Eternity - 1. fejezet

1. fejezet

Stateless

„See I'm trying to find my place

But it might not be here where I feel safe”

(Paramore: Misguided Ghosts)

(Bella szemszöge)

Már most azt várom, hogy mikor landolunk Seattle-ben, pedig még csak most szálltunk fel, és az út nem két percig fog tartani. Úgy éreztem, hogy hosszú lesz a következő négy óra. Az első osztályú ülések bár kényelmesek, de ettől még egy kicsit sem kedvelem jobban a repülést, bár nem ez az első alkalom, hogy így kell utaznom. A légi kísérőtől kértem egy üveg kólát, majd elővettem a könyvemet. Amint az Értelem és érzelem borítójára néztem, rögtön eszembe jutottak a barátaim, és így az utolsó Phoenixben töltött napjaim is.

Szombaton a barátnőim kitalálták, menjünk el moziba, de útközben feltűnt, hogy az ellenkező irányba indultunk el. Végül a kedvenc bárunk előtt álltunk meg, de még akkor sem sejtettem semmit, pedig rá is pillantottam az ott parkoló autókra, és nagyon ismerősnek tűntek. Bent aztán egy meglepetés várt rám. A bárpult fölé ki volt téve egy „Hiányozni fogsz, Bella” felirat, aztán megláttam a barátaimat, akik mosolyogva figyelték a meghatottságomat. Mind odajöttek és megöleltek, és néhányuktól még amolyan búcsú ajándékot is kaptam. A leginkább persze a legjobb barátnőimtől kapott vadiúj Értelem és érzelemnek örültem, mert az előzőt már rongyosra olvastam, és a kötés is szétfoszlott rajta.

A búcsú bulim nagyon jól sikerült, és a hangulat is remek volt. Bár az egész a költözésem miatt lett megszervezve, az este folyamán ezt – egy ember kivételével – senki sem hozta szóba. Igyekeztünk úgy tenni, mintha ez is egy sima, szokásos buli lenne. Míg egy Safe sex on the beach koktélra vártam a bárpultnál, Will kissé illuminált állapotban lépdelt oda hozzám, és nehezen forgó nyelvvel kezdett beszélni: 

– Szóval tényleg elköltözöl? – tett fel egy felettébb ostoba kérdést.

– Igen – válaszoltam kelletlenül, mert egyrészt semmi kedvem nem volt ilyen állapotában beszélgetni vele, másrészt pedig nem volt ínyemre, hogy felhozta a témát.

– De így mi lesz velünk?

– Will, nincs olyan, hogy mi. Tehát velünk nem lesz semmi – tisztáztam a helyzetet, hogy a későbbi félreértéseket elkerüljem, és, hogyha Forksban leszek, ne zaklasson ilyen dolgokkal.

– De flörtöltünk –  értetlenkedett, összevont szemöldökkel. Közel lépett hozzám, majd a derekamnál fogva közelebb húzott magához, és a hátamat kezdte simogatni.

– Igen, egy kicsit flörtöltünk – kezdtem, majd léptem egyet hátra, távolabb kerülve tőle, és az egyik ujjammal a felsőjén lévő mintákat igyekeztem körberajzolni. Mellkasa pólón keresztüli cirógatásától egy sóhaj hagyta el ajkait. –, de ez nem jelent semmit – fejeztem be a mondatot, majd az éppen készen lévő koktélomat felkapva visszamentem a barátnőimhez.

A buli végén aztán letettünk egy esküt, hogy attól, mert több száz mérföldre leszek, tartani fogjuk a kapcsolatot egymással, és nem hagyjuk, hogy a barátságunk tönkre menjen. Koccintottunk, majd kiittuk a poharaink tartalmát. Otthon már nem voltam olyan optimista, és szinte száz százalékig biztos voltam benne, hogy szép lassan ritkábbá válnak a telefonbeszélgetések, és az e-mailezések, majd teljesen elfelejtenek engem, ezzel együtt a barátságunkat is. Az utolsó Phoenixi napom – vasárnap – olyan hamar eltelt a pakolással, és a készülődéssel, hogy mire feleszméltem, már este volt. Zuhanyzás után utoljára vettem fel a Victoria’s Secret selyempizsamámat, hiszen, ha nem tervezem, hogy Forksban halálra fagyjak és jégkockává dermedjek reggelre, akkor az efféle lenge darabokról le kell mondanom. Ki szerettem volna élvezni az utolsó éjszakámat a saját ágyamban, egy kiadós alvással, de nehezen jött álom a szemeimre, és egy ideig állandóan felébredtem és egyfolytában forgolódtam. Az utolsó, amit láttam az órán az a nulla óra két perc volt, de onnantól fogva szerencsére már egyszer sem keltem fel. 

Reggel hétkor aztán csörgött a vekker, ami ráébresztett arra, hogy három órán belül ténylegesen egy repülőn fogok ülni útban Forks felé. Ideje volt belátnom, hogy ez az egész nem egy rossz álom, hanem a kegyetlen valóság, amit én magam választottam, egyes egyedül.

Anya és Phil reggeli után kivittek a repülőtérre. A búcsúzkodást próbáltam rövidre fogni, hogy minél kevesebb ideig kelljen még azt a megjátszott mosolyt az arcomra erőltetni, mivel már az arcizmaim is fájtak a művigyortól. Az utolsó pillanatban anya ismét megkérdezte, hogy biztosan ezt akarom-e, mire egészen könnyen tudtam neki hazudni, hogy persze. Különben is, mi mást mondhattam volna?

Az emlékeimből a légi kísérő kellemes hangja rángatott ki, mikor megkérte az utasokat a biztonsági övek bekapcsolására, ugyanis percek múlva landolunk Seattle-ben. Leszállás után, elpakoltam a könyvemet – amiből végül egy oldalt sem sikerült elolvasnom, vagyis, ha pontosabban akarok fogalmazni, akkor a borítón túl nem is jutottam –, majd elindultam a csomagjaimért. Eléggé nevetséges látvány lehettem, amint a kezeimben négy közepes méretű bőröndöt vonszolok magam után, jobb vállamon laptop táskával, hátamon pedig egy hátizsákkal és próbálom megközelíteni a kijáratot, de ez egyszer inkább a túlélés – jobban mondva a friss levegőre való jutás – lebegett a szemeim előtt, így nem foglalkoztam azzal, hogy ki mit gondol, amikor rám pillant. 

A Seattle-i reptér most nem bonyolított akkora forgalmat, mint a nyári hónapokban, de azért jó néhányan megbámultak, egy fiatalabb srác még utánam is füttyentett. Aztán a torkára forrt a füttyszó, amint meglátta, hogy ki felé igyekszem.

Oh, igen, jobban már nem is tűnhetett volna ki a tömegből hivatalos egyenruhájában és  „Swan rendőrfőnök” jelvényével a mellén. Próbáltam természetesen viselkedni és alkalmazkodni a váratlan szituációhoz – nem számítottam rá, hogy még itt is képes ezt viselni! –, de amikor Swan rendőrfőnök magához ölelt, a hajam tövéig elvörösödtem.

– Örülök, hogy itt vagy, Bells! – üdvözölt Charlie és végre elengedett.

– Én is örülök, Apu! – Egy apró félmosolyt erőltettem magamra, ami eléggé meggyőzőre sikeredett, mert Charlie szeme megcsillant és kikapta kezeimből a cuccaimat. A laptopomat azért nem engedtem át neki, biztos, ami biztos alapon.

Már az ajtó felé tartottunk, és kint meg is pillantottam rémálmaim egyik tárgyát: „A” cirkálót. Felsóhajtottam, és kelletlenül bemásztam a vezető melletti ülésre. Charlie beült mellém és ezzel kezdetét vette a többórás út. Hiába győzködtem aput és anyut, hogy Seattle-ből egy másik járattal el tudok menni egészen Port Angelesig, hasztalan volt. Renée még úgy, ahogy hajlott a dologra, de apám ragaszkodott hozzá, hogy egy kicsit több időt töltsön a lányával. Szuper, mondhatom!

Mit illik tudni tulajdonképpen Charlie-ról? Nos, egy forksi halandó számára ő a rend rendíthetetlen őre és egy-két tulajdonságomat leszámítva a szöges ellentétem. Ő csendes típus, csak akkor beszél, ha nagyon szükséges és nehezen fejezi ki az érzéseit. Ezt viszont tőle örököltem. Soha nem voltam az az érzelgős típus, de a barátaimhoz ragaszkodtam. Barátok… Vajon itt lesznek barátaim?

– Na, és hogy utaztál? – rántott ki mélázásomból apu.

– Egész jól, bár soha nem voltam oda a repülésért – válaszoltam és közben „elsuhantunk” a Tacoma tábla mellett.

Hmmm, hogy repül az idő, ha az ember jól szórakozik!

– Renée hogy van? – kérdezte és a hangja egy kissé megremegett anyu nevének említésekor, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget.

– Kitűnően. – Rövid, tömör, és lefedi a valóságot.

– Ühm…

Beértünk a városba, és az egyik lámpánál, míg várakoztunk, apu rám nézett. Szeméből meglepődést véltem kiolvasni, és nem is tévedtem.

– Mi az ott az orrodban? – bökött rám.

Az említett testrészemhez nyúltam mutatóujjammal, és kitapintottam az apró, vörös követ. Eléggé kicsi volt ahhoz, hogy ne szúrjon szemet, de apu éleslátását nem lehetett becsapni.

– Öhm, orrpiercing – mondtam, és vártam a reakcióját.

– És mégis mióta van meg? – rökönyödött meg.

– Hát, a nyár végén csináltattuk – mosolyogtam bájosan, hogy eltereljem a témát.

– Csináltattátok? – húzta fel a szemöldökét.

Mekkora öngól! Szép volt, Bella, gratulálok!

– Tulajdonképpen anyunak is van.

Hupsz, ezt nem kellett volna mondanom? Charlie szemei a többszörösére tágultak és egy kiadós apai monológtól csak a hátunk mögött várakozó autós türelmetlen dudálása mentett meg. Charlie, kelletlenül ugyan, de rálépett a gázra, én pedig azon gondolkodtam, hogy mennyi az esélye annak, hogy eltalálom a következő mondatát. A város végét jelző tábláig bírta ki, akkor határozottan megköszörülte a torkát és beszélni kezdett:

– Megkérhetnélek valamire?

Sóhajtottam, de türelmesen vártam az atyai szigor első megnyilvánulását.

– Kivennéd azt a valamit az orrodból?

– Lottóznom kéne – morogtam, de engedelmesen kivettem a piercinget, és becsúsztattam a zsebembe.

– Ez egy kisváros, Bells és nem szeretném, ha felborzolnánk a kedélyeket – magyarázta némileg bűnbánóan.

– Van még valami, amit tehetek érted, és Forks lelki békéjének megóvásáért? – kérdeztem, de reménykedtem benne, hogy nem talál ki semmi mást.

Közben persze hálát adtam az égnek, hogy a nyelvpiercingem nem került szóba és hogy nyakig fel vagyok öltözve, mert ha meglátná a tetoválásomat, szívinfarktust kapna, az biztos.

– Nem, jelen pillanatban nincs semmi más – mondta mosolyogva.

– Klassz – motyogtam és vártam, hogy a beszélgetés tovább folytatódjon, de Charlie a füle botját sem mozgatta meg az ügy érdekében.

Nem mintha én bármit tettem volna, de nekem tökéletesen megfelelt ez a csend is. Néha még Renée-vel is kínos beszélgetnem, ha olyan témát hoz fel, nem hogy Charlie-val!

Apu az útra meredt, én meg kifelé bámultam a szélvédőn, és az üvegen szétkenődő  esőcseppeket számoltam. Jó elfoglaltság, ha más nincs, és hát az MP3-lejátszómat az egyik táskámba tettem, ami a csomagtartóban landolt. 

Az órák végül percekké  szelídültek – közben elsuhant mellettünk Olympia is –  és arra eszméltem fel, hogy Port Angeles turistacsalogató utcáin hajtunk végig. Port Angeles pedig csak hatvan percnyire volt új otthonomtól, Forkstól.

Éppen azon filozofáltam magamban – oké, magammal –, hogy vajon mennyi időt fog igénybe venni, míg behurcolkodom, bepakolok, és berendezkedem, amikor Charlie lassított és megállt az egyik piros lámpánál a belvárosban. Jobb oldalt a kirakatokat nézegettem, de valami más elterelte a figyelmemet.

A külső sávban szép lassan egy ezüstszínű autó kúszott be a látóterembe és teljesen lenyűgözött. Még egy dolog, amit Charlie-tól  örököltem: rajongtam az autókért. Rendben, az talán egy kicsit enyhe kifejezés, hogy rajongtam, mert ha egy Mazda motorját szét tudtam kapni és ugyanúgy, tehát működőképes állapotba össze tudtam rakni, valamint a fél sulinak én szereltem a kocsiját, akkor az már túlmegy egyfajta rajongáson is.

Az ezüst autó megállt, és megbűvölten néztem rajta végig. Egy Volvo C30-as motorjának szelíd dorombolása szállt át hozzánk. Gyönyörű, áramvonalas vezetése és különlegesen kialakított hátsó része szinte vonzotta az ember tekintetét és nem engedte el. Tizenegy másodperc alatt gyorsul fel százra és százkilenc lóerő van a kicsikében. Imádtam a Volvókat, teljesen lenyűgöztek és magukkal ragadtak.

Az autó felmordult, ahogyan a benne ülő türelmetlenül és finoman nyomkodta a gázt.

Szemeim végigsiklottak az autó karosszériáján és csak a vezető felöli ablak tanulmányozásakor vettem észre, hogy a Volvo tulajdonosa engem néz. Egy ilyen méregdrága autó gazdája minimum egy ötven éves fószer kellett volna, hogy legyen, ehelyett egy fiatal – annyi idős lehetett, mint én –, sápadt és savanyú arcú srác vizslatott felvont szemöldökkel. Kócos, bronzvörös haja az égnek meredt a szélrózsa minden irányába, fekete szemeiben értetlenség csillant.

Hát, ha az itteni időjárás ilyen hatással van az emberekre, akkor én itt eláshatom magam. Mindenki ilyen „éppen citromba haraptam” fejjel fog mellettem közlekedni?

Nagy a valószínűsége, hogy életemben most először és utoljára találkoztam ezzel a sráccal és csak nem engedhetem, hogy ilyen mélabús képpel menjen tovább! Gyorsan oldalra pillantottam, hogy leellenőrizzem Charlie-t, aki éppen a kormányon dobolt türelmetlenül az ujjaival, majd visszafordultam a rejtélyes idegenhez, és kiöltöttem rá a nyelvem, de csak éppen annyira, hogy a nyelvpiercingem ne látszódjon ki.

Egy pillanatig döbbenten meredt rám, majd kitört belőle a nevetés, amit még a két felhúzott ablakon keresztül is hallottam. Lágy, dallamos hangon nevetett, de jóízűen és szívből. Egészen jól állt neki, még vonzóbbá tette őt.

Elmosolyodtam, hogy sikerült jobb kedvre derítenem, és egy kissé elpirultam. Nem szoktam én ilyeneket csinálni, de ezt nem hagyhattam ki!

Megcsóválta a fejét, és a vállam felett átnézve aprót biccentett. Charlie csak egy kézmozdulattal tudatta, hogy fogadta a köszönést – naná, hogy mindenkit ismer a környéken, nincs is miért csodálkoznom! –, és már meg is nyomta a gázpedált.

Némaságba burkolózva vártam, hogy apám lehordjon lehetetlen viselkedésemért, de ez nem történt meg, ami viszont két dologra engedett következtetni. Egy: vagy nem vette észre ezt az apró kis közjátékot, kettő: vagy elfogadta, hogy javíthatatlan vagyok.

A két autó egyszerre indult meg, de srác előbb érte el a megengedett sebesség felső  határát, így be kellett sorolnunk mögé a leszűkülő úton. Természetesnek vettem, hogy a városban betartja a közlekedési szabályokat, de amikor Port Angelest magunk mögött hagyva is maximum kilencvennel ment, hát megijedtem. Egy ilyen kocsival már rég száguldoznia kéne, de úgy látszik, ő volt annyira pedáns, hogy szentírásnak vette a KRESZ-t. Aztán gondolatban a homlokomra csaptam, ahogyan megvilágosodtam: egy rendőrautóban ülök…

– Be kell szereznem egy kocsit – morogtam félhangosan, majd sóhajtva és kissé hangosabban hozzátettem: – Nem tudsz a környéken véletlenül eladó autóról?

– Minek neked kocsi? – rökönyödött meg Charlie, de tekintetét le nem vette az útról.

– Valahogy csak el kell jutnom reggelente suliba – mondtam az első kézenfekvő megoldást, de persze más is motivált. – Már ha egyáltalán kell mennem suliba!

– Már hogy ne kéne! – csattant fel Charlie. – Majd én elviszlek!

– Oh! – Csak ennyi hang bírt kipréselődni a tüdőmből, és ez is kész csoda volt.

A legrosszabb rémálmom válik valóra ebben a pillanatban.

– Most meg mi van? – értetlenkedett apu.

Bella, csak finoman!

– Apu, nem akarlak elkeseríteni, de akkor minden reggel elkésnék!

– Miért?

– A közlekedési dugók miatt, amit okozol a megjelenéseddel! – böktem ki, de nem eshetett le neki a szitu, azért a szélvédőn keresztül rámutattam az előttünk „totyogó” Volvóra. – Szegény srác Port Angeles óta szerintem háromszor leizzadt és pár agyvérzésen is túl lehet, nehogy valami szabályt megszegjen és lekapcsold!

Charlie egy pillanatra összeszűkült szemekkel rám nézett, majd hatalmasat sóhajtott.

– Marksonéknak van egy eladó Audi A3-asuk, útban hazafelé beugrunk hozzájuk és megnézzük – mondta, de a sértett büszkeségét nem hagyhatta veszni. – A doktor fia pedig kamasz létére rendkívül illemtudó és soha nincs rá egy rossz szó sem!

– De csak akkor, ha te is a közelben vagy! – vigyorogtam, mire felnevetett.

– Nem változtál semmit sem! – rázta meg a fejét.

– Mert kellett volna? – kérdeztem mosolyogva.

Nem válaszolt, csak csendben az előttünk „száguldó” autót követte végig a tekintetével. Rossz zsaruszokás – gondoltam és már éppen hallgatásba burkolóztam volna, amikor az ezüstszínű Volvo egyszer csak eltűnt.

– Hogy az a… – ugrottam egy aprót és meresztettem a szememet. – De az előbb még itt volt!

Charlie hahotázni kezdett, majd az orrom előtt az ablakon kibökött. Követtem az irányt és még éppen elkaptam a földes úton elvesző kocsi sziluettjét, ahogyan a hatalmas fák között lassítva lavírozott.

– Csak nem piknikezni megy? – lepődtem meg egy kissé, hiszen ki az az épeszű, aki ilyen ocsmány időben az erdőben bóklászik?

– Nem éppen – mondta rejtélyesen Charlie. – A Cullen-család odavan a természetért, és amikor ideköltöztek, a doktor itt vett házat.

– Aham – mormoltam az orrom alatt.

– Néhány évvel ezelőtt még az elsők között lettél volna, aki igénybe veszi Dr. Cullen orvosi tapasztalatait, de úgy hallottam Renée-től, hogy mára már kinőtted a kétballábasságodat… – kuncogott.

– Te pedig egyre szellemesebb leszel! – vágtam vissza.

A táj csak úgy suhant el mellettünk és akkor kaptam észbe, amikor megpillantottam az első  házakat a távolban. Megérkeztünk.

– Évek óta nem jártam itt – motyogtam, amikor elhaladtunk az „Üdvözöljük Forksban” tábla mellett.

– Azt meg kell hagyni, hogy nyaranta azt az egy hónapot csábítóbb Kaliforniában eltölteni, mint, hogy itt a házban gubbassz az esős idő miatt –  mosolygott Charlie.

– Engem nem tudsz ezzel megetetni. Te sokkal szívesebben lettél volna itt, mint, hogy Kaliforniában süttesd a hasadat. De azért köszönöm, hogy miattam bevállaltad.

– Oké, most lebuktam –  nevetett fel. – De fontosabb volt, hogy veled legyek, a helytől függetlenül. – Kicsit megrémültem az érzelgős Charlie-tól, aki bár csak néha napján bukkan fel, mégis furán érzem magam olyankor. – Bár mondjuk, ha az Északi-sarkra akartál volna menni, valahogy biztosan lebeszéltelek volna róla – nevetett fel ismét.

– Na, oda sosem mennék, az biztos – szögeztem le. – Tudod, hogy nem szeretem a hideg dolgokat. – Na, meg a nedveseket sem, de ezt Forksban mondani eléggé abszurd, az esős napok számát tekintve. 

Kevés dologra emlékszem a nyaranta itt eltöltött időből, amikor még nem harcoltam ki a kaliforniai nyaralásokat, de egy nálam egy-két évvel fiatalabb, rézbőrű fiú arca határozottan rémlik. A nevét már nem tudom, viszont az biztos, hogy az apja Charlie egyik barátja – legalábbis évekkel ezelőtt barátok voltak, talán még mindig azok –, és hogy La Pushban élnek.

– Apu, hogy is hívják azt a rezervátumi fiút, akivel kiskoromban játszottam? – kérdeztem, mikor elhaladtunk a szupermarket előtt.

– Jacob – felelte rögtön. – Miért kérdezed?

– Csak úgy eszembe jutott – rántottam meg a vállam. – Nem tudod, hogy van mostanában? – kérdeztem kíváncsian.

– Később mindent elmesélek neked Jacobról, de megérkeztünk – állította le a cirkálót, én pedig összezavarodottan bámultam ki a szélvédőn.

Talán Charlie elköltözött volna, csak nem említette? Ugyanis teljesen biztos voltam benne, hogy a ház, ami előtt leparkolt, nem az, amit annak idején anyával vásároltak.

– Akkor kell az a kocsi vagy nem? – hallottam meg a hangját a mellettem lévő ajtó túloldaláról, amit kinyitott, mire kipattantam az autóból.

– Már hogyne kellene –  vágtam rá habozás nélkül.

Becsengetett a napsárga, egyszintes házba és néhány perc múlva egy körülbelül apuval egyidős férfi nyitott ajtót. Először tágra nyíltak a szemei, mikor megpillantotta Charlie-t – tuti, hogy valami vaj van a füle mögött, ellenkező esetben nem így reagált volna –, de aztán a tekintete rám siklott, és úgy tűnt megnyugodott.

– Jó napot, Richard! – köszönt neki Charlie. – Az Audi miatt vagyunk itt – magyarázta rögtön a férfinak.

– Itt van hátul az udvarban – mutatta az utat, közben felvette a fekete kabátját és összehúzta rajta a cipzárt.

Be kellett vallanom, hogy elég szép kis kocsi volt, nem volt egy ősrégi, múzeumi darab, ráadásul, ahogyan körbejárva végig pásztáztam a szemeimmel, még meg is fizethető számomra.

– Na, hogy tetszik? –  kérdezte a férfi, akit ha jól emlékszem Richardnak hívnak.

– Egész jó kis darab – feleltem, és még egyszer alaposan körbevizslattam.

– Tudod, van egy kis félretett pénzem, szóval, ha tetszik, akkor megvehetjük neked – suttogta Charlie, mikor mellém sétált.

– Apu, majd én megveszem a kocsit. Phoenixben összegyűjtöttem némi pénzt a suli melletti melóval, szóval te emiatt ne aggódj – suttogtam én is.

Mikor megkérdeztem a férfitól, hogy mennyit kér az autóért, kicsit hátrahőköltem az összegtől.

– Ha enged az árból tizenöt százalékot, akkor megveszem – mondtam neki az ajánlatomat.

– Remélem, ezt nem gondolod komolyan – hitetlenkedett.

Azt hiszem, hogy eljött az ideje, hogy egy amolyan ellenség félére szert tegyek Forksban, pedig még csak tíz perce tartózkodok itt.

– Teljesen komolyan gondolom. Bevallom, hogy eléggé tetszik, de annyit nem ér, mint amennyiért el akarja passzolni. Nincs benne olyan sok kilométer – pillantottam be az ablakon át a kilométer-számlálóra –, a kerekek is egész újnak látszanak, első pillantásra – nyitottam fel a motorháztetőt és körbenéztem ott – nem kell rajta semmit sem bütykölni, de azért mégis sokallom az árat a kicsikéért. Szegény hónapok óta itt áll esőben, hóban, fagyban – ennél a férfi kicsit meglepődött, bizonyára azért, hogy honnan veszem ezeket, így készségesen magyarázni kezdtem neki. – Csekély mennyiségű hó van az autó alatt, ami úgy kerülhetett oda, hogy alá fújta a szél. Valamint a hó alatt lévő fű nagyságából világosan látszik, hogy ezt az autót legalább négy vagy talán öt hónapja nem mozdították el innen. Azt a tizenöt százalékot mi lenne, ha amortizációként számolnánk el? – mosolyogtam bájosan, ami láthatólag nem tetszett neki, Charlie-nak viszont annál inkább, legalábbis a büszke vigyora erre utalt.

– Legyen tíz százalék, és az autó a tiéd – sóhajtott nagyot. Bizonyára belátta, ha nem enged nekem az árból, akkor további hónapokig eszi a rozsda az autót.

– Rendben – mentem oda hozzá, és kezet ráztam vele.

Míg a férfi kihozta Charlie-nak a szükséges papírokat, én a cirkálóhoz sétáltam, és előkerestem a hátizsákomból a csekkfüzetemet. A megbeszélt összegről szóló csekket átnyújtottam a férfinak, elköszöntünk tőle, és visszaültünk a kocsiba. 

Mikor Charlie házához értünk, ami mostantól az én otthonom is, segített behordani a cuccaimat, majd elment telefonálni egy ismerősének, aki ide tudja szállítani az autómat.

Szinte csigatempóban pakoltam ki a bőröndökből, alaposan megfontolva, hogy mit hová és hogyan pakoljak el – a hely szűkössége miatt –, közben az MP3 lejátszómban maximum hangerővel váltották egymást a Runaways számok. Mire feleszméltem már sötétedett, és kipillantva az ablakon láttam, amint a – számomra – vadiúj autóm Charlie cirkálója mellett parkol.

Vacsorára csináltam néhány szendvicset, amit jóízűen elfogyasztottunk – közben apu mesélt Jacobról és az apjáról Billyről is –, majd elköszöntem Charlie-tól, és felbattyogtam az emeletre. Összeszedtem a szobámban a fürdéshez szükséges dolgokat, majd a fürdőszobába vonultam.

Percekkel később sóhajtottam végignézve magamon, és üdvözöltem a hosszú nadrág, póló összeállítású pizsamámat. Hol van már a lenge alvóruhás korszak? – tűnődtem el, mintha legalább az előző évtizedben lett volna. A szobában még kipillantottam a ház elé, és figyeltem az autómat. Tényleg nem egy Volvo C30-as – emlékeztem vissza a Port Angelesben látott gyönyörű kocsira –, de azért nekem megfelel.

Mikor befeküdtem az ágyba, és beállítottam a vekkert, egy gondolat szöget ütött a fejembe. Azt hittem, hogy azt a bronzhajú fiút először és utoljára látom, de nem sokkal Forks előtt kanyarodott le. Mi van, ha…? Te, jó ég! Add, hogy a fiú, akire kinyújtottam a nyelvemet, legalább főiskolás legyen, és ne a forski gimibe járjon! – imádkoztam, majd elnyomott az álom, amit furcsállottam, tekintve, hogy az ablakon kopogó esőcseppek majdnem az agyamra mentek. De ezen már nem sokat agyaltam, hiszen a sötét köd elborította agyamat és csak másnap reggel ébredtem fel.