy bokarándulást se bíznék rá. De szerencséd van, mert tudok egy remek doktort. Gyere, beviszlek a kórházba, hogy az apám megvizsgálhasson!

Bella elhárította a segítséget, mikor felajánlottam, hogy karoljon belém, majd segítek, hogy ne nehezedjen a lábára. Alig néhány lépést tettünk csak, mikor meghallottam Rosalie gondolatát.

„Te akkora hülye vagy, amilyet még nem látott a világ!”

Megrántottam a vállam, mintha legalábbis láthatná a reakciómat. Úgyis pokolra kerülök, legalább legyen kellemes az addig vezető út. És mi tagadás, nem is lehetne kellemesebb annál, minthogy egy kevéske időt az énekesemmel töltök.