Eternity - 25. fejezet

25. fejezet

Fogadás

„And the shadow of the day

Will embrace the world in grey

And the sun will set for you”

(Linkin Park: Shadow Of The Day)

(Edward szemszöge)

Döbbenten bámultam kedvesem után, és nem jött ki egy hang sem a torkomon. Nem tudtam elhinni, hogy mindez velem történik meg. Ez nem lehet! Eddig olyan jól alakultak a dolgok, miért kell mindennek hirtelen a feje tetejére állnia? És miért pont ezért? Tudta nagyon jól, hogy én talán még nála is jobban szerettem volna, ha nem csak a szíve, de az egész lénye az enyém legyen, ám ez nem lehetséges. Hiszen ő annyira törékeny, olyan finom és sérülékeny, hogy ha baja esne miattam, azt nem élném túl. Egyszerűen belepusztulnék a gondolatba is, hogy elveszíthetem őt. És ez egyszer majd be is fog következni, hiszen Bella élete olyan rövid egy örökkévalósághoz képest, én pedig a halhatatlanság örök sötétségére vagyok kárhoztatva. Ő átsétál a túlvilágra, és itthagy engem elveszni. A halál számára megváltás lesz, mert kiszabadul ebből a földi pokolból, amire rákényszerítettem, nekem viszont akkor kezdődik el majd az igazi pokol. És a családom is szörnyen fogja magát érezni, hiszen már így is testvérként tekintenek kedvesemre, Carlisle és Esme pedig saját gyermekükként szeretik őt.

Ekkor jutott eszembe egy régebbi beszélgetésem Emmettel, amiben felvetette, hogy esetleg Bella...

Szerelmem felszaladt a lépcsőn, és amikor eltűnt a szemem elől, akkor tértem magamhoz. Szerencsémre Charlie nem volt itthon, így nem kellett magamat visszafognom. Pár másodperccel később már előtte álltam, úgy helyezkedve, hogy ne tudjon mellettem elmenni a szobájába. Felpillantott rám, és szemei megvillantak az elfojtott dühtől. Apró kezei ökölbe szorultak, és nem tehettem róla, de egy halk kuncogás kiszaladt a számon, ahogyan elképzeltem, hogy Bella felpofoz. Nem kellett sokat várnom rá, ugyanis felkapta a fejét, és azzal a lendülettel akkorát kevert le nekem, hogyha ember vagyok biztos, hogy csengeni kezdett volna a fülem. Vámpírként viszont csak annyit érzékeltem, hogy forró tenyere meglegyinti az arcomat, és kissé bizsergett az a terület, ahol a tenyere csattant. Bella keze ezzel ellentétben megroppant, és fájdalmas szemekkel szorította oda a mellkasához. Telt ajkai között egy panaszos nyögés szaladt ki és egyenesen rám szegezte égő tekintetét. Gyönyörű volt amúgy is, de abban a pillanatban nagyon vissza kellett fognom önző énemet, hogy ne vessem rá magamat és ne engedjek a kísértésnek és az ő kérésének.

– Bella! – szóltam neki gyengéden és a keze felé nyúltam, hogy megnézzem.

Csak remélni tudtam, hogy nem törte, jobban mondva törtem el egy porcikáját sem. És miért nem akadályoztam meg abban, hogy felpofozzon, ugyanis megtehettem volna, könnyedén elkaphattam volna a kezét. De annyira irracionálisnak tűnt, hogy megteszi, hiszen nagyon jól tudta, hogy vámpír vagyok. Bár mit vártam Bellától, ő mindig irracionálisan viselkedett...

– Eressz el! – sziszegte összeszorított fogakkal, és nem tehettem mást, el kellett engednem magam mellett, ha nem akartam, hogy még jobban felhúzza magát, és ezáltal még nagyobb kárt tegyen magában.

Elviharzott mellettem, és szó szerint az orromra csapta a szobaajtóját.

– Bella, tudom, hogy haragszol rám... – kezdtem, de félbeszakított.

– Nem haragszom! – kiabálta ki és hallottam, hogy matatni kezd a szobában. – Én piszkosul, őrülten, baromira be vagyok rád rágva, Edward!

– Rendben, akkor piszkosul őrülten be vagy rá...

– Baromira! – kiabálta, és valami hangos puffanással ért földet, majd Jack morgott egyet, mire Bella elmormolt egy "Bocsi, kicsim!”-et, amitől a féltékenység elöntötte az agyamat. – Kihagytad a baromira jelzőt!

– Baromira be vagy rám rágva, de legalább azt hagyd, hogy megnézzem a kezedet – fejeztem be nagy nehezen a mondatot.

Bentről az AC/DC Highway to Hell című száma szűrődött ki hozzám, és Bella felvette a telefont.

– Szia, Alex – köszönt, és éreztem, hogy nehezen tudom megállni, hogy ne törjem be az ajtót, és ne vágjam ki azt a nyavalyás telefont az ablakon. – Azért hívtalak, hogy be tudnál vinni a kórházba? Nem vagyok olyan állapotban, hogy vezessek...

Az ablak! – világosodtam meg hirtelen, és a következő pillanatban már Bella ablakán másztam befelé és egy könnyed mozdulattal bent is voltam a szobában. Kedvesem háttal állt nekem és éppen azon igyekezett, hogy fél kézzel felhúzza a felsője cipzárját hátul, ami be kell vallanom őszintén, nem sokat segített józanságom megőrzésének érdekében. Nagyot nyeltem és odaléptem hozzá, majd finoman eltoltam a kezét, és felsegítettem rá a felsőt. Bella lélegzete egy pillanatra elakadt, ahogyan megérezte hűvös ujjaimat a bőrén, de aztán válaszolt Alex egy olyan kérdésére, amit én nem hallottam.

– Nem, semmi baj, majd szólok valaki másnak – motyogta és megfordult, hogy szúrós szemekkel nézzen rajtam végig. Annyira el voltam foglalva a látványával, hogy nem is figyeltem a vonal túlsó végén lévő személyre. – Igen, még beszélünk akkor. Később valamikor. Persze, szia!

Letette a telefont, és felkapott egy pulcsit, majd elrobogott mellettem a földszintre. Tartottam vele a lépést, míg ő újra tárcsázott.

– Most meg kit hívsz? – kérdeztem összeszorított fogakkal, mert őrülten féltékeny voltam, hogy Alexszel akarta bevitatni magát a kórházba, és nem velem, a barátjával.

– Alice-t, hogy mondja meg nekem, sikerült-e eltörnöm a kezemet, vagy elég, ha csak borogatom, és akkor mehetek dolgozni – közölte, és mintha húgomnak végszavazott volna, Alice már fel is kapta a telefonját.

– Oh, szia, Bella! – hangzott fel a kobold hangja. – Azt hittem, hogy már nem is hívsz fel!

– Bocsi, hívtalak volna előbb is, de a bátyád levakarhatatlan – nézett rám gúnyosan.

– És ez volt az oka, amiért felpofoztad? – kérdezte türelmetlenül.

A háttérben hallottam, hogy Emmett felröhögött és nagy léptekkel megindult a telefon felé, miközben azt skandálta, hogy "Részleteket, hugi, mocskos részleteket!"

– Nem, más volt az oka, de megérdemelte – rángatta fel magára a kabátját.

– Hát, te tudod – kuncogott Alice. – A kezed nem tört el, csak megrándult, elég jegelni, de nem kéne ilyen állapotban vezetned, szóval jobb lenne, ha hagynád neki, hogy bevigyen a kórházba.

– Köszi, Alice, igazán sokat segítettél – sóhajtotta Bella.

– Szívesen, máskor is – nevetett Alice, majd elnémult és körülbelül tíz másodperc múlva szólalt meg újra. – Bella, ott van melletted Edward, igaz?

– Sajnos megint fején találtad a szöget – mormolta kedvesem.

– Akkor bátyus, csak annyit mondok, hogy a motorháztetős jeleneted sikerrel fog zárulni – rejtélyeskedett a húgom, és egy "Kellemesen szép nap!"-ot után letette a telefont.

Totálra nem értettem, hogy mégis mire akart kilyukadni Alice, de abban a pillanatban nem is nagyon érdekelt. Csak azt szerettem volna, hogy Bellát minél hamarabb betuszkolhassam a kocsimba, és egy orvos végre lássa a kezét.

– Mehetünk? – kérdeztem és kinyitottam előtte az ajtót.

– Mivel nincs más választásom, ezért... – harapta el a mondatot, és felemelt fejjel, méltóságteljesen elvonult mellettem.

Felsóhajtottam, majd fejcsóválva bezártam a bejárati ajtót és elkenődötten mentem Bella után.

Nem várta meg, amíg odaértem mellé, hanem kinyitotta magának a kocsiajtót, és durcásan behuppant az anyósülésre. Csalódottan másztam be a volán mögé, és felé fordultam, hogy valamit mondjak, de elhallgattatott.

– Már így is késésben vagyok, szóval ha lennél olyan kedves, és indítanál, azt nagyon megköszönném – nézett el a fejem mellett.

Teljesítettem a késérét, és elindultunk. Az út felét csendben tettük meg. Bella makacsul az ajkába harapott, és már attól féltem, hogy kiserken a vére, annyira rányomta finom ívű szájára a fogát. Tüntetőleg kibámult az ablakon, én meg az őrület szélére kerültem, hogy nem hallom, mi is jár tulajdonképpen a fejében. A parkolóba bekanyarodva aztán nem bírtam tovább.

– Nézd, megértem, hogy így érzel irántam jelen pillanatban – felém kapta a fejét, és összeszűkült szemekkel nézett rám – és az is egyértelmű lenne a számomra, ha ezek után látni sem akarnál – suttogtam tovább a szavakat és éreztem, hogy rég nem dobogó szívem szakad meg –, de be kell látnod, hogy igazam van.

Azt hittem, hogy majd nem fog válaszolni, de tévedtem.

– Te döntöttél így, és nem én – fakadt ki, és egy apró könnycsepp buggyant elő a szeméből. – Meg sem kérdeztél, hogy én mit akarok, csak önhatalmúlag kijelentetted, hogy nem fogsz velem lefeküdni. És tulajdonképpen nem ez bánt, hanem az, hogy meg sem próbálod megadni magunknak az esélyt!

Még egy utolsó pillantást vetett rám, aztán kipattant az autóból – ugyanis időközben megérkeztünk a néptelen parkolóba. Bevágta maga mögött az ajtót és lépett egyet. Megnémultan bámultam utána, és rájöttem, hogy igaza van. Egy olyan döntést hoztam, ami mindkettőnkre tartozott volna, de csak magamat kérdeztem meg. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy el fogom veszíteni az a személyt, akit a világon mindennél jobban szeretek.

Kiugrottam a kocsiból, és vámpírsebességemet kihasználva elé álltam. A félelem, hogy elveszíthetem, teljesen átvette felettem az uralmat és most engedtem neki.

Habozás nélkül csúsztattam egyik kezemet Bella derekára, a másikkal a tarkóját kulcsoltam át, és lehajolva birtokba vettem kívánatos ajkait. Először megfeszült a karjaim között, és ép kezét a mellkasomra téve próbált eltolni magától, de nem tágítottam. Úgy éreztem, hogy belepusztulnék, ha most el kéne őt engednem.

A testtartása pillanatokon belül megváltozott, lágy lett, és készségesen simult bele a karjaimba. Keze felkúszott a mellkasomon keresztül a nyakamra, majd a tarkómnál belemarkolt a hajamba és még közelebb húzott magához. Tolni kezdtem őt hátrafelé, és a Volvóm elejét elérve egy könnyed mozdulattal megemeltem kedvesemet a csípőjénél fogva, és felültettem a motorháztetőre. Bella ösztönösen kulcsolta össze lábait a derekam körül, amivel egy jóleső morgást csikart ki belőlem.

Egy pillanatra beugrott, hogy Alice erről a sikeres jelenetről beszélhetett a telefonban, de addigra már szerelmem elvette az eszemet. Még szerencse, hogy a hátunk mögött köhécselő hang megállított, mert nem tudom, hogy magunktól hol hagytuk volna abba. Valószínűleg sehol...

Szétrebbentünk, de csak annyira, hogy megnézhessük, ki is zavart meg bennünket és kit kell elküldenem melegebb éghajlatra.

Nem, először megölöm Alice-t, aztán én süllyedek el szégyenemben a föld alá és nagyon úgy néz ki, hogy Bella is jön velem, mert pipacsvörös arca erről árulkodott.

– Látom, jó hangulatban van a fiatalság – jegyezte meg mosolyogva Carlisle. – Nem szoktam semmi jó elrontója lenni, az távol áll tőlem, de Bella, neked nem kéne már dolgoznod?

– Öhm, de igen – motyogta zavarodottan kedvesem és kicsusszant ölelő karjaim közül. – Bocsánat.

– Dolgozni? – szaladt fel a szemöldököm, és hol nevelőapámra, hol szerelmemre pillantottam.

– Oh, te nem is tudsz még róla – nevetett fel Carlisle. – Felvettük Bellát recepciósnak még pár hete.

Szúrós szemekkel néztem Bellára, aki csak megvonta a vállát, majd fájdalmasan felszisszent, ahogyan megmozdította a kezét. Odaléptem hozzá, és gyengéden megfogtam, hogy megnézzem, mekkora kárt tettem benne.

– Akkor történt, amikor összekaptunk és te leléptél a "rokonaidhoz". – Nem kellett zseninek lennem ahhoz, hogy megérezzem a rokon szócska mellett a macskakörmöket. Tehát azt még mindig nem nyelte le nekem. – És nem akkora dolog, meg különben is, te sem számolsz be minden egyedül hozott döntésedről – villant meg a szeme.

– Nekem meg kell néznem egy betegemet, de aztán visszajövök, és megvizsgálom Bella kezét – hadarta gyorsan Carlisle és elhagyta a süllyedő hajót. – "Ti addig ezt rendezzétek le egymás között, de ne úgy, mint a parkolóban, ha kérhetem. Ez egy kórház! A 101-es vizsgáló üres" – üzente még gondolatban, és eltűnt a folyosó végén.

Megkerestem az üres vizsgálót, és betuszkoltam rajta Bellát – szó szerint, mert fél kézzel, és lábbal tiltakozott –, majd becsuktam az ajtót. Rámutattam a vizsgálóasztalra, mire szusszantott egyet és felugrott. Közvetlenül előtte álltam meg, és arcára helyeztem a tenyeremet. Szólásra nyitotta a száját, de gyengéden megcsókoltam, így nem tudott tiltakozni. Lágyan kóstolgattam édes ajkait, és rosszabb voltam, mint egy drogfüggő. Még többet akartam belőle és ő örömmel megadta volna, de még nem voltam kész. Elhúzódtam tőle, és belenéztem csillogó szemeibe. Egyik kezét az arcomra csúsztatta, és körberajzolta a szemem alatti karikákat.

– Imádom, amikor fekete a szemed – suttogta és beharapta az alsó ajkát.

Halkan felnevettem, és gyors csókot nyomtam a szájára.

– Annyira új nekem, hogy mellettem vagy, hagyod, hogy megérintselek és többet kapok tőled, mint arról valaha is álmodni mertem volna. Meg kell szoknom, hogy az enyém vagy, és vissza kell fognom magamat, nehogy ledöntselek a lábadról, és kárt tegyek benned – súgtam és belecsókoltam a tenyerébe.

– Megértem, és sajnálom, hogy olyan hülyén reagáltam – nézett bűnbánóan a szemembe.

– Én voltam a hülye, amiért nem beszéltem veled erről már korábban, de akkor úgy éreztem, hogy ez a helyes döntés – magyaráztam.

– És most?

– Ígérem, hogy meg fogjuk próbálni, de adj egy kis időt nekem – mondtam, és ez volt Carlisle végszava is, mert belépett az ajtón.

– Edward, te jobb, ha mész, ugyanis Alice szeretne veled beszélni – mondta nekem. – "Nagyon feldobottnak tűnt a hangja a telefonban."

Bólintottam és megcsókoltam Bellát, aki a galléromnál fogva tartott vissza még egy szóra.

– Remélem, hogy nem vámpírmértékkel számolod azt a kis időt – suttogta és nem tehettem róla, de felnevettem.

– Később beszélünk – feleltem, és otthagytam az értetlen képet vágó apámat, és az orra alatt somolygó kedvesemet a vizsgálóban.

Levakarhatatlan vigyorral az ajkaimon mentem a kijárat felé, bár a szökdelés talán a megfelelőbb kifejezés lenne arra, amit műveltem. Tettem arra, hogy jó páran megbámultak engem a folyosókon, és azt gondolták, hogy bizonyára épp most szabadultam a diliházból. Nem érdekelt semmi és senki, csak Bella, és az, hogy elmondhatatlanul szeretem őt. Egy pillanattal később aztán, mikor a kezdeti rózsaszín köd eltűnt az agyamról, a kezeim ökölbe szorultak, és az ajkaim között egy halk morgás csusszant ki. Eszembe jutott, hogy Alice mily pompásan elintézett minket. Szó sem volt arról, hogy Carlisle is fel fog tűnni a színen, és szemtanúja lesz annak a jelenetnek, amit a parkolóban produkáltunk. Állítom, hogy ezt a motorháztetős esetet még Emmett is megirigyelné. A kocsiban bekapcsoltam a rádiót egy régi slágereket sugárzó adóra, majd az előadóval együtt énekelve a számot hajtottam hazafelé, miközben azt tervezgettem, hogyan választom le a kis kobold fejecskéjét a kecses nyakáról „majd én teszek róla, hogy a feldobottságának vége legyen” alapon. Természetesen eszem ágában sem volt ilyen drasztikus lépést véghez vinni, csupán azt akartam, hogy minden egyes tervemet lássa, és kívánja azt, hogy legyen egy időgépe, és megléphessen a haragom elől. A garázsban beparkoltam Rose BMW-je és Emmett böhöm kocsija mellé, majd fütyörészve indultam meg a bejárat felé. A nappaliban a hangulat a szokásos volt, egy személyt leszámítva. Alice felhúzott lábakkal ült az egyik fotelben és igyekezett olyan kicsire összegömbölyödni, hogy észre se vegyem.

– Hallom, majdnem bevitted Bellát a málnásba a motorháztetődön – röhögött Emmett, én viszont a beszólásáért való visszavágást későbbre halasztottam.

– Nem szóltál Carlisle-ról – mondtam mézes-mázosan a koboldra pillantva, míg levettem a kabátomat – amire csak a látszat kedvéért volt szükségem, mert feltűnő lett volna, ha a februári „ítéletidőben” egy szál pólóban lébecolok a városban – és felakasztottam a fogasra.

– Nem tehettem – mondta olyan halkan, hogy még nekem is hegyeznem kellett a füleimet, hogy meghalljam szavait.

– Nem tehetted? – vontam fel a szemöldököm értetlenül és közelebb sétáltam hozzá.

– Az egész miatta van – fakadt ki Alice és apró mutatóujjával az ártatlan képet vágó Emmettre bökött, aki a kanapén terpeszkedett és a teleshopot bámulta. – Megzsarolt – panaszolta Alice szomorúan, és ebben a pillanatban olyan volt, mint egy kislány. A szája széle vészesen legörbült, és tudtam, ha még ember lenne, már patakokban folynának a könnyei. Hát ennyire megrémítettem őt?

– Mivel zsarolt meg? – kérdeztem, majd letérdeltem az elé a fotel elé, ahol pöttöm húgom ült.

– Hogy tönkreteszi az ezüst színű Gucci táskámat, ha szólok Carlisle-ról. Tudod, hogy azt mennyire szeretem, és hogy Jaspertől kaptam. Sajnálom – szólt bánatosan, és még jobban összekuporodott a fotelben.

– Nem haragszom rád – simogattam meg arcát, és egy pillanattal később Alice felderült. Boldogan felkacagott, majd a nyakamba vetette magát.

– Köszönöm, bátyus – nevetett, majd puszit nyomott az arcomra. – Van egy ötletem – hadarta, de még mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi is az, már hűlt helye volt a nappaliban.

– Tudtam én, hogy nem fogsz berágni – vigyorgott rám Emmett.

– Alice-re nem is, de rád… oltári pipa vagyok – morogtam rá Emmettre.

– Nyugszik a baba – rémült meg és felpattanva a kanapéról, hátrálni kezdett az ajtó felé.

– Minek nézel engem, csecsemőnek? – mordultam rá. – Hetek óta el akarom látni a bajodat, és végre most van időm is, meg kedvem is – vigyorogtam rá gonoszul.

– Hé, Eddy fiú, ennyire azért nem lehetsz kiakadva. Hisz nem történt semmi, ha csak az nem, hogy majdnem ingyen pornót zavartatok le a forksi jó polgároknak Bellával. Asszem, Rose bébit egyszer rá kellene vennem, hogy mi is próbáljuk ki a város kellős közepén. A sok vén szatyor biztos olyan tátott szájjal bámult titeket, hogy a műfogsoruk is kiesett és a betonon landolt. Sosem gondoltam volna, hogy nyilvános helyen akarod leteperni Belluskát. Hidd el, a motorháztetőn nem olyan kényelmes csinálni. Fogadd meg a tanácsomat, mert tapasztalatból mondom. A hátam a végére totálisan beállt. De lehet, hogy nektek zsifi lenne ott, kár hogy Carlisle közbelépett, mert különben indultam is volna a kamerával, tudod, csípem az ingyen pornót. Bár nem vagyok benne biztos, hogy a saját testvéremet tényleg látni akarnám-e etye-petye közben.

– Te most meg akarsz békíteni, vagy tényleg azt akarod, hogy ellássam a bajodat? Mert a második az esélyesebb ebben a pillanatban.

– Na, ne légy már ilyen morci, Eddy. Azt hinné az ember, tekintve a tényt, hogy majdnem rosszalkodtál Bellával, hogy a szád a füledig ér, ehelyett olyan vagy, mint aki citromba harapott.

– A földbe foglak döngölni – vigyorogtam rá – és minden egyes percét élvezni fogom.

– Mást kellene élvezned – szólt, a kilincsre téve a kezét.

– Most véged, Em – végszavaztam, de mielőtt neki ugorhattam volna perverz bátyámnak, egy hang csendült fel a lépcső irányából.

– Esme ki fog akadni, ha kitöritek az ajtót – csilingelte Alice, és mindketten felé fordultunk.

– Ezt most jól elintézted, pöttöm – szusszantott csüggedten Emmett. – Már éppen bunyózni kezdtünk volna.

– Nincs idő jelen pillanatban egy bunyóra – hadarta Alice. – Ugyanis ma este vacsorázni viszed Bellát – pillantott rám.

– Hogyan? – pillantottam Alice-re értetlenül.

– Jól hallod. Lógsz neki egy vacsival még abból az időből, mielőtt még leléptél volna Alaszkába, és ma ezt bepótolod. Nincs apelláta. Irány vadászni, aztán ha visszajöttél, mész is készülődni, én már mindent elintéztem – vigyorgott rám.

– Később kiverlek a gatyádból – intettem fenyegetően Em felé, majd a hátsó ajtón keresztül az erdőbe vetettem magam.

Nem mentem messzire vadászni, és most nem ínyenceskedtem, hogy ne húzzam az időt. Elkaptam két szarvast, és az utolsó csepp vért is kiszipolyoztam belőlük, közben pedig szerelmemre gondoltam. Már alig vártam, hogy újra lássam őt, és megízleljem kívánatos ajkait, miközben a karjaimba zárom törékeny testét. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt vett igénybe a vadászat, de mire visszaértem a házunkhoz, már korom sötét volt. Tudtam, hogy nem járhat annyira későre az idő, hiszen télen amúgy is korán sötétedik, mégis gyorsabban szedtem a lábaimat. Emmett éppen a verandán várakozott, és fülig érő vigyorral konstatálta a megjelenésemet.

– Azt hittem, hogy már lemészároltad az egész erdőt, azért tart ilyen soká, míg visszajössz. Milyen volt a felhozatal? – kérdezte, de válaszra sem várva tovább folytatta. – Amúgy arról még nem is esett szó, hogy Carlisle mit szólt a ti kis parkolói ruhaszaggató mozgalmatokhoz?

– Először is, rajtunk volt minden ruhánk, másodszor pedig – néhány másodperces hatásszünetet tartottam, aztán folytattam csak –, laposra foglak verni – dörrentem rá.

Em arcán egy arcrepesztő vigyor terült szét, a következő pillanatban aztán ő is előre lendült és én is. Fél úton találkoztunk és az összecsapódásunk hangja vetekedett egy kisebb menydörgésével.

– Micsoda jobb horog, Eddy fiú, ez az. Tudtam én, hogy szükséged van egy kis feszültséglevezésre, vagy inkább csak attól az energiától szeretnél megszabadulni, amit a Belluskával tervezett, de aztán végül elmaradt pásztorórához gyűjtögettél? – cukkolt tovább, de a következő ütésemtől legalább harminc métert repült, ami belé fojtotta a további szavakat.

– Anyám, borogass – tápászkodott fel Em egy pillanattal később a földről. – Te aztán tényleg gyűjtögetted a szuflát az összecuppanáshoz – kezdett bele megint a froclizásba.

Teljesen kikapcsoltam, csak egyetlen cél lebegett a fejemben, még pedig, hogy igazán megleckéztessem Emet, és kár lenne tagadnom, de volt abban valami, amit Em mondott. Ki kellett engednem a gőzt. Nem figyeltem a családom gondolataira sem a külvilágra, csak Emmettre, nehogy kicselezzen. Így történhetett meg az is, hogy fel sem figyeltem a földúton közeledő autóra, csak akkor mikor már kiért a fák közül. A pillanatnyi figyelmetlenségemet pedig kihasználta Emmett és egy másodperccel később már a levegőben találtam magam. Carlisle a fékbe taposott, én pedig tovább repültem, majd jó negyven méterrel a Mercedes előtt értem földet, mintha nem is én lennék, természetesen pofára esve, miközben az autó reflektora megvilágított. Ha nem lett volna vámpírhallásom is könnyedén eljutott volna hozzám a rémült sikoly, majd az egy pillanattal később kivágódó kocsiajtó. Hallottam az apró lábak puffanását, ahogyan egyre közelednek felém, és az eszeveszett tempóban dobogó szívet, mely a legcsodásabb aromát pumpálta a legcsodásabb test ereibe. Továbbra is a földön feküdve hallgattam szerelmem szívdobogásainak gyönyörű melódiáját, míg nem felhangzott kétségbeesett hangja.

– Edward?

A következő pillanatban mellém rogyott, majd egyik kezével próbált fordítani rajtam. Segítettem neki, és a hátamra gördülve pillantottam rémülettől csillogó csokoládé íriszeibe.

– Jól vagyok, ne aggódj – mosolyogtam rá, majd végigsimítottam elefántcsontszín arcán.

– Ez az Bella, ne aggódj Edwardért – termett mellettünk Emmett –, kutya baja. Bár lehet, hogy mégis szüksége lenne rád, hogy terheléses vizsgálatot végezz rajta, vajon meddig bírja szuflával – húzogatta a szemöldökét és széles vigyorral bámult ránk.

Bella, amint felfogta Emmett szavainak az értelmét, fülig elpirult és alsó ajkát beharapva nézett rám. Ha nem állt volna apám néhány méterre tőlünk – időközben kiszállt a kocsiból, hogy megnézze, egyben vagyok-e –, és Emmett-mentes lenne a környék, magamra rántanám Bellát, és addig csókolnám, míg bírja szusszal, annyira megrontott kipirult arcának és beharapott ajkának látványa.

– Mi történt, Edward? – lépett oda hozzám Carlisle.

– Emmett beszólogatós kedvében volt, én meg verekedősben. Egyikből következett a másik – rántottam meg a vállam, majd a szám széle megrándult, ahogyan apám a szemeit forgatta.

– Ha most megbocsát az ifjú gerlepár, angolosan távoznék. Meg kell keresnem Rose bébit, hátha ellátja néhány sebesülésemet – magyarázkodott, és a fantáziája közben pikáns képek tucatjait villantotta fel.

A következő pillanatban Emmett már ott sem, Bella pedig rajtam volt. Ép kezével megtámaszkodott mellettem, majd elmotyogott egy sziát, és kívánatosan duzzadó ajkait az enyémekre csúsztatta. Felsóhajtottam, majd nyomban viszonoztam a csókot, és derekát átkarolva húztam magamhoz még közelebb, de közben vigyáztam, nehogy sérült kezének még nagyobb baja essen.

A meghitt pillanatnak egy torokköszörülés vetett véget.

– Kilencre asztalfoglalásotok van, és nem lenne jó, ha elkésnétek – csilingelte Alice, majd óvatos mozdulatokkal leszedte rólam Bellát.

– Asztalfoglalás? – kérdezte Bella és értetlenül váltogatta közöttünk a tekintetét.

– Tartozom neked egy vacsorával, emlékszel? – kérdeztem vissza és felpattantam a földről.

– Persze, hogy emlékszik – válaszolta Alice Bella helyett, majd szerelmemet a karjánál fogva húzta be a házba, egyenesen a szobájába.

„Mozgás készülődni” – üzente még a kobold gondolatban.

Jó húsz perccel később a lépcső alján várakoztam Bellára. Alice rejtegette előlem a gondolatait, így fogalmam sem volt, hogy szerelmemet milyen ruhába öltözteti.

– Alice, én akkor is úgy gondolom, hogy ehhez a ruhához nagyon hideg van.

– Az étteremben kellemes meleg lesz. Higgy nekem, ha bikiniben mész sem fogsz fázni.

Még csak az kellene – csattantam fel magamban. – Így is meg fogják bámulni, hát még ha bikiniben jönne? Biztos vagyok benne, hogy kocsányon lógna az összes férfi szeme.

Alig telt el két perc és hallottam a magas sarkú cipők kopogását, ahogyan Bella a lépcsők felé igyekszik. Automatikusan pillantottam fel, és a szám elnyílt, ahogyan megpillantottam őt. Mindig is gyönyörűnek találtam őt, de most nem voltak szavak, amivel le lehetne írni, mennyire csodálatosan nézett ki. Szív alakú arcán szolid smink, karcsú testén egy testhez simuló kék ruha, míg lábain a ruha színével megegyező magas sarkú volt. Nagyot nyeltem, ahogyan a tekintetem végigsiklott vékony lábain, aztán a ruha mély dekoltázsán. Bella mosolyogva sétált le a lépcsőn, és állt meg alig egy lépésre tőlem.

– Mit gondolsz? – kérdezte majd lassú kört írt le, hogy minden irányból megcsodáljam.

– Gyönyörű vagy – szóltam rekedten majd, hogy még szélesebb mosolyt varázsoljak csodaszép arcára, hozzáfűztem. – Azt hiszem, hogy egy picivel kevesebb időre lesz szükségem.

Bella szemeinek villanásából tudtam, hogy értette, mire céloztam.

– Szent Habakuk! Ha nem lennék házas és halálosan szerelmes a feleségembe, lenyúlnálak Edwardtól – jelent meg Emmett és Rose a lépcsők tetején és bátyám a kelleténél tovább tartotta a szemeit Bellán.

– Tökéletes válasz – pillantott Rose Emre. – Nagyon jól nézel ki, Bella – nézett aztán mosolyogva szerelmemre.

– Köszönöm – mondta Bella kissé elpirulva.

Alice egy ügyes mozdulattal odadobott nekem egy hosszú, fekete kabátot, amit felsegítettem Bellára, majd a karomat nyújtottam, amit ő készségesen elfogadott. A garázsban besegítettem a kocsiba, majd én is beültem. Már éppen indítottam volna, amikor oldalra pillantva láttam, hogy Bella mosolyog.

– Mi az? – kérdeztem kíváncsian.

– Az, amit mondtál – felelte.

– Ennyire örülsz annak, hogy…

– Pszt! – csittegett le. – Itt még a falnak is füle van.

Beindítottam a kocsit, majd kitolattam a garázsból és tövig nyomtam a gázt, ugyanis a műszerfalon lévő digitális óra szerint nyolc óra harmincnégy perc volt.

– És még az én vezetési stílusomat kritizáltad – szólalt meg fél perccel később, miközben az ülésbe kapaszkodott.

– Ha nem sietek, akkor nem érünk oda időben.

– Tuti, hogy kilencig nem érünk oda az étteremhez – vigyorgott rám.

– Fogadjunk, hogy mégis – pillantottam rá.

– Mi legyen a fogadás tétje? – kérdezte kíváncsian.

– A győztes dönt, hogy mit szeretne – feleltem.

– Rendben, benne vagyok – vigyorgott rám huncutul.

Egy pillanatig álltam a tekintetét, majd az út felé fordulva még jobban a gázra tapostam.

Megjegyzés: Bella ruhája: ITT.