Eternity - 40. fejezet

Sziasztok!

Meghoztuk a következő fejezetet, ami rendhagyó módon több szemszögből mutatja be az eseményeket. Kicsit előrelépünk, kicsit rejtélyesek vagyunk, de még mindig...

Na, majd meglátjátok! :D

Az Emmett szemszög azért került bele, hogy ne legyen olyan lehangolt a fejezet! Na ezzel most elárultuk magunkat! ;)

Pusz és jó olvasást!

Pupi & Szylu

U.i.: Az idézet az elején nem meglepő, Szylu moziban volt a héten és hát nagyon bejött neki a soundtrack! :D

40. fejezet

Fáradt zsibbadás

„Sing me to sleep

Sing me to sleep

And then leave me alone

Don't try to wake me in the morning

'Cause I will be gone

Don't feel bad for me

I want you to know

Deep in the cell of my heart

I will feel so glad to go”

(Emily Browning: Asleep)

(Edward szemszöge)

– Lehet, hogy Isabella egy rossz döntést hozott, de erre saját magának kell rájönnie – mondta Carlisle és rátette egyik kezét a vállamra. – Azzal csak rontanál a helyzeten, ha felmennél hozzá. Úgy érezné, mintha rá akarnád erőltetni az akaratodat.

– Szeretem őt – suttogtam és lehajtottam a fejemet, hogy ne lássa az arcomon végigfutó szenvedést.

– Tudom, és éppen ezért kell neki hagynod egy kis időt – válaszolta csendesen apám és finoman tolni kezdett a Swan ház mögött húzódó erdő felé.

Annyira össze voltam törve, hogy csak pár kilométer megtétele után ötlött fel bennem a kérdés, aminek rögtön hangot is adtam.

– Mégis mit kerestél ilyenkor Bellánál? – néztem fel rá, mert még mindig leszegett fejjel battyogtam Carlisle mellett.

Arra sem vettük a fáradtságot, hogy vámpírtempóra kapcsoljunk, bár most az sem segíthetett volna rajtam. Egyedüli gyógyír az lehetett volna képletesen vérző sebeimre, ha magamhoz ölelhetem szerelmemet, és a fülébe suttogva elmondhatom neki, hogy minden rendben lesz. Hogy ne haragudjon rám, és bármit megteszek, amit csak kér, csak ne hagyjon magamra.

De vissza kellett térnem a rideg valóságba, ahol is még mindig apám válaszára vártam. Egy pillanatra mintha láttam volna valamit átsuhanni Carlisle arcán – kétségbeesést, talán –, de annyira fáradt voltam – nem fizikálisan, hiszen arra képtelen voltam, inkább mentálisan és érzelmileg – hogy lehet, csak képzeltem az egészet.

– Tudtam, hogy valahogyan ide fogsz keveredni és nem tévedtem – mosolyodott el halványan, és e mosoly mögött, valamilyen számomra érthetetlen okból, bűntudatot véltem felfedezni.

– Úgy látszik, hogy egyre kiszámíthatóbb leszek – sóhajtottam csüggedten.

– Nem hiszem, csak már régóta ismerlek, ez az oka, hogy néha rájövök, mi lesz a következő lépésed – próbált nyugtatni, de már nem figyeltem rá.

Csak átadtam magam a kínzó fájdalomnak és hagytam, hogy maga alá temessen. Rosalie-nak igaza volt. Megérdemeltem a büntetésem, és ennek csak én voltam az oka. Nem más, főleg nem az a csodás lány, aki megajándékozott a szerelmével, és elfogadott olyannak, amilyen voltam – egy szörnyeget, aki nem akart mást, csak hogy szeressék.

Lassan léptünk ki az erdő fái közül és sétáltunk a házhoz, aminek nappalijában már mindenki tűkön ülve várt ránk. Amint beléptünk Esme odasietett hozzám, és szorosan megölelt, miközben Carlisle-hoz intézte a szavait.

– Hol találtad meg?

– A Swan háznál – válaszolta csendesen apám. – Éppen be akart surranni Bella szobájába.

– És sikerült neki? – kérdezte reménykedve Rose és izgatottan toporgott Emmett mellett, aki tőle szokatlanul megdobott egy bocsánatkérő arckifejezéssel és egy „Te is tudod milyen!” gondolatsorral.

– Rose, ha értelmezed a mondatot nyelvtanilag, akkor rájössz, hogy nem, nem sikerült neki – mondta Alice, és a hangja olyan hidegen csengett, ami még az én fáradt zsibbadtságomon keresztül is eljutott hozzám.

Kibontakoztam Esme öleléséből, és egyenesen pöttöm húgom felé fordultam. Alice ügyet sem vetett rám, hanem Carlisle-ra függesztette tekintetét, aki állta a szinte már gyilkosnak számító pillantást.

A levegőben tapintani lehetett a feszültséget, és a helyzeten az sem segített sokat, hogy senki nem mert megszólalni. Nem értettem semmit az egész jelenetből, de nem is voltam rá kíváncsi, ezért halkan közöltem.

– Fent leszek a szobámban, ha keresnétek.

És lassan cammogva – a végtagjaimat vonszolva a jobb szó rá – felbaktattam a lépcsőn, hogy magamra zárjam az ajtómat, és elmerüljek az önsajnálat és az önsanyargatás vegyes keverékében.

A másodpercek lassan percekké álltak össze és már ott tartottam, hogy nekiállok a szekrényen lévő CD-im megszámolásának – az alvásra képtelen voltam, így a kerítésen átugráló bárányok létszámba vétele szóba sem jöhetett –, hogy eltereljem a figyelmemet, amikor meghallottam az elfojtott suttogásokat, amiből nem értettem egy szót sem, majd az ajtócsapódást.

(Alice szemszöge)

Cseppet sem kedvesen csuktam be magam mögött Carlisle dolgozószobájának ajtaját, és annyira feldúlt voltam, hogy minden kertelés nélkül a tárgyra tértem.

– Ehhez nem volt jogod! – suttogtam, és a hangom megremegett a dühtől.

Szándékosan beszéltem halkan, mert nem akartam, hogy Edward vagy bárki más tudomást szerezzen az itt elhangzottakról. Egyelőre…

– Alice – csitított Carlisle és elgyötört tekintettel nézett rám. – Én…

– Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek! – szegeztem rá a mutatóujjamat, hogy nyomatékosítsam a szavaimat.

Apa csüggedten rogyott bele a foteljébe, és a két keze közé fogta a fejét. Én is leültem az asztal másik oldalán lévő székek egyikébe, és próbáltam lecsillapítani magamat. Carlisle soha nem csinált semmit meggondolatlanul, és most is kell, hogy legyen magyarázat a viselkedésére.

– Látomásod volt. – Nem kérdés volt, kijelentés, de azért bólintottam. – Mit láttál?

Megráztam a fejemet, mert egyszerűen képtelen voltam visszagondolni a víziómra. Nem azért, mert nem akartam, hogy Edward az agyamban turkálva meglássa, hanem nem volt hozzá bátorságom. Helyette csak ennyit súgtam.

– El kell mondanunk mindenkinek, vagy legalábbis neki. Joga van tudni.

– Nem lehet – sóhajtotta Carlisle és hátradőlt a fotelben. – Nem tehetjük. Megesküdtem neki, hogy nem mondom el senkinek. És ezt tőled is elvárná.

– Miért nem tudsz egyszer végre csak az apja lenni! – csattantam fel kicsit hangosabban, mint szerettem volna, és ez az a helyzet volt, ahol előbb járt a szám, és csak utána gondolkodtam.

Rémülten pillantottam Carlisle-ra, és láttam az arcán végigfutó fájdalmat. Összeszorítottam a szemeimet, és halkan belekezdtem:

– Sajnálom, nem gondoltam komolyan – kértem bocsánatot őszintén. – Csak…

– Megértem, hogy nehezen viseled, de meg kell értened, hogy ez az ő kívánsága, és tiszteletben kell tartanunk – suttogta apa.

– Még akkor is, ha ezzel úgy érzem, elárulom a többieket? – néztem rá, hogy adjon valamilyen tanácsot, de csak hallgatott. – A családomat, a testvéreimet?

– Néha olyan döntést kell hoznunk, ami fájdalmat szül, és hiába érezzük magunkat árulóknak, mégis tudjuk, hogy ez volt a helyes út, amire ráléphettünk. – Carlisle felkelt és az ablakhoz lépett.

Pár percig néma csend ült közénk, aztán összeszedtem a maradék erőmet, és feltettem azt a kérdést, amire talán már magam is tudtam a választ.

– Akkor ő… – Nem kellett befejeznem a mondatot, mert Carlisle felém fordult és némán bólintott. – És nem tehetünk semmit?

– Ez az ő döntése volt. Én tiszteletben tartom. – Itt végre a szemembe nézett, és hirtelen öregebbnek tűnt annál, mint ahogyan kinézett.

A kimondatlan kérdés ott lebegett kettőnk között, amikor halk kopogás szűrődött be kintről. Carlisle egy erősebb „Szabad!” szót préselt ki magából, majd belépett az ajtón Edward és betette maga mögött.

Először rám nézett, de én képtelen voltam felvenni vele a szemkontaktust, ezért a polcok tartalmát kezdtem szemügyre venni, majd Carlisle-ra pillantott és végül megszólalt.

– Valami baj van? Történt valami? – Mint ahogyan Edward, úgy a hangja is csak halvány másolata volt a régi önmagának, és a legszívesebben sikítva futottam volna ki a világból.

Helyette viszont lassan felkeltem a helyemről és az ajtóhoz léptem. Kinyitottam és a küszöbön megállva válaszoltam a szerintem költőinek szánt kérdésre.

– Nem, semmi nem történt – mondtam és aprót bólintottam, amit csak apa vehetett észre, és ezzel is beleegyeztem, hogy tartom a számat, még ha bele is pusztulok a fájdalomba, hogy hazudnom kell a családomnak.

(Emmett szemszöge)

Nem viccelek, amikor azt állítom, hogy egy hullaházban is jobb hangulatot tudtak kerekíteni a halottak, mint ami nálunk uralkodott. A napok úgy vánszorogtak egymás után, mintha harapófogóval kellene őket húzni, és Edward egyre inkább depresszióba süllyedt.

A suliban még csak-csak tartotta magát, mert ott mindenki rajtunk csámcsogott – pontosítok: Bellán, rajta és a szakításukon –, de otthon egyszerűen összezuhant és csak nézett ki a fejéből. Ha szabálytalan időközönként nem sóhajtott volna fel, akkor azt hittem volna, hogy jobblétre szenderült. (Apró megjegyzés: vajon helyes egy ilyen mondatban egy vámpírról azt állítani, hogy jobblétre szenderült? Ah, a teológiai vitát majd lerendezem máskor!)

Csütörtök este, miután sikerült némi halvány információt kiszednem Alice-ből, hogy Bella mivel szándékozik elütni a hétvégét, felsétáltam Edward szobájába, és kopogás nélkül beléptem. Régebben – értsd: amikor még Bellával együtt voltak – ilyet nem nagyon csináltam volna, mert ahogyan Micimackó mondaná: „sohase lehessen tudni”, hogy mi történik a fal másik oldalán. És éppen elég volt egyszer „rajtakapni” őket az Aston Martinban – azt a traumát még a mai napig nem hevertem ki! –, nem kell tovább ragozni a dolgokat.

Most viszont, nem szépítek, szarul álltak a dolgok kettőjük között, és ahogyan beléptem az ajtón, ez le is rítt testvérem arcáról. Hanyatt feküdt a szőnyegen, a lábait pedig a kanapéra pakolta fel és a plafont bámulta. Egész kényelmes testhelyzetnek tűnt, ezért letelepedtem mellé, és én is felvettem a pozícióját.

Nem tudtam figyelmen kívül hagyni a szőnyegen éktelenkedő – ilyen stréber testvérek mellett rászokik az ember, akarom mondani vámpír a választékos beszédre – szakadást, és mielőtt gondolkozhattam volna, már ki is bukott belőlem.

– Mi történt a szőnyeggel?

Edward aprót fordított a fején, majd lehunyta a szemét és ismét a plafont kezdte bámulni. Már azt hittem, hogy nem fog válaszolni, amikor halkan megszólalt:

– Kicsit szétszedtem, amikor legelőször szeretkeztem Bellával.

És mindezt olyan természetességgel közölte, hogy egy pillanatra meghökkentem, majd elismerően füttyentettem.

– Ez például egy olyan információ volt, amit nem akartam megtudni, de azért el kell ismernem, hogy lenne mit tanulnom tőletek.

– Te kérdezted, én meg válaszoltam – vonta meg a vállát unottan.

– Ha azt kérdeztem volna, hogy eddig hányszor feküdtél le vele, akkor arra is válaszoltál volna? – vontam fel a szemöldököm, mert egy cseppet sem tetszett ez a nemtörődöm álca.

Láttam, hogy szólásra nyitja a száját, ezért gyorsan közbevágtam.

– Kímélj meg a pontos számadattól, kérlek!

Edward sóhajtott egyet, és visszasüppedt monoton egyhangúságába. Nem bírtam tovább a nyomasztó csendet, ezért kinyögtem.

– Tudom, hova megy hétvégén Bella!

Rám kapta a tekintetét, és egy percre mintha valódi érdeklődés suhant volna végig az arcán, de aztán ez eltűnt és csak a búvalbélelt képe marad.

– Ez engem miért érdekelne? – rángatta a vállát. – Mármint érdekel, mert szeretem, de ő nem akar tudni rólam. A suliban is átnéz rajtam, és már nem is szól hozzám, csak köszön. Inkább a barátainak nevezett alakokkal lóg. Az a nyavalyás Mike Newton meg az idegeimre megy!

– Nos, akkor mondok egy újdonságot. – Nem tehettem róla, de elvigyorodtam, amikor láttam, hogy drága testvérem nem kicsit féltékeny. – Hétvégén lesz Jessica szülinapi partija Port Angelesben és az a nyavalyás Mike Newton rá fog mozdulni Bellára.

Olyan hirtelen állt fel, hogy csak egy elmosódott csíkot láttam belőle. Az viszont nagyon is jó előjel volt, hogy minden idegszála pattanásig feszült, és a szeme elsötétedett a dühtől. A szavakat pedig egyenesen úgy kellett kipréselnie magából.

– Ezt honnan veszed?

Igen, pontosan így néz ki egy nagyon féltékeny és bármire képes vámpír.

– Tudod, van egy Alice nevezetű húgunk, aki történetesen a jövőbe lát, és némi zsarolás árán ki lehet belőle szedni bizonyos dolgokat. – Persze nem voltam olyan szemét, hogy megzsaroljam Alice-t, de ha nem csicsereg, mint a kismadarak tavasszal, akkor azt is megtettem volna.

Nyálasan hangzik, de az adott helyzetben Edwardért bármit. Oké, vége a Túl a barátságon pillanatnak!

Edward elgyötörten zuttyant – íme egy olyan szó, amit többet kéne használnom – le a kanapéra és két kezébe fogta a fejét.

– És én most mit csináljak? – tette fel a költői kérdést.

Annyira elkapott a méreg, hogy keményen megkopogtattam azt a kőkemény fejét, és szinte kiabáltam a nyilvánvaló választ.

– Vesd be azt a szívdöglesztő hatalmadat Jessicánál holnap, és hívasd meg magad a buliba!