Eternity - 31. fejezet

Sziasztok!

Nem lehet egy szavatok sem, mert ilyen hamar egymás után még nem hoztunk fejezetet! Na, aztán most karácsonyig csend legyen! :D De nagyon szépen köszönjük a sok komit, reméljük, hogy ezt a fejezetet is elárasztjátok majd velük! :)

Bár, nem tudom, hogy az előző fejezet függővégétől, vagy ettől készültök/készültetek ki jobban!XD

Jó szórakozást!

Puszil a két boszorkány:

Pupi & Szylu

31. fejezet

A hős

„Zuhan a város,

Zuhan az élet,

Velük zuhanok

Magam is, félek,

Furcsán-hidegen

Égnek a fények,

Áll a bál.

Ó, Áll a bál.”

(Ákos:A lámpagyújtogató dala)

(Edward szemszöge)

Basszus, miért nem hallottam meg, hogy Bella apja közeledik felénk, és feltett szándéka, hogy megnézi, mit művelnek abban a sötétített üvegű Aston Martinban? Ennyire le tudja kötni a figyelmemet szerelmem, hogy észre sem veszem, mi folyik körülöttem? Hihetetlen, hogy tényleg képes ennyire elvenni az eszemet, és minden önuralmam és józanságom a múlté, ha a közelembe jön, pláne, ha olyan dolgokat művel, amik…

Edward, koncentrálj, az istenért! Swan rendőrfőnök öt másodpercen belül ideér a kocsidhoz, és te még mindig Bella csípőjét fogod!

Nagyot nyeltem, ahogyan végignéztem cseppet sem szalonképes testhelyzetünkön, ami ahhoz volt hasonló, amit még pár hónappal ezelőtt Bella Audijában egyszer felvettünk, és agyam lázasan dolgozott valamilyen megoldás után.

Négy másodperc…

– Edward, most mihez kezdünk? – nézett rám kétségbeesetten kedvesem, és arca vörösre gyúlt.

Három másodperc…

– Halvány lila gőzöm sincs – suttogtam, és a fejemben a lehető legborzasztóbb forgatókönyvek peregtek le.

Charlie először kirángatja Bellát a kocsiból, miközben megfenyegeti, hogy apácazárdába küldi – a hiba csak ott van, hogy szerelmem túlságosan „rossz” példát mutatna a nővéreknek – majd elegánsan, és a már egyszer elképzelt módon belémereszt egy egész tárat.

Két másodperc…

– Azt hiszem ez lesz életem legkínosabb pillanata – suttogta kedvesem, és becsukta a szemét.

– Akkor az én létezésemről már nem is beszélek – súgtam vissza.

Egy másodperc…

Charlie keze már a sofőrülés ablakánál volt, és bekocogtatna, ha nem állna meg az út másik oldalán egy vörös dzsip, aminek felbukkanásakor nem tudtam eldönteni, hogy melyik a rosszabb: az hogy Charlie rajtakap, miközben a lányával szeretkezem az út szélén egy Vanquish-ben, vagy…

– Ah, Swan rendőrfőnök úr! – kiáltott oda Emmett, miközben kiugrott a dzsipjéből. – De jó, hogy összefutottunk!

„És de jó, hogy nem látod, az öcsém mit művel abban a kocsiban a kislányoddal!” – kuncogott magában, de ábrázata továbbra is komoly, szinte már túlságosan is.

– Emmett, miben segíthetek? – kérdezte Charlie, és ellépett a kocsitól, hogy megkerülve kezet fogjon megmentőnkkel.

„Szevasz, öcsipók! Szia, Bella!” – kacsintott rám és egy gyors vigyort is engedélyezett magának. – „Kényelmes a fekvés?”

– Egy évtizedig az adósod maradok, ha most kihúzol bennünket a bajból! – suttogtam, hogy csak ő és Bella hallja.

„Ezért küldött Alice, csak ő most egy kicsit elfoglalt, öhm… Jasperrel” – üzente gondolatban, miközben kezet rázott Bella apjával. – „Ti meg ne csináljatok úgy, mintha ez lett volna az utolsó menet, gyerünk, kapjátok magatokat, hopp, hopp!”

Úgy helyezkedett, hogy a kocsinak háttal legyen, tehát még véletlenül se lásson be, amiért most külön hálás voltam neki. És furcsa mód egyetlen idióta poént sem sütött el. Még…

– Gyerünk, öltözzünk! – adtam ki az utasítást, és akármennyire nehezemre esett, kénytelen voltam leszállni Belláról. – Emmett feltartja, amíg rendbe szedjük magunkat!

– Éppen az őrsre tartottam, hogy bejelentést tegyek – hallottam Emmett feldúlt hangját.

Nehezen ugyan, de mindegyikünk ruhái meglettnek a kocsi különböző helyeiről – ilyenkor természetesen túl nagy ez a sportautó – és gyorsan magunkra is kaptuk őket.

– Mégis milyen ügyben? – vonta össze a szemöldökét Charlie, és előbújik hivatalos közeg énje.

„Hogy az öcsém megrontja a tizenhét éves lányát, egy szóval liliomtipró!” – sütötte el az első poént Em, mire felmordultam.

– Mennyire van szuper látásuk a vámpíroknak? – kérdezte könnyednek szánt hangon Bella, és megigazította a haját, valamint felkent egy szolid szájfényt telt ajkaira, ami nem tett jót labilis idegállapotomnak.

– Ellopták az egyik kocsinkat! – nyögte ki nagy nehezen Emmett, és a drámai hatás kedvéért még rémült arcot is vágott. – Jobban mondva a barátnőm kocsiját!

– Ha azt akartad kérdezni, hogy átlátunk-e a sötétített üvegen, akkor a válaszom az, hogy nagyon szuper a látásunk – fordultam el kedvesemtől, hogy ne nézzem végig, amíg magára húzza a felsőjét.

– Akkor Emmett? – csúszott egy oktávval feljebb a hangja és megdermedt a mozdulat közben.

– Belőled szinte semmit nem látott, mert ennyire azért nem perverz, és valljuk be őszintén, hogy eléggé takartalak – gondoltam vissza kellemes testhelyzetünkre.

– Mégis mikor történt? – szedett elő egy jegyzetfüzetet Swan rendőrfőnök, és már nem is nagyon izgatta, hogy mi van a kocsiban.

„Na, öcsi, innen kéne egy kis segítség!” – gondolta Emmett és ha lehetne, akkor még egy fejvakarást is hozzátenne. – „Eddig voltam jó improvizálásban!”

Gyorsan előkapartam a telefonom a zsebemből, és odahajoltam Bellához.

– Maradj nagyon csendben, és ki se szállj a kocsiból, rendben? – kérdeztem, mire bólintott egyet, és loptam tőle egy édes csókot.

Már nyitottam volna az ajtómat, amikor megszólalt:

– Edward, a szájfény! – suttogta és visszafordulva láttam, hogy jót mulatott magában.

– Csak az én életemet nehezíted meg azzal, hogy sminkeled magadat! – sóhajtottam, és gyorsan letöröltem az árulkodó nyomokat, mielőtt még Swan „Szemfüles” rendőr észrevenné. – Anélkül is gyönyörű vagy!

A fülemhez tettem a mobilom, és úgy szálltam ki a kocsiból, mintha éppen akkor fejeztem volna be egy beszélgetést.

– Igen, most futottam vele össze! – Hatásszünet. – Persze, elrendezem. – Szünet. – Ne aggódj, rendben lesz! – Néma csend. – Igen, ott találkozunk.

Visszacsúsztattam a telefont a zsebembe, és odaléptem az Emmett-Charlie pároshoz.

– Swan rendőrfőnök, Em! – ráztam kezet Bella apjával. – Éppen most beszéltem Alice-szel, aki azt mondta, hogy nem messze a házunktól megtalálták a kocsit.

„Ügyes, nagyon ügyes!” – dicsért meg gondolatban Emmett, és nagyot sóhajtott.

– Ezek szerint nem kell bemennem az őrsre, hogy bejelentést tegyek – könnyebbült meg látványosan testvérem.

– Hozzányúlt valaki a kocsihoz, miután megtalálták? – kérdezte Charlie, és eltette a jegyzettömbjét. – Csak mert szeretném megnézni, ez a hivatalos eljárás!

– Nem hinném, nem tudom – válaszoltam az igazsághoz híven.

„Jobb, ha felhívom Rose-t, hogy kreáljon nekünk egy lopott autó helyszínt!” – kaparta elő a telefonját Em.

– Felhívom Rosalie-t, hogy megnyugtassam, megvan a kocsija! – fordult el, és elsasszézott a dzsipje felé, kettesben hagyva Charlie-val, aki már az Astonomat tüntette ki figyelmével.

– Igazán pompás darab! – lépett közelebb és alaposan szemügyre vette a karosszériát.

– Köszönöm! – feleltem, és próbáltam nem felnevetni, amikor rápillantottam kedvesemre, aki könnyedén mászott át a helyemre és integetett kifelé.

Hihetetlen, hogy ilyen közel jártunk a lebukáshoz, és ő még most is viccelődik. Gyorsan vetettem felé egy szúrós pillantást, hogy maradjon veszteg, mire kaptam egy nyelvnyújtást ugyanolyan stílusban, mint a legelső napon.

– Nem olcsó mulatság fenntartani egy ilyen szépséget! – mondta Charlie, és pontosan olyan áhítattal beszélt és nézte a kocsimat, mint a lánya.

Komolyan, le sem tagadhatnák, hogy rokonok!

– Tudom, de szenvedélyes gyűjtő vagyok! – vontam vállat, mire Swan rendőrfőnök úr rám kapta a pillantását.

„Szenvedélyes gyűjtő” – morfondírozott magában, de hangosan csak ennyit jegyzett meg:

– Úgy tudtam, hogy Bella veled van. – Határozott atyai hangnem.

– El kellett mennem Seattle-be a kocsiért, és Alice berángatta őt hozzánk, így nem jöhetett velem – hazudtam, mint a vízfolyás.

– Értem – bólogatott, de azért megfordult a fejében az is, ami nagyon is közel állt a valósághoz, tehát, hogy Bella a kocsiban van, és nem telefonálás címszó miatt álltam meg az út szélén.

Ezt viszont hamar kiverte a fejéből, mert rájött, hogy egy sportkocsi mindenre jó, csak arra nem, amire mi tökéletesen tudtuk használni kedvesemmel. Ezért kedveltem Charlie-t annyira. Tudta, hogy hol a határ, és meddig szabad mennie a kérdezősködésben.

– Igaz az, hogy az ülés mellett van egy kis plakett, amibe belevésték, hogy kinek a részére készült? – tette fel a világ talán egyik legártatlanabb kérdését, de én teljesen lemerevedtem, és csak egy erőtlen bólintásra futotta tőlem. – Szabad egy pillantást vetnem rá?

Bella is hasonlóan reagált, mint én, csak ő még el is sápadt, és a szívverése a kétszeresére gyorsult. Oké, ez itt a színjáték vége. Jobb, ha mindent bevallok töredelmesen – rendben, a részletekbe nem kell belemennem – és várom az ítéletet.

– Charlie – szóltam, de Emmett közbevágott.

– Azt mondta Rosalie, hogy már az egyik helyettes kint van a helyszínen – kiabálta nekünk oda. – Jobb lenne, ha mi is mennénk, amíg friss a tetthely.

– Igen, ez igaz – komolyodott meg Swan rendőrfőnök, és az autójához lépdelt. – Emmett, tudod, hogy hol találták meg?

– Igen, mutatom az utat – pattant be a dzsipbe, de előtte még odakacsintott, és megkérdezte: – „Nyugtass meg, hogy legalább jó volt!”

Nem tehettem róla, de egy hatalmas vigyor jelent meg az arcomon egy pillanatra, ami többet mondott minden szónál.

„Be kell szereznem egy sportkocsit, vagy Rose BMW-jét kell használatba vennünk!” – indított, és a monstrum motorja életre kelt.

– Edward, lennél olyan kedves, és elmennél Belláért? Rád úgy sincs szükség a vallomások felvételénél, hiszen ott sem voltál – mondta, és megállt a kocsija mellett. – Este vacsoravendégeink lesznek, és mire elkészül!

– Természetesen – bólintottam, és megvártam, amíg mindketten elhajtanak.

Kinyitottam az ajtót, és egy csábosan mosolygó Bellát találtam a volán mögött.

– Szia! – köszönt és a szemei megcsillantak.

– Szia! – köszöntem vissza, mintha nem tudnám, hogy mire megy ki a játék.

Most, hogy az apja biztonságos távolságon kívül lesz, kicsi az esélye egy újabb lebukásnak, és azt akarja nálam elérni, hogy…

– Vezethetem? – nyíltak tágra csokoládébarna szemei.

– Hogy mi? – zavarodtam össze, mert nem erre a kérdésre számítottam.

Nagyon nem erre a kérdésre számítottam, és azt hittem, hogy majd győzködnöm kell, nem érdemes még egyszer kockáztatnunk. Nem azt mondom, hogy nem volt fantasztikus, mert az volt – bár melyik szeretkezésünk nem volt az! –, de a következő alkalommal már nem lesz ilyen szerencsénk.

Időközben az ég csatornái is megnyíltak, és úgy kezdett el esni, mintha dézsából öntötték volna, ami jót is tett nekem, mert lehűtötte egy kissé a vágyaimat.

– Had menjek vele egy kört! – kérlelt, és még fel is térdelt az ülésben, hogy hozzám bújjon, mint egy kiscica. – Na, csak hozzátok!

– Ki mondta, hogy hozzánk megyünk? – vontam fel a szemöldököm, de az ellenállásom egyre jobban kezdett gyengülni. – Apád azt mondta, hogy vigyelek haza, mert vacsoravendégeitek lesznek, amiről nekem nem is szóltál! – róttam meg.

– Igen, de Charlie úgy tudja, hogy nálatok vagyok, és nagyon furcsállni fogja, ha nem lát bennünket behajtani a Cullen házhoz, és vissza. A vacsoravendégekről pedig én is most hallok először – magyarázta.

Finoman a háta mögé nyúltam az egyik, térde alá a másik kezemmel, és bemászva az ülésre átemeltem őt a helyére. Duzzogva húzódott el tőlem, és még karba is fonta a kezeit.

Beszálltam, becsuktam az ajtót, és indítottam. Szerelmem tüntetőleg kibámult a mellette lévő ablakon, és még véletlenül sem vett volna tudomást rólam.

– Bella, ne duzzogj! – szóltam gyengéden, és megsimogattam volna az arcát, ha hagyja magát. – Ígérem, hogy vezetheted majd, de most…

– Tudod, azt tervezgettem, miközben ti apuval csevegtetek valami fantom lopott kocsiról, hogy esetleg Vivet és Salvatorét is felavathatnánk egy alkalmas pillanatban, hogy kiderüljön, melyik a legkényelmesebb, de most az apácazárdába való bevonulásomat fontolgatom – közölte hidegen.

Normális körülmények között tényleg megijedtem volna, hogy nem akarja velem kipróbálni az említett autókat, de amikor meghallottam a mondata utolsó felét, kitört belőlem a nevetés. Csak nevettem és agyamban megjelent egy kép Belláról abban a rémes fekete szerelésben, ami csak eltakarná, de nem csúfítaná el tökéletes alakját és vonásait. Kellett vagy két perc, mire tényleg normálisan tudtam venni a levegőt, és elcsendesedtem.

– Befejezted? – kérdezte összeszorított fogakkal, és jókedvűen bólintottam. – Jó, akkor lennél olyan kedves, és megállnál?

– Miért is? – tudakoltam, és nem tudta kedvemet szegni semmi sem.

– Csak állj meg! – parancsolt rám, és engedelmesen félrehúzódtam.

Abban a pillanatban, hogy az autó megállt, Bella kiugrott belőle és összeszorított fogakkal kapott a fejéhez. Gyorsan felmértem a helyzetet, és mivel egyetlen gondolatot sem hallottam, így vámpír sebességgel termettem mellette.

– Bella, mi a baj? – kérdeztem rémülten.

– Nagyon… fáj… a… fejem – nyöszörögte még mindig összeszorított ajkakkal, így alig lehetett érteni, amit mondott.

A halántékát kezdte el masszírozni, miközben ha tudtam volna, komolyan belehalok az aggodalomba. Arca eltorzult a fájdalomtól és abban a pillanatban fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek.

– Most kezdett el fájni? – kérdeztem tőle, míg kezemet a hátára csúsztattam és lassan simogatni kezdtem.

Bella erőtlenül bólintott, miközben tovább masszírozta a halántékát.

Annyira szerettem volna segíteni rajta, bármit megtettem volna azért, hogy elmulasszam a fájdalmát, de tudtam, hogy semmit sem tehetek. Az orvosi tudásom, amire az egyetemen tettem szert, az aggódás miatt csődöt mondott és olyan volt, mintha egyetlen csettintéssel kitörölték volna az ismereteket a fejemből. Csak figyeltem szerelmemet és – bár létezésem során egy kezemen meg tudtam volna számolni, hogy hányszor történt ilyen –, de imádkozni kezdtem, hogy tűnjön el a fájdalom. Borzasztó volt látni Bellát, ahogyan összeszorított fogai között szívja be szaggatottan a levegőt. Percek teltek el, mire légzése végre, kicsit bár, de egyenletesebb lett, és kezei sem mozogtak a fején olyan fürgén.

– Jobb már? – kérdeztem halkan és megsimogattam az arcát.

– Igen – suttogta Bella –, de még mindig fáj. A friss levegő biztos jót tett.

– Jaj, szerelmem, úgy megijesztettél – sóhajtottam fel, és magamhoz öleltem karcsú testét. – El sem tudod képzelni, hogy mennyire aggódtam érted.

– Sajnálom, hogy megijesztettelek – motyogta bűntudatosan és karjaival átölelte a derekamat.

– Az a fontos, hogy most már jobban érzed magad – mormoltam és mélyet lélegeztem eper illatú hajából. – Nemsokára otthon leszel, és lepihenhetsz.

– Elfelejtetted, hogy ma még dolgoznom is kell?

– Csak nem képzeled, hogy ilyen állapotban dolgozni fogsz? – hökkentem meg és eltoltam magam Bellától, hogy csokoládé szemeibe nézzek.

– De, képzelem.

– Szó sem lehet róla. – A hangom már nem is tűnhetett volna határozottabbnak, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy ezt a „csatát” megnyerjem.

Így történt meg az, hogy fél órával később az Aston Martin lefékezett a kórház előtt – miután megjártuk a Cullen-házat is, hogy a színjáték ne bukjon be Charlie előtt. Bella gyors csókot nyomott a számra, nekem azonban ennyi nem volt elég, és mohón a hajába túrva húztam közelebb magamhoz, miközben nyelvem elnyílt ajkai közé furakodott, hogy ott, az övével találkozva, vad táncot járjon. Szerelmem pihegve szakadt el tőlem, és akadozva ejtette ki puha és kívánatos száján:

– Még egy pillanat, és rávettelek volna, hogy tovább avassuk a kocsit.

– Vonzó ajánlat – vigyorogtam –, de most nem lehet, kicsim.

– Hülye fejfájás – puffogott Bella.

– Este jövök érted, és villámgyorsan hazafuvarozlak, hogy a titokzatos vendégekkel vacsorázz.

– Aztán velem maradsz, ugye? – fúrta szemeit az enyémbe és a tekintete könyörgő volt.

– Igen – bólintottam, mire Bella megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Ha bármi van, azonnal hívj és érted jövök. És keresd meg Carlisle-t, hogy adjon neked valami fájdalomcsillapítót – intettem szigorúan és Bella helyeselve szállt ki a kocsiból.

Az a négy óra, míg vártam, hogy Belláért mehessek olyan volt, mintha egy örökkévalóságnak kellene eltelnie. Emmett tízedik poénját is műmosollyal tűrtem és nem mentem neki, mert hálás voltam azért, hogy megmentett minket szerelmemmel a lebukástól. Miután Alice-t is megölelgettem és a fülébe suttogtam, hogy „jövök neked eggyel”, felvonultam a szobámba és leheveredtem a kanapéra. Gondolataim, mint legtöbbször, most is Bella körül forogtak, és felidéztem az elmúlt órák eseményeit. Hálás voltam a tökéletes memóriámért, mert így minden egyes pillanatra vissza tudtam emlékezni.

Még nyolc óra sem volt, mikor leparkoltam a kórháznál a Volvóval, és egyik pillanatról a másikra kapott el a vágyakozás, ahogyan eszembe jutott, Bella ezt a kocsit is szeretné felavatni. Na, rajtam nem fog múlni a dolog, az biztos!

Szerelmem mosolyogva pattant be mellém néhány perc múlva, és úgy tűnt, mintha a délutáni fejfájását a szél elfújta volna azóta. Csókot nyomott a számra, majd rögtön be is csatolta a biztonsági övét.

– Mielőtt megkérdeznéd, nem, már nem fáj a fejem – szögezte le, amikor szólásra nyitottam a számat.

A titokzatos vendégek, mint kiderült Jacob Black és az apja volt. Amióta premier plánban láttam, hogy Jacob bevésődött Bella Phoenixi egyik legjobb barátnőjébe, a féltékenységem egy része elapadt, de azért még nem fogadtam kitörő lelkesedéssel, mikor megtudtam, hogy szerelmemmel tölti az este egy részét. Ismételten búcsút vettem Bellától – szintén csak egy rövid időre –, ugyanis hazahajtottam a Volvóval, beszélgettem egy kicsit a családommal, majd visszafutottam szerelmem házához. Bella nyitva hagyta az ablakot, hogy rongálás nélkül juthassak be a házba, és miután leültem a sarokban álló hintaszékbe, hallgattam a fürdőből kiszűrődő vízcsobogást. Charlie a földszinten nézett egy baseball meccset, így a fürdőben zuhanyzó személy kizárásos alapon Bella lehetett. Félig-meddig örültem, mikor szerelmem pizsamában – ami hozzá kell tennem, hogy a kelleténél többet fedett fel a testéből! – lépett be a szobába. Az önuralmam nem bírt volna ki egy hasonló akciót, mint tegnap, de ugyanakkor szívesen legeltettem volna a szemeimet azokon a kívánatos idomokon. Azt hiszem, Emmett tényleg rossz hatással van rám.

– Nem szóltál arról, hogy mi is tulajdonképpen Jacob – rótt meg, miután odasétált hozzám és felkuporodott az ölembe.

Automatikusan fontam a kezemet a dereka köré és nyomtam puszit a szájára.

– Neked is szia, szerelmem – vigyorogtam.

– Szia. Nem szóltál arról, hogy Jacob vérfarkas.

– Nem lett volna fair, ha én mondom el. Ez az ő feladata volt, ahogyan az az enyém lett volna, hogy megtudd, én mi vagyok – magyaráztam el a véleményemet Bellának, mellyel aztán kicsit később már ő is egyetértett.

Bella egyre laposabbakat pislogott, így a karomba vettem őt és befektettem az ágyába, majd nyakig betakartam és mellé helyezkedtem.

– Aludj, szerelmem! – simogattam meg az arcát.

– Még nem lehet – kelt volna ki az ágyából, de gyengéden visszanyomtam a vállait a párnára.

– Mondd, hogy mit szeretnél és idehozom, te csak feküdj – ajánlottam.

– Van a táskám első zsebében egy pici doboz, idehoznád?

Egy pillanat alatt termettem a táska előtt, ami felé Bella bökött, majd az első zsebéből kivettem a téglalap alakú fém dobozt és odavittem szerelmemnek.

A dobozt kinyitotta, majd kivett belőle valami gyógyszert. Soha nem mondta, hogy gyógyszert szedne, márpedig elég sok darab hiányzott a gyógyszeres levélkéről, ami rendszeres szedésre utalt.

– Bella – szólítottam meg, és rögtön rám kapta a tekintetét. – Megmondanád, hogy mi az, amit be szándékozol venni?

U.i.: Az Aston Martin Vanquish-ekben tényleg van egy kis plakett, a következő szöveggel: "Angliában kézzel építve, XY részére". Ezt nem mi találtuk ki! :D