Eternity - 11. fejezet

Sziasztok!

A mikulások ismét jelentkeznek, a héten utoljáraXD Jövő hétre nézve szerda-csütörtök magasságában várható a friss valószínűleg – DE EZ NEM 100% – és az lesz az egyetlen. Szóval ne számítsatok hétvégi repetára. Jó szórakozást a fejihez és a komihatár most is él.

11. fejezet

Alice csele

„In joy and sorrow my home's in your arms

In world so hollow

It is breaking my heart

In joy and sorrow my home's in your amrs

In world so hollow

It is breaking my heart”

(HIM: In joy and sorrow)

(Bella szemszöge)

Edward közelsége teljesen elbódított, és képtelenségnek tűnt, hogy türtőztessem magam. Általában nem vagyok ilyen… hmmm rámenős, de az általában szót Edward közelében nem ismertem. Szemeimet lehunytam majd közelíteni kezdtem az arca, pontosabban a szája felé. Már ajkaimon éreztem hűs, és bódító lélegzetét, mikor egy mackó tönkrevágta a pillanat varázsát.

 – Na, mi a harci helyzet, fiatalok? – dörmögte Emmett, mire felpattantak a szemeim.

Edward a közelnél is közelebb volt hozzám, és a karamella tekintetét az enyémbe fúrta. Nagyon úgy tűnt, hogy ő még nem vette észre testvére felbukkanását.

Emmett mély hangja mellé aztán egy csattanás is társult, mikor rávágott Edward hátára. Szegény a meglepődéstől és bizonyára bátyja erejétől konkrétan behasalt a kocsiba. Én csak az utolsó pillanatban tudtam félrerántani a fejem, nehogy lefejeljen esés közben.

Kikecmeregtem az autóból és nem sokkal később Edward is kitámolygott, majd mindketten csúnyán néztünk a vigyorgó Emmettre. Ekkor tűnt fel az a tény, hogy Edward többi testvére is ott áll, közvetlenül Em mellett. Jasper felvont szemöldökkel tekintett hol rám, hol pedig Edwardra és úgy tűnt, mintha nem is tudom… A vesémbe látna.

 – Mi ez a gyilkos tekintet? – kapkodta köztünk a fejét, de még mindig mosolygott. – Csak nem megzavartam valamit? – lett a mosolyból aztán egy kaján vigyor a képén. – Na, mindegy, ezért később is elláthatjátok a bajomat, most viszont látni akarom végre az unokaöcsémet.

 – Hogy kit? – kérdeztem értetlenül.

 – Az un-csi-ö-csi-met – tagolta a szavakat Emmett, mintha gyogyós lennék.

 – Még mindig nem értem – mormoltam és Edwardra néztem, akinek az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, ugyanis ő Emmettet figyelte.

 – Őt – mutatott aztán Em be, egyenesen a kocsiba, pontosabban a hátsó ülés egyik fejtámlájára, ahol még mindig ott kuporgott Jackson.

Akkor végre felfogtam a szavait, de azzal még mindig nem voltam tisztában, hogy miért is lenne Jack az ő unokaöccse.

 – Emmett, szerintem ez nem jó ötlet – kapta el Edward a bátyja karját, aki éppen a hátsó ajtót nyitotta ki, hogy megfogja Jacksont.

 – Jaj, Eddy hagyjál már – kezdett hisztizni a nagy medve. – Meg akarom végre ismerni. Egész nap rejtegettétek előlem – vált a dörmögő hangja nyávogóvá és még kicsit toporzékolt is. – És erről nem csak te döntesz. Nem csak az apának van ebbe beleszólása, hanem az anyának is – nézett rám Emmett.

Teljesen ütődöttnek éreztem magam, de még mindig nem értettem Emmett szavait.

 – Anya, én? – kérdeztem rá végül miközben magamra böktem. – És Edward, mint apa?

 – Hát persze – hangzott a válasz már a Volvóból, ahová Emmett derékig behajolt. – Na, gyere ide Em nagybácsihoz te kis cukorfalat – fogta meg Jacksont, majd kivette a kocsiból.

Körbenéztem, hogy valaki látta-e a jelenetet, ugyanis állatot tilos hozni a suliba, de Em hatalmas termetétől senkinek nem volt még csak esélye sem megpillantani Jacket.

 – Hát, szia – gügyögte Emmett az állatnak, majd felemelte a levegőbe és tovább gagyarászott neki, aztán csücsöríteni kezdett és cuppogó hangokat adott ki.

Mindannyian nevettünk a jeleneten, annyira abszurdnak tűnt, egyedül Edward rázta a fejét, de aztán ő sem bírta tovább és mosolyra görbült a szája. Megkerültem az autót és odasétáltam hozzájuk.

Emmett végül leengedte Jacksont a több mint két méteres magasságból és a kezeivel bölcsőt formált, mintha állat helyett kisbaba lenne. Aztán egyik kezét elvette – így már csak a bal, valamint a mellkasa akadályozta meg Jacket, hogy leessen –, és a nyakánál kezdte simizni őt, ami úgy tűnt nagyon is tetszett neki.

 – Tudod, kisöreg, olyanok a szemeid, mint anyukádnak… – gügyögött továbbra is.

Rosalie odalépett Jackhez és megnézte őt, majd rám pillantott.

 – Tényleg olyan szemei vannak, mint neked – bólogatott nevetve.

 – …de ezt a csibészes mosolyt, csak apádtól örökölhetted – folytatta Emmett.

 – Nekem nincs olyan mosolyom, mint egy görénynek – háborodott fel Edward és karba fonta a kezeit.

 – Nem is ezt mondta Emmett – szólalt meg Alice csilingelő hangján –, hanem, hogy Jacksonnak van olyan, mint neked.

 – Akkor is – háborgott tovább Edward, majd beletúrt már amúgy is kócos hajába.

 – Most nézd meg, mit csináltál, megbántottad – mormolta Emmett és Jackre bökött. – Lehet, hogy Jackson Swan Cullen nem csak a mosolyodat, hanem az érzékeny lelki világodat is örökölte – kezdett töprengeni Emmett.

A társaságból ismét kirobbant a nevetés, amikor meghallották Jack teljes nevét. A legjobban persze a mókamester kacagott, de azért Alice is már a hasát fogta. A legvisszafogottabb Jasper volt, aki a legtávolabb állt tőlem, és, aki szerintem még nem is nagyon látta közelről Jacket, aminek érdekében Emmett tett is valamit. Mikor észrevette, hogy a bűntársa, akivel a csínyeket csinálja, mennyire távol áll tőle, egyszerűen csak odalépett hozzá, és az arcába nyomta Jacket.

 – Mond Jazz, szerinted is aranyos ez a tökmag? – vigyorgott teli képpel.

Jasper csak azután válaszolt, hogy Jackson már nem volt az arcába nyomva.

 – Nagyon – nyelt egyet, mielőtt folytatta – ennivaló – szűrte a fogai között.

Furcsa jelenet kerekedett ki aztán, mert Edward odalépett Jasperhez és oldalba bökte, majd Alice is odament a barátjához és mormolt neki valamit, de nem hallottam, hogy mit. Összevont szemöldökkel bámultam őket és értetlenül álltam az eset előtt, ami Rosalie-nak bizonyára feltűnt, mert odajött hozzám.

 – Ne is figyelj rájuk, szokták ezt csinálni – mondta, de azért ő is aggódva nézett Jasperre Emmettel együtt, aki már közel sem vigyorgott.

Fél perc sem telhetett el, mikor Jasper már újra a régi volt, az ő fura szokásával, hogy tartotta tőlem a két lépés távolságot. Persze ő sem bírta ki nevetés nélkül, amiket Emmett művelt Jacksonnal. Néha már sajnáltam szegény állatot, mert Em szinte már nyúzta.

 – De azt még nem mondtátok el – fordult Emmett hozzám és a mellettem álló Edwardhoz –, hogy Jack szerelemgyerek vagy egyéjszakás kaland eredménye?

Edwarddal mindketten lehajtottuk a fejünket, de ahogy oldalra pillantottam – egyenesen rá – megállapítottam, hogy pipacspirossá csak én váltam.

 – Én az előbbire szavazok – csilingelte Alice, majd a véleményéhez Rosalie és Jasper is csatlakozott.

 – Hát ezt a két jó madarat elnézve én sem hinném, hogy egyéjszakás kapcsolatból lenne a tökmag – szólalt meg Emmett néhány másodpercnyi gondolkodás után, amit oldalra billentett fejjel és ráncolt homlokkal csinált.

 – Miért ne lehetne egyéjszakás kalandból? – adtam hangot kételyeimnek felvont szemöldökkel.

 – Már megbocsáss kislány, de nem tűnsz a futó kapcsolatok hívének. Ahogyan az öcsikém sem, sőt ő még…

 – Emmett! – sziszegte Edward, mielőtt bátyja befejezhette volna, amit mondani akart.

Én azért kíváncsi lettem volna, hogy mit is volt tilos kimondania Emmettnek.

A csengőszó megváltás volt számomra, és a megkönnyebbülten felsóhajtó Edwardnak is, azt hiszem.

Edward kikapta Jacksont Emmett kezéből, majd betette a hátsó ülésre, és sorba becsukta az összes nyitott kocsiajtót. Gyorsan elköszöntünk mindenkitől, majd nagy léptekkel elindultunk angol órára.

 – Sajnálom Emmett viselkedését – kért bocsánatot Edward.

 – Felejtsük el – legyintettem.

 – Amúgy, ha Jackson tényleg a szerelemgyerekünk, akkor Swan Cullen helyett Cullen Swan is lehetne. Az apa vezetékneve néha előbb van, mint az anyáé.

 – Néha – ismételtem. – De nem a mi esetünkben. Vagy annyira megkedvelted, hogy szeretnéd, ha az első neve tőled lenne? – vigyorogtam rá.

 – Én csak felvetettem – emelte fel a kezeit védekezésképpen. – Te döntesz – vonta meg a vállát.

 – Mellesleg nem is biztos, hogy kell neki vezetéknév. Vagy, ha lesz is neki, teljesen mindegy a sorrend. Amúgy továbbra is benne akarsz lenni, ebben az „egy vadászgörény a gyerekünk” projektben?

 – Felőlem benne lehetek – vonta meg a vállát.

 – Te nem kedveled őt, akkor meg miért vagy benne? – böktem mellkason.

 – Én nem mondtam, hogy nem kedvelem – kapta el a kezem, amivel még mindig a mellkasát bökdöstem.

Amint hűvös bőre az enyémhez ért megint eszembe jutott a mondás a hideg kezű emberekről. Felnevettem, mire Edward értetlenül nézett rám.

 – Csak eszembe jutott valami – magyaráztam neki.

 – Az, ami tegnap is? – kérdezte, én pedig bólintottam. – Ha megkérnélek, hogy mond el, elmondanád? – nézett rám reménykedve, de mikor nemlegesen ráztam a fejem, elfancsalodott.

Angol órán szó szerint semmit sem csináltunk, ugyanis, mint kiderült Mr. Mason bekapott valami vírust és az ágyat nyomja. A beugró tanár pedig hozzá sem tudott szagolni az angol anyaghoz, így szabadfoglalkozás címszó alatt kellett csinálnunk bármit, ami lefoglal minket negyvenöt percre.

Nem tudtam, hogy Edward ezt az időt mivel szeretné tölteni, de nem mertem megkérdezni, hogy akar-e beszélgetni velem, így elővettem Dave-t a táskámból és egy Runaways számot kezdtem el hallgatni. A dal még a feléhez sem ért, mikor egy papírfecni csúszott elém. Reméltem, hogy most nem egy újabb női név lesz rajta, mert akkor megint görcsölhetnék azon, hogy vajon Edward egy másik kocsijának-e a neve, vagy esetleg egy ex-barátnőéhez van szerencsém. Kihajtottam a papírdarabot és elolvastam mi állt rajta. Egyetlen szó csak: kérlek.

Edward gyönyörű kézírása alá az én rémes macskakaparásommal odafirkantottam: Mire kérsz?

Visszacsúsztattam elé a papír, és ő elolvasta, amit rá írtam. Ahelyett, hogy írni kezdett volna, a fülemhez nyúlt és egy laza mozdulattal kihúzta belőle a fülhallgatót.

 – Mond el, hogy mi jutott eszedbe! – nézett rám úgy, amitől az volt az érzésem, ha nem ülnék a lábaim remegve mondták volna fel a szolgálatot.

Megráztam a fejem, mire még kérlelőbb lett a pillantása. Ez kész téboly, ép ésszel nem lehet kibírni, ahogyan rám néz lágy karamella tekintetével. Végem van!

Határozottságom utolsó szálába kapaszkodva ráztam meg ismét a fejem, de Edward nem adta fel. Közelebb hajolt hozzám és úgy kezdett kérlelni.

 – Bella, kérlek! – A nevem olyan gyengéden ejtette ki, hogy tudtam az az utolsó szál is elszakadt.

Ahelyett, hogy kimondtam volna, magam elé húztam a papírfecnit, és rákapartam a tollal: azt mondják, akinek hideg a keze, az jó az ágyban.

Odacsúsztattam neki a papírt, mire mohón széthajtotta és olvasni kezdte azt, ami rajta állt.

Alsó ajkamat beharapva vártam a reakcióját. Láttam, hogy megrándult a szája széle az elfojtott mosolytól, de ezen kívül semmit sem tudtam leolvasni az arcáról.

Odahajolt a fülemhez és suttogni kezdett.

 – Neked ezt biztosra kellene tudnod, elvégre már egy gyereket is összehoztunk. Tehát, emlékeid szerint igaz a mondás?

Szerintem voltam legalább olyan piros, mint mikor Emmett poénkodott a parkolóban. Zavaromban a kezeimbe temettem az arcom, amin Edward jót vidult.

 – Ez gonosz volt! – motyogtam neki, miután már nem akart felgyulladni az arcom.

 – Tudom – vigyorgott rám.

A helyettesítő tanárnak, akinek a nevét nem sikerült megjegyeznem, mehetnékje volt, így csengetés előtt jó néhány perccel kirobogott a teremből. Összeszedtem a cuccomat, majd elindultam a tornaterem felé, és meglepve tapasztaltam, hogy Edward követ, bár le van maradva pár lépéssel. Bevártam őt, majd együtt indultunk tovább.

 – Nem is tudtam, hogy erre lesz órád – pillantottam fel rá.

 – Nem erre lesz – mosolygott rám.

 – Akkor miért jössz erre te is? – tettem fel egy újabb kérdést.

 – Megyünk Jacksonhoz, nem? – vonta fel a szemöldökét.

 – Sajnálom, hogy az összes szünetet rám kell pazarolnod – tértem ki a válasz elől.

Lesütöttem a pillantásomat, és a padlót kezdtem nézni. Edward elkapta a karom, és szembe fordított magával, aztán másik kezével gyengéden mégis határozottan felemelte a fejem.

 – Ha még nem tűnt volna fel, jól érzem magam veled, így ez még a legtágabban fogalmazva sem pazarlás.

 – Ennek örülök – motyogtam és szélesen rámosolyogtam.

A másik kezével – ugyanis a jobbal még mindig a karom fogta – egy kósza tincset tűrt a fülem mögé, aztán lepkeszárny finoman végig simított a járomcsontomon. Megremegtem az érintésétől, és éreztem, hogy az összes vért az arcomba pumpálja heves iramot diktáló szívem.

Rám mosolygott, utána elengedte a karomat és folytattuk utunkat Jackhez.

Teljesen a gondolataimba merültem, amik cseppet sem voltak szalonképesek, ugyanis Edward angol órai „Neked ezt biztosra kellene tudnod, elvégre már egy gyereket is összehoztunk.” közbevetése nem kicsit indított be a fantáziámat.

Ha a tegnapi este egy kicsit másként alakult volna, vajon az mennyit változtatott volna a dolgokon? És Edwardra is igaz lehet a mondás? Hát, ilyen felépítésből ítélve nagy a valószínűsége, hogy nem csak a külső miatt buknak rá a csajok – sóhajtottam és végigfuttattam tekintetemet Edward ruhákba bújtatott nyúlánk alakján.

Vajon milyen érzés lett volna megcsókolni őt és hogyan reagált volna rá? Elutasítóan eltolja a fejemet és elhord mindenféle hibbant libának, vagy esetleg…? Hiszen fél perce sincs, hogy azt mondta, jól érzi magát velem és azt a nyamvadt vacsorát is akarta. De ennyi vajon elég lett volna, hogy vadul egymásnak essünk a kocsijában, a suli parkolójában?

 – Uh – csúszott ki akaratlanul is a számon és megtorpantam.

Atya Úr Isten! Kis híján rámozdultam Edwardra a suli parkolójában, fényes nappal és ezt bárki – BÁRKI! – láthatta volna!

 – A francba! – dünnyögtem és Edward csak most vette észre, hogy lemaradtam.

Pár lépéssel már ott is állt előttem és aggódva nézett le rám. Arany tekintete megcsillant, és ahogyan megéreztem illatát kicsit megrészegültem.

 – Bella, jól vagy? – csengett hangja sürgetően a fülem mellett.

 – Persze – válaszoltam a féligazságot.

Csak a rohadt hormonjaim megint nem bírnak magukkal. Hormonok! Oh, hogy az a… ! Még egy nőgyógyászt is kell keresnem Forksban. Csak nem felejtem el! Bár, Edward közelében semmit nem lehet tudni, csak azt, hogy csábító ajkai édesen elnyílnak és…

 – Biztos? – rántott vissza Edward a valóság rideg talajára és rákaptam a tekintetemet. – Csak mert egész piros vagy.

 – Tökéletesen jól vagyok – biztosítottam őt. És még jobban leszek, ha egy ideig nem leszel a közelemben, mert egy kicsit megdobod az ösztrogén-szintemet. – Jobb, ha sietünk, mert még át is kéne öltöznöm! – zártam le a témát.

Edward csak bólintott és csendben battyogtunk oda a kocsihoz. Nem kellett sokat kutakodnunk Jackson után, ugyanis a kis drága az anyósülésen feküdt összekuporodva és békésen aludt. Nem zavartuk meg őt, inkább visszaslattyogtunk az épületek felé.

A tesiterem sarkán megálltunk, mert Edwardnak nem velem volt órája, de meg kellett beszélnünk, hogy hol találkozunk órák után.

 – Mondanám azt, hogy megvárlak a kocsinál, de nem vagyok hajlandó elviselni Emmettet most, tehát itt fogok szobrozni, nem baj? – kérdezte.

 – Ahogyan jónak látod a dolgot – válaszoltam és finoman elmosolyodtam.

 – Akkor, szia – vett tőlem búcsút és legnagyobb megdöbbenésemre odahajolt hozzám.

Forró bőrömön éreztem hűs leheletét, de ez még nem is lett volna furcsa. Ajkát gyengéden az arcomhoz érintette, amitől remegni kezdett a lábam. Rendben, többször is nyomtam már könnyed puszikat az arcára, de ő soha nem kezdeményezett és ez valahogyan más volt.

Hallottam, hogy lélegzete felgyorsult és orra finoman súrolta a járomcsontomat. Az egész nem tarthatott tovább pár másodpercnél, de úgy érzékeltem, mintha megállt volna az idő. Edward elhúzta a fejét és azzal a lendülettel hátat fordított, majd megindult az órájára.

 – Hé, ezt miért kaptam? – kérdeztem nehezen forgó nyelvvel.

Visszafordult és ajkain csibészes mosoly bujkált.

 – Kell különösebb indok arra, hogy miért csókoltam meg a gyerekem anyját? – kacsintott rám és faképnél hagyott.

Még jó, hogy senki nem volt a közelben, mert ebből a beszélgetésből nehezen vágtam volna ki magamat. Kissé kótyagosan estem be az öltözőbe és ez természetesen feltűnt Alice-nek is.

 – Hol jártál? – kérdezte kíváncsian.

 – Jacksont néztük meg Edwarddal – válaszoltam az igazsághoz híven.

 – Az nem tart ilyen sokáig – vigyorgott.

 – Alice, ne kombinálj, kérlek! – próbáltam lelohasztani azt a fene jó kedvét, de nem mentem sokra vele.

 – Kint megvárlak – táncolt ki mellettem, mire felsóhajtottam.

Pont csengőszóra léptem ki az öltözőből és egyből Alice-t szúrtam ki. Mindketten csendben sétáltunk be a tornaterembe, de az apró kobold nem sokáig tudta türtőztetni magát.

 – Annyira nyilvánvaló, hogy tetszik neked a bátyám – közölte minden kertelés nélkül.

Még szerencse, hogy háttal álltam neki és egy röplabdáért hajoltam le, így nem láthatta, hogy szavaitól elpirultam. Nagy levegőt vettem és miután lenyugodtam, fordultam felé és válaszoltam.

 – Alice, tudsz egyetlen csajt is mondani kapásból, akinek nem jön be a bátyád? – tereltem a témát egy szépen kivitelezett keresztkérdéssel.

Már gondolatban pár piros pontot és pacsit is kiosztottam magamnak, aztán Alice mindent hazavágott.

 – Rendben, igazad van – kuncogta. – Viszont kevés csaj van, aki rá mer mozdulni a kocsi első ülésén.

Kiejtettem a kezemből a labdát és mereven bámultam rá. Erre teli tüdőből felkacagott.

 – Az nem az volt, aminek látszott – mentegetőztem és éreztem, hogy ismét elpirulok.

 – Hmmm, akkor azt hiszem, szemüveget kell felíratnom – viccelődött és nagy szerencsémre belépett a terembe Clapp edző, hogy elkezdje az órát.

Alice közvetlenül mellém állt be a tornasorba, pedig volt köztünk vagy tíz centi magasságkülönbség.

 – Visszacsókolt volna – suttogta somolyogva és ismét ledöbbentem.

 – Honnan veszed? – kérdeztem és ezzel természetesen elárultam magamat.

 – A bátyám és eléggé jól ismerem őt – fogta rövidre, mert Clapp edző odaért elénk.

 – Ms. Cullen, szabad megtudnom, hogy mit keres itt? – vonta fel a szemöldökét az edző.

 – Sajnálatos módon kezd előjönni a kisebbségi komplexusom és az orvosom tanácsára magas emberek közelében tartózkodom, hogy legyőzzem – magyarázta olyan meggyőzően, hogy még én is elhittem volna. – Ugye itt maradhatok?

Clapp edző nyelt egy hatalmasat és mivel szó nem jött ki a torkán, ezért csak biccentett és picit szétesve haladt tovább a sorban. Ez a kis idő arra elég volt, hogy egy fantasztikus védő beszédet összehozzak Edward és az én érdekemben.

 – Alice, jobb, ha tőlem tudod, de mi csak barátok vagyunk a bátyáddal, és nagyon remélem, hogy ezzel lezártam a további félreértések sorozatának lehetőségét! – jelentettem ki határozottan.

A kis törpe egy pillanatra ördögien elvigyorodott – esküdni mertem volna, hogy ezt Emmettől tanulta! –, majd rendezte a vonásait.

 – Meglátjuk – vonta meg a vállát, és az óra további részében nem esett több szó erről a témáról.

Viszont éreztem a zsigereimben, hogy Alice készült valamire. Rövid ismeretségünk alatt rájöttem már, hogy ő nem az a fajta, aki egykönnyen feladja a dolgokat.

Az óra végét jelző csengő után visszaballagtunk az öltözőbe és átvedlettünk. Odakint ismét havazott, ezért óvatosan lépdeltünk az Edward által megjelölt találkahely felé. Alice a gondolataiba merült, én meg nem erőltettem a beszélgetést. A látási viszonyok nem voltak kedvezőek a számomra, ugyanis az orromig sem tudtam ellátni, hát még az épület végéig.

Egyszer csak Alice visszafordult, mintha szólt volna valaki utána, de mindezt akkora lendülettel tette, hogy az oldalán lógó táskája eltalálta a derekamat.

Normális körülmények között felháborodva néztem volna rá, de nem most. A lábam megcsúszott a frissen esett havon és döglött béka módjára terülök szét a földön, ha két erős kar nem ragad meg.

A lendületemen azonban már ő sem tudott változtatni, így szó szerint letaglóztam szerencsétlen áldozatomat. Edward háta halk puffanással ért földet, én meg rajta kötöttem ki.

 – Jaj, srácok! – rémüldözött mellettünk cseppet sem meggyőzően Alice. – Jól vagytok?

Edward és én egy „menj a francba!” – nézéssel díjaztuk Alice megmozdulását, aki erre roppant ártatlan képet vágott.

 – Jazz hibája, ő szólt utánam – bólogatott hevesen. – De majd ellátom a baját!

Felpattant a földről és eltáncolt abba az irányba, ahol elméletileg élete párja álldogált.

Az agyam csak most kapcsolt és tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen Edwardon fekszem, ami, be kellett vallanom magamnak, cseppet sem volt ellenemre. Egyik kezemmel a feje mellett, másikkal izmos mellkasán támaszkodtam, míg az ő kezei a csípőmön pihentek meg.

Kócos, bronzvörös hajában apró hópihék díszelegtek, piros ajkai elnyíltak. A szeme aranybarna színben csillogott, viszont mintha valami fekete árnyalat is tükröződött volna benne. Ajkaimon éreztem édes leheletét és mielőtt valami orbitálisan nagy baromságot csináltam volna, a vészcsengő megszólalt a fejemben.

„Csak barátok! Csak barátok!” – skandáltam és aprót ráztam a fejemen, hogy kitisztuljon.

 – Azt hiszem, hogy jobb, ha én leszállok, mielőtt még teljesen átázol és elkapsz valami vírust – motyogtam.

Gratulálok, Bella, ez aztán szenzációs mondat volt! Ekkora hülyeséget nem mostanában hoztál össze, az biztos!

Nagy nehezen lekászálódtam Edwardról és a kezemet nyújtottam, hogy segítsek neki felkelni. Hosszú ujjait az enyémek közé csúsztatta és kecsesen talpra szökkent. Elengedte a kezemet, de ahelyett, hogy kialakította volna közöttünk a szokásos távolságot, egyik karját könnyedén a derekamra helyezte.

Felvontam a szemöldököm, és így néztem fel tökéletes arcába.

 – Úgy látom, nem az a fajta lány vagy, aki a jég hátán is megél, így próbálom megakadályozni, hogy összetörd magad és Jacksont nekem kelljen nevelnem, amíg lábadozol – heccelt és megdobott egy szívdöglesztő mosollyal, amitől a szívem rakoncátlankodni kezdett.

Csak csendben füstölögtem és átkoztam magamban Alice-t, amiért képes volt ilyen kényelmetlen – szigorúan lelki értelemben kényelmetlen! – helyzetbe hozni. Ezt még visszakapja!

Odaértünk Vivhez és az ablakon bekukucskálva láttam, hogy Jackson még mindig horpasztott a „helyemen”. Átpillantva a kocsi felett Alice nézett vissza rám a BMW mellől csalódott, de mindenre elszánt arccal. Edward farkasszemet nézett a húgával, majd bosszúsan fújt egyet és kinyitotta nekem az ajtót.

Az ölembe vettem az álmatag kisállatot és méltóságteljesen beültem az utas ülésre. Edward becsukta az ajtót és megkerülve a kocsit ő is beült mellénk. Halkan indított, míg én bekapcsoltam a biztonsági övemet és járó motornál volt olyan kedves és ő is így tett. Feltekerte a fűtést és kihajtott a parkolóból.

Már a fele utat megtettük, de egyikünk sem szólt egy szót sem. Én a köztünk lévő furcsa kapcsolaton agyaltam, Edward meg… nos, nem vagyok pasi, így nem tudtam, hogy min törte a fejét.

A Volvo csendben állt meg a házunk előtt és a motor elnémulása után úgy fordultunk egymás felé és szólaltunk volna meg, mint ahogyan az a nagykönyvekben van megírva.

Felnevettünk, de azt Jack nem vette észre, mert jóízűen szundizott.

 – Hölgyeké az elsőbbség! – intett felém Edward.

 – Azt akartam megkérdezni, hogy hányad rész felügyeleti jogot formálsz a fiadra? – kérdeztem mosolyogva.

Edward ajka megrándult az elfojtott nevetéstől, de készségesen válaszolt, mintha egy halálosan komoly dologról tárgyaltunk volna.

 – Nos, legyen úgy, hogy Jackson nálad lakik, és látogatási engedélyt kérek, ha lehet.

 – És az a látogatási engedély csak a gyerekedre szól vagy esetleg az anyját is látni szeretnéd? – incselkedett vele kisördög felem.

 – Hmmm, fogós kérdés – hümmögött. – Mit szólnál hozzá, ha a jövő heti vacsorán erre visszatérnénk?

 – Rendben – vágtam rá, csak hogy zavaromat leplezzem. – Mikor is lesz az a vacsora?

 – Szerda este megfelel neked? – kérdezte és karamella színű szeme megcsillant.

 – Tökéletes – nyugtattam meg. – Addigra kerítek Jackson mellé egy bébiszittert is.

 – Helyes – vigyorgott Edward.

 – És te mit akartál mondani? – tudakoltam.

 – Van már valami hétvégi programod? – kérdezte, de gyorsan hozzátette. – Csak mert Alice teljesen fel van pörögve emiatt a filmnézős, ott alvós buli miatt.

Megforgattam a szemeimet. Hát, úgy látszik, hogy ezt nem úszom meg!

 – Rendes tőletek, de ezt másik hétvégére kell halasztani, ugyanis a mostanira már van programom – válaszoltam.

 – És szabad megtudnom, hogy mi az? – érdeklődött lehengerlő modorban, aminek nem lehetett ellenállni.

 – Persze – mosolyogtam rá szépen. – Egy régi barátomat, Jacob Blacket látogatom meg La Pushban!