Eternity - 34. fejezet

Sziasztok!

Megjött a friss, amint látjátok :) Jó szórakozást kívánunk hozzá.

Puszi: Szylu és Pupi

34. fejezet

Vihar előtt

„I’m here without you baby

but your still on my lonely mind

I think about you baby

and I dream about you all the time

I’m here without you baby

but your still with me in my dreams

And tonight it’s only you and me”

(3 Doors Down: Here Without  You)

(Emmett szemszöge)

Ha nem lett volna lehetetlen, akkor azt állítanám, hogy az elmúlt öt napban, amíg Bellának női bajai voltak, az öcsém is vele együtt esett át az ilyenkor szokásos dolgokon. A hétfő este után, amikor is viharos gyorsasággal távozott itthonról és másnap reggel bukkant csak fel kedvenc emberhugicámmal a suliban, már nem slisszolt ki éjszakánként a házból a következő pár napban. A hangulata pedig még pocsékabb lett, és már Jazz is csak nagy nehezen tudta elviselni őt. Íme, mit eredményez, ha az embernek – vámpírnak – elvonási tünetei vannak egy bizonyos tevékenységtől.

Minden nap suli után kitette Bellát a házuknál és jött is haza, hogy az agyunkra menjen. És sikerült neki, olyannyira, hogy még nálam is idegesítőbb volt, pedig azt aztán nehéz felülmúlni.

Párszor próbáltam vele beszélni, de váltig állította, hogy minden rendben van vele. Mint például most is. Csak ült velem szemben, és úgy csinált, mintha a tévét nézné, de közben pusztán bámult ki a fejéből. Ilyen esetekben csak egyvalami jöhetett szóba, mégpedig…

 – Oké, ebből elég! – csattantam fel, mire Jazz felém kapta a fejét, de Edward csak a szeme sarkából pislantott rám. – Elmegyünk vadászni! Most! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően.

Drága kistestvérem csak megrántotta a vállát, és átváltott egy másik csatornára. Jasper felvonta a szemöldökét és értetlenül megrázta a fejét.

 – Ide azzal a nyavalyás távirányítóval! – keltem fel és odaléptem Edwardhoz.

 – Nem! – mondta és úgy szorította magához azt a francos távkapcsolót, mintha az élete múlna tőle. – Tévét akarok nézni.

 – A nagy büdös fenéket akarsz te tévét nézni, csak sasolsz ki a bucidból, és bár nem vagyok gondolatolvasó, de a dzsipemet merem feltenni rá, hogy már vagy háromszor műveltél gondolatban olyan dolgokat Bellával, amiket holnaptól már élőben is kivitelezhetsz! – pirítottam rá.

 – Nem mindenki olyan orientált, mint te, Emmett! – sziszegte a fogai között és elhajolva ismét átkapcsolt az MTV-re.

 – Rendben, vagy kikapcsolod a tévét, és végre kitolod a seggedet a nappaliból és eljössz velünk vadászni, vagy… – haraptam el a mondatot.

 – Vagy? – nézett végre rám és gúnyosan elmosolyodott.

 – Ajjajj! – jegyezte meg halkan Jazz, és gyorsan a szoba másik végébe telepítette át a székhelyét… fotelestül, mindenestül.

 – Te akartad – vigyorodtam el, és bár a szívem szakadt meg, de kénytelen voltam megtenni.

(Jasper szemszöge)

Döbbenten álltunk a házunk előtti tisztáson, és a tekintetünk ide-oda cikázott a ház és a fű között. Végül én voltam az, aki legelőször megszólalt.

 – Nem tudom elhinni! – suttogtam és felnéztem Emmettre, aki a kitört ablakkeretben ácsorgott. – Kivágtad az ablakon? Te képes voltál kivágni az ablakon?!

 – Nem adott más választási lehetőséget – vigyorgott az öcsém, és ismét beállt a döbbent csend.

Ekkor hallottuk meg a ház felé közeledő kocsi hangját, ami percekkel később le is parkolt, nem messze tőlünk. Bella szállt ki az Audiból és értetlen arccal közeledett felénk.

 – Sziasztok! – állt meg mellettünk, és gyors csókot adott Edward arcára. – Az ott egy tévé?

 – Helyesbítek: a mi tévénk – motyogtam fejvakarva. – És a múlt idő sokkal helytállóbb jelen kontextusban.

 – És mégis mit vétett ellenetek? – kérdezte Bella és felvonta az orrát.

 – Legyen annyi elég, hogy a barátod örülhet, hogy nem őt segítettem ki az ablakon! – hajolt meg szertartásosan Emmett. – Amúgy minek köszönhetjük a váratlan felbukkanásodat?

 – Próbáltalak hívni benneteket, de ki van kapcsolva a mobilotok, így kénytelen voltam beugrani, mielőtt… – A mondatot nem tudta befejezni, mert Edward végre magához tért.

 – Beugrani? – vonta fel a szemöldökét, és alaposan végignézett Bellán. – Mégis hova mész, hogy így kiöltöztél?

 – Mint ahogyan ma már mondtam az ebédnél, hatkor találkozom Alexszel Port Angelesben és… – nézett egyenesen Edward szemébe, aki egy határozott mozdulattal tolni kezdte őt befelé.

 – Semmi ilyesmit nem mondtál – nyomta bele őt a másik fotelbe. – És szó sem lehet róla, hogy így menj be Port Angelesbe találkozni Alexszel!

 – De, igenis mondtam! – csattant fel sértődötten Bella és Emmettre, majd rám pillantott. – Srácok, ugye, hogy mondtam?

Fivérem is felénk tekintett, és olyan szemekkel méregetett, ami nem sok jót ígért, mármint ha az igazságot mondjuk. Viszont tartoztunk annyival Bellának, hogy kiálltunk mellette.

 – Bocsi, Ed, de tényleg mondta, és még meg is kérdezte tőled, hogy nem lenne-e baj! – vakarta zavartan a fejét Emmett, én meg helyeslően bólogattam. – És a válaszod az volt, hogy idézem: „Nem, persze, érezd jól magadat!”

 – Később még számolunk! – hadarta el gyorsan Edward, és már Bella kötötte le a figyelmét. – Meggondoltam magamat! Ilyen állapotban nem mész sehová, főleg nem találkozni egy vámpírral!

Bella felkelt, megigazította a kabátját magán, és összeszűkült szemekkel meredt rá testvéremre.

 – Közlöm veled, hogy erről nem nyitok vitát! Az állapotomat tekintve pedig tökéletesen vagyok, de erre már rájöhettél volna a suliban is, ha egy kicsit jobban odafigyelsz! – mondta, és a mellkasánál fogva félretolta a döbbent Edwardot.

 – De azt mondtad, hogy öt nap… – zavarodott össze Ed.

 – Tulajdonképpen négy és fél, mert az utolsó nap délutánján már semmi bajom nincs – lépett ki az ajtón Bella. – Egyéb probléma azzal kapcsolatban, hogy Alexszel találkozom? – nézett vissza a tornácról.

Edward csak megrázta a fejét, mire Bella elköszönt tőlünk és visszaszállva a kocsijába már ott sem volt.

(Rosalie szemszöge)

– Azt hiszem, hogy ilyen vásárlásokat legalább heti három alkalommal be kellene iktatnunk – intéztem a szavakat az anyósülésen ülő Alice-nek, és a visszapillantóból a hátsó ülésen lévő szatyrok tucatjait néztem. – Szerintem valahogy Bellát is rá tudnánk venni, hogy jöjjön velünk, hogy még jobban szórakozhassunk.

– Azt hiszem, hogy meg tudnám győzni, hogy legközelebb tartson velünk. Amúgy is azt mondta, hogy pár szexi fehérneművel bővítenie kellene a ruhatárát – csicseregte Alice.

– Edward legnagyobb örömére – somolyogtam.

Sosem gondoltam volna, hogy egy ember fogja boldoggá tenni évtizedek óta mélabús bátyámat. Először egyáltalán nem kedveltem Bellát, de aztán rá kellett jönnöm, hogy egy vicces és aranyos csajszi. Azt hiszem, annak, hogy megkedveltem, köze van ahhoz is, hogy él-hal a kocsikért, úgy, mint én.

A műszerfalon megnyomtam egy gombot, hogy a BMW-m teteje visszacsukódjon, ugyanis a menetszél már teljesen összeborzolta a hajamat. Hogy mennyi idő lesz, mire újra régi fényében tündököl majd a hajam, azt csak a jó isten tudja megmondani. De persze a szépségért meg kell szenvedni. Bár én már szép vagyok, szóval csak a helyzetet kell továbbra is feltartani, és sürgősen rendbe kell magam szedni, hogy a macikám ugyanúgy csurgassa értem a „nyálát”, mint ahogyan az elmúlt évtizedek minden egyes napján.

Azon kívül, hogy sosem lehet saját gyermekem, van még valami, amit gyűlölök a vámpírlétben: a tökéletes memóriánkat. Persze ennek is van előnye, nem kell újra és újra megtanulni bizonyos dolgokat, de ott van a hatalmas hátránya is, mégpedig, hogy amit szeretnénk, pont azt nem tudjuk kitörölni a fejünkből. Azt mondják, hogy idővel az emberi emlékek elhalványulnak, de nem az én esetemben. Azt a rochesteri éjszakát, halandó életem utolsó éjjelét, amíg létezem, nem fogom tudni kiverni a fejemből. A borzalmon és megrázkódtatáson sosem tudom majd magam túltenni, de hála az égnek, itt van nekem Emmett, aki mindennél jobban szeret. Csak neki köszönhetem azt, hogy már nem undorom magamtól, akárhányszor tükörbe nézek, arra gondolva, hogy mocskos gazemberek érintették meg a bőrömet. Emmettre volt szükségem ahhoz, hogy meg tudjak feledkezni arról, a testemet részeg disznók használták ki kényük-kedvük szerint. Rettegtem attól, hogy Em undorodni fog tőlem – ugyanúgy, mint én saját magamtól –, mikor elmeséltem neki a történetemet, féltem, hogy nem akar majd egy olyan nővel lenni, akit már öt férfi szó szerint meggyalázott, de őt nem foglalkoztatta, hogy más érintett már előtte. Bárki, aki ismeri őt, képtelenség lenne, hogy elképzelje, milyen gyengéd is tud ő lenni, hogy perverz mackó létére úgy bánik velem minden egyes együttlétünk alkalmával, mint a világ legtörékenyebb porcelánjával.

– Rose, jól vagy? – szakított ki az elmélkedésemből Alice.

– Persze – erőltettem egy mosolyt az arcomra. – Csak arra gondoltam, hogy vajon Emmettnek tetszeni fog-e az a fekete babydoll – hazudtam.

Nem akartam elmesélni neki, hogy valójában mi jár a fejemben, mert nem szerettem volna, ha napokig megfigyelés alá kerülnék, és minden egyes pillanatban, mikor nem mosolyognék, azt hinné, hogy Royce-ra és a mocskos barátaira gondolok.

– Tudod jól, hogy tetszeni fog neki – villantotta rám a hófehér fogsorát Alice.

Nem sokkal később elértük a házunkhoz vezető földutat, azonban mikor leparkoltam az autóval, döbbenten konstatáltuk Alice-szel, hogy a házon egy lyuk tátong, pontosabban az ablak tűnt el a helyéről.

– Itt meg mi történt? – pattant ki Alice a BMW-ből, és felsietett a lépcsőkön.

A csomagokat a helyükön hagytam és követtem testvéremet. A három fiú a nappaliban volt. Edward nagyon rondán nézett a fivéreire.

– Hát… csak – dadogott Emmett, mikor megálltam előtte csípőre tett kézzel. Biztos voltam benne, hogy ő a ludas a dologban.

– Hol van a tévé? – emelkedett meg Alice hangja néhány oktávval.

– A garázsban – felelte Edward színtelen hangon.

– És miért van a garázsban? – érdeklődtem, még mindig a férjemet tüntetve ki a figyelmemmel.

– Hát az úgy volt, hogy… – vakargatta az állát Emmett.

– Kidobta az ablakon – intett Edward a falon tátongó lyuk felé.

– Te kihajítottad a tévét? – sipítottam.

– Sajnos nem volt már választásom – mondta Emmett és kihúzta magát. – Az öcskös érdekében volt szükség arra az intézkedésre. Ne nézz így rám, bébi! Olyan már napok óta, mintha kihalt volna az összes hegyi oroszlán, és ezentúl büdös, növényevő szarvasokkal kellene beérnie. Ráadásul még össze is veszett Bellával.

– Olyan vagy, mint egy árulkodó ötéves – morogta Edward.

– Min vesztetek össze? – fordultunk egyszerre Alice-szel Edward felé.

– Alexen – felelte Jasper.

– Szóval féltékeny lettél – állapítottam meg.

– Nem vagyok féltékeny – ordított rám Edward, mire hátrahőköltem.

– Neked meg mi a fene bajod van velem? Napok óta így viselkedsz, akármit mondok neked.

– Neked kellene a legjobban tudnod, hogy mi a bajom. Te, meg a remek ötleteid – gúnyolódott.

– Azt sem tudom, hogy miről beszélsz – emeltem fel a hangom. – Elmagyaráznád végre, hogy mi bajod velem?

– Az, amit Bellának tanácsoltál a női bajok idejére.

Először értetlenül bámultam rá, de aztán megvilágosodtam, és végre rájöttem, hogy mi a problémája.

– Rosszul sült el a dolog? – vontam fel a szemöldököm.

– Nem – vágta rá, én meg elmosolyodtam. – Bella azt mondta, hogy nem te beszélted rá a dologra, de biztos csak nem akarta, hogy megemlítsem neked a dolgot.

– Ő akarta – feleltem. – Csak megkérdezte tőlem, hogy szerintem nem lenne-e korai, tekintve, hogy nem régóta vagytok együtt.

– Hohohó, álljon meg a nászmenet! – dörmögte Emmett. – Nagyon az az érzésem, hogy valamiből kimaradtam. Szóval, ide az infókkal, mire nem kellett rábeszélni Bellát?

– Hallgass, Emmett! – vetette oda neki Edward. – Szóval, tényleg ő akarta, hogy… – hallgatott el jelentőségteljesen.

Válasz helyett csak bólintottam, majd visszajátszottam gondolatban a Bellával való beszélgetésemet, hogy Edward szálljon már le végre rólam.

A biológia teremből léptem ki éppen, mikor megláttam a falnak dőlve Bellát. Mikor észrevett, azonnal odasietett hozzám.

– Szia – köszönt.

– Szia, Edwardot merre hagytad? – pillantottam körbe, de az említett személyt sehol sem láttam.

– Előbb engedtek ki az órámról, és azt hiszem, Edward most kutatja át utánam az iskolát, hogy hová tűnhettem, szóval van körülbelül négy percem, mielőtt megtalálna – hadarta halkan.

– Bella, valami baj van? – pillantottam rá aggódva.

– Beszélhetnénk? – kérdezte félénken.

– Persze. – Bella bólintott, majd arrébb sétáltunk, hogy ne legyünk a folyosón lézengő diákok útjában. – Miről van szó?

– A helyzet az, hogy… nekem éppen… szóval most van a menzeszem.

– Á, értem. Erről akarsz velem beszélni? – vontam fel a szemöldököm és értetlenül néztem Bellára.

– Dehogy. Én csak… arra gondoltam, hogy esetleg… meglepném ma valamivel Edwardot, ha már néhány napig nem lehetek vele – magyarázta akadozva.

– Mivel szeretnéd meglepni?

– Hát… azzal… tudod. Öhm… nem tudom, hogy korai lenne-e, ha megtenném, mert hát nem sok ideje vagyunk együtt, és nincs tapasztalatom – pirult el, és lesütötte a szemeit.

– Várj, nézzük, hogy jól értem-e. Te szeretnéd Edwardot… – torpantam meg, míg a megfelelő szót kerestem arra, amit tervez, ugyanis nem akartam szegény Bellát még jobban zavarba hozni. Bár nem hiszem, hogy ennél még lehetne vörösebb…! – …kényeztetni?

Bella csak bólintott, majd nagy levegőt vett és végre rám pillantott.

– Szerinted…

– A helyzet az, hogy bármennyire is úgy tűnik, annak ellenére, hogy több évtizede élek Edwarddal, nem ismerem olyan jól, mint a tenyeremet. Alice jobban kijön vele és többet tud róla, mint én, lehet, hogy őt kellene inkább megkérdezned. Mert úgy látom, hogy nem csak az érdekel, hogy korai-e, hanem az is, hogy Edward hogyan fogadná a dolgot.

– Én tőled szeretnék választ kapni, Rose. Nagyon kedvelem Alice-t is, de úgy vettem észre, hogy te, meg Emmett szóval… Alice és Jasper sokkal… visszafogottabban viselkednek, mint ti.

– Oké, értem én. Olyan valakinek a véleményére van szükséged, aki sokkal nyíltabban viselkedik mások előtt a párjával.

– Nem akartalak ezzel megbántani, nehogy ezt hidd! – emelte fel a kezeit Bella védekezően. – De tényleg bátrabban kérek tőled most tanácsot, mintha Alice-től kellene.

– Képzelem, akkor milyen vörös lennél – vigyorogtam, mire Bella elfintorodott. – Nézd, Bella, szerintem nem korai az, amit tervezel, és úgy gondolom, hogy Edward az első másodpercekben visszakozni akar majd, de aztán biztos vagyok benne, hogy nyert ügyed lesz – kacsintottam rá.

– Tényleg így gondolod, vagy csak nem akarod megmondani, hogy veszett ügy?

– Biztos vagyok benne, hogy sikerrel fogsz járni – tettem a kezem a vállára. – De van valami, ami fontosabb annál, hogy korai-e vagy sem, illetve, hogy Edward mit szólna hozzá.

– Mi lenne az? – ráncolta a homlokát Bella.

– Készen állsz rá, hogy megtedd? Te akarod, vagy csak úgy gondolod, hogy ez kell tenned?

– Úgy érzem, hogy készen állok rá, és meg akarom tenni. Tudom, hogy nem kényszer – felelte határozottan.

– Ebben az esetben jó mulatást kívánok csak, és ne aggódj, hallgatok majd, mint a sír, és ügyelek a gondolataimra is – mosolyogtam rá.

Az biztos, hogy Edwardnak kellemes estéje lesz, ha Bella valóban nyélbe üti a dolgot. És azt hiszem, felesleges lenne tagadnom, hogy jól esik az, hogy Bella hozzám fordult tanácsért.

– Bella, ugye a dolog technikai részét tudod, vagy abból is tanácsra lenne szükséged?

– Nem, dehogy, abból nincs szükségem segítségre – vágta rá rögtön. – Utána néztem a… dolognak… elég részletesen. Köszönöm a segítséged – pillantott rám hálásan.

– Azt, hogy Rose bébinek milyen segítséget köszönsz, azt nem tudom, viszont az tutkó biztos, hogy a drága Rómeód már felforgatta érted az iskolát – kúszott be a látóterünkbe Emmett hatalmas termete. – Az előbb futottam vele össze a parkolóban és égre-földre téged keres. Szerintem befuccsolt a hiperszuper képessége – suttogta a szót Emmett –, ha már az sem megy neki, hogy gondolatról gondolatra – suttogott ismét, nehogy valaki meghalljon minket – szökkenve megtaláljon téged.

– Megyek, mielőtt még belehal az aggodalomba. Sziasztok – köszönt el tőlünk Bella, majd elsietett a kijárat irányába.

– Helló, asszony! – dörmögte Emmett a fülembe. – Csak, hogy tudd, nagyon kanos vagyok. Mi lenne, ha lelépnénk úgy fél órára a dzsipem hátsó ülésére, hogy a szexi futóműveid közé férkőzzek?

– Hupsz… – motyogtam. – A vége már nem a témához kapcsolódik.

– Vettem észre – vágta rá Edward.

– Már megint kihagytatok valamiből – füstölgött Emmett karba tett kezekkel. – Ez olyan igazságtalan – kezdett hisztizni, és levetette magát a kanapéra, ami nyöszörögni kezdett a hirtelen súly miatt.

– Szerintem Esme teljesen ki fog akadni, ha a meglátja, hogy nem csak a tévét vágtad tönkre, hanem új kanapét is kell venni – próbált kelteni Jasper Emmettben rémületet, de hiába. A sértődéstől most se lát, se hall. Ha véget vetek végre ennek a beszélgetésnek Edwarddal, akkor majd alaposan kiengesztelem az én macikámat, de persze csak azután, hogy divatbemutatót tartottam neki, hogy lássa, milyen döglesztő fehérneműket vettem csak az ő kedvéért.

– Lehetne, hogy cenzúrázd a gondolataidat? – morogta Edward.

– Lehetne, hogy bocsánatot kérj, mert pokróc voltál velem az elmúlt napokban? Amúgy meg nem értem, mi a bajod, te magad mondtad, hogy jól sült el a dolog, akkor meg mit problémázol, hogy én vettem-e rá Bellát, vagy önszántából tette? Ráadásul már másnap megkérdezhettél volna a dologról és nem csak napok múlva. Jó, hogy nem tíz év múlva fakadtál ki – ironizáltam.

– Bocsánat, Rosalie – mondta Edward és hallottam a hangján, hogy őszinte. – És köszönöm, hogy segítettél Bellának. Ellenkező esetben talán nem mert volna belevágni a dologba – suttogta olyan halkan, hogy csak én halljam.

Felnevettem, mire mindenki értetlenül bámult kettősünkre.

– Valamiért az az érzésem, hogy mi sosem tudjuk meg, miről is volt szó pontosan – túrt a hajába Jasper, majd felajánlotta Alice-nek meg nekem, hogy behozza a csomagokat a kocsiból.

(Bella szemszöge)

Dühösen, csalódottan és legfőképpen elázva ücsörögtem az Audi motorháztetején a sötétben, és nézegettem a nem messze lévő Forks határát hirdető táblát. Dühös voltam, mert a kocsim éppen a cél előtt adta meg magát, csalódott, mert sötétben még megvizsgálni sem tudtam, hogy mi lehet a baj és elázott, mert szakadt az eső. A kocsiban viszont nem akartam várakozni, mert attól csak még jobban felhúztam volna magamat, ezért inkább választottam az esőt, amíg az autómentőkre vártam.

Aput már felhívtam, hogy mi történt, és megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, nem kell értem jönnie. Nagylány vagyok és megoldom. Az autómentős srác azt mondta, hogy fél órán belül kint lesznek, és ez volt öt perccel ezelőtt. Ami azt jelenti, hogy még huszonöt fantasztikus percet tölthetek el azzal, hogy mustrálom a táblát, és felidézem magamban azt az estét, amikor itt találkoztam a Volvóján fekvő Edwarddal. Ha tudtam volna, hogy így alakulnak a dolgok kettőnk között, talán már akkor rámásztam volna. Erre a gondolatra egy halk kuncogás bukott ki belőlem és agyam elképzelte a képtelen, de annál pikánsabb jelenetet, ahogyan szeretkezem vele a Volvo motorháztetején… esőben.

Kissé elfancsalodtam, mert rájöttem, hogy bár már ma este is alkalmam lenne arra, hogy ismét együtt legyek vele, viszont nagyon sokat ront a helyzetemen az, ahogyan elváltunk egymástól. Többször is veszekedtünk már a kapcsolatunk alatt, de akkor még nem lehettek ilyen következményi a dolognak.

Végigdőltem a motorháztetőn és hagytam, hogy az eső bőrig áztasson. Hál’ Istennek ez az a fajta eső volt, amit Phoenix-ben szerettem: a langyos, csendes eső, így nem zavart különösebben.

Már éppen becsuktam volna a szememet, amikor egy autó reflektora vakított el, és a kocsi lefékezett közvetlenül Salvatore előtt. Hálásan sóhajtottam fel, hogy mégis van csoda, és az autómentők megérkeztek, de nem az a hang szólalt meg, amire ilyenkor számít az ember.