Eternity - 45. fejezet

Sziasztok!

Vasárnap lévén meghoztuk a frisset, ami bővelkedik eseményekben. Még én is megdöbbentem néhol (Szylu), szóval reméljük, hogy tetszeni fog Nektek is!

Persze kiderül majd egy s más, de sok-sok újabb kérdés vetődik fel, mert hát... Oké, nem tudom befejezni a mondatot! :D

Oh, igen, egy közérdekű közlemény! Ezzel a fejezettel szeretnénk nagyon boldog szülinapot kívánni Krisznek és Dorszíínak és sok-sok puszit küldünk Nekik! És az Eternity is most - pontosan nyolcadikán - ünnepelte a szülinapját, szóval bulizunk! ;)

És ezennel a fejezet!

Pusz

Pupi & Szylu

45. fejezet

Ki a negyedik személy?

„‘cause I’m broken when I’m open
And I don’t feel like I am strong enough
‘cause I’m broken when I’m lonesome
And I don’t feel light when you’re gone away”

(Seether ft. Amy Lee – Broken)

(Edward szemszöge)

Az általam annyira megvetett Mike apja, Raymond Newton – akit, mint kiderült Charlie nevezett ki utódául – szikrázó szemekkel nézett rám, de úgy tűnt, hogy ezt csak én vettem észre. Mosolyt erőltetett az arcára, melynek vonásait szinte hajszálpontosan örökölte a nyamvadt fia, aztán kifejtette Carlisle-nak, hogy bár nagyon kedveli a családunkat – hazug disznó! –, nem tehetett mást, minthogy behozott, mikor gyorshajtáson kapott – a megengedett nyolcvan helyett száznyolcvannal mentem; na és? – ráadásul még a szonda is elszíneződött – hogy szakadt volna rá a plafon az orbitális hazugsága miatt. Az ég szerelmére, vámpír vagyok, hogy a fenében tudnék illuminált állapotba kerülni? Carlisle csak bólogatott azon, amiket mondott Mr. Newton, de belül ő is fortyogott a dühtől, akárcsak én. Carlisle a legnyugodtabb személy, akit létezésem során megismertem, de az adott pillanatban azon morfondírozott gondolatban, hogy az asztalba vagy a falba verje bele Raymond fejét.

Még csak három napja volt a város rendőrfőnöke, de ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy besározza a Cullen család makulátlan hírnevét az ostoba hazugságaival, hiszen máris szárnyra keltek a pletykák, hogy a tiszteletreméltó Carlisle Cullen fia részegen, félőrült módjára száguldozott az utakon.

És mindezt miért csinálta? – gondolkodtam el abban a pillanatban, hogy a csuklóimra pattintotta a bilincset, de a következő másodpercben pontosan az ő gondolatai árulták el az okot. A magyarázat nagyon egyszerű volt. Az egészet azért csinálta, mert Bella belém szeretett és velem jött össze, nem az ő fiával. Elgondolása szerint én elnyomom Mike-ot az iskolában, miattam nem tud rendesen kibontakozni, és találni magának egy csinos, okos lányt, pontosabban nem sikerült magához édesgetnie Bellát. Hisz mennyire jól mutatott és hangzott volna, ha a környék legfelszereltebb sportbolt tulajdonosának fia meghitt viszont ápol a rendőrfőnök lányával.

A kezeim ökölbe szorultak, ahogyan elképzeltem Mike-ot és Bellát együtt. Hányingerem lett attól a rémképtől, hogy Mike az én Bellám karcsú derekát karolja és az én szerelmem kívánatos ajkaira nyomja az átkozott száját. Az agyvérzés kerülgetett attól, ha belegondoltam, milyen önelégült seggfej lenne, ha Bellának a szívét és a testét is magáénak tudhatná. A birtoklási vágy előtört belőlem és mindennek ellenére – hogy Bella elhagyott és elment a városból, sőt az államból is – kissé elmosolyodtam azon, hogy ő már visszavonhatatlanul az enyém. Én voltam kerek e földön az első, akinek tökéletes testét adta, én voltam az első, aki érezhette a forróságát, mely körülölelt, mikor a testünk eggyé olvadt. Én voltam az első, akinek a nevét nyöszörögte és a hátát karmolászta, hogy bár lehetetlenség lett volna, de kerüljek hozzá még közelebb, legelőször az én karjaimban remegett a gyönyörtől elgyengült teste. És attól, hogy ezeket a „kiváltságokat” soha senki nem veheti már el tőlem még szélesebb lett a mosolyom.

Raymond Newton lecsukhat, sárba tiporhatja a hazugságaival a családunk hírnevét, tehet bármit, azon akkor se változathat, hogy Bella szerelme az enyém, hogy az ártatlanságát én vettem el.

Carlisle kezet fogott a rendőrfőnökkel, majd maga előtt tolva kitaszigált az őrsről. Amint kiértünk a szabadba a nadrágjába törölte azt a kezét, melyet Mr. Newton megfogott – undorodott attól, hogy egy olyan nyomorult, hazug disznó hozzáért. Fogadott apám sosem csinált ehhez hasonlót, bár voltak emberek, akiket kevésbé kedvelt, mint a többieket, mégsem iszonyodott még annyira senkitől sem, hogy ne bírja elviselni valaki kézfogását.

– Még hogy a fiam ittas állapotban vezetett – morogta inkább csak saját magának, mint nekem. Aztán nyilvánvalóan nekem címezve a mondandóját fordult felém. – Gyere, Edward, hazamegyünk, és rögtön lezuhanyozhatsz, hátha a pórusaidba még nem ivódott bele ez az elviselhetetlen bűz! Jobb, ha hazáig levegőt se veszek, mert tuti kijön belőlem az éjjel levadászott szarvas vére. Bár lehetetlenségnek tűnik, a szemeimet is csípi ez a szag.

– Sajnálom! – motyogtam bűntudatosan, miközben a helyére pattintottam a biztonsági övet, pedig én igazán nem tehettem arról, hogy az őrsön dolgozó takarítók nem kezdenek semmit a cellákban – három volt belőle: a nőknek, a férfiaknak és a valami okból az elkülönítésre rászolgáló letartóztatottaknak – terjengő izzadtság és az ezzel keveredő vizelet bűzével.

Az egész család a nappaliban ült, mikor beléptünk a házba, és Emmett hozva a szokásos formáját viccelődni kezdett.

– Ó, anyám, ez az orrfacsaró buké tőled jön? – fogta be az orrát, és a száját elhúzta. – Jobb lesz, ha kiállsz a kocsifelhajtóra, én meg hozom a locsolót és az autómosó sampont, mert a sima zuhany nem fog segíteni rajtad, csak végighordozod a szagot a házban.

– Emmett, ne piszkáld most az öcsédet! – szólt rá Carlisle szigorúan, de bátyám nem vette komolyan őt. – Menj, zuhanyozz le, utána majd beszélgetünk! – fordult aztán felém, és a vállamra tette a kezét.

– Mégis miről? – húztam össze gyanakvóan a szemeimet, és sorra végignéztem a családomon, akiknek a gondolataik némák voltak.

– Menj, zuhanyozz le! – ismételte önmagát Carlisle, én pedig teljesítettem a kérését.

Körülbelül fél óra múlva, alapos suvickolás után, frissen és legfőképp illatosan nem pedig szagosan ültem a nappali egyik fotelében és arra vártam, hogy a családom befejezze a bámulásomat, és megkérdezzék azt, ami mindannyiuk gondolataiban „felvillant”. Míg én zuhanyoztam, Carlisle elmondta nekik az elméletét, hogy miért hazudta azt Raymond Newton, hogy ittas voltam. És az az elmélet, amivel fogadott apám előállt, nem szimplán teória volt, hanem a teljes igazság, amelyet még az őrsön megerősítettek Mr. Newton gondolatai.

– Ha más nem él a lehetőséggel, akkor én kérdezem meg – áldozta fel magát Rosalie, de még várt néhány másodpercet, hátha valaki más mégis szeretne helyette kérdezni. Mikor a többiek továbbra is némák maradtak, Rose nagyon sóhajtott, majd kibökte: – Mit kerestél a 101-es úton, hogy Mr. Newton le tudott fülelni Forks és Port Angeles között?

– Seattle-be készültem, hogy valamelyik járattal Jacksonville-be repüljek... Bella után – feleltem magától értetődően.

– Akkor hajrá! – csapta össze a tenyereit Emmett, és gondolatban biztosított arról, hogy jó ötlet a dolog. – Menj utána és hozd vissza őt meg Charlie-t is, mert ha így folytatjuk, sorra lecsuknak mindannyiunkat, mert Mr. Newton utál téged, amiért te vagy a legszexibb srác a suliban, és nem a nyálgolyó fia.

– Kössz, Emmett – motyogtam bátyámnak. – Mindjárt megyek pakolni, aztán indulok is Seattle-be, bár valószínűleg futva, most hogy bevonták a jogsimat. Alice, foglalj nekem jegyet a legkorábbi járatra! – kértem húgomat, aztán már fel is pattantam a fotelből és a szobám felé vettem az irányt.

Megtorpantam, amikor egyetlen szó, egy olyan szó hagyta el húgom ajkait, amit álmomban sem gondoltam volna.

– Nem!

Összezavarodottan fordultam felé, és kértem, hogy ismételje meg amit mondott, mert valószínűleg rosszul hallottam. Mikor megint a nem szócska hagyta el a száját, a szemeim kidülledtek és úgy éreztem, hogy valamiről lemaradtam.

– Alice, mi történt? Miért mondtad ezt? – érdeklődtem leplezetlen kíváncsisággal, és közben az elméjében kutakodtam, hátha onnan elcsíphetek némi információt. Azonban a gondolatai furcsán némák voltak. – Alice! – ejtettem ki a nevét sokkal több dühvel a hangomban, mint szerettem volna. Idegesített, hogy nyilvánvalóan titkol valamit.

– Hát jó, ha annyira tudni akarod, ha annyira tudni akarjátok – pillantott a többiekre is. – Bella elment, lelépett, érted? Nem szólt neked sem arról, hogy elköltözik, sem arról, hogy hová megy, ami azt jelenti, hogy nem akarta, hogy tudd. Természetesen elkerülhetetlen volt, hogy megtudtad, az pedig a sors fintora, hogy Mike kibökte neked, hogy Jacksonville-be mentek. De ha Bella azt akarta volna, hogy utána menj, akkor hagy búcsúlevelet, vagy valahogy értesít. Tehát, fogd fel, Bella nem akarja, hogy utána menj!

Hátrahőköltem Alice hangsúlya és szavai miatt, egyszerűen felfoghatatlan volt számomra, hogy annyira az ellen van, hogy elmenjek Belláért. Aztán valami szöget ütött a fejemben, és gyanakvóan léptem oda Alice-hez.

– Honnan tudod, hogy nem hagyott búcsúlevelet? – faggattam durván.

– Mert akkor láttam volna azt is, hogy levelet ír.

– Mi az, hogy azt is? – kiabáltam dühtől szikrázó szemekkel, de aztán megvilágosodtam, és miután rövid, hitetlenkedő kacaj hagyta el a számat, a homlokomra csaptam. – Én naiv azt hittem, Bella valahogyan kicselezett téged, hogy addig ne jöjj rá a költözési szándékára, amíg késő nem lesz megállítani őt, de...

– Edward, mire célzol? – kotyogott közbe Rosalie, így kötelességemnek éreztem, hogy mindenkit beavassak a történtekbe.

– Arra célzok, hogy Alice már rég tudja, hogy Bella elment. Azért nem akartál visszaengedni Forksba, hogy segíts neki lelépni anélkül, hogy rajtakapnám? Végig összejátszottál vele? – ordítottam alig tíz centire Alice arcától. – Talán már előtte mesélt neked arról, hogy menni akar?

– Te azt hiszed – ordított Alice is –, hogy azért nem szóltam neked, mert összejátszok vele? Neked fogalmad sincs arról, hogy...

– Mondd el, hogy miért ment el! Gyerünk – kiabáltam akkora hangerővel, amekkorával csak tudtam –, mondd el, hogy miért hagyott el!

– Azért nem szóltam neked – szólt normális hangerővel Alice –, mert reménykedtem benne, hogy esetleg meggondolja magát, és talán visszajön, mielőtt mi hazajönnénk.

– Meggondolja magát? Visszajön? – bukott ki belőlem hitetlenkedve. – Elköltöztek Alice, nem csak hétvégi kiruccanásra mentek. Talán azt hitted, hogy majdnem hat órás repülőút után isteni sugallat éri, hogy vissza kell jönnie? Ötszáz dolláros jegyár mellett nem hinném, hogy meggondolná magát. Szólnod kellett volna – suttogtam elkeseredve.

– Ő el akart menni, egyetlen szó nélkül akart kilépni az életünkből, és tiszteletben kell tartanunk a döntését – motyogta Alice és a tenyerét az enyémbe csúsztatta vigasztalásképpen. – Nem csak neked hiányzik, úgy szeretem őt, mint a testvéremet.

– Utána kell mennem, és meggyőzni, hogy bármit megteszek érte, csak jöjjön vissza.

– Alice-nek igaza van – sóhajtott Carlisle. – Nem akarja, hogy utána menj!

– Ezt nem akarom hallani többé – kiabáltam, és faképnél hagyva őket felrohantam a szobámba.

És ott is maradtam a következő tizenöt órában. Folyamatosan a válaszokat keresgéltem, hogy miért ment el búcsú nélkül Bella. A földszinten Jasper bekapcsolta a rádiót, majd némi keresgélés után a kedvenc rádióadójához tekert.

– Jó reggel, Seattle! – hangzott Jennifer Montreal ismerős hangja a készülékből. – Néhány perccel múlt hét óra, és a város már kezd élettel teli lenni. Szerda van, azaz már csak hármat kell aludnom, és a kis családommal mehetek Los Angelesbe a hétvégére. Ha más is tervez kiruccanást szombatra és vasárnapra, írják meg a jól ismert SMS számunkra, hátha így ötletet adnak másoknak a hét végére.

Alig jutottak el hozzám Jennifer további szavai, mert a figyelmemet teljes más kötötte le, egészen pontosan húgom látomása.

Felpattantam a kanapéról, ahol addig feküdtem, és a következő pillanatban már a szobájában álltam.

– Te takargasd előlem. Látni akarom – követeltem vészjósló hangon. Alice egy hosszú másodpercig csak bámult rám, de aztán megadta magát, és újra „lejátszotta” nekem az előbbi jelenetet.

Kétségbeesetten hunytam le a szemeimet, és csukva is tartottam őket egy ideig. Amikor aztán húgomra néztem, csak ennyit mondtam:

– Az első járattal megyek Jacksonville-be, és ebben senki sem tud megakadályozni!

(Bella szemszöge)

Tudom, ha az ember hallgatózik, akkor legalább legyen benne annyi „tisztelet”, hogy nem akad fent minden olyan dolgon, amit neki elméletileg nem is kéne hallania. Természetesen nem is azon voltam kiakadva, amiről beszéltek, hanem azon, akik beszéltek. Vagyis csak egy személy jelenléte borzolta fel a kedélyeimet, de az nagyon. Ennek köszönhetően a racionálisabb felem kivette az éves szabadságát, és egy pillanatig sem gondolkozva a következményeken léptem be a konyhaajtón, hogy belenézzek a már jól ismert aranybarna szempárba, ami aggódva tekintett vissza rám.

Pár pillanatig csak meredten bámultuk egymást, és szinte tapintható volt a helyiségben a feszültség, amit – szokás szerint – Renée ütött el egy egyértelmű kérdéssel.

– Kislányom, te nem alszol még?

Más körülmények között bedobtam volna valami frappáns választ, hogy „De, igen, csak alvajáró vagyok!” vagy valami ehhez hasonlót, de az agyam csak egyetlen mondatot skandált magában, mint egy régi, beragadt magnószalag. És ez a mondat ki is bukott belőlem.

– Te mégis hogy kerülsz ide?

Renée és Phil felszisszentek a cseppet sem udvarias kérdés hallatán, csak Charlie őrizte meg a hidegvérét, de nem úgy tűnt, hogy meg szándékozik magyarázni, miért ácsorog egy vámpír a konyha kellős közepén. Rendben, ők nem tudták róla, hogy vámpír, de…

– Bells, ezt jobb lenne, ha négyszemközt beszélnénk meg – érvelt lelki békém felborítója és azzal a kecsességgel odalépve hozzám, ami a fajtájára jellemző, már tolt is az ajtó felé. – Ha megbocsátanak, szeretnék egy kicsit kettesben lenni Isabellával!

A fogamat csikorgattam a teljes nevem hallatán, de nem tettem szóvá. Elég lesz neki végighallgatnia azt a szentbeszédet, amit levágok majd a szobámban, ez az apróság már nem oszt, nem szoroz. Amint beértünk a saját birodalmamba becsukta mögöttünk az ajtót, és felém fordulva már készültem arra, hogy elküldöm melegebb éghajlatra, de az arckifejezését látva elállt a szavam.

A máskor annyira kedves, és gyönyörű arcvonások most eltorzultak a dühtől, a szemei pedig vészjóslóan csillogtak. Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsam az elkínzott nyögést, ami fel akart szakadni a torkomból és lesütött pilláimon keresztül a padlót fixíroztam, hogy ne kelljen ránéznem.

– Ülj le! – szólt rám, és már le is huppantam az ágy végére.

Arra számítottam, hogy majd belekezd egy hegyi beszédbe, és napestig hallgathatom, hogy mennyire felelőtlen, meggondolatlan és gyerekes vagyok, de ehelyett elkezdett fel és alá masírozni előttem, amibe még a szemem is belesajdult.

A csend egyre nyomasztóbb lett, ami még soha nem fordult elő ismeretségünk alatt, és ez most halálra rémített. Kínomban az ajkamat harapdáltam és közel jártam ahhoz, hogy egy halk imát is elmormoljak, amikor végre megszólalt.

– Nem értem – mondta, de ez a két szó is szíven ütött.

Nyeltem egy nagyot, hogy nyerjek egy kis időt, és kiszáradt szám is olyan állapotba kerüljön, amiben tudok beszélni.

– Ezt nekem kéne mondanom – suttogtam halkan.

Arra eszméltem fel, hogy a léptek hangja megszűnt, és a következő pillanatban Alex arca bukkant fel előttem, ahogyan leguggolt elém, és gyengéden a két keze közé fogta a fejemet.

– Miért nem mondtál semmit? – kérdezte és semmi vád nem volt a hangjában. Úgy aggódott értem, mint egy barát, amit senki nem tehetett meg, mert senkinek nem mondtam el a szüleimen kívül, hogy mi történt. – Felhívhattál volna és…

A mondatot már nem tudta befejezni, mert eleredtek a könnyeim, és egyszerűen csak belevetettem magamat a karjaiba. Amióta megtudtam a dolgokat, azóta képtelen voltam arra, hogy akárcsak egy könnyet is hullajtsak, és bárki bármit mondott nekem, nem tudott kiborítani. Most meg megjelent a küszöbömön Alex és pár mondattal olyan hatást idézett elő, ami kiverte nálam a biztosítékot.

Meg kell hagyni, hogy nem viselkedett úgy, mint ilyen helyzetben a pasik szoktak. Átfogta a hátamat a karjaival és magához húzott, hogy fekete pólóját minden nehézség nélkül itassam át a könnyeimmel, míg lassan ringatott és azt duruzsolta a fülembe, hogy minden rendben lesz.

Eddig csak az Edwarddal való szakításom miatt sírtam, most viszont mindenért. Azért, hogy egy sor olyan döntést kellett hoznom, amikről soha nem fogom megtudni, hogy helyesek voltak-e, vagy azért, mert már nem tudom visszacsinálni a dolgokat. Sírtam Edwardért és sírtam magamért is. Oké, rendben, bevallom: sírtam, mert sírni akartam.

Kis idő múlva, amikor már eléggé lecsillapodott a zihálásom és tudtam normálisan levegőt venni, Alex eltolt magától és figyelmesen fürkészte az arcomat. Arany szemei összeszűkültek, majd felsóhajtott – de nem engedett el az öleléséből – és belekezdett.

– Mivel még nem vagy olyan állapotban, hogy beszélj, ezért kezdem én – mondta és nem habozott. – Az egész úgy kezdődött, hogy valamelyik Cullen telefonált Denaliba, hogy te, meg a papád elköltöztetek Forksból.

– Mit kerestél te Denaliban? – vontam fel a szemöldököm és bár azt mondta, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy beszéljek, de azért kezdtem rendbe jönni.

– Hát… – jelenet meg egy halvány mosoly a szája szegletében és zavartan beletúrt a hajába. – Tudod, ez a Kate elég rendes lánynak tűnik és…

– Oké, oké, oké – tartottam fel a kezeimet. – Egy szót se többet. Nem akarom tudni.

– Na, szóval ott tartottam, mielőtt még belevágtál a szavamba, hogy megtudtam a hírt, hogy elköltöztetek Forksból és ez, valljuk be őszintén, nem kicsit, hanem nagyon furcsa volt számomra. Ezért visszamentem Forksba és egy kicsit körülszaglásztam. A Doki irodájában megtaláltam a mappádat és…

– Hogy jutottál be Carlisle irodájába? – emelkedett meg pár oktávval a hangom.

– Jaj, Bells, ne akadjunk fent minden kis részleten – legyintett. – De ha szeretnéd tudni, akkor nem is olyan nagy kunszt betörni egy kórházba… Főleg nem vámpírként. Nem is értem, hogy ez eddig miért nem fordult meg Edward fejében – töprengett az állát kocogtatva az egyik ujjával.

– Talán mert benne nincs meg az a hajlam, hogy törvénysértő dolgokat csináljon? – védtem meg ösztönösen szerelememet. – Jah, és hogy kémkedjen az apja után?

– Kösz a dicséretet – vigyorgott Alex, a hamisítatlan, majd komolyra vette a dolgot. – Szóval a tények tudatában azt még megértem, hogy nekem, a barátodnak nem szóltál, de azt már nem tudom megérteni, hogy Edwardnak, a pasidnak miért nem mondtad el ezt az egészet?

Nem tehettem róla, ismét le kellett sütnöm a szememet, és halkan mormoltam csak az orrom alatt, de annyira, hogy még Alexnek is vissza kellett kérdeznie.

– Ezt még egyszer, ha kérhetem – fordította maga felé az arcomat, és nem tudtam elbújni kutakodó tekintete elől.

– Mert…