Eternity - 6. fejezet

Sziasztok!

Szombat van, mi mégis hoztunk fejit, bár egy kissé rögös volt az útja – hosszú sztori és nem is tartozik ide! –, de...

Igen, itt a DE szócska!

Az egyik jólelkű komiírónk volt olyan rendes, és felajánlott egy megállapodást, miszerint, ha hozzuk a fejit szombaton, növelhetjük a kommenthatárt. Nos, ezt akkor most meg is tesszük, és szerintünk nem fog nagy megrökönyödést kiváltani senkiből sem, ha 30-ról 40-re növeljük a limitet, hiszen már az 5. fejezetnél 41 kritika gyűlt össze. Úgy látszik, hogy szorgalmasan komiztok ide, és érdekel Benneteket a történet!

Nem is szaporítjuk tovább a szót, itt a friss!

Jah, a feji végén ott az a bizonyos kép, ami felborzolta a kedélyeket! ;) Csak saját felelősségre!

Jó szórakozást hozzá!

Pusz:

Pupi és Szylu

6. fejezet

„Big girls don’t cry”

„I hope you know, I hope you know

That this has nothing to do with you…”

(Fergie: Big girls don’t cry)

(Bella szemszöge)

– Hülye! Ostoba! Idióta! Marha! Címeres ökör! Félnótás! – kiabáltam magammal, miközben egyik kezemmel a kormányt ütöttem, míg egy babakocsit toló nő átment a zebrán.

Aztán gázt adtam, és újra magamra förmedtem.

– Bella, neked elment az eszed! Ekkora hülye nem lehetsz! Vagy mégis?!

Újra a kormányra csaptam és fújtattam egy sort.

– Megmondanád a bátyádnak, hogy holnap rendelkezésére állok, ha kérdései vannak, és, hogy töprengjen a neveken, amik a listán voltak? – elevenítettem fel a szavaimat – ilyenkor örülök, hogy kiváló a memóriám! –, amiket Alice Cullennek mondtam, most viszont a hangom gúnyosan csengett.

Gratulálok! Most bizonyára azt hiszi, hogy kullancs, rámenős liba vagy! Ezt szépen elintézted! Az iskola… oké a város… na, jó, a legjobb pasi, akit életemben láttam, tuti azt gondolja, hogy innentől fogva majd le sem tud rázni. Hát ez remek! Hülye! – néztem végül a tükörbe és „szemtől-szembe” mondtam meg magamnak, hogy mi is a véleményem… magamról.

Morogva kaptam fel a táskámat és szálltam ki a kocsiból, majd csaptam be a kocsi ajtaját teljes erőmből, de aztán egy pillanattal később már meg is bántam a tettem.

– Ne haragudj… öhm… a fenébe végre döntenem kell, hogy mi legyen a neve a kocsimnak!

Dühösen trappoltam fel a verandára, majd bajlódtam a zárral, ugyanis a dühtől remegett a kezem. A ház ajtaját is a kelleténél nagyobb erővel csaptam be, viszont tőle már nem kértem bocsánatot. Levettem a kabátomat, és felakasztottam a fogasra, majd felmentem a szobámba.

Dühösen trappoltam fel a verandára, majd bajlódtam a zárral, ugyanis a dühtől remegett a kezem. A ház ajtaját is a kelleténél nagyobb erővel csaptam be, viszont tőle már nem kértem bocsánatot. Levettem a kabátomat, és felakasztottam a fogasra, majd felmentem a szobámba.

Hála az égnek, hogy Charlie dolgozik, így anélkül hordhatom el magam mindennek, hogy skizofrénnek nézne. A táskámat végül óvatosan tettem le, nehogy Dave-nek baja essen, majd átöltöztem és lerobogtam a konyhába. A mai menzai teljesítményem konvergált a nullához, ugyanis annyira el voltam foglalva Edwarddal, hogy nem sokat fogyasztottam.

– Mit is együnk? Mit is együnk? – morfondíroztam a nyitott hűtőajtó előtt, de nem találtam benne semmi kaját. – Rendben, akkor Bella főzni fog! Oh, hát ez lehet, hogy rossz ötlet – gondolkodtam el, de végül megnyugtattam magam. – Menni fog ez.

Kinyitottam a fagyasztót is, hátha ott találok valami kedvemre valót. A szemeim rögtön a fagyasztott hasábburgonyán állapodtak meg, így ki is vettem onnan, majd körbepásztáztam még a terepet, és kiszedtem egy csomag gyorsfagyasztott rántott sajtot is. Három szekrényt néztem végig, mire megtaláltam azt az edényt, aminek hosszú nyele van. Hogy is hívják? Serpenyő? Talán…

Néha amikor Renée főzött – neki közepes főzőtudománya van, semmi ínyencség, csak az alap, és a szokásos dolgok – figyeltem, de aztán sose néztem elég sokáig ahhoz, hogy valami is megragadjon bennem. Összesen két fogást tudok elkészíteni, de abban profi vagyok, legalábbis anyu szerint: rántotta és meleg szendvics. Az utóbbi időben aztán Phil kezébe vette a fakanalat, így anyuval mindketten teljesen elkényeztetve éreztük magunkat – még egy ok, amiért hasznos volt akkoriban számomra a futás, nem kellett attól tartanom, hogy elhízok.

Az olajra egész könnyen ráleltem, majd meggyújtottam a tűzhelyet. Az edénybe tettem olajat – fogalmam sem volt, hogy mennyi kell, így nem spóroltam vele –, és rátettem a tűzhelyre. A hasábburgonya tasakjának tetejét levágtam, majd kis idő múlva a serpenyőbe raktam belőle egy keveset. Az első pillanatban nagyon megijedtem és ösztönösen ugrottam hátra, mikor a fagyos krumpli csíkok a forró olajba értek, aztán már óvatosabb voltam.

Míg várakoztam, hogy megsüljenek, felmentem a szobámba és előkerestem Lara Adrian: A vámpír csókját, hogy elkezdjem az angol órai házi feladatomat. Visszamentem a konyhába, leültem az egyik székre és olvasni kezdtem…

Kis idő múlva fura szagra lettem figyelmes. Olyan volt, mintha megégett volna valami… a SÜLTKRUMPLI! – ugrottam fel a székről és a könyvet eldobva a kezemből – fogalmam sincs hová esett – a tűzhelyhez siettem. Az edényben lévők nagy része már szinte teljesen feketére színeződött. Gyorsan elzártam a tűzhelyet, és aztán fújtatva jöttem rá, hogy egyetlen darab sem ehető belőle. Dühöngtem egy sort, majd előkerestem egy másik edényt, annak már nem volt hosszú nyele. Olajat öntöttem bele, majd meggyújtva a tűzhelyet egy másik részre tettem. Óvatosan tettem bele a zacskóból a fagyos krumpli egy részét, és végig árgus szemekkel figyeltem, nehogy azok is szénné égjenek. Egy lyukacsos izével mikor már úgy gondoltam, hogy jó lehet, kiszedtem egy szalvétával „kibélelt” tálra. A maradék fagyasztott krumplit visszatettem a frigóba. Következett a rántott sajt. Szerencsére azokból egyet sem égettem oda, és annyit csináltam – abból is és a krumpliból is –, hogy vacsira is elég legyen nekem meg Charlie-nak. Leültem falatozni, és megdicsértem magam, amiért nem voltam akkor szerencsétlenség, hogy a krumplit másodjára szétégessem, és minden sajt megmenekült. A kajálás végeztével elmosogattam – a fekete krumplikat az olajjal együtt a kukába öntöttem. Rosszul tettem? –, és a könyv keresésére indultam. A konyhaszekrény tetején leltem rá, tízpercnyi átkozódás után, hogy hol van.

Felmentem a szobámba és könyvet az íróasztalra tettem, én meg leültem a gép elé, hogy elolvassam az e-mailjeimet.

Anyutól jött kettő – a második azért, mert az elsőből kifejtett valamit –, amikre egyben válaszoltam. És az egyik barátnőmtől – Loritól – jött egy:

„Szia, Csajszi!

Nélküled itt minden dög unalom. Nincs egy őrült nőszemély se, aki bioszon nevettessen, vagy angolon súgjon nekem, ha felszólítanak. Utálom, hogy már nem vagy itt, és hiányoznak a plázai császkálásaink. A költözéseddel itt a feje tetejére állt minden. A csajok besavanyodtak, a kocsim meg bedöglött, és a szerelő háromszáz dollárért akarja megcsinálni. Gyere vissza, különben az autóm szerelésére rámegy a gatyám is! Tudod, hogy anyuék nem finanszírozzák Roger semmilyen költségét, bár tegnap adtak pénzt benzinre. És van egy hírem: Will rámozdult April Houstonra! Hogy esne le a micsodája annak a baromnak. De rá se ránts, Csajszi. Pasizz be Forksban, és majd küldj képeket. Megmutatom annak az eszemet-a-gatyámban-hordom idiótának, hagy egye majd a penész érte.

Szeretlek Bells, és hiányzol L

BFF: Lori”

A lélegzetem elakadt egy pillanatra, az agyam pedig leblokkolt. Eltelt pár perc, mire felfogtam a Lori levelében leírt információkat.

Will rámozdult Aprilre? Will rámozdult April Houstonra?!

– Oh, hogy az a… ! – dühösen csuktam le a laptop tetejét és ugrottan fel hirtelen, majd az éjjeli szekrényhez léptem.

Elkaptam a fényképalbumot és kiszenvedtem belőle a Willel közös fényképünket. Még az elutazásom előtt készült pár nappal és úgy nézünk ki rajta, mint egy szerelmespár.

– Szánalmas vagy! – morogtam a képen lévő srácnak és egy csuklómozdulattal kettőbe téptem a fotót, majd visszadobva két oldal közé agyam hátsó zugába száműztem ezt a problémát.

Tulajdonképpen nem is értettem, hogy miért zaklatott fel ennyire a dolog, hiszen nem volt köztünk semmi sem Willel, de azért az önérzetemet sértette. Még ki sem tettem a lábamat Phoenixből, de máris rámoccant az első prédára, ráadásul Aprilre!

Úgy gondoltam, ráérek válaszolni Lorinak és egy kiadós futás is rám fért, ezért átöltöztem, elvégeztem a szokásos „rituálét” előtte és kikerülve a bejárati ajtón belépő édes jó apámat útnak indultam. Persze, Charlie-nak azért még odaszóltam, hogy a vacsi az asztalon, és reméltem, hogy ízleni fog neki.

A futás sajnos most nem volt rám olyan jó hatással, mint általában és ez is dühített. Meg persze az is, hogy most nem futottam össze a Volvóján üldögélő Edwarddal… Oké, Bella, elég legyen! Ő csak egy srác és ő is ugyanazt akarja, mint a többi. Jó, de a többinek nincsenek olyan az ember lelke mélyéig kutakodó, fantasztikusan aranybarna szemeik. Bronzosan csillogó, elegánsan kócos hajuk. Hibátlan, hófehér bőrük és tökéletesen telt ajkuk…

Elvétettem a lépést és kis híján múlt, hogy hasra nem estem, de ép bőrrel megúsztam a dolgot. Kell ez neked Bella, de most komolyan? – zsörtölődtem magamban. – Szó szerint törni magadat egy srác után?

– Olyan, mint a többi – győzködtem magamat félhangosan már hazafelé menet, de nem tudtam, hogy mennyire jártam sikerrel.

Azt viszont jó jelek vettem, hogy Charlie békésen szuszogott a kanapén, amikor beléptem a házba. Tehát nem mérgeztem meg a főzőtudományommal. Szuper!

A szobámba érve felkaptam a pizsamámat és a neszesszeremet és belibegtem a fürdőbe. Most nem kellett attól félnem, hogy apu esetleg felbaktat az emeletre, ezért halkan csuktam be az ajtót – had aludjon! – és percek múlva már a langyos víz csorgott le a hátamon. Futás után előnyben részesítettem a nem éppen forró zuhanyt, mert ez lazította el görcsös izmaimat. És persze Charlie-nak is maradt meleg víz…

Miután végeztem megtörölköztem és magamra kapkodtam a pizsamámat. Éhes nem voltam, de aput mindenképpen fel kellett keltenem és beterelni a szobájába, ha nem akartam, hogy másnap elgémberedett tagokkal ébredjen fel.

– Apu, ébredj! – keltegettem és hatodjára sikerült is elérnem nála, hogy kinyissa a szemeit.

– Hmmm? – nézett fel rám álmatagon.

– Fent a szobád! – mondtam.

– Aha – motyogta és átfordult a másik oldalára.

– Charlie, ne csináld már! – csattantam fel idegesen.

– Jól van, na! – morogta és felkászálódott.

Azt már nem hagytam, hogy utánam menjen fel a lépcsőn, mert képes lett volna, és leül a legalsó lépcsőfokra. Így is a hátánál fogva toltam fel őt és ruhástul tettem az ágyába. Betakartam és még ki sem léptem az ajtón, de ő már hortyogott.

Visszabattyogtam a birodalmamba és már az ajtó kilincsét lenyomva tudtam, hogy sem olvasni, sem pedig aludni nem fogok tudni, így marad a C-opció: filmnézés. A laptopomat az ölembe vettem, a fülhallgatót bedugtam és már keresgéltem is. A kedélyállapotom egy cseppet sem javult – piszkosul pipa voltam mindenre és mindenkire –, ezért nem volt meglepő számomra a választásom. Mi kell most nekem? Vér és izgalom. Mindez megvan A pokolból című filmben. Na, meg persze Johnny Depp, de én soha nem nézek meg egy filmet csak a benne szereplő színészek miatt. Ááá, én nem olyan vagyok! – mosolyogtam.

A film végére a várva várt álmosság is megjött, így félretettem a kikapcsolt laptopot és betakarózva az oldalamra fordultam. Így tudok a legkönnyebben elaludni…

Másnap reggel…

A dühöm és ideiglenes utálatom a férfiúi nem irányába másnap a suliba menet sem reppent el, így némileg paprikás hangulatban álltam be egy üres helyre fél órával a kezdő csengőszó előtt! Ilyen az, amikor az ember tehetetlenségében egyik hülyeséget követi el a másik után.

De úgy látszott, nem csak én szenvedtem kóros álmatlanságban, ugyanis a fél parkoló már megtelt és nem messze tőlem, a másik oldalon megpillantottam az ezüst Volvót, mellette pedig egy BMW M3-ast. A BMW-ből Alice és Rosalie szálltak ki és fölényesen, a másik kocsira sem nézve besétáltak a suliba.

A C30-asból a két hímnemű Cullen és a Hale srác bukkant elő és Emmett, valamint Jasper csalódottan tekintettek barátnőik után. Edward egy pillanatra felém nézett, de a tekintete megtelt hidegséggel és keserűséggel, majd visszafordult testvérei felé.

Oh, remek, tehát a kullancs elméletem bejött! – morogtam magamban.

Kicsaptam a kocsiajtót, kihalásztam a cuccaimat, majd finoman becsukva az ajtót a suli melletti padok felé vettem az irányt, de ehhez el kellett haladnom a „Cullen gyerekek” kocsijai között. Úgy masíroztam át az autók közt, hogy az M3-ast csodáltam meg, de még így is láttam a szemem sarkából, hogy Edward még inkább társalgásba bonyolódott Jasperrel, ezáltal nekem tüntetőleg a hátát mutatta.

Összeszorítottam a fogaimat és a padhoz érve levágtam rá a táskámat.

– Pasik! – morogtam az orrom alatt és előhalászva Dave-et a zsebemből már éppen a fülembe tettem volna a fülhallgatót, amikor rájöttem, hogy nincs is nálam fülhallgató. Tegnap este a laptopom mellett hagytam!

– Oh, hogy rohadnál meg! – csúszott ki akaratlanul a számon és csalódottan tettem el a táskámba az MP3-mamat.

Amikor ismét felpillantottam, megráztam a fejem, mert azt hittem, rosszul látok.

– Mit csinált az az idióta öcsém, hogy így szidod őt? – kérdezte vigyorogva a hatalmas Cullen és a mellettem lévő helyre mutatott, mire csak biccentettem. Ő felmászott az asztal tetejére és ott foglalt helyet. – Ha akarod, szívesen plasztikázom azt a csini pofiját!

Az emlegetett személy, mintha minden egyes szót hallott volna, megindult felénk. Lassan és kecsesen mozgott, de volt benne valami fenyegető.

– Nem szükséges, köszi szépen! – mosolyogtam vissza. – Igazán rendes tőled, de nem az öcséd miatt vagyok kibukva.

Felvonta az egyik szemöldökét, mire nevetve helyesbítettem.

– Rendben, az előbbi akciója egy kicsit megingatta a hiúságomat, de tényleg nem ő kezdte.

Edward odaért hozzánk – Jasper a távolból figyelt bennünket – és csak miután egy szúrós pillantásban részesítette bátyját, nézett rám. Álltam a tekintetét, mire felsóhajtott.

– Bella, had mutassam be neked… – és a testvére felé intett, ám az rácsapott a kezére és egy pillanatig farkasszemet néztek.

– Nagyfiú vagyok, be tudom magamat mutatni – dobott végül egy angyali mosolyt Edward felé. – Emmett Cullen, állandó mókamester és ügyeletes verőlegény.

– Bella Swan, ízlésficammal megáldott zenekritikus – nyújtottam Emmett felé a kezem és hatalmas tenyere között eltörpült az enyém. – Igen, már hallottam rólad. De biztosíthatlak, hogy csak jókat!

– Reméltem is! – vigyorgott rám a hatalmas srác.

Edward szája széle megremegett a szavaimtól, de még mindig rideg volt.

– Na, szóval ott tartottunk, mielőtt szeretett öcsikém megzavarta a traccspartinkat – elkapta Edwardot a nyakánál fogva és tiltakozása ellenére összeborzolta a haját –, hogy miért van nálad bilifüle effektus, ha nem emiatt az idióta miatt?

– Hé, itt vagyok ám! – hördült fel a sértett és közben próbálta megigazítani a haját, de csak még kócosabb lett.

– Nem érdekes – sóhajtottam. – Ma kollektíven utálom a pasikat, ennyi az egész. De nincs véletlenül fejvadász ismerősötök?

A két srácból robbanásszerűen bukott ki a röhögés, én meg tettetett sértődöttséggel karba fontam a kezeimet.

– Én itt halálosan komolyan beszélek, és ti csúfot űztök velem – mondtam és próbáltam nem nevetni a helyzet komikusságán.

Két, jóformán vadidegen sráccal éppen arról társalgok, hogy szükségem lenne egy fejvadászra.

– Hát nem lennék a pasid helyében… – nyökögte ki két nevetőgörcs között Emmett.

Rondán néztem rá, de azért láttam, hogy Edward elkomorodott.

– Nem kötném az orrodra, de a helyzet tisztázása érdekben muszáj kijelentenem, hogy facér vagyok – morogtam sötéten.

– Igen, és mióta? – érdeklődött Emmett és izgatottan hajolt előre. – Mi történt? Megcsalt, dobott…?

– Em! – csattant fel Edward, de most már mintha jobb kedve lett volna.

– Bocsesz, csak imádok mások magánéletében turkálni – vonta meg a vállát. – Rossz családi szokás ez nálunk, az öcsém meg még…

Edward látványosan köhögni kezdett, Emmett pedig segítőkész testvér lévén akkorát vágott a hátára, hogy csodálkoztam, nem szakadt be a tüdeje.

Hogy tereljem a témát, felhoztam Alice és Rosalie furcsa viselkedésének lehetséges okait.

– De úgy láttam, hogy ma nem csak én szenvedek krónikus pasi undortól, vagy tévedek?

Emmett fancsali képet vágott, Edward elvigyorodott, de válaszolni a pár lépésnyire álló Jasper volt hajlandó.

– Kicsit kihúztuk náluk a gyufát! – sóhajtotta, de tartotta közöttünk a tisztes távolságot. – Talán mégsem volt olyan jó ötlet…

– De az volt! – förmedt rá Emmett, én pedig annyira megijedtem, hogy hátrahőköltem.

Edward pillanatok alatt mögöttem termett és megtámasztott.

– Köszi – motyogtam és kissé elpirultam.

– Szívesen – válaszolta, de már a testvéreit nézte.

Nem tudtam, hogy jobb kezét direkt vagy véletlenül felejtette a vállamon, de nem is nagyon érdekelt. Közelsége jólesett és megnyugtatott.

Jasper és Emmett olyan vadul méregették egymást, hogy félő volt, a következő percben egymásnak esnek és megfojtják a másikat.

– Hé, hé, nyugi – csitítottam őket és felpattanva – Edward reflexszerűen kapta el a kezét – közéjük álltam. – Dr. Swan pszichológus ma tartja ingyenes szaktanácsadó óráját, szóval tessék regélni.

A feszültség nem akart oldódni, sőt, mintha még tovább nőtt volna, de Edward végül megtörte a kínos csendet.

– Tegnap este elkezdtük nézni a Vámpírnaplókat – sóhajtotta.

Visszahuppantam előbbi helyemre, de most szembe fordultam vele és figyelmen kívül hagyva a két másik srácot – és imádkozva, hogy ne verekedjenek össze – csak Edwardra koncentráltam.

– Folytasd – intettem őt, de nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak.

– A lányoknak nagyon bejött a dolog, főleg a gonosz, embereket bántó vámpír – mormolta összeszűkült szemekkel.

– Damon – jelentettem ki vigyorogva.

– Igen, ő – morogta és én nem bírtam elfojtani a kuncogásomat. – Viszont a srácok nem nagyon díjazták, hogy a csajok csatlakozzanak a klubodhoz, ezért törölték az addig megszerzett részeket.

– A barátnőm ne bámuljon más pasikat – sziszegte Emmett.

– Meddig néztétek meg? – érdeklődtem somolyogva.

– Mi a második rész végéig, de ott betelt a pohár, mert sokat mutogatták a nyálgombóc rosszfiút – fújtatott a nagy medve.

– Edward pedig a második rész harmadik percénél besokallt és lelépett – mondta vállvonogatva Jasper.

– Sürgős dolgom volt! – vitatkozott Edward, a két testvére pedig vigyorgott.

– Aha, én is ezt mondanám! – kacagott Emmett.

Még elnéztem volna egy darabig a civakodásukat, de valami szöget ütött a fejembe.

– Várjatok, várjatok! Azt mondjátok, hogy a harmadik részbe bele sem néztetek?

– Nem nagyon – válaszolta Jasper. – Emmett akkora hévvel törölte az első hat részt…

– Oh, skacok! – nyögtem fel. – Én azon csodálkozom, hogy még éltek!

– Miért is? – tudakolódott Edward.

– A harmadik részben mutatják Damont – sóhajtottam fel, Edward meg felém kapta a fejét.

– Már a második részben is mutatták – vetette ellen Emmett.

– Igen, de a harmadik részben premier plánból láthatjuk őt félmeztelenül – javítottam ki őt.

– Mindegy – szólt közbe Edward. – A Salvatore-testvérekből most egy ideig elé volt a srácoknak, ha…

A mondatot már nem tudta befejezni, mert, mint a rajzfilmekben a fejem fölött kigyúlt egy kis villanykörte és felpattantam a padról.

– Egy zseni vagy! – mondtam a meghökkent Edwardnak és még hozzátettem: – Imádlak!

Jasper félreállt az utamból, ahogyan megindultam a kocsim felé, de mind a hárman követtek. Rohanva tettem meg az utat és lefékeztem a királykék Audim előtt. A három srác felhúzott szemöldökkel állt meg nem messze tőlem és szerintem azt hitték, hogy elgurult a gyógyszerem.

– Edward, Emmett, Jasper! – szóltam ünnepélyesen. – Bemutatom Salvatorét – és a kocsimra mutattam.

Jasper fájdalmas arca kiderült és kuncogásnak álcázta kitörő kacagását. Emmett nem volt ilyen szolidáris és teli tüdőből nevetett, közben pedig rávágott a szemeit forgató Edward lapockájára.

– Legközelebb befogom a számat! – morogta Edward, és nem tehettem róla, de szenvedő arca láttán kibukott belőlem is a nevetés.

A csengőszó volt minden jó móka elrontója. Végignéztem az immár Salvatore névre keresztelt autómon, utána a keresztszülőket vettem szemügyre, akik még mindig ugyanolyan állapotban voltak.

– Hát, uraim – kezdtem bele a búcsúmonológomba. – Egy öröm volt Önökkel csevegni, de én most angolosan távozok és Önöknek is ezt ajánlanám.

Kikaptam a táskámat Edward kezei közül – igazi gentleman volt és utánam hozta –, majd megcéloztam a suli bejáratát. Félúton jártam, amikor a kócos Cullen utánam szólt.

– Bella! – kiáltotta bársonyos hangján és megfordultam. – Fejvadász ismerősünk nincs, de bérgyilkost tudunk ajánlani.

– Nevet és telefonszámot – kiáltottam vissza és az ajtó felé sietve eltöprengtem, hogy vajon mi volt az a rejtélyes félmosoly az ajkain?

A terembe szerencsére Mr. Varner előtt érkeztem meg, így nem volt probléma a kis késésemből. Az órák egymás utáni monoton ritmusát csak a szünetek oldották fel. Matekról állampolgári ismeretek órára, valamint spanyolról bioszra menet is összefutottam Edwarddal, de nem volt időm megállni és váltani vele pár szót, mert az én nyakamon Jessica lógott és betársult Mike is, ő pedig Rosalie-val beszélgetett… vagy inkább vitatkozott. A heves gesztikulálásokból arra következtettem, hogy egy aprónak nem éppen nevezhető nézeteltérésük volt. Amikor elhaladtam mellettük a gyönyörű Hale-lány rám szegezte aranybarna szemeit, Edward erre felszisszent.

Teljesen letettem arról, hogy valamilyen véletlen folytán esetleg ma is vele ülök az ebédlőben – az étkezés szót nem használhattam, hiszen ő különleges diétán volt, vagy mi a szösz –, így kénytelen voltam Mike Newtonnal elindulni, ugyanis újdonsült ismerőseim közül vele volt közös a biológiám.

Csendben battyogtunk a menza felé és nem siettünk, mert az eső sem esett, nekem meg nem volt kedvem megint a céltábla kellős közepének lenni.

– Úgy látom, hogy egészen jóban vagy a Cullenekkel – vetette fel Mike, de nem reagáltam.

Nem tudtam, hogy mire akart kilyukadni, ezért türelmesen vártam.

– Főleg Edward Cullennel – folytatta, én pedig már tudtam, hogy honnan fúj a szél.

– Igen, szimpatikusak a Cullenek – helyeseltem. – Edward nagyon rendes srác és roppant udvarias, valamint jó a humorérzéke – és szexis, és vadító és remegni kezd a lábam, ha csak megérint és…

– Egy gazdag, elkényeztetett szépfiú, aki…

– Aki most lenyúlja Bellát, mert sürgősen beszélnie kell vele – mormolta mögöttünk egy hang, mire hátrakaptuk a fejünket.

Az emlegetett személy állt mögöttünk és lesajnálóan nézett Mike-ra.

– Bella? – kérdezte Mike, de sötéten tekintett fel a nála magasabb srácra, így úgy nézett ki, mintha hozzá beszélne.

– Majd beszélünk később, Mike – nyilvánítottam ki akaratomat és Edward mellé léptem.

– Akkor később még összefutunk – motyogta fintorogva Mike és egy „sziasztok” kíséretében eloldalgott.

Edward mormogott valamit az orra alatt, de olyan gyorsan és halkan, hogy nem értettem tisztán, ám mintha a „csak szeretnéd” szavak is szerepeltek volna benne. Ki tudja!?

– Az idegeimre megy ez a Newton-gyerek – duruzsolta most már úgy, hogy én is hallottam.

Ellenséges arccal nézett a távolodó alakja után, de vonásai azonnal megszelídültek, ahogyan felém fordult.

– Szia!

– Hát, a látottak alapján ez az érzés kölcsönös lehet – kuncogtam. – Helló!

Ismét az ebédlő felé battyogtam, de a társaság most lényegesen – okés, ezerszeresen jobb volt! –, mint pár perccel korábban. A kínos csend is megszűnt.

– Mi volt az a halaszthatatlanul fontos, hogy úgy kellett lenyúlnod Mike-tól? – érdeklődtem szép szemekkel.

– Gondoltam, én talán szórakoztatóbb társaság vagyok, mint az a Newton, nem? – kérdezte a szemeimbe tekintve és én éreztem, hogy fülig pirulok. Basszus, olvas a gondolataimban? – Szóval szerinted rendes, udvarias és jó humorérzékű srác vagyok? – és megdobott azzal a szívdöglesztő, féloldalas mosollyal, amit tuti, hogy genetikailag kódoltak belé.

Aham, szóval nem a gondolataim árulkodtak, hanem a szavaim. Akkor csak piszkosul jó füle van!

– Uh, ezek szerint nem csak Newton monológját hallottad! – sóhajtottam fel, és ő megrázta a fejét. – Igen, többek között ezt gondolom rólad!

– Többek között? – vonta fel finom ívű szemöldökét a szóhasználatom miatt.

Mekkora öngól! Pacsit, Bella!

Odaértünk a menzához, és Edward kinyitva nekem az ajtót előreengedett. Biccentettem a figyelmességét látva és beálltam a sorba vele együtt, bár ő most sem vett semmit.

– Muszáj neked tudnod, hogy mit gondolok rólad? – kérdeztem terelve a témát, és fel sem nézve kutató tekintetébe.

– Szeretem tudni, hogy milyen hatással vagyok az emberekre – válaszolta és érződött a hangján, hogy mosolyog.

– Csinálj egy nem reprezentatív felmérést sulin belül és megtudod – cukkoltam az egoizmusa miatt és kifizetve az ételt elindultam a tegnapi asztalunk felé…

…ahol most Alice és Rosalie ültek. Edward sóhajtott és csak utána kérdezte meg:

– Nem baj, ha ma a pasi részleggel kell ebédelned? – intett a szokásos asztaluk felé, ahol most Emmett és Jasper lógatták az orrukat, de olyan látványosan, hogy bele kellett harapnom az alsó ajkamba, ha nem akartam felvihogni. – Hogy van a férfiúi nem iránti utálatod?

– Majd visszafogom magam, és nem megyek az agyatokra, ígérem – nevettem és már kísért is az asztal felé.

– Srácok, leülhetünk? – kérdezte a fivéreitől, és ők mosolyogva bólintottak.

Edward a Jaspertől legtávolabb eső széket húzta ki nekem – behalok, hogy milyen figyelmes! –, de ő mellém ült le. A két másik srác előtt ott feküdt egy-egy tál étel, de hozzá sem nyúltak, csak a másik asztal felé tekingettek, ahonnan Alice integetett nekem mosolyogva. Visszaintegettem és már éppen hozzáláttam volna a görögsalátámhoz, amikor Edward egy cetlit csúsztatott elém.

– Ez meg mi? – tudakolóztam és szétnyitottam a papírlapot.

– A bérgyilkos neve és telefonszáma – vonta meg a vállát, de nem kerülhette el a figyelmemet, hogy most mindhárman somolyogtak.

A lapon egy telefonszám állt, és az „Anthony Masen” név. Kellett egy kis idő, mire kapcsoltam. Te jó ég! Én éppen most kaptam meg egy igazi bérgyilkos elérhetőségeit! És nekik honnan van ilyen ismerősük?

Nem tudtam, hogy az arcomra mi ülhetett ki, de a fiúkból kitört a nevetés.

– Már megint csak szívattok, igaz? – förmedtem rájuk.

– Bella, nyugi – csitított Jasper, és hirtelen valami nyugodtság lett rajtam úrrá.

– Az az én telefonszámom, nem egy bérgyilkosé – mondta Edward vigyorogva.

Tanulmányoztam a gyönyörű kézírást és csak utána szólaltam meg.

– Anthony Masen? – vontam fel a szemöldököm.

– A középső neveim – bólintotta.

– Oh, pedig már azt hittem, hogy valami olasz félistent küldesz nekem – húztam az idegeit és addig nem nyugodtam, amíg revansot nem vettem.

Emmett és Jasper már dőltek a röhögéstől, Edward felhorkant, én meg ütöttem tovább a vasat, mert a bosszú, az bosszú.

– Szerintetek mennyit fizetnének ezért a számért „házon belül”? – filozofáltam hátradőlve a székemen és libegtetve a cetlit. – Vagy az eBay-en?

– Azt próbáld meg! – hördült fel Edward és rondán nézett rám. – Úgysem mered megtenni!

Ördögien elvigyorodtam, mire Edward szemei hatalmasra tágultak, de látszott rajta, hogy csak tetteti magát. Ha több kell, hát legyen!

Kecsesen felálltam, felléptem a székre és onnan az asztalra. Páran már érdeklődve néztek felénk, de a nagytöbbség még nem engem tüntetett ki a figyelmével. Alice és Rosalie viszont igen… Megköszörültem a torkom, és már szólásra nyitottam a számat, de a következő pillanatban csak egy halk sikkantás csúszott ki rajta. Edward kirántotta a lábam alól a talajt, és a karjaiban landoltam. Teljes testsúlyommal ránehezedtem, és még az ingén keresztül is éreztem izmos mellkasát, ami hűvös volt. Arca csak néhány centire volt az enyémtől és őrjítő lehelete bekúszott az orromba. Tekintete perzselt és nem tudtam eldönteni, hogy az elektromos szikrák emitt a nézés miatt, vagy a testi kontaktus miatt pattantak ki. A szívem dübörgött, a vérem lüktetett és egy másodpercre elgondolkoztam, hogy közelebb hajolok. Az egész nem tarthatott tovább pár pillanatnál, majd óvatosan letett a helyemre és sóhajtva lehuppant ő is a székére.

– Oké, te nyertél! – motyogta, és nem tudtam megállni, hogy ne dobjak felé egy bájosan ártatlan mosolyt.

– Hát, kiscsaj, te aztán nem vagy semmi! – dicsért meg Emmett. Jasper csak furcsán méregetett bennünket… – Van benned kurázsi, annyi szent!

Csak mosolyogtam a bókon és inkább nem kötöttem az orrukra, hogy mennyi hülyeség is van a rovásomon.

– Jobb lesz, ha eszel, mert soha nem végzel és angolról nem illik késni – nógatott Edward, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a hangja mélyebb és rekedtesebb a szokottnál.

Visszatolta elém a tálcát, én meg vigyorogva néztem rá.

– Igenis, apuci! – ugrattam, mire megforgatta a szemeit, testvérei meg vihogni kezdtek, de azért tényleg nekiláttam a salátámnak.

Már több mint a háromnegyedét elpusztítottam, és ittam egy korty vizet, amikor a telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Ugrottam egy aprót, mert megijedtem, de aztán előkotortam a farzsebemből a mobilt és megnéztem, hogy ki az és mit akart. SMS-em érkezett nem mástól, mit drága jó Lori barátnőmtől.

„Ezt nézd meg!” – olvastam az üzenetét, miközben tovább kortyoltam a vizem és megnyitottam az MMS-em.

A szemeim kitágultak, lemerevedtem és miután majdnem leköptem a három fiút az asztalnál a számban rekedt vízzel, nagy nehezen lenyeltem, de úgy, hogy még az Alice-Rosalie páros is meghallhatta, mert a kis kobold légiesen felemelkedett és odatáncolt hozzám.

– Bella, jól vagy? – kérdezte egyszerre Edwarddal.

– Azt hiszem, most kaptam szívinfarktust – suttogtam és még mindig a telefont bámultam kigúvadt szemekkel.

– Miért is? – tudakolózott Jasper érdekes, töprengő hangnemben.

Feljebb emeltem a telefont, hogy Alice is tisztán láthassa a kijelzőjét mögöttem és ő is valahogyan úgy reagált, mint én. A lélegzete elakadt és az arcára pillantva láttam, hogy az álla leesett.

– Rose, ezt látnod kell! – szólt oda nővérének, aki nagy kegyesen felkelt és odasétált hozzánk.

Neki is megmutattam a képet, ami egy hatalmas sóhajt váltott ki belőle, és szemei a képernyőre tapadtak.

– Ez az, amiről tegnap lemaradtunk? – kérdezte Alice suttogva.

– Igen, ez az – somolyogtam.

– Halott ember vagy, Emmett Dale McCarty Cullen! – sziszegte oda Rosalie a barátjának és megragadva Alice karját kiviharzottak az étkezőből.

Felnéztem, és három pár értetlen tekintet meredt rám. Amíg élek, nem felejtem el az arcukat.

– Biztos, hogy tudni akarjátok, miről van szó? – kérdeztem nagy ártatlanul.

Csak bólintásra futotta tőlük, és én gonoszan odatoltam az orruk alá a telefont. A reakciók itt már különbözőek voltak.

– Bassza meg! – ugrott fel Emmett és kiszáguldozott az ajtón.

– Alice! – nyögött fel Jasper és ő is gyorsan távozott.

Kettesben maradtam Edwarddal, aki felvette a telefonom az asztallapról és az orra alatt motyogta.

– Szabad?

– Szolgáld ki magad! – intettem neki, és míg ő pötyögött valamit, én befejeztem az ebédem.

Amikor végzett, lerakta elém a mobilt a tálcám mellé és egy ügyes mozdulattal elcsórta a kis cetlimet.

– Hé! – rivalltam rá, de addigra már a papír apró kis fecnikre volt tépve.

– Nyugi, beleírtam a telefonkönyvedbe – mosolygott rám. – Tudod, nem akarom kísérteni a sorsot, még a végén rejtélyes hívásokat kapnék!

– Attól nem félsz, hogy én foglak zaklatni? – incselkedtem.

– Hogy őszinte legyek… – eltöprengett egy percre, és vigyorogva válaszolt: –… nem. Ideje indulnunk!

Elvette a tálcát a kezemből, én meg megvártam az ajtónál, amíg belöki a pulton – szigorúan a hátát néztem, nem mást! – és csatlakozik hozzám. Többen is megbámultak minket, de nem nagyon foglalkoztam vele. Edward némán ballagott mellettem, és a rövid ismeretségünk alatt – értsd három nap! – már rájöttem, hogy valamin törte a fejét. Végül kibökte:

– Rob?

– Hmmm? – néztem fel rá furcsán, mire ő finoman elmosolyodott.

– Ha jól emlékszem, a listádon ez volt a következő név – mutatott rá.

Tehát nem feledkezett meg arról a fránya listáról!

– Én meg, ha jól emlékszem, ma reggel már túlestünk a keresztelőn – vontam fel a szemöldököm, hogy mégis mit akarhat.

– De én kíváncsi vagyok – vonta meg a vállát és hatalmasra nyitotta gyönyörű, aranybarna szemeit.

– Azt még nem mondták, hogy aki kíváncsi, az hamar megöregszik? – morogtam az orrom alatt, de már tudtam, hogy úgyis dalolni fogok. – A teljes névsort véletlenül nem akarod megkapni? Másra nem vagy kíváncsi?

– De, de menjünk szépen sorban – vigyorgott. – Tehát, Rob?

– Robert Downey Jr. és Rob Bourdon – sóhajtottam és közben figyeltem az arcát.

Semmi, Totál pókerarc. Hihetetlen!

– Az egyik színész, a másik zenész – mondta szenvtelen hangon a megfejtést.

– Úgy van! – helyeseltem.

– Lauri?

– Lauri Ylönen – magyaráztam. – Nem egy álom pasi, de aranyos.

– A The Rasmus énekese.

– Lenyűgöző! – ámuldoztam. – Még a végén kiderül, hogy nem is olyan elfuserált a zenei ízlésed, mint eddig hittem!

Elengedte a füle mellett csipkelődésemet és áttért a következő névre.

– Will?

– Smith – vigyorogtam.

– „Azt hiszem, fejlesztenünk kell a közös szókincsünket”* – nézett le rám és én vettem a lapot.

– Valld be őszintén, hogy hányszor láttad? – bukott ki belőlem a kérdés, hogy csak így lazán idézget egy filmből.

– Nem emlékszem – somolyogta. – De örök nagy klasszikus. Főleg a sivatagi jelenet.

– Az eddigi legnagyobb alakítása – bólogattam, és azt hittem, hogy ezzel vége is lesz a faggatózásnak, de Edward nem így gondolta.

Az ajtóra tette a kezét, de úgy, hogy ne tudjak rajta bemenni és mélyen a szemembe nézve kérdezte:

– Mike?

– Newton – vágtam rá azonnal, mert számítottam erre, és kihagyhatatlan volt. – Ez totál magától értetődik!

Edward arca a szokásosnál is sápadtabb lett, és megnyúlt, torkából egy apró morgás tört elő. A nyakán lévő erek és inak megfeszültek és komolyan féltem, hogy ez egyik ér elpattan.

– Nyugi, csak viccelek – böktem meg finoman a mellkasát. – Mike Shinoda a befutó. Nem tehetek róla, de bukom a zenészekre.

Erre ő felengedett és belökve az ajtót előreengedett egy „Hmmm, zenészek” mormolás kíséretében.

– Amúgy tudod, hogy nem vagy semmi? – kérdeztem a terem felé lépdelve.

– Miért is? – érdeklődött.

– A legtöbb pasi kirohanna a világból, ha más pasikról beszélnénk előtte, vagy úgy viselkedne, mint a tesóid, te viszont… Téged nem zavar!

– Hát, ha a barátnőm áradozna nekem más férfiakról, én is úgy reagálnék, mint a bátyáim. – Itt eltöprengett egy pillanatra és csak utána folytatta. – Nem, nagy valószínűséggel rosszabb lennék, mint a bátyáim!

– Akkor most azt illene mondanom, hogy sajnálom a barátnődet? – kérdeztem, amíg beléptünk a terembe.

Edward nem válaszolt, hanem a helyünkre mentünk – mindenki minket bámult – és leültünk.

Nem tudtam, hogy az utolsó mondatommal tényleg megbántottam-e, ezért felnéztem rá. Ő az arcomat fürkészte lágyan izzó karamella színű tekintetével és mintha fájdalom is csillant volna a szemében. Nem tudtam mire vélni ezt a pillantást, de nem is volt időm, mert bejött a tanár és elkezdődött az óra.

A mitikus lényekről szóló könyvet csak holnapra kellett elolvasni, így a mai anyag a szokásos volt: Brecht művek, minden mennyiségben.

A füzetembe mélyedtem és próbáltam nem tudomást venni az arcom minden négyzetmilliméterét feltérképező aranybarna szemekről, amikor egy cetli csúszott a tollam alá, rajta Edward kecses kézírásával.

„Vivienne”.

---

*Aki látta a Függetlenség napját, az vágja a témát, aki meg nem, az nézze meg, mert kötelező darab és Will Smith…