Eternity - 38. fejezet (Part 2.)

Szép jó estét mindenkinek!

Megjött a friss második fele. Mielőtt erről ejtenénk néhány szót, egy örömteli hírt szeretnénk megosztani veletek: a Merengőn az Eternity kiemelt lett. Tapsot kérünk :P

Na, és akkor most jöjjön néhány szó a fejiről.

Csak és kizárólag idegnyugtató beszedése után kezdjétek el olvasni a fejezetet. Felelősséget pedig nem vállalunk, tehát, ha például kihajítjátok a gépet az ablakon, vagy beleveritek a fejeteket a falba, akkor ne postázzatok nekünk javítási költségről szóló csekket, vagy kórházban kiállított elszámolási nyilatkozatot az elvégzett beavatkozásokról, mert NEM áll módunkban kifizetni :P :P :P.

Puszi: Szylu és Pupi

U.i.: Míg lenyugszanak a kedélyek, mi Hawaii-ra megyünk és süttetjük a hasunkatXD

38. fejezet 2. rész

Ez a távolságtartás egész héten folytatódott, és persze a hétvége sem maradt ki. Iszonyatosan hiányzott Bella ölelése és a csókja, egyre nehezebben viseltem, hogy nem tarthatom a karjaimban. És nem csak a szeretkezés részére gondolok a dolognak, hanem arra, hogy mennyire vágyom arra, hogy akárcsak átöleljem őt, és érezzem testének melegét.

Emmett és Jasper kontrázták egymást, hogy ki tud drasztikusabb jelzőt aggatni rám és a béka hátsója alatt lévő érzelmi állapotomra. És ezzel telt a hétvége, valamint a „miként hűtsem le magam, hogy ne tépjem le Tanya fejét a nyakáról” projekttel. Nem egyszer és nem kétszer volt szükség arra, hogy Jasper bevesse a képességét annak érdekében, hogy ne feledkezzek meg arról ismét, hogy tisztelni kell a női nemet, és ne ugorjak neki megint Tanyának. Ahogyan vigyorgott rám azzal a győzedelmes mosolyával, és a gondolataival, melyek akörül forogtak, hogy sikeresen össze tudott ugrasztani minket Bellával, űzött el engem a házból egy hosszadalmas vadászatra. Néhány fa volt az áldozata a dühöngésemnek, melyeket a hegyek felé menet döntöttem ki. Megértettem kedvesem érzéseit, és jogosnak véltem azt, hogy szüksége van időre, amely alatt nem szeretne velem semmilyen kapcsolatot ápolni, ennek ellenére azért imádkoztam, hogy minél hamarabb megbocsásson nekem. Mire hazaértem, valamennyire már lenyugodtam, és nem akartam egyetlen mozdulattal kinyírni Tanyát. Elmondhatatlanul mérges voltam rá azért,amit Bellával és velem művelt. Tudom, hogy hibáztam akkor, mikor nem beszéltem szerelmemnek arról a csókról. Csak annyira nem jelentett számomra semmit a dolog, hogy nem volt értelme beszámolnom róla, plusz nem akartam, hogy Bella félreértse a helyzetet. Ami be is következett; szerelmem bizonyára azt gondolja, hogy... fogalmam sincs, hogy mi is jár tulajdonképpen a fejében, egyrészt mert az átkozott képességem nem fog rajta, hogy belekukkanthassak a gondolataiba, másrészt pedig nem áll velem szóba, és a testvéreimmel is kerüli a témákat, melyek velem kapcsolatosak, így másképp sem szerezhetek semmi infót.

A napsütést még sosem gyűlöltem annyira, mint hétfőn. Az egyetlen lehetőségtől is meg lettem fosztva, hogy lássam Bellát, hogy érezzem mámorító illatát, és hallhassam szívének dobogását. Morcosan vonultam le a nappaliba, hogy egy tasliban részesítsem Emmettet, akinek nem volt jobb dolga, minthogy engem cukkoljon. Ebből persze egy kiadós bunyó alakult, melynek Esme egyik vázája látta kárát. Fogadott édesanyánk pedig roppantul nem örült annak, hogy kárt csináltunk. A fejmosás – amit csak Emmett kapott, én ugyanis kimagyaráztam magam a trugyiból azzal, hogy beárultam bátyámat, hogy miket vágott a fejemhez gondolatban! – ellenére is megérte a nagy medvének a verekedést, ugyanis kis időre megfeledkeztem Belláról, és neki csak ennyi volt a célja. Hála az égnek Tanya – és a többi Denali is – egy hosszú vadászatra indultak valahová, melynek céljára nem igazán voltam kíváncsi, éppen ezért nem figyeltem oda, mikor erről beszéltek, így kis ideig nyugtom volt. Carlisle-t kora délután egy sürgős esethez hívták – pedig a napsütés miatt szabadnapot vett ki ő is –, így néhány óráig eggyel kevesebb ember, jobban mondva vámpír tartózkodott a házban, aki sajnáljon engem, amiért a barátnőm látni sem akar. Emmett csak nem bírt magával, és engem szemelt ki ismételt célpontjának. Unatkozott, mert nem léphettünk ki a házból, Rose pedig fújt rá valami miatt, így a hálószobájukba sem tehette be a lábát, még kevésbé a giga méretű ágyukba, így a nappaliba telepítette át székhelyét, és mivel a szobám arra emlékeztetett, hogy az ott lévő szőnyegen szeretkeztem először – és szerelmem kevéske alvását követően még néhányszor! – Bellával, így bátyám mellett kötöttem ki. Valami öldöklős-zombis filmet kezdtünk nézni, mikor Jasper is csatlakozott hozzánk.

A kamera közelről mutatta az egyik zombit, mikor Emmett felröhögött.

– Te is ilyen brutális fejet vágsz, mióta Belluska megfoszt a testi örömöktől. Nem tudom, mikor vagy elviselhetetlenebb, ha csak bambulsz ki a bucidból, vagy ha rá se rántasz a durva poénjaimra, mert két lépéssel a föld fölött lebegsz, úgy beleadtatok apait-anyait a szívszerelmeddel.

– Hagyd már szegényt! – szólt rá Emre Jasper. – Nem látod, hogy nincs kedve a poénjaidhoz? Sőt, szerintem rád se figyel, biztos megint Bellán mereng.

– Nagyon is figyelek – morogtam. – Csak a képzeletbeli listámra írom fel, hogy mik miatt verjem meg megint a mellettem ülő melák grizzlyt.

– Tudod, öcskös, hogy a bunyóban és a szexben mindig benne vagyok, bár utóbbiban csak az én buja Rosiemmal. Ha van kedved eltörni még egy vázát csak füttyents, én addig megpróbálom leimádkozni az asszonykámról azt a zöld babydollt, hogy aztán...

– Emmett, erre egyikünk sem kíváncsi! – hördültem fel.

– Csak féltékeny vagy, mert nemcsak hogy a Swan házba nem teheted be a lábad, de Bella bugyijába se férkőzhetsz be. Ha kikapcsolódra vágysz, csak szólj, szerintem a Hófehérke és a hét huncut törpe tetszene neked.

– Ezt nem úszod meg szárazon! – szűrtem a fogaim között, és a következő pillanatban már Emmett előtt álltam, hogy aztán az öklöm megismerkedjen az állkapcsával.

– Csak ennyire vagy képes, öcskös? – röhögött fel Emmett, de azért az állkapcsát tapogatta.

– Jobb lenne, ha ezt befejeznétek – mondta óvatosan Jasper.

– Ne izélj már, csak elérem, hogy az öcsisajt kieressze a gőzt, ha már mást...

– Ki ne mond! – dörrentem rá. – Egyikünk sem akarja hallani azt a közönséges kifejezést.

– Nekem aztán tök mindegy – rántotta meg a vállát a medve. – „Bár, ha kimondanám, fel tudnám piszkálni Eddykét, és abból egy fene nagy csetepaté lenne. Hupsz, ezt ő is hallotta.” – morfondírozott Em és szélesen vigyorogva nézett rám. – Mondd csak, Mike Newton hányszor is próbált múlt héten rástartolni a csajodra? Hajaj, lehet, hogy ma is bevetette a Newton-sármot, és mivel tudjuk, hozzátenném, hogy én persze csak hallomásból, amikor azt a műsort produkáltátok, mikor betoppant Tanya... hol is tartottam?

– Ott, hogy mivel tudjuk... – segítette ki Jazz.

– Hiába, nem juthat mindenkinek vámpírmemória, még akkor se, ha az illető az – motyogtam.

– Ja, igen, mivel tudjuk, hogy Bella milyen kis tüzes, és hogy bírhatja szuflával, ha majd’ minden nap vigyorogsz, mint a tejbetök, lehet, hogy igénybe veszi Mike-ocska szolgáltatásait, és épp most avatják fel a tragacsot, amit Newton apuci vett a kis szeme fényének.

– Ne merészelj így beszélni a barátnőmről! Bella sosem lenne képes arra, hogy megcsaljon – ordítottam, majd nagyot taszítottam Emmetten, aki az ingembe kapaszkodva rántott magával. A szőnyeget feltúrtuk magunk alatt, ahogyan elesve végigcsúsztunk a helyiségen, és a falnál álltunk meg. A következő pillanatban már támadóállást felvéve méregettem testvéremet gyilkos pillantásokkal, miközben ajkaimat felhúztam a fogsoraimról és rámorogtam. Emmett élvezte, hogy így kihozott a sodromból és képembe röhögött. Még inkább dühös lettem, ő pedig ezzel arányosan lett jobb kedvű.

– Azonnal kérj bocsánatot azért, amit Belláról mondtál! – ordítottam, de Emmett vigyorogva megrázta a fejét. – Azt mondtam, hogy kérj bocsánatot! – ordítottam ismét, mire a lépcső tetején megjelent Esme, Rosalie és Alice.

– Nyugalom, nem lesz a ház miszlikre aprítva – szólt nyugodt hangon Jazz, és a család női tagja egy-egy bólintást követően visszavonultak a szobáikba. – Em, kérj bocsánatot Edwardtól!

– Megvesztél? Eszem ágában sincs, de nem ám! Addig paprikázom a kiscsávót, amíg csak tudom! – röhögött Emmett.

Nem tudom, hogy nem vettem észre a közeledő autót, csak Carlisle mérges hangjára figyeltem fel, ahogyan Em is.

– Mit műveltek?

– Emmett cukkolja Edwardot, Edward pedig elégtételre készül.

– Nem tudom elhinni, hogy ennyire gyerekesek vagytok! – ordított Carlisle, pedig tőle távol állt a felemelt hang és minden olyasmi, ami a békés ember – vámpír – jelzőbe nem fért bele. – Mikor nősz már fel végre Emmett, és látod be, hogy az élet nem csak poénokból áll? Akár a taknyos kölykök!

– Drágám, mi történt, hogy ilyen ideges vagy? – termett fogadott anyám Carlisle mellett, és kíváncsian tekintett férjére.

– Semmi – halkította le a hangját apám. Az eltelt évtizedek alatt egyetlen egyszer sem emelte fel a hangját a szerelmével szemben. És ami azt illeti, velünk sem túl gyakran. Még akkor sem kiabált, mikor éveken át tartó nomád táplálkozás után visszatértem hozzá és Esméhez, egyszerűen csak átölelt és a fülembe suttogta, hogy „hiányoztál, fiam”. Így mindannyian értetlenül álltunk a történtek előtt, és egy kezünkön meg tudtuk számolni, hogy Carlisle hányszor kiabált, mióta ismerjük. – Itthon felejtettem az orvosi táskámat, azért jöttem haza most, a szünetemben.

Az említett táska előkerítése után apám csókot nyomott felesége arcára, majd elviharzott a Mercedesével, de előtte még visszagondolt arra, hogy délután miként menekült szó szerint a napfény elől.

Emmett nem vette nagyon a szívére a letolást, elkönyvelte Carlisle viselkedését annak, hogy biztos pocsék volt a kórházi koszt – mintha apám egyáltalán enne a kórházi kajából, mintha egyáltalán fogyasztott volna az elmúlt egy hónapban emberi ételt.

– Bocs, öcskös – veregette meg a vállam Emmett. – Csak azt akartam, hogy ne legyél ilyen feszült, azért cukkoltalak. Én is tudom, hogy Bella érted van odáig meg vissza és sosem lépne félre, még mosolyszünet alatt sem.

– Rendben, megbocsátok, de attól még egy bunyót megejtünk a közeljövőben – csaptam a hátára úgy, hogy ha ember lenne, tuti leszakadt volna mindkét tüdeje.

A nap már rég lement, lévén, hogy fél kilenc is elmúlt, így akár kocsiba is pattanhattam volna, hogy a Volvómmal a Swan házhoz iszkoljak, de nem tartottam jó ötletnek a dolgot. Pokolian hiányzott Bella, de nagyon nem segítettem volna a dolgokon azzal, hogy megjelenek a házuk előtt.

Végül, hogy teljen az idő, Alice leült velem sakkozni. Már a játék felén túl voltunk, mikor autó motorjának hangja szállt felénk. Mivel a családom gondolatait nem hallottam, és a kocsi hangja ismerős volt, tisztában voltam vele, hogy ki lesz a vendégünk. A halott szívem mintha dobbant is volna egyet, mikor az Audi leparkolt a ház előtt, és megláttam a vezetőülésről kiszálló Bellát. Néhány pillanatig habozott, de aztán fellépdelt a lépcsőkön, de mielőtt kopoghatott volna, kitártam előtte az ajtót.

Rámosolyogtam, ami le is fagyott az arcomról, nem akartam, hogy azt higgye, elbíztam magam.

– Szeretnék kérni tőletek egy szívességet – szólt halkan Bella a családom tagjaihoz. – Megtennétek, hogy magunkra hagytok minket?

Nem kellett senkinek sem észlénynek lenni, hogy rájöjjünk, magáról és rólam beszélt.

A testvéreim és Esme bólintottak, majd egy „sétáljunk egyet!” megállapodással később kisurrantak az ajtón.

Bella beljebb sétált, majd miután becsuktam az ajtót, felé fordultam. Ott állt tőlem alig néhány lépésnyire, és küzdöttem magammal azért, hogy ne kapjam a karjaimba és csókoljam meg őt. Azonban nem akartam semmit sem elsietni, így nyugton maradtam.

– Besz... Beszélnünk kell – krákogta Bella.

– Bella, én annyira sajnálom, hogy...

– Kérlek, engedd meg, hogy elmondjam, amit akarok.

– Persze – bólintottam.

– Tanyának igaza volt – suttogta Bella, és kibámult az üvegfalon.

– Mivel kapcsolatban? – dadogtam zavartan.

– Nem tudnék úgy... élni, hogy az emberek pusmognak a hátunk mögött, és kinevetnek, amiért felnőtt létemre egy fiatal sráccal járok. Én... nem tudnám elviselni, hogy míg te örökre fiatal maradnál, addig én folyton csak öregednék, és előbb vagy utóbb elhagynál, mert nem kívánnál öregen és ráncosan. – Bella szemei megteltek könnyekkel, és egy pillanatra összepréselte ajkait.

– Nem számítana, hogy hány éves vagy, én akkor is szeretnélek, te lennék a leggyönyörűbb nő számomra a világon.

– De az emberek tönkretennék a kapcsolatunkat, a folytonos pusmogások elrontanának mindent. Tudnál úgy élni, hogy minden szembejövő arra gondol, hogy milyen undorítóak vagyunk, amiért egy kamasz egy vén...

– Bella, én... mire célzol ezzel? – Gyorsabban szedtem a levegőt, holott szükségem sem lett volna rá. Bella könnyei tovább potyogtak, és még mindig nem nézett rám.

– Jobb lesz, ha most véget vetünk ennek az egésznek, mielőtt még képtelenek lennénk arra, hogy...

– El akarsz hagyni? – vágtam közben, és kezemet az álla alá téve fordítottam magam felé Bella fejét.

– Nem csak akarlak, hanem el is hagylak. Azt akarom, hogy szakítsunk – mondta ki határozottan, a kezeim pedig erőtlenül hullottak le az arcáról, amin időközben végigsimítottam.

– Ne, kérlek. Szeretlek. Én bármit megteszek! Tudod mit? Átváltoztatlak, és akkor nem kell aggódnod a korod miatt, hisz úgyis szóba került már a dolog, most csak...

Ezúttal Bella szakította meg a mondanivalómat.

– Mindketten tudjuk, hogy csak időhúzásnak szántad, hátha meggondolom magam. Elvégre nem változhat meg egyik pillanatról a másikra a véleményed azt illetően, hogy minden vámpír szörnyeteg, és az átváltoztatáskor elvesztik a lelküket. És nem akarom, hogy kényszerből tégy olyanná, mint te és a családod. Azzal nem tudnék együtt... létezni.

– Kérlek – könyörögtem neki kétségbeesetten –, ne hagyj el!

Bella odalépett hozzám, majd lábujjhegyre állva ajkait az enyémekre nyomta, miközben karjait a nyakam köré fonta. A szám automatikusan nyílt el, hogy az édes nyelve táncba kezdhessen az enyémmel. A csókunk fájdalmas volt, és sütött belőle, hogy ez nem csak egy szimpla csók, ez a búcsúcsókunk. Tudtam, hogy nem fogja meggondolni magát, és hogy elveszítettem őt. Bella közben végig sírt és halkan nyüszített. Karjaimat a dereka köré akartam fonni, de elengedve a nyakamat ellökte a kezeimet, majd ellépett tőlem.

Észre sem vettem, hogy becsuktam a szemeimet, de mikor kinyitottam őket, Bella már nem volt a házban. A lépcsőkön sietett lefelé, és mielőtt beszállt volna az Audiba visszanézett rám.

Azzal egy időben, hogy a kocsi motorja felzúgott, térdre rogytam a nappali kellős közepén, és férfi létemre sírni kezdtem, bár könnyek nélkül. Tényleg elveszítettem Bellát.