Eternity - 9. fejezet

Sziasztok! Itt a folytatás. A vége "ajándék" Lucának :P Nem szaporítjuk tovább a szavakat. Jó szórakozást!

Puszi: Szylu és Pupi

9. fejezet

Be good to me

(Edward szemszöge)

– Edward, lennél olyan kedves és megnyugodnál? – szólt rám Jasper immáron ötödször. – És ülj le a seggedre!

Megtorpantam – ezzel megszakítva közel tizenöt perces fel és alá mászkálásomat – és dühösen meredtem rá a nyitott ablakban ücsörgő bátyámra. A kórház kevésbé „veszélyes” részlegén voltunk, de Jazz ragaszkodott a biztonsági intézkedésekhez.

– Mégis hogy a francba nyugodjak meg?! – rivalltam rá kicsit hangosabban a kelleténél, ugyanis a szomszédos vizsgálóból kinézett egy ápolónő és nem éppen barátságos tekintettel méregetett.

– Talán kezdetnek elég lenne annyi, ha leülnél – mondta Rosalie és az üres székre mutatott.

– Másodjára pedig beleolvashatnál Carlisle gondolataiba, hogy megtudjuk, mi a helyzet – mormolta halkan Alice, hogy csak mi halljuk.

Nem mintha bárki is tartózkodott volna a közelben, de ez már csak megszokás volt.

– Azt mondtad, hogy minden rendben lesz! – csattantam fel idegesen.

– Igen, mert így is van – nyugtatott meg. – Viszont csak azt láttam, hogy egyben jön kis a vizsgálóból, a részleteket sajnos nem!

Leültem, és a falnak döntöttem a fejemet, miközben az orrnyergemet masszíroztam, hogy lehiggadjak. A kórház felé vezető út vámpír létemre is eléggé megviselt, most meg ez a várakozás!

Nem hívtuk ki a mentőt, mert a Volvómmal gyorsabban ideértünk. Alice vezetett, míg én a hátsó ülésen kaptam agyvérzést az ölemben fekvő Bella miatt. A légzési nehézségei nem romlottak tovább és kiütései sem lettek, amiből arra következtettem, hogy csak enyhe rohama volt, tehát minimális mennyiségű bazsalikom került a szervezetébe.

Charlie-t nem értesítettük, mert Bella nem akarta és nem is volt rá szükség.

– Hé, mi a helyzet odabent? – hajolt oda hozzám Emmett.

– Nem tudom, Em, nem néztem be! – sóhajtottam.

„Pedig itt lenne az alkalom, hogy Bellát anélkül a fránya blúz nélkül is lásd!” – kacsintott rám és nem tehettem róla, de meg kellett ütnöm.

Tényleg nem ütöttem erőset, csak éppen, hogy megsuhintottam a tarkóját.

– Hé, ti mit csináltok? – kérdezte szemrehányóan egy édes hang.

Felpillantva megláttam Bellát, aki értetlenül meredt ránk. Mögötte állt Carlisle és Bella kórlapján jegyzetelt valamit. Bella elvette az apró vattapamacsot, amit eddig a karjára szorított és miután megnézte a tűszúrást, kidobta a szemetesbe a vattát. Szerencsére már nem vérzett, így nem kellett félnem a nagyobb kockázattól. A vérének csábító illata pedig… Nos, azt most elnyomta kissé a kórházi szag, na, meg persze az aggodalom.

– Bánt – mutatott rám Emmett, és teljesen úgy viselkedett, mint egy ötéves. – Megütött.

– Nem is – visszakoztam, mire Bella felemelte a szemöldökét. Na, ki az ötéves? – Jó, rendben. De megérdemelte.

– Miért is? – érdeklődött bájosan Bella és közelebb lépett.

Járás közben összecsuklott a lába és felpattanva elkaptam, mielőtt még összeesett volna.

– Jól vagyok – bizonygatta Carlisle-nak és nekünk is egyszerre. – Az adrenalininjekció miatt van. Mindig így reagálok, ha injekciót kapok.

– Pedig az adrenalin miatt nem lenne szabad – mormolta Carlisle. – Mindenesetre az lenne a legjobb, ha itt maradnál megfigyelésre, legalább egy éjszakára.

– Lemondanék erről a szívélyes invitálásról, ha nem haragszik meg Dr. Cullen – tiltakozott Bella és most már egyenesen állt, de azért nem tágítottam mellőle.

Egyik kezemmel a derekát karoltam át, másikkal a karját fogtam. Nem ellenkezett, pedig nem lehetett kellemes márványkemény és a ruhákon keresztül is hűvös testemnek támaszkodnia. Józanabbik felem azt skandálta, hogy le kéne ültetnem a székre, és jó messzire húzódni tőle, de önzőbb voltam ennél. Melegség járta át az egész lényemet, ahogyan kecses testét magamhoz ölelhettem és forró bőre az enyémhez ért.

„Annyira aranyosak együtt” – gondolta Alice, és rohanni kezdett még a startpisztoly eldörrenése előtt.

Rondán néztem rá, mert dühített a képzelgése. Bellával csak barátok vagyunk és semmi több!

Mindez egy másodperc alatt zajlott le, nem kellett hozzá több idő.

Carlisle felnevetett Bella válaszán, majd bólintott.

– Rendben, Charlie úgyis tud rád vigyázni otthon – mondta.

Bella elhúzta a száját és furcsa „chö” hangot adott ki. Pár pillanattal később Alice-nek látomása volt, amiben megmutatta az éjjeli ügyeletbe igyekvő Swan rendőrfőnököt. Tehát egyedül lesz otthon és senki nem fog rá vigyázni!

– Az az igazság, hogy Charlie ma éjjel dolgozik – vallotta be őszintén Bella. – De tényleg nem lesz semmi bajom!

– Nem szeretném, ha most egyedül maradnál. – Carlisle lázasan kutatott valamilyen megoldás után.

– Mi lenne, ha nálunk aludna? – vetette fel izgatottan Alice.

Hat szempár meredt rá, de talán Bella szemei tágultak a legnagyobbra.

Ha ezt most komolyan gondolta a húgom, akkor megfojtom! Mégis hogyan képzeli, hogy egy vámpírokkal teli házban fog Bella éjszakázni? Elmentek neki otthonról?

– Hát, nagyon szépen köszönöm az ajánlatot, de Charlie szívinfarktust kap, ha reggel nem talál otthon és beveti a két fős kutatóbizottságot is a megtalálásom érdekében! – mentette meg a helyzetet Bella és még viccelődni is volt ereje.

Megáll a vámpír esze!

– Oké, de egyszer csapunk majd egy ferde estét. Maratoni sorozat- és filmnézés – lelkesedett a pöttöm kobold.

– Legyen – mosolyodott el Bella is.

– Az lesz a legjobb, ha hazaviszlek, és én ügyelek rád – mondtam ki nemes egyszerűséggel a dolgot, és meg sem fordult a fejemben az, ami Emmettében.

– A… – mondta és úgy folytatódott volna az általa eltervezett mondat, hogy „Azta, Eddy fiú, te aztán nem lacafacázol!”, de meggondolta magát, amint Rose a cipője tűsarkával diszkréten rálépett a lábára, így ösztökélve őt jobb belátásra.

– Mondtál valamit? – kérdezte zavartan Bella.

Finoman elmutogattam Emmettnek, hogy kicsinálom, ha olyat mer mondani. A feleségétől viszont adott pillanatban jobban félt, mint tőlem.

– Csak azt, hogy ez egy remek és ésszerű ötlet – somolygott, mire megforgattam a szemeimet.

– Szerintem viszont pocsék ötlet – vetette ellen Bella és egyenesen rám nézett.

– Miért is? – érdeklődtem nyugodtan tűnő hangon, de bántott, hogy elutasított.

– Nem vigyázhatsz rám egész éjszaka! – csattant fel dühösen. – Pihenned is kell, és jobb dolgod is van annál, mint, hogy nálunk bébicsőszködj!

– Itt most egy nagyon hosszú és kimerítő vitába kezdhetnénk bele, aminek a vége úgyis az lenne, hogy én nyernék, szóval kíméljük meg a másikat ettől – mosolyogtam rá, amitől a szívverése felgyorsult, az ereiben pulzált az édes nedű.

„Úgy látszik, hat az adrenalin!” – jegyezte meg Carlisle.

Mérgesen tolta el a kezeimet és az övéit karba fonta a mellkasa előtt. Úgy fújtatott, mint egy kismacska, egyszerűen bájos volt.

– Oh, és Charlie-nak mit mondok majd? – vonta fel a szemöldökét és csokoládébarna szeme megvillant. – Szerinted nem fog kiakadni, amikor reggel belép az ajtón és meglát téged?

Emből kitört a röhögés, de a többiek szája szegletében is mosoly bujkált. Rápillantottam az órára és csak utána válaszoltam a szerintem költőinek szánt kérdésre.

– Hát, ha most elindulunk, akkor még éppen elérjük Swan rendőrfőnököt és szépen elmagyarázhatsz neki mindent – vigyorogtam rá.

Kifújta a benntartott levegőt és lehunyta a szemeit. Alice-nek volt egy víziója, amiben Bella a földön fetrengett és dühösen vagdalózott – kis híján elnevettem magamat az abszurd látvány miatt –, de ahogyan változtatta a tervét, úgy változott a látomás is.

– Rendben – nyitotta ki a szemeit és fölényesen tekintett rám, mint, aki nem éppen most adta be a derekát. – De ezt még visszakapod, kamatostul!

Elbúcsúztunk mindenkitől és a parkoló felé vettük az irányt, amikor az égből apró, fehér pelyhek kezdtek hullani. Tudtam, hogy Bella nem szereti a hideg és nedves dolgokat – lásd például az esős incidenst –, ezért finoman tolni kezdtem őt Vivienne felé. Ő viszont megtorpant és tenyérrel felfelé kitárta a karjait.

– Mit művelsz? Meg akarsz fázni? – förmedtem rá és cibáltam tovább. – Ez hó! – magyaráztam, mintha egy ötévessel beszélnék.

– Tudom, és szeretem a havat – motyogta kipirult arccal.

– A hó hideg és nedves, mint az eső, amit utálsz – morogtam és kinyitottam neki az ajtót.

– Az lehet, viszont Finnországban sok van belőle – mondta rejtélyesen és finoman behuppant az ülésbe.

– Finnország, na persze! – dünnyögtem, és megkerülve a kocsit én is beszálltam.

Viv dorombolva kelt életre és kifordultam a főútra. Bella a tájat figyelte és ennél nyilvánvalóbban már nem is hozhatta volna a tudomásomra, hogy ignorál. De legalább volt időm a havas és a Finnországos közbevetésén töprengeni.

Tízpercnyi megfeszített gondolkodás után sem jutottam semmire, így kénytelen voltam beismerni ismételt vereségemet.

Kiismerhetetlen ez a lány, és ez megőrjít! A falra mászom egyszer tőle, az biztos!

– Oké, te nyertél – sóhajtottam. – Mire akartál kilyukadni Finnországgal?

Bella telt ajkai megremegtek az elfojtott mosolytól, de rendezte vonásait és csak utána fordult felém.

– Finnország egyenlő Kimi Räikkönennel – válaszolta és már belemelegedett volna, de nem engedtem.

– Inkább nem akarom tudni – mondtam erőltetett nevetéssel.

Rájöttem, hogy Bella férfiideáljaival kapcsolatban jobb az áldott tudatlanság. Még a végén előbújna belőlem a kisördög és felkeresném mindegyiket, hogy személyesen beszélgessek el velük. Viszont most legalább tudtam, hogy ki az a Kimi Räikkönen…

– Arra viszont szeretnék választ kapni, hogy mégis miért nem mondtad el azt az apró, ám életbevágóan fontos tényt, hogy allergiás vagy a bazsalikomra? És kell még ilyenekre számítanom? – Nem tehettem róla, de hangom dühösen és idegesen csengett.

– Már megbocsáss, de csak nem mutatkozhattam be úgy, hogy „Szia, Isabella Swan vagyok és allergiás a bazsalikomra!” – ironizált.

– Bocs – motyogtam, mert éreztem, hogy elvetettem a sulykot. – Csak egy kicsit megijesztettél.

– Nem, nem kell több ilyesmire számítanod, megnyugodhatsz – sóhajtotta. – És köszönöm, hogy aggódsz értem.

Tekintetünk egy pillanatra összefonódott, és bennem megvolt a késztetés, hogy végigsimítsak gyönyörűen törékeny járomcsontján. Elképzeltem, milyen érzés lehet bármiféle félelem nélkül hozzáérni… Ez az, amit én soha nem fogok megtapasztalni, hiszen egy szörnyeteg vagyok!

– Figyelnél az útra is? – rótt meg finoman Bella.

– Igen, persze – dünnyögtem újfent és kénytelen voltam eleget tenni a kérésének.

– Eléggé sportosan vezetsz – jegyezte meg csak úgy, mellékesen.

– Na, akkor most beszélgessünk el a te vezetési stílusodról is! – horkantam fel.

– Oké, nem szóltam! – nevetett és az út további részében csendben voltunk.

Én azon merengtem el, hogy vajon Bella apja hogyan fogja fogadni a híreket, Bella pedig… Nos, bármit megadtam volna érte, ha tudtam volna, min jár az agya!

A házuk előtt megálltam, de úgy, hogy Charlie a rendőrautójával ki tudjon tolatni a feljáróról. Kinyitottam Bellának az ajtót és kénytelen voltam a karjaimba kapni, amikor elkezdett szédelegni. Elnyomtam egy mosolyt, de ő volt olyan szemfüles és észrevette, így durcásan fonta karba a kezeit, amíg becipeltem a házba.

Swan rendőrfőnök éppen az emeletről jött le teljes díszöltözetben, amikor meglátott minket. Még fel sem ocsúdhatott a kezdeti sokkból, mert Bella kivergődte magát a karjaim közül és egy nagy levegő után hadarni kezdte.

– Oké, ez tényleg nem az, aminek látszik. Volt egy enyhe allergiás rohamom az étkezőben, Edwardék pedig bevittek a kórházba. Dr. Cullen volt olyan kedves és adott egy injekciót, amire szokás szerint reagáltam, ezért bent akart tartani. Mondtam, hogy nem szükséges, viszont a felügyelethez mindenképpen ragaszkodtak, így most Edward fogja figyelni, hogy nem fojtom-e meg magam!

Olyan gyorsan beszélt, hogy csodálkoztam azon, Charlie felfogja-e a szavakat. De úgy látszott, igen.

– Hát, ez igazán rendes tőled, Edward – veregette meg a vállamat. – De remélem…

– A kanapén fogok aludni – szögeztem le, mert tudtam, hogy mi járt a fejében.

Bár, az enyhe túlzás, hogy aludni, de hát ez van!

– Te meg igazán odafigyelhetnél arra, hogy mit eszel – rótta meg „apu”, de nem aggódott komolyabban.

Biztosan volt már tapasztalata ilyen téren.

– Ha bármi gond van, csak hívjatok – csukta be az ajtót maga mögött, mi meg pár másodpercig bámultunk utána.

– Gyere, megmutatom, mi hol van – morogta Bella.

A Swan-ház nem volt nagy – a mi házunkhoz képest nagyon is kicsi – mégis volt benne valami, ami megfogott. Az emeleten már jártam – mikor besunnyogtam nézni Bellát, ahogy alszik –, de kénytelen voltam úgy tenni, mintha most látnám először.

– És ez lenne az én szobám – nyitott be végül a parányi helyiségbe, amit már szintén volt szerencsém megszemlélni.

Akaratlanul pillantottam az éjjeli szekrényre, hogy ott van-e még az a fényképalbum, ami legutóbb elrontotta a hangulatomat, de már hűlt helye volt.

– Érezd magad otthon és bátran szolgáld ki magad, ha éhes vagy szomjas vagy – motyogta Bella, miközben az iskolatáskáját ledobta az ágyra.

– Rendben – feleltem, bár majdnem elnevettem magam, ahogy akaratlanul villant be egy jelenet, amiben Bellával ülünk az asztaluknál és éppen vacsorázunk.

De jobban belegondolva cseppet sem lenne vicces számomra, ha ennem kellene, pedig ez elkerülhetetlen lesz. Hiszen elég feltűnő lenne, ha semmi ételt sem fogyasztanék és egy korty italt sem innék holnapig. Elfintorodtam a gondolatra, hogy kaját kell majd letuszkolnom a torkomon, és már most elkezdtem felkészíteni magam, hogy milyen pocsék lesz az emberi étel íze.

A következő pillanatban aztán már teljesen más kötötte le a figyelmemet. Bellát fürkésztem, amint egy, az asztaláról elvett hajgumival összefogja hosszú, gesztenyebarna tincseit, felfedve ezzel előttem kecses nyakát, és kívánatos artériáját. A méreg automatikusan kezdett termelődni a számban, és nagyokat kellett nyelnem, hogy eltüntessem. Láttam, ahogyan a hártyavékony bőre alatt sebesen száguld a vér, hallottam, ahogyan a szíve ütemesen – bár gyorsabban, mint szokott – dobog mellkasában és ettől továbbra is csak termelődött a mérgem, a gyomrom pedig kezdett egyre jobban összefacsarodni. Bella felém fordult apró mosollyal az ajkain, én pedig igyekeztem úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

– Megtennéd, hogy addig magamra hagysz, amíg átöltözöm? – kérdezte, miközben kissé elpirult.

Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, majd bólintottam és kisétáltam a szobából, magam után behúzva az ajtót.

Énemnek az a része, amelyik az adandó alkalmakkor Bella fenekét bámulja, és amelyiknek ma reggel meglódult a fantáziája az alulöltözöttsége láttán, ismét előbukkant és könyörgött, hogy nézzek be azon a kis résen, ami az ajtó és a keret között van – lévén, hogy nem csuktam be, csak behúztam –, és fürkésszem az éppen átöltöző lány karcsú testét.

Egy pillanatra átvette az uralmat felettem a kisördög felem – míg elkalandoztam, hogyan is nézhet ki Bella egy szál fehérnemű szettben –, és akkor kicsit odapillantottam, hogy benézhessek azon a bizonyos résen. Bella szemben állt velem és éppen a nadrágját gombolta ki, majd húzta le rajta a cipzárt, én pedig türelmetlenül vártam a folytatást, mikor az átkozott telefonom csörögni kezdett a zsebemben. Bella felkapta a fejét a hangra én meg automatikusan léptem távolabb az ajtótól – az ég adja, hogy ne jöjjön rá, hogy kukkoltam őt – és nyúltam a zsebembe, hogy felkerüljön a kinyírandó személyek listájára az, aki a legrosszabbkor zavart meg.

– Mit akarsz? – dörrentem rá a vonal túlsó végén lévő személyre.

– Hát illik így köszönteni a kedvenc bátyuskádat Eddyke, drága? – rótt meg Emmett.

– Nem érek rá, úgyhogy gyorsan bökd ki, hogy mi a jó fenéért hívtál! – morgolódtam még mindig, mert megzavart abban, hogy nézzem Bellát.

Te jó ég! Mikor lett belőlem perverz kukkoló? Úgy tűnik az Emmettel töltött évek csak kiütköznek rajtam. Kész tragédia… vagy mégsem?

– Csak nem megzavartalak titeket? Talán Belluska a karjaidba omlott és éppen egy csókkal ébreszted fel a te Csipkerózsikádat? Vagy már a csókon rég túl vagytok? – záporoztak a kérdései, amik cseppet sem voltak ínyemre, főleg így, hogy már amúgy is labilis lábakon áll a fantáziám.

– Őrült vagy! – vágtam rá. – És különben is, neked nem a feleségeddel kellene foglalkoznod?

– Hát, ha nem tudsz semmi szaftos infócskával szolgálni, akkor tényleg megyek, és ágyba bűvölöm a feleségemet – nevetett fel.

– Akkor már indulhatsz is – morogtam neki, majd megszakítottam a hívást.

Fújtattam egy sort, és elmormoltam néhány cseppet sem kedves jelzőt a bátyámra, mikor a legédesebb hang ütötte meg füleimet.

– Valami baj van?

Megfordultam, és ott találtam a szobájának ajtaja előtt álló Bellát, egyszerű mégis a karcsú testére tapadó, kék melegítőben, és aggódva nézett rám.

– Nem igazán, csak Emmettre már ráférne, hogy ellássák a baját. – Ahogy végignéztem rajta, a haragomat egy pillanat alatt elfelejtettem bátyám iránt, ugyanis figyelmemet már ez az angyal kötötte le. Kissé elpirult, mikor észrevette, hogy tetőtől talpig csodáltam végig őt.

Aztán bevillant, hogy ha Bella melegítőben áll, akkor már túl van az átöltözésen, és ez a tény csalódottsággal töltött el.

Kezd egyre jobban idegesíteni, hogy mennyire perverz lettem hirtelen!

Bella megindult felém, és én kíváncsian vártam, hogy mit is akar, de elsomfordált mellettem, és lesétált a lépcsőkön a földszintre. Azonnal követtem őt, és pillanatokon belül már a konyhában álltunk. Bella a falra felcsavarozott polchoz lépett, majd lábujjhegyre állva próbált nyújtózni az egyik könyvért. Apró termete miatt esélye sem volt, hogy elérje, így odasiettem hozzá és levettem neki a szakácskönyvet.

– Köszönöm – mormolta hálásan. – Be kell vallanom neked – kezdte, miközben kivette a kezemből a könyvet, majd leült az asztalhoz és felcsapta a tartalomjegyzéknél –, hogy nem tudok főzni. De azért majd megpróbálok összeütni valamit, nehogy éhen haljunk.

– Miattam ne fáradj, mert nem vagyok éhes – ellenkeztem rögtön, és valami megoldás után kutattam, hogy kihúzzam magam az étkezés alól. Gondolatban a fejemre csaptam, mikor eszembe jutott a legkézenfekvőbb. – És tudod, hogy van az a speciális diétám…

– Olyat próbálok keresni, amit te is ehetsz – vágott a szavamba. – Vagy van esetleg valami piros színű dolog, amire vágysz? – kérdezte kíváncsian.

Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy: Van, minden egyes csepp véred.

Na, de ilyet azért mégsem mondhattam, így végül megráztam a fejem.

Aztán hosszas győzködés után megegyeztünk Bellával, hogy készítse el azt, amit ő szeretne enni, én meg majd felhívom Esmét, hogy hozzon nekem az én diétás ételemből. Először méltatlankodott, hogy mit fog gondolni róla anya, hogy neki kell majd kaját hoznia nekem, de csak sikerült megállapodnunk.

Bebizonyosodott, hogy Bella valóban nem tud főzni, így végül valami gyorsfagyasztott ételt készített magának.

Evés után felmentünk a szobájába tanulni – vagyis ő tanult, én meg őt bámultam. Feltett néhány kérdést, hogy én miért is nem hordom az iskolai felszerelések nagy részét magammal, de sikerült kivágni magam. Iszonyatosan frusztrált, hogy nem hallom a gondolatait, de még kínzóbb volt, amikor párszor rajtakapott, hogy őt nézem, és nem tudtam, hogy ilyenkor mit gondol rólam.

Hogy fenn tartsam az ember álcámat egyszer folyóügyek miatt a mosdóba mentem, de WC-használat helyett csak elszámoltam húszig, majd lehúztam a WC-t, kezet mostam és visszamentem a szobába Bellához.

Kissé meggondolatlan voltam, mikor felajánlottam, hogy majd én vigyázok rá, de már nem tudtam, és nem is akartam visszavonni a szavamat, hiába lesz bonyolult megoldani azt, hogy ne kelljen ennem.

Nem sokkal később ismét magára hagytam néhány percre Bellát, míg felhívtam Alice-t, hogy kifaggassam, mit lát, hogyan fognak alakulni a dolgok.

– Nem fog lefeküdni veled – felelte kuncogva húgom.

– Alice! – mordultam rá. – Tudod, hogy nem erre értettem – sziszegtem.

– Tudom, de ezt nem hagyhattam ki – kuncogott még mindig. – De csak, hogy tudd, haragszok rád. Rá tudtad volna venni Bellát, hogy aludjon nálunk, de erre te inkább kisajátítottad magadnak. Én is vele akartam tölteni egy kis időt – kezdett durcáskodni.

– Én is haragszom rád – vágtam vissza. – Hogy juthatott olyan eszedbe?

– Ez most nem lényeges, ha hazajöttél, akkor majd lejátsszuk ezt a meccset. Most viszont mondd el, hogy miért telefonáltál. Láttam, hogy hívni fogsz, de a látomásomból nem derült ki, hogy miért.

Elmeséltem neki mindent, majd képzeletben összedugtuk a buksinkat, hogy mégis hogyan oldhatnánk meg a dolgot. Végül neki támadt egy ötlete, amit – jó szokásához híven – nem osztott meg velem, sőt egy Esme kiáltás után csak úgy lecsapta a telefont. Morogtam egy sort, majd felmentem Bellához, aki már befejezte a tanulást, így remek alkalom adódott, hogy feltegyek néhány nagyon is foglalkoztatott kérdést.

– Kérdezhetek valamit? – álltam meg a szobája ajtajában, és nekidőlve a félfának fürkésztem, amint elpakolja a könyveket és a füzeteket.

– Az attól függ.

– Mitől?

– Hogy mivel kapcsolatos a kérdés – felelte, majd csokoládé szín szemeit az enyémekbe fúrta.

– Willel – adtam meg a választ, mire Bella szemei kissé kitágultak. Mivel ezen kívül semmit sem reagált, így nyilvánvaló volt számomra, hogy feltehetem azt a kérdést. – Mit érzel iránta?

Néhány pillanatra a gondolataiba merült, és már kezdtem azt hinni, hogy nem kapok választ a kérdésemre, de aztán megszólalt.

– Semmit. Nem tagadom, hogy tetszett és talán lehetett volna valami köztünk, de ideköltöztem, így megváltoztak a dolgok.

– És bánod, hogy idejöttél? – tettem fel egy újabb kérdést, melyen ismét gondolkodott egy kicsit – de közel sem annyit, mint az előbb.

– Még csak néhány napja vagyok itt, így nem igazán volt még alkalmam megbánni bármit is – felelte apró mosollyal telt ajkain. – De most én kérdezek! – szólt határozottan, én pedig megrémültem, hogy vajon mire lehet kíváncsi.

Megindult felém – ugyanúgy, mint nem sokkal ezelőtt –, de már ismét nem tőlem akart valamit, csak kicsusszant a még mindig a félfának támaszkodó testem mellettem a szobából. A földszintre ment, majd a nappaliban lehuppant a kanapéra. Megkeresett a tekintetével engem, majd megpaskolta maga mellett a helyet. Leültem én is, és várakozóan tekintettem rá, hogy kérdezze meg azt, amit szeretne.

– Szeretnéd azt a vacsorát, vagy csak nem akarsz megbántani azzal, ha visszautasítasz? – hajtotta le a fejét.

A halott szívem egy pillanat alatt melegedett fel, ahogy felfogtam a szavait. Tehát fél attól, hogy talán nem akarok vele vacsorázni? Ha tudná…

Egyik kezemmel az álla alá nyúltam, hogy gyengéden ugyanakkor mégis határozottan felemeljem a fejét és a szemeibe nézhessek.

– Akarom azt a vacsorát, és már alig várom – feleltem az igazságot, mire széles mosolyt villantott rám. – A helyet pedig kiválaszthatod – ajánlottam neki.

– Jobb lenne, ha te választanál. Nem ismerem az éttermeket errefelé – visszakozott.

– Rendben, ahogy szeretnéd. Majd körbeérdeklődöm, hogy melyik a legjobb a környéken – bólintottam.

Bella a távirányítóért nyúlt, majd bekapcsolta a tv-t. Váltogatta egy ideig a csatornákat, majd elkezdte rágcsálni a száját, és a szeme sarkából rám pillantgatott.

Egyből rájöttem, hogy szeretne valamit megtudni, csak nem tudja, hogy tegye fel a kérdést.

– Esetleg még kíváncsi vagy valamire? – kérdeztem meg végül, mikor már fenn állt a veszélye, hogy a nagy harapdálásnak vérkicsordulás lenne a vége, ami egyben nagyon valószínű, hogy Bella halálát is jelentené.

– Tudod, ma csütörtök van – kezdte –, és nyolc órakor kezdődik a…

– A…?

– … Vámpír naplók – fejezte be végül. – Nem tudom, hogy szeretnéd-e megnézni velem, vagy… Ha nem, akkor megszerzem majd valahonnan és…

A tenyeremet a szájára simítottam, hogy hagyjon engem is szóhoz jutni.

– Csak akkor, ha megígéred, hogy nem csurgatod nagyon a nyálad a Salvatore fivérek után – vigyorogtam rá – közben elvettem a kezemet a szájáról –, mire kinyújtotta rám a nyelvét.

Elmosolyodtam, mikor megláttam, hogy milyen piercingje is van – hiszen ezelőtt még nem volt alkalmam tüzetesen megvizsgálni: sárga alapon feketével volt egy mosolygós fej.

Bella megígérte, hogy tekintettel lesz rám, és nem fog sem nyálat csorgatni, sem pedig vágyakozóan sóhajtozni a vámpír pasik után a tv-ben, majd odakapcsolt arra a csatornára, ahol a sorozat lesz.

Még fél nyolc sem volt, Bella viszont már ásított néhányat. Egyre laposabbakat pislogott, de harciasan küzdött az alvás ellen, végül csak elvesztette a csatát. Feje oldalra billent, mikor az álmok világába ért, én meg elmosolyodtam, és nem csak azért, mert annyira édesen aludt.

Kiosontam a konyhába, majd felhívtam Alice-t, hogy bármit is tervezett az evésemmel kapcsolatban, arra már nem lesz szükség, de tájékoztatott, hogy a Swan ház ajtajában áll és legyek kedves őt beengedni. Egy ételtartó műanyag edény volt nála, piros tetővel, valamint egy kisebb méretű sporttáska. Felvont szemöldököm láttán tájékoztatott, hogy a holnapi ruháim, pizsama és tisztálkodó szerek.

Alice átadta Emmett üzenetét is – persze úgy, hogy végig bátyám dörmögős hangját utánozta:

„Mondd meg az öcskösnek, hogy csak semmi huncutkodás, vagy, ha mégis, akkor utána részletes beszámolót kérek.”

Ezen egy ideig morgolódtam, de húgom sikeresen lenyugtatott. Alice nyomott még egy puszit az arcomra, aztán jó éjszakát kívánt, és kitáncolt a házból kezében az ételessel.

Tétováztam egy ideig, mikor láttam a vámpíros sorozat kezdő képsorait, végül csak nem ébresztettem fel Bellát, mondván hadd aludjon. Megkockáztattam, hogy kissé – vagy nagyon? – dühös lesz rám, amiért nem keltettem fel, de jobbnak láttam, ha pihen.

Negyed tíz is elmúlt, mire felébredt, és mikor megtudta, hogy átaludta a sorozatot, dühösség helyett csak legyintett egyet, amitől nagy kő esett le a szívemről, hogy nem mérges rám.

Felküldött zuhanyozni, míg ő megcsinálja nekem a fekhelyemet a kanapén. Pizsamában – fogalmam sincs Alice honnan szedte, ugyanis nekem nincsenek ilyen ruhadarabjain, lévén, hogy nincs szükségem rá – léptem ki a fürdőszobából, ahol is néhány centire az ajtótól ő állt karba tett kézzel.

– Sehol piszkos tányér vagy egyéb evőeszköz. Vacsoráztál már?

– Igen, vacsoráztam. Míg aludtál Alice itt járt és hozott nekem ételt valamint ruhákat – válaszoltam készséggel. – A tányért pedig elmostam – hazudtam könnyedén.

Bólintott egyet, majd belépdelt a szobájába, ahonnan egy pillanat múlva már lépett is ki törölközővel, és egy apró táskával – azt hiszem, ezt hívják a nők nesszeszernek.

Becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, én meg míg várakoztam, hogy végezzen emberi teendőivel a lementem a földszintre tv-t nézni, közben pedig hallgatóztam, hogy mit csinál odafent. Jó tíz perc múlva káromkodást hallottam, majd nyílt a fürdő ajtaja és hallottam a lépteit, amint a szobájába siet. Nyílt, majd csukódott az ajtaja, aztán kis nyikorgás, suhogás… aztán egy félelmetes sikoly.

Vámpírsebességgel rohantam fel az emeletre és dúvad módjára nyitottam be a szobájába, ahol számomra megdöbbentő, ám annál kívánatosabb látvány fogadott. Bella állt nekem háttal, amivel nem lett volna semmi gond, ha ezt nem félmeztelenül teszi.

Alul egy fekete nadrág takarta lábait, felül viszont tökéletesen láttam, hogy nincs rajta semmi sem. Haja fel volt kötve a feje tetejére, így kiváló rálátásom nyílt meztelen hátára és kecses nyakára.

A csodás látványtól felsóhajtottam – bizonyára emberi fül hallatára –, mert Bella hátrakapta a fejét, és tágra nyílt szemekkel nézett rám. Nem tudtam sikolya okát, viszont azt igen, hogy mindennél jobban vágytam arra, hogy felsőtestéből ne csak a hátát lássam, és mintha csak ő lenne a gondolatolvasó kettőnk közül és nem én, lassan kezdett megfordulni, egyenesen felém…

Ez pedig Bella nyelvpiercingje: