Eternity - 44. fejezet

Sziasztok!

Hát, megérkeztük!

Tudjuk, hogy nehéz szülés volt – visszazökkenni egy hónap kihagyás után nem kicsit megterhelő –, de megpróbáltuk szívünket és lelkünket is beletenni, és reméljük, hogy tetszeni fog.

A fejezet elején található idézet Szylu aktuális kedvencéből található, amit itt hallgathattok meg! Remek kis szám – Szylu voltam! :D

Oké, nem húzzuk tovább az időt, íme a fejezet!

Jó szórakozást hozzá!

Pusz

Pupi & Szylu

U.i.: A végét olvasva rájöttem, hogy vannak dolgok, amiken egy hónap kihagyás sem változtat! ;)

44. fejezet

Nem minden az, aminek tűnik

„You were my conscience

So solid now you're like water

And we started drowning

Not like we'd sink any farther

But I let my heart go

It's somewhere down at the bottom

But I'll get a new one

And come back from the hope that you've stolen”

(Paramore: Monster)

(Bella szemszöge)

Nem tehettem róla, az arcomra egy apró mosoly kúszott, amikor elakadt a lélegzete és az egész teste megfeszült a karjaimban. A kisördög ott bujkált bennem, így felemeltem a fejemet kockás hasáról – éppen a köldökét kényeztettem – és pimaszul odaszóltam neki.

 – Lélegezz!

 – Nem... nem… – nyelt egyet és végre nagy nehezen, de rekedtes hangon kinyögte. – Nem megy, egyszerűen képtelen vagyok rá.

 – Oh, szóval azt szeretnéd, ha befejezném? – vontam fel a szemöldököm, és már éppen gördültem volna le róla – aminek következtében nagy valószínűséggel a padlón kötök ki, de az adott helyzetben az a legkevésbé sem érdekelt –, amikor egy könnyed mozdulattal maga alá gyűrt és mélyen a szemembe nézett.

Ez volt az a pillanat, amikor tudtam, hogy ha megszólalok, akkor jó eséllyel teszek tönkre mindent, ami eddig történt, ezért makacsul álltam a tekintetét, mire pár másodperc múlva színpadiasan felsóhajtott és megcsóválta a fejét.

 – Soha nem fogok tudni kiigazodni rajtad – motyogta és lehajolt, hogy egy édes csókban forrjunk össze.

A kezeim automatikusan indultak meg lefelé, hogy megszabadítsák őt az utolsó zavaró ruhadarabtól is. Finoman akasztottam be az ujjaimat a boxere szélébe, és amikor elkezdtem lefeszegetni róla, egy apró morgás hagyta el a mellkasát, de nem ellenkezett. Természetesen a testhelyzetünk nem tette lehetővé, hogy eltávolítsam a boxert, és egy idő után elégedetlen nyögdécselés szaladt ki a számon, amit persze ő is észrevett.

 – Csak nincs valami problémád? – kérdezte nyájasan a nyakamban lévő kis gödröcskétől és óvatosan a fogai közé csippentette a bőrömet.

 – Nem, tulajdonképpen tökéletesen megvagyok, csak… – nyögtem és sehogy sem sikerült véghezvinnem a tervemet.

A galád csak kuncogott és lecsúszott, hogy aktív elfoglaltságba kezdjen a mellkasomon, aminek köszönhetően a kezeim remegni kezdtek, és ha akartam volna, sem tudtam volna lecibálni róla azt az átkozott ruhadarabot.

 – Ez… nem… ér – nyöszörögtem, és belemartam a hátába.

 – Ezt kifejtenéd bővebben is? – tudakolta és még lejjebb csúszott, amivel sikerült az összes levegőt bennrekesztenie a tüdőmben. – Tudod, gondolatolvasó vagyok meg minden, de nálad ez valamiért nem megy.

 – Az… hogy... – Beleharaptam az alsó ajkamba, és majdnem kicsordult a vérem, hogy vissza tudjam fojtani a torkomból feltörni készülő nem éppen visszafogott nyögést.

– És még én mondtam azt egyszer, hogy az ágy olyan kezdőknek való, mint Emmett! – mormolta, és az én számat reakcióként egy jóleső nyögés hagyta el.

Édes Istenem! Ha már itt így reagálok rá, mi lesz később? – gondoltam és megpróbáltam összehozni az este utolsó épkézláb gondolatát. Persze nem azok a szavak jöttek a számra, amiket szerettem volna, de az eredmény tudatában így sem lehetett okom panaszra.

 – Vedd le! – tuszkoltam ki nagy nehezen azt a két szót magamból, ami eszembe jutott és a következő tizedmásodpercben már hallottam is az anyag jól ismert reccsenését.

Most adtam hálát az égnek Alice miatt, aki pár héttel ezelőtt egy komplett gardróbszekrénnyel állított be, mondván, hogy soha nem lehet tudni, mikor lesz szüksége a bátyjának egy ruhacserére.

 – Nem bírok tovább várni – suttogta Edward a fülembe, miután felkúszott hozzám.

Szavainak bizonyítékaként láttam a szemében lobogó szenvedélyt és a fekete íriszek is a folytatásról győztek meg.

Készségesen fontam csípője köré a lábaimat és megcsókoltam őt. Arra számítottam, hogy a szavaiból kicsendülő türelmetlenség majd a mozdulataiban is megnyilvánul, ezzel szemben gyengéden, szinte már büntetnivalóan lassan olvasztotta egybe a testünket, de az érzés leírhatatlan volt.

Mint amikor legelső alkalommal szeretkeztünk és elfeledkezve mindenről fedeztük fel egymás testét. Most a lassú vágy uralta a cselekedeteinket, de ez így volt jó. Mintha ő is minden egyes pillanatot az emlékezetébe akart volna vésni – ezt persze ő meg is tehette, köszönhetően a vámpírmemóriájának –, nem csak én.

Kezeimmel minden porcikáját érintettem, így biztosítva magamnak a könnyebb emlékezést és nyújtottam a percem, amennyire csak tudtam. A testünk egyszerre mozdult, éreztük egymás rezdüléseit és amikor mindkettőnket elkapott az édes bódulat, egymás nevét nyögtük és Edward halkan a fülembe mormolta:

 – Szeretlek.

 Egy halk, de eléggé felismerhető kattanásra ébredtem fel, és kótyagosan lepillantva láttam, hogy Charlie becsatolta a biztonsági övemet.

 – Hamarosan leszállunk – magyarázta és visszadőlt a mellettem lévő ülésre.

 – Oh – motyogtam zavartan és visszafordultam az ablak felé.

 A gondolataim még mindig zavarosak voltak, ahogyan felidéztem magamban az utolsó együtt töltött éjszakámat Edwarddal, és a lelkiállapotom helyreállításán az sem segített, hogy Charlie beszéltetni próbált.

 – Azt gondolná az ember, hogy felriadsz arra, ha belebeszélnek a hangosba, erre csak egy apró kattanás kell, és úgy nézel ki, mint akit egy egész rézfúvós zenekar ébresztett.

 – Apu, ma roppant szellemes hangulatodban vagy! – vágtam vissza éppen akkor, amikor a gép egy eléggé jól érezhető döccenéssel földet ért.

Nem kapkodtuk el a leszállást, komótosan pakoltuk össze a cuccainkat, és mikor az egyik stewardess finoman a tudtunkra hozta, hogy jó lenne, ha sietnénk, Charlie úgy ráförmedt, hogy szegény lánytól nekem kellett bocsánatot kérnem apám viselkedése miatt.

A repülőgép ajtajában állva egy ismeretlenül ismerős érzés kerített a hatalmába.

Néhány hónappal ezelőtt azt hittem, hogy nem tudok majd hétágra sütő nap nélkül élni, de egész szépen megvoltam nélküle Forksban. Most pedig úgy gondolom, hogy nem tudok Edward nélkül élni… Vajon az ő hiányával is megbarátkozom majd?

Mit nem adnék azért, ha a nap sugarai helyett, ő simogatná az arcomat...

A helyzetre a következő kifejezés illett leginkább: elmondhatatlanul furcsa. Hónapokkal ezelőtt ugyanúgy bőröndöket húzva magam után sétáltam ki egy repülőtérről, de néhány dolog most különbözött az akkori helyzettől. Először is: januárban Seattle-ben landoltam, most viszont Jacksonville-ben. Másodszor: akkor még nem ismertem Edwardot, most viszont... szinte beleőrülök a hiányába. Harmadszor pedig: hónapokkal ezelőtt apámhoz készültem, most viszont apámmal voltam. Anya és Phil egy fekete Chevrolet Tahoe oldalának dőlve vártak minket, és más körülmények között bizonyára mosoly ült volna az arcukon, de így, ebben a helyzetben... Anya ölelésre nyújtotta a karjait, és én a csomagokat kiejtve a kezemből bújtam hozzá.

– Szia, anya – üdvözöltem őt és arcomat a hajába fúrtam.

– Szia, kicsikém – ölelt szorosan magához. – Remélem, jól utaztatok.

Furcsa volt látni, ahogyan anyu megpuszilja aput, és ahogyan Phil is üdvözli őt, ráadásul barátságos kézfogással.

Az egész annyira abszurd volt, és kissé ijesztő is. Persze anya és Charlie beszélő viszonyban voltak annak ellenére, hogy Renée több mint egy évtizeddel ezelőtt a karjaiba kapott engem és egy rövid búcsúzkodást követően kisétált a forksi házból, és sosem tért oda vissza, így hagyva el az apámat. Néhány férfi ezt nem bocsátaná meg. Ebből is látszott, hogy Charlie áldott jó ember, aki szemmel láthatóan még mindig gyönyörűnek találja az anyámat, legalábbis a pillantása, ahogyan végigsiklott a szeme a volt feleségén, pontosan erre utalt.

Nem hagyták, hogy segítsek bepakolni a bőröndöket a csomagtartóba, így bevergődtem a hátsó ülésre, és a helyére pattintottam a biztonsági övemet. Azt sem tudva, hogy mit teszek, vettem elő a telefonomat a kistáskámból, majd nyomtam meg az egyik gombot, hogy bekapcsoljam a készüléket, és már az üdvözlőüzenet is megjelent a képernyőn, mikor felfogtam, hogy mi a fenét művelek. Az ujjam már a kikapcsoló gombon volt, mikor ugrottam egy aprót a telefon csipogása miatt. Remegő kézzel nyitottam meg az üzenetet, és félig megkönnyebbülve, félig csalódottan állapítottam meg, hogy nem Edwardtól érkezett. Az SMS szerint a hangpostámon valaki üzenetet hagyott.

– Indulhatunk? – rángatott ki a kis világomból Phil hangja, mire ijedten összerezzentem. Kikapcsoltam a telefont, mielőtt kísértésbe esnék – biztos voltam benne, hogy az az üzenet Edwardtól érkezett –, és miközben a táskámba dobtam, bólintottam, hogy mehetünk.

Igazán szép volt a ház, amit anyu és Phil vásároltak. Semmi flancolás, semmi feltűnő házszín.

A szükségszerű beszélgetést lehetőség szerint elhárítottam és kértem anyát, hogy mutassa meg az én saját birodalmamat. Ahogyan a ház, úgy a szobám is nagyon egyszerű volt, talán ez játszott közre abban, hogy az első pillanatban beleszerettem. A tekintetem a helyiség tüzetesebb átnézésekor legelőször az ágyra siklott: kétszemélyes volt, sötétkék takaróval lefedve. Ennek látványától a gondolataim egy pillanat alatt kalandoztak el. Eszembe jutott néhány alkalom, hogyan bújtunk össze Edwarddal a forksi kicsi ágyamban, hogy mindketten kényelmesen elférjünk, és minél közelebb lehessünk a másikhoz. Biztos voltam benne, hogy itt is szorosan egymásba kapaszkodva feküdnénk, holott a fekvő alkalmatosság kétszer akkora, mint ott volt. Megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba, és próbáltam minél gyorsabban elűzni a múlt emlékeit. Felesleges volt azon merengenem, úgy bújnék-e hozzá szerelmemhez, hogy egy kívülálló talán azt hinné, egy test vagyunk, hiszen ez az egész lehetetlenség. Edward már nem az enyém, és én sem vagyok az övé. Én magam döntöttem így, én döntöttem mindkettőnk sorsáról az ő szava nélkül, holott néhány héttel ezelőtt haragudtam, mikor Edward a véleményemet sem kérve egyedül határozott a testiség kérdésében – szerencse, hogy aztán sikerült jobb belátásra bírnom.

A gyomrom görcsbe rándult, ahogyan pikáns képek garmada pergett le a szemeim előtt az együttléteinkről. Mintha hallottam volna Edward morgásait, és érezni véltem a testemen hosszú ujjainak érintéseit. Mikor megborzongtam, kényszerítettem magam, hogy fejezzem be az ábrándozást.

– Elég! – morogtam magam elé, és ismét megráztam a fejem, mint percekkel korábban. – Felejtsd el a múltat, Bella! – követeltem magamtól, majd az ágyon lévő bőröndökhöz léptem, melyeket Charlie és Phil hoztak be alig egy órával ezelőtt.

Lassan láttam neki a kipakolásnak, és a tevékenységemet csak akkor hagytam abba, mikor kaparást hallottam. Az ajtóhoz siettem, és beengedtem Jacket, aki a következő pillanatban már az ágyon kuporgott. Az első mancsaira támasztotta a fejét, és bánatosan nézett rám. Odasétáltam hozzá, és miután lehuppantam mellé, az ölembe húztam. Szomorú tekintetét az enyémbe fúrta, és hozzádörgölődött a kezemhez, hogy simogassam.

– Mivel nem tudsz beszélni, fogalmam sincs, hogy mi ez a bús arckifejezés – motyogtam neki, és a nyaka tövét vakargattam gyengéden. – Csak arra tudok gondolni, ami az én bajom is. Neked is hiányzik? – tudakoltam tőle. – Bár ki nem állhattad őt... vagy csak féltékeny voltál rá, amiért vele is törődtem, nem csak veled.

Jack nyüszített egyet, majd kimászott az ölemből és a szoba sarkában lévő fotelba feküdt. Nagyot sóhajtottam, aztán folytattam a megkezdett tevékenységemet, és sorban kipakoltam minden bőröndből. Már csak a nadrágok voltak hátra, mikor Phil belépett a helyiségbe.

– Bella! – emelkedett a hangja néhány oktávval feljebb, mikor két nadrággal a kezemben felé fordultam. – Mi a fenét csinálsz? Neked pihenned kellene.

– Ne aggodalmaskodj már – legyintettem könnyelműen –, minden oké. És valakinek ki is kellett rámolnia ezekből – intettem az üres bőröndök és utazótáskák felé.

– De hát...

– Nincs semmi de – mordultam rá, de aztán rögtön megbántam a kitörésemet. Egy pillanatra összeszorítottam a szemeimet, majd megbánóan néztem Philre. – Sajnálom!

– Nincs semmi baj – legyintett most ő könnyedén. – Csak hoztam egy kis harapnivalót – tett le az íróasztalra egy tányért, amin szendvics volt –, míg készen lesz a vacsora. Bella?

– Kérlek, Phil, ne most! – hárítottam a témát. Pontosan tudtam, hogy miről akar beszélni, én azonban – ahogyan Charlie a fejemhez vágta – makacsul hallgatok a dologról.

– Ahogy akarod – simította meg a kézfejével az arcomat, majd résnyire nyitva hagyta az ajtót, mikor kiment.

Biztos vagyok benne, hogy csak véletlenül tette, de a figyelmetlenségének hála hallottam, ahogyan Renée aggodalmasan kérdezi tőle: – Mit csinál?

– Éppen a ruháit pakolja – felelte Phil, és mikor anyám elkezdett méltatlankodni, még hozzátette: – Szüksége van valami elfoglaltságra.

A vacsoránál csak unottan turkáltam a villámmal az ételben, de hála az égnek, hogy senki sem próbált rávenni, hogy egyek. Csak hagyták, hogy bámuljak ki a fejemből. Egyetlen falatot sem tudtam letuszkolni a torkomon, és Renée próbált úgy tenni, mintha ez nem keserítené el őt mélységesen. Egy pillanatra megfeledkeztem mindenről, és mikor beléptem a szobámba, azt hittem, hogy Forksban vagyok, ahol az ágyamon fekve vár majd Edward. Szaggatottan felsóhajtottam, mikor rájöttem, hogy mennyire ostoba vagyok, és elkeseredetten függesztettem a tekintetemet az üres ágyra.

Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd a szobámhoz tartozó fürdőbe mentem és lezuhanyoztam.

A sírás szélén álltam, mikor pizsamában befeküdtem az ágyba, és magamhoz öleltem Jacksont. Nem akartam sem Edwardra, sem arra gondolni, hogy milyen helyzetbe hoztam a családomat. Hiába mondtam Charlie-nak, hogy nem kell velem jönnie, makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy együtt távozzunk Forksból, és most egy fedél alatt kell élnie a volt feleségével meg annak az új férjével. Tudtam, hogy apu még mindig nem tette túl magát teljesen anyun, de értem bevállalta az esetleg szívfájdalmat is. Az éjjeli szekrényről reflexszerűen lekaptam a gyógyszeres levelet – hisz ez egyfajta rutin volt már, hogy este beveszem a tablettát –, majd egy hosszú pillanatig csak bámultam a fogamzásgátlómat. Az eddig elfojtott feszültség erőt vett rajtam, és a gyógyszeren levezetve azt áthajítottam a szobán.

– Szükségem van rád, Edward! – suttogtam megtörten és a látásom elhomályosult a szemeimet ellepő könnyektől. – Gyere ide, és ölelj át! Kérlek, gyere... – zokogtam, és a következő pillanatban az arcomat tehetetlenül a párnába fúrtam.

Könnyeim nem akartak elapadni, megállíthatatlanul buggyantak ki a szemeimből, és én csak annyit tehettem, hogy igyekeztem a lehető legkisebb zajt csapni a sírásommal – nem akartam, hogy anyuék meghalljanak.

Mikor Jack nedves kis orra a kezemhez ért, felemeltem a fejemhez, és magamhoz öleltem őt.

– Még csak most jöttem el Forksból, de máris visszavágyom oda – motyogtam az állatnak, aki a karjaimban feküdt. – Nincs elég akaraterőm ahhoz, hogy minden szálat elszakítsak Edwarddal, pedig ezt kell tennem. Nem adhatok esélyt arra, hogy teljesen elgyengüljek, és elmondjam neki az igazságot. Biztos, hogy ő nem akarná... és én... – dadogtam zavartan a szoba csendjébe. Még képtelen vagyok megbarátkozni a helyzettel, időre van szükségem ahhoz, hogy mindent alaposan átgondoljak, és hogy egyáltalán felfogjam a szituációt. Persze, az nyilvánvaló volt, hogy nem teszek semmit... ellene. Kell egy kis idő, hogy hozzászokjak a gondolathoz, hogy a testemben bizonyos változások történnek. Furcsa még számomra az a tény, hogy ilyen fiatalon én... – Szerinted mit csináljak, Jack? Ott hever a telefon az asztalon, és csak arra vár, hogy meghallgassam azt az üzenetet. Mit tanácsolsz?

(3 nappal később)

A nap sugarai utat törtek maguknak a függönyön át, és majdnem megvakítottak. Ébredés után csak bámultam a plafont, és hallgattam Jackson szuszogását. A szomjúság egyre inkább kínzott, így kénytelen voltam kimászni az ágyamból, és a konyhába indulni. Annak ajtaja előtt azonban muszáj volt megtorpannom, mert egy beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülemet.

– ...tudom, éppen ezért mondtam már akkor is, mikor felhívtál múlt héten, hogy azt hittem, hogyha először lesz együtt egy fiúval, majd elmondja nekem. Ne nézz így, Charlie, nem arra gondoltam, hogy minden percről meséljen, hanem legalább csak annyit, hogy milyen volt! – suttogott Renée, aztán valami a padlóra esett.

Összerázkódtam a hang hallatán, és majdnem fel is sikoltottam ijedtségemben.

– A felső fiókban találsz másikat – motyogta anyu, majd hallottam, ahogyan felsóhajtott.

– Tudom, hogy a legkevesebb jogom nekem van beleszólni a dologba, de nem vagyok benne biztos, hogy Bella helyesen cselekedett. Talán... – Phil kénytelen volt elhallgatni, mert Charlie közbevágott.

– Bella nem cselekedett helyesen – morogta. – El kellett volna mondania Edwardnak, nem csak szimplán faképnél hagyni a fiút.

– Azért valahol őt is meg lehet érteni – válaszolta egy negyedik személy halkan. Amikor beazonosítottam, hogy ki az, a levegő a tüdőmben rekedt. Mit keres ő itt?