Eternity - 41. fejezet

Sziasztok!

Kicsit megkésve, de meghoztuk a fejezetet. Ha minden igaz, akkor az otthoni gépem – Szylu – már jó, tehát semmi akadálya egy vasárnapi frissnek majd! ;)

Személy szerint – ha Pupi megengedi a személyeskedést ;) – nekem ebből a fejezetből van jó pár kedvenc jelenetem, amin jókat derültem. De majd Ti ítélkeztek!

Jó szórakozást! :D

Pusz

Pupi & Szylu

41. fejezet

Frozen

„This love she feels

Everything she's ever known

Or ever thought was real

Seems like it's been thrown away

Now how's she gonna live

It's ok, she don't want the world”

(3 Doors Down: She don't want the world)

(Edward szemszöge)

Unottan caplattam az étkező felé, és agyamban a tegnap Emmettel lefolytatott párbeszéd részletei rémlettek fel. Én még most is nagy baromságnak tartottam, hogy egyszerűen csak álljak oda Jessica elé, és „pillarebegtetések” között hívassam meg magamat a bulijára. Valljuk be őszintén, hogy ez nem az én stílusom volt. Én a legszívesebben csak egyszerűen besurrantam volna, és kész. Vagy otthon ültem volna, és igazat adok Bellának, amiért kiadta az utamat, és nem képes tovább együtt lenni egy magamfajta szörnyeteggel.

Ehelyett belépve a menzára a tekintetemmel rögtön azt a személyt kerestem, akivel a legkevésbé akartam beszélni. A szemem sarkából megpillantottam Emmettet, aki veszettül bólogatott és úgy vigyorgott, mint akivel most közölték, hogy minden hónapban lesz karácsony.

Felsóhajtottam és elindultam pult felé, ahol Jessica álldogált, és Mike Newtonnal beszélgetett. A kezem ökölbe szorult, ahogyan megláttam azt a nyálgolyó Mike-ot, de nyugalmat erőltettem magamra, és folytattam az utamat. Már csak pár lépés választott el tőlük, amikor megcsapott az édes levendula és frézia kettőse. Automatikusan arra kaptam a fejemet, és tekintetem rögtön megtalálta az ajtón belépő angyalt Angela társaságában.

Bella megmerevedett és én is lefagytam. A szemei tágra nyíltak – gyönyörűen, de valahogyan fájdalmasan csillogtak –, az arcából minden vér kiszökött, és szerintem még Angela is hallotta, hogy a szíve vagy háromszoros erővel dobogott a mellkasában. Apró mosoly jelent meg a szám szélén – de szerencsémre olyan távolságból nem láthatta –, amiért még mindig hatással tudtam rá lenni.

Hallottam, hogy Angela suttogva megkérdezi tőle, rendben van-e – meg kell köszönnöm majd neki, hogy ennyire figyelmes és kedves Bellával –, mire Bella aprót rázott a fején, és felszegve az állát elindult, hogy beálljon a sorba, de közben megnyugtatta az őszintén aggódó barátnőjét, hogy csak egy kicsit megszédült.

„Gyerünk, Edward, elrepül a kismadár!” – sürgetett Em, mire vetettem rá egy gyors, ám nagyon csúnya pillantást, és minden színészi képességemet latba vetve odaléptem a Jessica-Mike pároshoz. Közben viszont éreztem, hogy az egész terem, köztük Bella is engem figyelt.

Megköszörültem a torkomat, és ennek köszönhetően Jessica és Mike is felém fordult. Mike magában mérgelődött, hogy megzavartam őket – a szemétláda Jessicát is be akarta fűzni, nem csak Bellát – partnernője viszont el volt ragadtatva tőlem és olyan szemekkel méregetett, amit nem nagyon szerettem.

Felvettem az igazi úriember szerepét – vissza kellett fognom magamat, hogy ne kapjam el azt a nyavalyás Newton gyereket a nyakánál fogva és ne hajítsam át az étkezőn – és egy finom mosolyt erőltetve az arcomra megkérdeztem Mike-tól:

– Ne haragudj, de beszélhetnék egy percre Jessicával?

Newton úgy nézett Jessicára, hogy az beillett egy komplett kérdésnek, ami megjelent a fejében is: „Akarod, hogy itt hagyjalak ezzel a bájgúnárral kettesben?”

Jessica annyira meg volt döbbenve váratlan felbukkanásom és beszédességem miatt, hogy csak egy bólintásra futotta tőle. Mike morgolódva elkotródott és néhány másodpercig követtem a tekintetemmel, de csak azért, mert arra haladt el, amerre Bella is állt, és szerettem volna egy pillantást vetni az arcára.

Szerelmem lehajtotta a fejét, mint aki a salátabár kínálatát veszi szemügyre, haja pedig az arcába hullott, de még így is láttam a barna tincsek között átkukucskálva, hogy ajka vékony vonallá préselődött össze.

Elmerengtem rajta, hogy vajon ezt miért csinálta, de nem volt sok időm a vonásait analizálni, mert Jessica félénken megérintette a karomat, így kénytelen voltam visszafordulni hozzá.

– Miről szerettél volna beszélni? – kérdezte nagy ártatlanul, de a gondolatai már korántsem voltak ilyen visszafogottak.

Már a feltételezésről is kirázott a hideg, hogy esetleg a Bellával való szakítás után „rányomulnék” Jessicára. De sajnos, amit most tenni készültem, az nagyon úgy fog kinézni, mintha fel akarnám szedni őt. És a helyzetemen az sem segített egy szemernyit sem, hogy mindezt a teljes iskola szeme láttára szándékoztam kivitelezni.

– Emmett, te, meg a hülye ötleteid! – motyogtam annyira halkan és gyorsan, hogy csak vámpír családom hallhassa meg, akik erre felnevettek.

Nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem:

– Azt hallottam, hogy holnap lesz a szülinapod – vezettem be finoman a mondandómat.

A célom természetesen az volt, hogy bejussak a bulijára, de neki kellett meghívnia, és nem nekem könyörögnöm, hogy legyen olyan kedves, és gondoljon már rám is.

– Hát, tulajdonképpen csak jövő héten hétfőn lesz, de holnap tartok egy kis összeruccanást Port Angelesben – magyarázta és közben fülig pirult.

„Úristen! Edward Cullen tudja, hogy szülinapom lesz! Edward Cullen tudja, hogy szülinapom lesz!” – skandálta magában és kezdtem attól félni, hogy összeesik a nagy izgalomtól.

– Hát, akkor előre is boldog szülinapot! – mondtam és úgy tettem, mint aki menni készül.

Jessica csak egy másodpercre habozott, majd:

– Nem lenne kedved esetleg benézni? – kérdezte és tágra nyitotta a szemeit.

Finoman elmosolyodtam, hogy ezzel is kifejezzem, mennyire kedves gesztus tőle a meghívás, majd úgy tettem, mint aki hezitál.

– Nem is tudom – mondtam lassan, megfontoltan. – Nem szeretnék zavarni és kényelmetlen helyzetbe sem szeretnélek hozni…

Egy heves kézmozdulattal belém fojtotta a szót.

– Megtisztelnél, ha eljönnél – csicseregte most már magabiztosabban és esküszöm, még a pilláit is rebegtette.

Most már megengedhettem magamnak egy „nagyobb” mosolyt is, és csak azután válaszoltam, miután Jessica normálisan tudott lélegezni.

– Akkor feltétlenül beugrom majd – villantottam rá egy széles vigyort.

Hallottam, hogy valami halkan csattant a földön nem messze tőlünk, és a hang irányába fordultam. Láttam, hogy Bella előtt egy ásványvizes üveg és egy dobozos saláta hevert: az üvegből lassan folyt ki a víz a padlóra, a saláta és egyéb zöldségek szanaszét hevertek.

Szerelmem ökölbe szorította a kezeit és szorosan lehunyta a szemeit, majd felpillantott és egyenesen rám nézve halkan megszólalt.

– Bocsánat! – mondta, és sarkon fordult, hogy kilépjen a menza ajtaján.

A testem és a szívem megint előbb cselekedett, mint az agyam – kezdtem azt hinni, hogy belém van programozva valamiféle Bella-védő funkció – és tettem egy önkéntelen lépést az ajtó felé, amikor Jessica karja az enyémre nehezedett.

– Felírom egy cetlire a pontos helyet és az időpontot! – ajánlotta és egy „csábítónak” szánt mosolyt is megengedett magának.

Csak kábán bólintottam és ha agyonütnek, se tudtam volna megmondani, mi történt az ezt követő fél órában az étkezőben.

(Angol órán)

Soha nem történt még ilyen velem. Egyszerűen nem tudtam nyugton ülni a seggemen, és türelmesen megvárni, míg Bella belép a terembe. Úgy fészkelődtem, mintha tűkkel böködtek volna, és idegesen szuggeráltam az ajtót.

– Gyerünk, mi lesz már! – morogtam félig meddig magamnak. – Hol vagy, gyere már!

A mondatomat a csengő éles hangja nyomta el és pillanatokon belül hallottam a folyosón közeledő tanár gondolatait. Ám mielőtt belépett volna, gyorsan beslisszolt a terembe Bella és abban a pillanatban huppant le mellém, ahogyan Mr. Mason becsukta az ajtót.

A lehető legközelebb csúsztam hozzá a székemen – furcsa mód nem húzódott el tőlem – és a füléhez hajoltam. Aprót szippantottam vérének édes illatából, ami felkúszott az orromba és elbódította az elmémet.

– Majdnem elkéstél – súgtam oda Bellának akaratlanul és minden cselekedetemet épeszűségem elvesztésével indokoltam.

Bella felém fordította a fejét, de csak annyira, hogy még úgy tűnjön, a tanárra figyel, de közben rám is tudjon nézni.

– Nem késtem el majdnem – morogta vissza, és ez volt az első mondata hozzám azóta, hogy szakított velem. – Egyszerűen stílusosan érkeztem.

– Stílusosan? – horkantam fel és felvontam a szemöldököm. – Azt nevezed te stílusos érkezésnek, hogy a tanár orra előtt esel be az ajtón?

– Kritizálni szeretnél, vagy van esetleg más mondanivalód is a számomra? – dörrent rám, és a tekintete egy pillanatra megvillant.

– Jól vagy? – hagytam figyelmen kívül a szurkálódását, és figyelmesen szemügyre vettem a szokásosnál is sápadtabb arcát, halványlila karikás szemét. – Nem úgy nézel ki, mint aki az elmúlt napokban sokat aludt – jegyeztem meg.

– Mert te még nálam is többet aludtál, igaz? – sziszegte a fogai között és egyik kezét a homlokára szorítva masszírozni kezdte a halántékát.

– Ez nem volt fair tőled – motyogtam az orrom alatt és tényleg fájt, hogy ismét felhívta a figyelmet vámpírságomra.

Bella felsóhajtott és egy pillanatra gyengéden nézett rám.

– Sajnálom, nem akartam – kért bocsánatot. – Egy kicsit fáradt vagyok, ez minden. De nem fontos, hagyjuk.

– Bella, ha valamiben tudok esetleg segíteni… – Finoman megérintettem az asztalon lévő kézfejét és nagy meglepetésemre nem rántotta el.

Az érintésemre megremegett, lehunyta a szemét és aprókat lélegzett. Forró bőre szinte égette az enyémet, de ez az a fajta lángolás volt, amit imádtam. Annyira lefoglalt ez a kicsi testi kontaktus is, hogy már csak arra eszméltem, ahogyan Bella szomorú tekintettel néz rám.

– Tessék? – kérdeztem suttogva, mert tudtam, hogy elszalasztottam egy vagy esetleg több mondatát is.

– Azt mondtam, hogy szeretném, ha nem nehezítenéd meg a helyzetünket – ismételte meg még egyszer.

– Én pedig azt szeretném, ha nem lenne semmilyen helyzet, amit meg kéne nehezíteni – mondtam és gyengéden körözni kezdtem hüvelykujjammal a kézfején.

– Edward, ez ennél bonyolultabb – suttogta és remegve kihúzta kezét az enyém alól.

– Mi olyan fenemód bonyolult ebben? – Uralkodnom kellett magamon, hogy ne emeljem fel a hangomat. – Szeretlek, és azt mondtad, hogy te is szeretsz. Akkor nem értem…

– Sok dolog van, amit nem értesz – vágott közbe és vonásai megkeményedtek. – És sok dolog van, amit én nem értek, többek között az is, hogy azt mondod, szeretsz, de vagy fél órával ezelőtt a menza kellős közepén flörtöltél Jessicával! – A mondat végére a hangja alig volt több, mint suttogás.

Tudtam, hogy egy vadbaromként fogok viselkedni, de egyszerűen nem bírtam rajta kiigazodni és ez feldühített.

– Oh, szóval kidobsz és még féltékenykedsz is? – mondtam ki hangosan az első dolgot, ami eszembe jutott és csak néhány másodperccel később jutott el a tudatomig, hogy ez hangosabb volt a kelleténél.

A teremben minden szempár ránk – jobban mondva rám – szegeződött és még Mr. Mason is karba font kézzel várta a folytatást.

– Tudod, azt hittem, hogy lesz benned némi méltóság, de tévedtem – vetette oda Bella és összeszedve a cuccait felkelt, majd az ajtóhoz lépett. – Elnézést, tanár úr, de nem érzem valahogyan jól magam. Felfordult a gyomrom.

– Menjen a gyengélkedőre, Swan kisasszony – bólintott a tanár, és úgy gondolta, hogy tényleg „jobb, ha egyikünktől megszabadul, mert akkor kisebb az esélye, hogy kitör egy esetleges veszekedés”. – Pihenjen egy kicsit, sápadtnak látszik.

Bella biccentett, és hátra sem fordulva otthagyott bámuló diáktársaink gyűrűjében.

(A bulin)

Már akkor tele volt a helyiség kissé illuminált állapotban lévő emberekkel, mikor megérkeztem a bulira, pedig csak fél órát késtem. Azt is Emmett miatt, aki a hülye tanácsaival traktált.

Az ünnepelt öltözéke nem sok mindent bízott az emberek – vagy esetemben a vámpír – képzeletére, számomra kifejezetten taszító volt ez a fajta öltözködési mód, ahelyett, hogy vonzott volna, mint a korabeli srácokat. Lassan léptem oda hozzá, ami alatt egy műmosolyt „kanyarítottam” az arcomra. Míg Jessica felé tartottam, tekintetemmel folyamatosan Bellát kutattam, és egy apró morgás szakadt fel a mellkasomból, ahogyan megtaláltam. Hála az égnek a zene elnyomta nemtetszésem hangját. Szerelmem ugyanis egy sötétkék ruhában álldogált az italos asztal mellett Angela társaságában. Ezzel nem is lett volna a gond, a problémát az jelentette, hogy az említett ruhadarab tökéletesen simult karcsú testére, a dekoltázsából és combjaiból pedig többet engedett láttatni, mint azt én „megengedtem” volna, ha még mindig az én barátnőm lenne. Csak hogy már nem az én barátnőm, és így azt vehet fel, amit csak akar. Például egy olyan ruhát, ami az önuralmamat készül tönkretenni, és amelyet szívem szerint letépnék róla, hogy aztán...

Felsóhajtottam, ahogyan képzeletem eljátszott olyan pikáns jelenetekkel, amelyben addig fedezem fel újra és újra Bella porcikáit az ajkaimmal és az érintéseimmel, míg remegve nem könyörög, hogy forrasszam össze a testünket.

Annyira elkalandoztam, hogy majdnem eltapostam Jessicát, ám az utolsó pillanatban észbe kaptam és lefékeztem, de így is túl közel álltam hozzá. Mivel furcsa lett volna, ha elkezdek hátrálni tőle, így kénytelen voltam ott maradni.

– Boldog születésnapot, Jessica! – nyomtam a kezébe a magammal hozott virágcsokrot.

Jessica elpirulva pillantott rám, és egy szerinte csábos mosolyt villantott fel.

Az ingemnél fogva húzott le magához, hogy szájfénytől „roskadozó” száját az arcomhoz nyomja.

– Köszönöm – felelte továbbra is mosolyogva, és mélyet szippantott a sárga rózsás csokorból.

Gyorsan leléptem a közeléből, és kerítettem egy pohár italt magamnak, de természetesen eszem ágában sem volt meginni. Csak fogtam a kezemben, és néha a számhoz emeltem, hogy egy normális tinédzser látszatát keltsem. Egy sarokból kitűnő rálátásom nyílt Bellára, és félpercenként léptem volna szívem szerint oda hozzá, hogy elvegyem tőle az italát.

Nyilvánvaló volt, hogy nem bírja az alkoholt, de az én türelmemmel való játszadozás miatt sorra döntötte magába a feleseket. A szemeimbe pillantva küldte le egymás után az italokat, de bevallom őszintén, hogy nem értettem, miért csinálja ezt velem.

Egy tökéletes pillanatban, mikor Bella odasúgta Angelának, hogy kimegy a mosdóba, a kukába dobtam a poharamat, és utána slisszoltam.

A női mellékhelyiségben tartózkodó lányok roppant segítőkészek voltak, és elhagyták a helyiséget, elég volt csak szépen nézni rájuk, valamint lágy és halk hangon kérni őket, hogy menjenek ki. Az egyik kézmosónak dőlve, karba tett kezekkel vártam, hogy Bella elvégezze emberi teendőit – nem zavartatva magamat végighallgattam a folyamatot! – és választ követeljek tőle.

Mikor kinyílt az ajtó, és meglátott engem, a szemei kidülledtek.

– Mióta vagy itt? – szegezte nekem a kérdést, és a mellettem lévő kézmosóhoz lépett.

Miután megmosta a kezeit, felvont szemöldökkel bámult rám, és továbbra is választ várt.

– Közvetlenül utánad érkeztem.

– Te...

– Én mi?

– Semmi – vágta rá. – Viszlát, Edward! – hadarta, és az ajtó felé sietett.

Ha azt hitte, hogy ilyen könnyen lerázhat, nagyot tévedett. Gyorsan akart faképnél hagyni, csak egy valamivel nem számolt. Mégpedig azzal, hogy a farzsebemben lapult a mosdó ajtajának kulcsa. Bella először még nyugodtan rángatta az ajtót, majd egyre felbőszültebbé vált.

– Azonnal nyisd ki! – mordult rám és dühtől szikrázó szemekkel nézett rám.

– Mégis micsodát? – tettem az ártatlant, és ettől csak még jobban mérges lett.

– Ezt az átkozott ajtót. Azonnal engedj ki! – Bella odalépett hozzám, és elkezdte püfölni a mellkasomat. – Engedj ki! – követelte.

Elkaptam mindkét kezét, és azoknál fogva rántottam magamhoz közel. A szíve eszeveszettül dübörgött a mellkasában, szemei pedig furcsán csillogtak, de utóbbit teljes mértékben az elfogyasztott alkoholmennyiség számlájára írtam.

Egy pillanatra elveszítette az egyensúlyát, pedig csak egyhelyben állt, és a derekánál fogva tartottam, nehogy összeessen.

– Azt hiszem, hogy nem kellene többet innod – állapítottam meg, és gyengéden magamhoz vontam törékeny testét.

– Ne mondd meg nekem, hogy mit kellene tennem és mit nem! – mondta kissé akadozva.

Mintha a másodpercek elteltével az alkohol egyre inkább hatni kezdett volna Bellánál.

– Miért kínzol? – kérdeztem gyengéden.

– Nem értem, miről beszélsz! – rántotta meg a vállát.

– Arról, hogy direkt úgy iszol, hogy lássam. Azt akarod, hogy végignézzem, hogy részegedsz le? Kínzol azzal, hogy előttem csinálhatod, mert nincs jogom ahhoz, hogy megkérjelek, hogy ne igyál. Miért csinálod ezt velem?

– Nem kell mindenhez ok – felelte rejtélyesen. – Kérlek, Edward, engedj ki!

– Nem tehetem, szerelmem – simítottam szabad kezemet az arcára. – El kell neked mondanom valamit.

– De legalább azt mondd meg, hogy hol van a kulcs! – pillantott rám gyengéden, és megnyalta az ajkait.

– A farzsebemben – feleltem neki, és simogatni kezdtem az arcát.

– Mit szeretnél nekem elmondani? – Bella átkarolta a derekamat, és a mellkasomnak támasztotta a fejét.

– Ha tudnád, hogy milyen gyönyörű vagy. Bár kicsit kihívó ez a ruha, de káprázatos vagy benne, szerelmem – bókoltam neki, miközben azzal voltam elfoglalva, hogy milyen jó érzés őt közel tartani magamhoz.

Tudtam, hogyha továbbra is hozzám simul, képtelen leszek elvonatkoztatni a buja képektől, melyek megrohamoztak, így megfordítottam Bellát, és a mosdónak döntöttem, én pedig a lehető legtávolabb húzódtam tőle.

Agyrém volt az egész, arra vágyom, hogy átöleljem, de nem tehetem meg annak érdekében, hogy józanul tudjak gondolni.

Hátat fordítottam Bellának, és kezeimet a csempének döntöttem, és elhatároztam, hogy észérvekkel próbálom rávenni szerelmemet arra, hogy ne vegyen magához több alkoholt, na meg arra is, hogy fogadjon vissza.

– Én... – kezdtem, de meg is torpantam, mert a hátam mögül fémes hang hallatszott.

Mikor megfordultam, tágra nyíltak a szemeim. A farzsebemhez kaptam, ahol hűlt helye volt a kulcsnak, így ezer százalékig biztossá vált, hogy Bella valahogyan kicsente azt onnan, ahová rejtettem, és próbál meglógni előlem. Az agyam tudta, hogy cselekednem kellene, de mégsem bírtam mozdulni a sokktól, hogy Bella ennyire nem akar velem egy helyiségben lenni. Egy pillantást vetett még rám, majd kibotorkált a helyiségből.

Nem sokkal később én is elhagytam a mosdót, és természetesen szerelmem keresésére indultam. Már megint egy átkozott pohár volt nála, aminek a tartalma egyik pillanatról a másikra Bella szájában kötött ki, majd csúszott is le a torkán.

– Na, ebből aztán elég volt – morogtam, és megindultam felé.

Amint észrevett, szó szerint eldobta a műanyag poharat a kezéből, és megragadta Mike kezét, aki éppen vodkát készült tölteni a poharába.

– Menjünk táncolni, Mike – hadarta Bella nehezen forgó nyelvvel, és maga után rángatta a Newton fiút.

Megtorpantam, és halkan szitkozódni kezdtem, mert nagyon úgy tűnt, hogy Bella nem fogja hagyni, hogy nyugodtan beszélhessek vele.

Majdnem felrobbantam, ahogyan figyeltem őket tánc közben. Bár igazán táncnak sem lehetett nevezni, ugyanis Bella alig állt a lábán, és Mike csak rángatta őt körbe-körbe.

A szám már majdnem véget ért, mikor az az átkozott Newton kölyök búgócsigát kezdett játszani szerelmemmel, és pörgetni kezdte őt. A dal végeztével megállította Bellát, aki abban a pillanatban a szája elé akarta kapni a kezét, de az félúton megállt, ugyanis már késő volt.

Az este folyamán elfogyasztott italmennyiség nagy része, amely nem ürült ki belőle a mosdóban, most visszafelé vette az irányt, és távozott is belőle.

Nincs mit szépíteni a dolgon, Bella telibe hányta Mike pólóját, és az italsugárból jutott az ünnepelt, azaz Jessica ruhájára is, aki le akarta kérni Newtont Bellától.

Gyorsan léptem oda hozzájuk, és kaptam szerelmemet a karjaimba, majd megindultam vele a kijárat felé.

Ő már nem hallhatta, én viszont még igen, hogy Mike és Jessica nem éppen szép szavakkal illették a történeteket, és Bellát.

A Volvómig meg sem álltam szerelmemmel, és egy ügyes mozdulattal talpra állítottam és nekidöntöttem a kocsi ajtajának.

– Rosszul vagyok – nyöszörgött.

– Tudom – simogattam az arcát, és a zsebemből előkaptam egy zsebkendőt és megtöröltem vele Bella száját.

– Ez olyan undorító – fintorgott. – Az expasim törölgeti a számat, miután két osztálytársamat lehánytam.

– Nem éppen szívderítő dolog, de... Nem érdekel, csak az, hogy hazafuvarozzalak, és az ágyadba vigyelek...

– Hmm – kapaszkodott meg Bella az ingemben. – Igyekszem nem két értelmet találni a mondatnak, de nem megy.

– Jobb lesz, ha indulunk – karoltam át, majd beültettem a kocsiba.

Megkerültem a Volvót, és behuppantam szerelmem mellé. Alig indultunk el, mikor Bella halkan megszólalt.

– Kívánlak – motyogta.

Felé kaptam a tekintetem, és láttam, ahogyan szempillái rebbennek egyet, majd lecsukódnak.

Elaludt – állapítottam meg, és ismét az útra figyeltem.

– Én is kívánlak – sóhajtottam.