Eternity - 4. fejezet

Sziasztok!

Extra hosszú és extra szexis lett! Kérdések, kérések nálunk!

Pusz

Pupi és Szylu

4. fejezet

Please, tell me why…

„This is what I brought you, this you can keep.

This is what I brought, you may forget me.

I promise to depart, just promise one thing.

Kiss my eyes and lay me to sleep.”

(AFI: Prelude 12/21)

(Edward szemszöge)

Karjaimat gyengéden, de határozottan a dereka köré fontam és elkaptam, mielőtt még beesett volna a kocsijába. Meglepetten fordult meg kezeim között és szemei tágra nyíltak, amikor meglátott. A szíve kétszeres gyorsasággal kezdett verni, arcára vérrózsák ültek ki – hófehér, vékony bőre alatt tökéletesen láttam a kis vérereket – és arca néhány centire volt az enyémtől.

Testének melege átjárta az én jéghideg bőrömet, de belülről valami más is melegített. Éreztem kápráztató és őrjítő levendula és frézia illatát, ám a szörnyeteg jól le volt láncolva bennem.

Teste tökéletesen simult az enyémhez, karcsú derekán nyugvó kezeim egy cseppet sem zavarták, pedig egy vékony csíkban még forró bőréhez is hozzáértem.

Mélyen nézett szemembe, én meg csak álltam a tekintetét és, ha már az elméje csendes volt, az arcáról próbáltam olvasni. A szemei között húzódó aprócska ráncokból ítélve nagyon törhette valamin a fejét.

Tenyerei a mellkasomon pihentek és fülig vörösödve lehunyta szemeit, amint tudatosulhatott benne a testhelyzetünk, de nem mozdult.

– Szia – motyogta köszönés gyanánt és merészen felnyitotta a szemeit.

– Szia – ismételtem meg a köszönésemet és rámosolyogtam, amitől ismét elpirult.

„Öcsi, nem illik ajtóstul rohanni a házba, fő a mértékletesség” – üzente gondolatban Emmett és amíg áthaladt a parkoló másik felén, kajánul vigyorgott.

Megforgattam a szemeimet, de nem szóltam egy szót sem, mert furcsán vette volna ki magát a helyzet.

– Minek köszönhetem korai és roppant váratlan látogatásodat ma reggel? – érdeklődött Bella visszanyerve régi önmagát.

– Nem hiányzik véletlenül valamid? – kérdeztem vissza és láttam rajta, hogy töpreng.

Elengedtem őt és a jobb kabátzsebembe nyúlva elővettem az MP3 lejátszóját.

– Dave! – kiáltott fel és rögtön kapott a lejátszó után, de én gyorsabb voltam és a hátam mögé dugtam.

– Mit érdemel az a bűnös, akinek a záloga a kezemben van? – töprengtem bal kezemmel az államon kopogtatva.

– Behajthatod rajtam a tegnap elmaradt tesztet – ajánlotta fel és reménykedően nézett fel rám.

Felnevettem, mert már egy jól összeállított kérdéssor volt az agyamban, amihez igénybe vettem Rosalie autók iránti szenvedélyét is. Az első kérdésnél elbukik.

Előhúztam a lejátszóját és nyitott tenyerébe ejtettem. Elkapta – fantasztikus reflexei voltak! – és az immár kiszabadított táskájába tette. Visszafordult hozzám és lábujjhegyre állva gyors puszit nyomott az arcomra.

– Köszi! – mondta. – De, hogy került hozzád?

Még észleltem, hogy a köszönetnyilvánítás után elhangzott egy kérdés is, de felfogni már nem tudtam. Megrészegülve álltam ott és esküszöm, hogy még a nevemre sem emlékeztem. Csak puha ajkainak emléke kísértett, ahogyan bőrömhöz ért és az a furcsa áramütésszerű valami, ami végigvágtázott rajtam.

A levegő lágyan áramlott az arcom előtt és sikerült fókuszálnom is, majd a képhez hang is párosult.

– Hahó, Edward! – integetett Bella az orrom előtt. – Föld hívja Edward Cullen bolygóját, Edward Cullen, jelentkezz!

Felsóhajtottam és szív alakú arcára pillantottam.

– Igen? – kérdeztem.

Bella kuncogott és roppant jó emlékezőtehetségének köszönhetően azokat a szavakat vágta hozzám, amivel tegnap én is megdobtam.

– Ha nem libegett volt be a hátam mögött a főbejáraton az a csinos, magas végzős lány, azt hinném, hogy ezt a sóhajt én váltottam ki belőled!

A bajárat felé néztem és még éppen elkaptam a belépő Stacy Hudson magas alakját, de azt már nem tudtam, hogy Bella miért titulálta csinosnak. Nem az esetem és különben is az egyik focistával jár. De akkor tulajdonképpen ki az én esetem? – töprengtem magamban.

– Egyedül hagyjalak vágyaid tárgyával? – érdeklődött nyájasan Bella, de a csipkelődést is kiéreztem a hangjából.

– Már megbocsáss, de nekem ennél jobb ízlésem van! – feleltem, de ő csak felvonta a szemöldökét. – Azon agyaltam, hogy a nehéz vagy a brutális kérdéssel kezdjem tesztelésedet!

– Te döntesz – vonta meg a vállát.

Bezárta a kocsija ajtaját és ellépett mellőlem. Felzárkóztam hozzá – aranyosan elmosolyodott – és kiböktem az első kérdést, ami hirtelen eszembe jutott.

– Ki az a Dave?

Felnevetett és sandán rám pillantott.

– Azt hittem, hogy autókról fogunk beszélgetni! – mondta, de várakozó arckifejezésem miatt azért válaszolt: – Dave Grohl, a Foo Fighters együttes frontembere és az MP3-mamat az ő tiszteletére neveztem el.

– Váó! – kiáltottam fel. – Ki hitte volna, hogy emberi zenét is hallgatsz? A tegnapi megmozdulásod után azt hittem, hogy ízlésficamod van és korrepetálni kell ilyen téren! Bár, a lejátszási listád alapján nem tudtam eldönteni, hogy mit is gondoljak! The Runaways keverve 3 Doors Downnal, Evanescence-szel és Nickelbackkel. Halálos párosítások!

Bella megtorpant és dühösen csípőre tette a kezeit.

– Te végigpörgetted a számlistámat? – kérdezte felháborodottan.

– Unatkoztam – vigyorogtam rá, és ezt nem kellett volna.

Szikrázó szemekkel nézett rám egy percig, aztán sarkon fordult és felkavarva maga mögött a levegőt, faképnél hagyott. Nekem a másik épületben volt órám, de még tíz perc volt becsengetésig, így sietős léptekkel a nyomába eredtem. Kinyitotta az ajtót és már lépett át a küszöbön, de én ügyesen elé csusszantam. Megütközve állt meg és nagyon rondán próbált meg a szemembe nézni.

– Megbántottalak? – kérdeztem gyengéden.

Bella felhúzta az orrát és tüntetőleg másfelé tekintett. Óvatosan az arcára csúsztattam az ujjaimat és finoman magam felé fordítottam a fejét. Egy pillanatig bent tartotta a levegőt, aztán sípolva kifújta.

– Kérem az első kérdést! – utasított és megkönnyebbülve vettem észre, hogy megbocsátott.

– Rendben. Ebédig kapsz gondolkodási időt – mosolyogtam és feltettem az egyik nehezebb kérdésemet.

– Melyik kocsit választották 2004-ben az „Év autójának”?

Kisasszéztam mellette, és elindultam a másik épület felé, de még a vállam felett hátraszóltam.

– És, ha csalni próbálsz, úgyis megtudom! – nevettem fel, ám a torkomra forrt a kacaj, amikor meghallottam Bella hangját.

– 2004-ben a Fiat Pandát választották az „Év autójának”, bár szerintem a BMW 5-ös sorozata jobban rászolgált erre a címre.

Visszafordultam és leesett állal bámultam rá. Figyelmemet nem kerülhette el az a pimasz mosoly, ami az ajkain terült szét. Felvonta a szemöldökét és félig elfordult, de aztán meggondolta magát és csak miután megadta a kegyelemdöfést, sétált be az épületbe.

– Az idei „Év autója” címre pedig a Toyota Prins a legesélyesebb, bár a szaktekintélyek a Citroën C4 sem zárták ki.

Elképedve és szó szerint úgy estem be Emmett mellé a spanyolterembe, ami természetesen neki is feltűnt.

„Jó lehet a kiscsaj, ha így nézel ki utána” – csapott a vállamra és elképzelte, hogy mi minden történhetett köztem és Bella között.

– Ne légy nevetséges! – csattantam fel, mire a közelünkben ülők ránk kapták a tekintetüket. Kénytelen voltam lehalkítani a hangomat és úgy folytattam tovább. – Nem volt közöttünk semmi…

– Aha, és azt a semmit úgy értsem, hogy se ruha, se semmi? – emelgette gyorsan a szemöldökét.

– A pofám leszakad tőled, de komolyan! – hördültem fel. – Ha még nem vetted volna észre, közlöm, hogy Bella ember.

– Oh, de nagyon is szemre való emberpalánta, akinek a vére nem mellesleg a legjobban csábít téged a világon és ez szerény véleményem szerint csak jelent valamit – dőlt hátra a széken és a feje mögött összekulcsolta kezeit.

– Igen, azt, hogy mindennél jobban meg akarom ölni – morogtam úgy, hogy csak ő hallja. – És kösz, hogy eszembe juttattad!

– Mégis vele lógsz, szóval – harapta el a mondatot bátyám.

– Nem lógok vele, csak visszaadtam neki a lejátszóját…

– …amit valahogyan a kocsidban felejtett, miután tegnap este hazavitted. Ááá, nem, tényleg nem lógtok együtt. És vajon miért felejtette ott? – merengett el Em.

– Emmett, fogd be! – sziszegtem összeszorított fogaim között, mert éreztem, közel járok ahhoz, hogy az ingénél fogva hajítsam ki a csukott ablakon keresztül.

– Rendben, de tudod, hogy az nem fog menni – kocogtatta meg a fejét és felnevetett.

A visszavágásra semmi esélyem nem volt, mert belépett a tanár és elkezdődött az óra. Dühöngve bámultam a táblát és próbáltam figyelmen kívül hagyni Emmett piszkálódását és perverz gondolatait, de ha ezeket teli torokból „ordítják a képedbe”, akkor nem sokat tehetsz ellenük.

Maximum annyit, hogy előkapod a mobilod a zsebedből azzal a feltett szándékkal, hogy megkérdezed a médium húgodat…

A lenémított telefon rezegni kezdett, jelezve, hogy üzenetem érkezett, amiben meg is kaptam a választ:

„Idén a Toyota Prins lesz az év autója, mögötte pedig a Citroën C4 fog végezni. Miért érdekel amúgy?”

Ujjaim végigszáguldottak a billentyűkön és már be is pötyögtem az üzenetet:

„Semmi különös, csak eszembe jutott. Köszi, Alice.”

Felpillantottam – a telefont gyorsan visszacsúsztattam a helyére – és Emmett vigyorgó fejével találkoztam.

– Alice volt az – mormoltam az orrom alatt.

– Én ugyan nem kérdeztem semmit – vont vállat.

Felsóhajtottam és elmerültem az unalmasabbnál unalmasabb gondolatok tengerében, csak azért, hogy ne kelljen Em fantáziálgatásait hallanom. Azzal szórakoztam, hogy az iskola különböző pontjain lévő emberek elméjét hallgattam ki és eljutottam a matekteremig is. Gyűlöltem, de most belemásztam Jessica Stanley fejébe, aki történetesen Bella mellett ült és premier plánból látta, hogy a lány mit csinál.

Bella nem úgy nézett ki, mint aki nagyon figyel Mr. Varner magyarázására, mert szorgalmasan körmölt ugyan a füzetébe, de nem az aktuális matekpéldát. A kockás lapon egy rakat név szerepelt, méghozzá férfinevek.

Paul, Ian, Alex, Hugh, Davey, Rob, Laurie, Will.

Először nem tudtam, hogy mit gondoljak, de aztán az villant be, hogy mi van, ha Bella az eddig „elfogyasztott” pasijainak a nevét írta össze?

Az öklöm akaratlanul feszült meg a pad tetején, számban megindult a méreg termelődése. Emmett rám pillantott és felhúzta a szemöldökét. A kérdezősködést megúsztam, mert kicsöngettek és felpattanva a helyemről kivágtattam a teremből, egyenesen a másik épületbe.

Szerencsémre – vagy szerencsétlenségemre – a következő órám matek volt, így ez nyomós indoknak bizonyult az ittlétemre. Amint kinyílt az ajtó és kilépett rajta Mr. Varner egy sereg diákkal a nyomában elrúgtam magam a faltól és lazán besétáltam a helyiségbe.

A legtöbben már elhagyták a termet, csak két srác, egy lány, valamit Bella és Jessica kettőse tartózkodott még itt. Jessica kocsányon lógó szemekkel bámult rám, ám ezt Bella nem vehette észre, mert nekem háttal állt és a táskájában pakolászott. Megálltam mögötte és halkan köszöntem.

– Helló!

Bella kiejtette a kezében tartott nyitott matekfüzetet, de még mielőtt a padlón landolt volna, elkaptam. Megfordult és mosolyogva nézett fel rám, ami engem is mosolyra késztetett.

– Bella, később találkozunk! – mormolta gyorsan Jessica és lelépett a többiekkel együtt, így csak ketten maradtunk.

– Szia! – motyogta Bella, és kinyújtotta a kezét, hogy átvegye a füzetét.

Figyelmemet a füzetnek szenteltem egy pillanatra, hogy tényleg jól láttam-e Jessica szemein keresztül és nem tévedtem. Tényleg nevek voltak, de a sor kiegészült eggyel.

Mike.

Felvont szemöldökkel tekintettem Bellára és bár nehezemre esett, de szenvtelen hangon kérdeztem meg tőle.

– Csak nem bővül a listád Mike Newtonnal?

Felnevetett és percekig abba sem hagyta. Nem értettem, mi olyan vicces ebben. Nem én szándékoztam lecsapni a kilencedik áldozatomra…

– Ez nem az aktuális pasi listám, ha tudni akarod, hanem a kocsim lehetséges nevei – válaszolta, amikor már rendesen kapott levegőt.

Furcsa érzés vett rajtam erőt, ami a megkönnyebbülés és a nyugalom keverékére emlékeztetett.

– Oh, értem – motyogtam zavartan és a hajamba túrtam. – És szabad megtudnom, hogy miért ezen nevek között vacillálsz?

– Szíves örömest elárulom, de nem most, mert állampolgári ismeret órám lesz és Mr. Jefferson keresztben lenyel, ha elkések – mondta és felkapta a táskáját. – De te is törheted rajta a fejedet, hátha rájössz!

Elsietett az ajtó felé, de ott még megállt és mosolyogva megszólalt:

– Jah, Edward! És, ha csalni próbálsz, úgyis megtudom!

És már ott sem volt.

Türelmetlenül és agyalva ültem végig az ebédszünetig hátralévő három órámat és egyre csak a Bella által feladott rejtvényen gondolkoztam. Kerestem a közös pontokat, de semmire sem jutottam.

Bioszon gyorsan szereltem le Alice kérdezősködését, tesin pedig csak lézengtem a pályán és öt perccel kicsengetés előtt leléptem, hogy még ebéd előtt beszélni tudjak Bellával „négy szem közt”. Az ajtóval szemben lévő falnak dőltem és vártam.

A biológia terem ajtaja csengetéskor kinyílt, és ezzel együtt izgatottság lett rajtam úrrá, hogy mindjárt láthatom Bellát. Már majdnem mindenki kijött a teremből, mikor végre megpillantottam őt. Amint észrevett széles mosoly ült telt ajkaira, ami még nagyobb vigyorgásra késztetett engem is. Az egyik előtte kifelé igyekvő fiú gondolatain keresztül láttam – amikor rám pillantott –, hogy mennyire idiótán ér fülig a szám, így egy kicsit kénytelen voltam visszafogni magam, és lefaragni abból a mosolyból.

– Nos, sikerült megfejtened a neveket? – kérdezte kíváncsian, mikor odaért hozzám.

Válasz helyett inkább én is kérdeztem.

– És te felkészültél a többi autókkal kapcsolatos kérdéseimre?

– Mi lenne, ha út közben beszélnénk, ugyanis kicsit éhes vagyok?

A szavait alátámasztotta, hogy megkordult a gyomra, és nekem vissza kellett fojtanom a mosolyomat, ugyanis ebben a zajban nem szabadna hallanom azt az aranyos hangot a hasa felől.

Bólintottam, mire megindult a menza felé, én pedig két lépessel beértem őt, majd lelassítottam a tempójára.

– Úgy vettem észre, meglepett, hogy tudtam az év autója kérdésedre a választ – pillantott fel rám. – Talán azt hitted hazudok, mikor mondtam, hogy értek a kocsikhoz? – torpant meg és egyik apró kezét a csípőjére tette, úgy várta a válaszomat.

– Természetesen nem gondoltam, hogy füllentettél ezzel kapcsolatban. De nem sejtettem, hogy tényleg ilyen széleskörű a tudásod ilyen téren – mondtam elismerően.

– Szóval ismét lenyűgöztelek? – görbült széles mosolyra a szája, miközben incselkedett velem.

– Határozottan – feleltem igazsághoz hűen.

– Szóval még nem is kapizsgálod, hogy kikhez tartoznak a nevek a listán? – tapintott a lényegre.

– Öhm… hát… nem igazán – túrtam bele a hajamba feszülten, hogy kik azok a fickók, és mivel érdemelték ki, hogy szerepeljenek Bella listáján.

– Zenészek vagy színészek – mondta magától értetődően, néhány lépésnyire a menzától. – Persze, ez csak egy lebutított lista, a bővebbet otthon tartogatom. Válassz egy nevet, és elmondom, hogy ki az.

– Talán jobb lesz, ha sorban haladok – merengtem el félhangosan. – Legyen az első ez a Paul nevű tag – próbáltam normális hangnemben mondani annak a fickónak a nevét, de nem vagyok benne biztos, hogy Bella nem vette észre az mögötte rejlő ellenszenvet.

– Ő Paul Wesley – kezdett magyarázatba.

Kinyitottam neki a menza ajtaját és előre engedtem, mire szélesen elmosolyodott, és elmormolt egy köszönömöt. Úgy látszik, hogy a Phoenixi fiúk nem voltak ilyen figyelmesek vele. Mekkora barmok!

A testvéreim már a szokásos asztalunknál ültek, és mindenki mással együtt a helyiségben Bellát és engem fürkésztek és követték minden mozdulatunkat. Próbáltam kizárni az irigykedő gondolatokat, de azok szinte már ordítottak felém, főként Jessicáé, és Mike Newtoné. A legkülönbözőbb gondolatok a családomtól származtak, mindannyian másként vélekedtek kettősünkről.

Rosalie nem válogatta meg a szavait és néhol kisípolandó dolgokat vágott a fejemhez, melyek mind arra irányultak, hogy mekkora barom vagyok, amiért egy emberrel beszélgetek és vele töltöm az időm egy részét, kockáztatva ezzel a lelepleződésünket. Jasper egyrészt valahol egyetértett Rose-zal, hogy ezzel talán bajba fogom sodorni a családomat, de ő legalább kulturáltan tudatta velem, másrészt viszont egyszerre gondolt rám elismerően és ugyanakkor irigyen, amiért ekkora önuralmam van, és nem vetem rá magam Bellára, hogy kiszívjam minden csepp vérét. Bátyám úgy vélekedett, ha ő egyszer találkozik az énekesével – bár ez a „veszély” még nem áll fenn nála, mivel nem olyan régóta gyakorolja a vegetáriánus életmódot, mint a családunk többi tagja, így majdnem egyforma számára minden ember vérének az illata –, sajnos nem lesz majd olyan erős, mint én. Emmett hozta a szokásos formáját és a perverz gondolataival zaklatott, mire összeszűkült szemekkel néztem rá, erre a képén egy kaján vigyor terült el. De a testvéreim közül Alice volt a legizgatottabb, és már azt tervezgette, hová mennek majd el Bellával vásárolni. Csak egy „kicsit” – nagyon – szaladt előre kobold húgom a terveivel. Jellemző!

Mire végigelemeztem a családomat, Bella már egy tálcával a kezében állt velem szemben, amin ásványvíz és – rápillantottam a pultra, hogy megnézzem mi az az étel – egy pizza szelet volt.

– Te nem eszel? – nézett rám összevont szemöldökkel, hogy az ebédre kívánkozók során kívül állok.

– Nem – feleltem, majd pillanatnyi habozás után hozzátettem: – Különleges diétán vagyok.

– Oh, oké – simultak ki a szemei között lévő ráncok. – Hát akkor később majd beszélünk… gondolom – a vége már szinte csak suttogás volt, miközben Mike Newtonék asztala felé lépkedett.

Egy pillanatig két énem küzdött egymással, és a „csatát” az önző felem nyerte meg, ezzel egy időben gyengéden megfogtam Bella karját, aki erre érdeklődve pillantott vissza rám.

– Esetleg ülhetnél ma velem – ajánlottam, és minden porcikám azért fohászkodott, hogy belemenjen. Hogy „segítsem” a döntését felvillantottam egy féloldalas mosolyt.

Bella lélegzete egy pillanatra elakadt, majd szíve hevesebben kezdett verni. Kissé kábán bólintott, így miután elengedtem a karját elindultam egy üres asztal felé. Közben Rose ezerszer is elátkozott.

– Szóval Paul Wesley-nél tartottál – tértem vissza az előző témához, miközben Bella lehúzta a pulóvere cipzárját, és leült velem szembe.

– Nos, ő egész jól néz ki, és… – felelte pillanatnyi gondolkodás után.

Közbevágtam, mert valamiért biztos voltam benne, hogy nem a tényleges véleményét mondta.

– Bella! – szóltam rá gyengéden.

– Oké, igazából nagyon jól néz ki – adta meg magát. – Hmmm… azok a kockák a hasán – szólt álmodozva, miközben én három agyvérzést kaptam egyszerre.

– Csak kicsit csurog a nyálad – szóltam gúnyosan, mire Bella felkacagott. – De ez a pasi mivel is érdemelte ki, hogy így áradozz róla?

– Azzal, ahogy azt a százhatvankét éves vámpírt alakítja az egyik sorozatban.

Megmeredtem a „v” betűs szó hallatán, de nem csak engem érintett rosszul a szó, hanem a testvéreimet is. Az agyamban végigpörgettem a lehetőségeket, hogy miként tereljem el a témát a fajtámról, végül a legegyszerűbb és leggyorsabb opciót választottam.

– Aha – feleltem gyorsan, és rögtön áttértem a következő névre, miközben Bella nagyot harapott a pizzából.

– Ian?

Bella állkapcsa gyorsabban kezdett mozogni, hogy hamarabb lenyelhesse a szájában lévő falatot. Aztán belekortyolt az ásványvízbe, majd készséggel válaszolt.

– Ian Somerhalder. Paul testvérét alakítja abban a sorozatban. És nem mellesleg ő is eszméletlenül jól néz ki, talán még jobban is, mint Paul. Bár ő a rossz vámpír a sorozatban, de ettől csak még vonzóbb.

Ismét három agyvérzés kapott el, bár a „talán még jobban is, mint Paul”-on elgondolkodva, még egy fél agyvérzést hozzácsaptam az eddig bezsebeltekhez. A bosszankodásom oka nem csak az volt, hogy Bella minden kétséget kizáróan döglik ezek után a nyálgombócok után, hanem, hogy még nagyobb csapdába estem, mert egy fokkal jobban belemerültünk a vámpíros témába.

Azt hiszem jobb, ha nyíltam rákérdezek, hogy mégis mire számítsak!

– Szerepel még több vámpírt játszó egyén a listán?

– Még két ember szerepelt volna rajta, de végül Stephent és Alexandert nem írtam fel, szóval nem. Nincs több.

Sokkal bővebben felelt a kérdésre, mint vártam, és szükséges volt az egészségügyi állapotom tekintetében, de azért valami fontos dolgot hordoztak a szavai.

Biztossá vált, hogy Bella aktív és lelkes nézője azoknak a műsoroknak, melyekben vámpírok is előfordulnak. Már csak ez hiányzott!

„Nekem úgy tűnik, hogy a kiscsaj rá van kattanva a vámpírokra. Mit szólt ehhez öcsi?” – üzent gondolatban Emmett.

– Szóval szereted az olyan sorozatokat, amikben vámpírok vannak? – vontam fel a szemöldökömet. Azt akartam, hogy Bella megerősítse azt, amire rájöttem.

– Mostanában teljesen rákattantam az olyan sorozatokra, de a téma maga is érdekel. Van a vámpírokban valami, ami… – mélázott el egy kicsit, de végül nem úgy folytatta, hogy rájöjjek, mit is gondol rólunk, a fajtámról. – Nem hinném, hogy el tudom magyarázni.

„Ő a sorozatokra kattant rá, te meg a csajra” – bosszantott idióta bátyám egy újabb gondolatával.

Rém idegesítő!

– Most én kérdezek. Az a különleges diéta, amiről beszéltél, mit is takar?

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, hogy mit mondjak, hiszen eddig senki sem tette még fel ezt a kérdést, így sosem töprengtem azon, hogy mit is kellene felelnem. De neki muszáj volt, ennyivel tartoztam, amiért kérdésekkel bombázom.

– Hát… öhm… – dadogtam, mint egy idióta. – Fogalmazzunk úgy, hogy a piros színű táplálékok szerepnek benne, azon belül meg a vegetáriánus dolgok – magyaráztam, és reméltem, hogy nem árultam el neki túl sok mindent.

„Jah, amikhez hegyi oroszlán, meg szarvas lecsapolásával jutsz hozzá.” Emmett rém viccesnek tartotta előbbi monológját, így öblös hangon nevetni kezdett, mire néhányan felé fordultak, hogy mi lehet annyira humoros.

Engem viszont egyre jobban idegesített, főként, hogy velem meg Bellával poénkodott. Tudtam, hogy ha figyelmen kívül hagyom a piszkálódását, akkor majd leáll. De addig kellene végre eljutnom, hogy elengedjem a fülem mellett a humor-mentes gondolatait.

– És elviselhető az a vegetáriánus diéta? – tett fel Bella egy újabb kérdést, amire próbáltam a lehető legőszintébben felelni.

– Hát… meg lehet szokni. Persze azért van ízbeli különbség a nem vegetáriánustól, de olyat többé nem fogyaszthatok. Főleg nem egy bizonyosat – utaltam a végén az ő vérére.

A nyakára pillantottam, és láttam a kéken derengő artériáját, majd nagyot nyeltem a vérének illatára gondolva.

Elképzeltem, hogy megízlelhetem a vérét, és akaratlanul nyaltam meg a számat.

Elég! – ordítottam magamra gondolatban.

Megesküdtem, hogy soha többé nem iszok embervért – ismételgettem.

– Alex? – kérdeztem rá gyorsan a következő névre, hogy eltereljem a gondolataimat.

– Alex Meraz. Ő se semmi azért – felelt és a végén hümmögött egy sort.

Minél hamarabb túl akartam lenni a listán, hogy ne kelljen szembesülnöm azzal, Bella mennyi fickót talál szexinek, de még belegondolni is rossz volt, hogy ezek közül az egyről majd a kocsiját nevezi el.

– Hugh?

– Hugh Jackman.

Végre valaki, akiről tudom, hogy kicsoda! De nem volt akkora szerencsém, hogy Bella ennyivel le is tudja a magyarázatot.

– Túl van már a negyvenen, de egyáltalán nem látszik rajta, és még mindig ő az egyik legdögösebb férfi a világon. Tényleg igaz, hogy a pasik, az évek haladtával csak sármosabbak lesznek. A nők bezzeg csak öregszenek – horkantott fel a végén.

– Akkor Carlisle-ról mit mondjunk, hogy már a háromszázhetven felé közeledik? – kuncogott fel halkan Emmett, majd Jasper is, de azért Alice is megeresztett egy halvány mosolyt. Rosalie-t teljesen hidegen hagyta a téma, engem viszont annál kevésbé, hogy Emmett már megint a Bellával való beszélgetésemre koncentrált.

Bella engem nézve nyammogta a pizzát és várakozóan tekintett rám. Kellett egy másodperc mire rájöttem, hogy mire is vár.

– Davey – mondtam a következő nevet a listáról.

– Davey Havok. Ő az AFI énekese.

– És tőle mennyire alélsz el? – kérdeztem incselkedve, de belül azért tartottam a válaszától.

– Minden jó pasi foglalt… – szólt kissé csalódottan, majd beharapta az alsó ajkát és mélyen a szemembe nézve folytatta: – egy-két kivétellel.

„Hajaj, úgy tűnik ennek az emberpalántának annál is jobban bejössz, mint gondoltam.” – gondolta Em.

– De Davey-t sajnos jobban érdekelnéd te, mint én! – szólt mosolyogva Bella.

– Ezt hogy értsem? – néztem rá összeszűkült szemekkel.

– Úgy, hogy a pasikat részesíti előnyben, már ha lehet hinni a pletykáknak! – adta meg a kézenfekvő választ.

„Vigyázz, Bella, Davey bácsi személyében konkurencia akadt Eddynél!”

Ebben a pillanatban elégeltem meg Emmett „közbeszólásait”, és a csengő megszólalása miatt okom is volt felpattanni a helyemről. Bella követte a példámat.

– Találkozunk az osztályban, jó? Még beszélnem kell Emmettel.

Az említett gondolataiban egy valami ismétlődött, úgy mintha villódzó neonfelirat lenne: „Végre egy kis bunyó.”

Melák bátyám arról is megfeledkezett, hogy iskolában vagyunk és bizony mindenkire a frászt hoznánk, ha itt egymásnak esnénk, és valamelyikünk áthajítaná a másikat – valószínű, hogy én őt – a falon.

Bella bólintott, majd elindult, hogy visszavigye a tálcáját. Végig karcsú, formás testét figyeltem, ahogyan a csípőjét ringatva „cipeli” a tálcát, és nagyot kellett nyelnem a látvány miatt, ami most még jobban felkavart, mint tegnap reggel, amikor figyeltem őt az udvaron.

Megráztam a fejem és testvéreim felé indultam. Csak néhány lépést tettem, mikor meghallottam Bella hangját.

– Jut eszembe, Gary Oldman is kiérdemelte volna a helyét a listán, olyan fantasztikus volt, mint Dracula.

Képletesen meghűlt a vér az ereimben a szavak hallatán, és testvéreimnek szintén. Már megint vámpírtéma!

Megfordultam – közben normális arckifejezést erőltettem magamra – és szembetaláltam magam vigyorgó arcával.

Ezek szerint mégsem voltam olyan jó színész, hogy elkerülje a figyelmét, hogy nem jól érint a vámpírtéma. Ha tudná, hogy nem csak azért, mert bomlik utánuk!

Rámosolyogtam, mire megfordult és felkapva cuccait az ajtó felé indult.

Dühösen trappoltam testvéreim felé, és összeszűkült szemekkel méregettem Emmettet, akinek a szája a füléig szaladt fel attól a vakítóan fehér fogsorát is kimutató vigyortól, ami jelképezte, hogy képletesen a tenyereit dörzsöli, mert tudja, hogy ma még biztosan ellátom a baját.

Mikor odaértem hozzájuk Rosalie rám mordult.

– Kellett neked vele ülni!

– De bébi – fordult felesége felé Em. – Ez jó dolog. Az öcskös kifogott egy vámpírimádó csajt, aki még dögös is! – Rose dühtől obszidián feketére sötétülő szemei miatt gyorsan mentegetőzni kezdett. – Mármint Eddy szerint dögös.

Rosalie felhorkant, miszerint nem hisz férjének, aki hozva formáját olyan dolgot közölt, amire sem Alice és Jasper, na meg jómagam sem voltunk kíváncsiak.

– Hisz tudod bébi, hogy én csak téged szeretlek, és minden porcikám a te gömbölyded, és izgató idomaidért epekedik, és…

– Na, most lettem rosszul – fintorgott Jasper, közbeszólásával megakadályozva, hogy Emmett kimondja, mennyire beindítja őt nővérem ruha nélküli látványa, és, hogy melyik testrészét szereti a legjobban.

– Én akkor szoktam rosszul lenni, mikor a gügyögéseitek kell hallgatnom, mégsem teszem szóvá – vágott vissza Em.

– Nem teszed szóvá? – vonta fel szemöldökét Alice és a fejében végigpörgette az összes alkalmat, amikor Emmett megemlítette a dolgot.

– Nem bizony! – vágta rá bátyám.

Ahogy körbepillantottam, feltűnt, hogy már nem sokan vannak a menzán, de szerencsére nem voltam elkésve az óráról, mivel Mr. Mason a tanáriban diskurált két másik tanárral.

– Mit csináljak, ha feljön újra a vámpírtéma? – fordultam Alice-hez és igyekeztem nem tudomást venni róla, hogy Emmett perverz dolgokat suttog – teljesen feleslegesen, mert így is halljuk! – Rose fülébe, hogy elhiggye végre, ő nem találja dögösnek Bellát. Ha Rosalie tudná, hogy Em tegnap Bella formás lábait stírölte, tuti, hogy kasztráltatná a bátyámat, és mind a tizenhétszer elválna tőle, amennyiszer hozzáment feleségül.

– Próbálj meg normálisan viselkedni! – felelte Alice.

– Kösz, sokat segítettél – szóltam gúnyosan, mire csak vigyorgott. Jobbnak láttam indulni angolra, így elköszöntem tőlük. – Később találkozunk.

– Öcskös, várj! – szólt utánam Em.

Megfordultam és várakozóan tekintettem rá.

– Megkérdeznéd Bellát, hogy mi annak a vámpíros sorozatnak a címe? Akarok jókat röhögni, hogy abban is hosszú szemfogunk van-e.

– Kérdezd meg tőle te, ha annyira kíváncsi vagy rá, vagy keress rá a neten! – mordultam rá.

Megfordultam, és gyors léptekkel indultam az angol terem felé.

Mikor beértem a terembe Mr. Mason még mindig nem volt bent. Bella félve pillantott rám, de nem tudtam, hogy miért.

– Valami baj van? – ültem le a helyemre, és felé fordultam.

– Nem, azt hiszem nincs. És veled van valami baj? – tette fel tétován a kérdést.

– Nincs. De miért kérdezed? – vontam fel a szemöldököm, és ismét azt kívántam, bár hallanám a gondolatait, hisz azokból könnyedén kiolvashatnám, mi aggasztja.

– Csak tegnap a menzán még minden rendben volt, de mikor bejöttél órára, úgy tűnt valamiért dühös vagy rám. Azt hittem, hogy ez valami angol órával kapcsolatos dolog, de akkor tévedtem. Felejtsd el – legyintett megkönnyebbülve.

– Sajnálom – motyogtam az orrom alatt és ránéztem. – Tegnap kicsit… hmmm… ki voltam akadva, tudod, a bátyáim miatt és ilyenkor nem nagyon kontrollálom magamat. Sajnálom, hogy rajtad töltöttem ki a dühömet.

– Igazán nem történt semmi – mosolygott rám jóságosan Bella. – De, ha lehet kérnem, a legközelebbi ilyen „kiakadós-elvesztem-az-eszem-és-rondán-nézek-az-új-lányra” dühroham előtt, légy szíves, szólj! Egy kicsit… – kereste a szavakat.

– Megijesztettelek? – kérdeztem rá és reménykedtem, hogy a válasza igen lesz.

– Csak egy picit furcsának találtam a dolgot – sütötte le a szemeit. – Azt hittem, hogy a Port angelesi nyelvnyújtogatós akcióm miatt fújsz rám.

Felnevettem és lassan nyúlva az arca felé kisimítottam egy barna tincset a homlokából. A bőréhez nem értem hozzá, de így is érezhette a közelségemet, mert fülig pirult.

– Ennyit, azt hiszem, még meg tudok tenni – mondtam és csokoládészín szemeibe néztem, amikben hála csillant. A gondolataiban nem tudok olvasni, de az arca mindent elárul. – És tetszett a nyelvnyújtogatási akciód is!

Jókedvűen elmosolyodott, én pedig visszamosolyogtam rá, de minden derű elszállt belőlem, amint meghallottam az angoltanár gondolatait.

Felnyögtem és reményvesztetten hanyatlottam hátra a széken. Mivel, oh, csak tudnám, hogy mivel érdemeltem ki azt, hogy ez a téma felmerült? Nem elég, hogy az ebédlőben terítéken volt, de most még Mr. Mason is elő akarja kaparni?

Bella figyelmesen fürkészte az arcomat, én pedig már válaszoltam volna valamit, de a mobilom rezgése megakadályozott.

„Ingoványos talaj, de nem lesz baj. Szórakozz jól! Alice” – állt az üzenetben.

Dühösen csaptam le a telefont az asztalra, mire Bella riadtan összerándult.

– Újabb roham? – kérdezte félősen.

– Nyugi, ezt most nem rajtad verem le, hanem a húgomon – morogtam, miközben a terembe belépett a tanár.

– Jó napot, mindenkinek! – köszöntött bennünket és már bele is fogott a monológjába.

Az óra témája tulajdonképpen a régi mítoszok felelevenítése volt és továbbélésük a modern korban. Addig nem is volt baj, ameddig a tündérekkel, koboldokkal, manókkal és egyéb „ártalmatlan” lényekkel foglalkoztunk. Aztán elhangzott a bűvös szó és engem ismét a szívroham kerülgetett.

– Nos, most térjünk át egy sötétebb témára. Nem csak kedves és bájos teremtmények fordulnak elő időről időre az irodalomban, hanem a sötétség teremtményei, azaz a vámpírok is. A minap akadt a kezembe egy újabb bestsellernek tűnő könyvsorozat első része, ami egy másik nézőpontból mutatja meg ezen élveholtakat – mondta Mr. Mason és felmutatta Darren Shan Rémségek cirkuszának egy példányát.

– Remek – dörmögtem az orrom alatt és arccal a padra borultam, rá a kezeimre.

Nem, nekem nem kötelező ezt a hülyeséget végighallgatnom! Egyszerűen nem akarom! Mi lenne, ha csak fognám magam és kisétálnék innen? Rendben, és ezzel beismerném a vereségemet Bellának! Csak úgy megfutamodni?!

– A szerző volt olyan rendes és nagyobb mozgásteret adott a főszereplőnek azzal, hogy nem rögtön az éjszaka világába rántotta be őt, hanem a félvámpírt teremtve belőle a két világ szülöttévé tette. Ezzel a lépéssel pedig fricskát mutatott a Bram Stoker és Anne Rice által megalkotott élőholtaknak. Persze, a vér itt is domináns szerepet játszik, de már nem kell ölniük a táplálékért és ez szintén újdonság és egyedülálló a maga nemében.

– Elnézést, tanár úr, de sajnos ellent kell mondanom Önnek – mondta mellettem határozottan Bella, mire mindannyian, még én is felé kaptuk a fejünket

„Nocsak, egy lelkes hallgató” – gondolta Mr. Mason és intett Bellának, hogy folytassa.

– Ez a két jelenség, amiről Ön is beszélt, nem egyedülálló a maga nemében. Ott van például L. J. Smith könyvsorozata és a belőle készült filmsorozat, amiben a vámpírok fényes nappal járkálhatnak az utcán, persze bizonyos segítséggel, és a táplálék miatt sem kell ölniük. Sőt, nem feltétlenül kell emberi vért inniuk, mert az állati vérrel is életben tudnak maradni, csak nem lesznek olyan erősek.

Kitágult szemekkel bámultam a padtársamra és, ha nem kapaszkodom meg a székben biztos, hogy lefordulok róla. Vegetáriánus vámpírok?! Ez a lány többet tud, mint gondoltuk!

– Vagy vegyük példának okáért Hino Matsuri manga sorozatát, amiben a vámpírok szintén közlekedhetnek nappal és vértablettákon élnek!

– Szóval, ezek alapján szerinted a vámpírok lehetnek jófiúk, akik békében együtt tudnak élni az emberekkel? – kérdeztem cinikusan, csak, hogy valahogyan tereljem a témát.

– Miért ne lehetne lehetséges? – nézett rám Bella.

– Oké, ez csak elmélet, de ha léteznek vámpírok, szerinted ellen tudnak állni a kísértésnek, hogy adott esetben nyakon harapják a boltban a pultost? – felvontam a szemöldököm.

Kitört a nevetés a teremben és még Bella ajkai is megrándultak.

– A kísértés persze mindig megvan, ez a könyvekben is le van írva, de többre becsülik az emberi életet, mint, hogy öljenek.

– Huh, szuper – sóhajtottam fel. – Akkor ma már aludhatok nyitott ablaknál és nem kell félnem, hogy valami kiszívja a vérem – ironizáltam és újabb kacagást idéztem elő.

Bella durcásan karba fonta a kezeit és dühösen fújt egyet.

– Ezek szerint dobhatom ki az összes Anne Rice és Bram Stokeremet? – kérdeztem tőle vigyorogva, hogy ezt a csatát megnyertem.

– Azt csinálsz, amit akarsz – vágta a fejemhez.

– Még egy utolsó kérdés és utána puffoghatsz tovább. – Tudtam, hogy megbántottam, de nem hagyhattam, hogy rájöjjön. – Te tényleg hiszel ebben a sok sületlenségben?

Szúrós szemekkel fordult vissza felém és tagoltan mondta a következő szavakat.

– Nem, nem teljesen hiszek benne, de valami valóságalapja kell, hogy legyen, nem?

Már válaszoltam volna, hogy nem, az egész csak egy nagy baromság és hagyja a fenébe, de Mr. Mason közbevágott.

– Roppant érdekes és izgalmas vita bontakozott ki Ms. Swan és Mr. Cullen között, de sajnos vége az órának. Legközelebb folytatjuk innen! És mindenki olvasson el egy mitikus lényről szól könyvet péntekre! – kiáltott még az ajtón kitóduló tömeg után, majd ő is eltűnt.

– Nem is tudtam, hogy mangákat is olvasol – mondtam a pakolászó Bellának.

– Látod, kész meglepetés vagyok – morogta édesen az orra alatt. – Én meg azt nem tudtam, hogy Anne Rice és Bram Stoker van otthon a polcodon. Meglepő!

– Öhm, miért is? – érdeklődtem és kisétáltam a teremből mellette.

– Amilyen hevesen lehurrogtad a vámpír-témát, nem hittem volna, hogy ilyeneket olvasol – magyarázta.

– Kulturálódni azért kell – válaszoltam. – Csak egyszerűen nem értem, hogy mit esznek az emberek és főleg a nők ezen a témán?! – gondoltam vissza az ebédlőben lezajlott eseményekre és Bella viselkedésére.

– A vámpírok titokzatosak és szexisek. De persze ez egy-két emberre is igaz, maradjunk ennyiben – mondta és felvillantva egy káprázatos mosolyt elsétált a tesi öltözők felé.

Megráztam a fejem és hátrafordultam, hogy elkapjam a felém közeledő Alice-t és leverjem rajta az üzenetét. Azt persze még mindig nem értettem, hogy ezt az „egy-két ember” kifejezést hogyan is gondolta Bella.

– Miért nem szóltál hamarabb a témáról? – sziszegtem.

– Először is, mert akkor lehet, hogy lelépsz, és ez összefüggésben áll a második okkal, hogy akkor nem tudtuk volna meg, hogy Bella mennyit tud a vámpírokról – magyarázta türelmesen.

– De hát az üzenetben…

– Kicsit füllentettem – hajtotta le a fejét.

– Alice! – morogtam.

– Nem láttam mindent, ami történt az órán, és mielőtt Bella válaszolt volna, hogy hisz-e ezekben a dolgokban, vége lett a látomásnak.

– Sokkal okosabb és jártasabb a dolgokban, mint gondoltam volna – mondtam elismerően, majd nagyot sóhajtottam.

– És nem mellesleg tetszik neked – vigyorgott.

– Ne poénkodj! Kezdesz Emmettesedni.

– Úristen! – akadt el a lélegzete. – Az egyenlő a világvégével.

Felkuncogtam, de Alice még mindig sokk alatt állt.

– Most mennem kell tornaórára – mondta, mikor már észhez tért. – Talán beszélek Bellával pár szót – lelkesült fel.

– Ne reménykedj semmiben – próbáltam elejét venni annak, hogy később nehogy csalódjon.

– Te csak ne foglalkozz most velem. Igen is van miért reménykednem.

– Ezt meg, hogy érted? – szűkültek össze a szemeim.

– Nem fogok mindent az orrodra kötni. Nem kell neked mindent tudnod idő előtt – vigyorgott önelégülten, majd intett egyet és szinte már táncolt az öltözők felé.

A gondolataimba merülve és Alice szavain töprengve indultam állampolgári ismeretek órámra, és egész órán azon gondolkodtam, hogy kobold húgom, vajon miről beszélhetett.

Óra után siettem az udvarra hátha még láthatom Bellát, és megkönnyebbülve konstatáltam, hogy az autója még a parkolóban volt.

A Volvo oldalának dőltem és vártam a testvéreimet, na meg Bellát is. Hamarosan megpillantottam melák bátyámat kézen fogva Rose-zal – ezek szerint szent a béke és Em meggyőzte a feleségét, hogy nem találja dögösnek Bellát –, mellettük pedig Jazz haladt.

– Mit bámulsz úgy öcsi? – kérdezte Emmett, majd arra fókuszált amerre én néztem, így kiszúrta, hogy a királykék Audit figyelem. – Ez a kiscsaj egyre jobban levesz a lábadról – vigyorgott kajánul.

– Fogd be! – förmedtem rá.

Egy pillanattal később Alice felspannolt gondolatai „támadtak meg”, de azt nem árulta el, hogy mitől ilyen jókedvű.

Kilépett az udvarra, és néhány lépéssel mögötte Bella haladt, aki megszólította Alice-t.

– Igen? – fordult hátra húgom.

– Megmondanád a bátyádnak, hogy holnap rendelkezésére állok, ha kérdései vannak, és, hogy töprengjen a neveken, amik a listán voltak? – kérdezte félénken.

– Persze, átadom az üzenetet – vigyorgott Alice, mire Bella is elmosolyodott.

Elköszöntek egymástól, majd húgom még nagyobb örömmel közelített felénk.

Bepattantunk a kocsiba – Emmett az anyósülésre, a többiek meg hátra –, és kitolatva a parkolóba elindultunk haza.

– Nem akartam feltűnést kelteni vele, hogy megkérdezzem Bellától, de annak a vámpíros sorozatnak ki kell derítenünk a címét – szóltam hátra Alice-nek.

– Ez az, egy kis móka – lelkesült fel Emmett.

– Ne örülj annyira, ugyanis Bella többet tud a vámpírokról, mint kellene – törtem le a szarvait.

– Te meg vele töltöd az idődet. Hogy mekkora barom vagy! – csattant fel Rosalie.

A következő pillanatban Jazz felnyögött, amit Emmett természetesen nem hagyott annyiban.

– Húgi, megtennéd, hogy a drága férjedet, nem itt a kocsiban repíted a mennyekbe, és a hasonló hangokat megtartjátok a hálószobátok falai közé? – vigyorgott Emmett, és a fantáziája perverz képeket pörgetett, hogy Alice mit is csinálhatott Jasperrel.

– Nem azt csinálta velem, amire a perverz fejed gondolt. Csak úgy fel van valamitől spannolva, hogy ezt már nem lehet ép ésszel kibírni – nyögött fel ismét Jasper.

– Mi történt Alice? – kérdezte Rosalie.

– Az titok! – érkezett a rövid válasz.

– Előlem is titkolja – szóltam, mielőtt tőlem várnának magyarázatot.

Befordultam a házunkhoz vezető földútra, és kiadtam Emmettnek az „utasítást”.

– Kalóz tudásaidat figyelembe véve, le kellene töltened azt a sorozatot, amiről Bella beszélt. Valami Paul Wesley játszik benne. Én meg addig beszerzem az L. J. Smith könyveket, meg azt a manga-sorozatot.

– Igen is, főnök – dörmögte Emmett.

Alice-n és rajtam kívül mindenki kipattant a kocsiból, mikor a házunkhoz értem.

Emmett, amint betette a lábát az ajtón, odaszólt Carlisle-nak – aki kivételesen nem a kórházban volt.

– Apu, tudtad, hogy az idő múlásával, csak egyre sármosabb lettél? – kérdezte és gondolataiban felidézte, mikor Bella erről beszélt a menzán.

Bátyám elnevette magát, és Jazznek belecsapott a tenyerébe.

– Öhm… köszönöm – motyogta Carlisle. – De ez most, hogy jutott eszedbe?

És bátyám helyet foglalt apám mellett, és elmesélte, hogy mit mondott Bella a menzán.

– Nem fogod elárulni, ugye? – intéztem a kérdést Alice-nek.

– De! – vágta rá.

– Akkor, ki vele. Miért vagy ennyire túlpörögve?

– Képzeld, Bellának vagy egy tetkója – sipította.

Kikerekedett szemekkel fordultam hátra és Alice kérdő tekintetem láttán csak hevesen bólogatott.

– Mi? Hol? Micsoda?

– A csípőcsontján. Láttam, mikor átöltözött – vigyorgott.

– És milyen tetkó? – kérdeztem rögtön.

Alice ördögien elvigyorodott, és szólásra nyitotta a száját…