Eternity - 17. fejezet

    Sziasztok!

Itt a várva várt feji, amelyből kiderül, hogy mennyit is tud Bella Cullenékről, ellátogatunk a Swan rezidenciára, a változatosság kedvéért éjjel és lesznek itt még finom dolgok! Hmm, nyami!

Sok-sok nyugtató ajánlott, Szylu már bevett egy adaggal!

Pusz

Pupi & Szylu

17. fejezet

"De benned minden összetörhet"

"Ez az utolsó levél; álmok között

Szülték bennem a csillagok

A remény belőlem elköltözött

Nem is jöhetnek jobb napok."

(Ákos: Az utolsó levél)

(Edward szemszög)

Kinyitottam a számat, majd becsuktam. Ismét kinyitottam, és próbáltam kicsikarni magamból valamilyen emberi hangot, de egyszerűen nem sikerült. Az agyam teljesen leblokkolt attól a tudattól, hogy Bella rájött, mi is vagyok valójában. Lázasan keresgéltem valamiféle magyarázat után, de az egyetlen lehetséges válasz az lehetett, hogy...

És akkor hirtelen rájöttem mindenre. Már tudtam, hogy miért ilyen jól informált Bella. Az ebédlőben elsütött hiúzos poén értelmet nyert, és minden apró kis részlet a helyére került. Az infók nem származhattak mástól, csakis attól az újdonsült nyálgolyótól, Alextől. Az addig érzett döbbenetem másodpercek alatt csapott át haragba és dühödt tehetetlenségbe.

Mégis hogy képzelte, hogy beavatja őt ebbe a titokba, amit már olyan sok ideje rejtegetni tudunk, és ezzel belerángatja őt egy olyan világba, ahol nincs semmi keresnivalója? Egyetlen ügyes mozdulattal felrúgta a több évszázados törvényeket, amiket királyi családunk, a Volturi írt elő számunkra. Tulajdonképpen nem is törvényekről van szó, hanem egyetlen szabályról: az emberek előtt titokban marad a kilétünk. Ez az egy, ám roppant fontos szabályozás létezik, és Alex képes volt fittyet hányni rá. De vajon miért? Mire megy ki a játék? És mit akar Bellától?

Ezek voltak azok a kérdések, amiket nem tehettem fel az előttem álló lánynak, hiszen úgysem tudna rájuk válaszolni. Bella viszont valamilyen reakciót várt tőlem, és csalódást kellett neki okoznom.

Egyszerűen képtelen voltam most vele erről beszélni. És nem azért, mert egy iskola kellős közepén voltunk – persze ez is sokat nyomott a latban –, hanem a tanácstalanság miatt. Az elsődleges most az volt a számomra, hogy családommal megvitassam a dolgokat és valamilyen döntésre jussunk. Eddig a pillanatig még soha nem történt meg, hogy egy külsős személy tudomást szerzett volna rólunk. Soha nem engedtünk magunkhoz közel embereket, és megvolt rá az okunk. Az emberi kíváncsiság határtalan, és ha elkezdenek jobban foglalkozni velünk, akkor valami ilyesmi lesz a vége...

– Edward? – rántott ki elmélkedésemből Bella hangja, ami már koránt sem volt olyan zaklatott, mint pár perccel korábban.

Belenéztem csokoládészín szemeibe és csak mérhetetlen mennyiségű szomorúságot, és fájdalmat tudtam kiolvasni belőlük. Nem hittem el, amit látok. Még ő érzi magát rosszul azok után, amik történtek? Ez a lány kész őrület.

– Miért nem mondtad el? – A kérdés végére hangja pusztán suttogás volt, de én persze ezt is meghallottam.

– Én... – kezdtem volna bele valamilyen magyarázatba, de aztán rájöttem, hogy nincs is semmiféle magyarázat.

A családomat védtem, amikor úgy döntöttem, hogy nem osztom meg vele sötét titkunkat, és nem bántam meg a döntésemet. Most pedig egy olyan helyzetbe kerültem, ahol már a döntés joga nem csak az enyém volt. Ez most már a többieket is érinti, nem csak engem. Igaz, hogy engem mélyebben, de az érzéseimet most félre kellett tennem, hogy józanul tudjak gondolkodni.

– Ez bonyolult – nyögtem ki végre nagy nehezen és sarkon fordulva megindultam a parkoló felé.

Nem szándékoztam tovább a suliban maradni, mert ilyen állapotban még a végén a lebukásunkat kockáztatnám. A telefonom pittyegve-rezegve adta a tudomásomra, hogy SMS-em érkezett, és előkotorva a kis készüléket a zsebemből elolvastam.

"Azt hittem, hogy bízol bennem. Tévedtem. Nem akarlak látni többé."

Nem kellett rápillantanom az üzenet küldőjének nevére. Egyértelmű volt, hogy kitől jött. Hátranéztem, és még éppen elkaptam a távozó lány alakját, amint meglibbenti haját a hűvös szél, felfedve ezzel kecses nyakát. De a legelképesztőbb az volt, hogy Bella arcáról egy apró, nedves kis könnycsepp hullott le a földre, és tűnt el a fehér hóban. Egyértelmű volt, hogy sírt. Ilyen emberi reakcióval nap, mint nap találkoztam. Ami megállásra késztetett, az az volt, hogy agyam jelezte: ez a lány miattam sír. És ez még nem történt meg velem soha.

Ez volt az a pillanat, amikor magamnak is be mertem vallani, amit már családom többi tagja régóta tudott: feltétel nélkül és visszavonhatatlanul beleszerettem Bellába.

– Szevasz, öcsipók! – vágott a hátamra Emmett, miután belépett az ajtón, és elérhető távolságba kerültem számára.

A nappaliban ültem, és kezembe temettem az arcomat. Az elmúlt két órában a lehető legdrasztikusabb megoldások peregtek le a szemem előtt, de nem tudtam dönteni. A távozásunkkal csak felhívnánk magunkra a figyelmet, és nem oldana meg semmit sem. Itt már nem számít semmit az én véleményem, az egész család fog szavazni.

Alice gondterhelten nézett rám, miközben odadobta nekem a Volvo kulcsát. Kénytelen voltam felpillantani és fél kézzel elkaptam a felém hajított tárgyat. A kocsit az iskola parkolójában hagytam, benne volt a kulcs – senki nem mer hozzányúlni, még a közelébe sem merészkednek az autómnak, mert félnek tőlünk, így az esély, hogy ellopják minimális volt, ha nem egyenlő nullával – és gyalog jöttem haza. Addig is szellőztettem a fejemet, de nem használt.

– Nem láttál semmit, igaz? – tettem fel a kérdést húgomnak, de felesleges volt.

Ha lett volna látomása, azt megosztotta volna velem, nem pedig hagyja, hogy ez megtörténjen. És nem lenne ilyen nyugodt lelkiállapotban.

"Edward, mi történt?" – kérdezte Jazz gondolatban, mert érezte a bennem felgyülemlett feszültséget.

– Bella egész végig blokkolva volt, és mivel a jövőd összefonódott az övével, téged sem láttalak – sóhajtotta Alice és lehuppant a fotelem elé a földre.

Akkor itt az igazság pillanata.

– Tud mindent – motyogtam és nem mertem a szemükbe nézni.

A reakciók meglepően sokkolóak voltak. Mindegyikőjük megkönnyebbülten szusszantott és azt hallucináltam, hogy boldogság villan fel az arcukon. Igen, biztos voltam benne, hogy hallucináltam, mert nem így kéne viselkedniük. Ki kéne akadniuk, kiabálniuk kéne, amiért ez történt és én nem tettem semmit ez ellen. Távol kellett volna tartanom magunktól Bellát, nem még bátorítani, hogy barátkozzon velünk. Az idegeim abban a percben adták fel a szolgálatot, amikor Em és Jazz pacsiztak egyet.

– Nektek teljesen elmentek otthonról? – üvöltöttem és felpattantam a fotelből.

A nappaliban lévő kisasztal csattanva vágódott neki a falnak és darabokra tört. Amit akkor láttam az arcukon, na az volt a normális reakció. Színtiszta félelem, zavarodottság és döbbenet. Alice összehúzta magát a földön és meg sem moccant, de a gondolatai arról árulkodtak, hogy mentális épségem miatt aggódott. Rose Em karjába kapaszkodott, Jasper pedig védelmezőleg hajolt pöttöm húgom fölé.

– Edward, mégis mitől vagy ennyire feldúlt? – kérdezte csendesen Rosalie.

– Mitől? – vettem visszább egy kicsit a hangom erejéből, de még így is zengett tőlem a ház. – Attól, hogy Bella tud mindent, ti meg itt pacsiztok, meg örvendeztek.

– De hát ez tök jó dolog! – rázta a fejét Emmett. – Végre tudja, hogy szereted, és nem fog ezzel a nyámnyila Alexszel, vagy ki a fenével császkálni.

Amint Em száját elhagyták ezek a mondatok, megvilágosodtam. Tehát a testvéreim nem őrültek meg, pusztán nem jó következtetéseket vontak le. Csalódottan és megsemmisülve hanyatlottam vissza a fotelbe, miközben rájöttem, hogy vehetek egy új asztalt Esmének. Még szerencse, hogy nem az étkezőben ültünk össze kupaktanácsra, mert az ottani berendezések mindegyike hozzánőtt már nevelőanyám szívéhez, és nem bocsátottam volna meg magamnak, ha valamelyiket hazavágom eszetlen dühömben.

– Emmett, szerinted ha tudná, hogy szeretem, akkor így néznék ki? – próbáltam rávezetni testvéreimet a megoldásra, de nem sok reményt fűztem a dologhoz. – És akkor nem vele lennék most?

– Hát... – törte a fejét bátyám. – Amilyen töketlen vagy, én kinézem belőled, hogy totál elcseszted a szerelmi vallomást.

– Kösz Em a bizalmat, de tényleg – morogtam, mert akármennyire felzaklatott ez az egész "Bella tudja, hogy mik vagyunk" történet, szavai sértették büszkeségemet.

– Ugyan már, neked bármikor bármit – vigyorgott magabiztosan.

És én kénytelen leszek letörölni ezt a vigyort a képéről.

– Nem, most nem erről van szó – sóhajtottam, és végignéztem testvéreimen. – Ennél sokkal fontosabb ügy.

– Edward, tényleg nagyon, de nagyon hálás lennék, ha végre kinyögnéd, hogy mégis mi a franc bajod van! – nézett rám könyörögve Jasper, és megértettem az álláspontját.

– A helyzet az, hogy Bella tudja, hogy vámpírok vagyunk – hadartam egy szuszra.

A legjobb szó az arckifejezésükre a totális döbbenet. Mindegyikük elméje elkezdte feldolgozni az információt, de a leghamarabb Emmett jutott el arra a következtetésre, amire én is a suli udvarán, miszerint Alex volt a hunyó. Jól megtermett bátyám egy "Én kitekerem a nyakát!" felkiáltás után odaugrott az ajtóhoz és felrántotta. Jasperben és bennem is volt annyi lélekjelenlét, hogy mindketten odarohantunk, és még éppen idejében kaptuk el. Nem mertem belegondolni, hogy hol állt volna meg bátyám, ha nem fogjuk le.

– Engedjetek el! – kiabálta és partra vetett halkén vergődött a kezeink között.

– Emmett, gondolkodj egy picit! – próbálta csitítani Jazz, de meg tudtam érteni őt. Legszívesebben én is megkerestem volna Alexet, és... – Ha ezt most megteszed, azzal csak magunknak ártasz! A saját családodat sodrod ezzel veszélybe!

– Akkor is megölöm! – visította, de nem tudott legyűrni bennünket.

Amikor végre csillapodott a kedélyállapota, el tudtuk engedni, és csüggedten huppant le a kanapéra. Felesége leült mellé, és hozzábújt. Irigyeltem őket, mert nekik megadatott az, hogy egymást vigasztalhatják. Alice Jasper mellé lépett és átkarolta őt. Apró, sötétarany szeme megcsillant, de ez most nem a jól ismert boldog csillogás volt.

– Ezzel a beszélgetéssel jobb lesz, ha megvárjuk Carlisle-ékat is – fogalmazta meg végül azt, ami a legésszerűbb megoldás volt.

Csak bólintottam, és otthagytam őket, hogy egymás társaságában megvitassák az eseményeket, én pedig felmentem a szobámba. Nem sok időt tölthettem egyedül, mert hamarosan kopogtak az ajtómon és Alice jött be hozzám.

– Felhívtam Carlisle-t, és azt mondta, hogy amint tud, már jön is haza – mondta ki azokat a szavakat, amik az elméjét is betöltötték. – Esme már úton van, ő tizenöt percen belül megérkezik.

Ismét csak bólintásra futotta tőlem. Húgom látta, hogy nem fog tudni belőlem sok mindent kihúzni, ezért már fel is kelt a kanapéról mellőlem, de mielőtt ismét eltűnhetett volna, utána szóltam.

– Miért kellett ennek így történnie? – kérdeztem, de tudtam, hogy tőle sem fogok válaszokat kapni. – Miért kellett megtudnia az igazságot rólunk? Nem lehetett volna egyszerűen csak egy barát, akivel néha napján eltöltünk egy-egy napot és ennyi?

– Edward! – szólt Alice, és visszatáncolt hozzám. – Te már az első naptól kezdve nem egyszerű barátként tekintettél Bellára, és ezt te is nagyon jól tudod! Azzal, hogy beengedtük őt magunk közé, felvállaltuk annak a kockázatát, hogy lebukunk. Mindannyian, még Rose is tisztában volt vele, hogy előbb vagy utóbb, de ez meg fog történni. És úgy látszik, hogy az előbb teória jött be.

Csak pislogtam rá, hiszen ezekről én egyáltalán nem is tudtam. Pöttöm húgom elképedt arcom láttán felnevetett.

– Igen, mindegyikőnk számolt ezzel a lehetőséggel, és vállaltuk a kockázatot – ismételte meg önmagát.

– De hát, miért? – értetlenkedtem.

– Azért, mert amióta Bella belépett az életedbe, már nem vagy az az elviselhetetlen, mindenkit kioktató és mindenki agyában turkáló ficsúr! – válaszolta nemes egyszerűséggel az ajtófélfának támaszkodó Rosalie.

– Én finomabban fogalmaztam volna meg, de ugyanez lett volna a lényege – mosolyodott el halványan Alice, majd tekintete elhomályosodott.

Szemeim előtt lepörgött, ahogyan Carlisle-t a sürgősségire hívják, mert egy súlyos balesetet szenvedett személyt hoznak, és reggelig nem fog tudni elszabadulni, mert a műtét után komplikációk lépnek majd fel.

– Hát, úgy néz ki, hogy ezt a beszélgetést másnapra kell halasztanunk – sóhajtotta Alice, majd rám sandított. – Addig viszont ellátogathatnál Bellához, és kipuhatolnád, hogy mégis mi történt ezen a hétvégén – adta ki az ukázt, és én kénytelen voltam beletörődni.

Fény nem szűrődött ki az ablakból, ezért gondoltam, hogy már alszik. Aztán elméletben a homlokomra csaptam. Hát, persze, hogy alszik, hiszen minden normális ember éjfélkor már javában alszik. De én cseppet sem vagyok ember, és főleg nem normális, hogy itt állok a sűrű hóesésben és egy ablakot bámulok. Nem, nem egy ablakot. Az ablakot.

Nagy léptekkel megindultam a ház felé, miközben azt mondogattam magamnak, hogy tulajdonképpen nem szegek szabályt. Ő csak annyit mondott, hogy nem akar látni soha többé. Attól, hogy ő nem lát, én még láthatom…

Megkapaszkodtam a házfalon és nagy lendülettel már bent is voltam a szobájában. Az ablak természetesen nyitva volt, ami egy kissé feszültté tett, mert mi van, ha nem csak én járok be hozzá titokban, hanem az a másik…

A gondolatra ökölbe szorult a kezem és meg kellett ráznom a fejem, hogy kitisztuljon. Nem, nincs itt rajtam és Bellán kívül senki, ezt már az illatokból is kiszűrtem. Bella nyugodtan feküdt az ágyában és egyenletesen vette a levegőt. Meg persze Charlie is a házban tartózkodott, de ő nagyban horkolt a szomszédos szobában.

Csendesen közelebb lopóztam Bellához, de figyeltem arra, hogy vizes hajamból nehogy rácseppenjen az eső. Testét csak egy könnyű takaró fedte be és csodálkoztam is, hogy nem fázik. Gyönyörű, földöntúli arca olyan nyugalmat sugárzott, amit elképzelni is lehetetlen.

Tudtam, hogy őrültség, amit csinálok, de megbolondultam volna, ha nem érhetek hozzá selymes és forró bőréhez. Lassan nyúltam arca felé és éppen hogy végighúztam ujjhegyemet járomcsontján, amikor hirtelen eltűnt a lábam alól a talaj.

Bella a karomnál és a torkomnál fogva átlendített a másik oldalára és a leeső takarója tompította a puffanást, amit a földdel való találkozásom keltett. Ő persze rajtam kötött ki és egész kellemesnek is mondhattam volna a testhelyzetünket, ha nem néz rám szúrós szemekkel.

Oké, Edward, most állítsd le a fantáziád! Ezt az eszmefuttatást még Emmett is megirigyelné!

– Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz itt? – sziszegte a fogai között, miközben jobb kezemet „erősen” szegezte a padlóhoz a fejem felett, másik kezével pedig a torkomat szorította.

Minden menekülési útvonalat figyelembe vettem, de ha le akartam lépni, akkor valahogyan le kellett volna szerelnem a csípőmön ülő Bellát, ami nem is ígérkezett olyan könnyű feladatnak tekintve, hogy teljes testsúlyával rám nehezedett.

Oh, Edward, az istenért! Vámpír vagy és ezt ő is tudja! Csak teperd magad alá és tűnj el, mint szürke szamár a ködben!

– Megnézem, hogy nem akarja-e valaki átharapni a torkodat – vágtam vissza és a „valaki” szót jól kihangsúlyoztam, hogy értse a célzást.

– Rajtad kívül… – töprengve hümmögött, majd hozzátette: –… senki!

Ez volt az a pillanat, amit kihasználtam és villámsebesen megfordítottam testhelyzetünket azzal a cseppnyi különbséggel, hogy én nem a nyakát, hanem mindkét karját szorítottam – persze, csak finoman! – a padlóhoz.

– Egy ujjal sem érnék hozzád! – motyogtam és mélyen a szemébe néztem, hogy ha szavaimnak nem hisz, akkor legalább a tekintetemből kiolvashatja az igazat.

– Ahhoz képest… – harapta el a mondatot, de tudtam, hogy furcsa pozíciónkra utalt.

Lehajoltam hozzá, és a fülébe súgtam.

– Te kényszerítetted ki belőlem.

Arcomon éreztem bőrének melegét, és a frézia-levendula kettőse lassan kúszott be az orromba, elbódítva az agyamat. A szörnyeteg visítva rázta a ketrecét és vérért ordított, de mást is akartam. A vérnél sokkal jobban vágytam valami másra…

Végighúztam orromat járomcsontján, mire halkan felsóhajtott és megremegett. Pár centire megálltam ajkaitól és belélegeztem őrjítő leheletét.

– Te meg azt provokáltad ki belőlem, hogy sikítsak – mormolta.

– Azt megnézném – súgtam neki vissza, miközben lassan közelítettem szája felé.

Az a gonosz vigyor, ami ajkaira ült, megállásra kénytetett, pedig már csak milliméterek választottak el mézédes bőrétől. Szája elnyílt, ahogyan levegőt vett, majd a szemei megvillantak és sikítani kezdett. Csak egy másodpercnyi ideje volt arra, hogy apját felébressze, és engem slamasztikába keverjen, ugyanis amint felocsúdtam, hogy beváltotta a „fenyegetését”, azonnal ajkaira tapasztottam az enyémeket. Bevallom, hogy a „könnyebb” módszer is eszembe jutott, miszerint a kezemet a szájára csúsztatva hallgattatom el, de a vágyakozás a csókjára teljesen elvette a maradék józan eszemet is, és megkockáztatva, hogy ezzel a cselekedetemmel csak még jobban felhergelem Bellát, a leggyorsabb és legvágyottabb opciót választottam. Bella sikítása elhalt, szíve pedig eszeveszettül kezdett dobolni mellkasában és komolyan tartottam attól, hogy kiugrik a helyéről. Két énem kezdett viaskodni egymással, de ezúttal nem az volt a vita témája, hogy csókolni kezdjem-e Bellát, vagy fújjak visszavonulót, hanem hogy a szörnyeteg vagy a férfi vágyik jobban azokra a kívánatosan duzzadó ajkakra. Egy végtelennek tűnő pillanatig folyt a harc, de végül kiegyeztek egy döntetlenben, én pedig ezzel egy időben puszit nyomtam Bella szájára. A csodás folytatásnak a szomszéd szobában alvó rendőrfőnök ébredése vetett véget, aki felriadt lánya rövid, ám de akkor is elhangzó sikítására. Tudtam, hogy csak néhány pillanatom van addig, míg be nem toppan a szobába, de ki akartam használni azt a röpke időt is. Azonnal csókolni kezdtem Bellát, akinek szemmel láthatóan nem volt ellenére a dolog, mert a hajamba túrva húzta még közelebb a fejem az övéhez, és szenvedélyesen viszonozta a csókot. Egy pillanatra elfeledkeztem a külvilágról, aminek az lett az eredménye, hogy csak a legutolsó pillanatban sikerült kiugranom az ablakon, mielőtt Swan rendőrfőnök lefülelt volna, amint a lánya száját térképezem fel.

– Bells, mi történt? – lépett Charlie Bellához, aki a földön feküdt és úgy pihegett, mintha most futotta volna le a maratont.

Bella kinézett az ablakon, és bár a gondolataiban nem tudtam olvasni, mégis biztos voltam benne, hogy azt fontolgatja, beáruljon-e az édesapjának. Hosszú másodpercekig nem szólt semmit, csak engem figyelt – legalábbis arra nézett, amerre én voltam –, majd Charlie felé fordult.

– Csak leestem az ágyról – felelte, én pedig felsóhajtottam, hogy annyira talán mégsem utálhat, ha falaz nekem.

Charlie felsegítette a lányát az ágyra, majd miután a feje búbjára nyomott egy puszit, visszavonult a szobájába.

Egy ugrással ismét a szoba közepén voltam, majd a sarokban álló hintaszékhez sétáltam és leültem rá.

– Nehogy azt hidd, hogy bármit is jelent az, hogy nem mártottalak be Charlie-nak – szögezte le és miután bebugyolálta magát a takarójába, az ágy végébe ült. – Van öt perced, hogy elmondd azt, amit szeretnél.

Beszéd közben az ajkait figyeltem, és majd’ megőrültem azért, hogy ismét megcsókolhassam. Bólintottam, hogy tudomásul vettem azt, amit mondott, majd belekezdtem:

– Furcsa számomra ez az egész, mármint, hogy egy ember tudja, mik vagyunk. Ilyen még sosem fordult elő, mert egy halandót sem engedtünk közel magunkhoz.

– Most arra vársz, hogy megköszönjem azt, hogy velem kivételt tettetek? – kérdezte gúnyosan.

– Természetesen nem – vágtam rá. – A testvéreim számoltak a lehetőséggel, hogy rájössz a titkunkra, figyelembe véve a vámpírimádatodat is.

– És te?

– Én… én… – dadogtam, majd gyorsan témát váltottam. – Nem számít. Ami számít az az, hogy a kis barátod jó nagy bajba kevert téged – sziszegtem és küzdöttem ellene, hogy a mellkasomból morgás törjön fel.

– Mégis miért kevert bajba? – vonta fel a szemöldökét.

– Bella – ejtettem ki a nevét a lehető leggyengédebben. – Oka van annak, hogy az emberek nem tudnak a létezésünkről és csak mítosznak hisznek minket. Sosem lett volna szabad megtudnod, hogy vámpírok vagyunk – csóváltam a fejem.

– Hazudtatok volna, ki tudja mennyi ideig, ki tudja miket, csak hogy megtévesszetek – szólt szomorúan.

Egy szempillantás alatt előtte termettem és kezemet az álla alá téve kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen.

– Tudnod kell, hogy sosem akartalak megbántani, ahhoz túlságosan…

Szeretlek – mondtam volna legszívesebben, de végül mégis másképp fejeztem be a mondatot.

–… fontos vagy számomra.

Halvány mosoly ült cseresznye színű ajkaira, majd ismét komor lett és miután elhúzta a fejét a kezemtől a plafont kezdte bámulni.

– Ha fontos lettem volna neked, nem tűntél volna el csak úgy. Elmenekültél, mert beijedtél attól, hogy csókolóztunk. De néhány perccel ezelőtt is megcsókoltál. Most is eltűnsz Denaliba rámenős csajokkal szórakozni? – fúrta a tekintetét az enyémbe, mintha onnan kiolvashatná, hogy mit válaszolok majd.

– Féltékeny vagy? – suttogtam és csokoládé szemeit fürkésztem.

– Szeretnéd mi? – gúnyolódott.

– Igen, szeretném – leheltem.

– Hát azt lesheted – vigyorgott, majd felpattant az ágyról és az ablakhoz sétált. – Most szeretném, ha elhagynád a szobámat, ugyanis holnap iskola, és attól, hogy neked nincs szükséged alvásra, másnak még igen – intett az ablak felé jelentőségteljesen.

– Miért leplezte le a titkunkat? És különben sem járt még le az öt percem.

– Mert gyanakodtam. Túlságosan furcsa volt, hogy neki is aranybarnák a szemei, hófehér a bőre, jéghideg a keze, és piros színű kaja diétán van.

– Hmmm – nyugtáztam, bár még ez sem elég indok arra, hogy az az idióta nyálgolyó kihajította a kukába a Volturi szabályát. – Ó, a kajáról jut eszembe. Hol van Jackson? Csak nem őt tálaltad fel Alexnek a tegnap esti vacsorán?

– Hogy te mekkora marha vagy – csattant fel. – Jackson a nappaliban alszik a kanapén. De nem tudom, hogy miért magyarázkodom neked, mikor meg sem érdemled – szólt dühösen.

El kellett ismernem, hogy mikor dühös, talán még szebb, mint általában.

Nem hittem, hogy jó ötlet még tovább feszíteni nála a húrt, de csak nem bírtam magammal és kiböktem, miután odasétáltam hozzá.

– A magyarázatodat nem érdemlem meg, de a csókodat igen? – mormoltam a fülébe, mire a szívverése meglódult.

– Az csak… csak egy téves reakció volt.

Olyan közel hajoltam hozzá, hogy már egy papírlap sem fért volna közénk és miközben a járomcsontját simogattam a kézfejemmel, úgy kérdeztem.

– Tényleg csak téves reakció volt?

Bella szólásra nyitotta a száját, de végül egy szót sem szólt. Csak a szemeimet bámulta, miközben egyre gyorsabban szedte a számára létfontosságú oxigént. Nyelvemen éreztem a leheletét és egyre jobban vágytam arra, hogy ismét megcsókoljam. Azzal a kezemmel, mellyel eddig járomcsontját simogattam, lecsúsztattam és ujjbegyeimmel cirógatni kezdtem az alsó ajkát. Megnyaltam a számat, ahogyan arra gondoltam, hogy ujjaim helyén a nyelvem van, és azzal térképezem fel kívánatos száját. Mikor Bella felsóhajtott már küzdeni sem akartam a késztetés ellen, és közeledni kezdtem ajkai felé. Már csak pár milliméter választott el a szájától, mikor furcsa hangok zavartak meg minket…