Eternity - 43. fejezet

Helló Mindenki!

Nos, most kitettünk magunkért és extra hosszú fejezettel állunk – illetve ülünk – elétek, aminek van egy nagyon nyomós oka és ez nem fog tetszeni.

Sajnálatos módon mindkettőnknek megkezdődik a vizsgaidősuck, amire készülnünk kell, így egy ideig nem hogy írni, de aludni, sőt levegőt venni sem lesz időnk. És elég sűrű lesz a vizsgarendünk is, szóval a köztes időszakokban sem tudunk majd alkotni! :(

Egy szónak is száz a vége: sajnos csak június 5-én fogunk majd frisselni. Addig viszont várjuk az ötleteiteket a történet alakulásával kapcsolatban és lehet, hogy egy-egy apró meglepetéssel is fogunk szolgálni, tehát érdemes azért felnézegetni néha az oldalra.

Tényleg nagyon sajnáljuk, de nem tehetünk mást! :'( Reméljük, hogy megértitek a helyzetünket!

Pusz

Pupi & Szylu

43. fejezet

Please don’t let it go

„Ez az utolsó levél; álmok között

Szülték bennem a csillagok

A remény belőlem elköltözött

Nem is jöhetnek jobb napok

Ez egy utolsó levél, egy meg-nem-írt

Egy befelé kiáltó pillanat

Nem szántja toll a jó papírt

Szememben lángok vallanak”

(Ákos: Az utolsó levél)

(Edward szemszöge)

Bella szorosan lehunyta a szemét és aprókat lélegzett, majd magára húzta a takarót – csoda, hogy sikerült kiszabadítania alólam – és úgy, ahogyan elfedte előlem csodás testét. Felült és az ágy legvégébe húzódott, nekem háttal. Olyan halkan szólalt meg, hogy hegyeznem kellett a füleimet, ha minden szót el akartam kapni.

– Szóval már nem akarsz – suttogta elgyötört hangon és az ablakon beszűrődő holdfényben megláttam az arcán végigfolyó könnycseppeket.

Nem tudtam, hogy mi lenne a jobb válasz. Ha hazudok neki, és azt mondom, hogy nem, már nem akarom, vagy ha az igazságot mondom, és azzal csak még inkább összetöröm rég nem dobogó szívemet.

– Akkor hát köszönöm, hogy hazahoztál, hogy ágyba dugtál és még némi plusz szolgáltatást is nyújtottál. – A hangja megremegett az utolsó szavaknál, de rendületlenül folytatta. – Viszont nem akarom rabolni a drága idődet, biztos van jobb dolgod is, mint hogy bébiszitterkedj, szóval jó éjt!

Tudtam, hogy az lenne a leghelyesebb, ha felkelnék, összeszedném a ruháimat, felöltöznék és kimásznék az ablakon úgy, ahogyan jöttem, de képtelen voltam így itt hagyni őt. Nem foglalkoztam vele, hogy úgy mászott el tőlem, mintha leprás lennék. Csak meg akartam neki magyarázni, miért tettem mindazt, amit tettem.

Odaültem mellé, és két tenyerem közé fogtam a fejét, hogy még véletlenül se fordíthassa el, majd összeszedtem a gondolataimat és beszélni kezdtem.

– Bella, meg kell értened, hogy ha a jelen helyzetben lefeküdnék veled, az olyan lenne, mint egy egyéjszakás kaland és én azt nem akarom. Mindennél jobban kívánlak, vágyom rád, de mindez nem számít. Nem számít, hogy annyiszor kapom meg a testedet, ahányszor csak akarom, nem számít, hogy hányszor élem át neked köszönhetően a gyönyört, nem számít, hogy a nevemet kiáltod, ha… – hallgattam el hirtelen, mert féltem, hogy esetleg megrémítem őt.

– Ha? – kérdezte halkan, és csokoládébarna szemei csillogtak a könnyfátyolon keresztül.

– Mindez semmit sem számít, ha a szíved nem az enyém – mondtam ki nagy nehezen a szavakat és én voltam az, aki lehajtotta a fejét, hogy így fogadjam az elutasítást.

Elcsodálkoztam azon, hogy Bella még ennyi idő után is meg tudott lepni egy egyszerű mozdulatával. Egyik kezével az állam alá nyúlt és maga felé fordította a fejemet, majd odahajolt hozzám, és megcsókolt.

Az este folyamán rengetegszer csókolóztunk, de ez most más volt. Annyi szerelem, féltés és odaadás volt benne, hogy kis híján kiugrottam a bőrömből és örömtáncot jártam. Helyette viszont csak gyengéden viszonoztam a csókját és élveztem, hogy minden körülöttünk megszűnt létezni.

Amikor már levegőt kellett volna vennie, elhúztam a fejemet és az arcát simogatva néztem le rá. A bőre kipirult és éreztem az ujjbegyeim alatt lüktetve táncoló apró kis erecskéket. A szíve is hangosan dörömbölt, zihálva vette a levegőt és az ajkai elnyíltak, így lehelete a bőrömet csiklandozta. A tekintete meglepően tiszta volt és nyílt. Egyenesen a szemeimbe nézett és úgy mondta ki a következő mondatokat, míg könnycseppek peregtek le arcán.

– Egy valamit soha ne felejts el! Szeretlek és mindörökké szeretni foglak, amíg csak ez lehetséges és cserébe csak annyit kérek, hogy ezt soha ne vond kétségbe!

Mielőtt bármilyen válaszra futotta volna tőlem ismét megcsókolt és ezzel szó szerint elfeledtetett velem mindent. Az elmúlt napokat, amiket nélküle kellett átvészelnem, a fájdalmat, amit a hiánya okozott és az égető érzést, amit az elvesztése okozott a mellkasomban. Most, hogy a karjaimban tarthattam ismét egésznek éreztem magamat.

A józan ész azt diktálta, hogy ellenkezzek, hogy tuszkoljam vissza az ágyba és addig dúdoljak neki, amíg mély álomba nem szenderül, de valami más bennem nem ezt akarta. Ennek köszönhetően hagytam, hogy a könnyű anyag lehulljon kedvesem csodás testéről, és egy ügyes, de határozott mozdulattal hanyatt döntsön az ágyon.

Végig az ajkaimat becézgette, és csak akkor tudtam megszólalni, amikor levegőt vett.

– Miért szakítottál velem? – kérdeztem nagy nehezen, mert tudnom kellett a választ.

Tudnom kellett, hogy mit nem szabad a jövőben elkövetnem… A jövőben. Olyan szépen hangzott és olyan nagy reményekkel töltött el.

– Ssshhh! – suttogta Bella és ajkai továbbcsúsztak a nyakamról a mellkasomra.

Megmarkoltam a lepedőt és elnyomtam a torkomból feltörni készülő morgást, ahogyan Bella nyelve végigsimított a hasamon.

– Ne beszélj! – emelte fel a fejét, és visszakúszott hozzám, hogy egy édes csókban forrjunk össze.

Az este további részében tényleg nem sokat beszélgettünk, de máshogyan kifejeztük az érzéseinket egymás iránt.

(Bella szemszöge)

Révetegen dobáltam be a cuccaimat a bőröndömbe, és az sem tűnt volna fel, ha egy repülőgép zuhan le a házunk mellett. A gondolataim csapongtak, de mindig visszatértek az éjszakához. Nem tudtam kiverni a fejemből azt, ami történt. Aminek nem lett volna szabad megtörténnie.

Persze foghattam volna az egészet az alkohol utáni bódulatra is, de tudtam, hogy erről szó sem volt. Teljesen tisztában voltam vele, hogy mit teszek – hogy mit teszünk! – és mégsem állítottam meg az eseményeket, aminek köszönhetően még inkább megnehezítettem mindent.

Dühösen vágtam be az egyik blúzomat a bőröndbe és letöröltem a szememből alattomosan kicsorduló könnycseppeket. Az emlékek hatására lerogytam az ágyra, és utat engedtem a régóta feltörni vágyó zokogásomnak.

Szinte újra átéltem minden pillanatát az Edwarddal töltött időnek, és a bőrömön éreztem hűvös ujjait, ahogyan végigsimított a testemen. Hallottam a hangját, ahogyan a nevemet suttogja és tenyerem alatt éreztem, hogy megfeszülnek az izmai. A karjaimban tartottam a testét, ahogyan rám nehezedett és édes lehelete megborzongatta a hajszálaimat, amikor azt kérte, hogy soha nem hagyjam el őt.

A reggeli csók ott égett az ajkaimon, amikor elköszönt tőlem – csak a hétvégére, mert családi vadászatra mennek – és megígérte, hogy amint tud, visszajön hozzám.

Csak egy bágyadt mosolyra futotta tőlem, de ígérni nem ígértem semmit. Nem voltam olyan helyzetben, hogy felelőtlenül kimondjak bizonyos dolgokat, amiket később megbánnék. Sokáig bámultam a kocsija után, ahogyan kisöpört az utcából, és az járt a fejemben, hogy vajon…

– Bella, nem szeretnélek siettetni, de indulnunk kéne – dugta be a fejét a nyíló ajtórésen keresztül apu és még egy félszeg mosolyt is sikerült magára erőltetnie.

Sután tüntettem el a könnycseppeket az arcomról, és csak egy bólintásra futotta tőlem. Az utóbbi egy hét neki sem és nekem sem volt könnyű, rengeteget veszekedtünk – főleg az én viselkedésem „miértjeit” nem értette – de végül megállapodtunk egy köztes megoldásban.

Én is tettem engedményeket, ő is, és még erre a baromságra is sikerült rávennie, bár hiába hangoztattam, hogy teljesen felesleges. Biztos voltam magamban, és abban, hogy mit akarok.

Felkeltem és zsibbadtan pakoltam össze a maradék fontos holmimat, majd a bőröndöt a folyosóra cipeltem, ahol apu rögtön kikapta a kezemből mondván, hogy az én állapotomban nem lenne szabad megerőltetnem magamat.

Visszafordultam a szobám felé és fanyarul elmosolyodtam, ahogyan végigpillantottam a gyűrött ágyneműn. Vajon mennyire lenne kiakadva, ha közölném vele, hogy az éjjel eléggé izzasztó helyzetbe kerültem? Aztán az arcomról lefagyott a mosoly és gyorsan becsuktam az ajtót, elnyomván a kísértésemet, hogy visszamenjek, és megnézzem, tényleg ott virít az a szakadás a lepedőn, vagy az egészet csak képzeltem. A kezem megremegett a kilincsen, majd csendben lenyomtam és a nyelv kattanva engedett be. Odaléptem az ágyhoz, nagy levegőt vettem, és lehunyt szemmel felhajtottam az ágytakarót.

Pár pillanatig vártam, mert féltem, hogy csak beteg fantáziám kreálta az Edwarddal való szeretkezésemet, és ha szertefoszlik az álmom, akkor én is összetörök. Aztán a pilláimon keresztül megláttam az össze nem téveszthető nyomokat és megbizonyosodott, hogy nem zakkantam meg. Még.

– Bella, ha nem sietünk, el fogunk késni! – sürgetett Charlie ismételten, de most már a lépcső aljából szállt felém a hangja, és tudtam, hogy indulnom kell.

Ha most nem teszem meg, soha nem leszek képes rá. Becsuktam az ajtómat készen arra, hogy magam mögött hagyjak mindent, ami fontos nekem, és mindenkit, akit szerettem és akit szeretni fogok.

(Edward szemszöge)

– Öcskös, jól vagy? – kúszott a látóterembe egy nagy medve. Karba font kezekkel nézett le rám az ő több mint két méterével, és a szája arcrepesztő mosolyra húzódott.

– Tudod, Em, más testvérek nem mosolyognának azon, hogy az öccsük legalább 100 km/órával nekiment egy fának.

Emmett megrántotta a vállát, és önelégülten így szólt:

– Mindig is tudtam, hogy különleges vagyok. – Majd még hozzátette: – Felkaparjalak a földről, vagy egyedül is menni fog?

– Asszem, egyedül is menni fog, nem kell a segítséged.

Családi vadászaton voltunk éppen, mérföldekre Forkstól és... Bellától. Ez volt az én legnagyobb bajom. Iszonyatosan hiányzott Bella, főleg a történtek után. Képtelen voltam őt akár egyetlen másodpercre is kiverni a fejemből, és ez okozta azt, hogy figyelmetlenségemben az erdőben suhanva egy fa nekem jött... vagyis... én mentem ki. A csattanás hangja még az én fülemet is bántotta, a fával meg kölcsönös kárt tettünk egymásban, de a kisebb sérülést én szenvedtem a mellkasom bizsergésének formájában.

Talpra szökkentem és leporoltam a ruhámat, ami eléggé megrongálódott a baleset következtében.

– Szerintem ez a pofára esés a büntetésed, amiért egy szót sem akarsz mondani arról, hogy mi történt köztetek Bellával.

– Akkor legyen ez a büntetésem – rántottam meg a vállam –, de belőlem aztán semmit sem húzol ki az éjszakáról.

– Ez annyira, de annyira... – dobbantott Em a lábával és durcásan lebiggyesztette az alsó ajkát. Tisztára olyan volt, mint egy öt éves. Ha nem lett volna a hangulatom éppen kilométerekkel a béka feneke alatt, talán még nevetek is azon, hogy milyen röhejes látványt nyújtott.

– Azt hiszem, hogy mára vége a gyorsasági versenynek. Elment a kedvem – morogtam az orrom alatt, és visszaindultam a „táborba”.

Egy szinte zsebkendő méretű réten „szálltunk” meg, és elméletileg itt is tartózkodunk majd az elkövetkezendő két napban, míg a napsütés úgy nem „dönt”, hogy ideje tovább állni Forksból.

A sátrakat Jasper és Carlisle jó szokásukhoz híven már felállították – attól, hogy aludni nem tudunk, valahol kényelembe kell helyezni magunkat éjszaka –, és most a lányokkal együtt hatalmas farönkökön ültek.

Szinte már normális családnak tűntünk volna, ha valaki lát minket, a családi sátorozással meg a fűben leterített pokróccal. De csak szinte. Az összkép aztán romokba hullott volna a további képkockáktól, melyekben Rose vámpírsebességgel pattant fel a rönkről és a következő pillanatban már Emmett nyakában csüngött. Ilyen ugyanis normális családban nem fordul elő.

– Edward, mi történt? – aggodalmaskodott Esme mint mindig. Ijedten pillantott rám, és nézett végig a megrongált ruhámon.

– Semmi különös – feleltem röviden. – Ne aggódj, nincs semmi bajom.

Bevonultam a sátramba, behúztam a rajta lévő cipzárt, majd leheveredtem a hálózsákra. Talán még sosem gyűlöltem annyira a napsütést, mint ebben a pillanatban. Most ott lehetnék Bellával és újra szeretkezhetnénk, ha az az átkozott napsütés elkerülte volna Forksot, mint az év nagy részében. Bár be kellett látnom, hogy van hiba az egyenletben, ugyanis semmi garancia nincs arra, hogy szerelmem meg szeretné ismételni azt, ami az éjjel történt. Nagyot nyeltem, ahogyan újra eszembe jutott, milyen volt csókolgatni Bella kívánatos, karcsú testét, és hogyan nyöszörgött, mikor kebleit fedeztem fel ajkaimmal.

Jasper gondolatban könyörögni kezdett, hogy fogjam vissza az érzelmeimet, mielőtt fogadott apánk és anyánk előtt letépi Alice ruháit, de egyszerűen nem ment.

A gondolataim folyamatosan Bella körül jártak, és mindennél jobban vágytam arra, hogy mellette lehessek.

(Késő este)

– Hová, hová? – hangzott fel kobold húgom hangja.

Megtorpantam és hátrafordultam. Alice a sátruk előtt állt, és kezeit a csípőjére téve pillantott rám, az összhatást azzal fokozva, hogy egyik szemöldökét felvonta.

„Mondd azt, hogy dobsz egy sárgát” – üzente Em gondolatban.

– Mintha elhinné – hadartam bátyámnak kelletlenül. – Forksba – vallottam be Alice-nek az igazságot.

– Hétfő reggel van? – Látszólag gondolkodóba esett, aztán, mint aki megvilágosult, ismét rám fókuszált. – Hát persze, hogy nem. Edward, mi a fenét művelsz?

– Látnom kell őt. – Nem volt szükség arra, hogy kimondjam Bella nevét, Alice teljesen tisztában volt azzal, hogy kiről beszélek.

– Edward, ne csináld ezt! Menj vissza a sátradba és pihenj le!

– Mi van veled, Alice? – kérdeztem meghökkenve. – Te voltál az mindig is, aki a leginkább támogatott, de most meg...

– Még mindig én vagyok az, aki leginkább támogat – szólt felháborodva. – De mondj meg nekem valamit! Mit csinálnál, ha visszamennél? Bemásznál a szobájába és felébresztenéd, hogy azt csináljátok, amit az éjjel? Bizonyára időre van szüksége. Meg kell emésztenie, hogy annak ellenére, hogy már nem vagytok együtt, az éjjel lefeküdtetek egymással.

Mérges lettem Alice szavaira, és kellett néhány másodperc azért, hogy rájöjjek, attól gurultam dühbe, mert húgomnak teljesen igaza van. Visszacsörtettem a sátramba, és fújtatva hasaltam a hálózsákra.

Tisztában voltam azzal, hogy Alice szavai egytől egyig igazak, és ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Átkoztam a helyzetünket Bellával, gyűlöltem azt, hogy már nem vagyunk együtt, hiszen, ha még mindig egy pár lennénk, Alice-nek nem lett volna indoka, amivel maradásra késztethetne.

Átadtam magam az önsajnálatnak, és az önutálatnak, és magamat kezdtem el szidni, amiért elmartam magamtól Bellát.

Elgondolkoztam az okokon, amiért szakított velem vagy, amik ahhoz vezettek, hogy beteljen nála a pohár, és kitegye a szűrömet.

Természetesen a lista első helyét a vámpírság kaparintotta meg. A legnyilvánvalóbb dolog az lenne, ha ez szolgáltatta volna az okát az elhagyásomnak. Elvégre ki akar magának egy szörnyeteget? Egy olyan személyt, akinek nincsen lelke?

Eltelt jó néhány perc, mire átgondoltam az egészet, és kihúztam a listáról a vámpír dolgot. Az ok egészen nyilvánvaló volt: Bellát egyáltalán nem taszította a vámpírság. Ha így lett volna, nem hozta volna szóba a dolgot, hogy átváltoztatnám-e. Ha lelketlen szörnyetegnek tartana, nem akart volna egy örökkévalóságot velem.

Az államat vakargatva – nem mintha viszkethetett volna, csak egyszerűen jól esett azt csinálni! – tértem át a következő dologra, ami nem más volt, mint az éretlen viselkedésem.

Hiszen megtörténhet az is, hogy ez akasztotta őt ki. Elmúltam már száz, de sok helyzetben nem különböztem egyetlen kinézetem korabeli sráctól sem. Ott volt például a féltékenykedésem. Legszívesebben kinyírtam volna az összes fiút az iskolában, akiknek illetlen gondolataik támadtak Bellával kapcsolatban, és az agygörcs kerülgetett, amikor Bella kedvességből bármelyikükre is rámosolygott. Önző módon minden mosolyát magamnak akartam, és makacsul úgy gondoltam, hogy csak nekem van jogom ahhoz, hogy elképzeljem őt különféle helyzetekben, igencsak kevéske ruhákban.

A fantáziám igencsak meglódult a gondolataimtól.

Az agyam egy jelenetet vetített a szemeim elé, amitől a hátamra gördültem és a kezeimet a fejem alá téve hunytam le a szemeimet, hogy nyugodtan élvezzem a látottakat.

A szobám nem úgy nézett ki, mint most. A fekete bőrkanapé az északi falhoz volt tolva, a CD-im pedig hatalmas polcokon voltak, így spórolva helyet egy méteres ágynak. A fekvőalkalmatosság kovácsoltvasból készült, és fakóarany színű takaróval fedték le. A kanapémon ültem, hátamat a mögöttem húzódó falnak támasztva. A fürdőszobámból motoszkálás hallatszott ki, és ruhák suhogása, ahogyan bőrfelülethez súrlódtak. Kinéztem az ablakon, hogy a lemenő nap sugarait figyeljem, míg szerelmem végre hajlandó kijönni a fürdőből.

Az ajtó halkan kattant, amivel egy időben a tekintetem reflexszerűen kaptam oda, és a pupilláim a többszörösükre tágultak.

Az első gondolatmenetem egy találós kérdés formájában öltött formát:

Hogyan tudja Bella elérni, hogy a nadrágomban egyetlen másodperc alatt szűkké váljon a hely?

A válasz pofonegyszerű: kiszambázik a fürdőmből egy selyem köntösben, amit egészen „véletlenül” nyitva hagy, hogy meglássam az alatti viselt fehérnemű kombinációját.

Nagyot nyeltem és a levegő szaggatottan áramlott a tüdőmbe.

– Egy kicsit tovább tartott elkészülnöm, mint gondoltam – szabadkozott Bella, bizonyára azért, mert kereken másfél óráig pepecselt a fürdőben.

– Se... – köszörültem meg a torkom, és elszakítottam a tekintetemet Bella kissé áttetsző bugyijáról. – Semmi baj.

– Kissé meleg van itt – kezdte legyezgetni magát, mintha valóban hőség tombolt volna a helyiségben. – Talán le kellene ezt vennem – csúsztatta be a mutatóujját a köntös anyaga alá és letolta a válláról. Aztán a másik oldallal is ugyanezt tette, és leengedte a kezét, így a ruhadarab akadálytalanul vehette a szobában lévő szőnyeg felé az utat.

A kezeim ökölbe szorultak, ahogyan harcoltam azért, nehogy egyetlen szempillantás alatt teremjek előtte, hogy aztán az ágyra hajítsam és rávessem magam.

Bella megnyalta a száját, amely vörösre volt festve. Régen talán kissé közönségesnek véltem volna, ha egy fiatal lány pirosra pingálja az ajkait, most azonban csak még inkább feltüzelt a dolog. A kívánatosan duzzadó szája már eddig is fénylett szerelmemnek, így biztos voltam benne, hogy csak azért nyalta meg az ajkait, hogy tovább fokozza a vágyaimat.

– Azt csiripelte valami kismadár, hogy ma van a születésnapod – búgta érzéki hangon, és jobb lábát kissé kitolta, így apró terpeszben állt már, körülbelül öt lépésre tőlem.

Igazán találékony a fantáziám, hiszen a szülinapom csak júniusban van, talán az agyam előrevetítette az eseményeket. Igazán nem bánnám, ha akkor is efféle meglepetésben lenne részem.

– I... igen – dadogtam, és a tekintetem megint elkalandozott az apró bugyi felé, ami szerintem akkora anyagmennyiségből sem állt, mint szerelmem tenyere.

– Azon gondolkodtam, hogy mivel lehet meglepni egy olyan személyt, akinek mindene megvan, de aztán rájöttem. – Egy lépést tett felém, és újra megnyalta az ajkait. – Olyan... élményben – ejtette ki rekedten a szót – kell részesíteni, amit ha tudna, sem felejtene el soha, de soha.

Még két lépést tett felém, ami idő alatt mutatóujját végigfutatta a melltartó szélének mentén.

A következő lépésével olyan közel ért, hogy néhány centiméterrel előttem állt meg. Az egyik lábát feltette a kanapéra, közvetlenül mellém, és csábító hangon így szólt:

– Arra gondoltam, hogy biztosan szeretnél segíteni, hogy megszabaduljak ettől – bökött az ujjával a harisnyatartóra.

Hangosan nyeltem, majd hevesen bólogatni kezdtem. Ujjaimat végigfuttattam a combjának a belső felén, mire Bella tüdejében rekedt a levegő. Egyetlen szempillantás alatt tönkretehettem volna a harisnyatartót, de csak azért, hogy visszaadjak egy kicsit szerelmemnek abból a „kínzásból”, amit velem művel, inkább más módszerhez folyamodtam. A hátsó kapocs megadta magát a kezemnek, de az elülsővel mást terveztem. Azzal a féloldalas mosolyommal pillantottam Bellára, amit úgy szeret, majd közelíteni kezdtem a harisnyatartó felé. Először végigcsókoltam a combja felső felét, majd a nyelvemmel a kapocs felé vettem az irányt. Könnyedén elharaptam a pántot, majd újra csókolgatni kezdtem a selymes bőrfelületet. Míg Bella lábát ízlelgettem, az ujjaim gyengéden lesimították a bokájáig a combfixet. Szerelmem kapkodta a levegőt, de elszakadtam a kecses lábától, és várakozóan néztem rá. Megemelte a bokáját, így le tudtam húzni róla a harisnyát, aztán megcserélte a lábait, hogy a másikat is szabadítsam meg a harisnyatartó kapcsától és a combfixtől.

A harisnyatartót egy apró rántással leszakítottam róla, de mielőtt áttérhettem volna arra az apró, áttetsző bugyira, Bella halkan felkuncogott, majd elhátrált tőlem.

Az ágy végéig lépdelt hátrafelé, ahol megtorpant, és a szempilláit rebegtetve nézett rám.

Ujjait beakasztotta az alsónemű két oldalába, majd iszonyatosan lassan kezdte lefelé húzni. A térdeiig kellett csak „vesződni” vele, onnan ugyanis könnyedén lecsúszott már szerelmem segítsége nélkül is. Már csak egyetlen ruhadarab választott el attól, hogy felpattanjak és egy pillanattal később összeforrasszam a testünket. Tudtam, hogy ha a melltartó lekerül szerelmemről, megkapom a jelet, hogy megadhassa nekem azt a fenomenális szülinapi élményt.

Bella lassan vezette a kezét a melltartóhoz, és szinte egy örökkévalóságnak tűnő pillanat volt, mire az elején lévő kis kapcsot kipattintotta. A ruhadarab a következő másodpercben már nem volt rajta, félig az ágyon landolt, félig lelógott arról. Bella aztán lesöpörte a szőnyegre, mikor lassan leült az ágyra, majd fentebb csúszott egészen a párnáig, és hátradőlt. Míg az egyik lábát kinyújtotta, addig a másik lábát behajlította. A behajlított lábán a combja belső felét az ujjaival simogatni kezdte – pont úgy helyezkedett el szerelmem, hogy kitűnő rálátásom legyen arra, hogy mit csinál, de a tekintete egy pillanatra sem szakadt el az enyémtől.

– Gyere ide, kérlek! – suttogta, és nekem több sem kellett.

Mire egyet pisloghatott volna, már én is az ágyon voltam, és éppen azzal foglalatoskodtam, hogy a hasát végigcsókolva eljussak a szájáig, és végre szenvedélyesen megcsókolhassam.

– Felkészültél az élményre? – motyogta, miközben az alsó ajkát szívogattam.

– És te? – kérdeztem vissza, miközben eltüntettem magamról a nadrágomat.

– Én? – Továbbra is csak motyogásra futotta tőle.

– Ühüm. Remélem, tudod, szerelmem – helyezkedtem lejjebb, és végigcsókoltam az egyik keblét –, hogy ha nekem feledhetetlen élmény lesz, akkor neked is.

– Hé, neked van a szülinapod, és nem nekem. Ez csak a te szülinapi ajándékod, és nem kettőnké – méltatlankodott kissé, ami aztán sóhajtásba fulladt.

– Szóval azt tervezed, hogy engem a mennyekbe küldesz, míg te a földön maradsz? – néztem fel rá meghökkenten, és levettem a pólómat.

– Pontosan.

Na, még mit nem!

– Erről tegyél le, szerelmem! – szóltam határozottan, miközben eltűntettem az alsómat magamról. – Különben sem bírnád ki, hogy csak adj, és ne kapj!

– De, ki fogom bírni, mert a ma éjszaka csak rólad szól – mondta ellentmondást nem tűrően, de mikor a combjai közé helyezkedtem, és egyetlen gyors mozdulattal összeillesztettem a testünket, kicsit megváltoztak a nézetei. – Oké, legyen közös ajándék – nyöszörögte, ahogyan mozogni kezdtem.

Ott simogattam a testét, ahol csak értem, és...

– Na, jó, eddig bírtam! – foszlottak szét a buja képek, és a látóterembe kúszott Jasper. – Fogd vissza magad, kérlek, különben nekem kell közbeavatkoznom, de akkor holt biztos, hogy egy hamar nem tudsz majd mit kezdeni a kisfickóval az alsónadrágodban!

– Hajjaj, valaki csak nem fantáziálgatott? – robbant be Emmett a hatalmasnak aligha mondható sátramba. – Kevés volt a múlt éjjel, mi? Pedig azt hittem, hogy csillagos ötös volt Bella teljesítménye, de ezek szerint...

– Nagyon is csillagos ötös volt, sőt, ha lehetne fentebb osztályozni... De nem ez a fontos. Nem engedtek vissza Forksba, nem gondolhatok arra, amire akarok, egyéb követelés, vagy beéritek ennyivel?

Miután a srácok leléptek, igyekeztem visszafogni magam, és visszatértem az eredeti gondolataimhoz, hogy Bella vajon miért hagyott el.

Felmerült még bennem, hogy esetleg nem volt megelégedve a teljesítményemmel. Ezt azonban rögtön el is vetettem, ugyanis mindig nagyon elégedettnek tűnt. Lehetetlenségnek tartottam, hogy azok a gyönyörteljes sikolyok, amikkel „megajándékozott” minden egyes együttlétünkkor hamisak lennének. Szexuális téren minden rendben volt közöttünk.

Azt sem vontam kétségbe, hogy szeret. Ha esetleg eszembe jutott volna az, hogy nem volt eléggé szerelmes belém, ki is vertem volna a fejemből, ugyanis ezzel sem volt gond. A tettei és a szavai voltak a bizonyítékok arra, hogy úgy szeret engem, ahogyan én őt.

Az sem lehetett közöttünk gond, hogy eléggé szoros a kapcsolatom a családommal, hiszen Bella nagyon kedvelte őket, és ők is kedvelték Bellát. Nagyon jól kijöttek egymással, úgyhogy az sem volt lehetséges, hogy miattuk mentünk szét.

Akárhogy gondolkodtam, nem jutott eszembe semmi. Azzal az indokkal, amivel napokkal ezelőtt jött, pedig nem tudtam kibékülni. Tudtam, hogy nem az volt Bella igazi magyarázata, hogy azért hagy el, mert nem változtatom át őt. Mert az, amit mondott, pontosan erről szólt, hogy nem akar mellettem megöregedni, és mivel nem változtatom át, elhagy.

Ahogyan az várható volt, Emmett nem egyszer meg nem kétszer poénkodott másnap azzal, hogy Belláról fantáziáltam. Na és akkor mi van? Mintha ez olyan nagy cucc lenne. Mintha a földkerekségen rajtam kívül senki sem fantáziálgatna. Mindenki szokott, főként Emmett... Igyekeztem elkerülni őt, mielőtt még kifecsegtem volna neki további apró részletet a Bellával töltött éjszakáról. Az már csak olaj lett volna a tűzre, így is azzal cukkolt, hogy ki tudja, mit művelt Bella az ágyban, ha a csillagos ötös is kevés osztályzatnak.

Carlisle és Esme délutánra megelégelték a dolgot, és alaposan elbeszélgettek a fiukkal arról, hogy nem illik azt művelni, amit ő csinált. Emmett szánta-bánta a bűneit, még oda is jött hozzám bocsánatot kérni, de két perc múlva ismét poénkodni kezdett ugyanazzal a témával.

Megváltás volt visszaindulni hétfőn késő hajnalban Forksba. Még indulás előtt vadásztam egy jó nagyot, úgyhogy „teli hassal” mentem vissza a városba.

Izgatottan készülődtem, majd suhantam le a földszintre, hogy a garázs felé vegyem az irányt.

– Állj!

Megtorpantam és türelmetlenül fordultam Emmett felé, hogy bökje ki, mit akar, aztán hagyjon utamra menni.

– Te komolyan ebben a simulós farmerben mész ki a házból?

– Hogy miben?

– Talán valami baj van azzal a nadrággal? – termett Emmett előtt Alice és rondán nézett fel rá.

– Hát, hacsak az nem számít bajnak, hogy Bella le sem fog akadni a püspökfalatodról egész nap – vigyorgott rám.

– Mi van? – vontam fel a szemöldököm. – És te egyáltalán miért nézed a fenekemet?

– Csak felmértem a terepet. Rose bébi múltkori beszólása után meg kell néznem minden konkurenciát. Szóval, ha kérhetném, ne mutogasd a hátsódat, ha a feleségem a közeledben van!

– Te nem vagy épelméjű – legyintettem.

– Az lehet, de készülj fel, hogy a csajod egész nap a hátsódat fogja csapkodni, én legalábbis a helyében azt tenném!

– Hála az égnek nem vagy a helyében – nevettem, majd kiléptem a házból.

A Volvóval kitolattam a garázsból, és a felhajtón Alice állt.

– Edward...

– Alice, kérlek, ne most! Sietek Bellához, később beszélünk! – hadartam, majd a gázra tapostam.

Szerettem volna én elvinni Bellát iskolába, hogy az oda út alatt megbeszéljük azt, ami történt közöttünk. Ha iszonyatos nagy szerencsém van, akkor a könyörgésem meghatja és visszajön hozzám.

Charlie cirkálója nem állt a felhajtón. Biztos már elment dolgozni – vontam le a következtetés. Kipattantam a Volvóból, majd a házhoz siettem és becsengettem. Többször is megnyomtam a csengőt, de senki nem nyitott ajtót, és ahogyan koncentrálni kezdtem, sem Bella, sem Jack szívverésének hangja nem ütötte meg a fülemet. Az Audi a ház előtt állt, így nem értettem, hogy lehet üres a ház. Nem volt annyi az idő, hogy szerelmem elinduljon iskolába, még ha más is vitte őt. Az meg felettébb furcsa volt, hogy Jack sincs otthon.

Egy kocsi dudálni kezdett nem messze tőlem, és akaratlanul is fordultam a hang irányába. A „ki nem állhatom” listám élén álló Mike Newton parkolt le a kocsim elé, majd letekerte a mellette lévő ablakot és kiszólt nekem.

– Csak nem Bellát keresed? – vigyorgott.

– De – feleltem gorombán.

– Nem is tudod, mekkora öröm, hogy ezt én közölhetem veled, kisapám, de rossz hírem van. Charlie meg Bella tegnapelőtt hatalmas bőröndökkel, na meg azzal a szőrös állattal együtt elhagyták a várost.

– Mikor jönnek vissza? – vakkantottam neki oda türelmetlenül.

– Hát ez az, Edward, hogy semmikor. Elköltöztek. És jut eszembe, adnék neked egy tanácsot. Most, hogy az apám lett a rendőrfőnök, vezess óvatosan, mert ő nem olyan elnéző, mint Charlie Swan volt. Nehogy több száz dolcsis számlákat zsebelj be gyorshajtások miatt! – röhögött a képembe, majd felhúzta az ablakot, és a gázra taposott.

Megsemmisülten rogytam le a teraszon a lépcsőkre és az agyam újra és újra visszajátszotta Mike egyik szavát, amitől a végén már zúgott a fejem.

Elköltöztek... elköltöztek... elköltöztek...