Eternally - 1. fejezet

    Sziasztok!

Elérkezett ez a pillanat is, hogy felkerült az Eternity 2.: Eternally első fejezete. Reméljük, hogy tetszeni fog, bár még nem igazán eseménydús. A vége pedig... nos majd meglátjátok.

A 2. fejezet ízelítője, amit ígértünk, érkezni is fog még a mai nap. Éjfélig biztos, hogy felkerül. :$

Puszi: Szylu és Pupi

1. fejezet

„…Megint volt egy. Most sokkal valóságosabbnak tűnt, mintha nem csupán álom lett volna. Még sosem akartam ennyire, hogy valóra váljon, de félek, hogy nem fog megtörténni. Amilyen szerencsétlen vagyok, tuti, hogy elszúrok valamit és változni fog a jövő…”

(részlet Bella Lorinak írt e-mailjéből)

Megszületünk és meghalunk.

A két véglet között azonban döntések milliói várnak ránk. Vannak, akik azt mondják, bármit cselekszünk, nem számít, mert minden előre meg van írva, míg mások szerint mi irányítjuk az életünket, a sorsunk a kezünkben van. A döntéseink határoznak meg minket, és azok befolyásolják a jövőnket. Döntések, amelyek nem csak ránk, hanem másokra is hatással vannak. A mi érdemünk, ha a választásunk kedvezően hat, és a mi bűnünk, ha rosszul sül el valami.

Igyekszünk mindent jól csinálni, próbálunk nem csak a szívünkre, hanem az eszünkre is hallgatni. Mérlegelünk, hogy mit kellene tennünk sokszor anélkül, hogy tisztában lennénk vele, mik a következmények, mik a döntéseink velejárói.

Sokakkal ellentétben én a két tábor között állok, ismerem a sorsom, de tudok is rajta változtatni. De mint minden, ez sincs teljesen ingyen. Bizonyára sokan kíváncsiak rá, mi történik akkor, ha a középső ujjamat feltartom a végzetnek, és bemutatok neki? Hát, visszamutat rám, ráadásként pedig még meg is büntet, amiért a jövőn merészelek változtatni.

Ismeritek A kiválasztott sorozatot, amiben Gary Hobson mindig megkapta a másnapi újságot? Olvasott történésekről, amiket emberek döntései eredményeztek, és mindent megtett azért, hogy változtasson a lehetséges jövőn. Bármilyen cselekedete hatással volt az újság hasábjaira, de legtöbbször sikerrel járt, és embereket mentett meg. Felelősséggel tartozott emberek ezreiért, a kezében volt az életük, és ő döntött az esetleges halálukról is.

Mindent összevetve nem tudom, hogy kettőnk közül ki szívta meg jobban.

Én nem kapok újságot, nekem az álmaim árulják el, mi fog történni velem. Megmutatják, hogy mire számítsak, és mi lesz azokkal, akik velem állnak kapcsolatban.

Balesetek és tragédiák eszméltettek rá, hogy nem szabad befolyásolnom a dolgokat, és megfogadtam, hogy többé nem is teszem. Azonban alighogy elköltöztem otthonról, megszegtem a szabályt. A kérdés már csak az, hogy egy aprócska szóval mekkora lavinát indítottam el? Egy hatbetűs szó vajon mennyire befolyásolja a jövőmet?

Edward Cullen tágra nyílt szemekkel bámult rám a Volvójából. Kétségkívül azon gondolkozott közben, hogy vajon honnan ismerem őt… Ha tudná az igazságot, ki tudja, hogyan reagálna rá. Egy hosszú pillanatig elmerültem a tekintetében, és bár a koromfekete szempárnak rémisztően kellett volna hatnia rám, erről aztán szó sem volt. Kissé megremegtem, de az nem a félelem miatt volt.

– Hogy mondtad?

Charlie felé fordultam, akinek a tekintete köztem és a szomszédos autóban ülő személy között váltakozott.

– Honnan ismered a doktor fiát?

Nagyot nyeltem, talán olyan hangosan, hogy Port Angeles összes lakója tisztán hallotta.

Gyerünk, Bella, gondolkozz! Találj ki valamit, amivel a lehető legkisebbre csökkented a jövőn ejtett csorbát. A gondolkodást erősen nehezítette az a néhány emlékfoszlány, mely túl eleven volt az emlékezetemben, és túlontúl kellemes ahhoz, hogy megkockáztassam, talán a botlásom miatt ne váljon valóra. Újra lepörgött a szemeim előtt egy homokos part, ahol két test összefonódva hempergett egy pokrócon. Edward volt az, meg én – döbbentem meg újra és újra a dolgon. Fura dolog ám, ha valakit igazából nem is ismersz közvetlenül, de tudod, hogy „x” hónap múlva szeretkezni fogsz vele. A hideg kirázott, de nem a kellemetlenségtől, sőt mi több, apró gombóc keletkezett a hasamban a várakozás miatt. Nem volt elég időm fennakadni a dolgon, így ha csak átmenetileg is, de túllendültem rajta és újra az adott helyzet legégetőbb problémájára fókuszáltam.

Köhögő-rohamot színleltem, amivel reméltem, hogy nyerek egy kis időt, míg egy épkézláb mesét kitalálok. Csak köhögtem és köhögtem, és ez idő alatt a jelzőlámpa zöldre váltott. Szép, nyugalmas tempóban haladtunk Forks felé, a cirkáló előtt, mint az álmomban is, Edward Cullen meg a mesés Volvója haladt még csak egyetlen kilométerrel sem haladva meg a megengedett sebességet.

Mikor már feltűnővé kezdett válni a krákogás és köhécselés, abbahagytam a dolgot. Reméltem, hogy megúszom a magyarázatot, de Charlie nem így tervezte.

– Szóval? Honnan ismered Edward Cullent? – A világért sem nézett volna rám, hisz az istenért, ő a rend őre, az a személy, aki soha, de soha a büdös életben nem szegne meg egyetlen közlekedési szabályt sem, és az, ha vezetés közben felém fordulna, főben járó bűnnek számítana. Bár kíváncsi lennék rá, ha mégis elkövetne valami hibát, mit tenne? Pénzbüntetéssel sújtaná saját magát, vagy esetleg elvenné a tulajdon jogsiját?

– Hát nem emlékszel, Charlie? – tettettem a meglepett lánykát, remélve, hogy eloszlatom a gyanúját. – Te meséltél róla.

– Hmmm. – Ennyi volt csak a válasz, amiből már biztosra vettem, hogy kételkedik. – Nem emlékszem, hogy meséltem volna Edwardról.

– Pedig de – vágtam rá talán kicsit hirtelen a választ. Gratulálok Bella, újabb öngól. – Pár napja meséltél a leendő osztálytársaimról. Edwardról, meg… öhm… Angeláról és Jessicáról is, na és Mike-ról. Tényleg nem emlékszel?

– Nos, nem. De ha te mondod… – hagyta rám a dolgot, de nem voltam biztos benne, hogy száz százalékig elhitte azt, amit mondtam.

– Másképpen honnan tudnám ezeket, nemde?

Charlie nem fűzött hozzá semmit a témához, és azt hittem, hogy Forksig nyugtom lesz. Hagyja, hogy a gondolataimba mélyedjek. Muszáj voltam az álmomon merengeni, nehogy bármit is elfelejtsek belőle, vagyis… nehogy még többet felejtsek belőle. Kezdett minden egyre távolabb kerülni az elmémben, és ez volt az egyetlen dolog, amit nem engedhettem. Minden fontos részletre emlékeznem kell, mert ezekből jöhetek rá arra, ha időközben valami miatt kicsúszik az irányítás a kezemből. Újra és újra felsoroltam magamban, hogy mik a meghatározó momentumok. Phoenixben nem volt ilyenre szükségem, az ágyam mellett egy jegyzetfüzet várakozott, ahová mindent lejegyeztem, ha olyan volt az álmom. Itt és most azonban ezt nem tehettem meg. Charlie nem tudná hová tenni, ha lelkesen körmölni kezdenék. Arról pedig még mindig szó sem lehet, hogy elmondjam neki, kissé defektes vagyok. Bár anyu a defektes szón mindig fennakad. Szerinte inkább különleges vagyok, és ezt követően sosem felejti el megemlíteni, hogy oka volt annak, hogy megkaptam ezt az „adományt”. Ja, valóban volt oka, természetesen az, hogy egy életre megszívjam.

Egy ideig csendbe burkolózva haladtunk Forks felé, de aztán apu felvetett egy „remek” témát.

– Úgy tűnik, hogy remek memóriád van, ha felismerted Edwardot az elmondottak alapján. Erről jut eszembe, a fiúkkal hogy állsz?

– A két dolog hogy is kapcsolódik egymáshoz? – vágtam vissza, és kényelmetlenül fészkelődni kezdtem az ülésben.

Anyuval bármikor társalogtam volna a fiúkról, a vele való beszélgetés egyáltalán nem feszélyezett, Charlie-val viszont... Kutattam az elmémben, hogy mit válaszoltam az álmomban apunak, de semmi sem rémlett. Két egyértelmű lehetőség állt fent: az első, hogy mint néhány dolgot, ezt is sikeresen elfelejtettem, a második viszont valószínűbb volt, és persze aggasztóbb is. A téma felmerülését a kis közbeavatkozásom idézte elő. Csak isten tudhatta, hogy mi járt apu fejében, hogy ezzel végül előrukkolt – korábban esze ágában sem volt ilyeneket kérdezni tőlem: gyanítottam, hogy erről mindig anyunál érdeklődött. És most talán azt hihette, hogy füllentett Renée a dologról. Nem tudhattam, hogy melyik válaszom mit eredményezhet, nem akartam tovább rontani a dolgokon, nem szerettem volna már most mindent visszavonhatatlanul romba dönteni. Egy nem kielégítő válasz, vagy ködös magyarázat, ki tudja, hová vezetett volna. Willről nem akartam mesélni, pedig hát az utóbbi időben ő volt az egyetlen a teremtés koronái közül, akivel alakulgatni kezdett valami. Reméltem, hogy anyu sem beszélt róla. Lehet, hogy amúgy is csak beugratós kérdés volt. Jobbnak láttam azt, ha úgy teszek, mint aki nem értette a kérdést.

– Ezt néhány hét múlva kérdezd meg újra, ugyanis itt még csak egyetlen hím példánnyal találkoztam rajtad kívül – intettem az előttünk haladó Volvósra.

Ránéztem apura, aki engedélyezte magának, hogy egy pillanatra hasonlóképpen cselekedjen velem (tartottam attól, hogy szóvá teszi, nem teljes mértékben a kérdésére feleltem, ám felesleges volt az aggodalmam), azután a beszélgetés teljesen más vizekre evezett. Rémlett az álmomból, hogy apu majd megkér rá, hogy szabaduljak meg az orromban lévő apró ékszertől, és mivel nem tűnt fel egyetlen jelenet alkalmával sem, hogy ott lenne még a piercing, tudtam, hogy teljesítenem kell az óhaját.

Megszereztük nekem a csodás Audimat, aztán hivatalosan is beköltöztem Charlie-hoz.

Miután apu volt szíves egyedül hagyni a szobámban, előkaptam a jegyzetfüzetemet meg egy tollat, és sietősen lefirkantottam mindent, amire csak emlékeztem. Ugyanolyan fontosságot tulajdonítottam az apróságoknak, és a nagyobb horderejű dolgoknak is. Miután ezzel végeztem, kipakoltam a táskákból, és amennyire lehetett, otthonossá tettem azt a szobát, mely ki tudja, meddig nyújt majd számomra menedéket.

Egy részletes e-mailben beszámoltam Lorinak az álmos történtekről. A barátnőim közül csak neki mondtam el, hogy van egy afféle szuperképességem – talán azért, mert ő állt hozzám a legközelebb. Persze nagyon szerettem a bandából a többi lányt is, de Lori volt az, aki mindig mellettem állt, bármiről is volt szó. Annak idején ő volt az, aki felhívta a figyelmemet arra, hogy Will szeretné, ha közelebbről (nagyon közelről) megismernénk egymást, bár én akartam is a dolgot, meg nem is. Ez valószínűleg összefüggésben állt azzal, hogy Will sosem volt monogám típus. Mindkét barátnőjét megcsalta. Mikor elkezdte csapni nekem a szelet, esküdözött, hogy csak én tetszem neki, még egyetlen lány sem őrjítette meg úgy, ahogyan szerény személyem, és hogy adjam be a derekam, mert mi ketten tökéletes páros lennénk. Hazudnék, ha az állítanám, hogy nem imponált nekem az, hogy van egy helyes fiú, akinek tetszem, és akkor is hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem gondolkoztam sohasem azon, hogy összejöjjek vele. Természetesen megfordult a fejemben, de egyértelmű döntésre egyszerűen képtelen voltam jutni, és míg próbáltam kitalálni, hogyan is kellene a dolgoknak végződniük, hagytam, hogy kedveskedjen nekem, és én is flörtöltem vele. A kettőnk történetét aztán eldöntötte a Phoenixből való távozásom, és ahogyan a jegyzetfüzet legfelső lapjára pillantottam, amelyen valahol középtájon nagy betűkkel állt az, hogy „Will felszedte Aprilt” már tudtam, hogy hatalmas hiba és még hatalmasabb ostobaság lett volna, ha beadom a derekam, és esetlegesen távkapcsolatot lettünk volna kénytelenek kialakítani. Az utolsó dolgok egyike volt az, amit szerettem volna, hogy én legyek a harmadik lány, akinek hatalmas piros szarvakat rak a fejére az a szerencsétlen idióta.

Nem vagyok beképzelt (igazából az vagyok, de csak egy icuri-picurit), de szerintem jobbat érdemlek Willnél. Mondjuk valaki olyat, mint Edward Cullen.

Az arcom felforrósodott, jelezvén, hogy belepirultam a pajzán gondolataimba. Igyekeztem kiűzni a fejemből tökéletesen kidolgozott, fedetlen testének az emlékét, de ez vacsoráig nem sikerült.

Evés közben a jövőmre gondoltam. Egy jövőre, ami nem lesz leányálom. Ha belegondoltam az életem lehetséges alakulásába, akkor férjet, gyereket, és mesefilmbe illő gyönyörű házat láttam, aztán az idő múlásával unokákat, egyszóval egy hosszú, boldog életet. Ezzel szemben… próbáltam nem szomorúnak tűnni, és erősnek lenni már csak Charlie kedvéért is. Nem szeretném, ha kérdezősködne, mert választ úgysem kaphatna.

De azért csak megtört egy kicsit a tény, hogy leukémiás vagyok, amiről nem mesélhetek addig, míg hivatalosan nem vizsgálnak ki, és fény nem derül a dologra. Ez volt az egyetlen dolog, amit nem meséltem Lorinak a nemrég küldött üzenetben. Nem akartam őt elkeseríteni, és nem akarom, hogy sajnáljon. Megviselné a dolog, és bár bízom benne, nem kockáztathatom meg azt, hogy véletlenül kiderüljön a betegségem. Senkinek sem fogok beszélni róla, még anyunak sem.

A zuhanytól felfrissülve feküdtem be az ágyamba, és csak egy pillanatot szenteltem annak, hogy hiányérzetem támadjon a régi alvóhelyem, a pihe-puha phoenixi ágyikóm iránt. A nosztalgiázgatás után újra nekiveselkedtem az „emlék-listámnak”, hátha még eszembe jut valami.

Talán már éjfél is elmúlt, de én még mindig a fejemet törtem, hogy vajon mi a gikszer Cullenékkel. Nevetségesnek tartottam, hogy rémlik, Salvatore-ének nevezem majd a kocsimat, de olyan fontos dologra nem emlékszem, hogy mi bűzlik Edwardék körül. Jelzés értékűnek kellett volna lennie, hogy vannak dolgok, amiket tényleg meg kell hagyni a jövőnek, és nem mindent előre tudnom, de hát nem erről szólt a képességem, hogy ismerjek mindent, ami meg fog történni?

Az éjszakázás miatt gyűrötten ébredtem, ásítások közepette végeztem el a reggeli teendőimet, és öltöztem iskolához illő viseletbe.

Apu útbaigazításának megfelelően néhány jobb és balkanyart végrehajtva, valamint egy öreg néni és két kutya el nem gázolásával később az iskola parkolójában találtam magam. Adtam egy kis csámcsogni valót a diákoknak az első szünetig, amiért (az elismerő fütyülésekből jöttem rá) a fenekemet kitolva kaparintottam meg az anyósülésről a táskámat.

A tanulmányi irodában feltűnően kedvesek voltak velem, mindent részletesen elmagyaráztak – biztos voltam benne, hogy ez annak volt köszönhető, hogy Charlie Swan az apám.

Sokkal lassabban vánszorgott az idő, mint szerettem volna. Bármerre jártam az iskola területén (persze, csak amerre órám volt, újoncként nem akartam felderítő hadműveletet végrehajtani, nehogy eltévedjek) nem volt akkora szerencsém, hogy összefussak valamelyik Cullennel. Egészen az ebédszünetig.

Egyszerre vonultak be mind az öten a menza épületébe. Elbűvölőbbek voltak, mint az álmomban, légies járásukat senki sem tudta volna teljes mértékben leutánozni, pedig már az alatt a néhány óra alatt, mióta forksi diák voltam, úgy tűnt, többen is megpróbálkoztak a lehetetlen feladattal. Mike, aki szemben ült velem, felhorkant Cullenék „bevonulásán”, és motyogott valamit az orra alatt, de nem érdekelt annyira, hogy mit, így nem füleltem kellőképpen.

Beálltak a sorba ebédet venni. Először Edward végzett, és megindult egy asztal felé.

Várjunk csak! Ennek nem így kellene lennie. Nem, nem, nagyon nem. Edwardnak nem a testvéreivel kellett volna megérkeznie. Igen, ez biztos, hogy így volt. Neki később kellett volna jönnie. Hisz Jessica mutatta meg nekem Edwardot, és én megrémültem, amiért előző nap kinyújtottam rá a nyelvem. Ó, jaj nekem. Itt valami nem stimmel.

Edward folytatta az útját, de aztán megtorpant, mikor a tekintetünk összeakadt. Az egész olyan volt, mint mikor egy romantikus film két főhőse először pillantja meg egymást, és a világ megszűnik létezni körülöttük. Elhalkulnak a beszélgetések, és olyan érzésük van, mintha csak ketten lennének abban a helyiségben. Edward tekintete, ahogyan tegnap is, koromfekete volt, és megelégedésemre némi érdeklődést véltem felfedezni abban a szempárban irántam. Mikor megnyalta az alsó ajkát, nagyot kellett nyelnem, mert tökéletesen emlékeztem arra, hogy az a száj milyen édesen kínzó dolgokra képes.

 […]Az egyik kezével lenyúlt, és a jobb térdemnél fogva felhúzta a lábamat behajlítva a csípője mellé, aminek következtében a szoknyám felcsúszott a combom közepéig és kivillant a fekete combfixem csipke szegélye.

Kedvesem lágyan simított végig a csipkén, majd áttért fedetlen combom belső felére, miközben a számba suttogta a szavakat.

 – Ezt még soha nem láttam rajtad.

 – Igen, mert kifejezetten esőben való szeretkezésre tettem félre – nyögdécseltem és kinyújtott kézzel megkapaszkodtam Salvatore tetejének szélében.

Edward ujjai egyre feljebb siklottak a lábamon, míg végül elérte a bugyim szélét. Másik kezével megtalálta az elől kapcsolható melltartóm kapcsát, és ügyesen kipattintotta. Ajkaival végigjárta egy vízcsepp útját a nyakam tövétől a mellemig, ahol elidőzött egy kicsit. Hátrahajtottam a fejemet, és gátlástalanul nyöszörögtem az édes kínzástól.[…]*

Megráztam a fejem, hogy eltüntessem a megrohamozó emlékképeket. Edwarddal még mindig egymást bámultuk, azonban a szemezésnek vége szakadt, mikor Alice odatáncolt a tálcájával együtt Edwardhoz, rám nézett egy pillanatra, majd a bátyját karon ragadva az asztalukhoz vonszolta őt. Visszafordultam Jessicáékhoz, és úgy tettem, mintha tisztában lennék vele, mi a beszélgetésük témája. Csak néhány szót kellett végighallgatnom, és nyilvánvalóvá vált, hogy a Cullen család van a pletykaterítéken.

– Tudod, Bella, a Cullen gyerekek a vérfertőzés mintapéldányai.

– Ez nem igaz, Jess! – háborodott fel kissé Angela. – Nincs itt semmiféle vérfertőzés, nehogy elhidd neki, Bella. Dr. Cullen mindannyiukat örökbe fogadta. Igazából nem is mindegyiküknek Cullen a vezetékneve…

Az ebéd végére kiderült, hogy kinek mi a vezetékneve, ki kivel van együtt… mintha ezt nem tudtam volna már eddig is. Persze azért nem engedhettem meg magamnak, hogy lesokkoljam a társaságot, hogy többet tudok róluk, mint azt bárki gondolná. Kivéve azt, hogy mi a fene nem stimmel velük.

A nap utolsó órája irodalom volt, és kimondhatatlanul fel voltam spannolva, hogy végre közös órám lesz Edwarddal. Szinte ugrándozva indultam meg a terem felé (sikeresen kiszúrtam, hogy a jövendőbeli pasim néhány lépéssel előttem halad), de épp mikor átléptem volna a küszöböt, valaki a nevemen szólított.

– Ms. Swan?

Érdeklődve fordultam meg, és felfedeztem, hogy az a nő áll mögöttem, aki reggel eligazítást tartott a tanulmányi irodában.

– Igen?

– Megtenné, hogy velem fáradt?

A mosolyom lassanként lehervadt az arcomról.

– Miért? – Csak ennyit voltam képes kibökni.

– Az egyik asszisztens – hozzá kell tennem, hogy szegény csak egy hete dolgozik itt, persze ez idő alatt már bele kellett volna tanulnia a dolgokba – véletlenül a megsemmisítendő dolgok közé rakta az aktáját, és hát az iratmegsemmisítő elvégezte a dolgát. – Kínosan és bocsánatkérően mosolygott rám, de egyikkel sem tudtam mit kezdeni.

– Ami azt jelenti, hogy…? – érdeklődtem kissé rémülten. Sejtettem, hogy mit fog válaszolni, de azért reménykedtem, hogy tévedni fogok.

– Újra ki kell töltenie minden nyomtatványt. Ígérem, hogy egy óránál nem tart tovább.

Egy óra? EGY ÓRA? Mi a fene tart ezen egy óráig? Talán meg kell várni, hogy kivágják a fát, amiből aztán a papírt csinálják?

Kedvesen megkérdeztem, hogy ezt nem lehetne-e megcsinálni óra után, ő viszont cseppet sem kedvesen odavakkantott nekem egy határozott nemet.

– De hát nekem irodalom órám lesz. Nem lenne szerencsés már a legelsőről lemaradni.

– Ne aggódjon, Ms. Swan, majd megbeszéljük a dolgot a tanárával.

Hápogtam egy sort, és kutattam az agyamban valami mentőöv után.

– De hát nekem találkoznom kell… – Még idejében elharaptam a mondatot, mielőtt kiejtettem volna Edward nevét.

– Kivel? – vonta fel a szemöldökét unottan. Úgy tűnt, a kedvessége csak reggelre vonatkozott, és az idő előre haladtával folyamatosan csökkent.

Sóhajtás közepette ejtettem ki, hogy senkivel.

– Akkor kövessen! – mordult rám, és megindult a tanulmányi iroda felé.

Én pedig lemondóan követtem őt, egyre távolabb kerülve Edward Cullentől, és felkészülve arra, hogy megjárom majd, amiért változott a jövő.

__________________

* Részlet az Eternity 35. fejezetéből